CENNET BAHÇESİNDEN ESARETE...KUTSAL İNSANLARIN 5 BİN YILLIK TARİHİ

AZ ÉDEN KERTJÉTŐL A FOGSÁGIG

 - A BIBLIA NÉPÉNEK ÖTEZER ÉVES TÖRTÉNELME

A könyv az Ótestamentum történetét tartalmazza

a XXL századi történész szemszögéből. Valódi emberek

és valódi események története, amelyek most a megfelelő

történelmi háttér elé kerülnek.

a bizonyítékokból összefüggő, nagyszerű történetet - minden történetek történetét - sikerült megalkotnia.” Sunday Times

„Mikor felfedezésekről van szó, Dávid Robi mellett Indiana

Jones gyengécske kezdőnek tűnik... Rohl Anglia leghangosabb

egyiptológusa.” Daily Express

„Dávid Rohl feje tetejére állította az ókori Egyiptom hagyományos

kronológiáját azzal, hogy megállapította: a fáraók korát háromszáz

évvel szükséges megrövidíteni, és így pontosan egyezik egymással

az egyiptomi történelem és a Biblia története... Nagy vitát kiváltó

sikerkönyvében, a Fáraók és királyokban és a könyv nyomán elkészített

dokumentumfilm-sorozatban fejtette ki elképzeléseit, minek

következtében Anglia legismertebb régésze lett belőle és munkája

hangos tudományos vita középpontjába került.” Jerusalem Report

DÁVID ROHL

AZ ELVESZETT

TESTAMENTUM

AZ ÉDEN KERTJÉTÓL A FOGSÁGIG - A BIBLIA

NÉPÉNEK ÖTEZER ÉVES TÖRTÉNELME

Eredeti cím: The Lost Testament

From Edén to Exile: The Five-Thousand-Year History

of the People of the Bible

Copyright © 2002, Dávid M. Rohl

Fordította: Tamás Gábor

Szakmailag ellenőrizte: Békési József

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs

rendszerben tárolni vagy a kiadóval történt előzetes megállapodás

nélkül bármely formában, bármely módon sugározni.

 

Magyarországon kiadja a Gold Book Kft.

Felelős kiadó a kft. vezetője.

Testvéreimnek,

John C. G. Röhl professzornak,

valamint

Angéla Kingsford Röhlnek

és Nora S. Smithnek

DÁVID ROHL

AZ ELVESZETT TESTAMENTUM

Tartalom

Bevezetés        15

Első rész

Kezdetek

Első fejezet: Adám és az Éden kertje        31

A történet

A vörös föld embere (33) - Istenek hegye (35) - Mennyben köttetett házasság (37)

Történeti és régészeti háttér

Elöljáróban (39) - A kezdet előtt (40) - Menekülés Édenbe (40)

• Az újra megtalált Éden (41)

Második fejezet: Hénoch, a városépítő        45

A történet

A paradicsom őrei (45) - Leereszkedés a mennyországból (46)

• Az anunnaki (47) - Isten neve (50) - Szent sziget (51)

• Uanna-Adapa (52) - Nun szigete (53) - Szövetségesek

és kereskedelem (54)

Történeti és régészeti háttér

Özönvíz előtti dinasztiák (57) - A korai ősatyák életkora (57)

Harmadik fejezet: Noé és a vízözön        61

A történet

Előkészületek (62) - A nagy vízözön (64) - Azután (65)

Történeti és régészeti háttér

Az özönvíz valósága (70) - Noé hegyének helye (70)

Negyedik fejezet: Nimród és Bábel tornya        75

A történet

A nagy vadász (76) - Az első betű (77) - Bábel tornya (82) - Nun.ki tornya (83) - Nyelvi zavarok (86)

Történeti és régészeti háttér

Ki volt Nimród? (88) - Az I. uruki dinasztia (89) - A holtak ura (91) - Az első hős-király (93) - Lázadó király (94) - I. kisi (A) dinasztia (95) - I. kisi (B) dinasztia (95) - I. úri dinasztia (95)

Ötödik fejezet: Hám fiai        97

A történet

A nagy vándorlás (98) - Az első afrikai telepek (99) - Vadászokból aranyásók (103) - Hórusz követői (105) - Pút és Kánaán (107)

• Dinasztikus faj (108) - Hórusz és Széth versengése (109)

• Második vándorlás (110) - Egyiptom egyesítése (112)

Történeti és régészeti háttér

Nemzetek listája (114) - Kus és a tenger (115) - „Dinasztikus faj” (117) - A sebtiuk (120) - A Harc szigete (120) - Neheni predinasztikus dinasztia (121) - Tjen/Thiniszi 0. dinasztia (121)

• Memphiszi I. dinasztia (121) - II. dinasztia (122)

• III. dinasztia (122) - IV dinasztia (122) -V dinasztia (122) -VI. dinasztia (122)

Második rész

Vándorévek

Hatodik fejezet: Ábrahám, az amorita        125

A történet

Köztes századok (126) - Vándorlás délre (130) -Ábrahám Egyiptomban (133) - Háború öt király ellen (136) - Szodoma pusztulása (138) - Ábrám fiai (141) - Túlzott áldozat (142) - A temetkezési barlang Machpelában (144) - Menyasszony Izsáknak (144) - Ábrahám halála (145)

Történeti és régészeti háttér

El mint holdistenség (146) - Abrahám fáraójának kiléte (147)

• A X. dinasztia (149) - Mezopotámia négy királya (149)

• Szodoma elhelyezkedése (150) - II. kisi dinasztia (153) - A lagasi dinasztia (153) - Az aksaki dinasztia (154) - AII. uruki dinasztia

(154) - AIII. kisi dinasztia (154) - AII. uri        (154)

• AIV kisi dinasztia (154) - AIII. uruki dinasztia (156) - Az agadéi dinasztia (156) - A III. úri dinasztia (156)

Hetedik fejezet: A szolgasághoz vezető út        159

A történet

Elsőszülöttség (161) - Feleségkeresőben (162) - Erőszak és bosszú (162) - A színes kabát (164)

Nyolcadik fejezet: József, Egyiptom kormányzója        167

A történet

József, a rabszolga (167) - A fáraó álma (168) - Hét bő esztendő (170) - Hét szűk esztendő (171) - Testvérek találkozása (173)

• Góseni évek (176) - József halála (177)

Történeti és régészeti háttér

A XII. dinasztia (182) - Bizonyítékok a Nílus szokatlanul magas vízszintjére (182) - A Teli ed-Dabaa-i XII. dinasztia korából való településen végzett ásatások (184) - A XII. dinasztia idejének csillagászati meghatározása (186)

Harmadik rész

Út az ígéret Földjére

Kilencedik fejezet: Mózes, Egyiptom hercege        191

A történet

Elnyomás (192) - Rabszolgaság Gósenban (195) - Mózes születése (197) - Háború Kussal (201) - Menekülés Egyiptomból (204)

- Jetró, a midiánita (205) - Isten megnyilatkozik (206)

Történeti és régészeti háttér

A Vénusz-megoldás Kr. e. 1419-ben (208) - A Kr. e. II. évezred csillagászati korszakolása (208) - Az agadéi dinasztia (211)

• A gutik dinasztiája (211) - A IV uruki dinasztia (212)

• Az V uruki dinasztia (212) - AIII. úri dinasztia (212) - Az iszini dinasztia (212) - A larszai dinasztia (213) - Az I. babiloni dinasztia (213) - Bibliai kronológia Józseftől Mózesig (213)

Tizedik fejezet: Mózes és a kivonulás        217

A történet

A tíz csapás (218) - Kivonulás (224) - A tenger csodája (228)

• Út Hóreb hegyéhez (230) - Tízparancsolat (235) - Az aranyborjú (237) - A szövetség ládája (239) - Pusztában töltött évek (240)

• Út Hór hegyéhez (242) - Támadás Moáb és Aramon ellen (244)

• A jordániai amorita királyságok pusztulása (246) - Halál

a Nebo-hegyen (247)

Történeti és régészeti háttér

A XIII. dinasztia (248) - A Kivonulás könyvében szereplő számok (249) - A Sínai-félsziget csodáinak természeti és régészeti bizonyítékai (251)

Tizenegyedik fejezet: Józsue és a hódítás        255

A történet

A falak leomlottak (256) - Jerihó régészeti feltárása (257)

• A dombok közé (259) - Józsue napfogyatkozása (260)

• A királyságok fő székhelye (261) - A szövetség köve (263) - Sesi fáraó (265) - Törzsi területek (269)

Történeti és régészeti háttér

A hódítás kronológiája (271)

Tizenkettedik fejezet: Bírák - a készülődő királyság.... 277

A történet

Izraelita szent helyek (278) - Otniel és Ehud (281) - Öldöklés és felfordulás (282) - A filiszteusok érkezése (283) - Debora és Bárák (286) - Gedeon és a midiániták (288) - A hükszószok kiűzése (290) - Abimelek és Migdol-Szichem (294) - Jiftach (296)

• Filiszteus uralom (299) - Sámson (299) - Sámuel (300)

• A szövetség ládája mint zsákmány (301)

Történeti és régészeti háttér

A bírák kora (305) - A nagy hükszószok kora (306) - A nagy hükszósz XVII. dinasztia (307)

Negyedik rész

Legendás királyok

Tizenharmadik fejezet: Saul és a zsidó lázadás        313

A történet

Labaju, a katonakirály (315) - Az izraelita felkelés (316)

• Az amarnai kor (318) - Levelek a fáraónak (321) - A trónkövetelő (323) - Labajim (326) - Elhanan és Achis (327) - A gilboai csata (329) - „Hogy estek el a hősök?” (332)

Történeti és régészeti háttér

Az ugariti napfogyatkozás (333) - A XVIII. dinasztia (334) - Labaju amalekita alattvalói (334)

Tizennegyedik fejezet: Dávid, a katonakirály        339

A történet

Bosszúszomj (341) - Gyilkosság és további bosszúk (342) -Jeruzsálem elfoglalása (344) - Utolsó összecsapás a filiszteusokkal (347) - Királyi város készül (349) - Dávid háborúi (351) - Pakku embere (358) - A birodalom „kiterjesztése” (359) - Változások politikai téren (362) - Absalom felkelése (365) - Dögvész (366)

• Problémák az öröklés körül (366)

Történeti és régészeti háttér

A hiányzó KéB cserépanyag (368) - Amarna kori becenevek (369)

• Az amarnai kor (370) - A hettita közép- és újbirodalom (370)

• Közép-asszír korszak (371) - Közép-babiloni korszak (371)

Tizenötödik fejezet: Salamon        375

A történet

A fáraó lánya (375) - Templomépítés (381) - Salamon palotája (384) - Új hatalom Egyiptomban (387) - Sába királynője (389) - Salamon vagyona (391) - A kádesi csata (392)

- Belső lázongás (399)

Ötödik rész

Két királyság

Tizgnhatodik fejezet: A szakadás        407

A történet

Sisák fáraó (408) - Ramszesz, Jeruzsálem kifosztója (411) - Aza, Júda királya (415) - Omri háza (416) - Beteljesült átok (418)

• A változás szele (419) - Arca: a királycsináló (422) - Egyiptom megmentője (423) - A trójai katalizátor (426)

Történeti és régészeti háttér

Egyiptomi feljegyzés II. Ramszesz győzelméről Rechabaám felett (433)

Tizenhetedik fejezet: „Hogy estek el a hősök?”        441

A történet

Menekültek északról és keletről (441) - Háborúban Arámmal (442)

• Az alattvalók felkelése (446) - Államcsíny (450) - Gyilkosságok és udvari intrikák (456) - Új világrend (456) - Izrael megmentője (458) - Háború a királyságok között (459) - A második építő király (460) - Farkas a bárányok között (463)

Történeti és régészeti háttér

A vaskor II rétegvizsgálati eredményei (469) - Arám-Damaszkusz arámi királyai (470) - Türosz föníciai királyai (471) - Büblosz föníciai királyai (471) - Az Újbirodalom vége és a Harmadik Átmeneti Korszak (471) - Á XIX. dinasztia (471) - A XX. (A) dinasztia (472) - A XX. (B) dinasztia (472) - A XX. (C) dinasztia (472) - A XXI. (taniszi) dinasztia (472) - A XXL (thébai) dinasztia (472) - A XXII. dinasztia (472) - Manethón

XXIII. dinasztiája (473) - A XXIV dinasztia (473) - A XXV dinasztia (473)

Tizennyolcadik fejezet: Fogság        475

A történet

Az asszírok visszatérnek (477) - Romlott királyok (480) - Reformer király (482) - Jeruzsálem eleste (483)

Tizenkilencedik fejezet: Utószó                        489

A bibliai régészet érvénytelensége (490) - Új kezdet (492)

Hatodik rész

Mellékletek

Köszönetnyilvánítás        501

Bibliográfia        504

Rövidítések jegyzéke        518

Név- és tárgymutató        519

DÁVID ROHL

AZ ELVESZETT TESTAMENTUM

BEVEZETES

A

 könyv, melyet kezében tart, megtörtént eseményeket dolgoz fel. Egy nép legendás története, melyet saját hagyományaikból és a környezetükben élt ókori népek, civilizációk legendáiból ismerhetünk meg. Ezt a történetet a közel-keleti régészeti kutatások és a ránk maradt írásos források tanulmányozásának legújabb eredményein keresztül is meg lehet ismerni. Ez a könyv, Az elveszett testamentum feldolgozza és ösz- szekapcsolja a forrásokat, legyenek akár régészetiek, akár mitikusak, hogy megismertesse Önöket annak az aprócska törzsnek a történetével, melyből előbb önálló nép lett, majd számtalan kihívás, ellenségeskedés és próbálkozás révén létrehozták azt a népet, mely a Bibliában[1] „izraeliták” néven szerepel. Kik ezek az izraeliták? Honnan jöttek? Mi olyan különleges „egy igaz istenükben”, Jahvében, ami kiemeli őt számtalan más istenség közül, melyet a többi nép tisztelt?

Azzal, hogy feldolgozom történetüket, reményeim szerint sikerül feltárnom Jahve gyermekeinek valós földrajzi és történelmi környezetét és megfelelő politikai, illetve kulturális közegükbe helyezni az Ótestamentum nagy eseményeit és személyiségeit.

Amennyiben a könyv olvasója hívő keresztény, zsidó, illetve muszlim, tekinthet úgy is jelen munkára, mint a Bibliához, a TANAAKH-hoz vagy a Koránhoz írott kézikönyvre. Remélhetőleg új megvilágításba helyezi azt, amire mindegyikünk úgy tekint, mint az emberiség legfontosabb írott művére. Azok számára, akik nem tartoznak egyik vallási közösséghez sem, ez a könyv magyarázatot nyújthat a - judeo-keresztény teológia alapját alkotó - Jahve-hit fejlődésének korai szakaszára és bemutatja az eredetéhez kapcsolódó környezetet. Reményeim szerint mindenki megkapja azt, amit szeretne ebből a csodálatos történetből, minden történetek közül a legelsőből, mely most az eddigiektől eltérő módon teljesen új „történeti” nézőpontból kerül bemutatásra.

Miben különbözik ez a könyv a többi munkától, melynek az a célja, hogy régészeti bizonyítékokkal és modern tudományos módszerekkel „magyarázzák” a Bibliát? A válasz csupán egyetlen szó: kronológia. Aki volt olyan szerencsés, hogy láthatta a tévében sugárzott Fáraók és királyok című dokumentumfilm-sorozatot, vagy olvasta a hasonló című könyvet, illetve a Legendás civilizációkat, az bizonyára hallott már arról, hogy különféle természettudományos és történelmi szakterületek elismert kutatói közös erővel gyökeresen új kronológiát dolgoztak ki az ókori világ történelmére. Az „Új Kronológia” szerint az elmúlt két évszázad szaktekintélyei akaratlanul átszerkesztették a kereszténység korát megelőző korszak idővonalát, hogy kétszáz-háromszázötven évvel hosszabb lett a valóságosnál. Ennek következtében az ókori Közel-Kelet civilizációi nem estek egybe a bibliai történelemmel, így az Otestamentumban olvasható eseményeket semmiféle régészeti bizonyítékkal nem lehetett alátámasztani, éppen ezért a Biblia íróinak, szerkesztőinek „történelmietlen” betoldásainak tekintették őket. Az Új Kronológia helyreigazította az idővonalat azzal, hogy eltávolította a modern kutatások során betoldott felesleges éveket, és ennek eredményeképpen bebizonyította, hogy a Biblia története beilleszthető az eseménytörténet régészeti keretébe. Az izraeliták sohasem tűntek el, eddig egész egyszerűen nem a megfelelő helyen kerestük őket a történelemben.

* * * * *

A Biblia mind a mai napig a világ legtöbbször kiadott, fordított és olvasott irodalmi munkája. Mi azonban pontosan ez a híres könyv? Talán történelmi mű? Mesegyűjtemény? Valóság-e vagy kitaláció? Vajon a Biblia népe valós történelmi szereplőkből áll vagy csupán a mesemondók agyszüleményeit tisztelhetjük benne? Egyáltalán, miért fontos ez ennyire? Azért, mert a világ számos nagy vallási közössége az Otestamentumban - a judaizmus Tanaakhjában - és a Koránban olvasható történetekhez fordul erkölcsi és teológiai kérdésekben. Éppen ezért az elmúlt kétezer évben ez jelentette az alapot mind a nyugati területeken, mind a Közel-Keleten élők kultúrájában.

A kulcskérdés tehát, vajon ezt az alapot sziklára vagy futóhomokra építették-e? Amennyiben - ahogy néhány tudós véli - „felmagasztalt álomképekkel” van dolgunk, úgy az Otestamentumnak nem sok hasznát vesszük történeti forrásként. Egyiptomban nem jártak izraeliták. Nem létezett Mózes és a Kivonulás. Nem kellett elfoglalni az ígéret Földjét. Nem létezett Dávid, a nagyszerű harcos, sem Salamon, a kalmárok hercege. Ebben az esetben az asszír királyok IX. századi évkönyvei előtt, melyek említést tesznek izraelita uralkodókról, Izraelnek nem létezik történelme. A kérdésnek semmi köze sincs a hithez vagy a teológiához - egyszerűen arról van szó, valóságos volt-e mindaz, amiről a Bibliában olvashatunk.

Mítosz-e tehát az Otestamentum vagy történelmi beszámoló? Ezt a kérdést csakis úgy válaszolhatjuk meg, ha a Bibliában szereplő történeteket régészeti bizonyítékokkal vetjük össze, emellett megismerkedünk azoknak az ókori civilizációknak ránk maradt szövegeivel, melyek szerepet kaptak a Biblia történeteiben. Am ahhoz, hogy valós eredményre jussunk, nem szabad a munkának előítéletekkel nekikezdeni. Véleményem szerint a Biblia szövege (mint minden régi szöveg) megbízható történeti forrás is lehet, amennyiben a benne olvasható állításokkal szemben nem tudunk felmutatni semmit sem, ami kétséget kizáróan cáfolná azokat.

Váló igaz, hogy az Otestamentum nagy részére hosszú ideig úgy tekintettek, mint ami összeegyeztethetetlen a régészeti bizonyítékokkal. Az ALBRIGHT-hoz és WRIGHT-hoz (mindkettő a bibliai elbeszélések történetiségét hirdette) hasonló tudósok szemléletét az ’50-es évektől fogva egyre kevésbé tartották követendőnek, mikor az ásatások megingatták a bibliai szöveg „maximalista” értelmezését. Az izraeliták történetének nagy fordulópontjainak nyoma sem volt az előkerült leletek között. Sehol sem találtak Egyiptom területén izraelita településeket, melyek alátámasztották volna a szolgaság korának létezését, sehol sem kerültek elő olyan összefüggő és kiterjedt pusztulásra utaló nyomok, melyeket akkor várhatunk, ha elfogadjuk, hogyJózsue valóban meghódította Kánaánt. Egyetlen remekbe szabott épületet sem találtak, mely a salamoni „aranykor” maradványa lett volna. A földből előkerülő jelek szinte kizárólag csak arra voltak jók, hogy cáfolják a korábbi nézetet - nem csoda, hogy számos tudós, aki bibliai exe- gézist oktat különféle egyetemeken, szkeptikussá lett vagy a „minimalista” szemléletet tette magáévá az elmúlt évtizedek során.

Nemrégiben aztán a kutatók új csoportja - köztük én is - nekilátott, hogy felülvizsgálja az elmúlt két évszázadban végzett munkát, kiszűrje az ellentmondásokat és tévedéseket, melyek eredményeképpen a szükségesnél hosszabbra nyúlt az ókori világ történelme. Ráébredtünk, hogy mivel a megnyúlt idővonalnak köszönhetően a történeti tények eltávolodtak a valós régészeti környezettől, a régészek a megfelelő helyeken, azonban teljesen rossz időpontban keresték az Otestamentum történeteinek bizonyítékait. Ha az ember szemügyre szeretné venni Jerihó leomlott falait Teli esz-Szultán késő bronzkori rétegeiben - ez utóbbi helység a Jerihó romjait tartalmazó domb arab neve -, akkor semmit sem fog találni. Am ha néhány méterrel mélyebbre ás, ott várják Józsue Jerihójának ledöntött falai. Részben már fel is tárták, ám mindeddig nem ismerték fel, mit is találtak. Hasonló történetek mondhatók el József és Salamon idejével kapcsolatban, de még régebbről, Nimród és Bábel tornya kapcsán is.

A tudósok fiatal nemzedéke létrehozta az Új Kronológiát, melyet a ’90- es években egy sor népszerűsítő kiadvány segítségével ismertetett meg a nagyközönséggel. Az első, a Sötét évszázadok, melyet Peter James szerkesztett, bemutatta az ókori világ bevett kronológiájának hibáit és rámutatott arra a mesterségesen létrehozott „sötét korra”, melynek semmilyen más feladata nem volt, mint hogy kitöltse a korábbi tudósok túlnyújtott idővo-

ALBRIGHT: 1891-1971. WRIGHT: 1909-1974 nalán tátongó lyukakat. Ezt követte az én könyvem, a Fáraók és királyok: a Biblia - a mítosztól a történelemig, melyben az egyiptomi kronológia problémáit igyekeztem körüljárni, valamint azt, milyen szerepet játszottak ezek az általános felfogásban, miszerint a Bibliát nem lehet történeti munkának tekinteni. A Fáraók és királyok azt is bemutatta, az újragondolt kronológia segítségével miként állítható vissza az Ótestamentum történeti értéke, melyet így valós eseményekről és személyiségekről hírt adó forrásként lehet kezelni. Megtaláltuk azt a régészeti és kronológiai keretet, amelybe beleilleszkedett az izraeliek történetének egyiptomi szakasza, az ígéret Földjének meghódítása és Izrael egységes királyságának felemelkedése. A Fáraók és királyok - bibliai kutatás címmel bemutatott tévésorozat a nemzetközi közönség elé tárta elképzeléseinket, egyúttal komoly vitát - egyesek szerint veszekedést - indított útjára akadémiai körökön belül.

Ezután jelent meg a Legendás civilizációk, melyben megkíséreltem erre az új kronológiai vonalra felfűzni a Teremtés könyvét. Témájánál fogva a könyv inkább elméleti összefoglalás kívánt lenni és nem a Fáraók és királyok- ban bemutatott történeti elemzést kívánta folytatni. A Teremtés legendák homályába vesző időszaka izgalmas vizsgálati téma, azonban számos eposz, mítosz függvényében lehet csak tárgyalni és a részletek meghatározásához szükséges régészeti leletekből igen kevés áll rendelkezésünkre. Mindennek ellenére az efféle forrásokból rengeteget lehet kideríteni az emberiség történetének korai szakaszáról, amennyiben vizsgálatuk, értelmezésük során kitekintenek a művek keletkezési idejének környezetére.

A könyvek és tévéműsorok mellett az Interdiszciplináris Tudományok Tanulmányainak Intézete (az angol név rövidítésével: ISIS) kilenc évfolyamot jelentetett meg az Ókori Kronológia Fórumának Értesítője (az angol név rövidítésével JACF), mely immár elismert forrás az Új Kronológia elméletével kapcsolatos viták és az ókori világ régészetének egyéb kronológiai, illetve történeti kérdéseivel kapcsolatban. Élénken működő levelezőlista jött létre az interneten is, mely ugyancsak az Új Kronológiával kapcsolatos kutatásokkal és vitákkal foglalkozik (www.group.yahoo.com/group/NewChronology). Számos doktori dolgozat készül, mely az Új Kronológia elméletének egyes részleteit vizsgálja, továbbá az ÚK kutatóinak elhivatott csoportja olyan területekkel foglalkozik, melyekre a könyvekben és tanulmányokban eddig még nem, vagy nem eléggé tértek ki. Ide tartozik többek között a mezopotámiai kronológia, az asztronómiai keltezés, a Levante vaskori rétegtana és a tudományos kormeghatározási módszerek felülvizsgálata.

A kiadott kutatási eredmények és a többször is jelzett vitakészség ellenére az Új Kronológia elméletét hirdetők teljes érdektelenséggel vagy heves ellenkezéssel találkoztak a konzervatív akadémiai közösség részéről. Engem neveztek már „sarlatán”-nak, „tévé-kronológus”-nak, „teljes csőd”- nek, az Új Kronológia elméletét pedig „tökéletes badarságának.

Sir Mortimer Wheeler egy alkalommal azt mondta: „a régészet nem tudomány; a régészet bosszú”. A kijelentése óta eltelt idő alatt a dolgok nem sokat változtak. Az efféle kirohanások köteteket mesélnek a tudósok üldözési mániájáról és csak arra jók, hogy érzékeltessék azt az ösztönös konzervativizmust, mely áthatja a tudományos közösség egyes részeit. Ez utóbbit hangsúlyoznom kell, mivel nem minden kollégámra igaz, hogy csakis visszafelé hajlandó tekinteni. Max Planck, a híres fizikus ’40-es évekből származó mondása remekül bemutatja azt a valóságot, mellyel sok forradalmi eszmének szembe kell néznie:

Az új tudományos igazság nem azzal diadalmaskodik, hogy meggyőzi ellenzőit és a fény felé vezeti őket, hanem azzal, hogy ellenzői előbb-utóbb kihalnak és olyan új nemzedék nő fel, mely már adottnak veszi.

Miféle szerepet játszik mindez a bibliakutatásban? Véleményem szerint kezünkben van a gyógyszer, mellyel talán sikerül kigyógyítani a páciensünket betegségéből, azonban ő makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy nem veszi be, mivel nem szereti az orvosság ízét.

Jelen könyv utolsó fejezeteit írtam, mialatt új dokumentumfilm-soroza- tot sugárzott a tévé és én nagy érdeklődéssel - és nem kevés élvezettel - figyeltem. A címe Nem feltétlenül, és a bejrúti túszok egyike, John McCarthy vezette. A sorozat alapjául szolgáló könyvnek ugyanez a címe és egy Matthew Sturgis[2] nevű történész írta. A viszonylag vékony - egy nap alatt elolvasható - kötet alcíme: Vizsgálat a bibliai múlt valóságáról. Mind a tévésorozat, mind a könyv szerint a valóság, hogy történeti forrásként a Biblia szinte teljes egészében hasznavehetetlen. McCarthy megszólaltatta a ma neves régészeit, akik a Szentföldnek nevezett területen ásatást vezetnek. A kiváló tudósok - akik közül sokakkal nekem is volt szerencsém találkozni a Fáraók és királyok forgatása során, illetve különféle konferenciákon - következtetései kérlelhetetlenek, melyet csak tovább erősít, hogy gyakorlatilag egyhangúan ugyanazt állítják. íme néhány példa az elhangzott véleményekre, mellettük Sturgis és McCarthy következtetéseivel a bibliai történetek történelmi hűségét illetően.

• Sturgis a Kivonulásról - „A tudósok jelentős részének szemében régészeti bizonyítékok hiányában a Kivonulás - akárcsak Józsue hódításainak története - egyértelműen legenda csupán.”

• Ze’ev Herzog a Kivonulásról - „ez a történet sohasem volt valóság.”

• McCarthy a hódításról - „Példának okáért, mikor a jerihói ásatást az ’50-es években újból megnyitották, kiderült, hogy a falak jóval azelőtt dőltek le, mielőtt Józsue és népe megérkezett volna; szinte bizonyos, hogy ez utóbbi időszakban senki sem lakott Jerihóban... Az ígéret Földjének meghódítása lassanként semmivé foszlott... A tény, hogy a Jerihóban és a Bibliában szereplő más történelmi helyeken talált régészeti bizonyítékok megcáfolják a hódítás történetét, megdöbbentő erővel hat... Akármennyi régészhez fordultam, mindegyik azt állította... nemcsak hogy nem létezett semmiféle hódítás, melyet Józsue vezetésével Izrael gyermekei hajtottak volna végre - ez csupán későbbi fejlemény hanem hogy az izraeliták valójában kánaániták voltak.”

• Bili Dever Jerihóról - „Józsue olyan várost rombolt le, ami nem is volt ott.”

• Sturgis a hódításról - „A legutóbbi adatfelvétel szerint, melyet Bili Dever és Lawrence Stager végzett, a harminc-egynéhány városból, melyet Józsue elfoglalt, szinte mindegyikről kiderült, hogy a Kr. e. XIII. században - abban az időben, melyet hagyományosan a hódítás szakaszának tekintenek - lakatlan volt; másvalakik rombolták le, vagy éppen nem is rombolta le senki... Amennyiben Izrael gyermekei nem söpörtek végig Kánaán területén, hogy meghódítsák, vajon valóban elhagyták-e Egyiptomot, s tényleg átvágtak-e a pusztaságon? Sőt - megfordultak-e egyáltalán valaha is Egyiptomban?”

• Sturgis a Bírák könyvéről - „Fennakadtunk azon az elképzelésen, miszerint az első izraeliták nem a terület határain kívülről érkeztek, hanem a helyi kánaánita lakosságból emelkedtek ki. Első látásra kifejezetten döbbenetesnek tűnik, majd mikor felfogjuk, mindez mit jelent, még inkább megdöbbenünk. A zsidó hagyomány két pillére az ígéret Földjének meghódítása Isten ígérete szerint és Isten választott embereinek mindenki mástól elkülönülő származása. Ha elvesszük őket, gyökeresen át kell alakítani az Ótestamentum történetét, mivel aláássa mindazt, ami előreviszi a bibliai elbeszélést. Mindezek alapján különösen nagy elővigyázattal kell kezelnünk a Bírák könyvét, mikor történeti forrásként kívánjuk felhasználni.”

• Sturgis Dávid Jeruzsáleméről - „Másfél évszázadnyi kutatás, ásás után szinte semmilyen régészeti bizonyíték sem került elő Dávid király fővárosából.”

• McCarthy a X. századi Jeruzsálemről - „Semmiféle régészeti bizonyíték sem támasztja alá, hogy Dávid és Salamon király idején Jeruzsálem óriási palotákkal és templomokkal büszkélkedő város lett volna. A korábbi időszakból számos lelet került elő, akárcsak a felső rétegekből, azonban a Kr. e. X. századból szinte semmi.”

• Israel Fínkelstein a Jeruzsálem központú egységes királyságról - „A X. századból szinte semmiféle bizonyíték sem áll rendelkezésünkre. Alig van valamink Salamon idejéből. Jeruzsálem ebben az időben feltehetően alig volt több aprócska falunál, esetleg szegényes kisvárosnál.”

• Sturgis Dávidról - „Néhány szövegmagyarázó... még Dávid király létét is kétségbe vonja. Felvetésük szerint később hozták létre, vagy - Arthur királyhoz hasonlóan - igen szerény alapokból hatalmas méretűre fújták fel, hősi bajnokot faragtak belőle, mely a későbbi nemzedékek számára a rég letűnt aranykort jelképezte, noha ez valójában sohasem létezett.”

• Sturgis Salamonról - „A tudósok egy része számára Salamon királyságának határai és jellegzetességei elhomályosultak, mások szemében

Nl elveszett testamentum

pedig egyenesen semmibe vesztek... Salamon nagysága makacsul és zavarba ejtő módon mitikus maradt.”

McCarthy a következő örökbecsű mondattal fejezi be az előszót: „A Biblia történeti szemlélete a valaha kitalált legjobb mesék közé tartozik.”

Mikor az ember a Nem fellétlenülhw hasonló könyvet olvas, akkor érti meg igazán a „bibliai régészet” fogalmát övező hatalmas pszichológiai problémákat, arról nem is beszélve, hogy ez a kifejezés már önmagában is tabunak számít a térségben dolgozó régészeknek. Ami igazán dühítő, hogy a problémák megoldása évtizedek óta ott hevert a tudósok orra előtt; azonban egész egyszerűen nem látják a fától az erdőt. Világos régészeti bizonyítékokat vizsgáltak meg, melyek pontosan megfelelnek a Bibliában olvasható történeteknek; azonban mivel nem a megfelelő történeti pillanatból kerültek elő, ezért nem kapcsolhatók össze az izraelitákkal. Mikor úgy gondolják, hogy a megfelelő történeti pillanatot vizsgálják, akkor viszont semmilyen régészeti lelet nem kerül elő, ami alátámasztaná a Biblia szövegét. Ebből következik, hogy a Bibliának kell tévednie.

Ezek után jöttem én és voltam olyan vakmerő, hogy azt javasoljam, talán érdemes lenne még egy pillantást vetni a kronológiára, hátha sikerül összhangba hozni a régészeti bizonyítékokkal. Eretnekségemért sarlatánnak és idiótának neveztek, minek következtében a Matthew Sturgishez hasonló írók nem merik felhasználni az Új Kronológia-elmélet nyújtotta radikális változtatásokat. Miért? Mert attól tartanak, megbélyegzik őket. Nem mintha Sturgis nem ismerné az esetleges megoldást a könyvében felvetett kérdésekre; néhány mondat erejéig ki kellett térnie az Új Kronológiára is, mikor a Jerihó jelentette dilemmát próbálja feloldani, mielőtt visszatérne a problémák erdejébe.

A szóban forgó nehézség feloldására megjelent néhány népszerű kiadvány is, mely gyökeres változtatásokat javasolt. Dávid Rohl Fáraók és királyok című könyvében nemrégiben felvetette azt az elképzelést, hogy a jelenleg elfogadott egyiptomi kronológiából legalább 350 évet ki kell törölni. Felvetésének egyik eredménye, hogy Józsue Jerihó romjai között találná magát; legalábbis elméletben. Az efféle elméleteket a térség szaktekintélyei nem tartják valami sokra.” (It Ain’t Necessarily So, 49. o.)

Ha megkérjük őket, hogy magyarázzák el, miért nem hajlandók komolyan venni az Új Kronológiát, a legtöbb tudós azt válaszolja, ő maga nem ért ehhez a témához, esetleg azt, hogy ez és ez azt mondta, az Új Kronológia „tökéletes badarság”. Ez és ez minden egyes alkalommal ugyanaz a személy, Kenneth Kitchen professzor, aki korábban a Liverpooli Egyetemen tanított és magára vállalta, hogy boszorkányperbe fogja az Új Kronológiát. Ha megkérdezzük az izraeli régészeket, miért datálják I. Hedzshepperré Sesonk uralkodását Kr. e. 945-925 közé - ez a bibliai Sisák uralkodásának ideje - ők erre azt fogják felelni, azért, mert Kenneth Kitchen ezt állítja. Valósággal megrázza őket, mikor kiderül a tény, hogy Sesonkot egyedül amiatt helyezik erre az időre, mert azonosítják Sisákkal; vagyis az állítás teljes egészében a Bibliából levezethető kronológiára épül. Erre elmagyarázzuk, hogy az Egyiptomból és a Földközi-tenger medencéjének más területeiről előkerült régészeti leletek értelmében I. Sesonk később uralkodott (Kr. e. 820 táján), így lehetetlen azonosítani őt Sisákkal (Kr. e. 925 táján). Nem eltúlzott kijelentés, ha azt állítjuk, Kitchen professzor az egyre halmozódó érvek ellenére makacsul ragaszkodik Sesonk és a bibliai Sisák közötti párhuzamhoz, márpedig ez a párhuzam a Szentföld régészeti problémáinak kulcskérdése. Mindennek hallatán az izraeli régészek - akik egyébiránt kiváló koponyák - értetlenül vállat vonnak, a fejüket vakarják, majd visz- szatérnek az ásatáshoz és továbbra is Kitchen korszakolását használják, bármit is mondtunk nekik az előbb. Ki tudná hibáztatni őket ezért? Az Új Kronológia minden eddigitől gyökeresen különböző elgondolás; a többség számára túlságosan is nagy az eltérés, hogysem komolyan fontolóra vegyék a használatát. Ha igaz, akkor két évszázadnyi történeti kutatást fordít fel mindenestől. Ellentmond mindannak, amit az egyetemen tanultak. Nem lehet, hogy helyes, mivel az egyiptomi történelem időpontjai, melyeket egyiptológus kollégáiktól kaptak, nagyjából évtizedes pontossággal rendelkeznek... Nem igaz?

Ugyanakkor több millió hétköznapi ember - olyanok, akik sem a régészethez, sem az egyiptológiához nem értenek - látta a Fáraók és királyokat, olvasta a könyvet és igencsak eltérő állásponton van a kérdést illetően. Meggyőzte őket az érvelés ésszerűsége. Tetszett nekik a számos új felfedezés, mely oly sokat adott a Biblia történetéhez. A Biblia tudományos vizsgálatának homályos erdejét egyszerre napfény járta át és az akadémikusok fái ellenére végre megpillanthatták az erdőt is.

Most tehát különös helyzetben vagyunk - ott hever előttünk a népszerű elmélet, mely számos dolgot megmagyaráz, ám a tudományos testületek szemmel láthatóan tudomást sem vesznek róla. A szakemberek szerint a Biblia tartalma szinte teljes egészében a mítoszok körébe tartozik. Az Új Kronológia szerint az Otestamentum lényegét tekintve történeti mű; meglehet, nem minden egyes részlete, ám a nagyobb események és személyiségek mindenképpen.

A könyv, melyet a kezében tart, tulajdonképpen a Biblia története, melyet valódi kronológiai hátterébe helyeztek. Nem a tudományos közvélemény számára készült. Alapjában véve annak a népnek a történetét beszéli

1. kép (szemben): Egyiptomról és a Sínai-félszigetről készült műholdfelvétel, rajta a nagyívű bibliai történet fontosabb helyszíneivel.

;.        '■■ '*^C.

Hácór

sgk

■ ■:

Dór

Akka

Berütosz •

Büblosz £

rX,? ■;.        2^-.■<*£??£

bSzicheni

Siló .

"■■■<■;.

jBet-Sean

BASÁN

■

.

FÖNÍO J

' A

Joppa I

b •« ..:• .1

t .‘.V        " .        •

As kálón,/ < A.

/ ■

Gáza» . Hebron

I'

FILI^ZTEA n

el, mely számos néven tisztelte ugyanazt a nagy hatalmú istent, akit ma Jahvének vagy Jehovának ismerünk. Ennek a népnek a története a Kr. e. VI. évezredben, egy Edennek nevezett helyen vette kezdetét és azzal ért véget, hogy a Kr. e. VI. században az asszírok lerombolják Jeruzsálemet. Csodálatosan gazdag történet, mérhetetlenül összetett és sokrétű, melyet ebben a könyvben egyértelmű, megalkuvást nem tűrő módon adunk most elő. Aki megszokott formájában szeretné megismerni Jahve gyermekeinek történetét, az forduljon a régi, veretes nyelvezetű fordításokhoz (magyarul ez a Károli-féle fordítást jelenti - aford.), ám akit az érdekel, miként mondaná el egy mai történész azt, ami történt - hol és mikor és milyen híres történelmi személyiségeket érintett, akik nem szerepelnek a Bibliában -, az ezt a könyvet olvassa el. Remélem, hogy olvasóim izgalmasnak és érdekfeszítőnek találják majd ezt a munkát; biztosíthatok mindenkit arról, hogy megírni ilyen feladat volt. Bízom benne, hogy a kutatások során is sikerül hasznát venni.

A könyv minden bizonnyal hangos fogcsikorgatást eredményez majd nem egy tudományos közösségben - leghangosabbat feltehetően egy bizonyos árnyas liverpooli külváros egyik dolgozószobájában -, ám ez ellen nem lehet mit tenni. Azt kell tennem, amit lelkiismeretem diktál és továbbra sem akarok felhagyni azzal, hogy próbára tegyem a konzervatív szemléletű akadémiák tartóoszlopait. Elképzelhető, hogy egy napon ennek is leomlanak a falai - pontosan úgy, mint egykor Jerihónak - és végre elfogadják, hogy „Józsue olyan várost rombolt le, ami ott volt.”

A hagyomány szerint a Biblia első öt könyvét (a Pentateuchust) Mózes írta. Láthatóan Jézus és az apostolok is ezt gondolták (János 5:45-47); azonban a tudományos közvélemény ma már másként vélekedik erről. A bibliakutatásban az elmúlt száz évben a „forráselmélet” uralkodott. Az elmélet híres képviselője, J. WELLHAUSEN felvetése szerint a Pentateuchus négy különféle forrásból jött létre, melyeket egyetlen szöveggé szerkesztettek össze, hogy összefoglalja az izraeliták történetét a Teremtéstől egészen Mózes haláláig, mely az ígéret Földjének meghódítása előtt következett be. A négy forrás több évszázaddal Mózes halála után készült - ezzel komolyan csökken a szöveg forrásértéke, mivel nem lenne egyidős azokkal az eseményekkel, melyekről beszámol.

Azonban több ezer ékírásos és hieroglifákkal lejegyzett szöveg tartalmának megismerésével mára pontosabban ismerjük az ókori civilizációkat és ennek alapján kijelenthető, hogy Mózes öt könyvének számos eleme párhuzamba állítható jóval „korábbi” szövegekkel, melyeknek nincs köze a

WELLHAUSEN: 1844-1918.

2. kép (szemben): Műholdfelvétel Izraelről, rajta a Biblia történetének fontosabb államaival és városaival.

Bibliához. Példának okáért maga Kenneth Ki tehén professzor hívta fel a figyelmet az Óbabiloni kor (HK: Kr. e. 1894-1595 körül, illetve ÚK: Kr. e. 1667-1362 körül) törvénykönyvei és Mózes törvényei (HK: Kr. e. 1240 táján, illetve ÚK: Kr. e. 1440 táján) közötti párhuzamokra. A megadott időpontokból kiviláglik, hogy a Hagyományos Kronológia (HK) szerint Mózes több évszázaddal azután írta meg törvényeit, hogy megszületett Hammu- rapi törvénykönyve, míg az Új Kronológia (ÚK) szerint Mózes nem sokkal Hammurapi után élt, ami megmagyarázná a két forrás hasonlóságait.

Kitchen azt is kimutatta, hogy az Ótestamentum különböző helyein más-más korból való rabszolgaárak megfelelnek különféle, egymástól függetlenül datált dokumentumoknak, melyek Mezopotámia területéről származnak és olvasható bennük a házirabszolgák ára. így amikor Józsefet húsz sókéiért adják el Egyiptomba rabszolgának (Tér 37:28), akkor ára megfelel az iszin-larszai periódus és Hammurapi óbabiloni dinasztiájának ideje közötti ókori világ „árfolyamának” (HK: Kr. e. 2025-1595 körül, illetve ÚK: Kr. e. 1805-1362 körül). Amennyiben József történetét valóban a Kr. e. II. században írták - ahogy a minimalista koppenhágai iskola tagjai állítják -, mikor a rabszolgák ára százhúsz sékel volt, akkor meglepő, hogy a szerző pontosan tudta, mennyibe került jó egy évezreddel korábban egy rabszolga. Az Új Kronológia szerint József a Kr. e. XVII. században élt, mikor azok a Mezopotámiából előkerült feljegyzések, melyek ebből a korból származnak, alátámasztják, hogy a midiánita kereskedők a megfelelő összeget fizették ki az ifjú izraelitáért.

Az ehhez hasonló vizsgálatok alapján néhány tudós ma már azt állítja, nem szabad kizárólag úgy tekinteni az Ótestamentumra, mint kitalált történetek gyűjteményére. Jogos a feltételezés, hogy létrejöttében a szájhagyomány is szerepet játszott. Más szóval, egyes részleteit egymásnak mesélték az emberek és így maradtak fenn egészen addig, míg viszonylag későn, a Biblia szövegének keletkezése során leírták őket. Más részeket kéziratokban vagy agyagtáblákon őriztek, ám ezeket a Biblia szerkesztése előtt vagy azt megelőzően lemásolták, esetleg átírták.[3]

A bibliai történet modern régészeti módszerek szerint történő végiggondolása tele volt nehézséggel, melyekkel jelen kötet írója már a Biblia első lapján is kénytelen volt szembenézni. Miként kell bánnom a Teremtéssel? Miként értelmezhetem szó szerint, hogy Adám volt az első ember a Földön? Miért írja a Teremtés könyve „Teremtsünk embert képmásunkra” többes számban, miközben a bibliai szöveg többi része mintha egyistenhitre épülne? Kik voltak az „óriások” - héber nyelven nefilim - akiket az emberek lányai szültek az istenek fiainak? Miként fogadhatnám el feltétel nélkül az özönvíz előtti pátriárkák kivételesen hosszú életkorát? Metuselach (Matuzsálem) valóban 969 évig élt volna? Mi a helyzet a későbbi pátriárkákkal, Ábrahámmal és Izsákkal, akik több mint száz évet éltek meg? Elfogadható-e mindez?

Számtalan kérdés és mind csak arra vár, hogy az ember felvesse és megválaszolja - vagyis értelmezze - őket a lehető legtisztességesebb módon. Persze könnyű azt mondanunk, hogy a Teremtés csupa mítoszból áll és ezzel kilencven százalékától rögtön sikerült is megszabadulnunk, hiszen a Biblia remekbe szabott kezdőkönyve - már csak természetétől fogva is - epikus és legendákkal teli. Nekünk azonban ott kell kezdenünk, ahol minden történet elkezdődött, ezért némi „költői szabadsággal” éltem Ádám és az Edénkért történetének értelmezése során oly módon, hogy szövegem továbbra is megfeleljen a régészeti, antropológiai és geográfiai adatoknak, ám egyúttal igyekeztem megtartani az ember földi Paradicsomból történő távozását elmondó eredeti történet hangulatát is.

A történet jelenlegi átdolgozásába nem került bele a bibliai elbeszélés minden részlete és apró eseménye. Ahol a részletek nem játszanak egyértelműen fontos szerepet a történeti elbeszélés szempontjából, vagy ahol nem áll rendelkezésemre történeti magyarázat - itt néhány csodaszámba menő eseményre gondolok -, ott úgy határoztam, elhagyom őket és az olvasóra bízom, tegye hozzá ő saját értelmezését a kérdéshez. Személyes véleményem mit sem számít, csupán elmondom a történetet a felülvizsgált kronológiai és régészeti keretek között, hogy mások ráfektethessék saját vallásos meggyőződésükre vagy teológiai elképzeléseikre.

Időről időre olyan nevekkel találja magát szembe az olvasó, melyek nem hangzanak ismerősen; különösen az egyiptomi és mezopotámiai nevek, melyek közül egynéhány igencsak különös. Am mindegyiknek megvan a maga szerepe a történetben és arra szolgálnak, hogy az egyes események történelmi beágyazottsága még inkább kitűnjék.

A kulcsfontosságú új elem természetesen az időpontokban rejtőzik. Mindenhol az Új Kronológia dátumait alkalmaztam és csakis akkor jeleztem, hogy erről beszélek, mikor összehasonlítottam ezeket a korábbi, hagyományos dátumozással, melyet a legtöbb ókori történelemről szóló munka használ. Ahol összehasonlítom a dátumokat, ott ÚK (Új Kronológia) és HK (Hagyományos Kronológia) jelzéssel utalok arra, mikor melyikről van szó.

Azok számára, akik kíváncsiak az Otestamentum történeti átdolgozásának bizonyítékaira és az ezekhez kapcsolódó érvekre, a fejezetek végén Történeti és régészeti háttér címen írtam le az adatokat, a különféle királylistákat és a részletes kronológiai táblázatokat. Mindez azoknak szól, akik buzgón érdeklődnek az Új Kronológia részletei iránt és talán - az itt megismert értesülésekkel felvértezve - további kutatásokba fognak, hogy próbára tegyék az elmélet helyességét vagy tovább finomítsák a modellt. Nekik igyekeztem segítséget nyújtani azzal, hogy a Történeti és régészeti háttér részekben időnként bibliográfiai utalásokat is írtam, mely alapján tájékozódni lehet az egyes nagyobb témákról zajló vitákban. Lehetetlenség lenne ebben a könyvben az összes érvet és bizonyítékot az azt megillető részletességgel tárgyalni, hiszen egészen egyszerűen erre nincs elég hely. Egy efféle mindent magába foglaló mű több ezer oldalas lenne! Aki tehát szeretne elmélyedni a témában, annak azt javaslom, olvassa el a Fáraók és királyokat vagy a Legendás civilizációkat - itt további utalásokat is találhat -, valamint a többi tudós és Új Kronológia-kutató írásait, melyek a különféle tudományos folyóiratokban jelentek meg (néhány ezek közül hozzáférhető a www.Nunki.net internetes oldalon).

A könyv első része az özönvíz előtti időszakkal foglalkozik, amikor a dátumok elkerülhetetlenül feltételezettek és pontatlanok, ám azt gondolom, a királyságok és birodalmak ideje, a „dinasztikus kor” kronológiája immár viszonylag nagy pontossággal áll rendelkezésünkre. A - Mezopotámia és Egyiptom területén élt - királyok és dinasztiák dátumai a Kr. e. 3113 körül lezajlott özönvíztől Jeruzsálem Kr. e. 587-es elestéig terjednek. A korszak összes nagyobb dinasztiájának évszámai fellelhetők ebben a könyvben. Az újabb kutatásokkal összhangban a dátumok némileg eltérnek azoktól, melyek a Fáraók és királyokban vagy a Legendás civilizációkban szerepeltek, ám a történeti megegyezések lényegüket tekintve ugyanazok, melyek az Új Kronológia-elmélet első két kötetében szerepeltek. Kérem, ne feledjék, hogy „a tetőn dolgoznak”, a bevett időszámítással ellentétben az Új Kronológia nincs kőbe vésve - éppen ez teszi izgalmassá: nem ragadt bele a saját dogmái alkotta mocsárba. Az ÚK vállalkozásának két elsődleges jellemzője - és nem gyengesége - a rugalmasság és az alkalmazkodási hajlam.

Bízom benne, örömüket lelik majd abban, hogy az eddigieknél mélyebb bepillantást nyerhetnek abba a kutatásba, melyet „négyezer éves nyomokra épülő Sherlock Holmes-ügy”-nek neveztek.

Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött. Isten szólt: „Legyen világosság”, és világos lett.

Teremtés könyve 1:1-3

Első fejezet

ÁDÁM ÉS AZ ÉDEN KERTJE

(Teremtés könyve 2:8-tól 4:16-ig)

Éden földje - Éden kertje - Adám és az adamiták - Éva,

minden ember anyja - Isten hegye - Káin és Ábel - Kiűzetés

az Édenből - Nőd földje

A történet

K

ezdetben - az emlékezet kezdetén - létezett valamikor egy Éden nevű zöldellő, gazdag hely, keleti szélén paradicsomi kerttel. Éden amögött a széles hegyvonulat mögött helyezkedett el, mely elválasztja a mezopotámiai síkságot a közép-ázsiai sztyeppvidéktől, központja a Van- és az Urmia-tó között helyezkedett el. Éden buja vadonát magas, hósipkás csúcsok vették körül, lejtőiken sűrű fenyő- (erini) és cédruserdővel (szúrván). A perzsák később pairidaeza - Paradicsom - néven emlegették ezt a területet.

Az ókori világ négy nagy folyója is Éden földjén ered. A Hiddekel (Tigris) és a Perat (Eufrátesz) forrása nyugaton, míg a Kus földjét átszelő Gichon (Gajhun-Arasz) és Pison (Kizil Uzun), mely Havilla földjén folyik át, keleten volt található.

Éden volt a civilizáció bölcsője; a nagy földanyaistennő, a neolitikus forradalom szülőanyjának méhe. A kőkori ember ekkoriban hagyott fel végleg vadászó-gyűjtögető életmódjával és falvakat hozott létre, ahol növénytermesztésbe, állattenyésztésbe kezdett.

3. kép (szemben): Az Éden földjének közepén található Urmia-tó, mely Éden kertjétől nyugatra fekszik.

Éden ritkásan lakott területének keleti részén hosszú, kelet-nyugati irányú völgy feküdt, melyet három oldalról is magas hegyek vettek körbe. A Nap a völgy egyik végénél kelt fel és a másik végénél nyugodott le. Északra Kus hegyei vonultak, melyek mögött az azonos nevű földterület húzódott, és amelyen a Gichon-folyó kanyargóit. A keleti szélen a hegyvonulat a Szabalán-hegy sziklás, vulkanikus csúcsában végződött, mely az Éden keleti bejáratát őrizte. Délen a hófedte Bázgús gerince választotta el a völgyet Havilla gyors folyású, aranyban gazdag patakokkal teli földjétől, melyek a Pison-folyó vizét adták. A déli hegylánc nyugati végén emelkedett Szahand hegytömbje; jégtől szikrázó vulkanikus csúcsok fagyos világa. A völgy nyugati oldalát barátságtalan, mocsarakkal és sós lapályokkal borított terület végén a sós Urmia-tó zárta el a külvilágtól.

Itt, „az Édentől keletre” (Tér 2:8) telepedett le Adám az övéivel. Jahve gyermekeinek nagyívű története itt, minden kertek közül az elsőben, a Biblia földi paradicsomában vette kezdetét.

A kert - héberül: gan ahová az adatniták érkeztek, három oldalról is védett volt; elsőrangú menedék a felvidéki klíma ellen és remekbe szabott menedék a nagy útvonalak mentén közlekedő rablóbandáktól, melyek a környező hegységekben portyáztak. A nyugati irányú szelek meleg esőket hoztak magukkal a Földközi-tengerről, melynek hatására kellemes mikroklíma alakult ki a hosszú, keskeny völgyben. A szokottnál nagyobb meny- nyiségű légköri nedvesség hatására dúsan nőtt a vegetáció és számtalan

4. Domborzati térkép Éden keleti részéről, középpontban az Édenkerttel. A Szabalántól és a Kúse-dag hegyláncától északra húzódó folyóvölgyek a Biblia szerzőjénél Kosként, a klasszikus kor földrajzi szerzőinél pedig Kószaiaként szerepelnek. A Szahand és a Bázgús hegyláncától délre fekszik a bibliai Havila, melyen az arannyal teli Pison (Uzun) kanyarog. Nyugatra az Urmia-tó látható, keletre pedig Nőd földje (Nokd), mögötte a Kaszpi-tengerrel.        .

különféle gyümölcsfa, „ami tekintetre szép és táplálkozásra alkalmas” (Tér 2:9). A dombokat mélyvörös színű talaj borította és bőséggel nőtt rajtuk az alma, barack, pisztácia és mandula. A gyümölcsfák között vadszőlő futotta be a lejtőkön létrejött természetes teraszokat, rajta sok nehéz szőlőfürt édes, zöld szőlőszemekkel. Éden kertjének közepében a szőlő volt az élet fája.

Adám és társai a völgy alján itt is, ott is bugyogó meleg vizű forrásokra leltek, melyek a vadvirágokkal borított mezőket öntözték. Az idill közepében pedig folyó kavargóit, rengeteg forrása a környező hegycsúcsokról indult útnak. A kert folyója nyugat felé folydogált, és az Urmia-tó mocsaraiban ért véget. A folyót ma Adzsi Csajnak - Keserű víznek - nevezik, mivel a fémben gazdag hegyekből eredő forrásoknak köszönhetően igen magas az ásványtartalma. Ókori neve Mejdán, ami annyit tesz, királyi kert.

Ezen a helyen az ember mindent megtalálhatott. Adám és követői e romlatlan tájon, a legendás Edenkertben telepedtek meg.

A vörös föld embere

Adám egy személyben volt közössége uralkodója és főpapja. Látomások és transz útján megértette a természet mondanivalóját.

Tisztában volt az élet kemény valóságával és elkerülhetetlen végével is. A nagy FÖLDANYA időről időre visszavette teremtményeitől a testet, melyet nekik adott és nyomukban csak fehérre szikkadt csontok maradtak, hogy tanúskodjanak rövid létükről. Föld a földhöz, por a porhoz, ahogy az a Bibliában áll (Tér 3:19). Ahogy a fazekas edényeket készít fazekaskorongján, ugyanúgy az istenek - héber elohim, sumer igigi - is saját képükre formálták meg az embert a Földanya porából.

Isten (elohim) újra szólt: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá. Ok uralkodjanak a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog.” (Tér 1:26)

(Az istenek) kiáltottak az istennőhöz. A nagy istennőhöz, a bölcshöz, az istenek segítőjéhez, Mamihoz (múmia=Nin- hurszag) ekként kiáltottak: „Isten-anyánk, teremts hát embert!... Az ember hiányzik a földnek!”... Enki („A fold ura") is szóra nyitja száját s nem késik hatalmas tanácsa: „Egy istent kell előbb megölnünk! Annak húsát s vérét, NINTU („A sors [élet] úrnője"), jó agyagos földdel keverd el - ebből formáld az ember testét”... „az istenvér-sarából formáljuk meg az ember testét” (Airahaszisz Eposz 1:4, fordította: Rákos Sándor)

FÖLDANYA: Sumer Ninhurszag - „A magas hegy úrnője”.

NINTU: Az Anyaistennő, Ninhurszag egyik mellékneve, jelentése: az emberek anyja.

Akkor az Úristen (Jahve} megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét. így lett az ember élőlénnyé. Az Úristen kertet telepített Édenben, keleten, és oda helyezte az embert, akit teremtett. (Tér 2:7-8)

Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze. (Tér 2:15)

Az ókori Mezopotámia teremtésmítoszai szerint az embert az istenek hasonlatosságára teremtették úgy, hogy a föld sarát egy feláldozott isten vérével keverték el. így történt, hogy Ádám megkapta hagyomány szerinti nevét a kert fölé magasodó Vörös-hegy földje, agyagja után: vörös föld. Az Éden földjén folytatott régészeti feltárások kiderítették, hogy a házak falát vörösokkerral díszítették. Ezt az anyagot használták az agyagszobrocskák megfestésére és a holtak csontjait is ezzel fedték be, hogy „új vér” gyanánt szolgáljon, helyettesítse a lefoszlott húst.[4] Adám azért ismerte a földet, mert maga is a földből jött, ahhoz tartozott.

Istenek hegye

A településtől délre szűk, meredek falú völgy húzódott a kert nyugati végében lévő legmagasabb hegy irányába. A csúcs hóborította kupolája a gyümölcsöskertek fölé magasodott, csúcsát gyakorta felhők fátyolozták el. Ádám egy napon úgy határozott, a patakot követve elindul felfelé a völgyben. A tavaszi olvadásnak köszönhetően jéghideg vizű csermely csobogott a sziklák között, ez vezette őt egyre feljebb és feljebb, mígnem meglátta magát a hegycsúcsot is. A felhőkbe burkolózó táj természetfeletti változásokon esett át.

A virágokkal teli gyümölcsfák még akkor elfogytak, mikor Adám mászni kezdett. Átkelt a pusztaságon is, mely a hegy előtt húzódott. A szoros kanyarulatát követve, melyet a gyors sodrású patak vájt ki magának, lenyűgöző látvány fogadta Ádámot. A csermely forrásvize szikrázó tavacska volt, mely a fenekéről feltörő forró gázoknak köszönhetően időnként buborékokat vetett fel magából, körötte vulkanikus kúpocskák magasodtak. A zápfoghoz hasonló formák tükröződtek a vízen, mintha a tóban hatalmasra tátott száj lenne, közepében áthatolhatatlan sötétséggel. Az alvilágba nyíló bejárat fölött a hegy jeges kupolája állt őrt.

Akárcsak évezredekkel később, Ábrahám és Mózes esetében, Ádám is magas helyen, Éden fölött találkozott először istenével. Kulcsfontosságú fordulópont volt ez az ember történetében - ez volt az a pillanat, melyben Adám (a vörös föld embere) a zsidó, keresztény és muszlim ágak genealógiai forrásává változott. Ez különböztette meg Jahve minden gyermekének ősapját mindazoktól, akik előtte éltek a földön. Itt, ebben a pillanatban adta át helyét az Anyaistennő kultusza a Föld ura imádatának. A rákövetkező korokban őt hívják majd az „ember barátjának”.

A későbbi hagyományban - Ezekiel és Izajás próféta könyvében olvasható ez - valamiféle titokzatos „istenek hegyé”-t emleget, „fenn lévő trónus”-t, „az egybegyűlés (vagy a mennyei seregek) hegyé”-t. Ezekiel és Izajás próféta korára a szent hegy „messze fenn, északon” (íz 14:13) található Izrael földjéhez képest. Eggyé vált az ember bukásának színhelyével. Az emberiség - a türoszi király képében - kiesett a kegyelemből, hogy' halandóként legyen kénytelen élni, többé sohasem férhet a földi paradicsom nyújtotta védelemhez.

Emberfia, zengj gyászéneket Tírusz királyáról, és mondd meg neki: Ezt mondja az Úr, az Isten: A tökéletesség példaképe lettél, telve bölcsességgel és tökéletes szépséggel. Az Edenben voltál, az Isten kertjében... az istenek szent hegyére helyeztelek, tüzes kövek közt járkáltál... Levetettelek az istenek hegyéről... Azok, akik ismertek a népek közül, mind megborzadtak miattad. Iszonyattá váltál és véged van mindörökre. (Ez 28:11-19)

6. kép: Ezen a négyezer éves mezopotámiai pecsétnyomó hengeren Adám (jobbra, fején szarvas koronával, mely az istenség jele) és Éva (balra) látható a gyümölcsöktől roskadozó jó és rossz tudásának fája előtt. A fának hét ága van, pontosan úgy, ahogy a menórának, mely az Édenkert fáját jelképezi. Adám és Éva egymást kínálják a fa gyümölcsével. Éva mögött ott a kígyó. A pecsétnyomó a British Múzeum mezopotámiai részlegében látható. Először „kísértés” volt a melléhelyezett papír fejlécén, ám nemrégiben kicserélték és a henger most „vacsorajelenet” címen ismeretes.

Az ősi, ártatlan világ Ádámmal ért véget. A jó és rossz tudásának fája és a kísértés Adám életének második fordulópontja, mikor az ember nekifogott, hogy felderítse az ismeretlent. Az emberre oly jellemző tudásvágy volt az a „halálos bűn”, mellyel a fáradságos megélhetés, a küzdelem kezdetét vette Adám első leszármazottai, a halandó emberek számára. Jahve gyermekeiről szóló történetünk valójában ezzel kezdődik, az ember első lépésével, mellyel maga mögött hagyta a szent hegyet és annak mesébe illő kertjét a mennyekből történő aláereszkedéssel, „bukással”, és az ezt követő vége nincs vándorlással, mely három és fél ezer évvel később a Nílus partján, szolgaságban ért véget.

Az istenek hegye mind a mai napig megvan - a Nyugat-Iránt ábrázoló térképeken a 3700 méter magas Szahand-hegyként jelölik. A szent tó - az első és eredeti „mélység” (sumer ab.szu) - eltűnt, akárcsak a „tüzes kövek”. Am aki ma Adám nyomában megmássza a Szahandot, Kando- ván ősi barlanglakásait találja a hegy oldalában, melyeket a bugyogó forrásvíz mellett mélyítettek a vulkanikus tornyok tövébe. Az idő megállt ezen a helyen, ahol az emberiség először lépett kapcsolatba a Biblia istenével.

Mennyben köttetett házasság

Nem sokkal azután, hogy az adamiták létrehozták falujukat a Szahand lábánál, kapcsolatba kerültek a környéken élő egyéb népekkel. Délen, az istenek hegyén túl feküdt Havilla földje, ahol „arany található” - itt élt a Huvava törzs. A törzs vezetője lányát - Ninhurszag istennő papnőjét - feleségül ajánlotta Ádámnak. Ádám és Éva - héber: Havuá - frigyéből három fiú és számos lány született. A bibliai hagyomány Évát „minden ember anyjá”-nak nevezi, mert ő volt a zsidók ősanyja. Am a jelző rituális jelentéssel is bír: Adám, az Éden-klán főnöke és Éva, a havillai anyaistennő papnője hajtotta végre az évente ismétlődő szent nászt, melyben Éva az Istenanya szerepét játszotta. Háromezer évvel később Adám utódai még mindig elvégezték ezt az ősi szexuális szertartást Mezopotámia nagy zikkuratjainak „félhomályos kamráiban”, hogy gyermeket nemzzenek, aki követi őket majd a szent trónon és biztosítja, hogy az év születésekor a föld is termékeny lesz.

Éva fiai közül KAIN volt a legidősebb, utána három évvel született ÁBEL. A két fiú együtt nőtt fel és nem csupán azt tanulták meg, miként kell háziasítani a vadon élő birkákat, kecskéket és marhákat, azt is, miként kell növényt termeszteni. Felnőttként Káinból földműves lett, Ábel pedig a dombok között legeltette nyáját. Szöges ellentétben álló életmódjuk - a földművelés és a pásztorkodás - végül valamilyen nagy tragédiához vezetett, mely megtörte a falu egységét, hatására a közösség egy részének szám-

KÁIN: Héber kajin, jelentése: „kovács”. ÁBEL: Héber kebel, jelentése, „füstöt ad”.

7. kép: Iráni földműves szántja földjét Nőd földjének (Ardabil megye) dombhátai között.

űzetésbe kellett vonulnia. A letelepedett életmódot folytató földművesek és a nomád pásztorok közötti ellentét mind a mai napig megvan az iráni síkságon; ez Káin és Ábel örök átka.

Történeti és régészeti háttér

Elöljáróban

Amennyiben elfogadjuk a Bibliában megadott évszámokat, ideértve az özönvíz előtti atyák kivételesen hosszú élettartamát és a pátriárkák Szeptuagintában - a Biblia görög nyelvű változatában - megadott korát, akkor sem tehetjük Ádám korát Kr. e. 5400-nál korábbra. Ugyanakkor a tudomány az emberiség nagy része számára elfogadható módon bizonyította, hogy az emberiség létét jóval a Kr. e. VI. évezred előttig lehetséges visszavezetni. Mindebből nem lehetséges más következtetést levonni, minthogy nem Adám volt az első emberi lény a Földön. Ez már a Teremtés könyvének első fejezeteiből is kiviláglik, ahol Káin és Szét - Adám és Éva életben maradt fiai - egyaránt feleséget vesz magához. Sehol sem állítja a könyv, hogy ezek az asszonyok Adám és Éva gyermekei, vagyis Szét és Káin húgai lennének. Emellett a Tér 4:14-ben az áll, hogy Ábel megölését követően Káin attól tart, ha el kell hagynia Édent, a többi ember végez vele.

Ádámot elsősorban családja emeli ki az emberek közül. O az első ember, akit megőrzött az emlékezet; Ábrahám családjának első nemzedéke. Ádám nem más, mint a szóbeli hagyományozás elindítója, egyúttal ő az első is, aki kapcsolatba lép a zsidók istenével. Bibliai szemszögből ezért Ádám az első „szellemi ember” - ám az antropológusok még erre is azt mondanák, hogy az első spirituális lény nem a neolitikum terméke, vagyis nem ő az első ember, aki hitt a túlvilág létében. A régészeti leletek alapján bizonyított, hogy a Neander-völgyiek tárgyakat temettek halottaik mellé, melyeknek azok a túlvilágon látták volna hasznát. Mind a Neander-völgyiek, mind a crö-magnoniak levágták egyes halottak fejét, melyet annak tulajdonítanak, hogy a közösség vallásos tiszteletben részesítette az eltávozottak koponyáit. Feltehetően az ősök tiszteletének valamilyen korai megjelenésével állunk szemben, mely egészen a neolitikus korig folytatódott. A fiatal Hüyükben - Kr. e. 6000 - talált falfestményeken fej nélküli testek láthatók, valamint keselyűk, amelyek holttestekről eszik le a húst. A szokás, hogy a holttesteket kiteszik a dögevőknek, az iráni zoroasztrianizmus szerves részét képezi, és úgy tűnik, a késői predinasztikus korban Egyiptomban is ez volt a szokás.

Mindez tehát arra utal, hogy már a neolitikus ember elődei is hittek a túlvilágban és a szellemvilág létezésében, melyek elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy primitív „szellemi ember”-ről beszélhessünk. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Ádám történetében kizárólag a bibliai szemszögből ismerjük, melyet kizárólag a pátriárkák elődei és spirituális előzményeik - a görögök genezise - érdekelt. Az emberiség Isten felfedezésére tett szűkebben vett kísérleteit testesíti meg az ember, akinek először maradt fenn a neve a történelemben, az a férfi, akit aztán Noétól visszafelé számított tizedik nemzedékként, Ábrahámtól visszafelé számított huszadik nemzedékként eszményiesí- tettek egészen az Éden kertjében lejátszódó „kezdetig”.

Ha tehát nem Ádám volt az első ember, ki és mi volt őelőtte és miként találta magát az Édenkertben, ahol a Biblia története kezdődik? A kérdés egyik lehetséges magyarázata friss geológiai felfedezések eredménye, melyek a Fekete-tenger hullámai alá vezetnek.[5]

A kezdet előtt

Kr. e. 8000-re az utolsó nagy jégkorszak is véget ért. Eszak-Európa nagy részét az elmúlt tízezer évben jégpáncél fedte, mely most visszahúzódott a sarkkör irányába. A gyorsan melegedő időjárás közvetlen következményeként a tengerek szintje fokozatosan és feltartóztathatatlanul növekedett. A Kr. e. VI. évezredben rövid ideig - ötszáz évre - ajég visz- szavonulása megtorpant, mivel tartósan hideg, száraz idő uralkodott a Földön. Ám ahogy Dél-Európa és a Közel-Kelet felett a levegő ismét melegedni kezdett, az eső visszatért és a maihoz hasonló időjárást eredményezett.

A Földközi-tenger északkeleti csücskén - a Márvány-tengernél - lassan alámosta az Európát Anatóliával összekötő földhidat, azt a vékony földdarabot, mely elválasztotta egymástól a tenger sós vizét és az annál jóval alacsonyabban fekvő víztömeget, melyet később, a hellenisztikus és római korban Euxinusnak, Vendégszerető-tengernek. neveztek, és amely a mai Fekete-tenger helyén hullámzott. Csak idő kérdése volt, hogy a két víztömeg elkeveredjen egymással - a Biblia története a kataklizmikus eseménnyel vette kezdetét. A két tengert ma összekötő csatornát Boszporusznak nevezzük, európai oldalán Róma egykori keleti birodalmának fővárosa, Konstantinápoly áll, mely ma Isztambul néven Törökország központja.

Messze keleten, a Fekete-tenger - az édesvízű tó - déli partján apró neolitikus törzs élte félig letelepedett, vadászó-gyűjtögető életét pontosan úgy, ahogy az elmúlt évszázadokban tették. Az évek során megtanulták, miként kell termeszteni a tönkebúzát és árpát, mely a Fekete-tenger medencéjének zsíros földjén termett és a helyi vadkutyákat is már régen magukhoz idomították, hogy falkáik segítségükre legyenek vadászat közben. A törzs férfitagjai időről időre néhány hetes utakat tettek, hogy zsákmányt ejtsenek a tóhoz inni járó vadállatok közül, míg a nők és a gyerekek a törzs lakhelyén maradtak, gondozták a kis búzatáblákat és agyagkemencékben kelesztetlen kenyeret sütöttek. A férfiak másik csoportja a közeli öblökben halászgatott, fatönkből vájt csónakjaikból hálókkal, csonthegyű szigonyokkal igyekeztek minél több halat zsákmányolni. Nehéz volt az élet, ám eredményes, bár ez nem volt mindig így.

Öt évszázaddal korábban, a Kr. e. 5900 és 5400 között lezajlott kisjégkorszak idején, mikor a tél hideg volt és a sorozatos vulkánkitörések hatására a terület, ahol addig éltek - az Anatóliai-fennsík - túlságosan veszélyessé és kiszámíthatatlanná vált, a törzs vezetői arra kényszerültek, hogy elköltözzenek. Egymáshoz húzódó, vályogtégla falú házaikat hagyták ott, melyek elszórtan helyezkedtek el a Hasszán Dag és a Kara Dag szent vulkánjai körül, melyekről a fegyvereikhez és eszközeikhez használt remek obszidiánt szerezték; az emberek levándoroltak a nagy tavat körbeölelő alacsony síkságra. A tél a jó ezerméteres szintkülönbségnek és a nyílt víz hatására létrejövő termikus hatásoknak köszönhetően itt jó néhány fokkal melegebb volt, mint a fennsíkon.

Menekülés Edenbe

Körülbelül huszonöt nemzedéken át minden rendben ment a törzsek új otthonában, ám akkor, a Kr. e. 5375. év (Anno mundi - a világ kezdetétől számított első év) egyik napján a falu lakói látták, amint a településük melletti partvonal lassan víz alá kerül. A tenger szintje naponta tizenöt centiméterrel nőtt, hamar elárasztotta a közeli mocsaras deltavidéket és elöntötte az alacsonyan fekvő folyóvölgyeket. Az emberek még sohasem láttak ehhez foghatót.

Aggodalmuk tökéletesen megalapozott volt, bár okát nem tudták volna megérteni. A faluban élőknek fogalmuk sem lehetett arról, hogy több száz kilométerrel nyugatabbra a Földközi-tengernek végre sikerült áttörnie a szárazföldi hidat és több millió köbméter sós víz zuhog le a százötven méteres mélységbe, egyenesen bele az édesvizű tóba. Mindennap tizenöt köbkilométer víz ömlött le a mélybe; kétszázszor annyi víz, amennyi a Niagara- vízesésen. A kedves tó, mely eddig az emberek megélhetését biztosította, egyszerre halálos tengeré változott.

Az egykor életadó víz néhány nap alatt elérte a tengerre néző kisebb magaslatra épült falut és hamarosan alámosta az egyszerű, paticsfalú házakat. Az emberek beleittak a vízbe, és azt tapasztalták, többé már nem édes és tiszta, hanem sós és ihatatlan. A partot elöntötte a rengeteg döglött hal. A házak aprócska csoportját egy héten belül teljesen elmosta a kíméletlen, feltartóztathatadan áradat. A Fekete-tenger partvonala mentén az összes ember és állat magasabban fekvő területek felé igyekezett. A déli parton élők felismerték, nincs más választásuk, hátra kell hagyni lakhelyüket, és menedéket keresni a délen található magaslatok között.

A menekültek egy kis csoportjának szerencséjére vezetőjük kivételes férfi volt, aki biztonságban vezette őket és olyan helyet talált, ahol kényelmesen újrakezdhették életüket; ez volt az a kezdet, melyre a Teremtés könyvének első fejezeteiben a zsidó, keresztény és muzulmán világ visszaemlékszik. A vezető neve - a szóbeli hagyománynak és a zsidó pátriárkák megőrződött genealógiájának köszönhetően - az emberiség kezdeti korszakát jelöli az ókori Mezopotámia nemrégiben lefordított teremtésmítoszai mellett. Ádám és törzse dél felé, Éden irányába tartott.

Az újra megtalált Éden

A legendás Édent és híres kertjét viszonylag egyszerű megtalálni. A Teremtés könyvének második fejezetében a következőt olvashatjuk:

Egy Édenben eredő folyó öntözte a kertet, s ott négy ágra szakadt.

(Tér 2:10)

Ezek után felsorolja Éden négy folyóját: Pisont, Gichont, a Tigrist és az Eufráteszt. A kulcsszó itt a héber rosim - fejek -, melyet itt források, eredet értelemben használ a szöveg. A rost (egyes számban) rendszeresen használják arra a Biblia szövegében, hogy valamilyen családfőt vagy őst jelöljenek vele, akitől az adott család származik. A jelkép elég egyszerű: a ros az élet kezdetét, forrását jelenti, ahogy a folyó eredete is forrásánál van. Héber nyelven az újév ros hasana, mely lefordítva annyit tesz: az év feje, ahol a fejet kezdet értelemben használják. Ezért a rosim szót nem lehetséges torkolatnak fordítani - ahogy néhányan tették -, mivel ez a folyó végét jelenti. Édenben tehát a négy folyó forrását kell keresni, nem pedig a végüket.

Valamivel nehezebb a dolgunk, mikor az Éden kertjében található folyó négy részre „szakadására” kell magyarázatot adni. Az Adzsi Csáj végigfolyik a kert völgyén és az Urmia-tóba folyik, amelynek nincs lefolyása a tengerbe. Az ókor embere úgy képzelte, a világ óriási édesvízű óceánon lebeg, melyet apszúnak, vagyis mélységnek hívtak. Meglehet, az Urmia- és a Van-tóról azt gondolták, a földmélyi óceán itt a felszínre tör - így a kert vizei visszatértek az abszúba, mielőtt „szétszakadtak” volna, vagyis kifolytak volna a térség négy nagy folyójának forrásánál. Úgy tűnik, ez az elképzelés érhető tetten a perzsa királyi kertek építészetében a központi medencével és a négy elágazással. A perzsa vallás a zoroasztrianizmus és a Zoroaszterről ránk maradt hagyományai alapján arra a következtetésre lehet jutni, hogy a bölcs az Éden kertjével azonosított területről származott.

Mikor a mongolok a Kr. u. XIIL században megtámadták Pérzsiát, átvették a Paradicsomról alkotott zoroasztriánus elképzeléseket, mely a perzsa területen tevékenykedő muzulmán szúfik körében az iszlám után is fennmaradt és tovább fejlődött. Dzsingisz kán utódai végül Indiába is eljuttatták ezt az elgondolást, ahol a Mogul-dinasztia alapítója, Bábur 1527-ben létrehozta híres birodalmát. Maga a mogul szó sem más, mint a mongol népnév perzsa nyelvű változata.

Mikor tehát az ember a mogul építészet gyöngye, a Tadzs Mahal nagy gonddal kialakított csodaszép kertjei között sétál, melyet Dzsahán sah építtetett 1630-ban, magát az Éden kertjét látja letisztult, jelképes formában. A Tadzs Mahalt egyébként egy perzsa építész tervezte.

8. kép: ATadzs Mahal alaprajza, melyen jól látható a perzsa csárbág - négyes kert - sablonja az Édenben lévő forrást jelképező központi medencével, melyből Éden négy folyója ered.

A központi medence, a „bőség medencéje” a Paradicsom szentséges abzúja, melyből a négy csatorna indul el. A csatornák négy részre osztják a négyszögletes kertet, ezért hívják csárbágnak, „négyes kert”-nek. Ezek jelképezik Éden négy folyóját. Maga a Tadzs fehéren ragyogó kupolája az istenek hegyének hófödte csúcsát szimbolizálja, melyet a Koránban „isten trónusá”-nak neveznek - az udvarra nyíló magas, íves bejárat pedig az isten birodalmába vezető kapunak, hágónak felel meg. Ezt az a Korán-idézet teszi egyértelművé, melyet a Dzsahán sah építtette, földi paradicsomot utánzó kert főkapujának ívére véstek fel:

„Lépj szolgái közé, és lépj a Paradicsomba!” (Korán 89. szúra, 29-30. vers.

Ford.: Simon Róbert)

Ám az édeni jelképeket nemrégiben jóval aljasabb célokra használták fel. A régi világ egyik legérdekesebb jelképét a nácik címerükül használták. A szvasztika - a szanszkrit svasztika szóból, melynek jelentése -.jólét - valójában a paradicsom közepéből kiinduló négy édeni folyót jelképezi. Nem túl nehéz megérteni, hogy a germán faj kiváló voltát hirdető Hitler miért választotta ezt a jelképet az árja faj tiszta, makulátlan eredetének jelzésére.

A szvasztika két ágáról mindig is tudták, melyik folyót jelképezi, ezért nem szükséges azonosítani a másik kettőt, a Gichont és a Pisont. Amennyiben az ember végigköveti a híres Tigris - héberül: Hiddekel - és Eufrátesz - héberül: Perath - folyók vonalát, Kelet- Törökország hegyei között találja magát. Logikus tehát, hogy a másik két folyót a térség maradék két nagyobb folyójával azonosítjuk. A Gichonban könnyű felismerni a Gajhun- Arasz folyót - perzsául: Dzsejhun -, míg a Pison nem lehet más, mint a Kizil Uzun - a [P]ison a török uzun szó héber nyelvre átültetett alakja. Mindkét folyó kelet felé, a Kaszpi- tengerbe folyik, forrásvidékük Nyugat-Iránban található. A szvasztikának ez a két szára tehát kibővíti éden területét, amely így magába foglalja nyugaton a Van-tavat, keleten pedig az Urmia-tavat.

A Kr. e. IV században Nagy Sándor Armeneiának nevezte ezt a területet - az elnevezés minden bizonnyal az Ar-Manneia szóból ered, melynek jelentése: manneusok országa.

c en

ÉN’

o

Hson

TiURDISZTÁN

UZun Z-"

IVORS

líicidekeV

ANATÓLIA

_ - Berath

AZERBAJDZS 4N

Gkhbn^í

ASSZÍRIA        1

K.        BABILÓNIA

Tigris

Eufrátesz \

SUMER

9. kép: Az Éden négy folyójának sematikus térképe, melyen egyúttal a történelmi Örményország területén található forrásvidékük is látható.

A Kr. e. IX. században a térséget uraló asszírok Urartúnak hívták, míg a Kr. e. III. évezred elején itt élt sumerok egy Aratta nevű mágikus helyről beszéltek, mely a Zagroszon túl található. Az egyik ókori eposzban Uruk városából való küldött utazik Arattába és - miután átjutott a hét hegyi kapun (vagy hágón) - leereszkedik az edinre, „síkságra”, ahol Aratta városa található. Úgy vélem, a bibliai Éden eredete a sumer edin szóban keresendő abban a szóban, mely ötezer esztendeje egyet jelent a Paradicsommal.

A Gilgames-eposzban az egykor dús növényzet borította területet az „élők földjé”-nek nevezték és ugyancsak úgy lehetett eljutni ide, hogy az ember átkelt a Mezopotámián túl fekvő, sűrű erdővel borított hegyeken. A sumerok számára ez volt a szent Dilmun, a napfelkelte földje, az istenek hona. Az asszír II. Sarrukín (Kr. e. 721-705) hét hegyen kelt át az Urartu ellen vezetett hadjárata során, hogy elérjen az Aratta-folyóhoz. Hadjáratának célja az volt, hogy felszabadítsa a manneusokat az urartúi király elnyomása alól. Ennek értelmében az ókori Aratta azon a területen található, melyet a manneusok területeként azonosítottunk - a Mijándoab-síkságon, az Urmia-tótól délre - vagyis abban a térségben, melyet a Biblia Édennek nevez. A Paradicsomról kialakított zsidó felfogás a mennyország hét szintjét különbözteti meg, amelyek közül a legutolsó és egyben a legfelső a Dicsőség trónusa (Arabót). Az Éden földjén található paradicsomi kert nem volt más, mint a „hetedik mennyország”.

DÁVID ROHL

AZ ELVESZETT TESTAMENTUM

Második fejezet

HÉNOCH, A VÁROSÉPÍTŐ

(Teremtés könyve 4:17-től 6:4-ig)

Kerubok - Út Sineárba - Jahve legrégibb neve - Hénoch - Eridu

alapítása - Uanna-Adapa - A nefilim

A történet

A

z adamita törzs kettészakadt. Egyik része - a káiniták - keletre vándoroltak Nokd - a bibliai Nőd, a mai Ardabil tartomány - földjére, míg a törzs másik fele, melyet továbbra is Ádám vezetett, nem sokkal később elhagyta az Éden kertjét, hogy nagy fáradsággal átkeljen a Zagroszon. Útjuk végén Észak-Mezopotámiában kötöttek ki. Éva szült egy harmadik fiút is, akit SZET-nek neveztek el, és aki felnőttként a meggyilkolt Ábel helyébe állt - ő vezette a pásztorokat. A nomád pásztorok és leszármazottjuk, Ábrahám története ezer év múlva folytatódik, ám előbb még követnünk kell a káinitákat a mennyországból (sumer: AN) - a földi paradicsomból - a földre (sumer: KI) vezető útjukon. Kr. e. 5245-öt írunk ekkor.

A paradicsom őrei

Miután elűzték Édenből, Káin törzsét folyamatosan gyötörték Nokd lakói, a kheruba néven ismert vad, nomád nép. A félelmetes vadászok zsákmány után kutatva járták a területet - mind élelmezésükhöz, mind samanisztikus szertartásaikhoz állatokra volt szükségük. Az állatbőrökbe burkolózott, szarvas fejdíszt viselő kherubák rettegéssel töltötték el a térség lakóit. Az

SZÉT: héber set, jelentése „felemelt”. AN: Anu, a menny istenének nevéből. KI: Föld, hely.

10. kép (szemben): A mennyországot a földtől elválasztó Zagrosz-hegység. ellenséges törzsek vezetői pompás köpenyeket viseltek, melyeket a durva anyagba font keselyűtollak borítottak. A későbbi hagyomány a sámán-papokból hozta létre a Paradicsom és a szent helyek szárnyas őreit, a bibliai kerubokat, Éden keleti kapujának félelmetes védelmezőit.

A keleti kapu mind a mai napig megvan. Kopár hegyi hágó, mely az Ardabili-medencéből nyugatra, az Adzsi Csáj völgyébe - a kert helyére

• nyílik. Déli pillére a Bázgús hegylánca, az északi pedig a Szabalán-hegy szíriekkel csipkézett tömege, az Adám után élt próféta és bölcs, Zoroaszter hagyomány szerinti szülőhelye. A helyi nyelvjárásban Szabalán annyit tesz, „vámszedő hely”, ami arra utal, hogy a helyre már régóta határként, kapuként tekintenek. A Nokdot Édentől elválasztó völgy zord és kietlen a téli hónapokban, mikor a viharfellegek mennydörgések kíséretében ereszkednek alá a Szabalán felhőkbe burkolózó csúcsáról. A paradicsom őrzői, a ke- rubok „fenyegető tüzes karddal” rendelkeztek, melyek nem voltak mások, mint a „vámszedő hegy” villámai.

Amikor [Isten] az embert elűzte, az Éden kertjéből keletre odaállította a kerubokat és a fenyegető tüzes kardot, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat. (Tér 3:24)

A bibliai kerubokat az AKKAD szövegekben is megtaláljuk, ahol a nagy, szárnyas lényeket kunbúnak hívják. Ok védik a szent helyeket pontosan úgy, ahogy a bibliai kerubok védik a Paradicsomot és a jeruzsálemi templomban lévő szentek szentjét. A lényeket sokszor szárnyas oroszlánokként ábrázolják, ám valójában a démoni hibrid állatok egész családjáról beszélhetünk

• szárnyas bikákról, griffekről (madárfejű, szárnyas oroszlánokról) -, amelyek Mezopotámia egész területén a templomok és paloták ajtónállói voltak, ők vigyázták a kapukat.

Leereszkedés a mennyországból

A káiniták egy nemzedék alatt úgy határoztak, elhagyják Nokd földjét és délkeletre indultak. Átkeltek a Kaszpi-tenger keleti partján a tóba ömlő Pisonon és végighaladtak Zandzsán széles völgye mentén. A törzs egy része úgy határozott, letelepszik itt, a völgyben - településük maradványai ma Iszmailábádnál találhatók. A többiek az Iráni-fennsíkra vándoroltak, ahol hatalmas belső tengerrel találták szemben magukat, melyet minden oldalról mocsár vett körül. A tenger mára eltűnt, nyomában hatalmas kiterjedésű sós pusztaság - a DASTE KAVIR - maradt. A törzs a tó nyugati partjának közelében telepedett le, tagjai nádból és ágakból építettek maguknak kunyhókat, melyeket később napon szárított vályogtéglából építettek újjá. Az apró településből nőtte ki magát az a város, melyet ma Tepe Szialk né-

AKKAD: Mezopotámiában beszélt keleti sémi nyelv. DASTE KAVIR: Jelentése: sós sivatag.

ven ismernek. Az itt és Iszmailábádban folytatott ásatások során kerültek elő a Közel-Kelet legrégebbi cseréptöredékei: vékony falú, gondosan kidolgozott edények, melyeket vörös alapon fekete vonalakkal díszítettek (Szialk II). A helyiek azt is megtanulták, hogyan kell - kalapálással - megmunkálni a fémet; a rezet a közeli Anárak Talmesszi malachitbányáiból szerezték. Innen kapta Káin („kovács”) hagyomány szerinti nevét.

Az emberek jó néhány nemzedékkel később ismét útnak indultak, a gyorsan növő törzs egy részét maguk mögött hagyták Szialkban. A Perzsaöböl meleg éghajlata vonzotta őket egyre csak délre, így jutottak el a Zagrosz középső részére, Kangávar völgyébe. A törzs egy része itt is gyökeret vert, míg a többiek a Szaidmarre-folyó vonalát követve továbbmentek dél felé a meredek falú szurdokokban, melyek Szúziána sík területére vezették őket. A folyamat, melynek során Edenből a Zagrosz-hegységtől délre elterülő széles síkságra értek, mintegy négy évszázadon át tartott. Káin dinasztiája addigra eltűnt, a vezetés mások kezébe került. Jahve gyermekeinek harmadik nagy vezetője és dinasztiaalapítója Hénoch volt.        .

Az anunnaki

Az adamiták harmadik dinasztiájának névadójára távoli leszármazottai úgy emlékeznek, mint az első emberre, aki várost épített. Apokrif írásokat készítenek róla - Enoch könyve -, melyekben úgy szerepel, mint a történelem első „szent embere”. Olyan értékesnek mutatják be, hogy az angyalok elragadták az emberek közül és a mennybe vitték. Az ő nevét - Hénoch; héber Hanok = „alapító” - kapta a fontos sumer város, Uruk (bibliai Erek), melynek eredeti alakja Unuk. A későbbi mezopotámiai civilizációk Hénochot és az ősi korban őt követő „nagy embereket” isteneknek tartották és Annunaki vagy Anunna („alapítók”) néven emlegették. Az anunnaki nevet lehet „menny és föld lényeidként is értelmezni, vagyis azokat hívhatták így, akik lejöttek a mennyből (arí), hogy letelepedjenek a földön (ki), vagyis lejöttek a hegyekből a hordalékos síkságra. Halandók voltak, akik istenné váltak.

Midőn az istenek emberek voltak... (Atrahaszisz-eposz 1. sor)

Földhözragadt istenek voltak, akik hús és vér voltak, így kerültek át a halandók világából az alvilágba, hogy irányítsák a holtak birodalmát. Nem a mennyekben lakó Igigi istenek között éltek. Az egyiptomiak is ismerték őket és a civilizáció mitikus alapítóiként, Sebtiu néven tisztelték őket.

Ok a nagy istenek, a Régiek, a tiszteletnek örvendő Sebtiu... Ott vannak a húsz isten között, melyek az istenek ősi korától egészen az örökkévalóság végéig megtartják a földet alapjain... a teremtő leszármazottai, az istenek kezdeti, ősi korának

dicső szellemei, a [hét] bölcs és az építő istenek fivérei (Sebtiu szöveg Edfuból)

Hénoch, az első „alapító” Mezopotámia legelső városát fiáról, Irádról nevezte el. Ez az a város, melyet a történészek és régészek Eridu néven ismernek, és melyet a sumerok Nun.kinak („nagy hely”) neveztek el. A ki szó determinatívum, melyet az ékírásos szövegekben a „város” jelölésére használnak, így Eridu sumer neve egyszerűen csak Nun, „nagy”.

Akkoriban a jámbor emberek nem emeltek maguk fölé királyt. Se korona, se gyöngy-díszes süveg, se drágakővel kirakott jogar nem pompázott, se szentély nem magaslott...

A korona, a gyöngy-díszes süveg, a drágakővel kirakott jogar, a pásztorbot akkor mennyben hevert még, mennyben hevert, Anu zsámolya mellett... Majd a királyság leszállóit az égből. (Etana-eposz, fordította: Rákos Sándor)

Hénoch és törzse a Szaidmarre-folyó folyását követték, így érkeztek meg az alföldre. A folyó közben több patakot is magába fogadott és új nevet kapott: Karka-folyónak nevezték. Mielőtt vizét a Perzsa-öbölbe továbbította volna, a folyó számos ágra vált szét, melyek mocsaras folyódeltát hoztak létre, benne magasra növő náddal teli zsombékkal. A nádból nemcsak házakat, csónakokat is készítettek. A Dél-Irakban élő mocsári arabok mind a mai napig a bardi nádat használják fel erre. Hénoch törzse készített először ilyen csónakokat, melyek segítségével fokozatosan felfedezték a Perzsa-öböl északi részét - régészeti szempontból ez a korai ubajd korszak, Kr. e. 4800-4000 körül. Maga a törzsfőnök kíséretével együtt nyugat felé hajózott a part mentén és felfedezte a Tigris, illetve az Eufrátesz torkolatát. A bibliai hagyomány szerint a vízözön előtt élt ősatyák kelet felől érkeztek Sineár - a Dél-Irakban lévő történelmi Sumer - földjére.

Amikor keletről elindultak, Sineár földjén találtak egy nagy síkságot és ott letelepedtek. (Tér 11:2)

Az Eufrátesz mocsaras torkolatvidékén kör alakú szigetre bukkantak, melyet világos homok borított és minden oldalról édesvíz vette körül, rajta pedig még több nőtt az építéshez remekül felhasználható bardi nádból. Hénoch tanúja volt annak, ahogy egy sólyom letelepszik valamilyen fára, mely a sziget partvonala mentén növő nádban állt. Ezt kedvező jelként

11. kép (szemben): Az Édenből induló vándorlások útvonala. Szét balra, Káin/Hénoch pedig jobbra.

12. kép: Az edfui templomban látható jelenet, mely a Sebtiukat ábrázolja a nádon gubbasztó szent sólyommal, mögötte pedig a Teremtés szigetén lévő trónusokon ülő alapítókkal.

értelmezte és kikötött, hogy kiássa annak az épületnek az alapját, mely később Eridu legszentebb szentélye, az E-Apszu („a mélység háza”) lett, ahol az adamiták istene kétezer éven át lakott.

Az egyiptomi hagyomány szerint a Sebtiu-istenek ültették azt a papirusznádat, melyre a sólyomisten, Hórusz telepedett, aki ezzel a tettével egyúttal létrehozta az első templom alapjait a teremtés szigetén.

.. .Sávban papiruszt ültettek Nun vizébe, majd jött a sólyom és a nád felemelte őt... így jött létre az első domb. (Sebtiu-szöveg Edfuból)

Isten neve

Csak most, a történelem előtti kor embere történetének ezen a pontján van alkalmunk arra, hogy azonosíthassuk az „első idők” atyáinak istenét. Az ókori ember számos néven ismerte - a sumerok Eridu istenét Enki („a föld ura”) és Nudimmud („emberalkotó”) néven ismerték, míg Mezopotámia keleti sémi nyelvet beszélő népei - a babiloniak és az asszírok - EA- nak hívták. A név feltehetően nem sémi eredetű, talán a sumer mocsarak első telepeseitől való, akik a keletre fekvő hegyek közül hozták magukkal istenüket. A sumer melléknév - en.ki („a föld ura”) - így csupán Éden istenének elsődleges mellékneve, valójában Éának nevezték. A késő bronzkor népei, a hettiták és hurriták Ajának hívták. Az ezer évvel később érkezett, nyugati sémi nyelvet beszélő népek ugyanezt az istent Jának hívták, illetve

ÉA: Korábban Iának, majd Eának írták. Ez a név ejtés szerinti leírása. hosszabb, hivatalos névvel - Jahve - is illették. Jahve nevének rövidebb változatát gyakorta használták, számos izraelita/judeai névben felbukkan -Jeremiás (héber Jirmeja, „Ja felemel”), Amazja („Ja erős) Dzsedidija („Ját kedvelő”) stb. -, valamint olyan gyakorta használt bibliai kifejezésekben is felbukkan, mint amilyen például a halleluja („Ja magasztaltassék”). A késői bibliai korban kétségkívül a Ja volt isten legtöbbször használt neve.

Az egyiptomiak a „teremtés” (szép tépi) szent szigetének istenét Tanen- nek nevezték - ő volt az, aki később Ptah néven vált ismertté (az egységes Egyiptom első fővárosa, Memphisz elsődleges istene). Tanen/Ptah Nun vizeiben (a mélység), az első templomban lakozott szent sólyom alakjában Atum/Ré a napisten mellett.

Legkorábbi megjelenési formájában - Enki sumer istenségként - Ea/ Ja/Tanen az életadó víz istene volt. Edesvízű források és folyók tartoztak hozzá, melyek a sós vizű tengerrel álltak szemben. Emellett ő volt a bölcsesség istene is, aki a nagy földanyával, Ninhurszaggal (más néven Nin- túval, a „sors [élet] úrnőjével”) párban alkotta az emberiséget agyagból. Úgy ismerték Enkit, mint az „ember barátját” - ő volt az, aki figyelmeztette a mezopotámiai vízözöntörténet főhősét a közelgő katasztrófára, mellyel az istenek az egész emberiséget elpusztították volna. Történetünkben egyelőre sumer nevén, Enkiként hivatkozunk a vízözön előtti ősatyák istenére, kivéve akkor, ha akkád forrásokból idézünk, ahol az Ea nevet használják.

Szent sziget

Miután Hénoch megérkezett az Eufrátesz torkolatában lévő Nun szigetére (Eridura), a föld urának, az édesvízű források istenének új otthont készített, ahol a szent emberek (sumer en.szi) kapcsolatba léphettek istenükkel a „félhomályos kamrában”. Enki temploma először egyszerű, papirusznádból épült szentély volt, melyet ugyancsak nádból készült fallal vettek körül, ám a századok során a kis szentély hatalmas, emelvényen álló templommá terebélyesedett, mely később az ember gőgjétjelképezte, mikor olyan nagy- gyá kívánt válni, mint amilyenek maguk az istenek. A híres sumer királylista (SK) is szót ejt a történelemnek erről a nagy fontosságú pillanatáról, mikor az anunnaki (egyiptomi Sebtiu) megérkezett a déli mocsárba és megalapította Mezopotámia első városát.

Amikor a királyság alászállt az égből, Eridu városában volt a királyság. (SK 1. oszlop 1. sor, ford.: Komoróczy Géza)

A homokkal borított domb, melyre Enki szentélyét emelték, kimagasodott a Perzsa-öböl határán lévő nádrengetegből. A mocsarat az Eufrátesz vize táplálta, továbbá egy föld alatti forrás, mely a halom előtt tört a felszínre, ugyanakkor a tenger sós vize is a közelben volt. A sumerok Abzúnak

- mélységnek - nevezték a mocsarat, mivel hitük szerint itt nyílt az alvilági óceán egyik bejárata. Eridut a „tenger gátjának” is nevezték, mivel ez a hely tartotta vissza az öböl veszélyes vizét és azokat az idegen támadókat, akik a víz felől érkezhettek. Eridu volt Mezopotámia kapuja a nagy déli

óceán irányából, melyet az ókori ember Alsó-tengerként* * emlegetett.

Mint már utaltam rá, az első „alapítás” az egyiptomi mitológiában is nagyon fontos szerepet játszik, ám a történetnek ezt a részét egy későbbi fejezetben tárgyalom majd. Addig is nyomon követhetjük Hénochot, amint másféle alakban gazdag termőföldeket és a bolygó első valódi civilizációját hozza létre a Dél-Mezopotámiában lévő lakatlan mocsarakból.

Uanna-Adapa

13. kép: Uanna mint tengerből érkező halember.

Az akkád legendák, melyeket a mezopotámiai történetíró, BÉROSSZOSZ révén ismerünk, beszélnek valamilyen nagy bölcsről, a hét apkallu - sumer ap.gal - közül az elsőről, akiket Ea küldött, hogy a civilizáció áldásait elhozzák az embereknek. Keletről érkezett az anunnaki társaságában, akik a mocsaras területen megalapították Mezopotámia első városait, míg szellemi vezetőjük - az első apkallu - királyokat nevezett ki, hogy uralkodjanak a telepesek felett. A bölcset UANNA-ADAPA-nak[6] hívták, ő volt a bibliai Hénoch.

A Biblia szinte egyetlen szót sem ejt Uanna/Hénoch és a legendás anunnaki Sumer földjén történő letelepüléséről, és leszármazottaikról sem

nyújt értesülést. Miután beszámolt Káin elűzéséről, felsorolja az özönvíz előtti ősatyák „nemzedékeit”, akik Káin után következtek, majd a teremtés könyvének szövege a vízözönre ugrik és kihagy mintegy ezer évet. Csak később, all. fejezetben értesülünk arról, hogy „amikor keletről elindultak, Sineár földjén találtak egy nagy síkságot és ott letelepedtek”.

Nun szigete

A Sineár földjén épülő falvak először azokon a homokdombokon jelentek meg, melyek kiemelkedtek az Eufrátesz vizével táplált édesvízű mocsárból. Eridu szent területének középpontjában kis nádszentély állt, melyet Éden istenének szenteltek, ám ezt hamarosan vályogtéglából építették újjá. A régészek ezen a területen bukkantak az első cserépmaradványokra, melyek a legkorábbi házépítési tevékenységhez kapcsolódnak - ezt, az Eridutól nem messze lévő hely után, ahol az első cserepeket találták, ubajdinak nevezték el. Az ubajdi régészeti időszak négy részre osztható, melyek közül az utolsó egybeesik azzal az időponttal, amelyet Sir Leonard Woolley javasolt a vízözön idejének. Sir Woolley vastag hordalékréteget ásott ki Ur városában. A következő fejezetben bővebben is foglalkozunk majd ezzel, most azonban folytassuk az aprócska, vályogtéglából emelt szentély történetét, mely Eridu homokkal borított szigetén állt.

Uanna/Hénoch, Ádám leszármazottja, Enki papja áldozati oltárt emelt az egyetlen helység közepén az előtt a fülke előtt, melybe istene jelképét helyezték. Az oltáron a hívek haláldozatot mutattak be a mélység urának - a csontokat megtalálták a régészek. Sumer legendák szerint maga Uanna ment a mocsárba, hogy kifogja a halakat.

Okos vala. Bölcsesség kútfeje.

Szava, parancsa kőszálként megállóit.

Értelmét Éa érlelte meg

ország hasznára és szolgálatára.

- neve származik. Ezért tehát elképzelhető, hogy az adama egy törzs neve volt, melyet a klán névadó alapítójának leszármazottai viseltek. Ezzel Éa papjának és bölcsének legendás nevét

Elöröklött minden hatalmat, épp csak örökkévalóságot nem öröklött. Szent férfiú, Eridu bölcse, Éa vezére lenn az emberek között.

Parancsát senki meg nem szegheti, trónálló Anunnakik seregében. Szűz-tiszta kezű, szeplőtelen fölkent, szent parancsok megtartója-tudója. Hajnalban kél, pékekkel kenyeret süt, Eriduban áldozati cipókat; ételt-italt készít az isteneknek, asztalt terít szeplőtelen kezével, áldozati asztalt az égieknek...

Elreteszeli a városkaput

s a szent öbölben, az újhold-öbölben, cifra-orrú, gyors vitorlásra száll.

(Adapa legendája, ford.: Rákos Sándor)

Nun aprócska, homokos szigetét megnövelték, nádat fektettek a vízparton végig, hogy erős szőnyeget képezzen, amelyre házakat lehet emelni. A nádból készült gallér lassanként összeállt és talaj lett belőle, így Nun szigete is egyre nagyobb lett. A város körül található homokzátonyokat is belakták és ugyanilyen módon azokat is megnövelték. Az egyiptomi mitológiai szövegekben az ilyen szigeteket az ősi világ paj-földjeinek nevezik. A nagyobb szigeteken viszonylag nagy létszámú települések jöttek létre, melyek lassanként városokká nőtték ki magukat. A városok nevei összefonódtak a mezopotámiai civilizáció kezdeti szakaszával: Uruk (unuk), Ur („város”), Ubajd, Larsza, Girszu, Lagas és Bad-Tibira („fémművesek telepe”).

A mocsarakat fokozatosan kiszárították, a nagy folyók vizét régebbi mederbe terelték. Az így létrejött csatornahálózat nemcsak arra szolgált, hogy csökkentse a déli mocsarakba áramló vízmennyiséget, egyúttal termékeny területté változtatta az északi poros, száraz síkságot is. A Kr. e. IV évezredre Dél-Mezopotámia megművelt földekkel és datolyapálma-ligetekkel teli paradicsomi hellyé változott, Sumer városai virágzottak, minek következtében politikai befolyásuk is jelentősen megnövekedett.

Szövetségesek és kereskedelem

Az anunnaki még azelőtt kapcsolatba került a szúziánai síkságon élő népekkel, hogy nyugatra vándorolt volna és meghódította volna Sumer déli mocsarait. A hegyekből érkezett bevándorlókat barátian fogadták, elvégre a hatalmas kiterjedésű területen nem volt szükség arra, hogy versengjenek a földért és nyersanyagokért - az akkorinál jóval nagyobb létszámú lakosságot is könnyedén eltartott. A két csoport tagjai házasságot kötöttek egymással és lassanként egyetlen néppé olvadtak össze.

A kapcsolat azután sem szakadt meg a szúziánaiak és a többiek között, mikor Uanna és népének egy része nádból készült hajókon Sineár földjére költözött. Mivel a szárazföldi út a mocsáron vezetett át, ezért lassú volt

A- Petr.sujelvük5*!;i. pattveiinln

14. kép: A dél-mezopotámiai civilizáció létrejöttéhez kapcsolódó helyszínek. A Perzsa-öböl Kr. e. 5000 táján jelenlegi partvonalánál jóval északabbra húzódott.

és veszélyes, a kapcsolatot a Perzsa-öblön keresztül tartották. Az anunna- ki terjeszkedéséhez tehát kulcsfontosságú volt a tengeri kereskedelem. A törzs tagjai az Arab-félsziget partvonala mentén délre utaztak és legalábbis Bahrejnig, Katarig jutottak, ahol ideiglenes kereskedelmi állomásokat hoztak létre, hogy kitermeljék a sivatag belsejében található ásványi nyersanyagokat.

A Londoni Régészeti Intézet munkatársai nemrég szurokdarabokat találtak Kuvaitban a Perzsa-öböl végében - Eridutól nem messze -, melyeken nádkötegek lenyomata látható. Úgy tűnik, a nádhajókat szurokkal borították, mivel a szuroklapok külső oldalát kacsakagylók borítják. Ismeretes, hogy a mezopotámiai hajózás kezdeti szakaszában szurokkal oldották meg a hajók vízhatlanságát; az anyag nem engedte, hogy a nád megszívja magát vízzel, így növelte a hajó úszóképességét. A figyelemre méltó lelet mellett a középső-ubajdi korszakból (Ubajd III) származó edénytöredékeket és obszidiánt is találtak. Ez utóbbit vegyelemzésnek vetették alá és megállapították, hogy az Arab-félsziget nyugati részéről vagy Jemenből származik. Mindez elegendő bizonyíték arra, hogy a középső ubajdi korban (Kr. e. 3800 körül) már kiterjedt - és feltehetően tengeri kereskedelem zajlott a térségben; jóval korábban annál, mint ahogy azt eddig gondolták.

A szuroktól fekete nádhajók északra is hajóztak, fel az Eufrátesz és a Tigris mentén, ahol kapcsolatba léptek a későbbi Agadé (Akkád), Babilónia és Asszíria területén található településekkel. Az északi népek másféle, sémi nyelvet beszéltek, ám a kereskedelem most is szoros kapcsolatot eredményezett a két kultúra között. Az anunnakik a területükön bőségesen termő gabonáért cserébe gyapjút, ruhákat és fémeszközöket kaptak, melyeket mind az északi síkságon, a hegyvidéken állítottak elő. A sémi nyelvet beszélő népesség odaköltözött az anunnakik létrehozta új mezőgazdasági területekre, így aztán Sumer többkultúrájú, többnyelvű országgá vált.[7]

. Uti.?-,        r        c        t        (r        r r        r        r        r        í        í        r r        t        t r r        r r f        r        n        r        r        f        f r <        n'XrZJ

.        i        !        r        ;        r        f i        f        ?        1        í        rí        r        t r r        r r.?        i        i <        :        i        ;        { t ;

'i;<N        ;        ■■        ;        r        t        rí        í        i        :        5        t v        í        í r i        í í r        ;        ? s        í        í        ;        i ! :        v, ,

v ■        t ••        '        1        >        !        > l l I t J l Á t. ! í «        1 í «        < t ti » t «        ( i        '

Történeti és régészeti háttér

Özönvíz előtti dinasztiák

A mezopotámiai mocsár első telepeseivel kapcsolatban a sumer királylista beszámol arról, hogy két király - Alulim és Alalgar - uralkodott az Eridu/Nun körül létrejött új településen.

Az újonnan érkezettek Szúziánából származtak, mivel - hogy fenntartsák az anunnaki és déli rokonaik közti egyenlőséget - úgy határoztak, a világi uralkodók szúziánai származásúak legyenek, a papi feladatokat ellátó bölcsek pedig Enki/Éa első követői közül kerüljenek ki. Az enszi (pap-királyok) közül - akiket később apkallúkként (bölcsek) említenek - az első természetesen Uanna volt. A lugal (király; szó szerint: „nagy ember”) feladata volt a terület megfelelő kormányzása és gondoskodni a közösség biztonságáról, míg az enszi az élet szellemi oldalával foglalkozott, többek között ő állt kapcsolatban a természeti erőket irányító istenekkel, akik szó szerint meghatározták a nép sorsát és jólétét. így jött létre a királyság két oldala, mely később a harcos-király és a pap-király intézményében öltött végleges formát. Az egyiptomi királyi intézményben a két szerepet egyetlen uralkodóban ötvözték, aki kettős hatalommal rendelkezett, ő volt a fáraó, aki egy személyben volt biti (világi uralkodó) és neszu (spirituális vezető). Elképzelhető, hogy a pap-királyra használt sumer (enszi) és egyiptomi (nszv, melyet talán ensza vagy enszi alakban kellett olvasni) kifejezés rokonítható. Asszíriában a két intézményt időnként egy személy töltötte be, máskor pedig kettévált és két dinasztia uralkodott egymás mellett. Később a spártaiak is átvették ezt a szokást és náluk is egyszerre két király uralkodott.

A korai ősatyák életkora

Igen nehéz megfelelő magyarázatot adni a vízözön előtti ősatyák hihetetlenül hosszú életkorára, de még az úgynevezett „ősatyák korá”-ban (Abrahámtól Józsefig) is akadnak olyan személyek, akik különösen sokáig éltek. A magam részéről azt az elképzelést követem, amely szerint a teremtés könyvében név szerint szereplő ősatyák „dinasztiaalapítók” a jóval hosszabb genealógiában, melyben a dinasztiaalapító leszármazottainak neve elveszett. A Teremtés könyvének szerzője úgy hozta létre ősei történetét, hogy az egymást váltó törzsi dinasztiák idejét az egyes alapítókhoz, dinasztiák kezdőszemélyiségeihez rendelte. Ennek alapján Adám dinasztiája 130 (MSZ és SZP) vagy 230 (LXX és Jós.) éven át uralkodott, mígnem Szét (Adám leszármazottja) alatt új dinasztia jött létre.

A történet érdekében - és hogy megfeleljek a bibliai elbeszélésnek is - úgy vettem át a genealógiát, ahogy az a Teremtés könyvében szerepel, nem tértem ki a két név közötti ismeretlen nemzedékekre.

Úgy vélem, a törzsi dinasztiák megszemélyesítése alapítójukkal egyúttal magyarázatot ad Abrahám vagy Jákob hosszú élettartamára is. A három generáció alatt eltelt 215 évet legegyszerűbb azzal magyarázni, hogy a Teremtés könyvének szerzője úgy kapcsolta össze a három különböző - bár egymás után következő - korban uralkodó vezető életét, mintha apáról és fiúról lenne szó, holott az ősatyákat a valóságban akár több nemzedék is elválaszthatta egymástól.

A korai ősatyák leszármazásának időrendje
MSZ = maszoréta (héber) szöveg; SZ1’ 7 Szamariai l’entateuchus; LXX = Szeptuaginta (görög) Ótestamentum; Jós. = Josephus Flavius; L’K = l'j kronológia; VK = a Világ Kezdetétől számított évek (az ember Edén kertjébe lépésétől számított évek)
Ősatya	MSZ évek VK	SZP évek VK	LXX évek VK	Jós. évek VK	ÜK évek VK
Ad ám	1-130	1-130	1-230	1-230	5375
Szét	130-235	130-235	230-435	230-435	5155
Enos	235-325	235-325	435-625	435-625	4940
Kenan	325-395	325-392	625-795	625-795	4750
Mahala leél	395-460	392-460	795-960	795-960	4580
Járed	460-622	460-522	960-1122	960-1122	4418
Hénoch	622-687	522-587	1122-1287	1122-1287	4253
Metuselach	687-874	587-654	1287-1474	1287-1474	4088
l.ámech	874-1056	654-707	1474-1662	1474-1656	3901
Noé	1056-1556	707-1207	1662-2162	1656-2156	3713
Sém	1556-1656	1207-1307	2162-2262	2156-2256	3213
Özönvíz	1656	1307	2262	2256	3113
Arpachsád	1656-1691	1307-1442	2242-2377	2274-2409	3011
Kenan			2377-2507		2876
Selak	1691-1721	1442-1572	2507-2637	2409-2539	2746
Éber	1721-1755	1572-1706	2637-2771	2539-2673	2616
l’eleg	1755-1785	1706-1836	2771-2901	2673-2803	2482
Reu	1785-1817	1836-1968	2901-3033	2803-2933	2352
Szeriig	1817-1847	1968-2098	3033-3163	2933-3065	2222
Nachor	1847-1876	2098-2177	3163-3342	3065-3185	2090
Terach	1876-1946	2177-2247	3342-3312	3185-3255	1970
Abrahám	1946	2247	3312	3255	1900

DÁVID ROHL

AZ ELVESZETT TESTAMENTUM

Isten így szólt Noéhoz: „Elhatároztam, hogy elpusztítok minden lényt a földön, mivel a föld az emberek miatt megtelt gonoszsággal. Ezért eltörlöm őket a fold színéről.

Teremtés könyve 6:13-14

Harmadik fejezet

NOÉ ÉS A VÍZÖZÖN

(Teremtés könyve 6:5-től 9:17-ig)

Az özönvíz hősének otthona - Bárkaépítés - Az áradat okozta

katasztrófa -A bárka hegye - Visszatérés Sineárba

A történet

K

r. e. 3113-ban járunk. Az Otestamentum legrégebbi szövege szerint - ez a Szeptuaginta, a Teremtés könyvének görög nyelvű fordítása, melyet Kr. e. 300 táján készített hetven zsidó tudós I. Ptole- maiosz Szótér fáraó parancsára - összesen 2262 nyár és tél telt el, mióta Adám és népe betette a lábát Edenbe és 1687 éve van már annak, hogy Hénoch/Uanna lehozta az anunnaki népet a hegyekből és letelepítette őket a mezopotámiai síkságra. Ennyi idő alatt Sineár falvai vályogtéglából emelt városokká nőtték ki magukat, ahol minden egyes házhoz külön megművelhető földterület tartozott. A hegyek népe kiszárította a mocsarakat és csatornákat ásott a szárazabb területek öntözésére, így egykor oly barátságtalan otthonukból sikerült paradicsomi kertet, egy új édent varázsolniuk több mint ezer kilométerre a mennyei hegyek mögött lévő eredeti kerttől, az istenek lakhelyétől. Minden egyes település közepén ott állt a kultikus központ, annak az istenségnek a lakhelye, akit az emberek védelmezőjükül választottak.[8] Káin leszármazottai számos istenséget imádtak, minden egyes városnak megvolt a maga templomegyüttese, melyet a helyi istenségnek szenteltek. Eridu legnagyobb istene továbbra is Enki/Éa maradt, ám jelentős volt még a napisten (Utu/Samas), a holdistennő (Nannar/Szín), a levegőég istene, Enlil („szélúr”), az ég istene (Anu) és az ég királynője (Inanna/Istár) kultusza is.

A Sineár földjén álló egyik nagyobb településen, Surippakban, mely valamivel több mint száz kilométerre északra található Eridutól, a helyi uralkodó - Ubar-tutu fia - meggyőződéses híve volt Enkinek, noha a város központi templomát Enlilnek szentelték. A sumerok később Ziuszudra néven beszéltek erről a jámbor férfiról - a név két részből áll: „hosszú életű” (z?u) és „távoli” (szudra). Ezt annak a - Gilgames-eposzban is felbukkanó

• hagyománynak köszönheti, hogy kizárólag az özönvíz történetében szereplő hős és felesége kapott örök életet az istenektől, és most valamilyen távoli földön élnek ott, ahol a nap felkel. Az ókori Mezopotámia sémi nyelvű népei Ziuszudrát Atrahaszisz néven - „kiemelkedően jámbor” - ismerték. Neve után gyakran odaillesztették a ruku melléknevet („távoli”).

Noé igaz ember volt, kifogástalanul élt kortársai között. Noé

Isten színe előtt járt. (Tér 6:9)

A babiloniak később Um-Napistinak hívták, ami körülbelül annyit tesz, „aki megtalálta az (örök) életet”, míg Bérosszosz, a Kr. e. III. században élt babiloni történetíró Xiszüthrosznak nevezte őt az eredeti sumer elnevezés

• Ziuszudra - után. Mi Noé néven ismerjük, mivel ezt a nevet kapta a bibliai hagyományban. Feltehetően az Um-na-pisti második tagjából ered - a nevet ismerjük Um-na’-pisti alakban is, ahol elképzelhető a na’ nua. formában történő olvasása.[9]

Előkészületek

Egy napon Noé - hívjuk őt ezen a néven - álmot látott. Surippak városának egyik szentélye előtt állt éppen és mélyen imáiba merült. A Déli-tengerről érkező szellő, mely valamivel elviselhetőbbé tette a forró délutánokat, keresztülfütyült az árnyas kunyhó nádfalai között és Noé hangot vélt hallani a lágy szélben. Istene szólongatta.

Kunyhó, nádkunyhó, nádkunyhó-fal - nádkunyhó halljad, fala, tudd meg!

Surippak férfia, te jámbor! Ubar-tutu bölcs fia! Bontsd le az ékes házat...

Bontsd le a házat mindenestől, építs erős hajót helyette;

(Gilgames-eposz, XI. tábla, 1. oszlop. Ford.: Rákos Sándor)

16. kép: A Gilgames-eposz XI. táblája, mely a vízözöntörténet babiloni változatát tartalmazza, ahol az özönvíz hősét Um-napistinak hívják.

A föld ura (Enki) eljött, hogy figyelmeztesse Noét, a „szélúr” (Énül), rettentő vihart kíván a földre ereszteni, mely elpusztítja az egész emberi fajt.

Mivel Surippak lakói Enlilt tisztelték, Noé nem szólt nekik arról, mit tervez istenük, mert attól tartott, ezzel magára haragítaná a város népét. Inkább összehívta a vének tanácsát, hogy közölje velük, Eriduba zarándokol, mivel ott található Apszu temploma és Enki kultuszának központja.

Összehívta a véneket ajtaja elé. Atrahaszisz (Noé) megszólalt, a vénekhez így szólt: „Úgy látszik, a ti istenetek megneheztelt az én istenemre, Enki és Énül megharagudott egymásra. Többé nincs maradásom városotokban. Mivel mindig is tiszteltem Enkit, ő szólt nekem erről. Többé nem tehetem lábam Enlil földjére, őseim földjére térek, a tenger partján, Eriduban megtelepszek az Apszu mellett és istenem pártfogóm lészen.

Ezt mondta ő nekem.” (Atrahaszisz-eposz)

Mikor megérkezett Eriduba, Noé és családja - istene utasításának megfelelően - hatalmas hajó építéséhez fogott, melyet papirusznádból (berdi nádból) készítettek. Az alapanyagot részben a helyi mocsarakból szerezték, ám beleépítették a király eridui lakhelyének maradványait is, melyet az isteni szózat szerint Noé szétbontott.

Noé és fiai tizennyolc hónapig dolgoztak a bárkán (héberül: tjeba). Utolsó feladatuk az volt, hogy szurokkal lekenjék az oldalát, így tegyék vízállóvá a hajót. Kr. e. 3114-re a nagy fekete hajó készen állt, büszkén emelkedett ki a királyi palota romjai közül. Apszu vizére bocsátották és kikötötték a parthoz. Ezek után Noé nekilátott, hogy összegyűjtse a föld állatait, és megmentse az összes fajt a közelgő pusztulás elől.

Mindazt, ami a földben nőtt, mindazt, ami a füvet ette, a tisztákat [az állatok közül] és a kövéreket [a nyájakból]; mindezeket kiválasztotta [és a hajóba tette]. Az égen repülő [madarakat], Sakkan marháit, a vadállatokat, melyek a szabadban élnek; [mindezeket kiválasztotta és] a hajóra tette.

(Atrahaszisz-eposz)

Noé és családja várakozott, miközben a világ többi része ment a maga dolgára. Nem kellett sokáig várniuk.

A nagy vízözön

Mind az összes vihar, rettentő erősek, egyként támadtak. Ugyanakkor a vízözön elsöpörte a templomokat.

(Ziuszudra-eposz)

Az ár elhatalmasodott, és erősen megduzzadt a föld felett, a bárka azonban a vízen úszott. A víz még magasabb lett a földön, annyira, hogy az ég alatt minden magas hegyet elborított. Tizenöt könyöknyivel [hét méter] múlta felül a víz őket, annyival emelkedett a hegyek fölé. (Tér 7:18-20)

Hat napon s hat éjen át tombolt a déli szél s a dühöngő ár elmosott mindent, ami élő; elpusztította az országot.

(Gilgames-eposz, ford.: Rákos Sándor)

A vízözön hét nap és hét éjjel mosta el a földet, a nagy hajót szélviharok dobálták a hatalmas vizeken.

( Ziuszudra-eposz )

Ekkor Isten megemlékezett Noéról és minden vadállatról, minden háziállatról, ami vele volt a bárkában. Isten szelet támasztott a föld felett, mire a víz apadni kezdett. A mélységek forrásai és az ég csatornái bezárultak: az eső megszűnt esni az égből, és a víz lassan elapadt, a földön. (Tér 8:1-3)

[Végezetül] Utu (a napisten) előjött - ő, aki fénybe borítja a mennyet és a földet. Ziuszudra (Noé) kinyitotta a hajó ablakát és a hős Utu sugarai elérték a nagy hajót. Ziuszudra király térdre borult Utu előtt. (Ziuszudra-eposz)

Kikémleltem hajóm nyílásán: láthattam a szélcsönd derűjét s azt is, hogy bomló televénnyé, ki még nem is oly rég örömben s gondban sürgölődött...

(Gilgames-eposz, ford.: Rákos Sándor)

Azután

Százötven nap elteltével a víz visszahúzódott, s a hetedik hónapban, a hónap 17. napján a bárka megállt az Ararát hegyén. (Tér 8:4)

Ütődtünk a Niszir hegyéhez s az megakasztotta hajómat - első napon, másodnapon csak állt egyhelyben, nem jut előrébb...

( Gilgames-eposz)

És a víz leapadt. És beteljesült a parancs. [A bárka pedig] megállapodott al-Dzsúdi [hegyén]. (Korán 11. szúra, 44. vers.

Ford.: Simon Róbert)

Ziuszudra király térdre borult Anu és Enlil előtt, Anu és Enlil pedig dicsérték őt. Életet adtak neki, istennek méltót. Örök lélegzetet, istenhez méltót, nyújtottak neki. (Ziuszudra-eposz)

Akkor Ziuszudrát, a növények megőrzőjét, az emberiség éltetőjét a folyamok torkolatához, a Dilmun-hegyhez vitték, oda, ahol a nap felkel. (Ziuszudra-eposz)

Az ókori szövegek önmaguk is remekül elmondják a nagy vízözön történetét, ám talán akad, akit érdekel, miképpen történhetett ez.

A mezopotámiai síkság szinte teljesen vízszintes, az Alsó-tengerhez képest több száz kilométeren át alig néhány métert emelkedik. A Tigris és az Eufrátesz töltésekben folyik, vagyis partja magasabban húzódik, mint amekkora a környező földterület magassága. Ennek következtében a folyók régebben rendszeresen változtatták medrüket - a térség felmérésekor több száz régebbi folyómedret találtak a szakértők. Az év legveszélyesebb szakasza a tavasz, mikor a Zagroszban és a Tauroszban felhalmozódott hómennyiség elolvad és megduzzasztja a síkságon kanyargó folyókat.

A Kr. e. IV évezredben ezen kívül még valami nehezítette a síkság déli részére települő népesség dolgát - a Perzsa-öböl vízszintje lassan, de biztosan emelkedett, ahogy az utolsó jégkorszakot követően egyre olvadtak a sarki jégsapkák. Sumer akkoriban hatalmas kiterjedésű mocsár volt, amelyet Hénoch leszármazottai szelídítettek meg és vettek művelés alá abban az időszakban, amelyet a régészek UBAJDI KORSZAK-nak neveznek. Adám utódai több mint ezer éven át csatornákat ástak, melyeken elvezethették a vizet a mocsárból és kiszáríthatták a területet. A korszak végére odáig jutottak, hogy rendszeresen jelentős feleslegük keletkezett a terményekből, amelyet északi szomszédaiknál gyapjúra és fémekre cseréltek. Ám mindezért egyfolytában küzdeniük kellett - a negyedik évezred során többször is pusztító hatású áradat söpört végig a tájon. Az emberek összeszedték magukat és folytatták ott, ahol abba kellett hagyniuk. Semmi olyasmi nem történt eddig, mint az, ami most fenyegette őket.

Az előző öt évben a tél különösen kemény volt és hosszú. Az északi hegyekben csak halmozódott a hó, mely szinte teljesen eltömte már a magasabban található völgyeket. Mivel a nyár sem volt igazán meleg, a hó nem olvadt el és így nem volt olvadékvíz sem, ami lefolyt volna a Déli-tengerbe. Mi okozhatta mindezt? A szokatlan időjárás nem csupán a Közel- Keletre volt jellemző - az egész világon időjárás-változás állt be annak a hatalmas vulkánkitörésnek a következtében, amelyik az Aleuti-szigeteken történt. Ma már tudjuk, hogy egyes vulkánkitörések az időjárás gyors és súlyos romlását okozzák, ám a Kr. e. 3119-ben bekövetkezett kitörés olyan nagy volt, melyhez hasonlóra az azóta eltelt öt évezredben sem volt példa. Több millió tonna hamu és kénsav került az atmoszférába, ami elrejtette a napfényt és minijégkorszakot idézett elő. Az emberek mindenhol a világon kemény, hideg teleket és alig érzékelhető nyári időszakokat éltek át, folyamatos félhomályban kellett létezniük, ahol a termés elszáradt, az állatok - friss élelem hiányában - elpusztultak.

A mezopotámiai síkságon - a jól szervezett mezőgazdasági rendszer és a felhalmozott gabonafelesleg miatt - egy ideig valamivel jobb volt a helyzet, mint máshol. Mivel a hegyek között nem indult meg az olvadás, tavasszal semmilyen áradással sem kellett megbirkóznia a terület lakóinak: Sumer földje kiszáradt és egyre sósabbá vált.

A második évben az emberek kiürítették a raktárakat. A harmadik évben az éhezés megváltoztatta az emberek arcát... a hatodik évben a lányuk volt a vacsora és a fiuk volt az ebéd.

(Atrahaszisz-eposz)

UBAJDI KORSZAK: Kr. e. 4800-3100.

Súlyos volt a helyzet. Azok, akik még életben voltak, kénytelenek voltak kannibállá válni, hogy tovább éljenek. Ezért volt, hogy Surippak uralkodója - a bibliai Noé - útmutatásért fohászkodott a nádszentélyben, mikor Éa eljött, hogy figyelmeztesse jámbor követőjét az eddiginél sokkal nagyobb katasztrófa közeledtére.

Hat hosszú év után a Napnak végre sikerült áthatolnia a Földet körülvevő szürke kénsavfellegeken. Áprilisra melegedésnek indult a magasabban fekvő vidékek időjárása és ajég olvadásnak indult. Az olvadás először csupán csermelyeket jelentett; ám a víz nemsokára áradattá dagadt. Mind a „mélység vizei” - a mélység, vagyis a föld felszíne alatt található édesvízű óceán - kiömlöttek, bele a megáradt patakokba, szétszakították a gátakat és sötétvörösre változtatták a folyók vizét. A Tigris és az Eufrátesz több száz forrása egyesült a központi mederben, ahogy az áradat egyre haladt dél és kelet felé, a mezopotámiai síkság irányába. A Siralmas ének Sumer és Ur pusztulása, miatt címen ismert szövegben a barbár guti hordák hegyekből lezúduló támadását - mely Kr. e. 1937-ben véget vetett az Agadei-dinasztia uralmának - Enlil nagy özönvizéhez hasonlították, amelyik ezer évvel korábban zúdult le a hegyek közül.

A folyón északról érkező áradattal egy időben a légkör váratlan felmelegedésének köszönhetően óriási elektromos vihar jött létre, ahogy a fagyott kénsavkristályok olvadásnak indultak és a felszínre estek. A heves szelek sötét fellegeket hajtottak a déli óceán felől északi irányba, a Két Folyó Országa felé. A tenger szintje emelkedni kellett.

Ember soha nem látott még ehhez foghatót. A földet savas eső áztatta, és mintha valamiféle perverz háborús stratégia lenne, a természet istenei minden erejüket bevetették, hogy elpusztítsák az emberiséget és elsöpörjék saját teremtményüket a föld színéről.[10] A déli szél a nádkunyhókat tépte, a vizek felett villámok dörögtek és villogtak, a hatalmas folyók is megtámadták azokat, akik esztelenségükben megkísérelték megfékezni őket, a mélységből eredő vérvörös vizük elöntötte a tehetetlen síkságot. Az a kevéske gabona, amelyet alig néhány héttel korábban vetettek el, mind megsemmisült, az állatokat pedig sorsukra hagyták. Az emberek a városokba menekültek és ott kerestek oltalmat... Am a víz egyre csak emelkedett, elmosta a vályogtéglából emelt házakat és sehol sem maradt menedék az istenek rettentő csapása elől. Még maguk az istenek is megrettentek attól, amit elszabadítottak.

Ég-föld szakadt s már nem maradt hely, biztonságos, az isteneknek,

ők is lentről mindegyre följebb szöktek az ár elől az égen

17. kép: Gustav Dóré festménye Noé bárkájáról, amint éppen megáll az Ararát hegyén.

s végül jutván Anu egébe, tehetetlenül megrekedtek - reszketve összekuporodtak, mint kutyák, a falhoz lapulva... Az istenek és Anunnakik... együtt sírnak-zokognak, fejük gyászban csügged, ajkuk megvonaglik a kíntól. (Gilgames-eposz, ford.: Rákos Sándor)

Az eső záporzott, az áradat pedig végigsöpört a földön, míg végül az összes halom, melyen város épült, víz alá került és elhallgatott az emberek siránkozása. Végül elült a vihar. Mindenhol csend honolt.

A bárka észak felé sodródott, arra hajtotta a déli szél, mely eddigre már csupán szelíd szellőként fújdogált. Nap nap után telt, míg a nagy fekete hajó megremegett, ahogy megfeneklett az „Ararát hegyét” övező dombok egyikén. Az ókori babiloniak Niszir-hegynek hívták ezt a helyet, míg mai neve Dzsúdi-dag - „magasság hegye”. A Tigris mellett található Moszul városától nem messze, északi irányban. Az arabok - és a Korán - Dzsebel Dzsúdinak (Dzsúdi-hegynek) nevezik.

Ezt a helyet, ahonnan Noé leszármazottai érkeztek, hogy újjáépítsék a városokat, és újra létrehozzák a civilizációt, évezredeken keresztül tisztelték, míg a Kr. u. XIII. században, amikor először jártak európai utazók az Eszakkelet-Törökországban található Agri-dag mellett, úgy határoztak, ezt a magas vulkáni csúcsot azonosítják „Ararát hegyével”. Am a Kr. u. első évezredben élt nesztoriánusok és a muszlimok mást gondoltak erről és továbbra is a régi hagyományt fogadják el, mely szerint Noé az „Ararát hegyei” között - a Zagrosz-hegység Urartu területén található részén, Kurdisztánt is beleértve - található Dzsúdi-dagon állapodott meg. Itt, a Dzsúdi-hegy lejtőin a helyi törzsi közösségek tagjai ma is gyűjtik még az egykor Noé bárkáját borító szurok darabjait, mikor megmásszák a Magashegyet, hogy áldozatot mutassanak be hálából az emberiség megmeneküléséért.

Történeti és régészeti háttér

Az özönvíz valósága

A Jakab király-féle Biblia-fordítás némileg félrevezető az özönvíz mértékét és folyamatát illetően:

Az ár elhatalmasodott, és erősen megduzzadt a föld felett, a bárka azonban a vízen úszott. A víz még magasabb lett a földön, annyira, hogy az ég alatt minden magas hegyet elborított. Tizenöt könyöknyivel múlta felül a víz őket, annyival emelkedett a hegyek fölé. (Tér 7:18-20)

Két szót is úgy fordítottak, hogy a lehető legnagyobb hatása vagy kiterjedése legyen, ám mind a kettőt értelmezhetjük más, kevésbé látványos módon is.

1. Akárcsak az angolban (és a magyarban is - a ford.), a héber érne szónak is két jelentése van: a Föld (maga a bolygó) és a föld (a talaj vagy terület). Mikor arról esik szó, hogy az áradat elönti a földet/talajt/területet, nem szükséges mindenképpen azt gondolnunk, hogy az egész Föld víz alá került, ahogy azt sokan gondolják.

2. A héber har szónak is több értelmezése lehet: hegy, domb vagy halom. A Teremtés könyvében szereplő havim haggebohim kifejezés nem jelent szükségképpen „magas hegy”® et, inkább azt, hogy a „városok magas halmai” kerültek víz alá. A har „halom, domb” értelemben történő fordítását megerősíti a bibliai Har-Megiddon („Megiddó halma”) név is, melyből a mi Armageddon kifejezésünk származik. Az „annyival (ti. tizenöt könyöknyivel) emelkedett a hegyek fölé” kijelentésben ugyancsak a har szó, annak többes száma (havim) szerepel. Ezért ezt lehet egyszerűen úgy is fordítani: „annyival emelkedett a halmok fölé”.

A fordítás értelmezésével teljesen jogossá válik az a feltételezés, hogy a bibliai idézetben a városokat elöntő víz mélységét csupán hét méterben határozza meg a Teremtés könyvének készítője. Semmi okunk sincs arra, hogy azt feltételezzük, a Föld magas hegyláncai is víz alá kerültek. A helyi, mezopotámiai katasztrófa, melyet a vízözön hőse és családja átélt, minden bizonnyal pusztító erővel hatott a síkságon élőkre, mindazonáltal olyan keretek között marad, melyeket tudományos szempontból a történelemből ismert áradásokkal összevethetőnek tarthatunk. A Teremtés könyve 7:18-20 versek fordításának új és valószerűbb - noha továbbra is valamelyest értelmezett - változata a következő lehet:

A víz szintje megemelkedett és magasabban hullámzott a földön, a bárka pedig elúszott a vizeken. A víz tovább emelkedett, míg az ég alatt található legmagasabb városhalmot is elborította. A víz végül tizenöt könyöknyi magasságban [hét méter] érte el tetőpontját, annyival emelkedett a halmok fölé. (Tér 7:18-20)

Noé hegyének helye

A legtöbben úgy vélik, Noé bárkája a ma Ararátnak nevezett vulkanikus hegycsúcson fe- neklett meg, mely a mai Törökország északkeleti részén található, azonban ez az elképzelés viszonylag kései eredetű és tökéletesen szembenáll a józan ésszel, valamint a keresztények, zsidók és muszlimok korábbi elképzelésével. Vincent de Beauvais, Rubrucki Vilmos, Odorik, Marco Polo és a többi utazó csak a XIII. században kapcsolta össze Noé bárkáját az Agri-daggal - így hívják azt a hegyet, amelyet mi Ararátként ismerünk.

A korábbi hagyománynak megfelelően én is úgy gondolom, hogy Noé bárkája Kurdisztán hegyei között, egy Dzsúdi-dag vagy Dzsebel Dzsúdi nevű, 2000 méter magas hegy lejtőjén állapodott meg. Ezt a következők támasztják alá:

1. A teremtés könyve 8:4 szerint a bárka az Ararát hegyén és nem az Ararát-hegyen állt meg. A birtokos eset nagyon fontos itt.

2. Ararát az ókori Urartút jelenti: ide tartozik a Zagrosz-hegység jelentős hányada és Kurdisztán nyugati része.

3. A klasszikus történeti szerzők, valamint a keresztény és zsidó tudósok Kardunijába vagy Gordiánába helyezik az Ararát hegyét, illetve Kardu-hegynek, Karducsinak hívják ezt a területet; az összes megnevezés Kurdisztán megfelelője.

4. A X. században élt muzulmán földrajztudós, Ibn Haukal azt írja Noé hegyéről - a Dzsúdi-dagról hogy Niszibisz - a mai Nuszajbin - közelében található, Moszultól északkeletre. Alexandriai Eutükhiosz (Kr. u. IX. sz.) keresztény püspök szerint „a bárka Ararát hegyén állapodott meg, vagyis a Dzsebel Dzsúdin, Moszul mellett”.

5. A Dzsúdi-dag a mai térképeken Mezopotámia északi részén található Moszultól 120, Nuszajbintól 100 kilométerre.

18. kép: A Dzsúdi-dag környékének térképe, rajta a Magas-hegy (Dzsúdi-dag) helye és az, hol helyezkedik el Moszulhoz és Nuszajbinhoz képest.

6. A nesztoriánus keresztények kolostorokat építettek a Dzsúdi-dagon, hogy így emlékezzenek meg Noé tettéről. Az egyik - mára sajnos elpusztult - kolostort „a bárka kolostora” néven ismerték.

7. Bérosszosz, a Kr. e. III. században élt történetíró leírja, hogy az Örményországban élő gordiaiak - kurdok - szurokdarabokat kapartak le a bárka maradványairól, melyeket aztán talizmánként hordtak.

8. A szurok olyan mocsaras vidékeken bugyog fel a földből, ahol odalenn olaj található. Hegyek csúcsán vagy közelében lehetetlenség, hogy természetes módon szurok forduljon elő, hacsak nem vitték oda korábban.

9. A helyiek szokásáról, miszerint - elsősorban a Dzsúdi-dagról - szurokdarabokat gyűjtenek, még a XIX. századi európai utazók is beszámolnak.

10. A zsidó hagyomány szerint az asszír király Szín-ahhé-eriba (Kr. e. 705-681) a Kurdisztánba vezetett hadjáratot követően a Zagrosz-hegységben némi fát gyűjtött össze a bárka maradványai közül, melyet aztán „bálványként imádott”. Szín-ahhé- eriba oszlopai és feliratai a Dzsúdi-dag környékén számos helyen kerültek elő.

11. A muszlim, keresztény és jazidi hitű közösségek tagjai ma is felmásznak a hegy tetejére minden év szeptember 14-én, hogy áldozatot mutassanak be Istennek, amiért Noé és csodálatos bárkája révén megmentette az emberiséget.

(Teremtés könyve 9:1-2

Isten megáldotta Noét fiaival együtt, és így szólt hozzájuk: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, és töltsétek be a földet. A föld minden állata, az ég minden madara, a föld minden csúszómászója és a tenger minden hala féljen és rettegjen tőletek: a kezetekbe adom őket.

DÁVID ROHL

AZ ELVESZETT TESTAMENTUM

Negyedik fejezet

NIMRÓD ÉS BÁBEL TORNYA

(Teremtés könyve 9:18-tól 11:9-ig)

Kus és a tenger - Enmerkar/Nimród - Inanna - Vita Ur és Aratta

között - Dumuzi/Assur/Ozirisz - A nagy vadász - Inanna/Istár/

Izisz - a vadász-isten - Bábel tornya

A történet

A

vízözönt követő nemzedékek jelentős változások szemtanúi voltak. A később élő emberek számára úgy tűnt, az emberiség újjászületett ekkoriban; afféle második teremtés volt ez, az ókori Sumer aranykorának kezdete. Az áradat pusztításának és rombolásának hatására az emberek mintha új lendületet vettek volna, hogy az eddigieknél még erősebb, még szilárdabb településeket hozzanak létre, melyek alkalmasabbak arra, hogy megvédjék magukat a természet erőivel szemben.

Sumer városait újjáépítették, és nagyobbak lettek a korábbiaknál. Fényűző templomokat emeltek magas, vályogtéglából készült teraszokra; mesterséges hegyekre, amelyek egyúttal menedékhelynek is alkalmasak, ha a mezopotámiai síkságot újból elöntené az áradat. Erős hadurak támadtak a népesség sorai közül, olyan királyok, akikből később az „aranykor” legendás képviselői lettek. A Teremtés könyve nefilimnek - „óriás”-nak vagy „hatalmas”-nak - nevezi őket, akik istenek leszármazottai, mivel az istenek összeházasodtak az emberek lányaival. A legnagyobb hősi dinasztia az uruki volt, melyet Meszkiaggaser alapított Kr. e. 3000-ben. A Teremtés könyvében Meszkiaggaser nem más, mint Noé unokája, Kám fia, Kus.

Miután több évtizeden át uralkodott és több kereskedelmi állomást létesített Mezopotámia északi részén, az Eufrátesz felső folyása mentén Kus

19. kép (szemben): A vadászsztélé, rajta Nimród/Enmerkar, amint dárdával és íjjal oroszlánokat öl (Bagdadi Múzeum).

és kereskedői nekivágtak az Alsó-tengeren (a Perzsa-öböl) túl található óceánnak, hogy távoli vidékeken kutassanak újabb erőforrások után. A folyón zajló kereskedelemhez használt nagy papirusznád hajók - melyek gabonát vittek Sumeriából északra, és rézzel, gyapjúval megrakottan érkeztek visz- sza - szorgosan járták a Perzsa-öböl nyugodt vizeit és Bahrain szigetéről (az ókori történelem Dilmunja) datolyát, Ománból (az ókori Magánból) rézércet hoztak. Sikerült kapcsolatba lépni az Indus völgyében, Meluhha királyságában élőkkel és egzotikus faanyag, drágakövek - mint például lazúrkő - kerültek Dél-Mezopotámiába, ahol a templomok díszítéséhez használták fel ezeket. Uruk kalmárhajósaiban felébredt a kalandvágy, és miközben nádhajóik magas orra az Alsó-tenger vizeit hasította, azon töprengtek, az Anyaistennő miféle csodái várnak rájuk az ismert világ mind távolabbi határain túl.

Maga Uruk királya is érezte a késztetést, hogy feltárja az ismeretlent - ez volt az emberi történelem első olyan korszaka, ahol a tengeri utazás ilyen fontos szerephez jutott. Ahogy kétezer évvel később a föníciaiak és a görögök a Földközi-tenger esetében, most Kus indult útnak Eriduból. Kihajózott az Alsó-tengerre, fekete hajókból álló flottáját nagyszabású kalandra vezette, melynek során megkerülték az Arab-félszigetet és kolóniákat hoztak létre Afrikában. A következő fejezetben bővebben beszélünk majd erről a kalandról, ám történetünk most a Két Folyó Országában folytatódik, ahol - egy évszázaddal később - Kus legnagyobb utódának társaságában találjuk magunkat.

A nagy vadász

Kus nemzette Nimródot. Ez volt az első uralkodó a földön. Nagy vadász volt az Úr előtt. Innen a szólás: Nagy vadász az Úr előtt, mint Nimród. (Tér 10:8-9)

Enmerkár („Enmer, a vadász”), a történeti személy Nimród, a „nagy vadász” legendás alakja mögött - akit később azonosítottak a mezopotámiai vadász-istennel, NINURTA-val - volt a terület első hódítója. A Biblia a föld „első uralkodó”-jának nevezi (Tér 10:8). Enmer/Nimród király azoknak volt a leszármazottja, akik a Zagrosz-hegységből költöztek a síkságra, mivel Noé egyik utóda volt; családja az áradat visszahúzódása után visszatért Urartu hegyei közül a síkságra. Miután Uruk uralkodójaként megalapozta hatalmát, Nimród egyik első tette az volt, hogy Inannát választotta a városban felépült nagy szakrális központ - E-anna, vagyis „az ég háza” - védőistenének. Kr. e. 2852-t írunk, 2523 éve annak, hogy Enmer őse, Adám megérkezett az Éden kertjébe.

NINURTA: Eredetileg Nimurda: „szántó úr” vagy „föld ura”.

20. kép: Az uruki korszak alatt a szobrokon, domborműveken és véseteken - pecsétnyomókon - királyi férfialak jelenik meg, akit Uruk pap-királyának szoktak hívni. Általában jámbor cselekedetek vagy imádkozás közben ábrázolják, amit legtöbbször Inanna, az uruki termékenység-istennő képmása vagy szentélye előtt végez. A királynak hosszú szakálla és hajpántja van. Felsőteste csupasz, míg teste alsó részét térd alá érő hosszú tunikával

fedi. A jellegzetes alak megjelenik a Dzsebel el-Arak-i késmarkolaton

(lelőhely: Egyiptom), ahol - mint az „állatok ura” - két nagy oroszlánt vezet. Az uruki vadászsztélén (lelőhely: Mezopotámia déli része) a királyt dárdával és íjjal ábrázolják, amint oroszlánokat öl. Elképzelhető-e, hogy mindegyik ugyanazt a személyt ábrázolja? Lehetséges, hogy Uruk papkirálya nem más, mint Enmer/ Nimród király, a nagy’ vadász?

Inanna hegyi istennő volt, akiből hamarosan Sumer legkedveltebb istene lett, mivel ő testesítette meg a termékenységet; a háziasított állatok, a földeken növő növények és az emberi nem termékenységét - márpedig ezek kulcsfontosságúak voltak a letelepedett életmódhoz. Jellegzetességei alapján Inanna valójában nem volt más, mint a nagy földanyaistennő, NINHURSZAG új megjelenési formája.[11] [12]

Az első betű

Nimród és az I. uruki dinasztia idején mesebeli ország létezett a Zagrosz- hegységen túl. A sumerok úgy hívták: Aratta. A név a Bibliában „Ararát hegye” (Tér 8:4) alakban és a Kr. e. első évezred asszír birodalom királyi feljegyzéseiben maradt ránk „Urartu” formában. Aratta központja a Manniai-síkságon (sumer: edin), az Urmia-tótól délre található és azon a hágón keresztül lehet eljutni odáig, mely Éden déli bejárata volt. Ezen a bőségesen termő felvidéki síkságon folyt keresztül az Aratta-folyó, amelyet most Szímín-rúdnak, „Ezüst-folyónak” neveznek. Mindezt az asszír II. SARRUKIN király uralkodásának nyolcadik évében folytatott hadjáratból

21. kép: A Zendan-e Szolejmán vulkanikus kúpja, oldalában neolitikus maradványokkal.

tudjuk, aki - miután hét hegyláncon vágott át - átkelt az Aratta-fblyón, mikor a manniaiak Szurikas tartományába hatolt be. Az ókori Szurikas Szakkez kurd város alatt található.

Az arattai síkság körül ásványokban gazdag hegyek találhatók, bennük arany, ezüst, malachit (réz) és féldrágakövek, valamint lazúrkő telérek is. A hegyek lejtőit fenyőerdők borították, a nagy síkságot pedig nyárfaligetek pettyezték - kiváló építkezési alapanyag. Az ókori „Eldorádó” - így nevezte az egyik tudós - fővárosa egy domb tetején állt, vörösre festett falai már messziről látszottak. Nem messze onnan, keleti irányban a vörös hegy - ahonnan a város külső falaihoz és házaihoz használt vörösokkert szerezték - apró fennsíkot védelmezett; itt emelkedett Aratta legmagasabb sziklakúpja. Am a síkságot uraló kúpot nem vulkán hozta létre - forrás volt itt, és a vízben oldott formában megtalálható számos ásvány az évezredek során kicsapódott a medence peremén, míg végül száz méter magas kúp jött létre. Tulajdonképpen vízvulkán volt ez, talán a leglátványosabb Éden ősi apszúi közül (ab = víz; szu — feltör, előtör).

A ZENDAN-E SZOLEJMÁN, ahogy a Kr. u. VII. században ideérkező arabok nevezték, ma is lenyűgöző látvány. Mikor az ember a TAHT-E SZOLEJMÁN-ban lévő zoroasztriánus tűztemplom felé menet megkerüli a vörös hegyet, maga előtt pillantja meg a szabályos kúpot. Bár a forrás kiszáradt - nyomában mély és tépett szélű kráter maradt csak -, az anyatermészet méltóságteljes műve mindenkit lenyűgöz. Mikor a kráterből jéghideg víz bugyogott elő és csordult végig a kúp minden oldalán, varázslatos lehetett a látvány. A forrás az Arany-folyó - a Zarine-rúd - egyik kiindulópontjának számított. A folyó Aratta síkságán folyik végig és az Ezüst-fo- lyóval együtt északi irányba halad, míg végül a sós vizű Urmia-tóba ömlik. A Taht-e Szolejmán síkságán eredő folyók mindegyikének arany bújik meg a medrében. Leghíresebb ezek közül a bibliai PISON, mely keleti irányba, a Kaszpi-tengerbe folyik. Ez a bibliai Havilla földje, „ahol arany található”.

A szent forrás kúpja közelébe a papok apró szentélyt emeltek, melyet Aratta nagy istennőjének, Illannának szenteltek. A babiloniak később Istár néven, míg a kánaániták Asztarteként ismerték őt. Azonos az egyiptomi Iszettel, vagy ismertebb nevén - görög kiejtés szerint - Izisszel. Itt, Éden és Havilla hegyei között korai megjelenési formáinak egyikében, „az ég úrnője”-ként tisztelték... Ám mindez megváltozott, mikor Enmer király kisajátította az istennőt az új uruki szent kerület számára.

Hogy védőistenének Sumer legszebb templomát emelje, Enmer jó minőségű fával, értékes fémekkel és drágakövekkel kívánta elhalmozni az udvart és a szentélyt, amelyeket egytől egyig Aratta hegyvidéki királyságából kellett elhoznia. Az Enmerkár és Aratta ura című eposz elmondja, hogy Uruk királya ugyanekkora figyelmet fordított az Eriduban található jóval régebbi Apszú-templom felé is.

Művészien formálja meg Aratta népe az aranyat és az ezüstöt!... Hozzanak drágaköveket és tiszta lazúrkövet! Építsen Aratta népe, hogy lehozta hegyek köveit a felföldről, templomot nekem, állítson nekem nagy szentélyt az istenek számára!... Olyan legyen az Apszú, mint a szent felföld! Tisztítsák meg nekem Eridut, mintha hegy lenne! (Enmerkár és Aratta ura)

Ám hogy mindezt elérje, Enmer/Nimród előbb szolgaságba kellett kényszerítse Arattát. így veszi kezdetét a történelem első diplomáciai kapcsolata, mely független államok között jött létre. Szándékosan használtam a „diplomáciai kapcsolat” kifejezést, mivel az üzenetek, amelyeket Uruk királya Enszukusszirannának, Aratta uralkodójának küldött, inkább fenyegetések voltak, nem pedig kereskedelmi ajánlatok. Enmer nyilvánvalóan a megfélemlítéstől sem riadt vissza, csak megszerezze, amit akart. Aratta istennőjét tulajdonképpen már ellopta és most - a kárt sértéssel fokozva - azt követelte, hogy Aratta királysága összes egzotikus termékét szállítsa az istennő új otthonába, a síkságra, hogy ott építsenek új lakhelyet neki. Nem meglepő tehát, hogy Aratta uralkodója amíg csak tudott, ellenállt Enmer ’úrály követelésének.

Az uruki küldöttek éveken át türelmesen mászták meg a hegyekbe vezető hágókat és vitték királyuk üzenetét, miszerint Aratta ura hódoljon be uralkodójuk akaratának, ne kockáztassa, hogy Enmer király megtámadja Arattát. Az üzenetek végül annyira hosszúak és összetettek lettek, hogy Enmernek agyagtáblára kellett írnia követeléseit, amelyet a követ aztán elvitt a címzettnek, aki álmélkodva vette kézbe. A hagyomány szerint ezek voltak az első szavak, melyeket táblára írtak, így ez jelenti az írás kezdetét Mezopotámiában.

A küldöttnek nehezen forgott a nyelve, ezért nem tudta elismételni [az üzenetet]. Mivel a küldöttnek nehezen forgott a nyelve és nem tudta elismételni, Kullab [Uruk két városnegyede közül az egyik] ura laposra egyengetett egy darab agyagot és emlékeztetőül felírta rá a szavakat. Senki sem volt még, aki szavakat írt volna előtte az agyagba. Most úgy, ahogy Utu [az igazság ura], így történt. Kullab ura táblára írta a szavakat és így lett. (Enmerkár és Aratta ura)

így aztán Enmer követe lett a történelem első postása; és a valaha feljegyzett postajárat-útvonalak közül az övé volt az egyik leghosszabb - a tavaszi olvadást követően négy hónapos út hét kapun (hágón) keresztül, majd négy hónap vissza, mielőtt a tél miatt járhatatlanná válik az út.

Ment Al atta hegyes földjére. „Követ, éjjel, akár a viharos déli szél, úgy haladj! Nappal, akár a harmat, korán ébredj!...” Az Arattába tartó küldött lábát belepte az út pora, nyomában pattogtak a hegyek kavicsai. Senki sem állt útjába, olyan volt, akár valami hatalmas kígyó, mely végigsiklik az edinen [síkságon]. (Enmerkár és Aratta ura)

Végül több évtizedes elkeseredet vita után Enmernek elfogyott a türelme és megszállta Arattát, hogy megszerezze mindazt, amire Inanna uruki szentélye és Enki eridui Apszu-temploma díszítéséhez szüksége volt. Maga a király vezette a támadást, mellette legjobb fegyvertársai, többek között „fia”, Lugalbanda, aki Enmert váltja majd Uruk trónján. A Lugalbanda és a Ilurrum-hegy című legenda elmondja, hogy Aratta felé menet Enmer seregének át kellett kelnie a Hurrum-hegyen. A Hurrumot már régóta azzal a területtel azonosítják, ahonnan a történelem későbbi időpontján felbukkanó hurrik származtak és ez nem más, mint a Zagrosz-hegység kurdisztáni része. Ez pedig alátámasztja azt az elképzelést, hogy Aratta Kurdisztántól északra, Nyugat-Irán Azerbajdzsán tartományának közelében található.

Aratta nyersanyagokban gazdag földjének meghódítása volt Enmer terjeszkedési politikájának megkoronázása. EIosszú uralkodásának végén Uruk királya irányította Mezopotámia nagy részét és rengeteg kincset adott a Sumerban található kultikus központoknak. Az ő kezében voltak a Zagrosz-hegységen átvezető szamárkaravánok útvonalai, valamint a Perzsaöböl tengeri kereskedelme is. Északon nagy, erődített településeket hoztak létre a fontosabb vízi útvonalak mentén, melyeket gyors hajók kapcsoltak a birodalom szívéhez. Urukba, a fővárosba - és persze Enmer palotájának kincstárába - egyfolytában áramlott a sok különleges áru és a fém. Mindezek alapján valóban ő volt a föld első uralkodója, pontosan úgy, ahogy azt a teremtés könyvében olvashattuk. Hősi harcosként Enmer/Nimród úgy maradt meg az emberek emlékezetében, mint aki megalapította Asszíria és Babilon legnagyobb városait, továbbá felépítette Sumer ősi vallási központjait.

Nem csoda, ha ezek után egyszerre szerepelt az itteniek elképzeléseiben félisteni hősként és istenként is. A babiloniak Ninurtának nevezték; ő volt az íjjal felfegyverkezett vadász-isten, akit Mardukhoz, a harcos istenhez, a vegetáció urához kapcsoltak. Az Eriduban élő sumerok halandó Enmer- kár („Enmer, a vadász”) királyt Aszar néven Enki „fiává” tették és istenként tekintettek rá. A korai dinasztikus korban a sumerok Ningirszúnak hívták; ő volt a háború és a mezőgazdaság istene. Lagasban felépítették Ninnu Házát (E-Ninnú), ami Ningirszu temploma volt és az isten régi, eredeti neve után az Enmerszi melléknevet kapta az itteniektől. Az asszíroknál Enmer/ Aszar alakja államuk istenében, Assurban található meg. Mikor a Teremtés könyvének szerzője Nimródnak nevezi, valójában a szavakkal játszik, mivel az Enmer nevet nmrd („lázadni fogunk”) mássalhangzókkal adja vissza a héberben, mivel a király fellázadt Jahve ellen, amikor nekilátott felépíteni Bábel tornyát.

Kus nemzette Nimródot. Ez volt az első uralkodó a földön.

Nagy vadász volt az Úr előtt. Innen a szólás: Nagy vadász az Úr előtt, mint Nimród. Uralma kezdetben kiterjedt Bábelre, Erekre, Akkádra és Sineár földjén minden városra. Erről a földről indult ki Asszur és megépítette Ninivét, Rechobot-Irt, Kalachot és Rezent, Ninive és Kalach között. (Ez a nagy város.) (Tér 10:8-12)

A különféle országokban különféle néven ismerték őt: Enmerkár/Ninurta/ Nimród/Aszar. Őt tekintették a királyság atyjának.[13] A nyugati világba a görög legendákon keresztül került be mint Ninosz - a Nin-urta („szántó úr”) névből -, Szemirámisz, az „ég királynőjének” (más szóval Inanna, az „ég úrnője”) férje és az asszír birodalom alapítója. A föníciaiak és szíriaiak Rasapként, a háború isteneként tisztelték. Az egyiptomi Újbirodalomban is megjelenik kánaánita alakjában, ahol az isteni harcos, Raspu képében bukkan fel, aki az örökkévalóság ura és a Felső-Egyiptomot jelképező fehér koronát viseli; bal kezében pajzsot és dárdát tart, jobbjában bunkósbot. Az ember minden éjjel megpillanthatja, amint felemelt kézzel - mintha ellenségére sújtana vagy épp megfeszítené hatalmas íját - elhalad az égbolton. O az Orion-csillagkép.

Bábel tornya

Az uruki Enmer király neve egyúttal onnan is ismert, hogy ő volt, aki parancsot adott Bábel tornyának építésére, mellyel nyíltan megsértette Eridu urát Ea/Enkit. A nagy teraszos templomot, melyet a Biblia szerint egy Bábel nevű helyen emeltek, nem Babilon szent kerületében építették - melyet néha a sumer nevén Nun.kinak neveztek - hanem Eridu szent szigetén, az eredeti sumer Nun.kin. Az Enki/Eának szentelt aprócska szentély helyén, melyet még Uanna/Hénoch emelt (erről a Második fejezetben esett szó), egyre nagyszerűbb és fényűzőbb templomokat építettek vályogtéglából. Enmer korára a tizenhetedik templom már jó néhány méterrel magasabb volt Hénoch kicsiny szentélyénél - az első épület maradványai az új templom alatt nyugodtak, ahogy a többi templom is, és most ezek képezték a legutolsó épület alapját. Ez volt Apszu szent kultikus központja, melyet az uruki Enmer szeretett volna újjáépíteni és feldíszíteni Aratta csodálatos termékeivel.

Művészien formálja meg Aratta népe az aranyat és az ezüstöt!... Hozzanak drágaköveket és tiszta lazúrkövet! Építsen Aratta népe, hogy lehozta hegyek köveit a felföldről, templomot nekem, állítson nekem nagy szentélyt az istenek számára! ... Olyan legyen az Apszú, mint a szent felföld! Tisztítsák meg nekem Eridut, mintha hegy lenne! (Enmerkár és Aratta ura)

Enmer azonban nem csupán újjáépíteni szerette volna Eridu istenének szentélyét, ahogy azt az előtte élt emberek tették. „Templomot nekem” - mondja -, „állítson nekem nagy szentélyt az istenek számára”, mire Sumer népe óriási teraszt épített vályogtéglából, mely hatalmas toronyként magasodott a környező mocsár fölé. Ez volt az első zikkurat Mezopotámiában, „hegy” az összes isten számára, melyet a síkságon emeltek. Am a Teremtés könyve 11:1-9, Josephus Flavius és a Ninurta gőgje és büntetése című sumer mítosz is arról számol be, hogy Jahve/Éa/Enki útját állta Ninurta/Enmer nagyra törő tervének és alázatosságra kényszerítette a büszke hőst. A nagyléptékű építkezés váratlanul, még a vége előtt befejeződött. Enki azonban szemmel tartotta a „nagyra törő istent, aki titokban gonosz tervet szőtt ellene”. Tudta, hogy „a hős Ninurta az egész világ felé fordította arcát” és meg kell büntetnie, amiért próbára tette a mélység istenének hatalmát. Eridu Enki szent városa volt, más isteneket nem lehet imádni a „hatalmas hely”-en (a sumer Nun.ki szó jelentése), ahol kezdetét vette Mezopotámia létrejötte.

Az embereket szétszórta, az óriási teraszt pedig lassan elnyelte a homok. Többé nem hallunk arról, hogy Nimród Isten ellen lázadna. Az Apszú temploma - Sumer legrégebbi szent helye - több mint ezer évig hevert elhagyatottan, mielőtt a III. ÚRI DINASZTIA alatt, a sumer újjáéledés idején újjáépítenék.

Nun.ki tornya

Amikor keletről elindultak, Sineár földjén találtak egy nagy síkságot és ott letelepedtek. így szóltak egymáshoz: „Gyertek, csináljunk téglát és égessük ki.” A tégla épületkő gyanánt szolgált, a szurok pedig kötőanyagul. Azután így szóltak: „Rajta, építsünk várost és tornyot, amelynek teteje az égig ér. (Tér 11:2-4)

Az ÓBABILONI KOR írnokai nagy műveltségű emberek voltak, akik legalább két nyelven írtak és olvastak: AKKAD-ul és SUMER-üL Megszokott eljárásnak számított, hogy az akkád nyelvű szövegben egyes neveket és szavakat sumer nyelven írtak; olyan volt ez, ahogy a középkori Angliában a művelt szerzetesek és állami hivatalnokok angol szavakat kevertek a latin szövegbe. Mikor tehát a tudós óbabiloni korból való táblát tart a kezében rajta akkád nyelvű ékírással, olvasás közben számos sumer „logogrammal” találja magát szemben, melyet előbb át kell írni akkádra, mielőtt lefordítaná. Már ebben a könyvben is találkozhattunk ilyenekkel, mint például a kár (sumer) = habilum (akkád), ami „vadász”-t jelent, vagy a nun (sumer) = rubum (akkád), aminek a jelentése: „hatalmas”. Számos helység akkád neve mellett megtartotta régi sumer nevét is. így Babilon város - az akkád BAB-ILU - szent kerületének megnevezésére használták a sumer nevét is: NUN.KI.

Mit tehetett a Teremtés könyvének szerzője vagy szerkesztője, aki megkísérelte beilleszteni Bábel tornyának történetét a civilizáció kezdeteit leíró szövegbe. Ott volt előtte egy akkád nyelvű ékírásos tábla, mely a hatalmas templomtorony építésének történetét beszélte el. Mikor elolvasta annak a helynek a nevét, ahol a tornyot építették, a sumer logogramot - Nun.ki - kellett feloldania. Természetes, hogy ezt ahhoz a városhoz társítja, amelyet ő Bábi-Ilúként ismer (Babilon). Ennek köszönhető, hogy Nimród láza

in. ÚRI DINASZTIA: Kr. e. 1900-1793. ÓBABILONI KOR: Kr. e. 1667-1362.

AKKÁD: Babilóniában beszélt keleti sémi nyelv. SUMER: A térség első ismert nyelve. BÁB-ILU: „Isten kapuja”. NUN.KI: „hatalmas hely”. dása istene ellen, miként az a Teremtés könyvében szerepel, „Bábel tornya” - vagyis a Bábelben „lévő” torony - felépítéseként jutott el hozzánk.

Nyilvánvaló, hogy a Teremtés könyvének készítője nem vette azt számításba, Babilonban nem volt semmiféle zikkurat vagy templom az óbabiloni korig, amikor Hammurapi amorita fővárosa először lett jelentős város. Babilon[14] első említése SARKALISARRI uralma idejéből való, aki I. SARRUKÍN, az agadéi dinasztia alapítójának leszármazottja. Ám a Bábel tornya-történet jóval korábbi időkig nyúlik vissza és megtörténte nem sokkal a vízözön utánra tehető, vagyis mindez ezer évvel Babilon első említése előtt zajlott le.

Amit a Teremtés könyvének készítője nem vett észre, hogy létezett egy jóval régebbi sumer város is, melyet eredetileg ugyancsak Nun.Áznak hívtak, más néven Eridunak nevezték; ez volt a legelső királyi város Sumer területén és itt lakott a mélység istene, Enki. Úgy tűnik, Babilon szent kerületét az eredeti Nun.kiről nevezték el, olyannyira, hogy még a Marónknak szentelt templomot is E-szagilának nevezték el - „magas ház” -, és az Eriduban álló toronytemplom után ezt is „ég és föld csomópontjának” hívták. A Bibliában szereplő Bábel/Nun.ki tornya tehát nem a Babilonban található, második évezredből való zikkurat, hanem a mintájául szolgáló harmadik évezredi zikkurat, melyet a kései uruki korban emeltek Eridu/ Nun.ki városában. Josephus Flavius beszámol arról, hogy Bábel tornyát a legendás alak, Nimród emeltette:

Nimród volt az, aki feltüzelte őket [az embereket], hogy sértsék meg Istent. Kám, Noé fiának unokája volt, bátor, nagy erejű ember. Rávette őket, hogy gazdagságukat és boldogságukat ne Istennek tulajdonítsák - merthogy neki köszönhetően voltak boldogok hanem gondolják azt, boldogságuk saját bátorságukból fakad. Nimród fokozatosan egyre zsarnokibbá vált, mivel nem látott más utat arra, hogy elfordítsa az embereket az istenfélelemtől, csakis azt, hogy kizárólagosan és állandóan az ő hatalmában vannak. Azt is kijelentette, hogy bosszút áll Istenen, ha újabb özönvizet kíván zúdítani a földre. Ezért aztán olyan magas tornyot épít, amelynek tetejéig nem ér fel a víz! így aztán bosszút tud majd állni Istenen, amiért elpusztította az őseit. (A zsidók története I. könyv, iv:2)

Az Enmerkár és Aratta ura című történetből arról is értesülünk, hogy Enmerkár elsősorban az eridui Apszu-templom újjáépítése céljából szerette volna megkaparintani Aratta kincseit. Úgy tűnik tehát, hogy Enmer, „a vadász” - akit azonosítottunk a bibliai Nimróddal - volt az a király, aki nekifogott, hogy Nun.ki szigetén felépítse a nagy terasztemplom utolsó változatát. Emlékeztetőül álljon itt újra Enmerkár parancsa:

Építsen Aratta népe ... templomot nekem, állítson nekem nagy szentélyt az istenek számára! ... Olyan legyen az Apszú, mint a szent felföld! Tisztítsák meg nekem Eridut, mintha hegy lenne! (Enmerkár és Aratta ura)

Iraki régészek - Fuád Szafar vezetésével - a ’40-es években tárták fel az eridui templomokat. Az I. templom - az utolsó a lelőhelyen talált 17-ből - hatalmas építmény volt. Vályogtéglából épült, meredeken lejtő teraszból állt, a tervezők elképzelése szerint erre került volna maga a templom.

A tömeg készen várta Nimród parancsát... és erejüket nem kímélve, serényen tornyot emeltek... Égetett téglából építették, amelyet a szurokból készült habarcs tartott egybe, hogy a víz ne szivároghasson át a falak között. (Josephus Flavius: A zsidók története I. könyv iv:3)

A terasz déli oldalán emeltek egy kisebb templomot, oszlopait gazdagon díszítették agyagból készült színes mozaikdarabkákkal. Ugyanilyen díszítést találtak az uruki templomkerületben is. A régészek elképzelései

22. kép: Az eridui I. templom, melyet az uruki kor végén - Nimród/Enmerkár idejében - emeltek.

szerint készített képen jól látszik, micsoda lenyűgöző épület lehetett az Enki-templom. Képzeljük el, milyen lett volna a nagy teraszra tervezett főtemplom, ha elkészül!

Am - pontosan úgy, ahogy az a Bibliában olvasható - az Eriduban folytatott ásatások során előkerült leletek arra utalnak, hogy miután lerakták az alapjait, a torony tetejére tervezett épület készítését abbahagyták és hamarosan az egész épületegyüttest homokkal fedte be a szél.

Mielőtt magára hagyták volna, az eridui nagy terasz méltóságteljesen magasodott a mélység körötte lévő vizei fölé, és - ahogy Josephus Flavius megjegyzi - nagyszerű látványt nyújtott. Korábban még senki sem kísérelt meg ekkora épületet emelni. Szó szerint ez volt az ember első kísérlete, hogy mesterséges hegyet készítsen; így próbálta meg az istenek magas trónusát felépíteni a sumer mocsárvilág közepén. Az anunnaki tagjai, akik először imádták őket, lehozták a felföldi isteneket - az ég isteneit - a síkságra - a földre. Teljesen világos volt az első telepesek leszármazottai számára, hogy - amint megvolt hozzá a kellő technológia és erőforrások - isteneik természetes hegyi otthonát szeretnék emberkéz alkotta építménnyel felcserélni, amelyen elkészíthetik a mennyei gyülekezet új otthonát. Ez volt Nun.ki/Bábel tornya.

Nyelvi zavarok

Akkor az Úr leszállt, hogy megnézze a várost és a tornyot, amelyet az emberek építettek. így szólt: „Nézzétek, egy népet alkotnak és egy nyelvet beszélnek. Ez csak a kezdete tevékenységüknek. Ezután semmi sem lesz nekik lehetetlen, aminek a megvalósítását elgondolják. Ezért szálljunk le és zavarjuk össze nyelvüket, hogy senki ne értse a másik nyelvét!” Az Úr tehát szétszórta őket onnét az egész földön, s abba kellett hagyniuk a város építését. Ezért nevezik azt Bábelnek, mivel az Úr ott zavarta össze az egész föld nyelvét és onnét szórta szét őket az Úr az egész földön. (Ter 11:5-9)

A versekből világosan kiderül, hogy Bábel tornyát azért hívják így, mert Isten azzal büntette az öntelt emberiséget, aki nekifogott a torony megépítésének, hogy összezavarta a nyelvüket. A szövegben lévő szójáték az eredeti, akkád nyelvű Báb-Ilu helységnévre és a héber halai - „összezavarni” - igére alapul. A Bábel-történetnek ez a része is az Eridu városáról és annak elsődleges istenségéről szóló sumer hagyományra megy vissza.

Enki, a bőség ura, aki csak azt parancsolja, ami jó, a bölcsesség ura, aki ismeri a földet, az istenek vezetője, a bölcsesség forrása, Eridu ura megváltoztatta a szájukból kijövő szavakat és viszályt vitt az ember beszédébe, mely addig egy volt. (Enmerkár és Aratta ura története Ashmolean Múzeumban található töredéke)

Miután azonosítottuk Nimródot Enmerkárral és megállapítottuk, melyik volt az eredeti Bábel/Nun.ki torony, jobban látszik az is, mit jelent az építkezés.

[Nimród] Uralma kezdetben kiterjedt Bábelre, Erekre, Ak-

kádra és Sineár földjén minden városra. (Tér 10:10)

Mint említettem, jelenlegi tudásunk szerint Babilont csak ezer évvel Nimród és a vízözön utáni időszak után alapították. A zikkuratot Hammurapi idejében, az óbabiloni korban emelték. Ezek alapján Babilon egész egyszerűen nem illik bele a történetbe. Am ha felismerjük, hogy „Isten kapuja” eredetileg a sumer civilizáció első városa volt, Enki alvilági birodalmának legfőbb bejárata és az eredeti anunnakik - a földhöz tartozó istenek - érkezési helye, mikor papirusznád hajóikkal megérkeztek keletről, a bibliai szöveget a következőképpen lehet érteni:

[Enmer] Uralma kezdetben kiterjedt Báb-Ilúra (Nun.ki = Eridu), Erekre (Uruk), Akkádra (ismeretlen) és Sineár (Sumer) földjén minden városra. (Tér 10:10)

Az Enmerkár és Aratta ura eposz megerősíti, hogy „Enmer, a vadász” egyaránt tevékenykedett Eriduban és Urukban, míg a Mezopotámia északi részén végzett feltárások során a városok legalsó rétegében talált sumer maradványok az uruki korból valók, mikor Enmerkár uralkodott a terület felett. Alig kétséges, hogy az ókori emberek hosszú ideig megőrizték ennek a királynak - a „föld első uralkodójának”, ahogy a Tér 10:8-ban áll - az emlékezetét.

23. kép: Pecsétnyomóhenger képe, melyen az uruki pap-király látható, amint szánkós gya- loghintóján szállítják.

Történeti és régészeti háttér

Ki volt Nimród?

A bécsi Kunsthistorisches Museumban található egy csodálatos pecsétnyomóhenger lazúrkőből, melynek eredete ismeretlen és keletkezését az óasszír korszakra teszik (Kr. e. 2000 táján). Ha az ember puha agyagba nyomja, a lenyomaton egy király beiktatása látható. Jobbra az új király és fiatal örököse áll. akiket egy hős - fején az istenséget jelző szarvas sisakkal - bemutat Színnek, a holdistennek. Balra egy bikaember birkózik éppen egy hegyi oroszlánnal. Az alakok mellett sumer jelek láthatók, a szereplők nevei.

A hősök eredeti neveit a történetmondók gyakorta a hozzájuk illő melléknevekkel váltották ki: Ziuszudra („hosszú életű és távoli”), vagy Atrahaszisz („kiemelkedően jámbor”) ugyanazt a személyt, a vízözön hősét jelöli. A hegyi oroszlánt a sumer dim szóval jelölik, melyből a mi démon szavunk is ered, a bikaember mellé pedig azt írták, am.szag, ami annyit tesz, „vad bika”. Ez Gilgamesnek, Uruk királyának egyik mellékneve.

[Gilgames] Mindent látott, hallott, tapasztalt - jelenvalót és régenvoltat... utódai, a királyok között, tudományban párja nem termett! ...

Kétharmadrész belőle isten, egyharmadrész belőle ember,

Senki emberfia nincsen kívül-belül hozzá hasonló. Olyan, mint szarvak öklelése ...

Isten-ember, ég bikája.

(Gilgames-eposz I. tábla. Ford.: Rákos Sándor)

A bal oldali alak ezek alapján talán az isteni hőst, Gilgamest ábrázolja, amint éppen végez Huvavával - későbbi alakjában: Humbabával - a hegyek démonával. A Gilgames-eposz a következőképpen meséli el mindezt:

24. kép: A nagy vadász pecsétábrája (Bécs, Kunsthistorisches Museum).

[Gilgames] fejszét ragadott kezébe, tőrét öve mellől kirántá.

Gyors csapással nyakához vágott, Másodszorra Enkidu sújtott, Harmadszorra Enkidu sújtott - Huvavát földre terítette.

(Gilgames-eposz V tábla. Ford.: Rákos Sándor)

Vizsgáljuk most meg a másik isteni hőst, aki Akkád/Agade királyát kíséri Szín, a holdisten elé! Közvetlenül a hős arca előtt a kár és nun jelek olvashatók. A kár szó az akkád habilum sumer logogramja - az akkád szó „vadász”-t jelent. A nun az akkád rabum - „hatalmas, nagy” - szó helyén áll. Az isteni hős mellékneve tehát: „nagy vadász”.

Kus nemzette Nimródot. Ez volt az első uralkodó a földön. Nagy vadász volt az Úr előtt. Innen a szólás: Nagy vadász az Úr előtt, mint Nimród. Uralma kezdetben kiterjedt Bábelre, Erekre, Akkádra és Sineár földjén minden városra. (Tér 10:8)

Ki volt azonban Nimród, „a nagy vadász”, az „uralkodó”? A név nem bukkan fel a régészeti leleteken. Werner Papke kutatásai nyomán[15] Enmerkár királlyal azonosítottam, az ókori világ egyik kiválóságával, akinek tetteit megörökítette a mezopotámiai epikus irodalom.

Az ókori Sumerban állt egy híres város, melyet hősi királyok dinasztiája uralt. Az uruki dinasztia a vízözönt követően került trónra, alapítójuk Meszkiaggaser. A sumer királylista szerint volt egy „fia”, aki követte a trónon: Enmerkár. Öt a „fia” és fegyvertársa, Lugalbanda követte. Ez utóbbi után következett Dumuzi, akit később az alvilág urának tartottak - ő volt az apja a legendás Gilgamesnek. Mindegyik királyról szól valamilyen ének vagy költemény - a sumer dalnokok és a szónokok évszázadokon át magasztalták Uruk hősi királyainak hatalmas tetteit, míg végül lejegyezték ezeket az utókor számára, és a jegyzetek bekerültek Mezopotámia királyi levéltáraiba. Az epikus történeteket egészen Assurbánapli idejéig, aki Ninive elestéig - Kr. e. 612 - uralta az asszír birodalmat. A sumer királylista a következő sorrendben határozza meg az első uruki dinasztia királyait (mellette feltüntettem az Új Kronológia szerinti évszámokat):

Az I. uruki dinasztia az Új Kronológia szerint

Meszkiaggaser -        Kr.        e.        3000-től        ? ? ? ? -ig (SK szerint 324 évig uralkodott)

Enmerkár        -        Kr.        e.        2850-től        ? ? ? ? -ig (SK szerint 420 évet uralkodott)

Lugalbanda - Kr. e. 2700-tól ? ? ? ? -ig (SK szerint 1200 évig uralkodott) Dumuzi        -        Kr.        e.        2614-től        ??? ?-ig (SK szerint 100 évig uralkodott)

Gilgames        -        Kr.        e.        2514-től        ??? ?-ig (SK szerint 126 évig uralkodott)

Urnungal        -        Kr.        e.        2388-tól 2359-ig (SK szerint 30 évig uralkodott)

Utulkalamma        -        Kr.        e.        2358-tól 2344-ig (SK szerint 15 évig uralkodott)

Labahsum        -        Kr.        e.        2343-tól 2335-ig (SK szerint 9 évig uralkodott)

Enundaranna        -        Kr.        e.        2334-től 2327-ig (SK szerint 8 évig uralkodott)

Meszhé        -        Kr.        e.        2326-tól 2291-ig (SK szerint 36 évig uralkodott)

Melamanna        -        Kr.        e.        2290-től 2285-ig (SK szerint 6 évig uralkodott)

Lugalkitun        -        Kr.        e.        2284-től 2249-ig (SK szerint 36 évig uralkodott)

A régészek több ezer agyagtáblát gyűjtöttek össze Ninive, Szippar, Babilon, Bogazköj és más lelőhelyek feltárása során, melyeket éveken át tanulmányoztak, olvastak és fordítottak, így Uruk vízözön utáni hőseinek történeteiből csodálatos gyűjteménnyel rendelkezünk. Ezek nemcsak az ókori sumer költők tehetségéről tanúskodnak, hanem vaksi

sumerológusok szorgos és mindenre kiterjedő munkájáról is, akik megismertették ezeket az irodalmi alkotásokat a mai kor emberével olyan címeken, mint Enmerkár és Aratta ura, Enmerkár és Enszukussziranna, Lugalbanda és Enmerkár, Lugalbanda és a Hurrum-hegy, Dumuzi és Inanna házassága, Dumuzi halála és természetesen a híres Gilgames-eposz, melyben megtalálható a vízözön mezopotámiai legendája is.

A holtak ura

A Dumuziról szóló történetek elsősorban az alvilággal foglalkoznak, ahová a sumer király, Inanna/Istár párja leereszkedett, hogy a holtak istene legyen belőle. Dumuzi azonban több volt egyszerű helyi hősnél. Belőle lett a kánaániták egyik istene, Tammuz, akit a Kr. e. VI. században a jeruzsálemi asszonyok sirattak; szentségtörésük elborzasztotta Ezekiel prófétát:

Akkor levezetett az Úr temploma kapujának a bejáratához, amely északra néz. Ott asszonyok ültek, és Tammuzt siratták. így szólt hozzám: „Láttad ezt, emberfia? Látsz még szörnyűbb dolgokat is.” (Ez 8:14-15)

Számos ókori legenda - elsősorban azok, amelyeket a klasszikus korban jegyeztek le - állította párhuzamba Ninoszt (Ninurta/Nimród) Dumuzival. A legendák szerint Ninosz felesége, Szemirámisz, az „ég úrnője” (úm. Inanna) férje halála után fiút szült tőle, akit Dumuzinak neveztek el (a név egyszerűen annyit tesz, „jó gyermek”). Ám a különös történet szerint az újszülött is Szemirámisz férje lett, így valójában nem volt más, mint az újjászületett, reinkarnálódott Ninosz. Érdemes megjegyezni, hogy a sumerok Dumuzit tartották Inanna férjének, pontosan úgy, ahogy a görög hagyományban olvashatjuk, ahol Ninosz és fia - akit halála után nemzett - mind a ketten az „ég úrnője”, Szemirámisz férjei voltak. A történet igencsak hasonlít Ozirisz történetéhez, akit megölnek, ám halála után fiút nemz ízisznek, törvényes örökösét, Hóruszt. A legendák mindegyike természetesen ugyanazon a kultuszon, a közel- keleti aratási isten vallásán alapul, aki télen meghal és tavasszal újjászületik.

Úgy tűnik, Ninosz/Ninurta/Nimród azonos Dumuzival, a feltámadás istenével, és ezért egyenértékű Mardukkal, a növényzet babiloni istenével. Ezek után érdemes megemlíteni azt is, hogy Assurt, Asszíria elsődleges és alapítóistenét is azonosították Mardukkal. Josephus Flavius, a Kr. u. I. században élt zsidó származású történetíró arról beszél, hogy Assur Sém „fia” volt, így Noé leszármazottjának számít.

Sémnek, Noé harmadik fiának öt fia volt, akik azt a földet lakták, amelyik az Eufrátesznél kezdődik és az Indiai-óceánig tart. Elám maga után hagyta az elámitákat, a perzsák őseit. Assur Ninive városában élt és alattvalóit asszíroknak nevezte: belőlük lett a világ legszerencsésebb nemzete. (Josephus Flavius: /1 zsidók története I. könyv)

Assur tehát „Ninive városában élt” és ő volt az asszír nép névadója, míg Ninosz - akárcsak Nimród - alapította Ninivét. Úgy látszik, ugyanazzal a történeti személlyel van dolgunk, aki létrehozta a Föld első irodalmát, majd számos nép istenként tekintett rá és a következő négy név valamelyikén emlegette:

1. Korai sumer: Enmer, később mezopotámiai: Ninurta - eredetileg Nimurda -, bibliai Nimród, görög: Ninosz;

2. Óbabiloni: Marduk, bibliai Merodach, akit később egyszerűen Bél vagy Baál („úr”) néven ismertek;

25. kép (szemben): A hóna alatt oroszlánkölyköt tartó Gilgames hatalmas szobra II. Sarrukín horszábádi palotájából (Louvre Múzeum).

3. Késő sumer: Aszar-luhi (Marduk elsődleges mellékneveinek egyike), asszír: Assur, egyiptomi: Aszar (Ozirisz);

4. Sumer Dumuzi, bibliai Tammuz, föníciai Adonisz, görög Dionüszosz, római Bacchus.

Az elképzelést, miszerint a sumer Aszar/Assur az asszírok védelmező istene, alátámasztják az Eufrátesz felső folyása mentén előkerült régészeti leletek - az Asszíria szívében elhelyezkedő Ninua (bibliai Ninive) és Kalhu (bibliai Kalach) városok legalsó rétegében talált tárgyak, melyek a sumer Dzsemdet Naszr korból (Kr. e. 2700-2600) származnak. Emellett úgy tűnik, Mezopotámia északi része sűrűn lakott terület volt a IV uruki periódus (Kr. e. 2900-2700) alatt és az ezt közvetlenül megelőző időszakban, akkoriban, amikor Észak-Szíria területén ugyancsak telepeket alapított a mezopotámiai lakosság. Ezt a kort az „uruki terjeszkedés” korának is szokták nevezni, és olyan lelőhelyeket hoznak fel példának, mint Habuba Kabira vagy Dzsebel Aruda, ahol a települést vastag, erődített falakkal vették körül, odabenn pedig a monumentális falifülkés homlokzatú építészet remekbe szabott példái álltak egykor, melyek pontosan megfelelnek az Urukból és Mezopotámia déli városaiból ismert építészeti stílusnak. Az előkerült agyagedények egy része is teljesen ugyanolyan, még az uruki korszakra jellemző fogófül is megtalálható a nyak alatti bemetszésekkel díszített szalaggal, ami a rátétes gombok sora felett látható. Ugyanilyen jellegzetes agyagedényeket találtak Egyiptom középső részén is.

Mind Marduk, mind Assur a sumer Aszar (vagy Aszar-luhi) istenből, „Enki és Damkina fiából” ered, aki Eriduból származik Damkina - a sumer Damgalnuna - mintha Inanna egy újabb megnevezése volna.

[Éa] legyűrte ellenségit, agyonütötte, vizek mély fenekén fékentartá - ő maga meg, csillapult szívvel, pihenni dőlt palota-termében. Apszunak nevezte el palotáját - A szent fáklya ennek szívében állott! Ünnepet ült Éa és Lahamu, A hős isten s gyönge arája, ünnepet ült a Sors házában, a Rendelések csarnokában, s lakoma múltán ágyba térve nemzik az istenek eszét, a bölcsek bölcsét: Mardukot.

A tenger mélyén, az Apszu szívében, nemzik az istenek eszét, A bölcsek bölcsét: Mardukot.

Éa volt a nemző-atyja, Damkina volt szülő-anyja. (Babiloni teremtéseposz. Ford.: Rákos Sándor)

Neveinek hallatán remegjenek meg az istenek és reszkessenek hónukban! Aszar-luhi az ő első neve, melyet atyja, Anu adott neki... Aszar, a felszántott föld gondozója, aki megszabja határait, a gabona és növények teremtője, aki növeszti a növényt a földből. (Babiloni teremtéseposz)

Az új isten sumer nevét - Aszar - a trónust jelentő jellel írták... Ozirisz nevét is ezzel jelezték az egyiptomi hieroglifikus írásban. Az Ozirisz név egyébként csupán az egyiptomi gabonaisten, a halottak ura nevének görög nyelvű formája - a Nílus mentén élő nép Aszarnak hívta őt. A Dumuzi és Inanna sumer eposz szerint Inanna, a termékenység-istennő „feleségül ment” az uruki Dumuzi (Aszar) királyhoz, pontosan úgy, ahogy az egyiptomi Izisz, a termékenység istennője is Ozirisz (Aszar) király felesége és királynéja volt.

A sumer királylista szerint Dumuzi előtt két „nemzedékkel” a legendás Enmerkár uralkodott Uruk városában. Ö volt az a király, aki lehozta Inannát arattai hegyi otthonából Mezopotámiába, ahol - a királyi város közepén - fényűző templomegyüttest emelt neki. Az ókori mezopotámiai társadalom egyik szokása, hogy a király koronázásakor „szent nászt” tartanak, ezzel biztosítják a föld és az állatok - valamint az emberek - termékenységét. Uruk új pap-királya - sumer: en-szi - Enki megtestesüléseként lépett be a templom „félhomályos kamrájába”, hogy szeretkezzen az Inannát megtestesítő papnővel. A szent nászból született utódok nemcsak hogy követték apjukat a trónon, Enki és Inanna fiaiként istenségnek is számítottak.

1. Marduk, a növények ura, a nagy harcos Enki és Damkina (Inanna/Istár) gyermeke;

2. Szemirámisz - férje, a hős-király halála után - megszüli a reinkarnálódott Ninoszt, majd férjhez megy fiához;

3. Izisz (Iszet) - férje, Ozirisz (Aszar) király meggyilkolása után - megszüli Hóruszt, a trón jog szerinti örökösét;

4. Dumuzi (a „jó gyermek”) feleségül veszi Inannát, ám az istennő az alvilágba küldi, ahol a holtak istene lesz belőle;

5. Dumuzi - más néven Tammuz - az egyetemes téli isten, aki meghal, majd az új tavaszi hajtásokkal együtt újjászületik...

6. Ozirisz (Aszar) a holtak istene lesz és az új növényi hajtások istensége Egyiptomban;

7. Marduk - más néven Aszar - a növényzet babiloni istene.

A Teremtés könyve szerint Nimród király köthető az Erekben (Uruk), Bábelben és Akkádban lezajlott építkezésekhez. Akkád városa még mindig ott pihen a Mezopotámiában található számos feltáratlan halom egyike alatt, tehát nem tudjuk megvizsgálni, vajon valóban az uruki korban, Enmerkár uralkodása idején alapították-e. Ellenben Bábel újabb problémát vet fel, méghozzá olyant, amelyik a kronológiát érinti. Nimród nagy toronytemplomának építése idején (Kr. e. 2840 táján), melynek történetéről a Biblia is beszámol, Babilon városa még nem létezett. Felvetésem szerint Bábel tornya azonos az első zikkurattal, amelyet Eridu/Nun.ki városában emeltek a IV uruki korszakban; ezt azonosítottam az I. uruki dinasztia idejével.

Az első hős-király

Ahogy a Teremtés könyve szerint Assurt Nimród király előzte meg a trónon, Dumuzi elődje is Enmerkár volt Uruk királyságában. Mint megtudtuk, a sumer név utolsó tagja - kár - annyit tesz, „vadász”, ezért a nevet Enmer, „a vadász” alakban kell olvasnunk. A héber írás - akárcsak az egyiptomi hieroglifák - csakis mássalhangzókat ír, így valójában csak az N-m-r mássalhangzók alkotják a „vadász” szót. Uruk legendás uralkodója tehát nem lehet más, mint a híres bibliai uralkodó, Nimród, a nagy vadász, Bábel, Erek (Uruk) és Akkád építtetője. Ami pedig azt illeti, mit keres egy „d” a bibliai név végén - erről akkor ejtünk szót, mikor Bábel tornyának történetével foglalkozunk majd.

A tudósok korábban gyakorta azonosították a bibliai Nimródot Ninurtával („szántó atya”), a mezopotámiai vadász-istennel, mikor rámutattak, hogy az istenség eredeti sumer neve a Nimurda alakhoz állhatott közel. Mint azt Dumuzi esetében - vagy Lugalbanda, illetve Gilgames esetében is - láthattuk, a sumerok később istenné emelték Uruk első dinasztiájának hős-királyait. Éppen ezért szokatlan lenne, ha a kor talán legnagyobb hőse, akinek tetteiről számos eposz emlékezik meg, nem bukkanna fel a mezopotámiai panteonban. Miután azonosítottuk Enmerkárt (Enmert, a vadászt) Nimróddal, már csak egy lépés elfogadni a tudósok álláspontját és azonosítani Nimródot (a nagy vadászt) Ninurtával, a vadászat istenével, az Anunnakik vezetőjével. Ha alaposan megvizsgáljuk Bábel tornyának történetét, a Mezopotámiából való legendairodalom megerősíti a kapcsolatot, mikor a Ninurta és Éa között Eriduban lezajlott összetűzést tárgyalja.

Lázadó király

Miért hagyták el az eridui nagy toronytemplomot, azt az épületet, amely a Bábel-történet alapjául szolgált? Az eredeti eridui templomot - az aprócska szentélyt, melyet Uanna/ Hénoch emelt - kizárólagosan Enki/Éának szentelték. Ám Josephus Flavius szerint Nimród Ádám istenének szentélyét számos istenség templomaként építette újjá, közülük is elsősorban - az egyiptomi mítosz szerint - a napistennek, Atum-Rának (lásd az edfúi Sebtiu-szövegeket), aki azonos a sumer Utóval. Épen ezért érdekes adalék, hogy létezik egy olyan, alig ismert ékírásos tábla, mely talán összekapcsolja Nimród legendáját egy öntelt király és ősei istene között lezajlott összecsapással.

A tudósok szerint Nimród azonos Ninurtával, a mezopotámiai vadász-istennel, márpedig - hősi, félisteni, mindazonáltal mégis emberi alakjában - Ninurta az, aki próbára teszi Enki hatalmát a Ninurta gőgje és büntetése című eposzban.

Enki áldása azonban nem volt elég a nagyra törő isten (Ninurta) számára, aki titokban gonosz tervet szőtt ellene ... Szíve nagy tettekre vágyik; szíve ellenséges ... a hős Ninurta az egész világ felé fordította arcát. (Ninurta gőgje és büntetése)

Hol küzdött meg egymással az isteni hős és a föld ura? Természetesen az Apszúban, ahol Enki szentélye állt, más szóval Eriduban, a „hatalmas helyen”, ahol Nimród felépítette Bábel tornyát.

Maga a Nimród név is azt jelzi, hogy a király istene ellen lázadt. Mint korábban említettem, a bibliai Nimród név a sumer Enmerkárra vezethető vissza, ami „Enmer, a vadász”-t jelent. Azt mondtam, a bibliai név végén lévő „d” nem volt része a sumer írásképnek, csupán a Teremtés könyvének készítője tette hozzá. A Bibliában számos alkalommal hebraizáltak idegen, nem héber neveket oly módon, hogy az izraelita olvasó azonnal elhelyezhesse a személyiséget vagy helységet a bibliai történetben. Láthattuk már, hogy a „Nőd földje” (vándorlás földje) kifejezés az iráni Nokd helységnévből származik, melynek nem ismerjük a jelentését. Jahve gyermekeinek története során többször is előfordul ehhez hasonló jelenség; itt, a Bábel tornya történetében két remek példát láthatunk arra, miként használja a Teremtés könyvének szerzője és a későbbi szerkesztők a „szójátékot”, hogy színezzék, hangulatosabbá tegyék a történetet. Az első példa magának Nimródnak a neve.

A Biblia keletkezését kutató szakemberek már régóta tudják, hogy a Nimród név a héber marad igéből származik, ami annyit tesz: lázadni. Azért használta a Teremtés könyvének készítője ezt a szót, mert tudta, hogy Nimród indította el az Isten elleni lázadást, melynek kézzelfogható megvalósulása az építkezés, Bábel tornya volt. Ha tehát megkíséreljük a Jahve ellen fellázadt király eredeti nevét kitalálni, ebből a szójátékból kell kiindulnunk. Felvetésem szerint a király neve eredetileg sumerül „Enmer, a vadász” volt, legegyszerűbb alakjában N-m-r. Mi sem egyszerűbb, mint a szóvégi „d”-t és a Bibliában olvasható N-m-r-d alakot a szójátéknak betudni, amellyel a királyt úgy jellemzik, mint „aki lázad (Isten ellen)”. Ez remekül beleillik a Teremtés könyvének legújabb olvasatába, miszerint „Nagy vadász/zsivány volt az Úrral szemben” és nem „az Úr előtt” (Tér 10:8).

Véletlen, hogy a nyugati sémi nyelvű megnevezés ennyire közel esik a vadász-isten akkád (keleti sémi) nevének alakjához, mely egyúttal - a korábban elmondottak értelmében - Uruk „Enmer, a vadász” nevű hős-királyának megnevezéséből ered. A posztulált Nimurda alakból lett Nimurta, aki - egy Lugal-e néven ismert szöveg szerint - „gondoskodott arról, hogy a városokat többé ne öntse el az áradat”. Josephus Flavius mindenkit emlékeztet arra, hogy ez is Nimród tettei közé tatozott.

Azt is kijelentette, hogy bosszút áll Istenen, ha újabb özönvizet kíván zúdítani a földre. Ezért aztán olyan magas tornyot épít, amelynek tetejéig nem ér fel a víz! (Josephus Flavius: A zsidók története, I. könyv.)

Most, hogy láttuk, miként használják a szójátékokat a Bibliában, térjünk vissza a Bábel tor- nya-történethez, ahol a bibliai szöveg egy másik szójátékot igyekszik megmagyarázni.

A bibliai szerző Bábelnek nevezi a várost és a tornyot, mert Isten összezavarta az emberek nyelvét, hogy többé ne értsék meg egymást. Korábban már említettem, hogy nézetem szerint Mózes - vagy egy későbbi szerkesztő - félreértette a szöveget, és azt gondolta (tévesen), hogy Nun.ki tornya Babilonban állt, melyet sumer logogramként Nun.ki névvel jelöltek, holott az eredeti Nun.ki az eridui templom volt.

A mezopotámiai korai dinasztiák uralkodási évszámai a következők az Új Kronológia szerint:

1. kisi (A) dinasztia az Új Kronológia szerint

1. Ga...ur = Kr. e. 3112-től 3088-ig (SK szerint 1200 évig uralkodott)

2. [...] = Kr. e. 3087-től 3063-ig (SK szerint 960 évig uralkodott)

3. Palákínátim = Kr. e. 3062-től 3038-ig (SK szerint 900 évig uralkodott)

4. Nangislismá = Kr. e. 3037-től 3013-ig (SK szerint [...] uralkodott)

5. Bahina = Kr. e. 3012-től 2990-ig (SK szerint [...] évig uralkodott)

6. Buannum = Kr. e. 2989-től 2970-ig (SK szerint 840 évig uralkodott)

7. Kalibum = Kr. e. 2969-től 2950-ig (SK szerint 960 évig uralkodott)

8. Kalúmu = Kr. e. 2949-től 2866-ig (SK szerint 840 évig uralkodott)

9. Zukakíp = Kr. e. 2865-től 2776-ig (SK szerint 900 évig uralkodott)

10. Atab = Kr. e. 2775-től 2716-ig (SK szerint 600 évig uralkodott)

2. Masda = Kr. e. 2715-től 2632-ig (SK szerint 840 évig uralkodott)

12. Arvium = Kr. e. 2631-től 2561-ig (SK szerint 720 évig uralkodott)

A dinasztia vagy a vízözön előtt, vagy az I. kisi (B) dinasztiával párhuzamosan uralkodott.

1. kisi (B) dinasztia az Új Kronológia szerint

1. Etana (a vízözön utáni első király) = Kr. e. 3112-től 3033-ig (SK szerint 1560 évig uralkodott)

2. Balih = Kr. e. 3032-től 2993-ig (SK szerint 400 évig uralkodott)

3. Enmenunna = Kr. e. 2992-től 2927-ig (SK szerint 660 évig uralkodott)

4. Melamkisi = Kr. e. 2926-tól 2857-ig (SK szerint 900 évig uralkodott)

5. Barszalnunna = Kr. e. 2856-tól 2804-ig (SK szerint 1200 évig uralkodott)

6. Szamug = Kr. e. 2803-tól 2790-ig (SK szerint 140 évig uralkodott)

7. Tizkar = Kr. e. 2789-től 2760-ig (SK szerint 305 évig uralkodott)

8. Ilku = Kr. e. 2759-től 2670-ig (SK szerint 900 évig uralkodott)

9. Iltaszadum = Kr. e. 2669-től 2550-ig (SK szerint 1200 évig uralkodott)

10. Enmenbarageszi = Kr. e. 2549-től 2460-ig (SK szerint 900 évig uralkodott)

2. Aka (Gilgames kortársa) = Kr. e. 2459-től 2398-ig (SK szerint 625 évig uralkodott)

A sumer királylista szerint az I. kisi (A és B) dinasztia összesen 24 510 évig uralkodott.

I. úri dinasztia az Új Kronológia szerint

1. Meszannepada = Kr. e. 2365-től 2306-ig (SK szerint 80 évig uralkodott)

2. Aannepadda = Kr. e. 2305-től 2286-ig (SK szerint [...] évig uralkodott)

3. Meszkiagnanna = Kr. e. 2285-től 2250-ig (SK szerint 36 évig uralkodott)

4. Elulu = Kr. e. 2249-től 2225-ig (SK szerint 25 évig uralkodott)

5. Balulu = Kr. e. 2224-től 2189-ig (SK szerint 36 évig uralkodott)

A sumer királylista szerint az I. úri dinasztia 177 évig uralkodott.

Meszkiaggaser (Kus). Utu (Kám) isten fia pap volt, király volt. 324 évig uralkodott, Meszkiaggaser a tengerbe aláme- rúll. a heg) vidék felé kiemelkedett'. ■        .        ■ .

Ötödik fejezet

HÁM FIAI

(Teremtés könyve 10:6-7)

Vándorlás Afrikába - Keresztül a Keleti-sivatagon - Dinasztikus verseny -

Emberi istenek - Szétszóródás - Kus és Micrajim - A Sebtiu

A történet

Bábelnek, mivel az Űr ott zavarta össze az egész föld nyelvét és onnét szórta szét őket az Úr az egész földön (Ter 11:9)

A

 Teremtés könyvének szerzője ezzel az egyszerű, semmitmondó kijelentéssel intézi el a történelem kezdetének egyik legfontosabb eseményét: Arábia, Eszakkelet-Afrika, a Földközi-tenger keleti partvidéke, Anatólia, Görögország és az égei-tengeri szigetek betelepítését. Ugyanakkor a Teremtés könyvének tizedik fejezetében felsorolást találunk - az úgynevezett „nemzetek listáját” -, amely tartalmazza szinte az összes civilizációt és törzsi csoportosulást, amelyeket a Bibliából és egyéb ókori szövegekből ismerünk. A felsorolás tulajdonképpen összefoglalja, hogyan néz ki az ókori világ azután, hogy a Bábel tornyát építő népek „szétszóródtak”.

A felsorolás három nagy részre oszlik: Jáfet fiaira (indoeurópai nyelvet beszélő népek), Hám fiaira (afrikai, kánaánita népek) és Sém fiaira (a sémi nyelveket beszélő népekre). Mi volt a célja a Biblia írójának ezzel a felsorolással? így kívánt magyarázatot adni az ókori világ három nagy nyelvcsaládjának létezésére? Vagy valamiféle történelmi valóságon alapul az a hagyomány, hogy a vízözönt követő időszakban Sumer területén élő népesség elindult és benépesítette a világ más részeit is?

26. kép (szemben): A „táncoló istennő” hajó az ED-1 lelőhelyről, a Barramija vádiból (Keletisivatag).

Noé fiai, akik kijöttek a bárkából, Szem, Kám és Jáfet voltak. Kám Kánaán atyja. Ezek hárman voltak Noé fiai, és tőlük származott a föld egész népessége. (Tér 9:18-19)

Josephus Flavius, a Kr. u. I. században élt történetíró jóval részletesebben beszél a „szétszóródás”-ról.

Ezután (Bábel tornyára utal) Noé leszármazottai nyelveik szerinti csoportokban más vidékekre mentek és mindenhol telepeket alapítottak. A telep magáénak nyilvánította azt a területet, ahol létrejött, és ahová Isten vezette. így aztán az egész földrészt ellepték, mind a szárazföldi, mind a part menti országokat. Voltak néhányan, akik hajóval átkeltek a tengeren és a szigeteken telepedtek meg - egyes népek még ma is azon a néven ismeretesek, amelyet alapítóik adtak nekik. (Josephus Flavius: A zsidók története, I. könyv)

Az előző fejezetben láttuk, hogy a régészet - olyan lelőhelyekről, mint Habuba Rabira és Dzsebel Aruda - egyértelmű bizonyítékot szolgáltatott Felső-Mezopotámia „szárazföldi” gyarmatosításáról, ám mi lett azokkal, akik „hajóval átkeltek a tengeren”? Hová mentek? Kik lettek belőlük? A kérdésekre adandó válasz meghökkentő és komoly vitára adhat okot, ám a régészeti bizonyítékok és az ókori hagyományok egyértelműen Afrika irányába, a világ legdicsőbb ókori civilizációjára mutatnak: a fáraók Egyiptomára.

Mielőtt Kus hajójába szállnánk, melyen telepeseket visz új otthonukba, a Nílus partjához, tegyünk kísérletet arra, hogy megértsük, mi vezette őt arra, hogy szembenézzen az út jelentette kihívással.

A nagy vándorlás

Eridu népe és a Sineár többi városában élő emberek évszázadok óta járták az Alsó-tengert (Perzsa-öböl), és ásványi nyersanyagok után kutattak, melyekből eszközeiket és fegyvereiket készítették, illetve egzotikus árukat hoztak és vittek, melyekkel templomaikat és palotáikat díszítették. A csaknem kétezer évig tartó régészeti időszakban, melyet a tudósok UBAJDI KORSZAK-nak neveztek el a halom után, ahol először találtak a kultúrához tartozó leleteket, az ubajdi kereskedők telepeket hoztak létre a Perzsa-öböl arab partvonalának teljes hosszában. Jó minőségű, gazdagon díszített edényeik mindenhonnan - a Felső-Eufrátesz mentén elhelyezkedő városoktól egészen a Katari-félszigetig - előkerültek. Dél-Mezopotámia lakói ebben az időszakban sajátították el a tengeri életmód csínját-bínját,

UBAJDI KORSZAK: Kr. e. kb. 5000-3000.

Kt elveszett testamentum

egyre erősebb, tengerjárónak mondható vitorláshajókat építettek a sumer mocsarakban növő papirusznádból.

A mezopotámiai kereskedelem hatóköre minden egyes hajóúttal mesz- szebbre terjedt. Sumer lakói hamarosan Ománig merészkedtek hajóútjaik során, hogy rézércet vigyenek haza onnan. Újabb ugrás, és az Iráni-fennsík déli partjánál jártak, az Indus völgyénél - a mai Pakisztán területén - ahol illatos fákat és drágaköveket vásároltak, többek között az igen keresett badahsáni lazúrkövet.

A KORAI URUK KOR-ban az Arab-félsziget egész déli partját feltérképezték, mezopotámiai vándoraink pedig Afrika vörös-tengeri partvonalával ismerkedtek. Nagyszerű nyersanyagforrásokra bukkantak itt, ahonnan többek között állatbőrökkel (párducok és gepárdok gereznájával), rengeteg elefántcsonttal, tömjénnel, finoman erezett faanyaggal, mint amilyen az ében, az obszidiánnak nevezett csillogó fekete kővel és - mindenekfelett - rengeteg arannyal tértek vissza Sumer földjére. Eszakkelet-Afrika és a Nílus völgye új Eldorádó lett a mezopotámiaiak számára, mely ragyogásával még az Éden fényűző királyságát, a nehezen elérhető Arattát is elhomályosította. Az afrikai utat hajóval néhány hét alatt megtehették, és semmiféle erőfeszítésükbe sem került ez - a szél és az áramlatok mindent elvégeztek az emberek helyett. Az Arattába vivő út hét hegyláncon vezetett keresztül és három-négy hónapba tellett, s közben minden egyes lépéssel veszély leselkedett az utazóra.

Aratta és Éden lassan a legendák homályába merült. Csak az olyan hősök, mint Gilgames vették maguknak a bátorságot, hogy odautazzanak - a legendás király az „élők földjére” tett csodás utazása során járt arra. A keleti hegyláncok mögött húzódó ősi világból az istenek legendás birodalma lett; „mennyország” (an), ahonnan az anunnakik „leereszkedtek”, hogy megalapítsák az első városokat a földön (ki).

Az első afrikai telepek

Eljött tehát az idő, hogy kövessük Noé legidősebb fiától, Hámtól származó utódait, akik átutaznak Afrikába és Kánaán földjére, azokra a területekre, melyeket új otthonukul választottak. Érthető, hogy a Teremtés könyve elsősorban „Sém fiai”-nak történetével foglalkozik, akik közül idővel Ábrahám is kikerült. Amennyiben „Hám fiai”-nak sorsa érdekel minket, olyan Biblián kívüli források felé kell fordulnunk, mint amilyen Josephus Flavius műve és az egyiptomi mitológiai szövegek, illetve az Egyiptom kései predinasztikus korszakából származó régészeti leletek.

Először a Kr. u. I. századi történetírót idézem, aki összefoglalja, milyen sok és sokféle helyen jártak Hám „fiai” az első telep létrejötte idején, Bábel tornyának építése és a második vándorlási időszak előtt.

KORAI URUK KOR: Kr. e. kb. 3100-2900. Egy évszázaddal a vízözönt követően vette kezdetét és gyakorlatilag ez zárta le az ubajdi korszakot.

Hám fiainak kezében volt a föld Szíriától és Amanosztól és Libanosz (Libanon) hegyeitől. Ok uralták a tengerpartot egészen az óceánig és ezt a saját földjüknek nevezték. Egyesek nevei teljesen elvesztek, másoké megváltoztak, és most másként hangzanak, vagy nagyon nehéz felismerni őket. Kevés maradt, akinek semmit sem változott a neve. Hám négy fia közül az idő semmit sem fogott Kus nevén, mivel az etiópok - akik fölött uralkodott - mind a mai napig kusitáknak nevezik önmagukat és az összes Ázsiában élő nép is így nevezi őket. (Josephus Flavius: A zsidók története, I. könyv)

Kus követői végighajóztak az Arab-félsziget partjai mentén, az Arab-tenger - a mai Vörös-tenger - kapujánál (Báb el-Mandeb). A Perzsa-öböl kereskedői néhány éve már kapcsolatban voltak Etiópia őslakóival és rajtuk keresztül szerezték be az afrikai hátország egzotikus áruit, amellett obszidiánt hoztak Délnyugat-Arábiából, a mai Jemen területéről. A ma Eritreának nevezett terület partján már kereskedelmi kirendeltséget is alapítottak. A lerakatot - az alapító törzs után - Poinnak nevezték; kalandorok voltak ezek a Perzsa-öböl egyik szigetéről, melyet az arabok BAHRAIN-nak neveznek, ám korábban Dilmun néven volt ismert. A poiniták bejárták az Alsó-tenger minden zegét-zugát, rettenthetetlen hajósok voltak, akik közül tapasztalt navigátorok kerültek ki a Mezopotámiából induló expedíciókba. A mezopotámiai kultúra első kirajzását követő három évezredben a POINI- ek megőrizték hírüket, ők voltak az ókori világ legjobb navigátorai. A klasz- szikus szerzők föníciaiként (phoiniké) nevezték őket, míg az egyiptomiak megőrizték kapcsolatukat az első kolóniával, Poine(t)tel, amelyet „Isten földjé”-nek neveztek, és amelyet a mai egyiptológia Punt földjeként ismer.

Kr. e. 2980-ban Kus és követői Pointól északra értek partot, azon a helyen, ahol ma Szavákin kikötője található (Port-Szudántól délre). Innen a szárazföld irányába indultak és a Núbiai-sivatag vádijain a Felső-Nílus nagy dongolai kanyarjához, ahol Kus megalapította királyságát. Itt békésen letelepedtek a helyi népesség mellé, melyet a régészek núbiai A csoportnak neveztek el, és ahonnan feleségeket is választottak maguknak. Az újonnan létrejött civilizáció különféle alakokban - először A csoportként, majd később kusitákként, végül pedig a napatai és merőéi dinasztiák formájában - háromezer-ötszáz éven át maradt fenn. Ez a fáraók Egyiptomának életkoránál is hosszabb idő. A „fekete fáraók” birodalma a kereszténység érkezése után is évszázadokig fennállt a Nílus felső folyásának vidékén. A Kr. u. V században a merőéi kultúra még mindig királyi piramisokat készített - a történelem csak ekkor érte utol a fáraók hatalmának utolsó maradványait is.

Eközben Kus öccse, Maszri (a Teremtés könyve 10:6 és 13-14. versben szereplő Micrajim), aki saját flottájával elkísérte a telepeseket Afrikába,

BAHRAIN: „két tenger”. POINI: „Poinhoz tartozó”.

27. kép: Hám fiainak tengeri útvonala az Arab-félsziget mentén Afrika irányába.

végighajózott a Vörös-tenger nyugati partján, hogy híveinek új otthont találjon. Maszri fekete hajókból álló flottája ott ért partot, ahol ma Mersza Álam aprócska városa áll a parton. Dimun és Punt poini kereskedői korábban már ezen a területen is sokszor jártak. A vonzerőt nem az elefántcsont, az állatbőrök vagy a remek faanyag jelentette, hanem az aranyérc, melyet a helyi lakosság bányászott a Keleti-sivatag hegyei között.

Ha minden igaz, Maszri hívei már akkor is tisztában voltak azzal, milyen kincseket rejt Afrikának ez a része, mikor otthon, Mezopotámiában vitorlát bontottak. A Két Folyó Földjén kevés volt az aranyból, ebből a minden másnál értékesebb árucikkből, és hamar híre ment annak, hogy a Vörös-tenger partján, Egyiptom dombjai között a vagyont érő fém gazdag telérei találhatók. Maszri bölcsen poini felderítőt hozott magával, aki korábban, a kereskedelmi küldetések során már átkelt a Keleti-sivatagon. A fáraók korának egyiptomi népessége istenként tisztelte a felderítőt: ő volt Upuaut, a sakálfejű isten, „Az Utak Megnyitója”, aki a félisteneket - a civilizáció hordozóit - a Nílus völgyébe vezette.

Upuaut, ahogy a továbbiakban nevezzük - eredeti neve nem maradt ránk - beszámolt Maszrinak a Nílus csodájáról, miszerint a folyó a nyári hónapokban minden évben megárad. A korai időszakban ez az áradás, mely az Etióp-felföld sűrű tavaszi esőzésének köszönhető, jóval nagyobb volt, mint a későbbiekben (ez alatt az utóbbi négyezer évet kell érteni). Július végén az áradás során a későbbi időkből ismert vízmennyiségnek akár négyszerese is megjelenhetett a Nílus völgyében, minek következtében Felső-Egyiptom széles, lapos vádijait elárasztotta a folyó - ilyenkor a Vörös-tengertől nagyjából hatvan kilométernyi távolságban volt a Nílus vize. Maszri elképzelése az volt, hogy a nádhajókat kiemelik a tengerből, pálmatörzsekből épített szánkóra helyezik őket és így átkelnek velük a völgyeken, míg elérnek oda, ahol már a megáradt Nílus vizére bocsáthatják azokat. Elívei ezek után végighajózhatnak a Nílus völgyén, és uralmuk alá

28. kép: A Vádi el-Atváni ER-1 lelőhelyén talált, csónakot ábrázoló sziklarajz. Úgy gondolom, az egyiptomi Keleti-sivatagban talált sziklarajzok segítségével megismerhetjük, miként telepítették be Egyiptomot az Urukból és Szúziánából jött mezopotámiaiak.

hajthatják a helyi lakosságot, mivel azok csak kisebb és rossz minőségű, folyami közlekedésre szánt csónakokkal rendelkeznek. Noha komoly erőfeszítéseket igényelt, egy hadászati újítással - a körte alakú buzogánnyal - együtt a stratégia működött és sikerült megalapítani a mezopotámiaiak kolóniáját, Elierakónpoliszt, „a sólyom városát”, ahonnan Felső-Egyiptom Hórusz-királyai elindultak, hogy meghódítsák egész Egyiptomot. Josephus Flavius egy-két szóban beszél Muszri - ez Egyiptom neve több sémi nyelven - legendás alapítójáról és Maszri híveiről, akiket miszraitáknak nevez. Nyilvánvaló, hogy a Teremtés könyvében szereplő Micrajim - Micra követői vagy törzse - történetének késői (Kr. u. I. század), torzult változatáról van szó.

Amiszraiták emléke is megmaradt nevükben, merthogy mind-

annyian, akik ezt az országot (Júdeát) lakjuk, „Misztri”-nek

29. kép: A Vádi Barrámijában - Edfutól keletre - lévő ED-1 jelű lelőhelyen talált sziklarajz: a táncoló istennő.

hívjuk Egyiptomot, az egyiptomiakat pedig „misztriánok”- nak (Josephus Flavius, A zsidók története, I. könyv VI:2)

Vadászokból aranyásók

A Nílus-völgy és a sivatagi peremvidék - más néven HAMMAMAT - lakói vadászexpedícióik során már régóta járták a Vörös-tenger menti dombokat, ahová a vadbőség mellett az itt található kristálypala miatt is jöttek, mivel ezt használták szépítőszereikhez palettának. A történelem kezdetén a harcosok „harci festékkel” mázolták be arcukat és testüket a vadászat előtti szertartások során, amelyeket azért tartottak, hogy biztosítsák a vadászat sikerét. A predinasztikus korban a Keleti-sivatag helyén szavanna terült el nyílt itatóhelyekkel és patakokkal, melyek medrében egész évben folyt a víz. Kr. e. 6000 körül vette kezdetét a nedves neolitikus időszak, amely a korábbinál jóval több csapadékot jelentett, azonban ez lassan véget ért és már megjelentek a piramisok időszakát jellemző jóval szárazabb időjárási körülmények. Ám a két éghajlati korszak közötti átmeneti szakaszban a Keleti-sivatag hegyeiben továbbra is sok vadon élő szarvasmarhát, szamarat, antilopot, hegyikecskét, elefántot, zsiráfot és struccot találhatott az ember.

A Nílus völgyében élő vadászok nemzedékek óta rendszeresen látogatták keleti irányban található kedvelt vadászterületeiket, ahol a sivatag homokkő hegyláncai között szűk völgyek húzódtak és a vadon élő állatcsordák vándorlási útvonala ezeken a szorosokon vezetett keresztül. A vadászok itt álltak lesben, mellettük idomított vadászkutyáik, fegyverük az íj, lasszó, dobóbot és bunkósbot. Árnyat adó sziklaperemek alatt vagy barlangokban húzódtak meg, míg a mit sem sejtő állatok megjelentek, hogy szembenézzenek végzetükkel. A csordákat szűk, magas falú vádikba terelték, ahol meglasszózták, lelőtték őket, vagy a kutyákkal végeztek velük. A marhafélék közül néhány példányt megbéklyóztak, így terelték vissza a völgybe, hogy háziasíthassák, míg a kevésbé szerencsés jószágokat kipányvázták, hogy szertartásos körülmények között levágják őket. A vadászat végén az emberek testükre rajzolták a legyőzött állatok jelképeit.

HAMMAMAT: (vagy Hammáme) régészeti szempontból a Badári- és a Nagada I. kultúra jelenti ezeket.

A szent vadászmezők völgyeinek sziklafalába belekarcolták önmaguk képét, amint hosszú strucctollakat viselnek, vagy antilopok, hegyikecskék szarvát hordják a fejükön. Az „állatok urai” végül diadalmasan tértek vissza a Nílus árterületének szélén található falvaikba - küldetésük sikerrel járt: leigázták a természet hatalmas erőit.

30. kép: A Keleti-sivatagból származó vadászjeleneteken (DR-1) látható, hogyan használták az emberek a vadászkutyákat és az íjat.

Nemzedékről nemzedékre ismétlődő tevékenysége során így ismerte és térképezte fel a környék embere a vádikkal sűrűn tagolt felszínt. A Vörös-tenger mentén húzódó dombok között több kulcsfontosságú helyről is kerültek elő olyan ábrák, amelyek tulajdonképpen sziklafelszínbe karcolt térképek. A vadászok megvizsgálták a köveket és mintákat vittek belőlük haza, hogy kiderüljön, mennyire használhatók, így a VÁDI HAMMAMÁT- ban található szürke kristálypalát választották a szépítőszeres paletták alapanyagának, melyen zöld malachitot és GALENIT-et porítottak és kevertek el némi zsírral a testfestéshez. A vadászok a homokkődombok közé tett felfedezőkörútjaik során vették észre, hogy a Vádi Barrámija és Hammamát területén a téli esőzések után ideig-óráig csordogáló patakok medrében arany csillog. Hamarosan nekiláttak, hogy kitermeljék az így felszínre került teléreket és megszületett az egyiptomi aranybányászat.

Nem csoda tehát, hogy a mezopotámiai telepesek érdeklődtek a terület iránt. A két folyó - a Tigris és az Eufrátesz - létrehozta széles síkságról jöttek, ahol kevés volt a vad és a települések környékén szinte semmilyen értékes ásványi anyagot vagy követ sem találni, ezért a Keleti-sivatag valóságos kincsesbányának tűnhetett nekik. Nyugatra pedig nagyszerű folyó folyt a dúsan termő völgyben, ráadásul a folyó minden évben megbízhatóan megáradt az aratás után és a vetés ideje előtt, így tisztára mosta és természetes módon trágyázta a földet, hiszen friss hordalékot terített rá. A természet tökéletes adománya éles ellentétben állt a Tigrissel és az Eufrátesszel, amelyek az aratás előtti utolsó néhány hétben áradtak meg és ezzel rendszeresen tönkretették a termést. „Hám fiai” új otthonra találtak a Nílus völgyében, amely mindenben ellentéte volt a mezopotámiai síkságnak. Új Éden volt ez, „ahol arany található” és „minden földi jó”.

VÁDI HAMMAMÁT: A helyet az ősi hammamát sivatagi vadászok után nevezték el. GALENIT: A fekete szemfestékhez.

Hórusz követői

Maszri törzsének sikerült átjutnia nádhajóival a Vörös-tenger nyugati partja előtt húzódó korallzátonysoron, és kikötöttek a Keleti-sivatag hegyeihez vezető széles vádi bejáratánál, a fövenyen. A keskeny part menti síkságon egy-egy szikomorfa vagy datolyapálma álldogált, amelyeket a hajóval érkezett jövevények most kivágtak, hogy hosszú, erős, pálmalevelekkel és nádkötelekkel összekötött szánkókat építsenek belőlük. Ezek után a fekete hajókat kiemelték és a szárazföldi szállítójárművekre helyezték, majd megkezdődött a herkulesi erőpróba - elhúzni a hajókat addig, ahol a Nílus partja kezdődik.

A feladat először szinte megvalósíthatatlannak tűnt - a nagyobb hajók közül volt néhány, amelyik akár nyolcvan főt is elvitt a fedélzetén, és ezeknek elképesztően nagy volt a súlya; ugyanakkor ezeket a hajókat arányosan többen is húzták. Fokozatosan kialakult a legjobb technika és ritmus, és a magas orrú hajók karavánja lassan haladt nyugat felé - naponta körülbelül egy kilométert haladtak. Az Upuaut vezette felderítőcsapatokat előreküld- ték az úton, hogy vadásszanak le néhány antilopot, kecskét és marhát, ami aztán a csapat élelmezésére szolgált. A vizet hátasállatokon szállították a területen elszórtan található itatóhelyekről és kis oázisokról.

Négy hosszú téli hónap telt el, és a hajók egyre közelebb kerültek a Vádi Abbádban található célállomásukhoz. A fekete hajók legénysége százharminc kilométernyi utat tett meg; az emberek most a völgy déli szírijeinek árnyékába húzódtak és várták az áradás évről évre megismétlődő csodáját. Hetek teltek el így. Néhányan közülük vadászni indultak, míg mások a hajókat javították. A hammamátiakhoz hasonlóan ők is belevésték képeiket a homokkő sima felszínébe, ugyanoda, ahol a helyi vadászok már elefántokkal, zsiráfokkal, marhafélékkel, vadszamarakkal, antilopokkal, kecskékkel, vízilovakkal, krokodilokkal és struccokkal rajzolták tele a sziklát. Vártak...

szobor-lelőhelyen, az Abu Markab

31. kép: A főhajó a DR-2 szikla-

el-Nes vádiban (felfedezte Hans Winkler 1938-ban). A két magas alak egyforma toliforgót visel és íjat tart a kezében; a három kisebb alak talán a két nagyobb gyermeke. Lehetséges, hogy ez a figyelemreméltó kép a Mezopotámiából érkező bevándorlók „szent családját” vagy a „királyi családját” ábrázolja.

és vártak... Közben a hőmérséklet egyre növekedett. Végezetül Kr. e. 2979- ben, a mi augusztus hónapunk elején csillogó ezüstfonal jelent meg a széles, lapos vádi nyugati horizontján. A Nílus áradata néhány napon belül a magas orrú hajók oldalát nyaldosta. A hajók egy héten belül ismét vízen voltak és napi tíz kilométert is lehetett haladni velük, ahogy a szárazföldön húzták, illetve botokkal tolták előre a járműveket. A víz nemsokára olyan mély volt, hogy elővehették az evezőket és a flotta megindult végcélja - a Nílus - felé.

Míg a helyiek barátságosan fogadták a kusitákat a dongolai kanyarnál, Maszri követői - akiket a Biblia Micrajimnak nevez - ellenállásba ütköztek a Nílus völgyében. Bár a helyi lakosság nem tudott ellenállni a jól szervezett katonai különítménynek, melyet megedzett a tengeren töltött időszak és a sivatagi hegyek közötti út, az itteniek összefogtak, hogy szem-

32. kép: A Dzsebel el-Arakban talált késnyél. Balra (előlap): A mezopotámiai „állatok ura”. Jobbra (hátlap): csatajelenet a korai mezopotámiai időszakra jellemző magas orrú csónakokkal. A kést Felső-Egyiptomban Vádi Hammamát bejáratánál találták. beszálljanak a jövevényekkel. Az összecsapás a nagy kenai kanyarnál zajlott le, LUXOR városától északra. A harc szárazon és vízen egyaránt zajlott. A Micrajim alapvetően a körte alakú buzogány használatának köszönhetően diadalmaskodtak a szárazföldön, mivel ez a fegyver jóval hatékonyabbnak bizonyult a korong alakú buzogányoknál, amelyeket a helyi harcosok használtak. Az itteniek közül sokan meghaltak a csatában, a törzsfőnököket pedig sikerült elfogniuk Maszri híveinek és életük hamarosan szomorú véget ért az idegenek diadalmi szertartásai során. A Nílus menti népek apró, holdsarló alakú hajóit összezúzták a mezopotámiai telepesek nagy fekete hajói. Az áramlat holttesteket sodort észak felé komor üzenetül a folyam partján élő népeknek. Új állam jött létre a völgyben és többé már semmi sem lesz ugyanolyan, mint eddig.

Miután véres harcban legyőzte a helyieket, Maszri törzse a folyó nyugati partján nekilátott felépíteni lakóhelyét és a szent kerületet - a várost az egyiptomiak később Nehenként emlegették, a görögök pedig HIERA- KONPOLISZ-nak hívták. Utóbb, a korai dinasztikus korban egy másik települést is létrehoztak a Nílus keleti partján, a Vörös-tengerhez vezető vádi bejáratánál. Ezt a helyet Neheb néven ismerték - a keselyűistennő, Nehbet városaként.

Maszri a sólymot választotta címerállatának, a har jele pedig azóta ott állt az expedíció elején, hogy az emberek kikötöttek Afrika partján. így jött létre a sólyom királysága és vele a Semszu-Hór - Hórusz követői - legendája, akik Felső-Egyiptom királyainak elit harcosai voltak. Azoké a királyoké, akik idővel meghódították a Nílus egész egyiptomi szakaszát és az I. dinasztia fáraói alatt egyesítették az országot.

Pút és Kánaán

Ezek Noé fiainak, Szemnek, Kámnak és Jáfetnek az utódai. Fiaik a vízözön után születtek. Kám fiai: Kus, Micrajim, Pút és Kánaán. Kus fiai: Szeba, Havila, Szabata, Ráma és Szabteka. Ráma fiai: Szeba és Dedán. (Tér 10:1 és 6-7)

Maszri híveinek jelentős része Paut és Kanaan (bibliai Pút és Kánaán), Maszri öccsei vezetésével továbbhaladt észak felé, mert kíváncsiak voltak arra, hová viszi őket a folyam. Kalandjaikról keveset tudni, ám végül kikötőt alapítottak a Nílus kanóboszi ágánál, a delta nyugati részén, ahonnan bejárhatták a Földközi-tenger keleti részét. Ez a kikötő lett a delta mocsara, Alsó-Egyiptom fővárosa: PER UADZSET, vagy a klasszikus világ számára ismert nevén Butó. Akárcsak Nehen és Nehbet esetében, Butó is két központból állt, melyek a Nílus-folyó két partján álltak; a nevük: Pe és Dep, ez

LUXOR: Uaszet, görögül: Théba. HIERAKÓNPOLISZ: „A Sólyom Városa”.

PER UADZSET: „Uadzset, a kobraisten háza”. utóbbi volt a király lakhelye. A későbbi hagyományban Alsó-Egyiptom első uralkodói „Pe lelkei” voltak, míg Felső-Egyiptomban „Nehen lelkei” néven emlegették a sakálfejű királyokat.

Akárcsak az Eufrátesz torkolatában álló Eridu, Butó is megnyitotta a Földközi-tengert a fekete hajókon vitorlázó kereskedőknek és kalandoroknak. A hagyományokból ismerjük, hogy Paut több települést is alapított Líbia partjai mentén, míg Kanaan és a poini navigátorok északra hajóztak a levantei partvonal mentén, hogy Büblosz és UGARIT újonnan létrejött kikötőin keresztül felvegyék a kapcsolatot az Észak-Szíriában és az Eufrátesz felső folyásánál élő mezopotámiai telepekkel. A telepek között létrejött kereskedelmi kapcsolat volt az, ami lehetővé tette, hogy a Földközi-tenger keleti partvidékéről - a telepesek névadója után Kánaánnak nevezett területről — Alsó-Egyiptomba libanoni cédrust szállítsanak, ami aztán elindította a technológiai fejlődést és a fából készülő hajókat, valamint a jó minőségű faanyag használatát az egyiptomi építészetben. A Butóban és a Levante északi, poini kikötőiben lezajlott első események vezettek a föníciaiak háromezer éves tengeri egyeduralmához a Mediterráneumban.

Dinasztikus faj

Az egyiptomi Hórusz-királyok Hám gyermekei és így magának a mezopotámiai vízözönhősnek leszármazottai voltak. A nagy csapást túlélt személy állandó mellékneve, aki újjáépítette az emberi civilizációt a mezopotámiai síkságon, a „távoli” volt, mivel eltávozott az emberek közül, hogy örökkévalóként éljen az istenek között Tilmun vagy Dilmun hegyén. Ez nem a történetből ismert Dilmun-szigetet jelenti, amelyet ma Bahrainnak hívnak, hanem Enki és Ninhurszag eredeti otthonát, az édeni Dilmunt.

Noé leszármazottai újjáépítették a víz alá került városokat. Az új települések hamar nagyvárosokká nőtték ki magukat, és mindegyik rendelkezett a saját istenével. Az istenségek olyannyira elszaporodtak, hogy a városok legendás alapítóit, „nagy embereit” is hamarosan istenként tisztelték a helyiek. Hámot („forró”) halála után azonosították a napistennel, Utu/Samassal. Évszázadokkal Enmerkár/Nimród uralma után a „nagy vadász”-t, az első birodalomépítő uralkodót Ninurta néven istenné emelték: ő lett a vadászat és háborúság pártfogója, aki nagyon népszerű lett a mezopotámiaiak körben. Magára a vízözön hősére pedig úgy emlékeztek később az egyiptomiak, mint az első Hórusz-királyra, akitől a fáraók származnak. Az egyiptomi Hór szó (ebből lett a görög Hórusz) annyit tesz: „távoli”.

A legendás egyiptomi Hórusz követői a legnagyobb mezopotámiai hőstől származtatták magukat, és a törzs minden vezetője felvette a „Hórusz”

UGARIT: A mai Rász Samra. nevet saját neve elé valahogy úgy, ahogy később a római császárok mindegyike viselte a Caesar nevet annak a férfinak a tiszteletére, aki megnyitotta Róma császárkorát. Nyilvánvaló, hogy úgy tekintettek Hórusz követőire, mint a fáraók udvaroncainak legendás őseire; azoknak az előkelőségeknek az elődeire, akik különbséget tettek maguk és a Nílus völgyében élő többi ember között, és a hindu kasztrendszeréhez hasonló szigorú társadalmi szerkezetet tartottak fenn. A társadalmi és politikai piramis tetején a fáraó és a királyi család állt, őt követte az eri-paut - a „pánthoz tartozók” -, akik egyenesen az első Hórusz-királyoktól származtatták magukat. Az előkelők alatt álltak azok az állami hivatalnokok, akik nem tartoztak az eri-pautba, ezután jöttek a Felső-Egyiptom eredeti lakói, a hammamátiak leszármazottai, végül a deltavidék őslakói - a rehitek. A fáraók idején Egyiptom földművesrétegét összefoglalóan ezen a néven hívták. Az eri-paut nemesség féltékenyen vigyázta pozícióit, és tagjai szinte kizárólag a törzsön belül házasodtak, hogy megőrizzék a vérvonal tisztaságát. Ok voltak Egyiptom dinasztikus faja, amely az anunnakiktól és magától a napistentől származik. Ők voltak a bibliai Hám fiai.

Hórusz és Széth versengése

A Níluson közlekedő óceánjáró hajóinak köszönhetően a neheni Semszu- Hór uralta Felső-Egyiptomot és másodlagos hatalmi központot építettek ki ONBET-ban, a mai Luxortól északra, Nagada település közelében, ezzel szemben, a keleti parton pedig egy másikat, GEBTIU-t. A két település a nagy keresztirányú vádi nyugati végénél állt, míg a vádi másik vége a Vörös-tengernél található és az volt a feladtuk, hogy biztosítsák a Vádi Hammamátban működő aranybánya működését. Onbetről azt írták, ez a település volt a predinasztikus Egyiptom „Klondyke”-ja.

Az évszázad nagyobbik felében - a Nagada II néven ismert régészeti időszakban - békésen zajlott itt az élet, mivel a jövevények városaik és szentélyeik felépítésével foglalatoskodtak. Hamar megszokták az új környezetet, és nagy lendülettel fogtak neki megművelni a zsíros talajt és kialakítani a mezopotámiai medencében elsajátított öntözőeljárásokat, hogy ezzel még nagyobb termésre tegyenek szert, egyúttal befogtak néhány marhacsordát és nekiláttak, hogy háziasítsák a Keleti-sivatagban élő marhafajtát. Ugyanakkor egykori otthonukkal sem szakadt meg a kapcsolatuk, mivel az Arab-félsziget mentén működő tengeri kereskedelmi útvonalon, Butó és Büblosz kikötőjén keresztül aranyércet küldtek Mezopotámiába. A telepesek viszonzásul lazúrkövet és késztermékeket, valamint fegyvereket kaptak, ám a Sumeriával fenntartott kapcsolat - különösen a déli kereskedelmi út - veszélyesnek bizonyult.

ONBET: Az egyiptológiai szakirodalomban más néven Nubt, „Arany Város”. GEBTIU: A modern Kuft.

Második vándorlás

Az uruki Enmer uralma alatt (Kr. e. 2830 k.) mezopotámiai telepesek új hulláma indult meg Felső-Egyiptom felé. A városlakók már jó ideje figyelték, mennyire meggazdagodtak az afrikai kolóniák, ami jól látható volt a sok árutól peremükig tengerbe merülő hajókon, amelyek Eriduban kötöttek ki és végighajóztak az Eufráteszen, a Tigrisen és a Kárúnon. Emellett számos idegen is érkezett a Két Folyó Földjére: sumer nyelvet beszélő törzsek a keleti hegyekből és sémi nyelvű népek nyugatról. Ajelentős népességáramlás próbára tette a térség eltartóképességét - gyakoriak voltak a csatározások. Ez volt az a korszak, melyet a Biblia a „nyelvek összezavarásaiként említ.

Mindez - legalábbis részben - Enmer király politikai nagyravágyásának és katonai sikereinek volt a következménye. Hosszú uralmának végén a negyvenévnyi hódítással létrehozott birodalom testén repedések jelentek meg. Sumer nem tudta tartani magát a különféle nyelveket beszélő idegen rablók betörései ellenében. A bizonytalanság következtében számos mezopotámiai úgy határozott, a tengeren túl szebb jövő vár rá, ami válsághoz vezetett a menekültek és társaik között. Különösen afrikai „fivéreik” voltak azok, akik mindezt megérezték. Kövessünk most egy hajókaravánt, amely a délkeleti síkságról indult útnak, arról a területről, amelyet a régészek Szúziánának hívnak legfontosabb városa, SZUZA után.

Szúza fekete hajókból álló flottája Szúziánából déli irányba hajózott, végig a Kárún mocsaras deltáján, ám ahelyett, hogy a hajók nyugatra fordultak volna, Eridu irányába, tovább haladtak dél felé, majd elhajóztak Dilmun/Bahrain mellett és végül a Hormuzi-szoroson keresztül kijutottak az Indiai-óceánra. Két héten át követték az Arab-félsziget keleti partját, rendszeresen kikötöttek, hogy élelmet és vizet szerezzenek a partról. A flotta végül elérte a Báb al-Mandebet és Poiné (Punt) kereskedelmi központját, ahol a telepesek megpihentek egy időre.

A hajók kapitányai türelmesen várták, hogy megváltozzon a Vörös-tengeren uralkodó északi széljárás. Majd - ahogy azt már az elmúlt években megismerték - júliusban megfordult a széljárás és most már állandóan dél felől fújt. Az emberek beszálltak a hajókba, kibontották a vitorlákat és a flotta nekivágott útja utolsó szakaszának, mely a kontinens keleti partja mentén húzódott.

Szúziána népe - a régészek protoelámiaknak hívják őket - már régóta jó kapcsolatban volt a kusita kereskedőkkel, származzanak akár Puntból, akár Kus fiatal királyságából, amely a Nílus völgyének szudáni szakaszán jött létre. Ok maguk úgy tartották, az uruki Meszkiaggaser királytól - a bibliai Kustól - származnak, akit halála után nem sokkal a Nílus völgyében lévő királyságban és Szúziánában egyaránt istennek nyilvánítottak. Elvégre ő volt az a hős, aki kimerészkedett a tengerre és megalapította az első afrikai telepeket, amivel kincseket hozott haza a mezopotámiai síkságra

SZUZA: sémi Susan: „A Fehér Liliom Városa”. és lendületet adott a vízözön katasztrófája után újjáépülő civilizációnak. A Teremtés könyvének szerzője Kus néven ismerte és úgy tudta, Hám fia

• a sumer királylista Meszkiaggaser néven említi Uruk vízözön előtti első uralkodóját, ami lefordítva annyit tesz: „Kas, a hős, aki felosztotta a földet [hívei között?]”. A későbbi egyiptomiak országuk déli szomszédjának nevében emlékeztek meg róla, mivel Kasnak hívták - az egyiptológusok Kusnak nevezik ezt a helyet. A görögökön keresztül pedig a mi káosz (am. felosztás) szavunk is ugyanebből a névből származik. Am Kusról másik, hírhedtebb egyiptomi nevén is tudunk - ő Széth, a káosz ura.

A szúziánai flotta egészen Koszejrig hajózott a Vörös-tengeren és

• Hórusz követőinek korábbi cselét megismételve - sikerült átvinniük hajóikat a sivatagon, ezúttal a Vádi Hammamát útvonalán. Akárcsak elődeiket, az újonnan érkezetteket is a Keleti-sivatag hammamáti térségének gazdag aranyforrásai vonzották. A Szúziánából jött telepesekkel Onbet és Gebtiu lakossága egyik pillanatról a másikra megháromszorozódott.

Nem kellett sokáig várni, hogy az újonnan jött idegenek - akiket mostantól Széth követőinek nevezünk - kezükbe vegyék a Nílus völgyének irányítását a déli Luxortól egészen a közép-egyiptomi Asszjutig. Az első telepesek, Maszri törzsének tagjai délre szorultak és menedéket kértek Nehenben élő rokonaiktól, és elmondták, milyen kegyetlen bánásmódban volt részük nem szívesen látott szomszédaik kezétől, akik elbitorolták a földet. A két csoport - Hórusz követői, akik központja a Felső-Egyiptom déli részén lévő Nehen volt, és Széth követői, akik központja a Felső-Egyiptom északi részén lévő Onbet volt (innen az egyitológusoknál „Széth Nubti”, a görög ombosz) - összecsapása elkerülhetetlen volt...

Míg Nehen uralkodója, Hórusz-Skorpió király délre vezetett hadjáratot, hogy királysága határait a folyó Dzsebel Szilszilénél lévő szűkületén túlra kitolja, Onbet uralkodója flottájával rabló hadjáratra indult délre, a Hórusz törzs területére. Mikor ezt meghallotta, Skorpió király megfordította flottáját és északra hajózott, hogy szembeszálljon ellenfelével. Zűrzavaros vízi csata alakult ki azon a helyen, ahol ma az edfui templom áll, mely Hórusz követőinek győzelmével végződött. A szetita uralkodót megszigonyozták és vízbe dobták, embereit levágták, hajóikat zsákmányként magukkal vitték. Skorpió király felismerte a lehetőséget és továbbhajózott észak felé, majd sikerült elfoglalnia Onbetet. A szetita király fejét levágták és a fejetlen holttestet lábánál fogva végigvonszolták a felső-egyiptomi városok utcáin, ezzel jelezve, mi vár azokra, akik szembe merészelnek szállni a Hórusz-király hatalmával.

Hórusz követői egyetlen hét alatt visszaszerezték a korábban irányításuk alatt álló területeket és Skorpió király elhatározta, többé nem veszíti el ezeket. Új fővárost építtetett az újraegyesített felső-egyiptomi királyságnak egy TJÉN nevű településnél, a kenai kanyartól északra. A város eredeti temetkezési helyét, amely Abüdosz mészkősziklái alatt, a Nyugati-sivatag-

TJEN: görög Thinisz, a mai Birba város helyén. bán helyezkedett el, továbbra is használták; ide temetkezett a Hórusz-ki- rályok első három dinasztiája. Skorpió király volt az első Felső-Egyiptom királyai közül, akit ide temettek - nagyméretű vályogtégla sírboltját ma U-j sírjaként ismerik. A királyi temetkezési helyet kisebb kihagyásokkal két évszázadon át használták az utolsó predinasztikus kortól, amelyet a régészek Nagada III-nak hívnak - időnként 0. dinasztiaként is hivatkoznak rá - a II. dinasztia utolsó királyának koráig; ami egyúttal a szakkarai korszak nyitánya is.

Innentől kezdve Abüdoszt tartották Egyiptom legszentebb nekropoli- szának, amely szoros összefüggésben áll Ozirisz/Aszar kultuszával, és ez volt a korai Hórusz-királyok temetkezési helye is. Maga a név - Abüdosz - az egyiptomi Abdju alak görögösített változata. Ezt az egyiptomiak Apszunak ejtették, ami nem más, mint az alvilágba nyíló vízikapu sumer megnevezése. A fáraók később hamis tengeri csatákat rendeztek az abüdoszi Apszu-tóban, hogy megemlékezzenek Hórusz követőinek legendás tengeri győzelméről, amelyet Széth követői felett arattak.

Egyiptom egyesítése

Eközben Egyiptom északi csücskében, a Puat alapította kolónia deltában létrehozott királysága déli társától félig-meddig elszigetelten élte életét. Sikerét biztosította a földközi-tengeri kereskedelem, bár azok az áruk, amelyeket a Kánaánban lévő sumer telepeknek felajánlottak, Felső- Egyiptomból származtak. Felső- és Alsó-Egyiptom két uralkodóháza a régi otthonhoz kapcsolódó tengeri kereskedelmi útvonalaikkal kereskedelmi vetélytársakká váltak a Keleti-sivatag forrásait illetően. A butói hajók, melyeket a folyón Felső-Egyiptomba küldtek, hogy ásványokat és követ hozzanak magukkal, feszültséget szültek, amely idővel valódi összecsapássá terebélyesedett.

A következő ötven év során Felső-Egyiptom uralkodói katonai erővel fokozatosan kiterjesztették uralmukat az északi területre is, míg végül elfoglalták a deltát, és az I. dinasztia alapítója - Hórusz Aha (harcos) király, aki a történelemkönyvek Nebti („Két Hölgy”) neve - Meni - után Ménésznek neveztek - egyesítette az országot. A Két Hölgy a keselyűistennő, a nehebi Nehbet és a kobraistennő, a butói Uadzset. A Hórusz-király Aha Ménész volt az első, aki nebti névvel mind a két predinasztikus királyságon uralkodott.

Aha a mai Kairótól délre újabb fővárost alapított, melyet ANBU-HAZ- nak neveztek a királyi palotát körülvevő fehérre meszelt falak után. Később Men-Nofernek is hívták a várost, mivel ez volt a neve a VI. dinasztiához tartozó I. Pepi fáraó piramisának, amely Szakkarából a város fölé magasodott. A görögök ezt a nevet vették át, és mi is így ismerjük, Memphisznek (a

ANBU-HAZ: Az egyiptológusok Ineb-hedzs alakban használják. Jelentése: „Fehér Fal”.

33. kép: Felső-Egyiptom térképe, rajta Nehen, Nubt és Tjén királysága, valamint a fontosabb kelet-nyugati irányú vádik és a jelentősebb sziklarajzlelőhelyek.

kopt Menfe alapján). Ptah nagy memphiszi szentélyegyüttesét Hut-Ka-Ptah néven ismerték (Ptah lelkének háza), ebből való a görög Aigüptosz megnevezés, amiből az a szó ered, melyet mi használunk, mikor a fáraók földjéről beszélünk: Egyiptom.

Történeti és régészeti háttér

Nemzetek listája

Nagyon nehéz Jáfet fiait történeti módon vizsgálni, mivel szinte semmit sem tudunk a Bibliában megjelenő indoeurópai nyelvet beszélő népek eredetéről. Ide tartozik Gómer (Josephus Flavius szerint a galliaiak), Magóg (Josephus Falvius szkítái), Madai (médek Perzsiából), Javan (a nyugat-anatóliai jónok), Tirasz (a trákok), Elisa (Alasija = Ciprus lakói), Tarsis (a Josephus Flaviusnál olvasható tarsziaiak, akik a dél-anatóliai Kilíkiában és Tarszoszban éltek), a kittimek (a Ciprus keleti részén lévő Kitión lakói) és a dananimok (az egyiptomi szövegekben szereplő danuna, a homéroszi dardánok = bronzkori görögök).

A bibliai elbeszélés fősodrának (Sém fiainak története) megfelelően Abrahám történetével folytatjuk majd, ahogy Kánaán földjére és Egyiptomba vándorol, ám ahhoz, hogy világossá tegyük azt a geopolitikai helyzetet, amelyet a Teremtés könyvének készítője ezen a helyen felvázol, szükséges, hogy röviden összefoglaljuk „Noé utódainak” ezt az ágát. Sém törzsei: Elám (az Irán délnyugati területén élt elámiták), Asszur (az asszírok), Arpachsád (Josephus Flavius szerint belőlük fejlődött ki a káldeus nép), Lúd (lüdök) és Arám (a Szíriái arámiak), Éber (a héberek), Seba (feltehetően a híres délkelet-arábiai királynő földje; lásd lejjebb), Ofir (ismeretlen) és Havila (az Arab-félsziget délkeleti része).

Végezetül itt vannak Hám fiai, akik belakták Afrika északkeleti részét és Kánaán part menti területeit is. A Teremtés könyve 10:6-20 a következő törzseket sorolja fel: Kus (Szudán és Etiópia), Micrajim (Egyiptom), Pút (Líbia) és Kánaán (Fönícia/Libanon), továbbá Szeba és Havila (megismétli a Sémnél olvasható felsorolást!). Ezek után azt olvassuk, hogy Micrajim/Egyiptom „fiai” a luditák (Lüdia másodszor?) és a kaftoriták (az egyiptomi szövegekben található Keftiu lakói), „akiktől a filiszteusok származnak”. Kánaán utódai között van Szidón és az arvaditák (két föníciai város neve, melyek a Libanon partjainál lévő szigeteken álltak), Hét népe (az Anatóliában élt hettiták?), a jebuziták (Jeruzsálem urai), az amoriták (a szírek) és a hamatiták (ők alapították az Orontész partján a mai Szíria területén lévő Hamat városát). Ezek után megtudjuk, hogy „a kánaániták nemzetségei szétszóródtak” és benépesítették Levante területét. Pontosan így találták az izraeliták is, amikor megérkeztek az ígéret Földjének területére.

Világos, hogy a felsorolás, amely igyekszik minden törzset és nyelvet magába foglalni, televan problémákkal. Elég néhány példa, hogy ez egyértelműen kiderüljön: először is ott vannak a nagy nyelvészeti kérdések. A szöveg szerint az elámiták Sém sémi nyelvet beszélő utódai közé tartoznak, ugyanakkor bizonyos, hogy az elámi nyelv nem kapcsolódik ehhez a nyelvcsaládhoz. Az egyiptomi és a kusita szókészlet nem mutat összefüggéseket a sumer nyelvvel, ám összekapcsolható a sémi nyelvekkel. Másodszor van néhány ismétlés a felsorolásban, amelyre igen nehéz magyarázatot adni, hacsak nem tételezzük fel azt, hogy léteztek különféle helyek/törzsek, amelyek nagyon hasonló vagy ugyanolyan nevet viseltek. Ezek alapján legjobb, ha úgy' bánunk a nemzetek listájával, ahogy a legtöbb tudós teszi, vagyis kísérletnek tartják, amellyel megpróbáltak magyarázatot adni az ókori világban található három nagy kulturális és nyelvi csoport eredetére a világméretű vízözön és a katasztrófát túlélő egyetlen család segítségével. Azonban akadnak benne olyan részek is, amelyek valós történelmi eseményeken alapulnak.

Kus és a tenger

Mint láthattuk, a Teremtés könyve óvatosan fogalmaz, mikor arról beszél, hogyan telepítették be a vízözön hősének utódai a világot, ám Josephus Flavius olyan, kulcsfontosságú értesülésekkel szolgál, amelyeket érdemes itt megismételni, mivel fontos szerepük van történetünk továbbvitelében.

Ezután (Bábel tornyára utal) Noé leszármazottai nyelveik szerinti csoportokban más vidékekre mentek és mindenhol telepeket alapítottak. A telep magáénak nyilvánította azt a területet, ahol létrejött, és ahová Isten vezette. így aztán az egész földrészt ellepték, mind a szárazföldi, mind a part menti országokat. Voltak néhányan, akik hajóval átkeltek a tengeren és a szigeteken telepedtek meg - egyes népek még ma is azon a néven ismeretesek, amelyet alapítóik adtak nekik. (Josephus Flavius: A zsidók története, I. könyv)

Ki volt tehát a mezopotámiai telepesek közül, aki tengeren jutott el új otthonába? Jáfet utódai közül Elisa és a kittimek (mindketten Ciprushoz tartoznak), valamint a dananimok (Görögország és az égei-tengeri szigetvilág lakói) nyilvánvalóan ilyenek voltak. Emellett azt a lehetőséget is érdemes végiggondolni, hogy Hám törzsei - akik Afrika északkeleti részére települtek le - ugyancsak tengeren érték el Afrikát; útvonaluk a Perzsa-öblön, az Indiai-óceánon és a Vörös-tengeren vezetett keresztül, illetve a Földközi-tengeren is átkelhettek. Josephus Flavius írása és egyéb hagyományok alapján jól látszik, hogy a kusiták

• Kus törzse - Eszakkelet-Afrika hegyvidéki területén telepedtek le.

Hám négy fia közül az idő semmit sem fogott Kus nevén, mivel az etiópok

- akik fölött uralkodott - mind a mai napig kusitáknak nevezik önmagukat és az összes Ázsiában élő nép is így nevezi őket. A miszraiták emléke is megmaradt nevükben, merthogy mindannyian, akik ezt az országot (Júdeát) lakjuk, „Misztri”-nek hívjuk Egyiptomot, az egyiptomiakat pedig „misztriánok”-nak (Josephus Flavius: A zsidók története, I. könyv)

Ez a részlet egybehangzik az ókori egyiptomi szövegekben talált hivatkozásokkal, amelyek egy Kas - az egyiptológiai szakirodalomban Kus - nevű, Szudán területén létezett királyságra vonatkoznak, valamint Egyiptom asszír, hettita és hurri nevével, ami Muszri. Ha megkérdezünk ma egy egyiptomit, milyen nemzetiségű, nem azt mondja: „arab vagyok”, hanem azt: „miszri vagyok”, ami jelzi, hogy a vidék lakói továbbra is úgy tekintenek magukra, mint „maszr népére”, vagyis világos és régre nyúló hagyománya van annak, hogy Egyiptomot Maszrinak, Muszrinak vagy Micrának hívták, és - legalábbis a bibliai hagyomány szerint - ez a megnevezés egészen az „alapító atyáig”, a legendás ősig nyúlik vissza, aki talán a Nílus völgyének első telepeseit vezette.

Azonban lehetőségünk van arra, hogy Afrika tengerről történő betelepítését a Biblián és Josephus Flavius szövegén kívül egy szokatlan és titokzatos forrásból is megerősítsük

• amikor az I. uruki dinasztiával foglalkozik, a következő mondat szerepel a sumer királylistában:

Meszkiaggaser, Utu (Kám) isten fia pap volt, király volt, 324 évig uralkodott, Meszkiaggaser a tengerbe alámerült, a hegyvidék felé kiemelkedett. (Sumer királylista, III. oszlop 4-6. sor. Ford.: Komoróczy Géza)

A tengerről és a hegyről szóló szívfájdítóan rövid megjegyzés talán több egyszerű mitológiai túlzásnál. Máshol már kifejtettem, hogy a mondatot a következőképpen kellene értelmezni:

Meszkiaggaser a tengeren átkelt, a hegyvidék felé partra szállt.

Más szóval Uruk első királya a vízözönt követően tengeri expedíciót indított, melynek végén olyan vidékre ért, amelynek hegyek húzódtak a partján.

Idézzük fel az I. Uruki dinasztia hősi királyait, valamint a Teremtés könyvében és a mezopotámiai eposzirodalomban fellelhető legendás párjaikat.

1. Meszkiaggaser - A Sumeri napisten, Utu (akkád Samas) ma még azonosítatlan fia

2. Enmerkár - Nimród - Ninurta - Ninosz - Rasap - Orion

3. Lugalbanda - a mezopotámiaiak istenné emelték

4. Dumuzi - Tammuz - Aszar - Marduk - Assur - Ozirisz (talán „újjászületett” Enmerkár, így mesterséges betoldás a királylistába)

5. Gilgames - a mezopotámiaiak istenné emelték.

Amennyiben a Bibliával összefüggésben Enmerkárt Nimróddal szükséges azonosítani, akkor Meszkiaggaser, Enmerkár „apja” nem lehet más, mint Kus, Nimród „apja”. Miként kell értelmeznünk Meszkiaggaser nevét? A sumer név a következő szavakból áll össze: Mész = „hős”, ki = „föld”, ag = „felosztó” ésgaser, aminek jelentése nem ismeretes. Ennek alapján a nevet a következőképpen fordíthatjuk: „Gas(er), a hős, aki felosztja a földet”. Azonos lehet-e ez a Teremtés könyvében szereplő Kossal, aki új királyságot hoz létre Etiópiában, Afrika hegyvidéki térségében és felosztja a földet emberei között? A vízözön utáni bibliai „genealógia” tehát így nézhet ki:

Noé - Zitisztidra - An.ih.ix.is/ - Vin-Napisti (Ki. t- álöti körül - az l'bajdi kor vége)

Ham - \z..n..Ml.illan (Ki : f. 3|ÜUk        11. állt a liapÍMt-nnel I tll’bailiassul lli.zzák kapcsolatba

Kus - Meszkiaggaser ~ az afrikai kurita királyság alapítója flir. 3060 - Uruk VI. körül) ■        -

Ntmivtl - Enmerkár Nitnuta (Ku e 2SM)- l uik IV kötni)

Lugalbanda (Kt. 2700 körül - Dzsetndei Naszi )

lliiniuzi - \'.-ai - A«ur - Marduk - Ozirisz (Ki: c. 2W>0 kőriilt - talán későbbi kiegészítés

< .ligáim x (Ki. e 2Ö00 körül - a K..iai dinasztikus I. végei

Amennyiben a sumer Kas - a hős, aki felosztja a földet - azonos a bibliai Kossal, és azzal a Kussal, aki az egyiptomi szövegekben szereplő kusiták névadó őse volt, úgy Afrika ko- lonizálása másfél évszázaddal Bábel/Nun.ki tornyának építése a „nyelvek összezavarása” előtt vette kezdetét. Mindez ellentmondana a Teremtés könyvében leírtaknak, azonban Josephus Flavius arról beszél, hogy legalább két kolonizálási hullám volt. Az első, lagymatag kísérlet Bábel tornyának építése előtt történt, míg a mezopotámiai kultúra nagymértékű - szárazon és vízen történő - terjeszkedése közvetlenül a „nyelvek összezavarása” után zajlott le.

Isten azt is megparancsolta nekik, hogy küldjenek telepeseket más országokba, hogy a föld minden szeglete lakott legyen, és hogy nem lázadhatnak egymás ellen, hanem műveljék meg a föld nagyobbik felét és élvezzék a bőven termő gyümölcsöket (Josephus Flavius: A zsidók története, I. könyv, IV fejezet)

Pontosan ezt a két hullámot láthatjuk a predinasztikus Egyiptomból előkerült leletanyagban.

„Dinasztikus faj”

Sir William Matthew Flinders Petrie, nagy hírű angol régész és számos egyiptológus, illetve összehasonlító művészettörténettel foglalkozó követője felismerte a Mezopotámia és Egyiptom közötti szoros kulturális kapcsolatot a predinasztikus és protodinasztikus korban, vagyis a Nagada II és Nagada III régészeti korszakban. A Nagada I és Nagada II kor közötti átmenet idején (Kr. e. 3000 táján) jól felismerhető mezopotámiai stílusjegyek és a korai Uruk korból való tárgyak jelennek meg felső-egyiptomi előkelők síranyagában. Az egyiptológusok nemrégiben feltárták Butót, Alsó-Egyiptom (a delta) első fővárosát és itt is egy „sumer” kolónia nyomaira bukkantak, ami szerintük Észak-Szíria partvidékéről érkezett Egyiptom földközi-tengeri partjára, mivel ott is számos „sumer” kolóniát alapítottak. Majd Mezopotámia és Egyiptom között újabb, erősebb kapcsolat érzékelhető a 0. dinasztia (Kr. e. kb. 2830-2770) és az I. dinasztia (Kr. e. 2770-2670) idején, ami egybeesik a Nagada III korszakkal. Ebből az időből olyan királyi építményeket és ikonográfiái jegyeket találunk a Nílus völgyében, amelyek teljesen egybeesnek a Sumeriában és Délkelet-Iránban (Szúziánában) a Dzemdet Naszr régészeti korszakból (Uruk III korszak) való leletekkel. Néhány stílusbeli eltéréstől eltekintve a témák és motívumok jól láthatóan ugyanazok.

A mezopotámiai befolyás két hullámban történő felbukkanása a Nílus völgyében azonosítható azzal a két hullámban történő kolonizálási tevékenységgel, amelyre Josephus Flavius és a Teremtés könyve is utal. Az első hullámot „Hám fiai” jelentik - Kus és Micrajim az Arab-félsziget megkerülésével a tengeren keresztül, Pút és Kánaán pedig vagy ugyanezen az útvonalon, vagy Fönícia/Kánaán területéről a Földközi-tenger keleti partvonala mentén. A második és „dinasztikusabb” behatolás - minden uralkodói kellékével - a Bábel tornyának felépítésére tett kudarcba fulladt kísérlet utáni nagy szétszóródáshoz kapcsolódik. Az Enmer/Nimród uralmával összefüggésben álló második „hódítás” magyarázatot adhat arra a hagyományra, amely szerint Ninosz serege özvegye, Szemirámisz nevében elfoglalta az akkor ismert világ nagy részét, és elérte Egyiptomot, valamint Líbiát is.

Mint korábban elmondtam, amennyiben a legendás Szemirámisz királynőt, Ninosz feleségét azonosítjuk Inannával, az uruki Enmer szertartásos feleségével, máris megvan a

34. kép: A Mezopotámiából származó pecsétnyomóhengeren egy uralkodó látható (szoknyát visel és szertartásokon használatos botnak látszó tárgyat visz a kezében), amint egy szentély felé tart, amely mögött két, rosszul kidolgozott madár van (talán sólymok - összehasonlítható a korai egyiptomi alkotásokkal). A király mögött két udvari hivatalnok jön, kezükben szertartási jelképekkel. A rudak tetején látható jelképek a méh (balra) és ka (jobbra) hieroglifái. Stílusát tekintve a jelenet mezopotámiai - a henger Dél-Irakból való - ám a jelképek mind egyiptomiak.
35. kép: Ez a henger alakú pecsétnyomótól származó lenyomat Uruk papkirályát ábrázolja egy falfülkés épület előtt. Ez a fajta süllyesztett falburkolás Egyiptomban is megjelenik az I. dinasztia felemelkedésének idején (különösen a sírépítészetben). A kutatók megállapították, hogy ezt a bonyolult építészeti formát Mezopotámiában találták fel, majd később átkerült Egyiptomba, ahol királyi motívummá vált, és a király Hórusz- nevével (a serekh-kel) kapcsolódott össze.

magyarázata annak a hatszirmú rozettának, amely 0. dinasztia korából való nílusi tárgyakon látható. Egyiptom korai uralkodóit ezzel a rozettával együtt ábrázolták, amely ott volt előttük, miközben ők végrehajtották hódítási, alapítási szertartásaikat. Általános vélekedés szerint a rozettajelkép csupán annyit jelez, hogy az illető „király” vagy „isteni uralkodó”. Ám Sumeriában a rozettát arra használták, hogy valamilyen istenség jelenlétét jelezzék vele, a hatszirmú rozetta pedig kifejezetten Inanna korai uruki jelzése. Mit kezdhetünk tehát azzal a hatszirmú rozettával, amelyet Narmer király elé véstek a Kairói Múzeumban látható híres, kristálypalából készült palettán?

A nagy hírű leleten, amely feltehetően azt ábrázolja, ahogy a 0. dinasztia utolsó uralkodója meghódítja Alsó-Egyiptomot, számos mezopotámiai motívum tűnik fel. Am eddig senki sem vetette fel, hogy a királyt úgy ábrázolják, mint aki istene - a rozettával

36. kép: Százából előkerült, csatát ábrázoló sérült hengerpecsét részletei. Az „uralkodó” felsőegyiptomi fehér koronát visel - összevetésként balra látható az egyiptomi hieroglifaként használt jel és két hem hieroglifa között áll, amelyeket az egyiptomi királyi származás jelzésére használnak és „Őfelsége” formában szokás fordítani. A király mögött elnagyolt rozetta, amely ismét csak a korai egyiptomi királyi családokhoz kapcsolódik, illetve a netjer hieroglifához, ami annyit tesz, „isten” vagy „istenség”. A rozetta mögött a király kíséretének egyik tagja magasba emeli a holdsarló címert - ez jellegzetesen mezopotámiai jelkép. A kép alsó harmadában a király lányát vagy feleségét láthatjuk, amint hordszéken szállítják valahová. A véseteknek ez a ritka példánya, amely egy bizonyos csatát ábrázol, mezopotámiai és egyiptomi motívumokat egyaránt tartalmaz, ugyanakkor származási helye Délkelet-Irán - az a térség, amelyet később Elám néven ismertek.

37. kép (szemben): A Narmer-paletta részletén a király látható, amint körte alakú buzogányával lesújt az ellenségre. A rozetta és a /temjei ott vannak a királyi szandálhordozó feje mögött. Vessük össze ezt a Szúzából való pecsétnyomó ábrájával, ahol a fehér koronát viselő király mögött ugyanezek a jelképek láthatók!

jelképezett Inanna istennő - védelme alatt vonul csatába. Amennyiben Inanna - a későbbi egyiptomi termékenység-istennő, Hathor/ízisz - volt Felső-Egyiptom urainak istene, az magyarázatot adna arra a különös hagyományra (Diodórosz Szikulusznál; II. könyv: 14-15), amely szerint Szemirámisz, „az ég királynője” leigázta Egyiptomot, Líbiát és Etiópiát. Egyúttal felveti a kérdést: ki volt Narmer király? Az egyiptológusok úgy ismerik, mint Hórusz-Aha király apját. Aha királyt azonosítani szokás a legendás Ménésszel, az

1. dinasztia alapítójával. Am, ha elfogadjuk a Mezopotámia és Egyiptom között fennállt kapcsolat elméletét, lehetségessé válik, hogy Narmernek is volt legendabéli megfelelője a Bibliában és a klasszikus korban. Az egyiptomi előadás eredetéről tartott előadásaim során számos alkalommal felvetették az uruki Enmer/Nimród király és Narmer közötti összefüggés lehetőségét, azonban az egyiptomi uralkodó nevében szereplő második „r”-t nem lehetséges csak úgy eltüntetni - ha ettől eltekintünk, akkor való igaz, hogy a két név erősen hasonlít egymásra, ráadásul a Nimródhoz és Ninoszhoz fűződő legendákban még az is szerepel, hogy a hős meghódította Egyiptomot. Arról lenne tehát szó, hogy őse nyomában Enmer is hajóra szállt és elvitorlázott Felső-Egyiptomba, magával hozva azokat az ikonográfiái motívumokat, amelyek annyira ismerősek a mezopotámiai régészet uruki IV korszakában járatos szakértőknek? Talán Enmer hódította meg Alsó-Egyiptomot, mielőtt visszatért volna birodalma központjába, a Két Folyó Földjére, és fiára, Ahára bízta, hogy alapítsa meg az „egyiptomi” fáraók dinasztiáját? Képzeljük el a királyt, amint visszatér Sumeriába, erszényében egy pecsétnyomóhengerrel, amely bemutatja, miként zajlott a Nílus völgyének északi szakaszán élő népek elleni háború. Pbntosan ilyen pecsétnyomót találtak Szúzában - a csatajeleneten ott az uralkodó is, fején Felső-Egyiptom hosszú, fehér koronája, mögötte Inanna rozettája.

A sebtiuk

A sólyomistennek, Hórusznak szentelt edfui templom, mely alig néhány kilométeres távolságban van Hierakónpolisztól, jelzi azt a helyet, ahol a mezopotámiai flotta a Nílus völgyébe érkezett, és ahonnan nekifogott, hogy meghódítsa és kolonizálja Felső-Egyiptomot. Az edfui ptolemaida templom falán lévő feliratok elmondják, hogyan alapították meg a föld első vallási központját a legendás sebtiuk, „a Régiek”, vagy más néven „az ősi kor dicső szellemei”, az „építő istenek”. Ok voltak „a Teremtő leszármazottai”, a „bölcsek fivérei”. Ha a szöveget nem hieroglifákkal, hanem akkád nyelven írták volna és Mezopotámia területéről került volna elő, a sumerológusok egyetlen pillanatig sem haboznának - hozzátennék a sumerok korából való többi eposzhoz. A „Teremtő leszármazottai” kifejezést Enki eridui híveiként azonosítanák. A „bölcsek fivérei” az eridui Hét Bölcs (apkallu) rokonságát jelentené. Az „építő istenek” nem lehetnének mások, mint a legendás királyok, akik az uruki korszak hatalmas templomait emelték, elsősorban Bábel/Nun.ki toronytemplomát. Az „ősi kor dicső szellemei”-t könnyen azonosítani lehet az anunnakikkal, akik az égből ereszkedtek le, hogy megépítsék az első, nádból készült szentélyt Eridu homokkal borított szigetén, amelyet az édesvízű mélység vett körül. Az egyiptomiak is rendelkeztek emlékekkel - legendákkal és mítoszokkal - a civilizáció alapításáról; ám ezek az emlékek nem a Nílus völgyéből erednek, hanem messzi vidékről, és Hórusz követői a civilizációval együtt hozták őket magukkal. Az egyiptomi teremtésmítosz egy másik helyről szól, amely mesz- sze keleten található, arrafelé, ahol a Nap minden reggel felkel - a Láng szigete, amely kiemelkedik az ősi apszúból; erre emelte a sebtiu az első templomot. Ez a hely Eridu, a „Hatalmas Hely”, ahol Apszú temploma állt, és ahonnan Kus és Micrajim törzse elindult, hogy belakja a Nílus völgyét.

A Harc szigete

Az edfúi sebtiu szöveg leírja, hogy az első domb, amelyre az első templomot építették, a „Harc szigete” volt; a megnevezés valamiféle küzdelemre utal. Az Eridúban folytatott

Az elveszett testamentum

régészeti feltárásokból tudjuk, hogy az uruki IV kor végén építeni kezdett toronytemplomot vagy zikkuratot befejezetlenül hagyták, a templom körül létezett várost pedig hamar belepte a homok. Miért hagyták el az itteniek szent helyüket és kultuszuk központját? A település újból csak a III. úri dinasztia idején (Kr. e. 1900-1793), a sumer újjáéledéssel lesz ismét lakott. Elképzelhető-e, hogy az edfúi sebtiu szöveg valamiféle régen történt ösz- szecsapásról ad hírt? Lehetséges-e, hogy a Bibliában szereplő „nyelvek összezavarása” arra utal, Sumeriát idegen nyelven beszélő törzsek foglalták el, akik a térség különféle területeiről érkeztek? A Mezopotámiából induló második kivándorlási hullámban résztvevőket talán a bizonytalan politikai helyzet és a különféle népek közötti összetűzések késztették arra, hogy útnak induljanak. Talán Hórusz követőinek egy része olyan menekültekből került ki, akik Mezopotámiától messze kerestek maguknak új otthont, mivel korábbi hazájukat lerohanták a sémi nyelvű északiak; így válaszoltak arra az új népre, amelyik a Zagrosz-hegységen túlról Mezopotámiába hozta a sumer nyelvet. Vagy esetleg Enmerkár volt az új kolonizációs mozgalom hajtóereje?

Az egyiptomiak később ünnepségeket tartottak Abüdoszban, ahol egy vízi csatát játszottak el újból a szent tó vizén. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a vízi csata valójában nem a Níluson lejátszódott összecsapásról emlékezik meg - ilyent látunk a Dzsebel el-Arakból előkerült késnyélen hanem eredete visszamegy egészen az anunnakik és a támadó sumer nyelvű népesség közötti összetűzésig, az eridui apszún, a Harc szigete előtt lezajlott véres csata idejéig. Abüdosz az ókori egyiptomi Abdzsu név görögösített alakja. Az egyiptomi szót feltehetően Abzsúnak vagy Abszúnak ejtették (ahogy Dzsószer = Zsószer). A teremtés szigetét körülvevő ősvizet az egyiptomiak „Nun vizei”-nek nevezték, és ahogy láthattuk, Eridu neve is Nun volt.

Az egyiptomi korai dinasztiák uralkodási évszámai a következők az Új Kronológia szerint:

Neheni predinasztikus dinasztia (sorrend bizonytalan)

1. Hór-Szeka

2. Hór-Nesemiu

3. Hór-Tiu

4. Hór-Tjes

5. Hór-Niheben

6. Hór-Uadzs-Adzs

7. Hór-Meh

Tjen/Thiniszi 0. dinasztia (sorrend bizonytalan)

1. Hór-Szerek (Skorpió) = Kr. e. kb. 2830-tól 2815-ig

2. Hór-Szehen = Kr. e. kb. 2815-től 2810-ig

3. Hór-Iri-Hór = Kr. e. kb. 2810-től 2800-ig

4. Hór-Ka = Kr. e. kb. 2800-tól 2785-ig

5 Hór-Narmer (harcsa) = Kr. e. kb. 2785-től 2770-ig

Memphiszi I. dinasztia

1. Hór-Aha (Harcos) Meni = Kr. e. 2770-től 2755-ig

2. Hór-Athóthisz = Kr. e. 2755-től 2740-ig

3. Hór-Ati-Dzser = Kr. e. 2740-től 2725-ig

4. Hór-Uadzset (Kobra) = Kr. e. 2725-től 2710-ig

5. Hór-Dun (Lándzsás) Kantj = Kr. e. 2710-től 2695-ig

6. Hór-Adzsib Marbiapen = Kr. e. 2696-től 2685-ig

7. Hór-Szemerhet Szemszem = Kr. e. 2685-től 2675-ig

8. Hór-Ka = Kr. e. 2675-től 2670-ig

2. dinasztia

1. Hór-Hotepszehemui = Kr. e. 2670-től 2662-ig

2. Hór-Nebré = Kr. e. 2662-től 2647-ig

3. Hór-Binutjer/Ninutjer = Kr. e. 2647-től 2637-ig

4. Hór-Uneg Uadzsnesz = Kr. e. 2637-től 2632-ig

5. Széth Peribszen Szenedzs = Kr. e. 2632-től 2624-ig

6. Neferkaré = Kr. e. 2624-től 2619-ig

7. Neferkaszokar = Kr. e. 2619-től 2611-ig

8. I. Haba = Kr. e. 2611-től 2600-ig

9. Hór/Széth Haszehemui = Kr. e. 2600-tól 2573-ig

10. Nebka = Kr. e. 2573-tól 2554-ig

3. dinasztia

1. Netjerihet Dzsószer = Kr. e. 2554-től 2535-ig

2. Dzsószer-Teti (Szehemhet) = Kr. e. 2535-től 2259-ig

3. II. Haba =Kr. e. 2529-től 2523-ig

4. Huni = Kr. e. 2523-tól 2499-ig

4. dinasztia

1. Sznofru = Kr. e. 2499-től 2475-ig

2. Hufu (Kheopsz) = Kr. e. 2475-től 2452-ig

3. Dzsedefré (Rédzsedef) = Kr. e. 2452-től 2444-ig

4. Hafré (Khephr^n) = Kr. e. 2444-től 2419-ig

5. Baufré ? = Kr. e. 2419-től 2413-ig

6. Menkauré (Mükerinosz) = Kr. e. 2413-tól 2395-ig

7. Sepszeszkaf ? = Kr. e. 2395-től 2391-ig

8. Hardzsedef ? = Kr. e. 2391-től 2389-ig

5. dinasztia

1. Uszerkaf = Kr. e. 2389-től 2382-ig

2. Szahuré = Kr. e. 2382-től 2370-ig

3. Noferirkaré = Kr. e. 2370-től 2360-ig

4. Sepszeszkaré = Kr. e. 2360-tól 2353-ig

5. Noferefré = Kr. e. 2353-tól 2350-ig

6. Neuszerré = Kr. e. 2350-től 2339-ig

7. Menkauhór = Kr. e. 2339-tól 2331-ig

8. Iszeszi (Dzsedkaré) = Kr. e. 2331-től 2303-ig

9. Unisz (Unasz) = Kr. e. 2303-tól 2273-ig

VI. dinasztia

1. I. Teti = Kr. e. 2273-tól 2243-ig

2. Uszerkaré = Kr. e. 2243-tól 2228-ig

3.1. Pepi (Meriré) = Kr. e. 2228-tól 2175-ig

4. I. Merenré = Kr. e. 2175-től 2168-ig

5. II. Pepi (Noferkaré) = Kr. e. 2168-tól 2074-ig

6. II. Merenré = Kr. e. 2074-től 2073-ig

7. Nitókrisz (Menkaré) = Kr. e. 2073-tól 2061-ig

Az Úr így szólt Ábrámhoz: „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel.

(Teremtés könyve 12:1—2)

Hatodik fejezet

ÁBRAHÁM, AZ AMORITA

(Teremtés könyve 11:10-től 25:18-ig)

Ábrám ősei - Harrántól Egyiptomig - Összetűzés Mezopotámiával - Szodoma

pusztulása - Izmáéi és Izsák - Temetés Hebronban

A történet

J

ahve gyermekeinek története tíz „nemzedéknyit” - vagy dinasztiányit (amikor is ezer évet) - ugrik előre a pátriárkák és a nagy vándor, Ábrahám koráig, akit Izrael ősének tartanak. Kr. e. 1900-nál vagyunk, az új korszak, a pátriárkák korának kezdetén.

Jahve gyermekeinek mezopotámiai korszaka véget ér és mi a középső bronzkori Kánaánra, illetve az Első Átmeneti Kor Egyiptomára irányítjuk

Noé (utolsó vízözön előtti nemzedék/dinasztia)	Kr. e. kb. 3713-3213
Sétn (első nemzedék/dinasztia)	Kr. e. kb. 3213-3011
Arpachsád (második nemzedék/dinasztia)	Kr. e. kb. 3011-2876
Kenan (harmadik nemzedék/dinasztia)	Kr. e. kb. 2876-2746
Selach (negyedik nemzedék/dinasztia)	Kr. e. kb. 2746-2616
Éber (ötödik nemzedék/dinasztia)	Kr. e. kb, 2616-2482
Peleg (hatodik nemzedék/dinasztia)	Kr. e. kb. 2482-2352
Reu (hetedik nemzedék/dinasztia)	Kr. e. kb. 2352-2222
Szénig (nyolcadik nemzedék/dinasztia)	Kr. e. kb. 2222-2090
Nachor (kilencedik nemzedék/dinasztia)	Kr. e. kb. 2090-1970
Terach (tizedik nemzedék/dinasztia)	Kr. e. kb. 1970-1900
Abrahám (tizenegyedik nemzedék/dinasztia)	Kr. e. kb. 1900
Az egymást követő „nemzedékek” sora Noétól Abrahámig a Kr.	e. III. évezredben.

38. kép (szemben): Amorita szobrocska Mezopotámiából (Louvre)

figyelmünket, és az ígéret Földje is látóterünkbe kerül. A SUMER KORAI DINASZTIKUS KOR és a hatalmas EGYIPTOMI ÓBIRODALOM már a múlt része. Kheopsz nagy piramisa immár hatszáz éve áll a gizai síkon. A Termékeny Félhold területén állt nagy kora bronzkori városokat nemrég földrengések döntötték romba, a katasztrófa túlélői pedig inkább a vándor életmódot választották, és nem maradtak egykori otthonaikban, így a dombokat és pusztaságokat számos nomád törzs járja, akik sovány nyájaikból igyekeznek fenntartani magukat.

Köztes századok

Bábel tornyának építése és a sumer kolonizáció után Mezopotámia és Egyiptom nagy civilizációi fejlődésnek indultak, egymástól függetlenül. Az ARCHAIKUS KOR fáraói hamarosan elvesztették a kapcsolatot eredeti otthonukkal. Ennek következtében a déli óceán kereskedelmi útvonalain szállított különleges áruk - mint például a lazúrkő - többé nem jutottak el a poinita hajókon a Nílus völgyébe. Az egyiptomi kereskedelem innentől fogva elsősorban a Földközi-tengeren zajlott. A libanoni cédrust rendszeresen hozták hajókon a levantei tengerpart városaiból, elsősorban Bübloszból, amelyet még a sumer kolonizáció idején, Enmerkár alatt alapítottak a poinita kereskedők. Az értékes faanyagot a királyi építményekhez - palotákhoz, templomokhoz és sírokhoz - használták, illetve ebből készült a fáraó temetési hajója is. Türkizbányászatba kezdtek a Sínai-félsziget nyugati részén a Vádi Maghara térségében. A Nílus völgye és a Keleti-sivatag természetes gazdagságát a mezőgazdaság gondos megszervezésével és erős hivatali rendszerrel igyekeztek kihasználni, így Egyiptom évről évre gazdagodott és gyarapodott. Vagyona a piramisok korában, vagyis az Óbirodalomban (III-VI. dinasztia) mutatkozott meg; először a világ legrégebbi kőépítménye - a szakkarai lépcsős piramis (Kr. e. kb. 2554) - elkészítésében, majd a gizai piramisokban (Hufu piramisát Kr. e. kb. 2475-ben kezdték építeni.

Mialatt Egyiptom megszervezte gazdaságát, a mezopotámiai síkságon élő sumerok tovább építették vályogtégla falú városaikat, melyeket nagy kiterjedésű megművelt földterületek vettek körül. A városokat a Tigris és az Eufrátesz, valamint csatornák bonyolult hálózata kötötte össze, így nagyon könnyű volt közlekedni a települések között, és mindenhová eljutott az öntözéses műveléshez szükséges vízmennyiség. Az évek során a sumerok a két folyó között fekvő félig száraz, félig mocsaras síkságot valóságos paradicsommá változtatták. Ez volt az eposzi hős, az uruki GILGAMES (KD I) és a fényűző úri királysírok (KD III) kora, melyeket Sir Leonard Woolley tárt

SUMER KORAI DINASZTIKUS KOR vagy ARCHAIKUS KOR: Kr. e. kb. 2600-2100. EGYIPTOMI ÓBIRODALOM: Kr. e. 2554-2062. ARCHAIKUS KOR: Az I. és II. dinasztia kora - Kr. e. kb. 2770-2554. GILGAMES: Kr. e. kb. 2500-2450. fel a ’20-as és ’30-as években. A régészek Korai Dinasztikus kornak nevezik ezt az időszakot, amikor - fél évezredig (Kr. e. kb. 2600-2100) - a sumerok uralták a térséget. Ez volt mind a két kora bronzkori civilizáció fénypontja, amikor Gilgames megépítette Urukban a hatalmas vályogtégla városfalt, miközben SZNÓFRU és HUFU óriási kőpiramisokat emeltetnek a Nílus- völgy nyugati partján.

Ám a Két Folyó Földjének népének ezek után súlyos változásokkal kellett szembenézni. A Korai Dinasztikus kor idején Mezopotámiát sumer nyelvet beszélő királyok uralták, míg most, Kr. e. 2117-ben sémi nyelvű királyok kerültek trónra a hatalmas hódító, AGADÉI SARRUKÍN vezetésével. Miután elragadta a trónt a IV kisi dinasztia királyától, Ur-Zababától - akinél pohárnokként szolgált -, nekilátott, hogy hatalmas birodalmat, még Nimród/ Enmerkár országánál is nagyobbat hozzon létre. Ötvenéves uralkodása alatt számos csatát vívott, és legyőzte az uruki Lugalzagézi vezette déli sumer dinasztiákat. Agadé volt az úr a Felső-tengertől az Alsó-tengerig.

Mezopotámia akkor került ki a sumerok irányítása alól, amikor a Korai Dinasztikus I. korban készült, Gilgames építette falat áttörték és Lugalzagézit foglyul ejtették. Uruk királyának nyakába - mintha igahúzó állat lenne - fából készült jármot akasztottak és Nippurba, a viharisten, Enlil színe elé vitték, hogy áldozatként mutassák be neki. A sumer városállamok és dinasztiák egymás után buktak el, ahogy Sarrukín erői végigjárták a térséget.

A jelentős politikai változások következményeképpen az akkádként ismert keleti sémi nyelv vált elsődlegessé a területen, míg a sumerbői a régiek nyelve lett, amelyet egyedül a művelt írnokok használnak. Agadé királysága száznyolcvan évig uralkodott Mezopotámiában (Kr. e. 2117-1937), miközben az egyiptomi Óbirodalom meggyengült, majd összeomlott (VI. dinasztia vége, VII-VIII. dinasztia). Az agadéi kor vége felé az egész Közel- Keletet sújtó katasztrófa következett be.

Földrengések sorozata rázta meg a városokat, nyomukban tűz és pusztulás, és a járványokra sem kellett sokáig várni. Az időjárás a korábbinál melegebbre fordult, így kevés eső esett, ami öntözhette volna a területet

• a nagy kiterjedésű síkságon megindult az elsivatagosodás. A Mezopotámiától északra található hegységből harcias törzsek érkeztek és a síkságon található meggyengült városokat fosztogatták. Különösen a gutik voltak veszélyesek, akik az agadéi birodalom - a mai Bagdad környékén fekvő

• középpontját támadták meg. Sarrukín nagy birodalma lassan darabokra esett. Az utolsó nagy uralkodó, SARKALISARRI halálát égi jelenség - komor előjel - előzte meg, amelyet feljegyeztek a jóslást végző papok.

A király ebben az évben meghal. A hold és a nap fogyatkozni fognak. Egy nagy király meghal. (RME-192 tábla)

SZNÓFRU: Ki e. kb. 2499-2475. HUFU: Kr. e. kb. 2475-2452. AGADÉI SARRUKÍN: Kr. e. kb. 2117-2062. SARKALISARRI: Kr. e. 2000-1976.

Agadé jelet kapott. Agadé királya meghal, ám népe tovább virul. Agadé uralmát zűrzavar váltja fel, ám jövője biztató. (Enuma Anu Enlil, 20. tábla)

A holdfogyatkozás dátuma Kr. e. 1977. március 15., Sarkalisarri uralmának utolsó éve. Agadé királya nem sokkal a holdfogyatkozás után elhunyt, hosszú uralmát pedig valóban rövid, zűrzavaros korszak követi, melynek során három éven belül legalább négy király jelent meg, és mindegyik azt állította magáról, ő a betegeskedő birodalom ura.

Ki volt király? Ki nem volt király? Igigi király volt? Nanum király volt? Imi király volt? Elulu király volt? Négyen királyok voltak, 3 évig uralkodtak. (Sumer királylista. Ford.: Komoróczy Géza)

A rövid interregnum után Sarrukín dinasztiája még harminckilenc évig volt hatalmon, ám két utolsó királya - DUDU és SUTURUL - idejére Nagy Sarrukín örökségéből korábbi dicsőségének csupán árnyéka maradt.

Az éhség és a járvány elől menekülve a városok népe elhagyta otthonát, nyomában pedig államok, dinasztiák tűntek el. A korai bronzkor idején létezett biztos, virágzó városok helyét most félnomád törzsek vették át. A régészek középső bronzkor I-nek (KöB I) vagy átmeneti kora közép bronzkornak (KB-KöB) nevezik ezt az időszakot: az amorita behatolás korát.

Az amoriták - nevüket leginkább „nyugatiak”-ként lehetne lefordítani - nagyméretű félnomád pásztorkodó népesség voltak, akik szülőföldje a mezopotámiai síkság északnyugati része, vagyis a Zagrosz-hegység lábánál lévő sztyeppvidék. Úgy látszik, eredeti törzsi területük annak a magaslatnak a közelében volt, ahol a legendák szerint Noé bárkája kikötött. A Kr. e. második évezred kezdetén a hagyományos legelőterület a szárazság hatására elértéktelenedett, és az amoriták elindultak dél felé, hogy nyájaiknak új legelőket keressenek. Ám a törzs nem békés pásztorokból állt: vad harcosok voltak, akik nem haboztak erőszakkal megszerezni maguknak más népek területeit.

Egyiptomban az Obirodalmat felváltotta az Első Átmeneti Kor, mikor az egységes állam apró királyságokra esett szét, amelyeket kis dinasztiák vezettek. Elérkezett az ókori világ első sötét korszaka.

A „barbár” guti dinasztia kilencvenegy évig uralta Mezopotámiát, mielőtt utolsó tagját, Tirigant Utuhegal, az V uruki dinasztia egyetlen uralkodója győzte le. Az Utuhegal diadalát megelőző éjjelen ismét holdfogyatkozás következett be, amelyet az ókorban fontos jelnek tartottak.

A gutik királya előjelet kapott. A gutik elbuknak a harcban. Az ország romba dől. (Enuma Anu Enlil, 21. tábla)

DUDU: Kr. e. 1972-1952. SUTURUL: Kr. e. 1951-1937. Maga Utuhegal is beszámol a gutik elleni hadjáratról, és leírja, hogy a csata idején Muru mellett táborozott, mikor „az éjszaka közepén [holdfogyatkozás történt]”. A guti törzsek számára a holdistenség, Szín különlegesen fontosnak számított, így a Hold megszégyenülése számukra a guti dinasztia politikai bukását jelentette. A holdfogyatkozás dátuma Kr. e. 1908. június 28.

Utuhegal rövid ideig, tíz évig uralkodott (Ki; e. 1910-1901), alatta Ur- nammu volt Ur város kormányzója/királya. Mikor Uruk királya meghalt, Ur-nammu irányítása alá került egész Sumer - így vette kezdetét a III. úri dinasztia uralma és a „sumer reneszánsz”. UR-NAMMU és utóda, SULGI idején a sumer királyság területe megnövekedett, míg végül ismét egész Mezopotámia egy kéz alá tartozott. Asszíria, Elám és a Zagrosz-hegységnél élő törzsek mind a II. úri dinasztia tagjainak tartoztak engedelmeskedni. Még a Földközi-tenger partján, Kánaánban lévő Büblosz kormányzója is Úrhoz volt hű. A kappadókiai Közép-Anatóliában felvirágzottak a sumer telepek. Minden föld a sumer hivatalnokrendszernek fizette adóját, amelynek központja Úrban volt. Kívülről szemlélve a gazdagság és biztonság jellemezte ezt az időszakot, ám a valóság az, hogy a birodalom a katasztrófa peremén egyensúlyozott, merthogy nyugaton új fenyegetéssel kellett szembenéznie.

Ekkor léptek be a martuk, vagyis az amoriták a világtörténelem színpadára. Az amoriták egyike volt a Dzsebel Bisri környékén, Balikh és Harrán térségében, a Tigris és az Eufrátesz felső folyásánál élő szilaj félnomád törzseknek. A gutikhoz hasonlóan ők is a holdistent, Színt imádták, mellette pedig egy jóval régebbi hegyistenséget, EL-SADDÁI-t (más néven Il-Amurrút - „az amorita El”). Színt és EL-t gyakorta összekapcsolták, és ez utóbbi Ea amorita neve volt, azé az istené, akinek lakhelye eredetileg az istenek hegyén, a Zagrosz-hegység mögött elterülő, ekkorra már legendaként emlegetett Edenben volt. Az amoriták legfontosabb istene bizonyos szempontból'azoknak a régi isteneknek volt a keveréke, akikben a mezopotámiaiak hittek Noé idején.

Az amoriták megjelenésével feltűnik a későbbi bibliai izraelitákhoz fűződő törzsi, leszármazási kapcsolat is. A martuk nyugati sémi nyelvet beszéltek, amelyből a hébei; az ugariti és az arab is származik.

Az elszórtan élő törzseket ekkoriban még nem lehetett valódi szövetségnek nevezni, ám széteső politikai rendszerük ellenére sikerült komoly gondot okozniuk a III. úri dinasztia uralta birodalomnak, és végül annyira aláásták a hatalmukat, hogy a dinasztia egyszer s mindenkorra elvesztette minden befolyását alattvalói felett. Az utolsó úri királyt, IBBI-SZIN-t korábbi alattvalói, az elámiták győzték le, és rabként szállították Szúzába. A III. úri dinasztia országlása száznyolc évig tartott (Kr. e. 1900-1793), dicstelen végét egy Kr. e. 1793. április 19-i holdfogyatkozásnál jegyezték fel.

UR-NAMMU: Kr. e. 1900-1883. SULGI: Kr. e. 1882-1835. EL-SADDÁI: „Hegylakó El”, az akkád sadu szóból. EL: Akkád ilu és arab Allah -jelentése: „hatalom”.

IBBI-SZIN: Kr. e. 1816-1793.

A világ királya előjelet kapott. Ur elpusztul. A város falai leomlanak ... pusztulás vár a városra és az országra. (EnumaAnu Enlil, 21. tábla)

Ábrahám, az amorita törzsfőnök élete és vándorlása ebben a korban, a III. úri dinasztia „sumer újjáéledés”-e idején zajlott le.

Vándorlás délre

Az Úr így szólt Ábrámhoz: „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel. (Tér 12:1-2)

ÁBRAHÁM-ot Ábrámnak, „a nagyok atyjá”-nak nevezték. Terach fia volt, Nachor és Hárán bátyja. Törzse az előző nemzedékek alatt Felső-Mezopo- támia területén élt, a kurdisztáni (ókori Kaldu/Kardu) hegyek peremén, ahol UR és Harrán városa állt. Az előbbi település létét igazolják az Ábrahámmal egykorú források, ám - bármennyire is jónak tűnik az ötlet - bizonyos, hogy Harránt nem Terach legfiatalabb fiáról nevezték el, mivel sémi nyelven a két szónak nem egyezik meg az alakja (más „h” hangot ejtenek bennük). Terach legfiatalabb fia meghalt, ám ő nemzette Lótot, Milkát és Jiszkát. MILKA Nachor felesége lett, Ábrahám pedig Sárait, a későbbi SARA-t vette el feleségül.

Ábrahám törzsének szóbeli hagyománya szerint a nagy őstől, Sémtől, Noé fiától származtak a következő köztes „nemzedékekkel”: Arpachsád, Kenan (neve csakis a Szeptuagintában szerepel), Selach, Éber (a héberek névadója), Peleg, Reu, Szerug, Nachor és végül Terach, Ábrahám atyja. A Bibliában az olvasható, hogy a tíz „nemzedék” kétszázkilencvenkét évet jelentett, ám - ahogy a vízözön előtti „nemzedékeknél” is - azt hiszem, a nevek valójában a mára elveszett, negyven nemzedéket tartalmazó felsorolás legfontosabb személyiségeit jelzik.

Terach és családja elhagyta a KALDUBELI UR-t, és elindult dél felé, Kánaán földjére. Azonban Terachnak csupán Harránig sikertilt jutnia, ahol tanyát vert, és becsületben megőszülve csukta le végleg a szemét. A fia, Ábrahám volt az, aki Kr. e. 1855-ben meghallotta régi törzsi istene, El hívását - akit ezen a területen a Holdhoz társítottak (lásd lejjebb) - hogy embereit a Palesztina területén lévő dombvidékre, új otthonukba vezesse. Ábrám, Sárai és az unokatestvérük, Lót nyájaikkal és követőikkel átvándo-

ÁBRAHAM: Hagyományos fordítása: „a sokaság atyja”, ám valószínűbb, hogy az eredete ak- kád: „szerető atya”. UR: A mai Urfa. MILKA: Az akkád malkutu szóból: „királynő”.

SARA: Az akkád saratu szóból: „hercegnő”. KALDUBELI UR: A Bibliában szereplő „kal- deai Ur”, a későbbi Kardu. A mai Urfa térsége, nem pedig a sumer Ur.

39. kép: Ábrahám és amorita rokonai szinte kizárólag pásztorkodásból tartották fenn magukat.

roltak a szíriai síkságon, Tadmor és Damaszkusz oázisán keresztül jutottak el a Jiszreel völgyétől délre lévő dombok között található Sehemig - a mai Nábluszig. Ábrám itt oltárt épített Élnek Móré szent tölgyfája közelében, mielőtt tovább követték volna a dombok láncát, amely elválasztja a Jordán- folyó völgyét a part menti sík területtől. Végül eljutottak a Negev száraz területére, a Sínai-félsziget határára.

Az út Harránból Egyiptomba két évig tartott. Minden egyes alkalommal, amikor Ábrahám törzse sátrat vert valahol, hogy egy időre megpihenjen, a súlyos élelmiszerhiány miatt arra kényszerültek, hogy hamarosan továbbinduljanak. Az élelem arra sem volt elég, hogy a helyi kánaánita és perizita lakosság fenntartsa magát belőle, az északi, déli és keleti félsivatagos területekről ide vándorló nomád hordáknak pedig végképp nem jutott belőle.

Az elmúlt fél évezredben Levante területén egyre nagyobb lett a szárazság, ám a legrosszabb időszak a földrengéseket követő ötven évben köszöntött be. A Jordán-folyó és a fennsíkról eredő patakok táplálták a Holt-tengert, ám a vízszint jól láthatóan csökkent. A sivatag folyton terjeszkedett a legelők rovására, és mind nehezebb lett megélni ezen a vidéken. Csakis a jól szervezett mezőgazdasági rendszerrel rendelkező Sumer területén és a Nílus áldását élvező Egyiptomban voltak olyan területek, amelyek eltarthatták a lakosságot.

Az észak-szíriai amoritákat nem látták szívesen a III. úri dinasztia földjén, így aztán - ahogy az annyiszor előfordul még a következőkben - Szíria

és Palesztina éhező lakói a fáraók földjén kerestek menedéket az éhezés elől, közöttük Ábrámmal és törzsével.

Ábrám vette feleségét, Sárait, az unokaöccsét, Lótot, minden vagyonukat, amijük volt és az összes szolgát, akiket Háránban szereztek. Azután elindultak, hogy Kánaán földjére menjenek, s meg is érkeztek Kánaán földjére. Ábrám végigvonult az országon Szichem városáig, Móré terebintjéig. A vidéken kánaániták laktak. Akkor az Úr megjelent Ábrámnak és így szólt hozzá: „Ezt a földet utódaidnak adom.” Erre ő oltárt épített ott az Úrnak, aki megjelent neki. Innét tovább vonult a hegyvidékre, Bételtől keletre. Fölverte sátrát, s Bétel nyugatra esett, Ai pedig keletre. Aztán oltárt épített az Úrnak és segítségül hívta a nevét. Majd tovább vonult a Negeb felé. Amikor éhínség tört ki a vidéken, Ábrám lement Egyiptomba és ott lakott, mint jövevény, mert az éhínség súlyosan ránehezedett a vidékre. (Tér 12:5-10)

Abrahám Egyiptomban

Ábrám népe átkelt a Sínai-félsziget északi részén és Kr. e. 1853-ban megérkezett a delta keleti részére. Gazdag, bőven termő vidékre leltek itt, melyet a Nílus péluszioni és taniszi ágai, valamint számos csatorna szabdalt részekre. Ez volt Készén kerülete - a bibliai Gósen, ahogy a mazoretikus szövegben olvasható, illetve a Szeptuaginta „arábiai Geszem”-je -, ahol a fáraó nyári palotája állt, Hűt-Ilurti-Hetiben („Heti király két útjának háza”). Ebből az aprócska királyi rezidenciából nőtt ki később Avarisz hatalmas városa, az a hely, ahol a kivonulás eseményei zajlanak egészen a megrázó végkifejletig. Am Kr. e. 1853-ban nem volt itt más, mint a fáraó, IV Nebkauré Heti, a X. - hérakleopoliszi - dinasztia tizenhatodik tagjának nyári palotája.

Ábrámtól, a héberek vezetőjétől jelentősebbnek számító törzsfőnökként elvárták, hogy tiszteletet tanúsítson az egyiptomi király iránt, amikor az a dinasztia fővárosából, EHNASZ-ból deltabéli lakhelyére érkezett, hogy itt töltse a nyári hónapokat. A fogadáson a fáraót elkápráztatta az idegen előkelők társaságában lévő nő szépsége. Ábrám, mivel féltette testi épségét, nem árulta el neki, hogy a nő nem más, mit az ő felesége; inkább azt mondta, Sárai a húga, és hamarosan a maga készítette kelepcébe esett. Ábrám reményei ellenére a fáraó Sárai iránti érdeklődése a következő hetekben sem csökkent, míg végül Heti azt kérte, diplomáciai ajándékként adják hozzá

EHNASZ: görög Herakleopolisz, a mai Ehnaszja el-Medina.

40. kép (szemben): A Levantéról készült műholdfelvétel, rajta Abrahám vándorlásának útvonala.

felségül Sárait. Ábrám nem engedhette meg magának, hogy elutasítsa az egyiptomi uralkodó kérését, hiszen nagylelkű módon befogadta a törzsét, így aztán feleségét a királyi hárembe vitték, hogy felkészítsék Egyiptom királynőjének feladataira.

Teltek-múltak a hónapok és Egyiptomot olyan időjárási csapások sújtották, amilyenekkel korábban még nem kellett szembenéznie. Maguk az egyiptomiak „az ínség fájdalmas évei”-nek és a „szenvedés évei”-nek nevezték ezt az időszakot. A nyár perzselően forró volt és hosszú. Ezrével hullottak az állatok és az emberek, ahogy a fullasztó levegő megült a Nílus völgyében, és a téli hónapok sem hoztak enyhülést. A nap tovább ragyogott és gyötörte a lakosságot. A király és az alattvalók egyaránt szenvedtek. Ezek után az ázsiai járvány elérte Egyiptom földjét, és végigsöpört az országon.

Az Úr azonban súlyos csapással verte meg a fáraót és házát

Sárai, Ábrám felesége miatt. (Tér 12:17)

Végezetül a következő évben nem esett az eső tavasszal Etiópiában, minek következtében a Nílus vize annyira alacsony volt, amire senki emlékezetében nem akadt példa. Éhezés és lázadások fenyegettek az ország egész területén.

Heti király magához hívatta tanácsadóit, hogy megkérdezze tőlük, milyen gyógyírt ismernek a járványra, és miként lehetne kiengesztelni az isteneket, akik láthatóan megharagudtak Egyiptomra. Az egyik udvaronc remegő hangon számolt be urának arról, milyen különös szóbeszédet hallott. Sárai, a fáraó új királynője nem az, akinek hitték. A házasság óta mindenki aggódva nézte, hogy nem volt hajlandó megosztani ágyát a fáraóval, ám a király annyira szerette héber királynőjét, hogy képtelen volt figyelmen kívül hagyni a kifogásokat. Ám az udvaronc most olyan magyarázattal állt elő Heti mennyasszonyának hűvös viselkedésére, ami minden eddigit felülmúlt. Sárai valójában a héber menekültek egyik törzsfőnökének felesége volt. A papok azonnal felvetették, hogy az istenek azért elégedetlenkednek, mert a fáraó szégyent hoz Egyiptomra, amikor egy másik férfi feleségét sajátjának nevezi. Heti döbbenten állt, ahogy megértette, akaratán kívül milyen bűnt követett el. Sárait az udvarba idézték és felszólították, hogy cáfolja a szóbeszédet - nem tette. Ábrámot fegyveresek fogták le, és amikor felismerte, hogy minden kiderült, bevallotta a csalást - arra hivatkozott, hogy a fáraó hatalma és nagysága miatti félelme vitte rá erre.

Heti nem volt erőszakos zsarnok, sőt - a kor talán legbölcsebb uralkodóját tisztelhetjük benne, amint arról híres sorai tanúskodnak, amelyeket fiának és utódának, Merikarénak írt:

Igazoljon téged Isten, és az emberek mondják azt, büntetésed a bűnnel egyenértékű. A jó természet az égnek tetsző dolog, míg az átkozódás csupán fájdalmat okoz... Ne légy gonosz!

A kedvesség jó dolog. Igyekezz, hogy szerétéiből emlékezzenek rád! Az ostoba az, aki arra vágyik, ami másoké. A földi élet elmúlik - nem tart hosszú ideig... Létezik-e valaki is, aki örökké él?

Az a király, akinek tanácsadói vannak, erős. Az, akinek sok az előkelője, gazdag. Palotádban az igazságot szóld, hogy a földek irányítói tiszteljenek téged!... ügyelj arra, hogy ne büntess hibásan! Ne ölj, mert az nem lesz szolgálatodra!... Ne vedd el olyan ember életét, akinek tisztában vagy erényeivel - olyanét, akit Isten elé idéztek!

Soha ne végezd ki azt, aki közel áll hozzád, akinek szívességeket tettél... Kedveltesd meg magadat mindenkivel! Akinek kellemes a személyisége, arra azután is még sokáig emlékeznek, hogy letöltötte idejét ezen a világon. (Heti intelmei Merikaréhoz)

Mivel a király felismerte, ha kivégezné Abrámot és a szeretett Sárait, azzal nem tudná kiengesztelni istent, inkább csak tovább súlyosbítaná a helyzetet, bölcsen - és szánalommal telve - száműzte az árulókat Egyiptomból. A héberek visszatértek az éhínség sújtotta északi földekre, ahonnan elvándoroltak.

' Erre a fáraó hívatta Abrámot, és így szólt hozzá: „Mit tettél velem? Miért nem vallottad be, hogy a feleséged? Miért állítottad: a húgom -, úgy, hogy feleségül vettem? Most itt a feleséged, vedd és távozz!” A fáraó parancsot adott embereinek, vigyék őt is, feleségét is minden vagyonával együtt vissza. (Tér 12:18-20)

így aztán Jahve gyermekei első alkalommal hagyták el Egyiptomot és tértek vissza az ígéret Földjére - ismét olyan helyet kerestek, ahol letelepedhetnének a sok ember között, akik Levante déli részén a túlélésért küzdöttek.

Ügyelj a tehetetlen ázsiaira - szánnivaló, amiért szánalmas helyzetben van: kevés a vize, nincs élelme, útja számos és fárasztó a hegyek miatt! Nem lakik sehol sem, mert az élelem után kutat, és emiatt mindig mennie kell. Harcban áll már Hórusz ideje óta: nem hódít, és nem hódítják meg... Ne foglalkozz vele! (Heti intelmei Merikaréhoz)

Lót, Ábrám unokatestvére azóta a héberekkel tartott, hogy elhagyták Harránt és délre vándoroltak, Egyiptomba, majd onnan vissza, a dombok közé. Magával hozta családját és követőit, akik együtt önmagukban is kisebb törzset alkottak. Mindkét törzsnek nagy birka- és kecskenyájai voltak, ami ellentétekhez vezetett, mivel az állatoknak nem jutott elég legelő a dombság szűkösen termő mezőin, ezért Lót törzse úgy határozott, elválik Abráméktól, és új területet szerez meg magának a Jordán-folyó zöldellő völgyében. Ábrám törzse Hebron aprócska faluja körül, a fennsíkon maradt, Sálem fallal körülvett városától harminc kilométerre, délre.

Lót és társai végül Sziddim völgyében verték fel sátraikat. A termékeny terület a Sós-tenger (a mai Holt-tenger) nyugati partvonalán húzódott végig, EN-GEDI oázisánál, ahol Szodoma város állt.

Háború öt király ellen

Néhány évvel azután, hogy Ábrám letelepedett, a dombok között a Hebron közelében található Mamre tölgyfája alatt üldögélt, mikor néhány elcsigázott menekült állított be hozzá: óriási csatáról hoztak híreket, amely a Jordán völgyében dúl. Négy nagy hatalmú mezopotámiai uralkodó fosztogató hadjáratot indított a területre, hogy igájukba kényszerítsék a Sóstenger déli partján álló amorita és amalekita városokat. A Sós-tengertől délre található Araba és Negev királyai tizenkét éven fizettek adót az elámi királynak, Kutir-Lagamarnak, aki AMAR-SZÍN, a III. úri dinasztia harmadik uralkodójának, Sulgi fiának és Mezopotámia legfőbb uralkodójának hűséges alattvalója és „adószedője” volt. Ám a déli városok és törzsek elhatározták, hogy nem fizetnek több adót messzi északon található uraiknak és mind fellázadtak. Egy évvel később halálos veszedelem fenyegette őket, mivel megérkezett a mezopotámiai haderő.

Amar-Szín - a bibliai Amráfel, Sineár királya - nem jutott könnyedén Ur trónjához. Az éhínség miatt sokan lázadoztak, és Amar-Szín egyik becsvágyó fivére úgy látta, itt az alkalom, hogy magához ragadja a hatalmat, miközben az emberek a királyt hibáztatták: ő idézte rájuk az istenek haragját. Az ármánykodó herceg megölette apját, Sulgit, mikor az idős király a dinasztia alapítója, Ur-Nammu sírjánál imádkozott. Amar-Szín azonban hamar útját állta testvérének és megszerezte a trónt. A véres trónviszály is ránk maradt egy holdfogyatkozási jóslat formájában.

Ur és királya előjelet kapott. Ur királyára éhínség vár. Sokan meghalnak. Ur királya ellen saját fia fog vétkezni. Samas, a napisten ragadja meg őt. A király atyja gyászhelyén hal meg és a királynak az a fia szerzi meg a trónt, akit nem neveztek ki a királyságra. (EnwmaAnu Enlil, 20. tábla)

A holdfogyatkozás időpontja Kr. e. 1835. július 31.

EN-GEDI: „A kecskegida forrása”. AMAR-SZÍN: Kr. e. 1834-1826.

Amar-Szín bármikor felszólíthatta alattvalóit, a királyokat, hogy fegyverrel jöjjenek a segítségére. A százai elámitákat meg is bízta azzal, hogy az Urban székelő sumer uralkodó nevében tartsák fenn a birodalom rendjét. A szilaj amorita törzsek már régóta fenyegették északról a III. úri birodalom stabilitását, és mikor déli rokonaik is nyíltan megtagadták az adófizetést, az volt az utolsó csepp a pohárban. Az új sumer uralkodó elhatározta, egyszer s mindenkorra megszünteti a zavar okát. A birodalom nekifogott, hogy összegyűjtse erejét, és akkora sereget állítson ki, amekkora még nem volt az ókorban. Sumer ötezer fegyverest számláló állandó hadserege mellé Zarikus, Assur kormányzója - a bibliai [(Z)arjoch Ellaszár királya] ezer katonát, a százai Kutir-Lagamar - a bibliai Kedor La(g)omer, Elám királya - ezer lándzsást és ötszáz íjászt küldött, az urkisi Tisdal — a Bibliában szereplő Ti(sa)dál, Gojim királya - pedig kétezer-ötszázat adott legvadabb harcosai közül a Zagrosz-hegységben lévő hurri törzsszövetségből (Tér 14:1-3).

Kr. e. 1883-ban tízezer főből álló hadsereg masírozott végig a Király Útján - átkeltek Transzjordánia hegyein, Moáb földjén és a Karak-folyó mély szurdokán leereszkedtek a Sós-tenger délkeleti partjára, az Araba völgyébe. A négy király és szövetséges seregük megtámadta Béla városát - amelyet később Coárnak neveztek. A falakat ledöntötték, a házak porig égtek. Az Araba északi részén álló városok királyai és lakossága rémületében nyugat felé menekült a Sós-tenger déli partján, Sziddim völgyébe, ahol kérlelték Szodoma urát, hogy engedje be őket erődített városának falai mögé. Eközben a mezopotámiai hadsereg halált és pusztulást hagyva maga után végigment a Negeven, majd észak felé fordult, és megindult az utolsó erősségükben megbújó lázadó királyok ellen. A síkság öt uralkodója kivonult megmaradt katonái élén, hogy mindent eldöntő ütközetet vívjon Mezopotámia négy királyával.

A két sereg a Sós-tenger nyugati partjánál nézett szembe egymással, Szodoma városállamának déli csücskénél. Hosszú és véres csata zajlott a Sós-tenger medencéjének aszfaltbányái között. Szodoma királyát, Berát, és Gomorra királyát, Birsát levágták és a kátránybányákba hajították, míg Adma, Cebojim és Béla királya az En-Gedinél lévő sziklahasadékon át a dombok közé menekült és éjszakára Ábrámhoz érkeztek Mamréba. A menekültek között volt néhány Lót rokonai közül is, akik látták, amint Ábrám unokatestvérét, saját törzsfőnöküket fogságba ejtették a mezopotámiai katonák. Akkoriban bevett szokás volt, hogy a hadifoglyokat hazaviszik a győztesek és otthon eladják őket rabszolgának. Ábrám tisztában volt azzal, hogy meg kell mentenie Lótot, és még aznap este odarendelt háromszáztizennyolcat legjobb harcosai közül a Hebron melletti tölgyfához.

Ábrám gerillahadereje több napig kísérte a mezopotámiai hadsereget, amint az diadalmenetben indult vissza a Jordán völgyében, észak felé. Aztán egyik este, mikor a foglyok felügyeletével megbízott hátvéd Láis - a későbbi Dán - városa közelében táborozott, Ábrám cselekvésre szánta el magát. Híveinek kis csoportjával rajtaütött a katonákon, akik már napok

óta ünnepelték a városok fölött aratott győzelmet, és így nem voltak olyan állapotban, hogy ellenálljanak az éjszaka közepén érkező váratlan támadásnak. Részeg kábulatukban könnyű volt leszámolni a katonákkal és kiszabadítani a foglyokat. Ábrám és a megmenekült hadifoglyok beleolvadtak az éjszakába, mielőtt a néhány kilométerrel északabbra lévő főtáborban is riasztották volna a katonákat.

A Hebronba vezető visszaút során Ábrám elhaladt a Morija-hegy és a lábánál található Sálem városa mellett. Itt, a Sávé völgyében találkozott Szodoma balvégzetű urának fiával és utódával, valamint Melkizedekkel, Sálem uralkodójával. Itt találkozunk először azzal a hellyel, ami az izraeliták országának szíve lesz majd: Jeruzsálem városával - Uru-Sálem annyit tesz, „Sálem városa”.

Szodoma pusztulása

Miután Ábrám megmentette a mezopotámiai deportálástól, Lót visszatért az otthonául választott földre, a Jordán völgyébe. Am az utóbbi idők eseményei miatt úgy érezte, itt nincs biztonságban. A fosztogató hadjáratok és városok közötti háborúk világában a nomád életmód többé nem volt biztonságos. Lót törzsének egyszer sikerült elkerülnie, hogy elvigyék valamilyen távoli, idegen földre rabszolgának, és nem akarta, hogy népe továbbra is veszélyben forogjon, ezért úgy határozott, feladja a pásztorkodást, és új életet kezd a városban. így aztán házakat szerzett magának és népének Szodoma erős falai között.

Szodoma a Sós-tenger nyugati partján állt, En-Gedi forrásától egészen kicsit délre. A fennsíkról - melyet ma Palesztinaként ismerünk - a Nahal Hever mély szurdokban hozza le a téli csapadék vizét, és így kis, termékeny síkság alakult ki, ahol a folyó a tengerhez ér. Szodoma virágzó, erődített falú település volt, amely a helyi aszfaltbányákból szerezte bevételét. Mint számos bányászvárosban, a lakók itt is szívósak voltak és kitartóak. A férfiak keményen dolgoztak a fullasztó melegben, és a két váltás közötti éjszakát arra használták fel, hogy kikapcsolódjanak.

A Sziddim völgye már évszázadok óta lakott vidéknek számított. A Nahal Mismar barlangjában talált nagyszerű rézkincs Szodoma templomából való, a késői kalkolitikus időszakból (Kr. e. kb. 2800). Egy korábbi válság során ásták el, mikor a várost megtámadták és lerombolták, így a papok már nem tudták visszaszerezni elrejtett kincsüket. A város újjáépült, még nagyobb, még szebb lett. Ez a korai bronzkori város volt az, amelyik menedéket nyújtott Lótnák és rokonságának.

Sziddim völgyében még a legszárazabb időszakokban is oázishoz méltó állapotok uralkodtak, amikor a déli völgyben olyan meleg volt, hogy szinte semmilyen élet nem tudott megmaradni. A néhány kilométerre lévő En-

41. kép (szemben): Szodoma helyét mutató műholdfelvétel.

Nebo-hegy

Kumrán

eruzsálem

ró»

En-Gedi

Szodoma

Náhal Mismar

Coár

Gomorra

Karak-1 szurdok

’Arnon-

szurdok

K Jabbok-

Wsziírdok

Gedi forrás egész évben bőséges édesvíz-utánpótlást nyújtott, ráadásul a vízparton dúsan termettek a datolyapálmák. A forrás körül számos vadállat gyülekezett, ami biztosította, hogy mindig kerüljön friss hús a szodomiták asztalára, az értékes aszfaltot pedig más javakra - gyapjúra és vászonra - cserélték. Hiába ölte meg a négy mezopotámiai király a város uralkodóját, Szodoma tovább virágzott. Am Kr. e. 1830 nyarán újabb csapás érte az ittenieket, és ezúttal Szodoma városa mindörökre elpusztult.

Már napokkal korábban sejteni lehetett, hogy valami történni fog. A városban kisebb földmozgásokat lehetett érezni, néhányan odavesztek a bányában, mivel a fal egy része leomlott. A Sós-tenger vize egyszerre többméternyit apadt. A lakosság nagy része nem törődött ezekkel a jelekkel, hiszen a gyakori földmozgások miatt sokszor történt már hasonló. Megnyugvással töltötte el őket, hogy szilárd kőalapra épült a városuk, és akárcsak a múltban, most is átvészeli a földmozgást.

Ugyanakkor Lót csak nemrég érkezett Szodomába, és nomád ösztöne azt sugallta, hagyja el a várost, keressen menedéket a Jordánon túli dombok között. Lót szűk családjával Coár - a Béla romjain emelt aprócska település - felé indult, mely a ma Báb el-Dra néven ismert régészeti lelőhelyen állt, annak a szurdoknak az aljánál, amelyet a Karak-folyó vájt magának. Épp időben döntöttek úgy, hogy elhagyják Szodomát - mialatt a Liszán- félsziget sós medencéjén siettek át, a föld nagy hangon felmordult, ezzel jelezte a hírhedt és legendás katasztrófa eljövetelét.

A nagy geológiai törésvonal, amely végighúzódik a Jordán völgyén, majd Arabán és az Akabai-öblön át a Vörös-tenger felé folytatódik, egyet-

42. kép: A Holt-tenger liszáni térségében - Szodoma feltételezett helye közelében - bámulatos geológiai jelenségek láthatók, melyek jól mutatják a föld erejét a vad földrengésekről ismert térségben.

len rettentő görcsben rándult egyet. Óriási hasadékok nyíltak a földben és elnyelték a megművelt földeket, kerteket. A föld mélyéről folyékony kén tört elő, és miután vagy háromszáz méter magasra felrepült, „kén- és tűzeső” formájában hullott Szodomára és Gomorrára. A lakók megfulladtak vagy élve elégtek a szorosan egymás mellé épült házakban. A döbbenetes tűzijátékból származó kénlabdacsokat még ma is lehet találni ezen a környéken. Sziddim völgye beomlott, mivel termékeny talaja alól eltűnt a szilárd kő, ami eddig alapként szolgált. A föld szó szerint elolvadt, ahogy a talajban lévő nedvesség a felszínre került - a jelenséget, mely a földrengések gyakori kísérője, a geológia tudománya „kiválás” néven ismeri. A Sós-tenger elöntötte a földet és elborította Szodoma izzó romjait. A hírhedt hely, amelynek neve összeforrott a zülléssel és erkölcstelenséggel, a fortyogó víz alá csúszott - ott található ma is, alig száz méterrel a Holt-tenger vízszintje alatt, ami egyébként a tengerszint alatt négyszáz méterrel fekszik, így a Föld legalacsonyabb pontjának számít.

Ábrám fiai

Noha Ábrám és Sárai sok évet töltött együtt, nem született gyermekük. Am amikor már azt gondolta, túlvan azon a koron, amikor még gyerekeket szülhetne, Sárai egészséges fiúgyermeknek adott életet - ezt úgy tekintették, mint Isten ajándékát. A fiút IZSÁK-nak nevezték el, ám nem Izsák volt Ábrám első vagy egyetlen élő fia.

Alig Egyiptomban tartózkodott, a törzsfőnök - a Heti fáraóval váltott ajándékok részeként - szert tett egy szolgálóra. Új gazdája Hágárnak nevezte el a lányt, és Sárainak adta, mikor a héberek elhagyták Egyiptom földjét.

Sárai, Ábrám felesége, tehát fogta egyiptomi szolgálóját, Hágái t, s amikor Ábrám már 10 éve lakott Kánaán földjén, feleségül adta férjének, Ábrámnak. Ő együtt volt Hágárral, s ez fogant. (Tér 16:3-4)

Kr. e. 1842-ben, jó néhány évvel Izsák születése előtt Hágár Ábráin ágyasa lett és fiút szült neki, akit a büszke apa IZMAEL-nek nevezett el. Ám mikor Kr. e. 1829-ben Sárai fia megszületett, Ábrám vagyonának új örököse lett, mivel Sárai gyermeke - anyja a törzsfőnök első felesége lévén - mind megítélésében, mind örökségét tekintve felülmúlta Izmáéit. A következő néhány évben egyre nőtt a feszültség a két asszony között, míg végül elkerülhetetlen lett a nyílt összetűzés.

Sárai arra következtetett, amíg Izmáéi és egyiptomi anyja a táborban vannak, fia öröklése veszélyben forog, ezért elment Ábrámhoz, és féltékenységében azt követelte, űzzék el Hágái t és Izmáéit a törzsből, és küldjék

IZSÁK: „Mosolyogjon [rá Isten]” - bibliai Jichak. IZMAEL: „El hallja”. őket olyan messzire, amennyire csak lehet. Senki sem áshatja alá az ő státusát, mint első feleség és fia örökösségét. Ábrám nehéz szívvel, de engedett Sárainak, és elűzte legidősebb fiát.

Hágár és Izmáéi délnek indultak, Beer-Sebán keresztül Párán pusztájába mentek, a Sínai-félszigetre, itt telepedtek le. Izmáéi egyiptomi nőt vett feleségül, aki a hagyomány szerint tizenkét fiút nemzett vele, akik tizenkét törzset alapítottak, pontosan úgy, mint később Jákob és Izrael tizenkét törzse esetében. Izmáéi az arab néphagyomány szerint az „arab nép” alapítója.

Izsák féltestvérének száműzése hamarosan megismétlődött, amikor Sárai úgy döntött, kíméletlenül eltávolítja fia többi vetélytársát is. Ábrámnak volt egy másik ágyasa is, akit Keturának hívtak, és aki hat fiút szült neki. Sárai ragaszkodott hozzá, hogy őt is kergessék el fiaival együtt. Ábrám családjának második csoportja megfelelő ellátmánnyal és hűséges követők védelmében kelet felé indult, a Jordánon túli vidékre, ahol belőlük lettek az északkelet-arábiai Midián törzseinek alapítói. Az egyiptomi fogságot követő időszakban a midiánitáknak fontos szerepe van abban, hogy újból helyére kerüljön Izrael kulturális öröksége, ám mindez csupán a jövő, amikor Mózes élettörténetének lesznek szereplői. Itt és most, az első pátriárka, Ábrám idején, Hágár és Ketura fiait a féltékenykedő anya szépreményű gyermeke kedvéért megfosztja örökségüktől. A hagyományosan ellenséges népek - a zsidók és az arabok - közötti szakadás itt kezdődött a vagyon elosztása felett kirobbant családi perpatvarral.

Túlzott áldozat

A korai bronzkori élet gyakran véres volt és kegyetlen. Maga a természet sem kímélte a Föld lakóit - vad viharok, árvizek, hosszan tartó hőség, járványok, éhínség, földrengések. Az emberek úgy igyekeztek kezelni a problémákat, hogy áldozatokkal engesztelték az isteneket abban a reményben, ezzel abbamarad a csapások sorozata. Mint láttuk, Ábrám korában különösen nagy és hosszan tartó járvány és éhínség dúlt a térségben. A kétségbeejtő helyzetben az ember gyakorta drasztikus módszerekhez folyamodott, hogy biztosítsa túlélését. Istenének csak valamilyen nagy, személyes áldozattal tudta bizonyítani, hogy rendíthetetlen hitében. A legnagyobb áldozatnak pedig az számított, ha felajánlotta istenének, ami számára a legtöbbet jelenti - legidősebb fiát és örökösét. így született meg az elsőszülöttek áldozatának szertartása.

A teljességgel felesleges gyakorlat, melyet eredetileg a kétségbeesés szült, még több mint ezer évig nem ment feledésbe. Városok ostroma idején a legidősebb fiúkat ledobták a falakról abban a hiú reményben, hogy a helyi istenség látja az elkötelezettség legvégső bizonyítékát és a város segítségére siet (Askelón fala, Karnaknál és 2Kir 3:27). A Fönícia területén található Ugaritban a késő bronzkorban a gyermekekkel bemutatott égőáldozat (a „mo/oft-áldozat”) El és Baál imádatának egyik formája volt. Jiftach, izraelita bíra saját lányát mutatta be égőáldozatul Jahve tiszteletére (Bír 11:30-31). Júda királyai - Acháb és unokája, Manassze - is fiaikat áldozták fel Jeruzsálem déli oldalán, a Hinnom-völgyben, az egyik mo/oGáldozati helyen. Jeremiás és Ezekiel próféták idején is ezt a helyet használták olyan áldozatok bemutatására, amelyeknél Jahve vagy más bálványok nevében fiatal gyerekeket vetettek a tűzbe. A próféták elítélték ezt a gyakorlatot.

Bizony, Júda fiai gonoszságot műveltek a szemem láttára

- mondja az Úr. Undokságaikat bevitték abba a házba, amely az én nevemet viseli, hogy megfertőztessék vele. Fölépítették a Tófet magaslatát a Ben-Hinnom völgyében, hogy áldozatul elégessék fiaikat és lányaikat, bár ilyet egyáltalán nem parancsoltam nekik, még csak eszembe se jutott. (Jer 7:30-31)

A föníciai KARTHAGO-ban nagy temető található, melyet tófetnak hívnak - több ezer feláldozott kisgyerek maradványa nyugszik itt. Knosszosz palotájában, Krétán a régészek még olyan gyerekcsontokat is találtak, amelyeken jól látható vágásnyomok voltak - a rituális áldozat és kannibalizmus árulkodójelei. Mindezek mellett ott van még Agamemnón szépséges lányának, Iphigeneiának története is, akit azelőtt áldoztak fel, hogy az akháj hajók elindultak volna az Egei-tengeren Trója felé. A történet, amely elmondja, miként hagytak fel az izraeliták az emberáldozattal, a Teremtés könyvének huszonkettedik fejezetében olvasható.

Égy napon, mikor Izsák már tizenéves kamasz volt, Ábrámnak látomása tárriadt, amelyben El a végső áldozatot követelte tőle. Fájt a szíve, de másnap reggel tűzifát rakott a szamarakra az égőáldozathoz, és elindult észak felé, az áldozatnak előírt helyre, Mórija hegyéhez; a szikladarab Ábrám szellemi mentora, Melkizedek királyságában, Sálem városánál található. Ábrám, Izsák és kísérőik három napig vándoroltak, mire elérkeztek a Szilvan-hegységhez, Mórija hegye a Kidron-völgy másik oldalán magasodott. A szolgák azt az utasítást kapták, hogy itt várjanak, míg Ábrám és Izsák előrementek, hogy elvégezzék az Élnek szóló áldozatot. Mikor apa és fia a kőoltárhoz értek, ahol az áldozatot kellett bemutatni, Izsák ráébredt, hogy ő lesz az égőáldozat. Sehol sem látott birkát vagy kecskét, amelyet az áldozathoz a hegycsúcsra vezettek. Hogy bizonyítsa atyja iránti feltétlen engedelmességét, engedte, hogy Ábrám megkötözze a kezét, majd csendben felkészült - végighevert az oltáron. Az áldozat bemutatója és az áldozatra szánt lélek egy szót sem szólt egymáshoz; nem volt szó, ami kifejezhette volna, miként éreznek ebben a pillanatban, az áhítatos hívő egyetlen istene iránti hűségének, és a fiú atyja iránt érzett szeretetének végső próbáján.

Mikor Ábrám feje fölé emelte a bronztőrt, hogy elvégezze a feladatát, neszezést hallott a közelben. Felnézett, és egy fiatal kost látott, amely szarvánál foga fennakadt a bozótban. Úgy érezte, jelet lát, és többé nem köve-

KARTHÁGÓ: Alapították Kr. e. 825.

telik tőle, hogy áldozza fel a fiát. El adott neki másik áldozatot: egy áldozati bárányt. Kiszabadította Izsákot a kötelékekből, és fiával együtt emelték a kost az oltárra, hogy feláldozzák.

Jahve gyermekeinek ettől a naptól fogva tilos volt emberéletet kioltani áldozati oltáron; csakis az állatok elsőszülöttjeit lehetett a hegyek istenének áldozatul bemutatni.

A temetkezési barlang Machpelában

Nem sokkal azután, hogy Izsák férfivá érett, meghalt az anyja, Sárai. Ábrám Kirjat-Arbában - amelyet később Hebronnak neveztek - barlangot vett Efrontól, egy anatóliai kivándorlótól, aki a Machpela néven ismert terület tulajdonosa volt, és ott temette el feleségét. Machpela barlangja ma Hebron közepén, a régi mecset alatt található.

A Sárai temetését követő két évszázad alatt a sír Ábrám családjának temetkezési helye volt, ahová a vezetőket vitték. Magát Ábrámot is ebben a barlangban helyezték végső nyugalomra. A sírt sok évvel később kétszer is felnyitották, hogy ide temessék Izsák, illetve Rebekka holttestét. Végül Ábrám családjának harmadik „nemzedékét” - Jákob pátriárka mumifikált testét - is elhozták Egyiptomból, hogy a családi sírboltban helyezzék el, Kirjat-Arbában. Jákob itt csatlakozott első feleségéhez, Leához, akit húsz évvel korábban ő maga temetett el ide, mielőtt elindult volna Egyiptomba. Jákob temetése után a machpelai barlangot végleg lezárták. Ám mindez a távoli és - egyelőre - ismeretlen jövőben történik majd, míg most éppen Ábrám szolgája tér vissza a héberek szülőföldjére, hogy feleséget hozzon a főnök fiának és örökösének.

Menyasszony Izsáknak

A hű szolga megérkezett Harrán városába, ARAM-NAHARAJN-ba. Meglátogatta Betuelt, Ábrám unokaöccsét, Nachor - Ábrám testvére - és Milka fiát. Ábrám képviselője és Betuel legidősebb fia, Lábán tárgyalni kezdett a fiú húgáról, akit Izsák feleségének szeretett volna a szolga elkérni. Végül Rebekka, Betuel lánya szolgálóival együtt elindult Kánaán felé, hogy csatlakozzon nagybátyja törzséhez.

Ezek után ez lett a szokás: a héber örökös az észak-szíriai Harrán városából választ magának feleséget. Az Ábrámot szülőföldjéhez kapcsoló szoros szálak csak a Nílus völgyében töltött szolgaévek alatt gyengültek meg, mikor a héber férfiaknak egyiptomi uraik megtiltották, hogy elhagyják a Fekete Földet.

ARAM-NAHARAJN: Egyiptomiul Naharina, a föld „két folyó között”, vagyis az Eufrátesz és a Hábúr közötti terület.

Ábrahám halála

Végül, hosszú és gazdag élete végén Ábrám kilehelte lelkét és nyugalomra helyezték abban a barlangban, amelyet jó néhány évvel korábban ő vásárolt Efrontól, Cochár fiától Sárai temetéséhez. A barlangot elzáró sziklát félregörgették, Izsák pedig összegyűjtötte anyja csontjait, hogy helyet csináljon atyja számára. Kr. e. 1815-ben Ábrám testét két fia, Izsák és Izmáéi elhelyezte a barlangban - Ketura fiai közül azok, akik elég közel voltak Machpelához, ugyancsak megjelentek a temetésen. A sírt lezárták, így várta a következő héber főnököt, aki ősei között nyugovóra tér.

(Tér 19:23-26)

A nap éppen megjelent a föld felett, amikor Lót megérkezett Coárba. Akkor Isten kén- és tűzesőt bocsátott az égből Szodomára és Gomorrára. így pusztította el ezeket a városokat, az egész vidéket, a városok minden lakóját és a mező egész növényzetét. Felesége visszanézett és sóoszloppá változott.

43. kép: Szélkoptatta alakzatok Liszán üledékes rétegeiből Szodoma feltételezett víz alatti lelőhelye közelében, Maszada citadellája alatt.

Történeti és régészeti háttér

El mint holdistenség

Ábrahám ősei nagy valószínűséggel a Holdat tisztelték. Peter van dér Veen kollégám - más szakértőkkel egyetértésben - az állítja, hogy a Terach név (Ábrahám apjának neve), a sémi jarea („Hold”) vagy jera („hónap”) szóra vezethető vissza, míg Lábán („Fehér”) nevét a héber Lebana szóval állítják párhuzamba, ami a Hold egyik szinonimája (ahogy Hám a napistenre, Samasra utal). Sárai és Milka női nevek, amelyeket a történet Ábrahámmal összefüggésben említ, ugyancsak Szín, a holdisten tiszteletéhez kapcsolódnak, mivel valójában mind a kettő Ningal, a mezopotámiai holdisten isteni hitvesének megnevezése. Sarratu („Királynő”) a sumer Ningal név egyenes héber fordítása, míg Milka feltehetően Malkatu, hercegnő - ezt a kifejezést is használták Ningalra.

A harráni pátriárkák Holdhoz fűződő kapcsolatát az előző tudósnemzedék néhány nagy alakja - E. Dhorme, A. Parrot - vetette fel, és ma is olyan Biblia-szakértők támogatását élvezi, mint G. Wenham. Nagyon valószínű, hogy a Balih-Harrán térségben tisztelt Il-Amurru azonos az amorita Ellel, így Ábrahám El istenével is.

1. Il-Amurru, mint a pátriárkák El-Saddáija

Il-Amurru legfontosabb felesége Asera volt, akit El feleségeként is ismerünk. Számos pecsétnyomón ábrázolják meztelen nőként, aki karját melle alatt tartja. Mellette Il-Amurru.

Il-Amurru egyik mellékneve a Bel-Sade („a hegyvidék ura”), ami nagyon hasonlít El melléknevéhez - saddái („hegylakó”). Ugyanakkor a melléknév gyakorinak számít a mezopotámiai istenségek között, és példának okáért Assur neve mellett is megjelenik az Assur- bel-Sadue - „Assur, a hegy ura” - és az Assur-Sadili - „Assur, az istenek hegye” - formában. Ám hiába ennyire elterjedt ez a név - mivel a pátriárkák a Balih-Harrán térségből jöttek, ésszerű a feltételezés, hogy a név eredetileg a területen elsődlegesen tisztelt istenség, vagyis Il-Amurru - megnevezéséből ered.

Il-Amurru egyik megnevezése „a hegyeket járó pásztor”, ami hasonlít arra, ahogy a pátriárkák Eljét Említik: „Izrael pásztora” (Tér 48:15 és 49:24). Emellett Il-Amurrút II- Abiának („atyám Élje”) is hívták, ami megint csak közel áll a Bibliában előforduló „atyáid Élje” megnevezéshez (Tér 49:24-25).

A kánaánita/urartui Ellel ellentétben Il-Amurru agresszív harcos-isten, „erős, mint az oroszlán, íja van és nyilai, fegyvere a vihar és a villámlás”. Ez nem áll ellentétben a pátriárkák Eljének jellegzetességeivel, akiről azt írják: „Jákob erősének keze, Izrael sziklájának neve szétzúzta karjuk inait” (Tér 49:24).

Il-Amurrut összehasonlíthatjuk azzal az istennel, amelyet egy Teli ed-Dabaában talált pecsétnyomón láthatunk (F/l réteg). A viharisten a hegyeket járja - pontosan úgy, ahogy Il-Amurru/El - és vad bikaként is megjelenik a tenger hullámai felett. Bár tudott, hogy a bika a szír viharistent, Hadadot jelképezi, jelentheti Élt is - nemzőként -, vagy akár magát a harráni Színt, akit a Gu.anna melléknévvel illettek, ami annyit tesz: „mennyek vad bikája”. Természetesen a félhold is hasonlít a vad bika hajlított szarvához.

2. Il-Amurru, mint jellegzetes holdistenség

Mint láttuk, Il-Amurru/El szoros kapcsolatban áll a harráni Szín holdisten kultuszával, akivel talán azonos is; legalábbis a helyi nomád népesség vallási hagyománya szerint. Mindezt a következő bizonyítékok támasztják alá:

1. Az istenség nevét néha hosszabb alakban is leírták: dingir.enszu.dingir.martu - fordítása: „Szín, Amurru-ország ura”.

Az elveszett testamentum

2. Il-Amurru szent jelképei a göcsörtös bot és a szent gazella. Ezeket gyakorta ösz- szefuggésbe hozták a félholddal is, ami a harráni Szín jelképe. Néha Il-Amurrút is úgy ábrázolják, hogy a holdkultusz egyik jelképét tartja a kezében vagy egy ilyen előtt áll.

3. Számos személy, akinek neve tiszteletből tartalmazza Szín nevét, úgy jellemzi magát, mint Il-Amurru szolgáját.

Mindezek után feltételezhetjük, a pátriárkák korában természetes volt, hogy a bibliai Élt (Il-Amurru = az amorita El) megfeleltették a holdistennek, Színnek.

Ha most megvizsgáljuk az Amráfel nevét, aki annak a mezopotámiai szövetséges erőnek volt a vezetője, amelyik Ábrahám korában megtámadta és kifosztotta a térség városait, összekapcsolhatjuk a III. úri dinasztia egyik uralkodója, Amar-Szín nevével. Amráfel nevét Amur-pi-Elnek-A (hold)isten (El) szája (pi) szólt (amur). Amar-Szín király neve azt jelenti: „Szín holdisten szólt”.

Abrahám fáraójának kiléte

Ábrahámot a középső bronzkor I időszakába helyeztük, melyet másként KB/KöB átmenetként is említenek. Történelmileg ez a kor a „sumer újjáéledés” kora Mezopotámiában a III. úri dinasztia alatt (Amar-Szín idején). Egyiptomban ez az Első Átmeneti Korszak és a Középbirodalom első szakasza. Ábrahám fáraójának tehát a IX-XII. dinasztia valamelyik tagjának kellett lennie.

Az Vntersuchungen zűr geschichte und Altertumskunde Agyptensben (H. Kees szerk., 1956, Berlin, Akademie-Verlag, 35-6. o.) Wolfgang Helck felsorolta az összes nevet, amelyet a klasszikus források említenek, mikor erről a fáraóról beszélnek. Ezek a következők:

Idősebb Plinius - NENCOREUS, Seosidis fia (a Nebcoreus alak hibás

> lejegyzése)

Paschasius Radbertus - NACHUR (Nabchur alak hibás lejegyzése)

Theophilosz - NECHAUTH (Nebchauth alak hibás lejegyzése)

Josephus Flavius - NACHAUS (Nabchaus alak hibás lejegyzése)

Malalasz - NARACHU és MARACHO (Nabrachu alak hibás lejegyzése) Cedr. - NARECHU (Nabrechu alak hibás lejegyzése)

Excerpta Barbari - AROUTH (Nabrouch alak hibás lejegyzése)

Antiochiai János - KARACHU (Nabrachu alak hibás lejegyzése)

Helck Plinius beszámolójára összpontosít, és kimutatja, hogy a római író minden bizonynyal NEBKAURE-ra, vagyis II. Amenemhatra, I. Szeszósztrisz (Szenuszert) fiára utalt.

Jól követhető, miként alakul át a név az átadás-átvétel során - a Pliniusnál szereplő alak áll a legközelebb az eredetihez, és visszakövetkeztethető belőle az eredeti alak: Nb-k3w-R’, vagyis II. Amenemhat, I. Szeszósztrisz fia. A hivatkozás tehát olyan forrásból ered, aki ismert olyan egyiptomi listát, amelyik a zsidó kronológiai problémákkal foglalkozott. Ez nem lehetett Manethón, mivel nála II. Amenemhat Amenemmes alakban szerepel.

Plinius tehát feltehetően egy korábbi szerzőtől vette át az Ábrahám fáraójára vonatkozó értesülést. A Naturalis Historia 79. fejezetében számos forrást említ: Hérodotoszt, Euhémerioszt, Duris Samiust, Arisztagorászt, Dionüszioszt, Artemidóroszt, Alexander Polihisztort, Butoridaszt, Antiszthenészt, Démétrioszt, Démotelészt és Apiónt. Elképzelhető, hogy a többféle forrás használata okozta a zavart, és ezért azonosította Plinius Seosidis fiát, Nencoreust Ábrahám fáraójával. Maga Helck is ajánl erre magyarázatot:

Nechaoth néha egy második névvel is szerepel - Pharaon. Ez magából a Bibliából származik, ahol Ábrahám találkozik a „fáraó”-val (Tér 12:15). Ám talán még pontosabb magyarázatot tudunk adni arra, miként dolgozott a névtelen tudós, aki kronológiájában összekötötte II. Amenemhatot Ábrahámmal. A Teremtés könyve 12:15-ből indult ki, ahol szerepel a „fáraó”. Felfedezte, hogy Hérodotosznál szerepel egy bizonyos Pherosz, Szeszótrisz fia, akit azonosított a Bibliában szereplő fáraóval. Mikor megnézte az egyiptomi felsorolást, látta, hogy Szeszósztrisz utóda egy Nb-k3w-R’ (Nenkóreosz) jievű uralkodó, és őt is azonosította a „fáraó”- val. Az egyedüli probléma, hogy a Hérodotosznál szereplő Szeszósztrisz és Pherosz nem a XII. dinasztia tagjai, hanem - ahogy az a későbbiekben szerepel - I. Széthosz (I. Széthi) és II. Ramszesz.

Szeszósztriszt valójában magával II. Ramszesszel szükséges azonosítani, nem pedig az apjával, ám erre majd később kitérünk. A Szeszósztrisz (Hérodotosz) vagy Szeszúszisz (Szicíliai Diodórosz) alakok Ramszesz becenevéből erednek, amelyen az ókori kelet lakossága ismerte őt. Rövidített neve vagy beceneve Szesza volt, esetleg Szüsza vagy Sisa - teljes neve, a Rjamasesa (körülbelül ez az ejtett alak állhat a görög Ramszesz mögött) utolsó tagjából jött létre.

Ezek alapján a Nenkórosz és Szeszószidisz közötti kapcsolat talán Plinius - vagy egy korábbi történész - következtetése. Ránk maradt tehát a feladat, hogy megleljük a Nenkóreosz (Nekhausz, Narakhu) név egyiptomi megfelelőjét. A dolog korántsem olyan bonyolult, amilyennek első pillantásra látszik, mivel a teljesen eltérőnek tűnő nevek valójában egytől egyig a Nebkauré uralkodói név (prenomen) romlott változatai, ahogy azt Helck megállapította.

Nenkóreosz = Nebkóreosz = Nebkauré

Nekhaus = Ne[b]khau[ru]s = Nabkauré

Narakhu = Nakharu = Neb[b]kharu = Nebkhauré

Valóban ez II. Amenemhat, a XII. dinasztia királyának prenomenje, ám így nevezték a herakleopoliszi X. dinasztia egyik királyát is, Nebkauré Hetit. Neve egy Teli el-Retabában - az ókori Pi-Tum, bibliai Pitom - talált feliratos súlyról került elő, amelyet Flinders Petrie ásott ki. James Hoffmeier a következőt írja erről:

Peleié kiásott egy feliratos súlyt is, melyen Nb-k3w[re] Khti név olvasható. A herakleopoliszi X. dinasztia királya, Heti neve alapján Redford azt feltételezi, hogy „a Vádi Tumilátban található Retaba a X. dinasztia idején erődített település volt”. Az érdekes feltételezés magyarázatot adna arra a [Heti, intelmei] Merikarénakban szereplő utasításra, hogy védeni kell Egyiptom határát, nehogy az Első Átmeneti Korban még több ázsiai jusson be a birodalom földjére (J. Hoffmeier: Israel in Egypt, 1997, 66. o.)

Manfred Bietak 1979-ben felfedezett egy sztélét Teli el-Dabaában - ókori Avarisz, a bibliai Gósen -, amelyen „Heti házá”-ról esik szó. Néhány évvel később kiderítették, hogy az Első Átmeneti Korban - a X. dinasztia idején - valamiféle erőd vagy palota állt ezen a helyen. Úgy tűnik, hogy abban az időben, amikorra Ábrahám történetének egyiptomi részét tettük, Heti király palotát tartott fenn a delta keleti részén. Emellett Nebkaujré] Heti fáraó itteni jelenléte is régészetileg bizonyítható. Az itt felsorolt információk alapján - melyekre Peter van dér Veen hívta fel a figyelmemet - a herakleopoliszi X. dinasztia egyébként ismeretlen uralkodóját azonosítom a híres Heti királlyal (prenomenje ismeretlen), az ugyancsak ismeretlen prenomenű Merikaré apjával. Az Intelmeket bölcs apjától, Nebkauré Hetitől kapta, a Teremtés könyvében szereplő fáraótól, aki úgy határozott, nem végezteti ki Ábrámot, amiért nem árulta el neki az igazságot Sáraival kapcsolatban, hanem visszaűzi oda, ahonnan jött, Levante területére.

A X. dinasztia az Új Kronológia szerint

TORINÓI

PRENOMEN	NOMEN		ÚK-DÁTUMOK		KIRÁLYPAPIRUSZ
1. [Meriibré?]	I. Heti	—	Kr. e.	2018-1973	IV: 18	[elveszett]
2. [elveszett]		=	Kr. e.	1973-1968	IV: 19	[elveszett]
3. Noferkaré	[ismeretlen]	=	Kr. e	1968-1953	IV: 20	Noferkaré
4. [ismeretlen]	II. Heti	=	Kr. e.	1953-1943	IV:21	Heti
5. [ismeretlen]	Szenen[...]	=	Kr. e.	1943-1938	IV:22	Szenen[...]
6. [elveszett]		=	Kr. e.	1938-1933	IV:23	[elveszett]
7. Merifhathor?]	III. Heti	=	Kr. e	1933-1925	IV:24	[Meri[...]
8. [ismeretlen]	Sed[...]	—	Kr. e.	1925-1919	IV:25	Sed[...]
9. [ismeretlen]	H[...]	=	Kr. e.	1919-1914	IV: 26	H[.„]
10. [elveszett?]		=	Kr. e.	1914-1904	V:1	[elveszett]
11. [elveszett]		=	Kr. e.	1904-1899	V:2	[elveszett]
12. [elveszett]		=	Kr. e.	1899-1892	V:3	[elveszett]
13. [elveszett]		=	Kr. e.	1892-1886	V:4	[elveszett]
14. [elveszett]		=	Kr. e.	1886-1882	V:5	[elveszett]
15. [elveszett]		=	Kr. e.	1882-1876	V:6	[elveszett]
16. Nebkauré	IV Heti	=	Kr. e.	1876-1847	V:7	[elveszett]
17. Merikaré	[ismeretlen]	=	Kr. e.	1847-1837	V:8	[elveszett]
18. [elveszett]		=	Kr. e.	1837-1833	V:9	[elveszett]

A lista szerint Ábrahám fáraója IV Heti, a dinasztia tizenhatodik uralkodója, Merikaré apja. A Torinói Királypapiruszon egyetlen király uralkodási idejét sem találjuk, mint ahogy a dinasztia uralmának hossza is elveszett. Manethón - a szöveg minden változatában - tizenkilenc királyról beszél (név nélkül) a X. dinasztiánál, uralkodásuk hosszát 185 évben adja meg.

Mezopotámia négy királya

Régóta vitatkoznak rajta, ki lehetett az a négy mezopotámiai uralkodó, aki megtámadta a Negevet és Szodoma előtt megverte a helyi királyok seregét. Most, hogy Ábrahámot az amorita betörés idejére, a III. úri dinasztia korába helyeztük, végre meghatározható lett a királyok kiléte.

1. Amráfel (héber: Amrapel)

Mint láthattuk, a bibliai Amráfel, Sineár királya nem más, mint Amar-Szín, a harmadik a III. úri dinasztia uralkodói közül, akik Sumeriában - a bibliai Sineárban - lévő központjukból, Ur városából irányították birodalmukat. Mind a két névnek ugyanaz az első tagja: Amar/ Amra a sémi beszélni igéből ered. A nevek második része két istent jelöl - az amorita/héber istenséget, Élt, melyet a pi - „száj” - szó előz meg, illetve a holdistent, Színt. A nevek fordítása ennek alapján „El szája szólt” (Amar-pi-El) és „Szín szólt” (Amar-Szín).

Az ókori forrásokból egyértelműen kiderül, hogy a harráni és Balih menti amoriták a holdistent imádták, és az is, hogy a pátriárkák korában Élt gyakorta hozták összefüggésbe a Holddal. Ezek alapján feltételezhető, hogy a Teremtés könyvének készítője a dél-mezopotámiai holdisten (Szín) nevét felcserélte annak az istennek a nevével, akit az amorita/ héber pátriárkák imádtak (El). így lett Amar-Színből Amarpiel.

2. Kedor-Laomer (héber: Khédorlaomer)

A bibliai Khédor-Laomer nevet a tudósok a Kutir-Lagamar (keleti sémi: Kudur-Lakamar) romlott alakjának tekintik - a név jelentése: „Lagamar [istennő] legidősebb fia”. A töredékes elámi királylista nem tartalmaz ilyen nevet, ugyanakkor ismerünk egy Kutir-nahhuntét, tehát létezik ilyen jellegű név, csupán másik elámi istenséggel. Emellett nem áll rendelkezésünkre egyetlen elámi királynév sem a III. úri dinasztia idejéből, mivel Elánt ekkoriban a sumer birodalom része volt, és a III. úri dinasztia tagjai uralkodtak mindenhol.

Mindazonáltal tudjuk azt, hogy Szúziána uralkodói rendelkeztek a főrégens (szukkal- ma) címmel, és az ő feladatuk volt fenntartani a birodalom rendjét. Az elámi királyok tulajdonképpen egyfajta „idegenlégiót” vezettek, amely leverte a lázadásokat és begyűjtötte az adókat a III. úri dinasztia birodalmának határterületeiről. Ezért olvasható az a Tér 14: 4-ben, hogy a Jordán-völgy déli részének királyai tizenkét évig Kedor-Laomer alattvalói voltak, mielőtt fellázadtak. Az elámi főrégens feladata volt beszedni az adót Amar-Szín (Amráfel) nevében, ezért az ő dolga volt a III. úri dinasztia katonai szövetségének parancsnokaként támadást vezetni az itteni városok ellen.

3. Arjoch (héber: Arjók)

A bibliai Aijochot, Ellaszár királyát Zarikúval, Assur kormányzójával azonosítják, aki Amar-Szín uralkodásának első éveiben töltötte be ezt a posztot. Ellaszár tulajdonképpen a város (Assur) ideografikus sumer írásképének - Ala.szar - fonetikus átírása. Amennyiben levágjuk az első mássalhangzót a névből, Ariku alakot kapunk - ebből származhat a Bibliában olvasható Arjók. Assur városából előkerült egy kőtábla, melyet Zariku, a kormányzó készíttetett „Amar-Szín, a hatalmas uralkodó, a [Föld] négy égtájának uralkodója” tiszteletére, ami azt mutatja, hogy Assur ebben az időben Ur alattvalója volt.

4. Tidál (héber: Thidál)

A bibliai Tidált, Gójim királyát a hurrik vezérével, Ttsadallal, Urkis királyával azonosítottuk. A Teremetés könyvének készítője most is elhagyja az egyik mássalhangzót - ezúttal a név középső elemét -, így kapjuk meg a Ti[sa]dal alakot. A gójim szót lehet „nemze- tek”-ként is értelmezni, vagyis a Zagroszban élő népek törzsszövetségeként, beleértve a hurrikat is, akik a III. úri dinasztia idején jelentek meg a történelem színpadán.

Szodoma elhelyezkedése

Szodoma városa a régészet egyik nagy felfedezése lesz, amikor megtalálják. Ebben a könyvben egy német tudós, Marcus Laudien alapos kutatás után felállított elméletét használtam fel - az eredetit itt-ott kiszíneztem egy kissé.

Számos hagyomány áll rendelkezésünkre, amelyek szerint a síkságon állt városok (amelyeket máshol Pentapolis/ néven említenek) egy része a Holt-tengerbe süllyedt az Abrahám és Lót idején bekövetkezett katasztrófa során. Nemrégiben egy sor kora bronzkori város romjait azonosították feltételesen a bibliai Bsntapolisz településeivel a Holttengertől délkeletre, véleményem szerint csupán részben helyesen (lásd lejjebb). A híres madabai mozaiktérképen, amely ezt a területet ábrázolja, Coár - az ötödik város, ahová Lót menekült - a Holt-tenger délkeleti partvonalának közelében található. Ugyanakkor a térképen látható helyrajzi részletekből világosan kiderül, hogy a Holt-tenger déli partja alig néhány kilométerre volt az Arnon-folyó szurdokától déli irányban. Ez arra utal, hogy a Holt-tenger sekélyebb, déli medencéje a térkép készítésének idején (Kr. u. kb. 560) nem létezett. A helyzet ma is nagyon hasonló - a tenger déli medencéjét egy sor sóborította lapály jelenti. A geológiai és klimatológiai kutatások kimutatták, hogy az évezredek során a Holt-tenger vízszintje jelentős mértékben emelkedett és süllyedt. Krisztus korában a sós víz alacsonyabban állt, mint mostanság - az elmúlt kétezer évben a vízszint ötvenméternyit emelkedett, ám újabban ismét csökken a Kr. u. első századokban tapasztalt vízszintre. A Kr. e. III. évezredben (korai bronzkor) a völgy éghajlata éppen a nedves szakasz végén járt, így a Holt-tenger vízszintje csökkenni kezdett.

A száraz időszakban, a korai bronzkor végén - abban az időszakban, amikor az Új Kronológia szerint Ábrahám élt - a Holt-tenger nyugati oldala enyhe (hétfokos) lejtőjével több évszázadon át a víz felett volt - az így szárazon álló hatalmas földterületet nevezték Sziddim-völgynek. Laudien feltevése szerint Szodoma városa egy földnyelven épült, az EnGedi forrásától alig négy kilométerre déli irányban. Talált is egy hosszú dombot - formájára és alakjára olyan, mint Jerihó -, mely a jelenlegi vízszint alatt fekszik, ezt azonosította Szodoma városával. A parttól körülbelül 500 méterre található, ott, ahol a Nahal-Hever vádija a tóhoz ér. A domb hosszúkás alakja jól látható a Holt-tengerről rendelkezésre álló szonártérképen, amelyet a Holt-tenger geofizikai felmérése (1978) során készítettek. A „halomtól” nem messze nagy, ellipszis alakú lyuk is látható a térképen, ami talán egy szurokbánya - a Bibliában szereplő aszfaltbányák egyikének - nyoma.

Számos oka van annak, hogy Szodomát ide helyezzük, azonban most csupán az igazán jelentőseket sorolom fel.

1. A Holt-tenger medencéjének délnyugati részén sok aszfalt „telér” található.

2. Több olyan régészeti lelőhely is található itt a korai időkből - mint például a nahal- mishmari barlang, híres rézkincsével, vagy az En-Gediben talált kalkolitikus szentély -, amelyek nem kapcsolódnak egyetlen nagyobb központhoz sem. Ez arra utal, hogy a környéken városnak kellett lennie, noha eddig nem találták meg.

3. Miután Mezopotámia négy királya megtámadta Szodomát - ahogy az a Teremtés könyve 14. fejezetében olvasható -, a Holt-tenger nyugati partja mentén tértek haza. Amennyiben Szodoma a Holt-tenger délkeleti térségében található régészeti lelőhelyek valamelyikével azonosítható, miért nem használta a mezopotámiai hadsereg visz- szatéréséhez is azt az útvonalat, amelyiken idáig jött, vagyis a Király Útját, ami néhány kilométerre keletre húzódik. Ennek oka, hogy Szodoma valójában a Holt-tenger nyugati partján feküdt, így ez volt a négy király számára a leggyorsabb útvonal hazafelé.

4. A két üzenethozó, akiket Ábrahám megvendégelt Mamréban, Hebron mellett, még ugyanaznap este megérkezik Szodomába (Tér 18. és 19.). Az út Hebrontól a Holt-tengerig En-Gedi körül nyolc órát vesz igénybe. Ám ha a Holt-tenger délkeleti részéhez kellene eljutni, ahhoz még hat óra lenne szükséges, vagyis lehetetlen egyetlen délután és este alatt eljutni odáig. A Hebront az En-Gedi melletti Szodomától elválasztó harminchét kilométer még megtehető ennyi idő alatt. Ha a hírvivők délután 1 órakor indultak, este 9 körül érkezhettek meg.

5. Az ókori szerzők azt írják Szodomáról, hogy az En-Gedi és Maszada közötti térségben található. Sztrabón Poszeidonioszt idézi, mikor azt mondja, hogy Szodoma és néhány alattvaló városa Maszada környékén feküdt, és sokat elnyelt a Sós-tenger. Kürénéi Szüneziosz Dionoszra hivatkozva azt állítja, hogy az esszénusok települése volt Szodoma közelében. Ez nem a híres Kumrán - ahol a tekercseket találták -, hanem az a közösség, amelyikről Plinius is írt, és amelyik az En-Gedi szurdok közelében lévő dombon helyezkedett el, ahonnan kilátás nyílt a Holt-tenger melletti oázisra. A közösség tehát négy kilométerre volt Szodoma feltételezett víz alatti lelőhelyétől. Bizánci István geográfiai enciklopédiájában azt állítja, hogy En-Gedi „az arábiai Szodoma” közelében volt, és hogy a város most a Holt-tenger medencéjében rejlik.

Ezek alapján Szodoma városa a Holt-tenger délnyugati oldalán helyezkedett el. Mint láttuk, Coár a délkeleti parton feküdt. A madabai térkép szinte pontosan oda helyezi, ahol ma Báb ed-Dra romjai találhatók. Létezik már elmélet, amelyik szerint ez lenne Szodoma, azonban véleményem szerint ez inkább Coár, a kora bronzkori ftntapolisz ötödik tagjának helye. A Numejrában, Báb ed-Drától délre található lelőhely pedig talán Gomorra romjait őrzi magában.

Dávid M. Rohl

44. kép: így nézhetett ki a Holt-tenger a KB/KöB átmenet idején (Kr. e. kb. 1830), mikor az En-Gedi közelében állt Szodomát még nem öntötte el a víz. A vízszint ekkoriban a tengerszint alatti 500 méteres szintvonal közelében lehetett. Szaggatott vonal jelzi az északi medence déli partját, ahogy az a madabai mozaiktérképen látható - az Arnon szurdokához és Coár városához viszonyítva. A Holt-tenger déli medencéjében Abrahám és Lót idejében nem volt víz (ahogy most sincs). Szodoma feltételezett helye enyhén lejtős síkság Nahal-Hever szurdokával - és a télen benne folyó patakkal -, valamint En-Gedi forrásai szemben.

II. kisi dinasztia az Új Kronológia szerint

1. Su[...] = Kr. e. 2397-től 2378-ig (SK szerint 201 + x évig uralkodott)

2. Dadaszig = Kr. e. 2377-től 2358-ig (SK szerint [...] évig uralkodott)

3. Magalgalla = Kr. e. 2357-től 2322-ig (SK szerint 360 + x évig uralkodott)

4. Kalburn = Kr. e. 2321-től 2303-ig (SK szerint 195 évig uralkodott)

5. Se-e = Kr. e. 2302-től 2267-ig (SK szerint 360 évig uralkodott)

6. Gasubnunna = Kr. e. 2266-tól 2249-ig (SK szerint 180 évig uralkodott)

7. Enbi-Estar = Kr. e. 2248-tól 2229-ig (SK szerint [...] évig uralkodott)

8. Lugalmu = Kr. e. 2228-tól 2193-ig (SK szerint 360 évig uralkodott)

A sumer királylista szerint a II. kisi dinasztia 100 évig uralkodott.

A lagasi dinasztia az Új Kronológia szerint

1. Gursar = Kr. e. 2358-tól 2341-ig

2. Gunidu = Kr. e. 2340-től 2323-ig

3. Umanse = Kr. e. 2322-tól 2298-ig

4. Akurgal = Kr. e. 2297-től 2264-ig

5. Eannatum = Kr. e. 2263-tól 2225-ig

6. I. Enannatum = Kr. e. 2224-től 2200-ig

45. kép: A Holt-tengerről készült szonártérkép En-Gedi környékét mutató részlete, rajta Szodoma két feltételezett helyével.

7. Entemena = Kr. e. 2199-től 2175-ig

8. II. Enannatum = Kr. e. 2174-től 2150-ig

9. Lugalbanda 7 Kr. e. 2149-től 2143-ig

10. Enetazi = Kr. e. 2142-től 2138-ig

11. Urukagina = Kr. e. 2137-től 2130-ig

Az aksaki dinasztia az Új Kronológia szerint

1. Unzi = Kr. e. 2257-től 2228-ig (SK szerint 30 évig uralkodott)

2. Undalulu = Kr. e. 2227-től 2216-ig (SK szerint 6-12 évig uralkodott)

3. Urur = Kr. e. 2215-től 2210-ig (SK szerint 6 évig uralkodott)

4. Puzurnirah = Kr. e. 2209-től 2190-ig (SK szerint 20 évig uralkodott)

5. Isúil = Kr. e. 2189-től 2166-ig (SK szerint 24 évig uralkodott)

6. Súsin = Kr. e. 2165-től 2159-ig (SK szerint 7 évig uralkodott)

A sumer királylista szerint az aksaki dinasztia összesen 99 évet uralkodott.

AII. uruki dinasztia az Új Kronológia szerint

1. Ensakusanna = Kr. e. 2248-tól 2189-ig (SK szerint 60 évig uralkodott)

2. Lugalkinisedudu = Kr. e. 2188-tól 2167-ig (SK szerint x + 2 évig uralkodott)

3. Lugalkiszalszi = Kr. e. 2166-tól 2130-ig (SK szerint x + 7 évig uralkodott)

A sumer királylista szerint a II. uruki dinasztia összesen [...] évet uralkodott.

A III. kisi dinasztia az Új Kronológia szerint

1. Kubaba = Kr. e. 2192-től 2183-ig (SK szerint 100 évig uralkodott)

A sumer királylista szerint a III. kisi dinasztia 100 évet uralkodott.

A II. úri dinasztia az Új Kronológia szerint

1. Lugalkinisedudu = Kr. e. 2188-tól 2167-ig (SK szerint [...] évig uralkodott)

2. Lugalkiszalszi = Kr. e. 2166-tól 2130-ig (SK szerint [...] évig uralkodott)

3. [.. .]gi = Kr. e. 2129-től 2098-ig (SK szerint [...] évig uralkodott)

4. Kaku = Kr. e. 2097-től 2060-ig (SK szerint [...] évig uralkodott)

A sumer királylista szerint a II. úri dinasztia 116 évig uralkodott.

AIV kisi dinasztia az Új Kronológia szerint

1. Puzur-Szín = Kr. e. 2182-től 2158-ig (SK szerint 25 évig uralkodott)

2. Ur-Zababa = Kr. e. 2157-től 2118-ig (SK szerint 400 évig uralkodott)

3. Szimudár = Kr. e. 2117-től 2088-ig (SK szerint 30 évig uralkodott)

4. Uszivatar = Kr. e. 2087-től 2081-ig (SK szerint 7 évig uralkodott)

5. Estarmuti = Kr. e. 2080-tól 2070-ig (SK szerint 11 évig uralkodott)

6. Ismesamas = Kr. e. 2069-től 2059-ig (SK szerint 11 évig uralkodott)

7. Nannia = Kr. e. 2058-tól 2052-ig (SK szerint 7 évig uralkodott)

A sumer királylista szerint a IV kisi dinasztia 491 évet uralkodott.

46. kép (szemben): A híres madabai mozaiktérkép (Kr. u. kb. 560) - a körvonalakat fekete vonallal kihúztuk - a Holt-tenger medencéjének északi részét ábrázolja. Az Arnon szurdok Coártól északra látható, és így ez utóbbit a térkép a ma Liszán-félsziget néven ismert területre helyezi.

Hebron?

AIII. uruki dinasztia az Új kronológia szerint

1. Lugalzageszi = Kr. e. 2129-től 2105-ig (SK szerint 25 évig uralkodott)

A sumer királylista szerint a III. uruki dinasztia 25 évet uralkodott.

Az agadéi dinasztia az Új Kronológia szerint .

1.1. Sarrukín = Kr. e. 2117-től 2062-ig (SK szerint 56 évig uralkodott)

2. Rímus = Kr. e. 2061-től 2053-ig (SK szerint 9 évig uralkodott)

3. Manistusu = Kr. e. 2052-től 2038-ig (SK szerint 15 évig uralkodott)

4. Narám-Szín = Kr. e. 2037-től 2001-ig (SK szerint 37 (?) évig uralkodott)

5. Sar-kalí-sarrí = Kr. e. 2000-től 1976-ig (SK szerint 25 évig uralkodott)

6. Elulu, Nanum, Imi, Igigi = Kr. e. 1975-től 1973-ig (SK szerint 3 évig uralkodtak)

7. Dudu = Kr. e. 1972-től 1952-ig (SK szerint 21 évig uralkodott)

8. Su-Turul = Kr. e. 1951-től 1937-ig (SK szerint 15 évig uralkodott)

A sumer királylista szerint az agadéi dinasztia 181 évig uralkodott.

AIII. úri dinasztia az Új Kronológia szerint

1. Ur-Nammu = Kr. e. 1900-tól 1883-ig (SK szerint 18 évig uralkodott)

2. Sulgi = Kr. e. 1882-től 1835-ig (SK szerint 46 vagy 48 évig uralkodott)

3. Amar-Szín = Kr. e. 1834-től 1826-ig (SK szerint 9 évig uralkodott)

4. Su-Szín = Kr. e. 1825-től 1817-ig (SK szerint 9 évig uralkodott)

5. Ibbí-Szín = Kr. e. 1816-tól 1793-ig (SK szerint 24 évig uralkodott)

A sumer királylista szerint a III. úri idnasztia 108 évet uralkodott.

aaa

?aaWía

szolgálnod,

Nézd, lakóhelyed messze lesz a termékeny földtől és messze az ég harmatától. Kardodból kell élned és testvérednek kell ;dalódzol, lerázod igáját magadról.

(Teremtés könyve 27:39-40)

DÁVID ROHL

AZ ELVESZETT TESTAMENTUM

Hetedik fejezet

A SZOLGASÁGHOZ VEZETŐ ÚT

(Teremtés könyve 25:19-től 37:36-ig)

Ezsau és Jákob - Jákob Mezopotámiában - Visszatérés Kánaánba

- József és testvérei

A történet

A

brahám halálával ismét bizonytalanság köszöntött Jahve gyermekeire, melyet az éhínség és a törzsi örökségért vívott küzdelmek csak súlyosbítottak.

A Két Folyó Földjét előbb összeomlás, majd a lassú újjáépülés jellemezte. Abrahám korának birodalma, a III. úri dinasztia országa lassan szétesett. Ur ötödik királya, a szerencsétlen csillagzat alatt született Ibbí-Szín uralkodása csúf véget ért, mikor a dinasztia utolsó tagját elvitték Elámba. A sumer királyok családját két, sémi nyelvből vett neveket viselő dinasztia váltotta fel, akik egy időben uralkodtak Iszin, illetve Larsza városaiból. Az észak-mezopotámiai amoriták egyre erősebbek és hatalmasabbak lettek. Kánaántól délre, a Nílus völgyében új dinasztia, a XII. kezdte meg 163 évig tartó uralmát.[16]

Egyiptom határaitól északra az amorita héber családok versenyeztek egymással a különféle jogokért és örökségekért. A vita elsősorban Ábrahám legközelebbi leszármazottai között zajlott.

Elsőszülöttség

Izsák, a család új vezetője ikerpárt - Ezsaut és Jákobot - nemzett első feleségével, Rebekkával, a harráni Lábán húgával. Ezsau volt az idősebbik: erős, izmos fiú, aki imádott vadászni és bekalandozni a vidéket. Ugyanakkor Jákob nagyon közel állt anyjához, s jobb szeretett a törzs táborhelyén maradni. A két fivér között jól érezhető volt az ellentét, és a szülők egyre inkább a nekik tetsző személyiség felé húztak: Izsák a pásztorkodó Ezsaut, Rebekka pedig a tartózkodó Jákobot kedvelte jobban. Idős korára Izsák aztán megvakult. Noha mindkét fiát szerette, a hagyomány azt diktálta, hogy a harmincas éveikben járó testvérek közül az idősebbet, Ezsaut válassza örökösének. Azonban Rebekka ettől meglehetősen eltérő elképzeléseket dédelgetett - kitervelte, miként lehetne kedvenc fia a következő törzsfőnök, és így miként vehetné át a törzsi örökséget. Úgy gondolta, becsapja a vak Izsákot, hogy nyilvánítsa Jákobot örökösévé. Az ókori világban az ígéretet többé nem másították és nem szegték meg. Ha Izsák Jákobot választja utódjának, bármilyen körülmények között is történt ez, olyan, mintha kőbe vésték volna, Ezsau pedig elveszíti elsőszülöttségi jogát.

Mikor Izsák érezte, hogy halála már nem várat soká magára, megkérte Ezsaut, mint korábban annyiszor tette, hozzon neki egy gazellát. Ez volt Izsák kedvenc étele, és azt tervezte, ez alkalommal megáldja Ezsaut - az atyai áldás volt szükséges ahhoz, hogy legidősebb fia hivatalosan örökösének számítson. A fiú gondtalanul vágott neki a domboknak, hogy teljesítse atyja kérését. Eközben Rebekka ráadta Jákobra Ezsau ruháját, és arra utasította fiát, menjen be apja sátrába azzal a kecskegidából készült étellel, amelyet terve első lépéseként főzött. A fiatalabb fiú felszolgálta a vacsorát vak apjának, aki - gondolván, Ezsau van előtte - rábízta a törzs örökségét.

Mikor Ezsau visszatért, kiderült a turpisság, ám addigra már késő volt. Másodszor fordult elő, hogy a héber anya csellel rávette nagy hatalmú férjét, a neki kedves fia számára biztosítsa a helyet a törzs élén. Izsák anyja, Sára ügyeskedése révén került a törzs élére, most pedig Rebekka intézte úgy, hogy Jákob, fiatalabb fia nyerje el az idősebbik fiúnak, a jogos örökösnek járó örökséget. A héber pátriárka legidősebb fiának nem számított szerencsés dolognak, mivel egyik sem lett törzsi vezető. Izmáéi jogát Izsák

48. kép (szemben): Az I. Szeszósztrisz, a XII. dinasztia alapítója, I. Amenemhat fia karnaki pavilonjában látható finoman kidolgozott, mesteri domborművek egyike. A XII. dinasztia korai szakaszának - Izsák kortársainak - művészetét az egyiptomi művészettörténet egyik kiemelkedő pillanatának tartják.

születése hatálytalanította, Ezsauét Jákob elbitorolta, és - amint kiderül nemsokára - Ruben átadta a héber törzs vezetőjének jogait jóval fiatalabb féltestvérének, Józsefnek.

Feleségkeresőben

Mint az sejthető volt, Ezsau nem hagyta annyiban öccse trükkjét, amivel elcsalta tőle az örökséget. Talán mondani sem kell, hogy Izsák is nagyot csalódott kisebbik fiában. A törzsfőnök elzavarta Jákobot a táborhelyéről és arra utasította, menjen északra, Paddan-Aramba (a Harrán körüli térség). A száműzetés nemcsak büntetésül szolgált a csalásáért, egyúttal arra is jó volt, hogy Jákob feleséget hozzon magának anyja családjából.

Mikor megérkezett Lábán - Nachor fia, Rebekka bátyja - házához, Jákobban azonnal vonzalom ébredt Lábán legfiatalabb lánya, Ráchel iránt. Am a szokás úgy diktálta, először a legidősebb lánynak kell férjet találni, a többiek csak azután jöhetnek. így Jákob néhány évig ott dolgozott a harráni törzsnél, majd feleségül vette Leát („tehén"), nem sokkal később pedig - második feleségnek - Ráchelt („bárány”).

Jákob összesen tizennégy évet töltött Paddan-Aramban — az évek során Lea hat fiút szült neki: Rubent, Simeont, Lévit, Júdát, Isszachárt és Zebulunt. Akkori szokás szerint a törzsfőnök feleségei, a házimunka vezetői szolgálólányokkal, rabszolganőkkel rendelkeztek, akik segítették őket feladataik elvégzésében. Lea szolgálólányát apja, Lábán adta neki: Szilpának hívták. Jákob ingósága és ágyasa is volt és két fiút szült neki: Gádot és Asert. Ugyanakkor Ráchel csak két fiút szült: Józsefet és Benjámint. A rabszolganője, Bilha is két fiút adott Jákobnak: Dánt és Naftalit. Lea oldalán tehát nyolc fiú volt a törzsben, Ráchel oldalán pedig négy. Tizenkét fiú, akinek neve örökre fennmarad, mert ők voltak Izrael törzseinek névadói.

Mikor a száműzetés évei leteltek, Jákob feleségeivel és fiaival elhagyta Lábán törzsét és visszaindult délre, Kánaánba, Izsák táborhelyére.

Erőszak és bosszú

A karaván elhaladt SZICHEM területén is, ahogy sok évvel korábban Ábrahám is tette. A város lakói barátsággal fogadták a vendégeket, ezért Jákob vásárolt egy darab földet a városfalon kívül, ahol aztán sátrat vert. A héberek egy hónapig maradtak Szichemben, Jákob pedig kőoltárt emelt EL- SADDÁI-nak, köréje fedetlen udvart alakított ki. A telek közepén ott állt az öreg tölgyfa, amely alatt egykor Ábrahám pihent. Évszázadokkal később óriási fehér követ állítanak majd ide, amely Józsue és a diadalmas izraelita

SZICHEM: A nevét Szichemről, Hámor fiáról kapta. EL-SADDÁI: „Hegylakó El”. törzsek Jahvével fennálló szövetségét hivatott jelezni az ígéret Földjének meghódítását követően. A közelben temetik majd el utódai József pátriárkát is, akit elhoztak egyiptomi sírkamrájából.

Jákobnak született egy lánya is Leától: Dina - csinos fruska, aki sok fiatal férfi fejét elcsavarta. Szichem, a helyi törzsfőnök, Hámor fia, amikor meglátta a héber lányt, az első pillanatban beleszeretett és titokban udvarolni kezdett neki. Szenvedélye hamarosan szexuális kapcsolathoz vezetett, ami aztán Dina apja, Jákob tudomására jutott. A pátriárka fiai a nyájjal voltak valahol a dombok között, így a korosodó Jákob semmit nem tudott tenni, hogy ott helyben bosszút álljon a családját ért szégyenért. Eközben Szichem Hámor elé állt és könyörgött neki, kérje meg neki Dina kezét. Miután a héber férfiak visszatértek a városba, apa és fia elmentek Jákob sátrához és tárgyalni kezdtek. Ám Jákob fiai csupán a megfelelő pillanatra vártak. Mikor megtudták, mit tett Szichem szűz húgukkal, nem tudtak másra gondolni, csakis arra, hogy véres bosszút állnak ezért.

Azt mondták Hámornak, akkor egyeznek bele a házasságba, ha a város összes kánaánita férfija körülmetélkedik, így rituálisan megtisztul és alkalmas lesz héber nőket feleségnek venni maga mellé. A két törzs így egyesülhet, és közösen gyarapodhat tovább.

Nem engedhetjük meg magunknak - mondták -, hogy húgunkat körülmetéletlen férfinak adjuk. Ez nálunk szégyennek számít. Csak akkor járhatunk kedvetekben, ha olyanok lesztek mint mi, vagyis ha mindenki körülmetélkedik, aki a férfinemen van köztetek. Akkor nektek adjuk lányainkat és elvesszük a ti lányaitokat. Nálatok fogunk lakni és egy néppé válunk veletek. (Tér 34:14-16)

Hámor elhitte mindezt, és ahogy az szokás volt, a város kapujánál, ahol tanácsot szoktak tartani, előadta Jákob törzsének javaslatát a város véneinek. A kánaániták elfogadták a feltételeket és az összes fiatalember - köztük Szichem - átesett a fájdalmas műtéten. Három nappal később, amikor Szichem lakói még gyengék voltak és csak feküdtek, hogy mihamarabb felépüljenek a seblázból, Jákob fiai behatoltak a városba és lemészárolták őket. Hámort és fiát kardélre hányták, Dinát pedig elhozták meggyilkolt férje házából. A várost kifosztották, az állatokat elhajtották és hozzácsapták a törzs állataihoz. Házról házra jártak, a nőket és gyerekeket elhajtották rabszolgának. Az északi dombvidék lakossága egyik pillanatról a másikra meggyűlölte és megtanulta félni a hébereket, ez az ellentét pedig évszázadokon át kitartott, még ma is megtalálható a mai Nablusz lakói, az egykori szichemiek utódai szívében és fejében.

Mielőtt a törzs tovább indult volna dél felé, Lusz városához, a mészárlásra emlékeztető véres ruhákat elégették. Az út végén Jákob követ állított El- Saddáinak, ezért a hely neve is megváltozott: Bételnek, „Isten házá”-nak nevezték innentől fogva. Maga Jákob is új nevet vett fel - innentől kezdve Izra-Elnek - „Izra-El legyen erős” - ismerték, és népe mind a mai napig így nevezi önmagát.

Jákob legkisebb fia ekkor még anyja méhében várakozott. Nem sokkal azután, hogy elhagyták Bételt, vajúdni kezdett és belehalt a szülésbe, ám sikerült életet adnia Benjáminnak. Az Efrátához vezető út mellett temették el, a hely pedig új nevet kapott: BETLEHEM. Tizenhét évszázaddal később itt született Józsué, József és Mária fia, akit ma Jézus néven ismerünk.

Jákobnak sikerült megbékélnie testvérével, Ezsauval is, aki Edom földjén telepedett le és itt kezdett új életet, úgy érkezett haza, Karját-Arbába (Hebron), ahol apja, Izsák visszafogadta, majd nem sokkal később elhunyt. Két fia a machpelai barlangban temette el apja, Abrahám csontjai mellé.

A színes kabát

József volt a tizenegyedik Jákob tizenkét fia közül, öntelt és szemtelen kamasz. O volt apja kedvenc fia, mert ő volt az idősebbik Ráchel két fia közül, s miután anyja meghalt, József emlékeztette legjobban a pátriárkát szeretett feleségére. Bátyjai minden alkalommal szembesültek ezzel, amikor fivérük felvette híres, színes ujjasát, amelyet Jákob adott neki, mikor betöltötte a tizenhatodik évét.

A színes kabát legendás ruhadarab: azonnal felismerhető és egy szempillantás alatt mindenki Józseffel azonosította. Nem volt még egy ilyen ruhadarab - nem értéke miatt, mivel nem díszítette rengeteg ékkő és nem fontak bele aranyszálat. Egyszerű gyapjúkabát volt, melyet vörösre, feketére és barnára festett szálakból szőttek, nagy gonddal. Kápráztató látvány lehetett, ám az értékes holmi egyúttal az Abrahámtól számított harmadik „nemzedékben” dúló féltékenység és viszály kézzelfogható jelképe is lett.

József tizenhét éves volt, mikor egy napon apja Hebronnál lévő táborhelyéről a Szichem körüli vidékre küldték, mert bátyjai ide mentek vissza és itt legeltették a nyájat. Mikor a fivérek meghallották, hogy Józsefet elküldték hozzájuk, elhatározták, egyszer s mindenkorra megszabadulnak tőle. Hosszú ideig tanakodtak, mit tegyenek utálatos testvérükkel. Volt, aki szerint Józsefnek sajnálatos balesetet kellene szenvednie, ám Ruben nem tudta elfogadni ezt, ezért rávette a többieket, adják el az arrafelé járó midiánita kereskedőknek, akik visszafelé tartottak Egyiptomba. József élete végéig tartó rabszolgaság felé tartott a fáraók földjén, Jákob fiai pedig visszatértek apjukhoz azzal a rettenetes hírrel, hogy kedvenc fia eltűnt és odaadták Jákobnak József cafatokra tépett, vérfoltos színes kabátját.

Az apa heteken át siratta gyermekét, vigasztalhatatlan volt, amiért nem tudta eltemetni szeretett fiát. A törzs továbbra is a Hebron környéki száraz dombok között igyekezett élni, ám vezetőjük többé nem volt ugyanaz - ide-

BETLEHEM: „Láhem háza”.

je nagy részét sátrában töltötte, és nem szívesen vett részt a törzs életében, nem kereste fiai társaságát.

Megszaggatta ruháját, zsákot kötött csípője köré és hosszú ideig gyászolta fiát. Minden fia és minden lánya sietett vigasztalni, de nem akart vigasztalódni, hanem így szólt: „Gyászolva költözöm le fiamhoz az alvilágba.” így siratta őt az apja. (Tér 37:34-35)                

Azután a fáraó így szólt Józsefhez: „Mivel Isten mindezt tud- todra adta, azért nincs senki, aki olyan okos és bölcs volna, mint te. Te állsz majd házam élén. Egész népem köteles engedelmeskedni parancsodnak, és én csak a trónommal foglak megelőzni.”

(Teremtés könyve 41:39-40)

Nyolcadik fejezet

JÓZSEF, EGYIPTOM

KORMÁNYZÓJA

(Teremtés könyve 39:1-től 50:26-ig)

Rabszolgaság Egyiptomban - József fáraója - Az egyiptomi éhínség - Héberek

Gósenben - József palotája - József egyiptomi sírja

A történet

A

uralkodója, III. Amenemhat vezírévé.

z Ótestamentum talán legbővebb, legrészletesebb életrajzához érkeztünk, József, Jákob fia életének történetéhez, aki rabszolgaságból emelkedett az egyiptomi fáraó, a XII. dinasztia legnagyobb

József, a rabszolga

Kánaánban Jákob nem foglalkozott a világgal, sátrába húzódott és legfiatalabb gyermekével, Benjáminnál foglalkozott, míg idősebb fiai bejárták a barátságtalan vidéket, hogy legelőt találjanak a nyájaknak. Eközben a midiániták átkeltek a Sínai-félsziget északi részén, így érkeztek a Nílus- delta keleti részére, ahol eladták Józsefet. Podiparé (a bibliai Potifár), az

49. kép (szemben): III. Amenemhat Nimaatré szobra. Ö volt a fáraó, aki Józsefet kinevezte Egyiptom vezírévé, hogy megakadályozza a XII. dinasztia végén bekövetkező nagy áradásokból és éhínségből fakadó károkat (Luxori Múzeum).

IUNÁ-ban állomásozó Ré hadsereg parancsnokának vidéki palotájába került. Gazdája volt a Ben Ben kő templomának papja, ami ugyanebben a városban állt, valamint a memphiszi állami börtön irányítója is. József Podiparé nyári lakhelyébe került, ahol bölcsességével és hűségével elnyerte gazdája bizalmát és csodálatát, és hamar intézővé emelte.

Nofreti, Podiparé házának úrnője sokkal fiatalabb volt férjénél, és

• ahogy az gyakorta megesik a fiatal asszonyokkal, akik gazdag, idős férfihoz mennek feleségül - unatkozott és egy idő után csakis saját magával foglalkozott. A következő három év során Nofreti lassanként beleszeretett a jóképű héber rabszolgába, és nekilátott, hogy megszerezze magának. József azonban hűséges maradt urához és elutasította a nő közeledését, így a nő szégyenletes vágya hamarosan számító gyűlöletbe fordult át. Nofreti elment urához és megvádolta Józsefet, hogy az erőszakot akart tenni rajta. Podiparé jól ismerte feleségét, és nem hitt szolgája bűnösségében, ám folt esett egy egyiptomi asszony becsületén, így igazságot kellett szolgáltatni.

Aki ilyen bűnt követ el, azt büntetésképpen általában kivégzik, azonban Podiparé gondoskodott arról, hogy József életben maradjon - a fiatalember még így is börtönbe került, a memphiszi nagy börtön falai között találta magát. Kilenc évet töltött itt, ahol elnyerte az őrök bizalmát, így őt bízták meg a munka felügyeletével. Büntetésének hetedik évében összebarátkozott két udvaronccal, akik kiestek a fáraó kegyéből, ezért elküldte őket, hogy „elgondolkodjanak”. Akárcsak korábban Potiparé, a fősütőmester

• Anhtifi - és a főpohárnok - Meketré - is azonnal felismerte a fiatal héber férfi bölcsességét és tehetségét. Ezért aztán álmaikkal megkeresték Józsefet és megkérték, magyarázza meg nekik az álmok jelentését. Az ókori világban természetes és mindennapos dolog volt az álmok értelmezése és az álmok alapján mondott jóslatok, mert úgy hitték, az emberek sorsa benne van a csillagokban és az álmok homályos világában. A két udvaronc ráébredt, hogy József mesterien ért ehhez.

A héber álomfejtő megjósolta, hogy a főpohárnokot kieresztik a börtönből és visszahelyezik előző rangjába, ahol a fáraó bizalmas szolgája volt, míg ugyanez a fáraó megparancsolja, hogy végezzék ki a fősütőmestert. Mikor pedig eljött az ideje, minden úgy történt, ahogy József mondta. Sajnos, Meketré hamarosan megfeledkezett barátjáról, aki ilyen kedvező módon értelmezte álmát, József pedig még két évig sorvadozott a börtönben.

A fáraó álma

Meketré ura III. AMENEMHAT Nimaatré volt. Ám ebben az időben nem egyedül ült a trónon. Tizenkét éven át uralkodott apja, III. Szeszósztrisz

IUNA: Egyiptomi Junu, bibliai On, mezopotámiai E-anna („az ég háza”), görög Heliupolisz.

Talán az Urukban található szent kerület után kapta nevét.

III. AMENEMHAT: Kr. e. 1678-1635.

Hakauré mellett, aki Kr. e. 1698-ban kezdte meg harmincegy évig tartó országlását. A XII. dinasztia alatt - a dinasztia alapítója, I. AMENEMHAT meggyilkolása óta - az lett a fáraók szokása, hogy az idősebb uralkodó társává emelte fiát. Az alapítót saját udvarának tagjai ölték meg, mialatt a koronaherceg - a későbbi I. Szeszósztrisz - Líbiába vezetett hadjáratot. A herceg még épp időben ért vissza Memphiszbe, hogy megakadályozza a puccsot és biztosítsa trónját, ám ahhoz, hogy sikerüljön ezt megtennie, nagy adag szerencsére is szükség volt.

Attól a naptól fogva a Középbirodalom fáraói a kettős királyság intézményét használva biztosították az utódlás zökkenőmentességét. Miután az uralkodó már jó néhány éve a trónon ült és bizonyította rátermettségét, maga mellé vette legidősebb fiát és rövid átmeneti időszak után átadta neki a hadsereg irányítását és az államügyek intézését. Az idősebb király ezek után félig-meddig visszavonult a hatalomgyakorlástól, hogy élvezze új státusát a nemzet atyjaként, míg férfias fia az ő nevében harcolta végig a csatákat és irányította az országot.

A királyság új, biztonságosabb formájához két udvart kellett fenntartani. A régi királyi lakhelyet Memphiszben fenntartották az idősebbik királynak, míg az új király ITJ-TAUI-ban, Egy iptom középső részén lakott. Az új királyi főváros mellett - amely ma egy LIST nevű falu alatt található - a XII. dinasztia első két uralkodója megépítette saját piramisát. A dinasztia utánuk jövő tagjai északra Itj-laui közelében, Dahsur óbirodalmi temetőjében készítették sírjaikat, illetve délen, a Fajjúm-medence sivatagos peremén temetkeztek.

Az Óbirodalom „monumentális” napjai és az ezt követő anarchia óta a Nílus völgye mind politikai, mind földrajzi szempontból jelentős változáson esett át. A változás szele végigsöpört a Fekete Földön - a királyok többé nem voltak mindenhatók: még mindig félig-meddig isteninek tekintették őket, de valahogy közelebb álltak a földi, világi dolgokhoz, mint korábban. Építményeiken jól látható az Első Átmeneti Korszak tapasztalatai nyomán megindult felvilágosodás. Egyiptom idősebb lett és ezzel együtt bölcsebb is. Megtanulta, miként használhatja fel földje áldásait anélkül, hogy hatalmas királyi építkezésekkel elpazarolná és kimerítené azokat. Többé nem építenek nagy piramisokat.

Nem a méret számított, hanem a tökéletesség. A Középbirodalom a remekbe szabott művészeti alkotások, a kiváló irodalmi művek és költemények időszaka volt. A DIDAKTIKUS TUDÓSOK kora volt ez, amikor leszűrték a korábbi tapasztalatok tanulságait. Az ókori Egyiptom leghíresebb irodalmi műveinek jó része a XII. dinasztia idején készült - az Ábrahám fáraójától, IV HETI-től származó Intelmek Merikaréhoz című művet ekkor írták le, és olyan új művek születtek, mint a Szinuhe, a Paraszt panaszai és a

I. AMENEMHAT: Kr. e. 1803-1774. ITJ-TAUI: „Két Ország Meghódítója”.

LIST: Az el-Itjet romlott alakja. DIDAKTIKUS TUDÓS: Olyan bölcs, aki példázatokkal tanít. IV HETI: Kr. e. 1876-1847.

Hajótörött története; egytől egyig a tanirodalom mesterművei. Nincs is ennél jobb időszak, ahová a Biblia legszebb története illene a dölyfös fiatal fiúról, akit saját testvérei adnak el rabszolgának és sok hányattatás során érett, nagy bölcsességű férfi válik belőle, aki csupán képességeinek köszönhetően emelkedik a lehető legmagasabbra.

III. Amenemhat Nimaatré egy napon magához hívatta tanácsadóit és elmesélte nekik, milyen kellemetlen álma volt az éjjel. Elmondta, álmában hét kövér tehén jött elő a Nílus vizéből, kimásztak a partra, ahol legelni kezdték a hosszú szárú füvet. Ám aztán hét másik tehén jött elő a vízből - ezek vékonyak voltak és soványak - és nekilátott, hogy felfalja a parton legelésző hét kövér tehenet. Mit jelent ez? - kérdezte a fáraó. Udvaroncai zavarodottan, értetlenül álltak előtte, közöttük a főpohárnok, Meketré, akinek csak most jutott eszébe a börtönben sínylődő fiatal héber rabszolga. O az, aki képes megfejteni a fáraó álmát.

Józsefet Memphiszből az Itj-Tauiban álló királyi palotába szállították, ahol a király színe elé kellett állnia. Felkészítették erre. Leborotválták sza- kállát - bár rokonai közül sokan szakállt viseltek, ő élete nagy részében csupaszra borotválta arcát -, majd felvett egy újonnan szőtt színes kabátot a törzsére jellemző fajtából. így vezették Amenemhat elébe, hogy magyarázza meg a fáraó álmát.

A héber rabszolga figyelmesen végighallgatta a király álmát a hét kövér tehénről és az őket felfaló hét sovány tehénről, mielőtt magabiztosan előállt volna az álom megfejtésével. A hét kövér tehén hétévnyi bőséget jelent, amelyet a Nílus magas vízállása hoz magával. Ezért emelkedett ki a hét tehén a Nílus vizéből, mert az áradás során is a víz emelkedik ki a folyóból, hogy elöntse a partokat. A tehenek Hápi istenre, az áradás termékenyítő erejére utaltak, aki zsíros iszapot hozott Kelet-Afrika hegyeiből, hogy végigterítse vele a Nílus völgyében lévő földeket. A hétesztendőnyi magas vízállás már megkezdődött és - ahogy azt mindenki láthatta - ennek következtében Egyiptom rekordmennyiségű termésre tett szert. Ám ez nem marad mindig így: a hét kövér tehén nyomában a Nílusból kiemelkedő hét sovány tehén még nagyobb áradást jelent, mely tönkreteszi a földeket. Az áradások a megszokott vízmennyiség sokszorosát hozzák délről és egész Egyiptom víz alá kerül, az állatok elpusztulnak, a vályogból emelt házakat pedig elmossa az áradat. A legrosszabb azonban az lesz, hogy az áradás hosszabb idő alatt vonul le, így nem lehet időben elvetni a következő évi gabonát. Októberben, novemberben még mindig víz alatt lesznek a földek. Ahol pedig nem lehet vetni, ott nem lehet aratni sem, így Egyiptom magtárai üresen állnak majd és éhínség köszönt az országra.

Hét bő esztendő

A fáraó arca elborult. Erezte, hogy a héber álomfejtő igazat szólt, és kikérte a fiatal férfi véleményét, miként lehetne őszerinte elkerülni a tragédiát. Jó-

zsef azt javasolta Amenemhatnak, adóztassa meg az embereket a bő években és állítson fel új hivatalt, hogy beszedhesse a magánföldeken termett gabona egyötödét. Az így szerzett gabonát új magtárakba kell zárni, amelyeket a sivatagban, magaslatokon emelnek, az árterület felett. Emellett a fáraó azonnal fogjon neki egy csatorna építésének, amelyen elvezetheti az áradatot a Fajjúm-oázisba, még mielőtt az Alsó-Egyiptomba érne. így megvédheti mind a két királyi fővárost, Memphiszt és Itj-Tauit is, továbbá megóvhatja a deltában lévő földeket, amelyek Egyiptom legértékesebb legelői lesznek.

A királyt lenyűgözték József szavai és a belőlük áradó határozottság, ezért őt nevezte ki a megvalósítás élére. A héber férfiból lett az új gabonaadót beszedő hivatal, a Nép Adományának Hivatala (egyiptomi: kha-en- dzsed-remeti) vezetője, egyúttal vezír lett és a fajjúmi csatornaépítés felügyelője, melyet innentől fogva „József csatornájá”-nak neveztek (arabul: Bahr Juszuf).

József ismét találkozhatott régi gazdájával, Podiparéval, aki rögvest felajánlotta neki lánya, JASZENAT kezét. Az egyiptomi lány két fiút szült Józsefnek, Manasszét és Efraimot. Otthonuk a delta keleti részén volt, PA- KESZ tartományban. József új élete gyökeresen eltért gyerekkorától, amikor Kánaán dombjait járta a birkákkal és a kecskékkel, vagy az egyiptomi börtönben töltött fiatalkori évektől.

A következő néhány évben nagy volt a sürgés-forgás a Nílus mentén. Az építkezések mellett politikai változások is történtek. A térség törzsfőnökeit arra kényszerítették, adják fel a tartomány feletti hatalmukat, sokuk palotáját államosította a fáraó. Semmi sem állhatott útjába annak, hogy a lehető legtöbb gabonát sikerüljön Egyiptomban felhalmozni.

Hét szűk esztendő

Épp időben készültek el mindennel. Először a Nílus második katarak- tájánál, Wawat (Núbia) földjén álló szemnai erőd katonái látták az Ame- nemhat uralkodásának huszadik évében induló nagy áradatot. A katonák megjelölték az áradat legmagasabb vízállását, ami negyvenkönyöknyivel (20,8 méter) volt a megszokott vízszint felett. Ez nyolckönyöknyivel (4,2 méter) volt magasabb a bőség éveiben mért vízállásnál és tizennyolccal (9,3 méter) az áradás átlagos szintjénél. Az iszaptól barnálló víz észak felé hömpölygött, és mindent elsöpört, ami útjába került, pontosan úgy, ahogy József megjósolta. Azok az állatok, amelyeket nem terelték át a sivatagi fennsíkra, megfulladtak a mezőkön. Az alacsonyan fekvő dombokra épített vályogtégla falú házakat elmosta a víz és sok ember odaveszett... Am a kincset érő gabona biztonságban, szárazon maradt József sivatagi gabonatárolóiban.

JASZENÁT: „A lány hozzád tartozik”. PA-KESZ: A mai Fákúsz városa körüli terület.

Szüéné (Asszuán) és Uaszet (Théba) víz alá került és komoly károkat szenvedett, azonban Itj-Taui és a királyság többi része megmenekült, mivel az áradat fele József csatornáján keresztül a FAJJÚM-TÓ-ba került. A fölös vizet zsilipek segítségével a következő hat hónapban fokozatosan engedték vissza a folyóba, így megakadályozták, hogy az északi területek teljesen víz alá kerüljenek - a következő hét évben Alsó-Egyiptomot nem fenyegették a valaha látott legnagyobb áradások. Azonban az éhínséget még így sem lehetett elkerülni, és az egyiptomiak sokat szenvedtek.

A magas vízszint második évében, mikor az éhínség a lehető legrosz- szabb volt, országlásának harminckilencedik évében (Kr. e. 1660) meghalt az idősebb társuralkodó, III. Szeszósztrisz. Amenemhat rendíthetetlenül dolgozott tovább, és innentől fogva még az eddiginél is jobban támaszkodott héber vezírére. A fáraó aggódott népéért és óriási megkönnyebbülést jelentett számára, mikor véget ért az éhínség. A Nílus áradása még jó néhány évig magasan tetőzött, ám az emberek - József biztos kezű irányítása segítségével - hozzászoktak a megváltozott körülményekhez, és ismét nekiláttak földet művelni.

A bőség évei alatt, mielőtt kezdetét vette volna az éhínség, Amenemhat vidéki házat adományozott Józsefnek a delta keleti részén. Nem messze a helytől állt Rurti városa, így a héber vezír IV Heti régi folyóparti nyári lakhelyét Egyiptom egyik új hivatali központjává alakította át. Mind a kettőt a „Hivatal Házá”-nak nevezték - egyiptomi nyelven hat-varet-, kiejtve: Hava- re -, és az volt a feladatuk, hogy az ország gabonaadójának összegyűjtését, tárolását felügyeljék. Ezek a helyiségek lettek a Népek Adományának Hivatala központjai.

A „Völgybeli Havare” (ti. felső-egyiptomi Havare) is felépült József csatornája és Amenemhat fajjúmi piramisa mellett. A hely később az egész ókori világban híressé vált: ez volt az egyiptomi Labürinthosz, amely a mai Havara városának helyén állt - a terület jól láthatóan mind a mai napig megőrizte a nevét. Alsó-Egyiptomban a Rurti nevű város új nevet kapott: „Deltabeli Havare” lett belőle, amelyet nevének görög formájában, Ava- riszként ismerünk. Ez volt az a Gósen tartományában - egyiptomi nevén: Készén - álló hírhedt város, ahol az izraelitákat a következő két évszázadban rabszolgává teszik, mielőtt Mózes és népe kivonulna Egyiptomból.

Testvérek találkozása

Az éhínség második évében, nem sokkal III. Szeszósztrisz halála után történt, hogy József fivérei a Nílus deltájához vándoroltak. Az éhínség nem-

FAJJÚM-TÓ: Az egyiptomiak pa-jamnak („tenger”) nevezték ezt a hatalmas víztömeget. Ebből ered a mai Fajjúm név.

50. kép (szemben): A Nílus völgyéről készült műholdfelvétel, rajta a fejezetben szereplő fontosabb helységekkel.

csak a Nílus völgyét sújtotta. Az Egyiptomban tapasztalt magas vízszint jelezte a Közel-Keleten és Kelet-Afrikában lezajló éghajlati változást. A trópusi éghajlati öv észak felé tolódott, így Etiópiában rengeteg eső esett, a szaharai Afrika forró, száraz levegője pedig elérte Levantét. Egyiptomban katasztrofálisan nagy áradások zajlottak le, mialatt Kánaán a perzselő napfénytől szenvedett. Két éve egyetlen csepp eső sem esett a dombok között - mint a térség minden pásztorkodó népe, Jákob hívei is elkeseredtek. Nem volt más lehetőségük, mint délre indulni és a Sínai-félszigeten keresztül a Nílus deltavidékére vándorolni, ahol a víz elegendő táplálékot biztosít a birkáknak, kecskéknek és marháknak.

Ám Jákob héber törzse nem hajthatta csak úgy, egyszerűen állatait Egyiptom határára - előbb megállapodásra kellett jutniuk az ország északi vezírével Avariszban. Jákob fiai nem sejtették, hogy sorsuk fiatal fivérük kezébe kerül, akit egy nemzedékkel ezelőtt eladtak rabszolgának.

A testvérek megérkeztek József udvarába - amely ma az Ezbet Rusdi nevű falu földjei alatt található - és a vezír elé vezették őket. Húsz hosszú év telt el azóta, hogy utoljára látták tizenéves öccsüket, így nem ismerték fel Józsefet az egyiptomi cicomába öltözött férfiban - ám ő felismerte családtagjait, és úgy határozott, megbünteti őket azért, amit vele tettek. Azzal vádolta Jákob fiait, kémek, akiket azért küldtek északról az ázsiaiak, hogy kiderítsék, elfoglalható-e Egyiptom. Börtönbe vetette, ám három nap múlva kiengedte őket onnan. Ezek után visszaküldte testvéreit Kánaánba és adott nekik annyi gabonát, amennyivel kihúzzák a következő néhány hónapot, de tisztában volt vele, hogy készleteik elfogytával kénytelenek visszatérni Egyiptomba.

Mint kiderült, helyesen ítélte meg a körülményeket, mivel Jákob fiai a következő évben visszatértek Gósenba. Ez alkalommal József lakhelyére kísérték őket, amely a Középbirodalom városában, Avariszban állt, egy kilométerre délre a hivatali központtól. A fivéreket az enyhe szellőben hullámzó gabonamezők közepén lévő házba vezették, amely minden bizonynyal nagyon ismerős lehetett nekik: az ázsiai vezír lakhelyét az észak-szíriai otthonok mintájára építették, ugyanolyan volt, mint az a lakás, amelyben Jákob töltötte harráni éveit, ahol fiai születtek és felnőttek. József háza egy nagy központi lakrészből állt, amelyet három oldalról hálószobák és raktárak vettek körül. A nagyméretű épületet alacsony fal vette körül, a körülkerített térségben a háziállatok legelésztek, az asszonyok pedig itt sütötték a kenyeret agyagkemencékben.

József most nem tudta elrejteni érzéseit és végül elárulta, kicsoda ő valójában. Noha fivérei csúful elárulták, nem tudta elviselni, hogy rokonai tovább szenvedjenek a rájuk váró éhínség miatt. Amenemhat vezírje megparancsolta testvéreinek, térjenek vissza ismét Kánaánba és hozzák el idős atyjukat, Jákobot, valamint a törzs többi tagját és a nyájakat Egyiptomba. József fivérei nevében a fáraóhoz fordult, aki engedélyezte, hogy letelepedjenek Gósen tartományában, ahol József földjei és birtoka volt.

így történt, hogy Jákob és a héberek - hetven férfi nővéreikkel, feleségeikkel és lányaikkal - Gósenbe érkeztek és letelepedtek ott. A Nílus péluszioni ágától keletre, József palotájától nem messze állt egy alacsony homokdomb, erre építették aprócska településüket vályogtéglából - a helyet ma Teli ed-Dabaának, „a hiéna dombjá”-nak nevezik. József régi házát Jákob kapta, mivel abban a szíriai stílusban épült, amelyet az idős férfi megszokott. Itt töltötte hátramaradt éveit boldogan, hogy halottnak hitt fia mégis életben van - ám többi leszármazottjának továbbra sem bocsátotta meg, hogy szántszándékkal és hosszú ideig becsapták, amivel rengeteg fájdalmat okoztak apjuknak.

Mikor Jákob elmesélte Amenemhatnak, hogy sokáig azt hitte, fiát valamilyen vadállat ölte meg, miközben József Egyiptomban élt és itt szerzett nevet magának, a fáraó új egyiptomi nevet adott vezírének. Ettől a naptól fogva a vezírt Pa-anhnak - „Az, aki él!” - nevezték. A Teremtés könyvének szerzője ezt héberül Cofenát-Paneach alakban írta át - az egyiptomi dzsedu- en-ef pa-anh kifejezésből, ami annyit tesz: „akit ’az, aki él!’-nek hívnak” (kiejtve: Zsatenaf-Paaneah). Egyiptom népe hamarosan becézni kezdte a nevet, így jött létre az ismerős Anhu név.

Élete utolsó óráiban Jákob magához hívatta fiait, hogy rendelkezzen temetéséről. Megkérte Józsefet, ígérje meg, a machpelai barlangba temeti, ahol Ábrám és Izsák is nyugszik. Ezek után Jákob kilehelte lelkét, József pedig lecsukta apja szemét. A házat, amelyben a héberek törzsfőnöke utolsó tizenhét évét töltötte, lerombolták, mivel ez volt a szokás, ha elhunyt a ház ura.

A vezír néhány katonát kért a fáraótól, akikkel visszakísérheti apja mumifikált testét Kánaánba. Az egész héber törzs - kivéve azokat, akik túlságosan öregek vagy törődöttek voltak ahhoz, hogy megtegyék az utat - elkísérte Jákob testét a hebroni temetkezési helyig. A József vezérlete alatt álló egyiptomi hivatalnokok is megtették az utat, mert így szerették volna kifejezni uruk, a vezír iránti tiszteletüket. A hosszú temetési menet

51. kép: József első házának alaprajza. Itt lakott apja, Jákob élete utolsó éveiben.

három hét alatt érte el Machpelát, Kr. e. 1642-ben, ahol József és Benjámin nyugovóra helyezték apjukat őseik között.

Góseni évek

Kr. e. 1634-ben meghalt III. Amenemhat, József pedig visszavonult állami hivatalából, azonban tizennyolc évvel később bekövetkezett haláláig megőrizte a vezíri címet. Az elmúlt húsz évet javarészt Itj-Tauiban és

52. kép: József avariszi palotájának alaprajza. A - az eredeti fogadóterem, az építkezés első szakaszából; B - József hálószobája; C - József öltöztetőszobája; D - fürdőszoba; E - raktár; F - előcsarnok tizenkét oszloppal; G - belső udvar; H - Manassze lakhelye; I - Efraim lakhelye; J - előcsarnok az új bejáratnál.

Memphiszben töltötte, ám az új király, SZOBEKNOFERU, III. Amenemhat lánya most megparancsolta, építsenek neki kisebb palotát Jákob szíriai elrendezésű házának romjaira. Szobeknoferu halálával a XII. dinasztia is véget ért, nyomában UGAF király, a XIII. dinasztia alapítója következett. Am a dinasztiaváltás ellenére József remekbe szabott új lakhelye tovább épült és szépült, ahogy közvetlen családjának létszáma is növekedett.

A palota először egyetlen négyszögletes épületből állt, előtte oszlopsoros előcsarnokkal - Jákob minden egyes fiát egy oszlop jelképezte, összesen tizenkettő. Az előcsarnok nagy, magas plafonú terembe nyílt, melynek tetejét négy vékony, fából készült oszlop tartotta, amelyek lótuszt utánoztak és kőalapon álltak. Itt fogadta József a látogatóit és ez volt a család életének színtere is. A terem egyik oldalán a vezír hálószobája nyílt, a másikon nagy raktárhelyiség bejárata volt. A terem hátsó részében két szoba volt: a fürdőszoba és az öltöztetőhelyiség, ahol József színes szálakból szőtt kabátjait tárolták.

Mikor két fia, Manassze és Efraim elég idős volt már ahhoz, hogy megházasodjon és saját családot alapítson, József két ugyanolyan lakást építtetett saját lakhelye elé, az épületek közötti területből pedig zárt udvart alakított ki. A gyerekek biztonságban játszhattak, a megnövekedett háztartásban dolgozó nők szőtték, festették a ruhákat, esetleg mosták őket a központi medencében, amelynek vizét égetett agyagcsöveken vezették be a házba. Végül a régi ház keleti oldalán új ház építésébe kezdtek, ám nem fejezték be, mert a palota ura meghalt.

József halála

József tiszteletre méltó kort élt meg és láthatta családja harmadik nemzedékét is. Öregkorára kedvenc időtöltése az volt, hogy a palotája mögötti nagy kertben öreg tamariszkuszfája árnyékában üldögélt. Könnyen elképzelhetjük, amint sok békés délutánt tölt ott, figyeli, hogyan játszanak unokái és dédunokái és fogadja az ide látogató hébereket és egyiptomiakat. Mind a két nép atyjaként tekintett rá.

Mikor élete vége felé közeledett, a pátriárka maga köré gyűjtötte egész családját. Jól tudta, hogy apja, Izrael (Jákob) leszármazottai egy napon elhagyják majd Egyiptomot és visszatérnek Kánaánba. Ünnepélyes fogadalmat vett tőlük, hogy amikor eljön a kivonulás ideje, magukkal viszik bebalzsamozott testét. Bár tisztelte és csodálta Egyiptom népét, József törzsi gyökerei visszahúzták Kánaánba, itt kell csontjainak pihenniük - ám addig egyiptomi sírt kell készíteni neki abban a kertben, amelyet annyira kedvelt, ahol múmiája ideiglenesen nyugodhat.

Egy héttel később csendben és békében hunyta le örökre szemét az öreg tamariszkuszfa alatt. Testét elküldték, hogy bebalzsamozzák, majd hetven

SZOBEKNOFERU: Kr. e. 1635-1632. UGAF: Kr. e. 1632-1629.

nappal később visszahozták Avariszba. A mumifikálás idején egyiptomi munkások megépítették József sírját a palota kertjének hátsó részében. Először nagy és mély gödröt ástak, melyben apró kamrát alakítottak ki vályogtéglából. A kamra tetejét nyitva hagyták, hogy legyen hol belehelyezni a holttestet. Ezek után a sírkamra körül visszatemették a gödörbe a kiásott földet. A föld alatti boltozat köré négyszögletes emelvényt készítettek, amely fölé téglából piramist emelnek azután, hogy a holttestet elhelyezték a sírban.

Eközben Avarisz legjobb asztalosa azzal foglalatoskodott, hogy libanoni cédrusból elkészítse a koporsót, miközben néhány szobrász nekilátott,

53. kép: József piramissírjának átnézeti képe és alaprajza. A - vályogtéglából készült kupolás sírkamra a föld alatt; B - a piramis négyszögletes alapzata; C - halotti templom, benne József szobra; D - „sírrablóalagút”, amely összeköti a halotti kápolnát a sírkamrával; E - piramis alakú felépítmény.

hogy kifaragja a pompás temetkezési szobrot a legjobb mészkőből, ami csak a Memphisz melletti Túra kőfejtőjében található. Mindez az új fáraó, Szehemkaré adománya volt, aki ezzel szerette volna kifejezni háláját mindazért, amit József országáért tett Egyiptom északi vezíreként.

A pátriárka testét legszebb színes kabátjába öltöztették, így vitték a sírhoz és helyezték el a koporsóba. A kamrát kupolával fedték be és földet szórtak rá, hogy egyenletes legyen a terasz, majd a következő két hétben vályogtéglából piramist emeltek József teste fölé. Végezetül az egészet finom fehér mésszel festették le, ami csillogott a ragyogó napsütésben. A piramis elé kis szentélyt építettek, hogy itt helyezzék el Egyiptom megmentőjének ülőszobrát - ezt is kifestették, így jelezték az ázsiai vezír nevezetes sokszínű kabátját. Nem egyszerű szoborról volt szó: három méter magas volt és élete virágában ábrázolta Józsefet, lángvörös hajjal, sárgásfehér bőrrel - ez jelezte északi származását -, jobb vállához emelt dobóbottal, ami a magas hivatal jele, ám egyúttal azt is jelentette, hogy a fáraó szolgája ázsiai - és nem egyiptomi - volt. A szobrot úgy festették ki, mintha a vezír teljes testet takaró köpenyébe burkolózna, azonban egyetlen vezír sem hordott még ilyen köpenyt - kék, vörös, fekete és fehér színek bonyolult mintázatával díszítették, ez jelképezte a középső bronzkori ázsiai törzsfőnök „színes ujjas kabát”-ját.

Különleges temetés volt ez egy közrendű számára, amilyenhez hasonlóra még nem volt példa Egyiptomban - senkinek sem járt ilyen temetés,

54. kép: A (Jósén tartományban lévő terület - az ösvény jobb oldalán ahol egykor József palotája és sírja állt. Az „F terület”-ként jelzett régészeti feltárás - amelyet mára ismét föld borít, és újból beültették - a mai Diadamun-csatorna (a távolban látható fák vonala) és a Teli ed-Dabaánál (Avarisz) álló osztrák régészszállás között helyezkedik el.

hacsak nem állt közvetlen kapcsolatban a királyi családdal. Korábban kizárólag a fáraó és a nemesség temetkezett piramisokba. Csakis Egyiptom nagyjainak legnagyobbjai kaptak óriási szobrokat a királytól. Mindez jól látható bizonyítéka annak a nagy megbecsülésnek és szeretetnek, amelyet Amenemhat fáraó jobbkeze kapott annak az országnak a lakóitól, amelyet annyi éven át szolgált.

József fiai és azok a fivérei, akik még életben voltak, téglákat vittek a pátriárka palotájához, így zárták le a bejárati ajtókat és az ablakokat. Miután az úr házáról gondoskodtak, mindenki hazament saját otthonába.

A pátriárkák kora ezzel a pillanattal zárul, mikor a héberek megmen- tőjét, aki az éhínség idején gondoskodott róluk, sírjába helyezik. Itt ér véget a Teremtés könyve is, amelyből megismerhettük Jahve gyermekei történetének korai szakaszát és bejárhattuk velük az utat Éden hegyeitől a mezopotámiai síkságon át Kánaánba és Egyiptomba. Háromezer-hétszáz- harminchét évnyi vándorlás, amely most rabszolgasággal zárul - a megpróbáltatások új nemzetet hoznak létre.

55. kép (szemben): A Teli ed-Dabaában (Avarisz) lévő F/l-p/19:l. számú sírkamrában talált József-szobor. Számítógép segítségével helyreállították, így látható, miként nézhetett ki eredetileg.

Történeti és régészeti háttér

A XII. dinasztia az Új Kronológia szerint

1.	I. Amenemhat	Kr. e.	1803-1774	(meggyilkolták)
2.	I. Szeszósztrisz/Szenuszert	Kr. e.	1774-1730	(29 éven át egyedüli uralkodó)
3.	II. Amenemhat	Kr. e.	1745-1712	(16 évig apja társuralkodója)
4.	II. Szeszósztrisz/Szenuszert	Kr. e.	1716-1698	(5 évig apja társuralkodója)
5.	III. Szeszósztrisz/Szenuszert	Kr. e.	1698-1660	(20 éven át egyedüli uralkodó)
6.	III. Amenemhat	Kr. e.	1678-1634	(19 évig apja társuralkodója)
7.	IV Amenemhat	Kr. e.	1649-1641	(9 évig apja társuralkodója)
8.	Szobeknoferu	Kr. e.	1635-1632	(1 évig apja társuralkodója)

Bizonyítékok a Nílus szokatlanul magas vízszintjére

A Nílus második kataraktájától délre, a - Középbirodalomban itt állt erőd után - Szemnai- szorosnak nevezett áttörésnél 1844-ben egy német egyiptológus, Kari Richard Lepsius felfedezett egy sor jelzést, amely a XII. dinasztia vége, a XIII. eleje idejéből származott és a Nílus áradásának tetőpontját mutatta. Tizennégyet találtak a szoros sziklafalán - még az ókori egyiptomiak jelölték be, meddig ért a víz a nagy áradás során. Találtak még tizenhét jelzést, ám ezek leestek a szikláról és ott hevertek a tövében. Mivel ma már azonosíthatatlan megállapítani, pontosan honnan váltak le a szikladarabok, a levált jelzések alapján lehetetlen megállapítani, hogy a feljegyzés évében hol tetőzött a Nílus. A ránk maradt harmincegy feljegyzésből az is világos, hogy - a sorban lévő foghíjakat kitöltő - további feljegyzések is készültek, ám ezek is leestek és végleg elvesztek: a felirat a föld felé néz, esetleg beleesett a vízbe.

Amint az a következő táblázatból kiderül, viszonylag rövid ideig - III. Amenemhat uralkodásának harmadik évétől egészen Szehemré-Hutaui(ré Ugaf) király, a XIII. dinasztia alapítója uralmáig - a Szemnai-szorosban a szokásosnál jóval magasabban tetőzött a folyam. Az áradások először átlagosan öt méterrel tetőztek magasabban, mint a XII. dinasztia korai időszakában - ez kiderül I. Szeszósztrisz karnaki pavilonja, illetve az utolsó néhány évszázadban a kairói nilométernél feljegyzett modern áradási szintek és a szorosban talált feljegyzések összevetésével, ahol ez utóbbiak azt mutatják, a Nílus 16-18 méterrel tetőzött átlagos vízszintje felett. Aztán Amenemhat uralkodásának 20. évében a tetőzést 21 méterrel a folyó átlagos vízszintje felett jelölték, ami szokatlanul nagy volt: kilenc méterrel haladta meg a Középbirodalom idején megszokott áradási szintet. A különösen magas áradások egészen a 32. évig folytatódnak, ezután visszatér a korábbi, tizenkilenc méteres jelzés szintjére. Arról nem áll rendelkezésünkre jelzés, mikor süllyedt vissza a vízszint a történelmi átlagra, a tizenkét méterre, így lehetett akár gyorsan, akár jó idővel azután, hogy a feljegyzések Szehemré Hutauiré uralkodásának negyedik évében véget érnek.

Mit jelent mindez? Barbara Bell amerikai hidrológus kiszámította, hogy a különösen magas áradások tizenkét évében Egyiptomba érkező vízmennyiség négyszer több volt annál, amekkora a megszokott áradásos években haladt végig a folyón. A következmények pusztítóak és tragikusak lehettek. Az áradat még decemberben sem vonult le a földekről, így nem lehetett elvetni a következő évi termést. Ahol nem vetettek, ott nem is arathattak, ennek eredményeként az állatok és az emberek éheztek.

Merő véletlen, hogy éppen III. Amenemhat uralkodása alatt óriási csatornamunkálatokat végeztek a Fajjúm-oázis környékén? Hérodotosz (I. 52) beszámol arról, hogy a mai

183

AZ ELVESZETT TESTAMENTUM

57. kép: A Fajjúm-medence térképe, rajta a Bahr Juszuf csatornarendszer (fekete csatorna)

nevén Bahr Juszufhak - József tava - nevezett csatornát azért ásták, hogy elvezesse a Nílus feles vizét a Moirisz-tóba, vagyis a fajjúmi medencében lévő Birket Kárúnba. A vizet aztán zsilipekhez hasonló eszközök segítségével fokozatosan visszaengedhették a folyómederbe. Amenemhat annyira büszke volt erre a remekbe szabott létesítményre, hogy építtetett magának egy második piramist, ami a csatornára nézett, és ráadásul két óriási szobrot is emeltetett azon a - ma Biahmúnak nevezett - helyen, ahol a csatorna a tóba torkollt. A szobrok őt ábrázolták és később ezt a piramist használták fel sírjának. Amenemhat csatornáját innentől fogva mindenki összekapcsolta a tóval, amelyet a király koronázási nevéről Ni-maat-rének neveztek el (kiejtése: Nimuaria). A Moirisz név csupán a [Ni]-Muaria görögös alakja. A hely mai neve - Fajjúm - az egyiptomi pajam (tenger) szóból ered.

A Teli ed-Dabaa-i XII. dinasztia korából való településen végzett ásatások

1966-ban Manfred Bietak és elkötelezett osztrák régészekből álló csapata nekifogott a Nílus-delta keleti részén lévő Teli ed-Dabaa feltárásának. Már jó néhány éve tudták, hogy a - Fákúsz városa közelében lévő - Kantir falu körüli területen rengeteg egyiptomi épületmaradvány található. Bietak a bronzkor középső szakaszából való, vályogtéglából épült házakat talált, amelyeket a XII. dinasztia utolsó éveitől a XIII. dinasztia végéig, az Új Kronológia szerint valamivel több mint két évszázadig (Kr. e. 1658-1447) laktak. A házak lakói származásukat tekintve szinte kizárólag ázsiaiak voltak, vagyis Szíria-Palesz- tinából, azaz Kánaánból való emberek. A vizsgált időszak vége felé aprócska kunyhókkal toldották meg a nagy házakat, ami arra utal, hogy a várost egyre többen lakták. Utoljára nem túl mély gödröket találtak a feltárás egész területén, ahová százával temették az

58. kép (szemben): A Középbirodalom Avarisza és az Újbirodalomban épült Piramszesz helyrajza.

Héber KÖB II-A házak

XIX. dinasztiái házak

mocsár

legelő

XII. dinasztiái palota XII. dinasztiái templom József lakhelye Hükszósz erődpalota Széth temploma XIX. dinasztiái istálló XIX. dinasztiái műhelyek XIX. dinasztiái palota XIX. dinasztiái templom

embereket, láthatóan sietősen - pusztító járvány dúlhatott itt, amiért kénytelenek voltak a megfelelő szertartásos temetés nélkül, gyorsan eltemetni az áldozatokat. Közvetlenül ezután az egész, ázsiaiak lakta város elnéptelenedik, és jó ideig lakatlan marad. Hová mentek a lakók? Mi késztette őket arra, hogy elmenjenek? A válaszok a Kivonulás könyvében találhatók.

A XII. dinasztia idejének csillagászati meghatározása

A könyv későbbi részeiben a szövegben szereplő Új Kronológia dátumait számos kutató nemrégiben elvégzett munkája igazolja a csillagászati datálás területén. Számítógép segítségével visszafelé kiszámolják az ókori forrásokban szereplő csillagászati események időpontját - ezek az időpontok vagy időpontsorozatok gyakorta egyedülálló jelenségekhez kapcsolódnak, így abszolút érvényű módszert nyújtanak arra, hogy a Krisztus születését megelőző időszakban bizonyos éveket pontosan meghatározzunk. A szakemberek saját kutatásaimtól teljesen függetlenül meghatározták az egyiptomi és mezopotámiai királyok uralkodási évszámait, amihez a napfogyatkozásokról és holdfogyatkozásokról szóló feljegyzéseket, illetve a holdhónapokra vonatkozó adatokat használták fel. Amint haladunk előre az időben, elérkeztünk az első kutatási programhoz, amelyik az egyiptomi XII. dinasztia alatti feljegyzések holdhónaphosszát vette vizsgálat alá.

Dr. Dávid Lappin a Glasgow-i Egyetemről 6000 csillagászati számítást végzett - ehhez Schoch táblázatait és a Red Sílift nevű csillagászati programot használta fel -, így határozta meg, mely dátumok felelnek meg III. Szeszósztrisz és III. Amenemhat uralkodásánál meghatározott holdhónaphosszoknak, amelyek a Fajjúm környékén lévő Illahunból előkerült papiruszokon olvashatók. Első megállapítása az volt, hogy a XII. dinasztia fáraóinak hagyományos uralkodási évszámai nagyon gyenge eredményt hoztak, mikor összehasonlította őket a holdhónapokkal. A XIX. és XVIII. században egyetlen olyan dátum sincsen III. Amenemhat uralkodására, amely a 39 holdhónapból 21 esetnél többször megfelelne, ezért meglehetősen valószínűtlen, hogy a hagyományos korszakolás helyes. Ugyanakkor, ha III. Amenemhat uralkodását a XVII. századba helyezi - ahogy azt az Új Kronológia javasolja -, kivételesen sok egyezést talál, 39 esetből 37 darabot. A maradék két esetet lehetséges azzal magyarázni, hogy' nem figyelték meg az újholdat azon az estén, mivel nem lehetett teljesen jól látni. A feltűnően pontos adat miatt szinte bizonyos, hogy a papiruszokon szereplő feljegyzések Szeszósztrisz és Amenemhat uralkodását Kr. e. 1694 és 1644 közé teszik. A hagyományos időszámítás szerint ez a dátum Kr. e. 1832-1781.

III. Amenemhat uralkodásának új, csillagászati adatokon alapuló meghatározása alapján a koronázási év Kr. e. 1678 volt, ami négy évvel kevesebb A Fáraók és királyokban megjelent évszámhoz képest. Számításaim a Wayne Mitchell csillagásznál szereplő uralkodási dátumokon és holdfogyatkozás! évszámokon alapultak, és - ahogy azt akkoriban jeleztem - némi bizonytalanság volt bennük. Az új tudományos kutatások alapján jelen kötetben kiigazítottam az évszámokat, hogy megfeleljenek a Dávid Lappin számításaiban szereplő csillagászati adatoknak. Ahogy azt dr. Lappin is megállapítja a JACF 9. számában (2002) megjelent cikkében:

A csillagászati adatok nagy része, és különösen a XII. dinasztia holdhónapon alapuló dátumai nem illenek bele a Hagyományos Kronológiába, míg igencsak elgondolkodtató, hogy mennyire alátámasztják Dávid Rohl Új Kronológiáját.

59. kép: (a következő lapon): III. Szeszósztrisz fáraó, III. Amenemhat társuralkodója és József kortársa (British Múzeum).

Holdhónapokon alapuló évszámok a XII. dinasztia végéről
Papirusz kát. száma	Uralkodási év	Egyiptomi évszám		Időköz napokban	Julianus- naptár szerint	Újhold felbukkanása		Kze.
III. Szeszósztrisz uralkodása		Hónap	Nap	Illeszkedés
10092 10009 10282 10282 10282 10130 10130 10003 (E) 10112 10412 10105 10248(F) 10011 10016 (G)	5 5 6 6 6 8 8 9 10 11 12 14 16 18	II VI I II III II III VII IV I X II VI X	26 23 15 15 15 23 22 10 30 21 6 18 24 2	118 207 29 30 708 30 473 295 266 620 502 857 827 1505	Szept. 17. Jan. 12. Aug. 6. Szept. 5 Okt. 5. Szept. 13. Okt. 12. Jan. 28. Nov. 18. Aug. 11. Ápr. 23. Szept. 6. Jan. 11. Ápr. 17.	Szept. 17 Jan 13. Aug. 6. Szept. 5. Okt. 5. Szept. 13. Okt. 12. Jan. 28. Nov. 18. Aug. 11. Ápr. 23. Szept. 6. Jan. 11. Ápr. 17.	V X V V y/ V V V V V V	1694 1693 1693 1693 1693 1691 1691 1689 1689 1688 1686 1685 1682 1680
III. Amenemhat uralkodása
10090(A) 10056(1) 10166 (2) <:58065 (11) 10018 (3) 10079(4) 10344(5) 10052 (6) 10104(70) 10062 (B) 10056 (D) 10056 (D) 10056(1)) 10056 (D) 10056 (D) 10056 (Dl 10056 (D) 10056 (D) 10056 (D) 10056 (D) 10056(1)) 10056 (D) 10006 (G) 10006 (G) 10206	3 8 9 9 10 10 11 24 24 29 30 30 30 31 31 31 31 31 31 31 31 31 32 32 36	XI ív 11 X II III III 1 VII IX X XI XII I 11 III IV V \1 VII VIII IX II III II	17 26 17 118 7 6 25 6 3 7 26 25 25 19 19 19 19 18 18 17 17 16 9 8 25	1624 296 13 236 30 384 4665 178 1889 414 29 30 29 31 29 30 29 30 29 30 29 148 29 1447	Máj. 31. Nov. 10. Szept. 2. Ápr. 26. Aug. 23. Szept. 21. Okt. 9. Júl. 18. Jan. 12. Márt. 16. Máj. 3. Jún. 1. Júl. 1. Júl. 30. Aug. 29. Szept. 28. Okt. 28. Nov. 26. Dei-. 26. Jan. 24. Febr. 23. Máir. 24. Aug. 19. Szept. 17. Szept. 3.	Máj. 31. Nov. 10. Szept. 2. Ápr. 26. Aug. 23. Szept. 21. Okt. 9. Júl. 18. Jan. 12. Márc. 16. Máj. 3 Jún. 1. Júl. 1. Júl. 30. Aug. 29. Szept. 28. Okt. 28. Nov. 26. Dec. 26. Jan. 24. Febr. 23. Márc. 24. Aug. 19. Szept. 17. Szept. 3	V V V V y/ V V V V V y/ V y/ V X V y/	1676 1672 1671 1670 1670 1670 1669 1656 1655 1650 1619 1649 1649 16-19 1649 1649 1649 1649 1649 1648 1648 1648 1648 1648 1644

Amikor tehát az éhínség egész Egyiptomra rátört, József megnyitotta a gabonacsűröket, és a gabonát eladta az egyiptomiaknak. Az ínség mégis egyre nyomasztóbbá vált Egyip- I tóm földjén. Mindenki Egyiptomba jött, h'tlgy gabonát vásá- . roljon Józseftől, mivel az egész világon nyomasztó éhínség 1 uralkodott.

I ■■

B        • (Teremtés könyve 41:56-57)

Egyiptomban új király jutott hatalomra, aki nem ismerte Józsefet. Ezt mondta alattvalóinak:- „Látjátok, hogy Izrael fiainak népe megsokasodott megerősödött, 'S’-már veszélyt jelent számunkra. Járjunk ej vele szenén okosan. hogy megakadályozzuk szaporodást. Különbén háború, esetén ellenségeink számát fogja nQy&ni. Harcolni fog ellenünk, s utána elhagyja az országot,” Ezért munkafelügyelőket rendeltek Izrael fölé, hogy megkeserítsék az eletét olyan műnkre kényszerítették őket. '

Kilencedik fejezet

MÓZES, EGYIPTOM

HERCEGE

(Kivonulás könyve 1:1-től 4:18-ig)

A rabságban töltött évek - Ártatlanok lemészárlása - Egyiptom hercege - A kusita háború - Menekülés a Sínai-félszigetre - A midianiták között - Isten titkos neve

A történet

N

em sokkal József Kr. e. 1617-ben bekövetkezett halála után Egyiptom politikai stabilitása, amelyet javarészt az izraelita vezír teremtett meg az éhínség évei alatt, szertefoszlott. József SZE- HEMKARÉ AMENEMHAT-SZENBEF király uralkodásának tizenkettedik évében hunyt el. A királyt még ugyanebben az évben meggyilkolták és az ország anarchiába süllyedt. Hat évig tartott a politikai csatározás, így nem lehetett új királyt választani. A Fekete Föld apró birtokokra esett szét, és a karnaki papság egyetlen uralkodót sem választott ki fáraónak. Végül az elhúzódó polgárháború végén a delta keleti részének birtokosa Kr. e. 1611- ben magához ragadta a hatalmat és Thébában V Amenemhat Szehemkaré néven fáraó lett belőle.

A zavaros időszakban, sőt - egészen a XIIL dinasztia végéig - a királyi lakhely Itj-Tauiban maradt. Azonban Amenemhat megkoronázása után a királyi udvar nyári lakhelye Avariszba (egyiptomiul: Havare) került. Akárcsak réges-rég, Abrahám egyiptomi látogatása idején, a fáraó az év egy részében a Delta keleti részéből, a „Két Út Szájá”-ból (ezt jelenti egyiptomi nyelven a Rurti) uralkodott, ahol a József idején ide költözött ázsiaiak

SZEHEMKARÉ AMENEMHAT-SZENBEF: A XIII. dinasztia második uralkodója. Kr. e. 1629-1617.

60. kép (szemben): A Mózest felnevelő fáraó - IV Szobekhotep Hanoferré - gránitszobra (Karnak).

vették körül. Ennek eredményeképpen a fáraó udvarában egyre több sémi anyanyelvű hivatalnok és tanácsadó jelent meg. József vezírré nevezése példaként szolgált, ám ez idővel csak még nagyobb bizonytalansághoz és belső küzdelmekhez vezetett a Nílus völgyében.

V Amenemhat király nem volt a XII. dinasztia egyenes ági leszármazottja, mivel az kihalt Szehemkaré Amenemhat-Szenbeffel. Bár az új király születésekor rendes egyiptomi nevet kapott, származására nézve nem volt teljesen egyiptomi: anyja József ekkorra már tekintélyes mennyiségű taggal rendelkező családjához tartozott. Egyiptomban szokás volt, hogy az újszülött fiúkat az uralkodó után nevezik el, a félig egyiptomi, félig izraelita gyerek pedig III. Amenemhat uralkodásának végén jött világra.

Koronázása idején V Amenemhat huszonéves volt, ám kormányzása - újabb politikai cselszövésnek köszönhetően - nem tarthatott sokáig. Alig három évvel trónralépte után a fiatal királyt éppen azok a hivatalnokok taszították le a hatalomból, akik korábban támogatták, hogy ő kapja Alsó- és Felső-Egyiptom kettős koronáját. A királyi fejék ezután jó néhány kérészéletű király kezén átment - néhány közülük uralkodóhoz egyáltalán nem méltó nevet viselt, mint például Jufni („az enyém”), Renszeneb („egészséges név”), Hendzser („menj végig”) és Imiramesa („tábornok”). Sokan közülük ázsiai nevet viseltek.

Mialatt a vezető réteg tagjai a trónért küzdöttek és viszálykodtak egymással, Jákob és József leszármazottai csendben meghúzódtak és gyarapodtak Gósen tágas, művelésre kiválóan alkalmas síkján. Sok család délre vándorolt, hogy művelésre fogja a Nílus völgyének földjét is. A folyam visszatért megszokott ciklusához, a nagy éhínség véget ért.

Azonban hiába ért véget a természeti csapás, ha nyomában maradt a súlyos politikai válság. Az egyiptomi lakosság lelkében fokról fokra nőtt a bizalmatlanság a kormányzatot vezető idegen népességgel szemben. A nemzedék, amelyik szívébe zárta Józsefet, amiért megmentette a népet az éhínségtől, szinte teljesen kihalt, és az egyiptomiak új nemzedéke csak annyit látott, hogy a sémi nyelvet beszélő északiak és bábkirályaik miatt helyzetük egyre rosszabbá válik. A felszín alatt egyre nőtt az elégedetlenség és elkerülhetetlenül jött a visszavágás.

Elnyomás

A vihar akkor tört ki, amikor váratlanul olyan aldinasztia szerezte meg a fáraó trónját, amelynek tagjai „nem ismerték Józsefet”. Az új királyi család Felső-Egyiptomból származott, központja a Középbirodalom fővárosa, Itj- Taui volt. Mikor Asszuántól Memphiszig megszerezték a hatalmat, a déli uralkodók ismét arra késztették az országot, hogy kétfelé szakadjon. Az Egyiptom politikai színterét az elmúlt hatvanhat évben uraló ázsiai fáraók visszaszorultak nyári lakhelyükre, Avariszba. Itt rövid ideig tartó, valamelyes befolyással rendelkező független királyságot hoztak létre, amely kereskedelmi kapcsolatot épített ki Kánaánnal, valamint a Mezopotámia és Anatólia területén lévő birodalmakkal. A Nílust a Földközi-tengerrel a péluszioni ág kötötte össze, és ez országuk területén haladt keresztül, így az avariszi fáraók ellenőrzésük alatt tarthatták az itj-taui központú déli birodalom helyi, egyiptomi fáraóinak ügyeit.

Az új egyiptomi dinasztia alapítója III. SZOBEKHOTEP Szehemré- Szuadzstaui volt. Rövid, három évig tartó uralkodása volt az első időszak, amikor az izraelitákat és ázsiai származású rokonaikat nagy számban rabszolgának hajtották. Az egyiptomiak végre megelégelték a dolgot. A vagyont királyi rendeletre lefoglalták, az állatokat elhajtották. Az Itj-Tauiban lévő királyi udvar ázsiai hivatalnokai, akik feltétlen hűséget esküdtek a felső-egyiptomi állam fáraójának, megtarthatták hivatalukat - ám csakis egyiptomi uraik fürkész tekintete előtt.

Egyiptom egyszerre, lehengerlő erejű fordulattal kezébe vette sorsának alakítását és azon kapta magát, hogy elárasztják a rabszolgák, akikkel mindent elvégeztethet. A Brooklyni Papiruszhoz hasonló ránk maradt források szerint ebben az időben a Nílus völgyében található háziszolgák ötven százaléka sémi nyelvű nevet viselt, közöttük izraelita elnevezéseket, mint Menachem, Isszachár, Aser, Sifra. Kettő ezek közül törzsnév, amely Jákob fiainak nevéből ered, míg az utolsó is szerepel a Bibliában: a Mózes-törté- net egyik izraelita bábáját hívták így (Kiv 1:15-21).

Szobekhotep uralkodásának komor napjai után még keményebb időkkel kellett a Felső-Egyiptom földjén élő izraelitáknak szembenézniük. A héberek első zsarnokát az a testvérpár követi, akit az egyiptológusok a XIII. dinasztia legerősebb uralkodóiként tartanak számon: Noferhotep Haszehemré és IV Szobekhotep Hanoferré. Szüleik, egy Haanhef nevű pap és a felesége, Kemi nem királyi családból származtak, ám tisztán egyiptomiak voltak.

Először az idősebb fivér, NOFERHOTEP került trónra. A Levantéból előkerült régészeti bizonyítékok szerint a bübloszi Jantinammu, Mári királya, Zimrilim és a babiloni Hammurapi kortársa volt, aki Kr. e. 1565-ben kezdte meg uralkodását - ez a csillagászati adatokon alapuló visszaszámo- lással állapítható meg. A számolás alapját az Ammiszadúqa-táblák jelentik (Vénusz napközeli nyugta Kr. e. 1419).

Noferhotep tizenegy évig tartó uralkodása alatt ismét kereskedni kezdett az északkelet-afrikai törzsekkel - elsősorban Kus királyságával -, hogy ezzel csökkentse a delta uralkodóinak befolyását. Az első kataraktánál lévő Szehel-szigeten sziklavéseteket találtak, amelyek szerint Noferhotep legalább egy küldöttséget indított Asszuánból a kusita területre, amivel III. Amenemhat óta senki sem próbálkozott. A küldöttek minden bizonnyal elefántcsontot, különleges faanyagokat - hebnit (ében) és antiut (tömjén) -, állatbőröket és mindenekelőtt aranyat hoztak magukkal a déli országból. A kezdeményezést követően bizonyos mértékig Avarisz királya is hajlandó

III. SZOBEKHOTEP: Kr. e. kb. 1545-1543. NOFERHOTEP: Ki-, e. kb. 1543-1533.

61. kép: \Brooklyni Papirusz töredéke, amelyen egy thébai magánbirtokok háziszolgáit sorolják fel, és a felsorolásban izraelita nevek is olvashatók. A Sifra név - amelyet a Kiv 1:15-ben az egyik izraelita bába visel - a felső keretben látható, míg az Áser név az alsóban. A papirusz ma a New York-i Brooklyn Múzeumban található.

volt együttműködni vele, mivel ő legalább annyira szeretett volna Afrikából való árukhoz jutni, mint amennyire Noferhotep az ázsiai árukhoz.

A következő évtizedben a delta fáraójának politikai befolyása mindegyre csökkent, miközben a felső-egyiptomi királyé egyre növekedett. Noferhotep uralkodásának végére Avarisz királya alig volt több felsőegyiptomi szomszédjának szolgájánál. A Földközi-tenger keleti részének kikötőit uraló föníciaiak közvetlenül a felső-egyiptomi állammal kötöttek üzletet - egy Bübloszban talált nagy sztélé megerősíti, hogy Jantin, a kulcsfontosságú kereskedelmi kikötő királya Noferhotepet ismeri el urának és királyának. Noferhotep Haszehemré alatt az egyiptomi állam magához tért a III. Amenemhat hosszú uralmát követő évtizedes gyengeségéből.

Noferhotepet fia, Szihathor követte a trónon, ám uralma csak három hónapig tartott. Az udvaroncok arról suttogtak, hogy a király életét követelő „szerencsétlen baleset” egyáltalán nem volt baleset. A hatalmat Szihathor nagybátyja, Szobekhotep ragadta magához, és koronázásakor a Hanoferré („Ré tökéletessége a látóhatáron ragyog”) nevet vette fel. Artapanosz, a Kr. e. III. században élt alexandriai tudós megírta a zsidó nép történetét és azt állította, Hanoferré - akit szövegében Khenephrénnek nevez - volt az a fáraó, aki felnevelte Mózest. Noferhotep öccse volt a dinasztia negyedik SZOBEKHOTEPJE, ám - bár neve azt sugallja, Egyiptom szent folyója több megpróbáltatást már nem okoz az ország népének - ugyanolyan kemény kézzel irányított, mint korábban testvére.

Rabszolgaság Gósenban

Mielőtt III. Szobekhotep került volna hatalomra, az ázsiaiak uralma idején a fehér és vörös koronát egy Amu-sza-Harnedzsheritef Hotepibré nevű király birtokolta, akinek nomenje, vagyis születésekor kapott neve - „az ázsiai, Harnedzsheritef fia” („atyját tisztelő Hórusz”) - egyértelműen arról árulkodik, hogy nem egyiptomi származású. Mikor Itj-Tauiban IV SZOBEKHOTEP Hanoferré trónra lépett (Kr. e. kb. 1532), Hotepibré unokája, Paentjenu Szehemré-Hutaui volt a deltái királyság ura (Artapanosz „Palmonothész” néven említi). Mivel Hanoferré úgy látta, alkalma nyílik kiterjeszteni hatalmát, lépéseket tett észak korosodó királya irányába, míg végül a két királyi ház szövetségre lépett, amelyet Paentjenu legidősebb lánya, Merit (az Artapanosznál szereplő Merrisz) és Hanoferré közötti házassággal pecsételtek meg. Az egyesülés volt a lezárása annak a folyamatnak, amellyel a felső-egyiptomi állam bekebelezte Avariszt. Hanoferrénak sikerült békés úton egyesítenie a Fekete Földet, és ő uralta a delta keleti részét is, ahol számos ázsiai lakott, köztük Gósen, az izraeliták szülőföldjének népe.

Nem kellett sokat várni, hogy a Felső-Egyiptomban élő ázsiaiak államilag történő elnyomása kiterjedjen az újonnan megszerzett területeken élő idegenekre is. Az ázsiai fáraó huszonöt évig tartó uralkodása alatt Jákob leszármazottait egyre több joguktól és kiváltságuktól fosztották meg, ám Gósen lakói csak most kerültek igazán súlyos helyzetbe: házi rabszolgaként kellett szolgálniuk egyiptomi szomszédaikat, és a fiatal férfiak közül sokakat elvittek, hogy Hanoferré építkezésein dolgozzanak.

Avariszban a legnagyobb lakhelyet (Teli ed-Dabaa, F-terület) - ahol egykor az izraeliták törzsének vezetői éltek - átadták az egyiptomi felügyelőknek. Az eredeti, héber lakókat kisebb kunyhókban helyezték el, amelyeket a kerítés fala mellett építettek és háziszolgálóként kellett dolgozniuk új uraiknál. A növekvő ázsiai lakosság maradékát a palotától keletre, túlzsúfolt nyomornegyedekbe kényszerítették (Teli ed-Dabaában a nagyobbik halom A-területe). Az egyiptomi alaprajzú vályogtégla házak szorosan egymáshoz bújó csoportjait szűk sikátorok választották el egymástól. A népesség annyi-

SZOBEKHOTEP: „A krokodilus-isten békében van”. IV SZOBEKHOTEP: Kr. e. 1532-1508.

62. kép: A Teli ed-Dabaánál lévő „A-Tell” egy részlete, amelyen jól láthatók a KöB II-A (XIII. dinasztia eleje) jellegzetes lakóházai. (A) főtér; (B) nagyobb lakóházak több szobával és némi kerttel; (C) kisebb, egyszobás lakhelyek; (D) gabonaraktárak; (E) sír a városfalon belül.

ra összezsúfolódott a nekik adott helyre, hogy itt is temetkeztek, és elődeik néha a házak padlója alatt nyugodtak.

Az Avariszból előkerült csontvázmaradványok antropológiai vizsgálata kimutatta, hogy a szegénység és az alultápláltság miatt az ázsiai népesség súlyos egészségügyi gondokkal küzdött. A lakosság legalább egyharmada élősdiek okozta betegségekben szenvedett és a hosszabb csontokon lévő Harris-vonalak alapján sokan visszamaradtak a fejlődésben. A várható élettartam harminckét év körül volt (a nőknél 29,7 év, a férfiaknál 34,4 év). A régészeti leletek jól igazolják, hogy a XIII. dinasztia idején Egyiptom ázsiai lakossága sokat szenvedett.

Hanoferré azzal erősítette meg hatalmát, hogy nagy létszámú, trónhoz hű katonai egységeket hozott létre. Hosszú ideig tartó uralkodása alatt létesítettek az egyiptomi hadsereg vezetői harci szekeres alakulatot, amely Avariszban állomásozott. A ló húzta szekereket már a Középbirodalom vége óta használták Egyiptomban, ám csakis a király és a legfontosabb hivatalok betöltői utaztak vele. Azonban az északon lakó hurrita népek bebizonyították, milyen hasznos tud lenni a harci szekér a csatában. A szekér megjelenése átalakította a hadviselést, mivel egy jól képzett harciszekér- egység villámgyorsan ott termett a csata legfontosabb pontján és megtizedelte a gyalogságot. Az egyiptomiak nem haboztak átvenni az új harcászati eszközt, majd javítottak rajta, hogy megfeleljen a helyi körülményeknek -jóval könnyebb, gyorsabb, kétszemélyes szekereket építettek négyküllős kerekekkel. A következő évszázadokban az egyiptomi gyorsreagálású hadtest több ezer egységet számlál magában: az egység a járműből, négy lóból, a hajtóból és az íjász/dárdavetőből áll.

Az egyiptomi harci szekerek központja egészen az Újbirodalom végéig Avarisz marad. A ’90-es évek elején német régészek Edgár Pusch vezetésével megtalálták az istállók maradványait - Per-Ramszesz városa javarészt ezekből állt. II. Ramszesz királyi palotája az itt leírt események után négy évszázaddal ugyanarra a helyre épült, ahol az ázsiaiak Avarisza állt. A ramesszida gyorsreagálású katonai erők azért állomásoztak itt, hogy válaszolni tudjanak a régóta az Újbirodalom Hórusz-királyainak szárnya alatt lévő északi területeken jelentkező problémákra. Azonban a XIII. dinasztia korában újdonságnak számító mobil hadsereg eredetileg azzal a céllal jött létre, hogy' ellenőrzés alatt tartsa a delta keleti részében élő ázsiai népességet, miközben megvédi Egyiptom északi határát az elnyomottakkal részvétet érző rokonaikkal szemben, akik segíteni szerettek volna rabszolgasorba taszított családtagjaikon. A harci szekér eszményi jármű a Sínai-félsziget északi részének sík felszínén.

Mózes születése

IV Szobekhotep Hanoferré uralkodásának kezdetén született meg az a hírhedt rendelet, amely szerint végezni kell az egyre növekvő ázsiai közösségben minden fiú újszülöttel. A király tanácsadói arra jutottak, hogy az újonnan rabszolgasorba kényszerített népesség veszélyt jelent az ország biztonságára - amennyiben a már így is nagy számban lévő ázsiai lakosság létszámát engedik tovább növekedni, lázadás törhet ki - a héberek harcos múltját és törzsi rendszerét figyelembe véve, nagyon is körültekintő dolog volt annyira csökkenteni a felnőtt férfilakosság számát, amennyi a fáraó építkezési terveihez még elegendő, miközben a nők magas létszáma fenntartja a házimunka minőségét a nagy kiterjedésű egyiptomi mezőgazdasági birtokokon. Az izraelita Gósen központjában, Avariszban, valamint az ország egész területén az újszülött fiúkat elszakították anyjuktól és megfojtották vagy belefojtották a Nílusba.

Az osztrák régészek Avariszban megtalálták a mészárlás áldozatainak kicsinyke sírjait. Az ókori településeknél a sírok huszonöt százaléka szokott gyermeksír lenni, ám Avariszban ez az arány elképesztő: hatvanöt százalék. A tragédia másik régészeti bizonyítéka a feltárt izraelita sírok felnőtt lakosságának aránya - a régészek minden öt, felnőtt nő maradványait tartalmazó sír mellett csak három felnőtt férfi maradványait tartalmazó sírra leltek. A kép világos - kevesebb férfi élte meg a felnőttkort. A régészeti bizonyítékok itt is alátámasztják a bibliai hagyományt.

Az évekig tartó ázsiai uralmat követő egyiptomi megtorlás idején született egy fiúcska Amram és Jokebed, Avarisz két izraelita lakójának frigyéből. Mózes genealógiája (Kiv. 6:16-20) szerint Jákob harmadik fiá-

63. kép: A Torinói Királypapirusz töredéke, rajta (A) Noferhotep, (B) Szihathor és (C) Szobek- hotep nevével.

tói, Lévitől származik. Lévi családjának háza, amelyben most egyiptomiak éltek, az eredeti falu közepén állt, amelyet Jákob fiai építettek József üresen álló palotája és piramis alakú sírja köré. Amram kis családja egykori házuk kerítésén belül élt nyomorban s szegénységben. Továbbra is a földet művelték és a nyájat legeltették, azonban mindez már egyiptomi uraik birtokában volt. A megtermelt gabonából kevés jutott arra, hogy az izraelita szájakat táplálja.

Az újszülött tízéves nővére, a koraérett Mirjam sokat játszott a vezír egykor virágzó palotájának gazzal benőtt kertjében. Mint minden izraelita gyermeknek, neki is elmesélték üknagybácsija, József történetét, és azt vette észre, hogy gyakorta jár az egyiptomi sír előtt álló kápolnába, hogy lássa a szobrot. Mirjam büszke volt családja történetére - noha ő még nem élt akkor, így' nem láthatta a tizenkét törzsfőnököt életük virágjában, képzeletét lángra gyújtotta a József óriási szobrát borító sokszínű kabát. Talán az egyik ilyen, őse sírjába tett látogatás során határozta el, nem engedi, hogy öccse az egyiptomi katonák kezében végezze.

Északról gyakorta érkeztek utazó kereskedők Avariszba, akik királyok és hősök tetteiről meséltek a város lakóinak. Akkoriban a babiloniak uralták Mezopotámiát, híres uralkodójuk, a törvényalkotó HAMMURAPI ekkor volt hatalma tetőpontján. Miután a környező városállamok közül sokat meghódított és nagy kiterjedésű birodalmat hozott létre, Hammurapi azzal igyekezett megemlékezni saját eredményeiről, hogy tetteit a múlt „nagyjainak” tevékenységéhez hasonlította. Ezért elrendelte, hogy írják le sumer és

HAMMURAPI: Kr. e. 1565-1523. agadéi elődeinek szájhagyomány útján terjedő eposzait, és helyezzék el a királyi könyvtárban, hogy a majdani királyok okulására szolgáljon. így történt, hogy Gilgames hőstetteit óbabiloni ékírással rögzítették, majd széles körben elterjesztették az akkád nyelvet beszélők között. Azonban nem a Gilgames-eposz volt az egyetlen, amelyet ebben az időben foglaltak írásba

• Etana, Enmerkár, Lugalbanda, Dumuzi és Nagy Sarrukín történetét is leírták, majd elterjesztették északon; nyugaton a hettita Anatóliától keleten Sumer mocsaraiig, délen pedig az Egyiptom határán található Kánaánig.

A történetek a vándorkereskedők révén terjedtek el, a széles közönség elsősorban szájhagyomány útján ismerte meg őket. A kereskedők vásárlóikat azzal szórakoztatták, hogy a nagy eposzokból idéztek nekik, amikor a falvak lakói a hosszú, sötét estéken összegyűltek a lobogó tűz köré. Nyilvánvaló, hogy a gyerekek nagyon szerették ezeket a történeteket. Ilyen vándor énekmondók sokszor látogattak el Avariszba is, színes történeteiket tágra nyílt szemmel hallgatták a fiatalok.

Mirjamnak leginkább NAGY SARRUKÍN története tetszett - az agadéi dinasztia alapítója több mint ötszáz évvel ezelőtt uralkodott, a lány Nachor nevű ősének korában, aki Abrahám nagyapja volt. Sarrukínt még ekkor is úgy tartották számon, mint a valaha élt leghatalmasabb uralkodót. Mirjamot leginkább a király egyszerű származása ragadta meg

• hogy csecsemőként anyja egy nádból font kosárban az Eufrátesz vizére bízta, és a királyi kertész, Akki talált rá. Sarrukín a Kis-i UR-ZABABA udvarában nőtt fel és bejárta az udvari ranglétrát, míg végül megszerezte Agadé trónját is.

Sarrukín vagyok, az erős király, Agadé királya...

Enítum, anyám, fogant engem, megszült engem titokban,

Sásból való kosárba helyezett, szurokkal zárta le (kosaram) fedelét,

a folyóba vetett engem, mely nem lepett el,

elsodort engem a folyó, Akkihoz, a vízmerítőhöz vitt, Akki, a vízmerítő, kiemelt, mikor vedrét alámerítette, Akki, a vízmerítő, fiává fogadott, felnevelt engem, Akki, a vízmerítő, bizony kertészévé tett engem.

Kertész-voltom alatt Istar bizony belém szeretett, /otoen/négy éven át töltöttem be a királyságot.

(Az agadéi Sarrukín legendája. Ford. Komoróczy G.)

Elképzelhető, hogy ez a történet sarkallta Jokebed lányát arra, hogy kieszeljen egy tervet, amelyet aztán elmondott anyjának, hogy megmentse vele újszülött öccsének életét. Anya és lánya közösen készített egy csónakszerű kosarat (héberül teba, egyiptomi nyelven tjeba), mielőtt a fiú megszületett volna. Papirusznádból fonták és szurokkal vonták be, hogy

NAGY SARRUKÍN: Kr. e. 2117-2062. UR-ZABABA: Kr. e. 2157-2118.

64. kép: Szobrocska feje. A szobor a nagy törvénykezőt, a babiloni Hammurapit - Mózes idős kortársát - ábrázolja, akinek uralkodása alatt sok régi eposzt írásba foglaltak és terjesztettek (Louvre Múzeum).

vízhatlan legyen. Miután megszületett a fiú, végrehajtották Mirjam tervét - az újszülöttet a kosárba helyezték és elvitték a folyó partjának homokos szakaszára, a településtől délre, majd a fáraó nyári lakhelyétől valamelyest feljebb a Nílus péluszioni ágának vizére bocsátották. Akárcsak Noé a bárkájában (héber teba), úgy úszott a csecsemő észak felé a kosárkában, míg Mirjam izgatottan figyelte útját. Megkönnyebbülten látta, hogy a kosár a királyi fürdőhely nyugodt vizére sodródik, ahol Merít, Hanoferré király első felesége, Paentjenu király legidősebb lánya pihent éppen udvarhölgyei társaságában. A kosarat és értékes tartalmát kivették a vízből és az elragadtatott királynő elé vitték.

Bár a királynő pontosan tudta, hogy a fiúcska héber származású, ám mivel maga is félig-meddig ázsiai volt, úgy határozott, örökbe fogadja és a Hapimoszesz („az áradás gyermeke”) nevet adta neki. Ebből alakult ki a Moszesz becézett alak - Egyiptom héber hercegét élete végéig így nevezték. A bibliai szerző/szerkesztő úgy határozott, a tisztán egyiptomi nevet Áfádként írja át héberre, ami annyit tesz: „[vízből] kihúzott".

A fiú a XIIL dinasztia két nagy királyi palotájában nőtt fel, ahol megtanították írni és olvasni. Nemcsak a hieroglifákat és hieratikus (írott) megfelelőiket ismerte meg, folyékonyan beszélt az ókori nyelv lingua francájának számító akkád nyelven is, amelyet ékírással jegyeztek le.

Mózes szorgalmas fiú volt és bármihez fogott, kiemelkedő teljesítményt nyújtott benne. Nem kellett hozzá sok idő, és már a Középbirodalomban született szépséges nevelőirodalom munkáit olvasta: a Hajótörött történetét, a Paraszt panaszait és a Színükét, amelyek mind nagy benyomást tettek rá. A nemrégiben az udvarba került ékírásos táblák is nagyon érdekelték, amelyeket a babiloni Hammurapi király ajándékképpen küldött el Egy iptomba. Az eposzok mellett az ifjú hercegnek még arra is maradt ideje, hogy tanulmányozza Hammurapi törvénykönyvét, mely az elkövetkező évszázadokban a törvénykezés alapja lett. Ez a szöveg jelentős befolyást gy akorolt a „törvényhozó Mózesra”, amikor a pusztaságban töltött évek során nekifogott, hogy kialakítsa Jahve népének törvényeit és erkölcseit.

A herceg életének másik részét a hadviseléssel és a vadászattal kapcsolatosjártasságok elsajátítása jelentette. Mózes herceg ezen a téren is kivételesen tehetséges volt: nemcsak a fegyverekkel bánt ügyesen, természetadta módon értett hozzá, miként kell irányítani az embereket. Gyermekkori barátai, akikkel együtt járta ki a katonai iskolát, úgy tekintettek Mózesra, mint a parancsnokukra. A fiatal herceg életének második évtizedében a Fekete Föld hosszú és véres háborúba keveredett, ahol társainak hűsége komoly próbán ment át.

Háború Kossal

Néhány éve már gyülekeztek a felhők Egyiptom déli határán. A második kataraktánál lévő határt őrző erődökön, Szemnán és Kumnán túl feküdt Kus, a hatalmas afrikai birodalom. „Hám fiainak” ideje már egy évezrede elmúlt, és csakis Noé legidősebb unokájának neve maradt, ami figyelmeztethette az egyiptomi előkelőket a közös származásra. Kus törzsfőnökei kegyetlen, militarista társadalom fölött uralkodtak. A harcos-királyukat halálukkor hatalmas, homokból és földből emelt, kör alakú halmokba temették Kermában, a Nílus nagy Dongolai-kanyarjától északra. Ám a királyok nem mentek egyedül a halálba - a halmokat részekre osztó hosszú gödrökbe több száz szolgát tereltek be, akiket aztán élve eltemettek.

Valamikor a predinasztikus Egyiptomban, de még a korai dinasztiák idején is gyakorolták ezt a barbár szertartást, amit az abüdoszi korai királyi temető mutat, ahol számos olyan sírt tártak fel a régészek, ahová a szertartásokon feláldozott embereket temették. A Mezopotámiával való kapcsolat itt is jól érzékelhető. A ránk maradt epikus irodalomból kiderül, hogy Gilgames feleségei, hivatalnokai és szolgái kíséretében ment a túlvilágra. Sir Leonard Woolley Ur városában komor bizonyítékot is talált ezekre a tömegmészárlásokra, amikor rábukkant a nagy hatalmú sumer város korai uralkodóinak nyughelyére. Teli el-Mukajjar alatt Woolley és csapata megtalálta a sumer királyok és királynők maradványait - alvilági lakhelyük televolt katonákkal, ökrös szekerekkel, zenészekkel és szolgálólányokkal. Úgy tűnt, egytől egyig saját akaratukból ereszkedtek a gödörbe, hogy csatlakozzanak urukhoz a túlvilágon. A hátborzongató mezopotámiai szokás „Hám fiai”-val együtt átkerült Afrikába, ám a rituális mészárlás csakis Kus földjén maradt fenn egészen a második évezredig.

Noferhotep uralkodásának első szakaszában az egyiptomiak kénytelen nek voltak dél felé fordulni, mivel a deltái királyság monopóliummal bírt a Léváméból származó áruk felett - így történt, hogy a kusiták ismét megismerkedtek erős északi szomszédjukkal. Míg a Fekete Föld lakói elől elzárták az északi területeket, a déli kapcsolat egyre erősödött és fejlődött, ám amint megfordult a politikai széljárás és a levantei kereskedelem ellenőrzése IV Szobekhotep Hanoferré kezébe került, a déli kereskedelmi hálózat jelentősége lecsökkent. A fáraó uralkodásának tizennyolcadik évére Kus és Egyiptom viszonya minden eddiginél rosszabb lett. Kus királya elhatározta, ha Egyiptom uralkodója többé nem kívánta a fáraók országának áruit az ő afrikai kincstárába juttatni, úgy erővel veszi el a Fekete Föld kincseit.

A Nílus áradásával egy időben, a nyár közepén kusi hajók indultak meg a folyás irányába és átléptek a határon Wawatba (Núbia). Nem okozott nehézséget elfoglalniuk Szemnát és Kumnát, majd nekiláttak a nagy egyiptomi katonai bázis, Bűben ostromának. A körbekerített város három hónap után esett el. A lakók jó részét kardélre hányták, a védműveket pedig - ahol tudták - felgyújtották. Akik túlélték az ostromot, vagy rabszolgaként végezték, vagy - miután hűséget esküdtek a kusitáknak - megtartották korábbi helyüket. Találtak olyan sziklafeliratot, amelyik arról árulkodik, hogy' Buhen parancsnoka átállt a másik oldalra.

Amint a támadó hadsereg megállíthatatlanul nyomult előre Szüéné (Asszuán) irányába, egész sor núbiai erőd jutott ugyanerre a sorsra. Hanoferré nagy erőket küldött Thébából, amelyek az első kataraktától délre ütköztek meg a kusitákal. Egyiptom számára sajnálatos módon a fáraó seregének gyenge volt a parancsnoka és a katonák nem értek fel a harcedzett ellenfélhez. Az egyiptomiakat megfutamították, és a Fekete Föld déli kapuja tárva-nyitva állt a fosztogatók előtt.

Hat hónap múlva bevették Théba szent városát is — a csodálatos karnaki templomot kirabolták, a papokat délre küldték rabszolgának. Am a kusiták nem álltak meg, nyomultak tovább észak felé. Egyiptom középső részén szinte semmiféle ellenállással sem találkoztak, ám aztán Itj-Tauitól délre egy időre sikerült feltartóztatni őket. IV Szobekhotep Hanoferré és udvara Avariszba vonult vissza, itt keresett menedéket. Mint kiderült, bölcsen cselekedtek, mert a kusiták ragyogó hadmozdulattal még az év vége előtt oldalról támadtak a városra, így megszakadt a kapcsolat a fáraók régi székhelye és az északi utánpótlási vonal között. Jelentős mennyiségű kusita gyalogos hatolt be a nyugati oázisokba és ezek mentén haladt észak felé, majd innen támadt Memphisz városára. A rajtaütés tökéletesen sikerült és a Nílus egész völgye a kusiták kezébe került.

A támadás során eddig jutottak. A Nílus völgye, ez a hosszú, keskeny, termékeny földsáv viszonylag mindig is egyszerű célpontot jelentett - egy hadsereg egyik települést a másik után meghódítva mehet előre, nem kell törődnie a front szélességével. Azonban a deltában minden más. A harcmező aprócska szigetekből áll a Nílus ágai között. Nyugatról keletre jutni és fordítva - valóságos rémálom, hiszen mindenhol mocsár és csatornák állták a sereg útját. A kusita törzsfőnök és parancsnokai úgy határoztak, elérték hódításuk határát, és miután jelentős számú katonát hagytak a delta és a folyóvölgy találkozásánál, összehangolt erőfeszítéssel kifosztották, kirabolták Felső-Egyiptom városait és templomait.

Eközben Szobekhotep fáraó és tábornokai Avariszban lapultak, mivel nem mertek szembenézni a Memphiszben tartózkodó kusitákkal. Úgy tűnt, senki sem maradt, aki visszaállíthatja az egyiptomi csapatok morálját.

A fáraók állama válságban volt és nagyon nagy szüksége lett volna egy megmentőre, aki elűzi az országból az elnyomókat. Mózes életében ez volt az első nagy feladat. A második még sokat várat magára, ám Egyiptom ifjú hercege bátran, meggyőződéssel nézett szembe ezzel az első kihívással. A herceg nekilátott egy új egyiptomi hadsereg létrehozásának, melynek élére azokat a hűséges barátait nevezte ki, akikkel együtt végezte el katonai iskolát. A régi vezetés leszerepelt, hiszen mást sem tettek, csak visszavonultak a kusiták elől. Most, hogy új vezető került a katonák élére, a háború szerencsés fordulatot vett. Először Memphiszt foglalták vissza, aztán a szent Thébát. A kusita erőket Szüénénél sikerült végleg visszafordítani - hajóikon menekültek vissza szülőföldjükre. Ám Mózes herceg nem elégedett meg azzal, hogy visszaállította Egyiptom hagyományos déli határát. Magasra emelte az arany UREUSZKIGYÓ-t a sereg elején - ez volt Egyiptom túlvilág! hatalmának jelképe - és tovább üldözte ellenfelét a folyón felfelé. Mielőtt a kusiták összeszedhették volna magukat, az egyiptomi erők körülvették a fővárost Kermánál.

Az ostrom jó néhány hétig tartott, mivel a kusita uralkodó nem volt hajlandó kimerült hadseregével csatát vállalni a nyílt mezőn. Végül küldöttséget menesztett az egyiptomi táborba, és felajánlotta, Kus megadja magát, illetve odaígérte Mózesnak a királylány kezét, ha megkíméli a királyi család életét. Mózes elfogadta a békeajánlatot, és feleségül vette Tjarbit hercegnőt (Artapanosznál: Tharbisz), mielőtt visszaért Egyiptomba, az egyiptomi hadihajókon az elrabolt kincsekkel.

UREUSZKIGYÓ: A kobraistennő, Uadzset képmását illesztették a királyi koronák és fejdíszek elejére, amelynek az volt a feladata, hogy megvédje a királyt, ezért tüzet okádott azokra, akik kárt próbáltak tenni a fáraó személyében.

A második kataraktánál álló egyiptomi erődöket ismét katonák lakták, Hermában pedig kisebb katonai erő állomásozott, hogy védje az új egyiptomi követséget, amelyet Mózes hagyott itt. A lenyűgöző vályogtégla emelvényt, amelyen egykor a nagykövet háza állt, még ma is lehet látni, mivel meghatározó eleme a tájnak - a helyiek csak nyugati Deffufának hívják. Nagy sztélét állítottak - ennek egy töredéke ma a British Múzeumban található -, amely elmondja, hogy IV Szobekhotep nevében nagy győzelmet arattak, továbbá a király életnagyságú szobrát állították fel Argosz szigetén, a Nílus közepén, Kerma fölött. Ez volt a hagyományos módja annak, hogy megjelöljék a fáraó birodalmának határát - az egyiptomi erőknek úgy kellett védelmeznie királyi uruk képmását, mintha az maga Egyiptom uralkodója lenne.

Mózes és hadvezéreinek bátorsága, elszántsága révén nemcsak hogy sikerült kiűzni Egyiptomból a vad kusita fosztogatókat, még ki is tolták a XIII. dinasztia államának határát a másodiktól a harmadik kataraktához, jó kétszáz kilométerrel délebbre, mint ahol eddig húzódott.

Mikor visszatért Egyiptomba, Mózes óriási népszerűségre tett szert az egyszerű egyiptomiak körében. Minden városban, ahol a diadalmas hadvezér új feleségével együtt elvonult a Níluson Wawatból visszatérőben, örömmel és lelkendezve fogadták. Ám Hanoferré fáraó palotájában már korántsem örültek Mózesnak ennyire - az udvar úgy érezte, a herceg népszerűsége veszélyt jelent a trónra. Az örökbefogadott ázsiai herceg nem tartozott a királyi családhoz, nem is ő volt az örökös.

IV Szobekhotep távollétével tüntetett a véres harc alatt, amely során megtisztították Egyiptomot a kusitáktól. Míg Mózes herceg a támadó hadsereg országában folytatta a küzdelmet, a fáraó, a koronaherceg, Szobekhotep és a királyi család maradéka úgy döntött, inkább a biztonságot jelentő Avariszban, a palotában maradnak. Mózes legyőzte a kusitákat, és diadalát nevelőapja, Hanoferré nevében jegyezték le, ahogy az illik, azonban a király továbbra is gyanakvóan szemlélte örökbefogadott fiát, nem tudta, mik a szándékai. Talán azért vonult végig diadalmenetben Egyiptomon, hogy felmagasztalja saját magát és rávegye követőit, a jogos öröklési rendet megkerülve válasszák őt, Mózest királlyá? Hanoferré és tanácsadói csak a megfelelő pillanatot várták, hogy visszaszerezzék a politikai kezdeményezést.

Menekülés Egyiptomból

Egy nap Mózes látogatóba indult anyjához, bátyjához, Áronhoz és nővéréhez, Mirjamhoz. Szekerével az Avariszt alkotó szigetek közötti utak egyikén hajtott éppen, amikor látta, hogy egy egyiptomi munkafelügyelő veri az egyik héber rabszolgát, mialatt az megpróbálja rendbe hozni az egyik tönkrement védőgátat. A fiatal ázsiai herceg haragra gerjedt - leugrott szekeréről és a hivatalát jelző buzogánnyal fejbe vágta a felügyelőt. Az egyiptomi élettelenül esett össze.

Hamarosan híre ment a királyi „bűnnek”: egy ázsiai rabszolga védelmében megöltek egy született egyiptomit. Mózes felismerte, mi következik ebből: tudta, hogy a palotában egyre kevésbé látják szívesen, és most itt van a remek alkalom, amire a király várt, hogy letartóztathassa és kivégeztethesse. Egyetlen lehetősége maradt - Mózes ázsiai kereskedőnek álcázta magát és elindult kelet felé, a Sínai-félsziget pusztaságába, ahol a fáraó nem érheti el.

Több hónapon át vándorolt oázisról oázisra, kereste azt a helyet, ahol meghúzódhat. Mikor Szerabit el-Hadim bányáihoz érkezett, egy csapat ázsiai rabszolgát talált ott, akik Hathor istennő, a „Türkiz úrhölgye” szent kék köve után kutattak a hegyek között. Egy ideig itt dolgozott - az egyiptomi felügyelő hosszú haja és szakálla miatt nem ismerte fel. A száműzött herceg ezek után végigment a Vádi Magharán a Sínai-félsziget déli hegyei felé.

Bár a hadjáratok és a pusztában töltött hónapok már megedzették, a fáraó haragja elől menekülő húszéves fiatalember így is a végkimerültség szélén állt, amikor elérte a midiániták földjét. A magas gránitcsúcsok között, egy szűk szurdokban artézi kútra lelt, és nagy örömmel oltotta a szomját vizével, majd megpihent egy fonnyadt, öreg tamariszkuszfa alatt. A sivatag ősöreg lakójának kellemes árnyékában a fiatal herceg elbóbiskolt, miközben szépséges kusita feleségére és egyiptomi barátaira gondolt, és azon töprengett, látni fogja-e még őket valaha.

Jetró, a midiánita

Mózes kiáltozásra ébredt. Látta, amint egy csapat színes ruhákba öltözött fiatal lányt pásztorok zaklatnak. A hölgyeket nem engedték oda a forráshoz, hogy vizet gyűjtsenek kecskéiknek és birkáiknak. Mózes összeszedte minden erejét és rávetette magát a meglepett férfiakra - vadul lengette karját és úgy ordított, ahogy csak a torkán kifért. A pásztorok rémülten visszavonultak.

Mózest Jetró, a midiánita törzsfőnök, a hét hálás lány apjának táborába kísérték. Az er-ráhai síkságon ellátták sebeit, ételt adtak neki és felöltöztették. Egyiptom száműzött hercege biztonságos menedékre lelt a midiánita nomádok között. Mózes több mint ötven évig maradt Jetró sátránál, elvette feleségül a törzsfőnök legidősebb lányát, Cipporát, aki két fiút szült neki, akiket GERSOM-nak és ELIEZER-nek nevezett el.

A midiániták vándorló nomád törzs voltak, csoportjaik a Sínai-félsziget keleti részén és az Arab-félsziget északkeleti területén éltek. Hagyományuk szerint Abrahám Midián nevű fiától származnak, akit második felesége, Ketura szült a pátriárkának. Midián leszármazottai kelet felé vándoroltak, ahol - izraelita rokonaikkal ellentétben - nem kényszerítették szolgaságba

GERSOM: „Idegen földön jövevény”. ELIEZER: „El az én segítségem". őket az egyiptomiak. A törzs önmaga választotta elszigeteltsége segített abban, hogy megőrizze szokásait és hiedelmeiket - erre az erős egyiptomi befolyás alatt álló izraelita rabszolgák sohasem lettek volna képesek. Ebből a szempontból Jetró és népe sokkal közelebb volt Abrahám életmódjához, mint Jákob rabszolgasorban élő utódai.

Míg Mózes Jetrónál időzött, felismerte népe valódi kultúráját és megértette, milyen fontos ez. Számos este telt el azzal, hogy hallgatta apósát, amint Abrahámról és a vízözön előtti tíz nagy ősükről szóló történeteket meséli. Mózes magát a vízözöntörténetet és a katasztrófa előtt élt hősök - a vízözön előtti pátriárkák - történeteit is mohón itta magába, hiszen az ábrahámi ősök hagyományán keresztül felfedezte, kicsoda is ő valójában.

Isten megnyilatkozik

Jetró családjának szokása volt, hogy a tavasz elején nyájaival együtt a Sínai-félsziget déli részére vándorol, ahol az újonnan kihajtott növényzet rövid időre táplálékot nyújtott az állatoknak, mielőtt a nyári nap kiégette a földet. Mózes ekkor már hetven év fölött járt, de szinte semmit sem veszített szívósságából és a Hóreb-hegy lábánál kiváló legelőt talált állatainak - ez a hely nem volt messze attól a kúttól, ahol először találkozott a midiánitákkal. Ha télen elég csapadék esett, mindig eljött ide - tudta, a Hóreb körüli sivatag ilyenkor kizöldül és a februári esőket követően bőven buzog a víz a forrásokból.

Az egykori herceg élvezte, hogy egy ideig a hegy lábánál, a sivatagban időzhet, és csak felesége meg két fia van mellette, akikkel közösen terelgetik a nyájat és üldögélnek magányos sátruk előtt. A sivatagi élet megváltoztatta, bölcsebbé tette. Aztán egy alkalommal (Kr. e. 1452-ben) olyasmi történt itt, a forrás közelében, ami megváltoztatta Mózes életét és új irányt adott a térség történelmének.

Mózes otthagyta Cipporát, Gersomot és Eliezert a nyájjal, hogy megkeresse az elkóborolt állatokat. Hallotta, hogy egy fiatal kecske mekeg az egyik göröngyös szírt mögött, ami a Hóreb-hegy lejtőjére vezető keskeny völgy közepén magasodott. Felnézett, és azt látta, hogy az egyik barlangszerű sziklapárkány alól különös fény tör elő. Felmászott az üreghez, amely az apró bokrot (Rubus sanctus, arab nyelven: al-lajg) védelmezte a nap sugaraitól. Ami ezek után történt az aprócska barlangban, annak története nemzedékről nemzedékre szállt - ahogy az izraeliták istene először árulta el nevét annak az embernek, akiből Izrael megmentője lesz.

Mózesnek látomása volt: a bokor fénylett, noha levelei nem égtek. Majd egy hang szólt hozzá a bokorból. A hang elmondta, hogy Mózesnak feladata van: neki kell kiszabadítania népét Egyiptom fogságából és elvezetni arra a tejjel-mézzel folyó országba, ahol egykor Abrahám, Izsák és Jákob élt. Mózes azt kérdezte: „Ha megérkezem Izrael fiaihoz és így szólok hozzájuk:

' Atyáitok Istene küldött, akkor majd megkérdezik: Mi a neve? - mit feleljek erre?”, amire az égő csipkebokorból szóló hang így felelt: „Az vagyok, akit Eának hívnak.” (héberül: Éja aser Éja). Majd folytatta: „így beszélj Izrael fiaihoz: Ea küldött engem hozzátok. Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak El- Saddáiként jelentem meg, nem mondtam meg nekik a nevem: Jahve”.

Mózes riadtan hagyta el a barlangot és visszasietett családjához. Együtt tértek vissza Jetró táborába, ahol Mózes elmesélte apósának látomását. Az öregember figyelmesen hallgatta, majd elmagyarázta Mózesnak, hogy látomása az ősi istentől származik, aki megteremtette Adámot és megmentette Noét a vízözöntől. Az isten, aki álmában megszólította, minden élő dolgok istene, az életadó vizek ura, a mélység istene, a föld ura. A sumerok Enki néven tisztelték, a babiloniaknál Éa volt, a sivatag lakóijának hívják, ám a midiániták teljes nevén, Jahveként imádkoztak hozzá. Ábrahám idején az amorita törzsfőnökök El-Saddáinak - Hegylakó Úrnak - hívták istenüket, mert Ea eredeti otthona a nagy hegyeken túl, Babilónia két nagy folyójától északra található, ugyanott, ahonnan Abrahám jött. Úgy látszott, Jahve, a midiániták istene elhatározta, megújítja szövetségét Ábrahám le- származottainak másik ágával is, és az izraeliták végre megszabadulnak a szolgaságból.

Jetró, midián papja, a törzs vezetője elővett egy ládikát, amiben táblák voltak: a sumer és babiloni eposzok másolatai, amelyeket Hammurapi babiloni udvarából terjesztettek el a világon mindenfelé. Mózes azonnal felismerte a gyerekkorában olvasott történeteket. Egyiptom hercegeként szerzett neveltetésének most jó hasznát vette, ahogy több száz órát töltött azzal, hogy ismét elolvasta a legendás történeteket, ám most összekapcsolta azokkal a szájhagyomány útján továbbörökített történetekkel, amelyeket apósától hallott. Miközben felfedezte saját gyökereit, egyúttal megismerte Egyiptomban sínylődő népe eredetét - görögül: genezis. A Jetró sátrában összegyűjtött ismeretek jelentették a Biblia legnagyobb eposza, a Teremtés könyve alapját, amelyet eredetileg Mózes írt a pusztában töltött negyven év alatt, miután az izraeliták kivonultak a fáraók földjéről.

Végigolvasta Jetró ékírásos tábláit, hogy megtanuljon mindent, amit csak tud Enki/Eáról, és megismerje a Jahve-hithez kapcsolódó szertartásokat. Hónapok teltek el, és a népe megmentésére rendelt Mózes lelkiismeretével birkózott. Végül elfogadta a rábízott feladatot és elindult nyugat felé, vissza Egyiptom földjére, mely először táplálta, később - idegen származása miatt - kivetette magából az izraelitát.

Történeti és régészeti háttér

A Vénusz-megoldás Kr. e. 1419-ben

A mezopotámiai tudomány talán legfontosabb kronológiai tájékozódási pontja az úgynevezett „Vénusz-megoldás”, amely az I. babiloni dinasztia utolsó előtti királya, Ammiszadúqa uralkodása idején történt, vagyis ismét a csillagászati időmeghatározás bonyolult kérdéseivel kell szembenéznünk. Mielőtt megismerkedünk azzal a vizsgálattal, amelyik igazolja, hogy az Új Kronológia annyira pontos, amennyire csak a Kr. e. második évezred vizsgálata lehet, előbb szeretném felidézni, hogyan működik ez az eljárás.

A számítógépes visszaszámlálással lehetőségünk van arra, hogy megállapítsuk, egy adott csillagászati esemény pontosan mikor történt. Számos ókori szövegben találhatunk feljegyzéseket hold- és napfogyatkozásokról, valamint holdhónapok hosszáról és a Vénusz vagy a Szóthisz (a Kutya-csillag) napközeli felkeltéről. Feltéve, hogy az ókori szövegeket pontosan fordították és értelmezték, a megfigyelések és az utólagos utánaszámlálások között elméletben lehetséges a megegyezés. Mivel az égi megfigyelések során, illetve a jelenségek leírásakor, a szövegek másolásánál tévedhettek, továbbá előfordulhatott, hogy a felhők miatt nem látták az újholdat, a pontos vagy közel pontos megegyezés hosszú időn keresztül a csillagászati eseményekben meggyőző bizonyíték arra, hogy az adott kronológia többé-kevésbé pontos. Úgy vélem, az Új Kronológia éppen ilyen.

Wayne Mitchell csillagász, az Új Kronológia egyik kutatója döbbenetes illeszkedést mutatott ki a Vénusz megfigyelése (8. év), és az I. babiloni dinasztia tizedik királya, Ammiszadúqa uralkodásának idejéből (lásd feljebb a táblázatot) ránk maradt holdhó- naphosszok között. A hagyományos kronológia három „Vénusz-megoldást” (VM) ad Ammiszadúqa uralkodásának első évére: Kr. e. 1702 (magas), Kr. e. 1646 (közepes) és Kr. e. 1582 (alacsony). Az Új Kronológia évszáma Kr. e. 1419. Mind a négy évszám után - Ammiszadúqa uralkodásának nyolcadik évében - a Vénusz napközeiben kelt fel, azonban a holdhónaphosszok vizsgálata során, amelyek az uralkodás különféle kezdőpontjai alapján illeszkednének a forrásokban olvasható hónaphosszokhoz, igencsak eltérő képet kapunk. A huszonöt feljegyzett 30 napos hónapból a magas VM alapján 5 eltérés van, a közepes VM alapján 11 eltérés van, az alacsony VM alapján pedig 7 eltérés van. A különösen alacsony, Új Kronológia szerinti VM (Kr. e. 1419) alapján Wayne Mitchell csak két eltérést talált, ami messze a legjobb eredmény ezek közül. A két eltérés magyarázható azzal, hogy az ókori megfigyelő felhők miatt nem tudhatta időben észlelni és feljegyezni az újholdat, így egy napot csúszott vele, minek következtében a - 30 napos - holdhónap egy nappal rövidebb lett.

A Kr. e. II. évezred csillagászati korszakolása

Miután megvolt a viszonyítási pontja, Mitchell azzal folytatta, hogy azonosította a kivételesen ritka kettős fogyatkozást, amely Kr. e. 1362. február 25-én és március 12-én történt, és az ókori szövegek szerint ez jelezte az I. babiloni dinasztia bukását. A csillagász-papok ugyanis feljegyeztek minden csillagászati jelenséget - előjelet -, és ezek alapján értelmezték a történelmet. Ha tehát nem sokkal egy napfogyatkozás után a király meghalt, a dinasztia elbukott vagy ehhez hasonló esemény történt, a jóslat szerint amennyiben a jövőben ez a jelenség a naptár ugyanarra a napjára esik, hasonló sors vár az uralkodóra vagy a dinasztiára, mint elődeikre. Az I. babiloni dinasztia kettős fogyatkozása esetében a jóslat szövege a következő:

Első rész (holdfogyatkozás)

Ha Sabatu (XI. hónap) 14. napján holdfogyatkozás történik és az isten lentről, délről lesz sötét és nyugatra lesz világos; északi szél [fúj és] az utolsó őrség idején kezdődik és őt [a Holdat] a Nappal együtt látni. Szarvai [el]hajolnak az égről egész surinnúja nem elhomályosodik, hanem eltűnik.

Vagyis Sabatu (a mi naptárunk szerint február/március) holdhónapjának közepén holdfogyatkozás történt, amely az utolsó őrség (hajnal 3-tól 7-ig) idején kezdőaött és még látható volt nyugaton, amikor a Nap felkelt. A teljes holdfogyatkozás ekkor ért véget, nyomában fénysarlóval, amely mintha elgörbülne. A Hold végül úgy tűnt el a látóhatár alatt, hogy egy része még mindig takarásban volt.

A számítógép segítségével végzett utólagos elemzés szerint pontosan így zajlottak le Kr. e. 1362. február 25-én: a holdfogyatkozás 04.05-kor kezdődött és teljesen 06.27-kor tűnt el a Hold. A teljes holdfogyatkozás 06.52-kor ért véget, a Nap pedig 07.07-kor kelt fel. Mikor a Nap feljött, a Hold még éppen a látóhatár felett volt, sarlójának „szarvai” lefelé

• vagyis az éggel ellenkező irányba - mutattak. A Hold végül úgy bukott a látóhatár alá, hogy' egy része továbbra sem volt látható.

Második rész (a napfogyatkozás)

28-án a napfogyatkozás közeli. Elkezdődik és teljessé tesz (?). [A surinnúja] mutatja a napfogyatkozást. Látható a fogyatkozásban a Napisten, aki látható volt és eltűnt.

Ugyanannak a hónapnak a 28. napján napfogyatkozás is volt. A megfigyelő azt írja róla, „közeli”. Mit jelent ez? Amennyiben a napfogyatkozás nem teljes - vagyis a napkorong kevesebb mint 96%-a kerül fedésbe a Közel-Kelet tiszta kék egén nem látható, hogy bármi is történt volna, mivel a Nap egyszerűen túlságosan fényes. Az 1999. augusztusi napfogyatkozás során nekem is volt alkalmam ezt megtapasztalni, mivel akkor éppen Iránban tartózkodtam. Puszta szemmel csakis a csúcspont előtti néhány másodperccel lehetett látni, hogy történt valami. A napfény csak ekkor (98%-os fedettségnél) kezdett változni. A helyzet csak akkor más, ha az eget felhők borítják, amikor jól látható, ahogy a Hold elhalad a Nap előtt. Felhőtlen égen egyedül akkor lehet majdnem teljes napfogyatkozást

• vagy inás szóval „közeli” napfogyatkozást - látni, amikor a Nap már lenyugodni készül és a légkör a látóhatáron elhomályosítja a napfényt - ezért látjuk ilyenkor vörös korongnak a Napot. Ha a Hold ilyenkor halad át előtte, észlelhető, ahogy korongja kitakarja a Nap vörös fényét.

A számítógépes modell szerint Kr. e. 1362. március 12-én lezajlott részleges (94%) napfogyatkozás nappal történt, de egészen napnyugtáig (18.45) nem lehetett látni. Ám a Hold ekkorra már elmozdult a napkorong elől és a babiloni megfigyelők azt láthatták, hogy a Hold a Naphoz „közel” áll, amelynek vörös fénye (udvara) hátulról rávetült

• ezt nevezték a babiloniak a Nap surinnújának. A jól látható majdnem napfogyatkozás pontosan tizenöt nappal a február 25-i holdfogyatkozás után zajlott le, így ugyanabban a holdhónapban, pontosan úgy, ahogy az a szövegben szerepel (Sabatu 14. és 28. napja = 15 nap). Az ókori babiloni megfigyelés és az utólagos számítógépes számítások alapján kapott esemény pontosan megfelelnek egymásnak.

Harmadik rész (a történelmi esemény)

Babilon előjelet kapott. Babilon pusztulása nincs messze.

Az Új Kronológia szerint az 1. babiloni dinasztia Kr. e. 1362-ben - Szamszuditana uralkodásának 37. évében - bukott el. Ez arra alapul, hogy Szamszuditana elődje, Atnmiszadúqa a Kr. e. 1419-es Vénusz-megoldás alapján mikor lépett trónra. Ebből következik, hogy az

1. babiloni dinasztia uralkodása pontosan Kr. e. 1667-ben vette kezdetét.

Miután megállapítottuk az I. babiloni dinasztia kronológiájának két időpontját, a sumer király lista és a Babilóniában fennmaradt egyéb csillagászati feljegyzések alapján kiszámíthatjuk a többi II. évezredbeli mezopotámiai dinasztia kronológiáját. Ezek alapján a következő viszonyítási pontok állnak rendelkezésünkre:

1. Az iszini dinasztia bukása, amelyet az I. babiloni dinasztiához tartozó Szín-muballit idézett elő azzal, hogy elfoglalta városukat, a feljegyzések szerint a babiloni király uralkodásának 16. évében történt - ez megfelel az iszini Dámiq-ilísu 23. évének - Kr. e. 1570.

2. AIII. úri dinasztia Ibbí-Szín királyságának 24. évében bukott el, ahogy azt a Kr. e. 1793. április 19-i holdfogyatkozás előre jelezte.

Ha holdfogyatkozás történik Addaru (XII. hónap - március/április) 14. napján, amely délen kezdődik és észak felé vonul el, az esti őrség idején kezdődik és a reggeli őrség idejére vonul el. Látható a holdisten fogyatkozása és a jóslatot a déli irány alapján kell mondani. A világ királya előjelet kapott. Ur elpusztul, [var.: A város falai leomlanak] Árpa felhalmozása (?). Pusztulás vár a városra és az országra.

3. A Kr. e. 1835. július 3I-én bekövetkezett holdfogyatkozás előre jelezte, hogy Sulgit (III. úri dinasztia) saját fia gyilkolja meg, akit kivégeznek és egy másik herceg, Amar-Szín kerül hatalomra.

Ha holdfogyatkozás történik Szimánu (III. hónap = május/június) 14. napján, és a holdisten fogyatkozása során keleten, fenn sötétedik el és nyugati oldalon, lenn világosodik ki, az északi szél [fúj és] elmúlt az első őrség ideje, és „érinti” a középső őrséget... Látható, hogy a holdisten fogyatkozásában fenn, keletről sötétedett el és lenn, nyugati oldalán világosodott ki és nem szabad megfeledkezni a nyugati szélről sem. Ur és királya előjelet kapott. Ur királyára éhínség vár. Sokan meghalnak. Ur királya ellen saját fia fog vétkezni. Samas, a napisten ragadja meg őt. Ő [a herceg] meghal [kivégzik] apja siratásának helyén. A királynak az a fia szerzi meg a trónt, akit nem neveztek ki a királyságra. Figyeld meg a [Hold] alig látható Szimánu 14. és 28. napján és megjósolható a holdfogyatkozás! A legutolsó nap, amikor látható, megadja neked a jelet.

Ab) pontban szereplő dátumot megerősíti a Kr. e. 1835. július 31-én történt holdfogyatkozás - Sulgi (a III. úri dinasztia második uralkodója) ebben az évben halt meg, utóda pedig fia, Amar-Szín volt. A holdfogyatkozás időpontja nem Szimánu, inkább Duuzu lehetett - talán az írnok írta le rosszul -, mivel ebben a korszakban nem fordul elő holdfogyatkozás május/ június hónapban. A szöveg szerint Sulgit egy ismeretlen herceg ölte meg, aki aztán maga is meghalt, mielőtt Amar-Szín a trónra ült volna. Sulgi negyvennyolcadik, utolsó éve a sumer királylista szerint negyvenhárom évvel a dinasztia vége előtt volt. Mint feljebb láttuk, az Új Kronológia szerint a III. úri dinasztia Kr. e. 1793-ban bukott el, a Kr. e. 1835-ben bekövetkezett holdfogyatkozás pedig negyvenhárom évvel korábban volt - minden egyezik.

4. A guti Tirigan király bukását, akit az V uruki dinasztia királya, Utuhegal győzött le, előre jelezte a Kr. e. 1908. június. 28-án, a csata előtt bekövetkezett holdfogyatkozás.

Ha holdfogyatkozás történik Duuzu (IV hónap) 14. napján, amely nyugaton (?) kezdődik és dél [var.: észak] felé világosodik, és az esti őrség idején veszi kezdetét, a középső őrség idején világosodik. Mikor ezt a holdfogyatkozást látod, a jóslatot a nyugati szélre alapozd! A gutik királya előjelet kapott. A gutik elbuknak a harcban. Az ország romba dől.

Utuhegal - az V uruki dinasztia egyedüli királya - uralkodása idején Ur-Nammu volt Ur kormányzója. Utuhegal a holdfogyatkozás előtti éjszaka harcban győzte le Tirigant, a gutik utolsó királyát. A Kr. e. 1908. június 28-án bekövetkezett holdfogyatkozás nyolc évvel azelőtt történt, hogy Ur-Nammu trónra került, vagyis Utuhegal hét (+ X) éves uralkodásának harmadik évében.

5. Az agadéi Sar-kalí-sarri halálát és az ezt követő hároméves anarchiát ugyancsak egy holdfogyatkozás jelezte Kr. e. 1977. március 15-én.

Ha Niszannu (I. hónap) 14. napján holdfogyatkozás történik, és [a holdisten] délről [fenn] sötétedik el és lenn északon világosodik ki, a holdfogyatkozás alatt nyugati szél fúj és [a holdfogyatkozás az utolsó őrség idején ér véget]. Ha surinnújában a Vénusz [áll a Hold felett], a király fia ül majd apja trónjára [var.: apja házába]. Mikor ezt a fogyatkozást látod, [ahogy az isten surinnújában Vénusz] megjelenik felette, figyeld a nyugati szelet! Agadé jelet kapott. Agadé királya meghal, ám népe tovább virul. Agadé uralmát zűrzavar váltja fel, ám jövője biztató.

A Kr. e. 1976. március 15-én bekövetkezett holdfogyatkozás során a Vénusz (babiloni Dilbat) jelent meg először az esti égen, közvetlenül a megfogyatkozott Hold sarlója fölött, mintha csónakban ülne. A d) pontban olvasottak értelmében a guti dinasztia Kr. e. 1908-ban bukott el. A sumer királylista szerint kilencvenegy évvel korábban ült a trónra a dinasztia első királya, ami az Új Kronológia szerint Kr. e. 1999-et jelent. A gutik ötödik uralkodója Elulumes volt, aki a SK szerint Kr. e. 1978-ban került a trónra és Kr. e. 1973-ig uralkodott. A Kr. e. 1976. március 4-én történt holdfogyatkozás jelzi az agadéi Sar-kalí-sarri uralkodásának végét, amelyet - megint csak az SK szerint - háromévnyi (Kr. e. 1975-1973) anarchia követett, mikor négy király vetélkedett egymással az agadéi birodalom irányításáért. Egyiküket Elulunak hívták, és az Új Kronológia szerint a guti király, Elulu-mes pontosan ebben az időben (Kr. e. 1978-1973) uralkodott.

A fenti történelmi és csillagászati viszonyítási pontok alapján kirajzolódik a második évezred kronológiája -jelen könyvben mindenhol ezt használjuk.

Az agadéi dinasztia az Új Kronológia szerint

1. I. Sarrukín = Kr. e. 2117-től 2062-ig (SK szerint 56 évig uralkodott)

2. Rímus = Kr. e. 2061-től 2053-ig (SK szerint 9 évig uralkodott)

3. Manistusu = Kr. e. 2052-től 2038-ig (SK szerint 15 évig uralkodott)

4. Narám-Szín = Kr. e. 2037-től 2001-ig (SK szerint 37 (?) évig uralkodott)

5. Sar-kalí-sarrí = Kr. e. 2000-től 1976-ig (SK szerint 25 évig uralkodott)

6. Elulu, Nanum, Imi, Igigi = Kr. e. 1975-től 1973-ig (SK szerint 3 évig uralkodtak)

7. Dudu = Kr. e. 1972-től 1952-ig (SK szerint 21 évig uralkodott)

8. Su-Turul = Kr. e. 1951-től 1937-ig (SK szerint 15 évig uralkodott)

A sumer királylista szerint az agadéi dinasztia 181 évig uralkodott.

A gutik dinasztiája az Új Kronológia szerint

1. [Erriduzipir] = Kr. e. ????-től 2000-ig

2. Imta = Kr. e. 1999-tőf 1997-ig

3. Inkisus = Kr. e. 1996-tól 1991-ig

4. Szarlagab — Kr. e. 1990-től 1985-ig

5. Sulme = Kr. e. 1984-től 1979-ig

6. Elulumes = Kr. e. 1978-tól 1973-ig

7. Inimabakes — Kr. e. 1972-től 1968-ig

8. Igesaus = Kr. e. 1967-től 1962-ig

9. larlagab = Kr. e. 1961-től 1947-ig

10. Ibate = Kr. e. 1946-tól 1944-ig

11. larlafngab] = Kr. e. 1943-tól 1941-ig

12. Kurum = Kr. e. 1940-től 1940-ig

13. Habilkin = Kr. e. 1939-től 1937-ig

14. Learabum = Kr. e. 1936-tól 1935-ig

15. Irarum = Kr. e. 1934-től 1933-ig

16. Ibranum = Kr. e. 1932-től 1932-ig

17. Hablum = Kr. e. 1931-től 1930-ig

18. Puzur-Szín = Kr. e. 1929-től 1923-ig

19. larlaganda = Kr. e. 1922-től 1916-ig

20. Sziu = Kr. e. 1915-től 1909-ig

21. Tírigan = Kr. e. 1908-tól 1908-ig

A sumer király lista szerint a gutik összesen 91 évig és 40 napig uralkodtak.

A IV uruki dinasztia az Új Kronológia szerint

1. Ur-nigin = Kr. e. 1940-től 1934-ig (SK szerint 7 évig uralkodott)

2. Ur-gigir = Kr. e. 1933-tól 1928-ig (SK szerint 6 évig uralkodott)

3. Kudda = Kr. e. 1927-től 1922-ig (SK szerint 6 évig uralkodott)

4. Puzur-ili = Kr. e. 1921-től 1917-ig (SK szerint 5 évig uralkodott)

5. Ur-utu = Kr. e. 1916-tól 1911-ig (SK szerint 6 évig uralkodott)

A sumer királylista szerint a IV uruki dinasztia 30 évig uralkodott.

Az V uruki dinasztia az Új Kronológia szerint

1. Utuhegal = Kr. e. 1910-től 1901-ig (SK szerint 8 évig uralkodott)

A III. úri dinasztia az Új Kronológia szerint

1. Ur-Nammu = Kr. e. 1900-tól 1883-ig (SK szerint 18 évig uralkodott)

2. Sulgi = Kr. e. 1882-től 1835-ig (SK szerint 46 vagy 48 évig uralkodott)

3. Amar-Szín = Kr. e. 1834-től 1826-ig (SK szerint 9 évig uralkodott)

4. Su-Szín = Kr. e. 1825-től 1817-ig (SK szerint 9 évig uralkodott)

5. Ibbí-Szín = Kr. e. 1816-tól 1793-ig (SK szerint 24 évig uralkodott)

A sumer királylista szerint a III. úri dinasztia 108 évet uralkodott.

Az i színi dinasztia az Új Kronológia szerint

1. Isbi-Erra = Kr. e. 1805-től 1773-ig (SK szerint 33 évig uralkodott)

2. Sú-ilísu = Kr. e. 1772-től 1753-ig (SK szerint 10 vág}’ 20 évig uralkodott)

3. Iddin-Dagan = Kr. e. 1752-től 1732-ig (SK szerint 21 évig uralkodott)

4. Ismé-Dagan = Kr. e. 1731-től 1712-ig (SK szerint 20 évig uralkodott)

5. Lipit-Istar = Kr. e. 1711-től 1701-ig (SK szerint 11 évig uralkodott)

6. Ur-Ninurta = Kr. e. 1700-tól 1672-ig (SK szerint 28 évig uralkodott)

7. Búr-Szín = Kr. e. 1672-től 1652-ig (SK szerint 21 évig uralkodott)

8. Lipit-Enlil = Kr. e. 1651-től 1647-ig (SK szerint 5 évig uralkodott)

9. Erra-imitti = Kr. e. 1646-tól 1639-ig (SK szerint 7 vagy 8 évig uralkodott)

10. Enlil-báni = Kr. e. 1638-tól 1615-ig (SK szerint 24 évig uralkodott)

11. Zambija = Kr. e. 1614-től 1612-ig (SK szerint 3 évig uralkodott)

12. Iter-písa = Kr. e. 1611-től 1608-ig (SK szerint 4 évig uralkodott)

13. Ur-dukuga = Kr. e. 1607-től 1604-ig (SK szerint 4 évig uralkodott)

14. Szín-múgir = Kr. e. 1603-tól 1593-ig (SK szerint 11 évig uralkodott)

15. Dámiq-ilísu = Kr. e. 1592-től 1570-ig (SK szerint 23 évig uralkodott)

A larszai dinasztia az Új Kronológia szerint

1. Naplánum = Kr. e. 1798-tól 1778-ig

2. Emiszum = Kr. e. 1777-től 1750-ig

3. Szamium = Kr. e. 1749-től 1715-ig

4. Zabaja = Kr. e. 1714-től 1706-ig

5. Gungunum = Kr. e. 1705-től 1679-ig

6. Abiszaré = Kr. e. 1678-tól 1668-ig

7. Szumuél = Kr. e. 1667-től 1639-ig

8. Núr-Adad = Kr. e. 1638-tól 1623-ig

9. Szín-iddinam = Kr. e. 1622-től 1617-ig

10. Szín-eríbam = Kr. e. 1616-tól 1615-ig

11. Szín-iqísam = Kr. e. 1614-től 1610-ig

12. Szillí-Adad = Kr. e. 1609-től 1609-ig

13. Warad-Szín = Kr. e. 1608-tól 1597-ig

14. Rím-Szín = Kr. e. 1596-tól 1536-ig

Az I. babiloni dinasztia az Új Kronológia szerint

1. Szumuabum = Kr. e. 1667-től 1654-ig

2. Szumulaél = Kr. e. 1653-tól 1618-ig

3. Szabium = Kr. e. 1617-től 1604-ig

4. Apil-Szín = Kr. e. 1603-tól 1586-ig

5. Szín-muballit = Kr. e. 1585-től 1566-ig

6. Hammurapi = Kr. e. 1565-től 1523-ig

7. Szamszuilúna = Kr. e. 1522-től 1485-ig

8. Abí-esuh = Kr. e. 1484-től 1457-ig

9. Ammiditana = Kr. e. 1456-tól 1420-ig

10. Ammiszadúqa = Kr. e. 1419-től 1399-ig

11. Szamszuditana = Kr. e. 1398-tól 1362-ig

Bibliai kronológia Józseftől Mózesig

A Kivonulás könyve szerint az izraeliták 430 évig - Jákob megérkezésétől a Kivonulásig - maradtak Egyiptomban. A szövegben ez áll:

Az idő, amelyet Izrael fiai Egyiptomban töltöttek, 430 esztendőt tett ki. Éppen azon a napon vonult ki Egyiptomból az Úr egész serege, amikor letelt a 430 esztendő. (Maszoréta Kiv 12:40-41)

Azonban úgy tűnik, a kronológiával kapcsolatos kulcsfontosságú részlet kimaradt az Ószövetség héber (maszoréta) változatából. A görög szövegben (Szeptuaginta) - és a szamáriai szövegekben is - ez a részlet igencsak eltér az előző idézettől.

Az idő, amelyet Izrael fiai Egyiptomban és Kánaán földjén töltöttek, 430 esztendő. Úgy történt, hogy 430 esztendő után az Úr egész serege kivonult éjszaka Egyiptomból. (Szeptuaginta Kiv 12:40-41)

Vagyis a 430 évbe beleszámított minden, onnantól fogva, hogy Abrahám Mezopotámia északi részéről délre vándorolt Kánaánban és Egyiptomba, egészen a Kivonulásig. A Teremtés könyvében olvasható utalások alapján kiszámítható, hogy Abrahám Kánaánba vonulásától Jákob Egyiptomba költözéséig 215 év telt el, vagyis Egyiptomban 215 évig tartózkodott Izrael népe. Nyilvánvaló, hogy ezek a számok túlságosan szabályosak és nem

egyezhetnek, meg a valósággal, ám ez nem jelenti azt, hogy teljesen pontatlanok lennének. Tekinthetjük őket „kerekített” értékeknek.

Ha az izraeliták nagyjából 215 évet töltöttek Egyiptomban, akkor a Kiv 6:16-20-ban szereplő Mózes-leszármazás, ahol csak négy nemzedék szerepel Jákob születése és Mózes születése között, nem lehet pontos. Annám. Mózes apja Kehát fia volt, aki pedig Lévitől, Jákob Leától származó harmadik fiától való, aki Harránban született Kr. e. 1710 körül. A genealógia szerint egy nemzedék majdnem ötven évet jelent, márpedig éles ellentétben áll az ókori világban általános nemzedéknyi idővel, ami nagyjából húsz év volt. Emellett a korból való más leszármazási felsorolások alapján arra következtethetünk, hogy kilenc nemzedék született és halt meg ennyi idő alatt. Ezek alapján joggal feltételezhetjük, hogy Mózes genealógiájából valamelyik ponton hiányzik néhány nemzedék - legvalószínűbb, hogy ezt Lévi és „fia” (vagyis utóda), Kehát közé kell beiktatni.

Mózes leszármazása        Becaleel leszármazása Józsue leszármazása

(Kiv 6:16-20)        (IKrón 2:18-19)        (IKrón 7:23-27)

Lea = Jákob (szül. Kr. e. kb. 1735) Jákob        Jákob

|

Lévi (szül. Kr. e. kb. 1710) Júda (szül. Kr. e. kb. 1715) József (szül. Kr. e. kb. 1696)

•        |        ’ z        í’ , --        . ■        \ "

[elveszett?] (szül. Kr. e, kb. 1685 [elveszett?] I

[elveszett?] (szül. Kr. e. kb. 1665)        [elveszett?]

[elveszett?] (szül. Kr e. kb. 1645)        ftaec

■ ’

[elveszett?] (szül. Kr. e. kb. 1620) Hecron

|

[elveszett?] (szül. Kr. e. kb. 1600) Káleb

|

Kehát (szül. Kr. e. kb. I580)        Húr

Éfraim

Refach

Resef

I 'V «'í

Théla

láchán

Jokebed — Amram (szül. Kr. e. kb. 1560) ' ■■ ; 1 % . ■ ' . .

Mózes (szül. Kr. e. kb. 1530) kortársa Becabeel

Gersom

Úri

A kivonulás idején fegyverforgató korban

Ládán

Ammihud

'        ir

.- ■ -

Élisama

Nun

, :        y y... . ■< .

Józsue

ivón1

Mózes- belépett iegyre. Mózes negyven nap és negyVe

És az Úrdícsőségeléer^zkedett a^nai-íiegyrc. A felhő hat napig takarta be. A hetedik napon^t felhőt * Az izraeliták szenében Isten dicsősége / zott, mintázemésztő tűz a hégy csúcsán; felhőbe ésifölment < éjjel maradt a hegyi

DÁVID ROHL

AZ ELVESZETT TESTAMENTUM

Tizedik fejezet

MÓZES ÉS A KIVONULÁS

(Kivonulás könyve 4:18-tól Második törvénykönyv 34:12-ig)

A kivonulás fáraója - Tíz csapás — Kivonulás Egyiptomból - A Táblák

hegyéhez vezető út - Pusztaságban töltött évek - A Jördán-folyón túli

területek megszállása - Mózes halála

A történet

Mózes elindult, visszatért apósához, s ezt mondta neki: „Szeretnék elmenni Egyiptomba, rokonaimhoz, hogy lássam, élnek-e még.” „Menj békével” - mondta Jetró. (Kiv 4:18)

E

közben Egyiptomban egyre növekedett az ázsiai rabszolgák terhe. IV Szobekhotep Hanoferré nem sokkal azután, hogy Mózes a Sínai- félszigetre menekült, meghalt. Két rövid ideig uralkodó király után a trónt V Szobekhotep Hahotepré szerezte meg (Kr. e. 1504-1500), akit laib követett (Kr. e. 1500-1490). Utánuk huszonnégy éven át Aj Mernoferré uralkodott (Kr. e. 1490-1467). Mikor a fáraót Avariszban épített vályogtégla piramisában nyugalomra helyezték, Mózes már negyven éve élt Jetró és a midiániták táborában. Két fia, Gersom és Eliezer férfivá érett, mire apjuk betöltötte a hatvan évet, és hosszú szakálla teljesen megőszült - ám Egyiptom hercegének még hátravolt néhány éve az önként vállalt száműzetésből. Gyors egymásutánban a XIII. dinasztia kilenc fáraója követte egymást, mielőtt a Kivonulás könyvének hírhedt fáraója került volna Egyiptom trónjára. Kr. e 1450-ben Dudimosze Dzsednoferrét koronázták meg Amon karnaki templomában.

65. kép (szemben): a Hóreb-hegy - a „Törvény hegye” - a Sínai-félsziget déli részének közepén.

Dudimosze uralkodásának első évében Mózes és családja elindult a Sínai-félsziget déli részén lévő Hóreb-hegy tövéből észak felé. A Vádi Fejránban lévő Refidim oázisán át a félsziget keleti partján mentek végig, úti céljuk az egyiptomi határ volt Migdolnál („erőd” vagy „torony”). Elim oázisában találkoztak Áronnal, aki a midiánita kereskedőktől üzenetet kapott, hogy testvére végre visszatér Egyiptomba.

A fáraók földje többé már nem az a hely volt, ahol Mózes királyi hercegként élt. Noferhotep és IV Szobekhotep ideje óta a király hatalma meggyengült. Egyiptom lakosságát ebben az időben hárommillió főre becsülik, mellette körülbelül hatszázezer rabszolgával, akik nagyrészt ázsiai származású mezőgazdasági munkások és azok, akik az állam állandó építkezésein dolgoztak - a munkaerő több mint ötven százalékát ők adták. A legtöbb a delta keleti részében élt azon a területen, amelyet a Biblia Gósennek nevez, ahol a kánaánita és amorita középső bronzkori kulturális hagyományoknak jutott a legnagyobb szerep. Az élet itt inkább ázsiai módra folyt és nem egyiptomi szokások szerint. A Fekete Föld lakossága teljes mértékben rabszolgáitól függött, akik gondozták a földeket és építették a fáraók államának középületeit. A fáraó nemességének gabonatárolóit, palotáit és villáit alkotó vályogtéglát is elszegényedett héberek vetették, míg maguk az egyiptomiak elfelejtették, mi a becsületes munka. Tudniuk kell, életük milyen nagy mértékben függ szolgáik munkájától. Mózes átlátta, hogy nehéz feladat vár rá, ha szeretné kiszabadítani népét az egyiptomi szolgaság kötelékéből.

A tíz csapás

Dudimosze Avariszban, a régi palotában töltötte a nyár hónapjait, ami az áradás idején szigeten állt, ott, ahol ma az Ezbet Rusdi nevű falu található. Nyugati és északi oldalán a Nílus péluszioni ága folyt, keletre és délre pedig csillogó tavak feküdtek, partjukon sással és papirusznáddal. A királyi lakosztály a sziget északi részén állt, a fogadóterem elé egyenesen a Nílus tárult. Itt nézett szembe először Dudimosze végzetével: egy Mózes nevű izraelita törzsfőnökkel.

Akárcsak Ábrahám és Heti fáraó idejében, az egyiptomi király minden évben fogadta az északi törzsfőnököket, mikor elmondhatták neki kérelmeiket és átadhatták ajándékaikat. A nyár első fogadásán Mózest és Áront a fáraó elé vezették, és a két vezető között megkezdődött a küzdelem. Mózes arra kérte a királyt, hogy engedje el népét - az izraelitákat - néhány napra a Sínai-félszigetre, ahol imádhatják istenüket, Jahvét pusztai otthonában. Ilyen kérést egyetlen fáraó sem teljesített volna - ha az egyiptomiak rabszolgák nélkül maradnak, megállt volna az élet a Nílus völgyében. Ráadásul semmi sem garantálta, hogy az ázsiai rabszolgák engedelmesen visszatérnek, miután egyszer már sikerült levetniük a szolgaság bilincseit.

Dudimosze úgy döntött, őrült vezérük arcátlanságának jutalmaképpen az izraelitákat az eddiginél is keményebben kell dolgoztatni, a hosszú sza- kállú eszelőst pedig elzavarták az udvarból. Mialatt a katonák kivezették, Mózes súlyos figyelmeztetést kiáltott a fáraónak: Jahve haragja lesújt rá és az egyiptomiakra, ha nem engedelmeskednek Isten küldötte szavának.

A fáraó még aznap ezt a parancsot adta a nép felügyelőinek és az írnokoknak: „Ne adjatok szalmát annak a népnek a téglavetéshez, mint eddig tettétek. Menjenek csak maguk, és gyűjtsenek szalmát. De továbbra is követeljétek meg tőlük a megállapított mennyiségű téglát. Semmit sem szabad belőle engedni ... (Kiv 5:6-8)

Eltelt egy hónap és július végén az áradás elérte a deltát. Ám ebben az évben az áradás nem a megszokott módon jött - a dús, barna színű folyóvíz helyett a Nílus vérvörös hullámokat vetett. A mikroszkopikus élőlényekkel

• Euglena sanguineához és Haematoccus pluvialishoz hasonló ostorosokkal

• teli víz befolyt a csatornákba és az öntözőárkokba. A víz felszínén hamarosan döglött halak úsztak, amelyek szó szerint megfulladtak az algák miatt, mivel azok minden oxigént elhasználtak a vízben. Egy héttel később a rothadó halak között megmaradni nem tudó békák elindultak a szárazföld, a falvak irányába. Nappal moszkitók (Bibliában: kinnim) és legyek (Bibliában: arob') lakmároztak a döglött halakból, éjjel pedig állatot, embert egyaránt nem kíméltek. Először engedték, hogy az állatok igyanak a szennyezett vízből, azonban ezrével hullottak, így nekik is - akárcsak maguknak az egyiptomiaknak - a völgy fölötti sivatagos fennsíkon található artézi kutakból kellett inniuk. A deltába szamárkaravánon kellett hozni az ivóvizet délről. A döglött állatok legyek raját vonzották, amelyek kedvükre lakmározhattak a tetemekből, és gyorsan szaporodtak a nyári melegben. A legyek (Stomoxys calcitrans) halálos lépfenevírust terjesztettek, ami kelések formájában jelentkezett, mielőtt lebírta volna áldozatait. Ezrek haltak meg, mivel a „dögvész” ereje a téli hónapokban sem hagyott alább.

Az egyiptomiak nagy gonddal létrehozott és fenntartott világában teljes volt a felfordulás. A rend (egyiptomi maat) az ország egész területén megszűnt. Úgy tűnt, Egyiptom istenei elfordultak a néptől. A fáraónak és udvaroncainak eszébe jutott Mózes átka, amelyet a nyár elején mondott Dudimoszéra. Talán mindez az izraelita istenek különös, idegen istenének műve? Mózest az udvarba hívatták kihallgatásra. Az izraelita vezér ismét azt kérte, engedjék el népét, hogy tiszteletét tehesse a sivatagban Jahve előtt... a fáraó pedig most is elutasította kérését. Mózes figyelmeztette, az eddigieknél is nagyobb katasztrófa jön és nemsokára súlyos bajokkal kell Egyiptom népének szembenéznie.

Napokon belül óriási vihar söpört végig a deltán. Hatalmas, golflabda nagyságú jégdarabok zuhogtak a házakra és a földekre, végeztek azokkal az állatokkal, amelyek túlélték a lépfenét. Tavasszal óriási sáskahad söpört

végig a Nílus völgyén dél felől és mindent felfalt, ami az útjába került. A Thébában és a Fajjúmi-medencében éppen csak serkenő termést napok alatt elpusztították. Ám a levegőben volt valami - az állatok izgatottak voltak és az emberek is érezték, hogy hamarosan valami még ennél is borzasztóbb következik be.

Február végén váratlanul sötét felhők jelentek meg a keleti horizonton. A homokvihar hajnalban vonult végig a Nílus völgyén, és a levegőt fullasz- tó, apró homokszemcsékkel töltötte meg. Másnap nem kelt fel a nap és az egész ország sötétben maradt. Az emberek alig találtak el egyik háztól a másikig, egyik falutól a másikig. A sötétség hosszú ideig tartott, és mind az egyiptomiak, mind az izraeliták összehúzódtak házaikban, nem mertek kimenni a sötét, hideg külvilágba. Aztán a szél elhalt és Ré isten átsütött a felhők között. Az állatok és az emberek óvatosan előbújtak rejtekhelyükről. A világ ismét nyugodtnak látszott, de vajon meddig marad ez így? Mit tartogat még Jahve, a héber isten Egyiptomnak és lakóinak?

A fáraó nem bírta nézni a földjét érő csapásokat és ismét magához rendelte Mózest. Dudimosze nagy vagyont és magas hivatalt ígért Mózesnak, ha kiengeszteli istenét. ígéretet tett arra, csökkenti a héber rabszolgák terheit - ám Mózes nem hallgatta meg. Erezte, Egyiptom pusztulása már nem várat soká magára, istene utolsó, minden eddiginél borzasztóbb csapásra készülődik a héberek elnyomói ellen. Az ázsiai törzsfőnök visszatért népéhez, akik Avarisz keleti nyomornegyedében zsúfolódtak össze - sokan közülük elszöktek uraiktól, hogy Mózessel lehessenek, és az egyiptomiak többé nem voltak olyan helyzetben, hogy szolgaságban tarthassák őket. A legjobb férfiakat elküldték a környező héber falvakba azzal az üzenettel, hogy készüljenek fel az országra nemsokára lesújtó irgalmatlan büntetésre. A nép fogjon össze, fogadják be a közösségek a többi rabszolgát, akik menedéket kérnek náluk, ám az egyiptomiaknak ne nyújtsanak segítséget. Mikor Jahve haragja elvonult, Mózes összehívja őket, hogy7 kivonuljanak Egyiptomból, Nemsokára eljön az oly régóta várt pillanat, mikor megkezdhetik utazásukat az ígéret Földjére, és saját országuk lehet.

Aznap éjjel megremegett a föld. Hatalmas szökőár söpört végig a Földközi-tengeren és elöntötte a delta partját. A hullám egészen Avarisz faláig ért - százak vesztek oda, a város északi peremén lévő vályogtégla házak pedig romba dőltek. Az Avarisz keleti részén élő izraeliták túlélték a csapást.

Pirkadatkor az egyiptomiak nekiláttak eltemetni a halottakat. Alig ásó- nyomnyi mély gödröket ástak a városban, ezekbe tették a testeket, egyiket a másik után. Nem volt sem ideje, sem kedve senkinek ahhoz, hogy illő módon eltemesse a szerencsétleneket, hiszen sokkal több volt a halott, mint aki életben maradt. A rabszolgatartók összerogytak a sorscsapások alatt, amelyeket rabszolgáik istene mért rájuk.

66. kép (szemben): „Olyan sírás tör ki egész Egyiptomban, amilyen még nem volt és nem is lesz.” (Kiv 11:6)

67. kép: A Nílus deltájáról készült műholdfelvétel, rajta Avarisz és keleten a bibliai Gósen földje.

Az izraeliták és héber rokonaik óvatosan bújtak elő házaikból, hogy szemügyre vegyék a pusztítást. Ahogy végigsétáltak Avarisz utcáin, minden sarkon újabb rettenetes látvány fogadta őket - az egyiptomiak barbár szokásokhoz nyúltak vissza abban a hiú reményben, hogy ez megmenti őket annak az istennek a haragjától, akit nem is ismertek. Az utcákon ott hevertek az elsőszülött fiúk holttestei: torkukat átvágták. Az ázsiaiak között évszázados szokás, hogy súlyos válság idején elsőszülött fiukat mutatják be áldozatként, ezzel próbálják kiengesztelni az isteneket. Az egyiptomiak régebben nem gyakorolták ezt a szokást, ám a XIII. dinasztia idején a Nílus völgyének helyi lakosai közül sokan keveredtek a területre érkező ázsiaiakkal, így elkerülhetetlenül jó néhány szokásukat is átvették. A kánaánita és mezopotámiai eszmék átvétele még a társadalom legfelső rétegét is áthatotta: egészen a királyi családig eljutott. Mint láttuk, a korszakban számos olyan fáraó ült a trónon, aki ázsiai nevet viselt, tehát második generációs kánaánita volt. Dudimosze is ilyen volt - rémületében és babonás meggyőződéstől hajtva a fáraó állt a barbár szokás élére, és Széth

• a kánaánita Baál - templomában feláldozta saját elsőszülött fiát, amikor a föld először megremegett. Arn a fáraó elsőszülöttje már nem volt kisfiú

• felnőtt férfi volt, aki húszas évei végén járt, ő örökölte volna a trónt. A herceg küzdött, megpróbált elmenekülni, mikor a palota katonasága engedelmeskedett uruk parancsának. A borzasztó tettel a kánaánita fáraók uralma alatt álló Egyiptom elérte a kétségbeesés és az erkölcsi romlás legalját. A Nílus-völgyi civilizáció összeomlását nagyon jól, életszerűen mutatják be egy született egyiptomi szemtanú, bizonyos Ipuwer siralmai, aki nyomorúságát papiruszra vetette. A szöveget ma Egy egyiptomi bölcs intelmei címen ismerik.

Az idegenek emberek [és nem rabszolgák] lettek mindenhol...

A szolga elveszi, amit talál... A szegényekből vagyonosak lettek. Aki még egy szandált sem tudott venni magának, most gazdag. Az emberek rabszolgáinak irigység van a szívében... erőszak van a szívében. Vihar söpör végig az országon. Vér van mindenütt és nincs hiány holtakból. A fátyol már messziről hív mindenkit és a folyóban sok hulla úszik.

A folyó maga a vér. Aki iszik belőle, elhúzódik az emberek elől és vízre szomjazik.

A vidámságnak vége és többé nincs már. Az egész ország hangosan nyögdécsel, mindenhonnan siránkozás szól. Az összes „nincstelen” most olyasvalaki, akinek van... A nemesek gyermekeit a falhoz vágják.

íme, akinek nem volt szállása, most szállással rendelkezik, míg akinek volt lakhelye, most a vihar sötétjében van... Nem lehet látni az egész deltát, mivel Alsó-Egyiptom a kitaposott utakban bízik. Mit tehetünk?

íme, néhány törvényt nem ismerő ember azon van, hogy megfossza az országot a királyságtól. íme, azon vannak, hogy fellázadjanak az ureuszkígyó, Ré (védője) ellen, aki elégedetté tette a két országot... A székhely összeomlott egy óra alatt.

...mert tűz van az ő [az ázsiaiak] szívében! O, bár [az istenség] felismerte volna jellemüket az első nemzedékben, hogy lesújtotta volna a gonoszságot, kinyújtotta volna a karját, és megsemmisítette volna a magjukat és az örökségüket! (Ipuwer-papirusz, Leiden I. 344. - az utolsó két bekezdés Kákosy László fordítása)

A természeti erők több ezer egyiptomival végeztek, és fiatal férfiak százai vesztek oda saját apjuk kezétől - hiába. Mózes úgy hitte, istenének egy küldötte (angyala) - ahogy a Biblia említi, a Pusztító - végezte a pusztítást és Jahve ezzel minden képzeletet felülmúló módon megmutatta hatalmát. Az egyiptomiak szóhoz sem jutottak a döbbenettől. Kérték az izraelieket, irtóztató istenükkel együtt menjenek olyan messze Egyiptomtól, amennyi-

re csak tudnak. Avarisz lakosai minden értéküket, aranytárgyukat odaadták egykori szolgáiknak, így bocsátották őket útjukra arra a helyre, ahol Mózes összegyűjtötte népét.

Arany, lazúrkő, türkiz, kalcedon, ametiszt, ibehet-kő lóg most a rabszolganők nyakában... íme, az ország szegényei gazdaggá lettek, a vagyonok [tulajdonosa] nincstelenné... Ami a palotához tartozik, elvitték. (Ipuwer papirusz, Kákosy László fordítása alapján)

Kivonulás

Az izraeliták vezetője tudta, az idő most kulcsfontosságú tényező. Nem kell hozzá sok, és Egyiptom rémülete haraggá, bosszúszomjjá változik. Mivel emlékezett József utolsó szavaira, utasítást adott embereinek, hozzák el a pátriárka bebalzsamozott testét sírjából, amely a régi, romos palota gazzal benőtt kertjében áll.

József meghagyta testvéreinek: „Én meghalok. Isten majd meglátogat benneteket és visszavezet ebből az országból arra a földre, amelyet Abrahámnak, Izsáknak és Jákobnak esküvel megígért.” Azután megeskette Izrael fiait: „Ha majd Isten meglátogat benneteket, vigyétek el csontjaimat magatokkal!” (Tér 50:24-25)

Néhány izraelita férfi nekilátott alagutat ásni az óriási szobor mögött, míg végül sikerült bejutniuk a sírkamrába, ahová két évszázad után most először tette ember a lábát. Óvatosan eltávolították onnan József koporsóját és az összes tárgyat, amelyet mellé temettek, hogy elvigyék a pátriárka új nyughelyére, az ígéret Földjére. A kamrában nem maradt semmi, azonban a nagy mészkő szobor túlságosan nehéz volt ahhoz, hogy elvigyék, ezért kénytelenek voltak otthagyni és tovább vigyázta a sírt. Utolsó kívánságnak eleget téve József - az izraelitákat Egyiptomba hozó vezér - csatlakozott Mózeshoz, Izrael új messiásához (héberül mosijá) az ősök földjére visszavezető hosszú úton.

Kr. e. 1447 ABIB hónap tizenötödik napján ötszázkilencvennyolc családfő (héber alpufim, am. fegyveres harcos), akiket ötezer-ötszázötven férfi követett családjával, gyermekeivel és a héber szolgák „összeverődött népségűével - összességében talán harmincezer lelket jelenthetett ez - nekivágott Mózes vezetésével a pusztaságnak délkeleti irányban apa-tjufi (kiejtése: pa-zsufi - sás) vidékén. Céljuk Tjeku (kiejtése: Zsuko - bibliai Szukkot, a mai Teli el-Maszhuta Vádi Tumilátban) volt.

ABIB: A később Niszán néven ismert holdhónap = március/április.

Ramszesztől [Avarisztól] keltek útra az első hónapban, az első hónap tizenötödik napján. A húsvét utáni napon vonultak ki Izrael fiai az egyiptomiak szeme láttára szilárd elhatározással, míg az egyiptomiak elsőszülötteiket temették, akikre az Úr lesújtott közülük - az Úr ítéletet tartott isteneik fölött. (Szám 33:3-4)

Zsukóban találkoztak rokonaikkal, akik Pi-Tumból (bibliai Pitom, a mai Teli er-Retaba néhány kilométerre, nyugatra a Vádi Tumiláttól) jöttek el, valamint azokkal a héber rabszolgákkal, akiknek sikerült átutazniuk a deltán a csapást megelőző napokban. A most már majd’ negyvenezer főből álló sokaság kelet felé haladt, és a kivonulás második éjjelén tábort vertek si-en- ta-meszánál („krokodilusok vize”, bibliai Etám, mai Timszáh-tó), a Pa-Zsufi- pusztaság keleti szélén.

Hajnalban az emberek azt láthatták, hogy a tó északnyugati partján vannak, ahol ma Iszmáilijja városa áll. Közvetlenül tőlük keletre emberkéz vájta csatorna húzódott Etámtól észak felé. A krokodiloktól hemzsegő csatorna számos mocsaras, sást növelő tavat kötött össze a Szuezi-öböltől egészen a Földközi-tengerig. A medencék, tavak és csatornák hálózata a fáraók országának részben természetes, részben mesterséges keleti határaként szolgált.

A ta-denit („választóvíz]”) néven ismert csatornát még Merikaré kezdte építeni apja, a X. dinasztiához tartozó IV HETI Nebkauré tanácsai alapján, hogy ezzel vegye elejét a további ázsiai beszivárgásnak, miután a héber törzsfőnök, Ábrám miatt Egyiptom vendégszeretetén csorba esett.

Áss csatornát! Áraszd el egészen a kem-werig („Nagy Fekete”, vagyis a Keserű-tavak)! íme, ez az idegenek köldökzsinórja. Falai erősek, serege számos. Az itt dolgozó földműveseket megtanították arra, hogyan kell bánni a fegyverekkel a [falak között] lakókkal együtt... íme, ez a deltába vezető út. (Heti intelmei Merikaréhoí)

A XII. dinasztia tagja, I. Amenemhat és I. Szeszósztrisz ezt a csatornát javította és bővítette ki, minek következtében komoly akadályt jelentett bárki számára, aki Egyiptomba szeretett volna bejutni, vagy - az izraeliták esetében - kijutni onnan. A csatornákból és erődök sorából álló keleti határt Uralkodói Fal néven ismerték és egészen az Újbirodalomig használták.

Míg az előző napon az izraeliták Zsukónál gyülekeztek, Mózes felderítőket küldött ki, hogy kutassák fel, miként lehet átjutni dél felé a csatornán. Aznap este tértek vissza az Etámban emelt táborba, és elmondták, ha az izraeliták dél felé szeretnének menni, nem vezet Egyiptomból egyenes út abba az irányba. Ennyi ember egyetlen helyen tud biztonságosan átkelni

IV. HETI: Kr. e. 1876-1847.

68. kép: A határt jelző csatorna (egyiptomiul: ta-denit), amely Migdol két erődje között a Hórusz Útja nevű mocsári ösvényen helyezkedik el és Si Hórt választja el Pa-Zsufitól (Sásos). Az I. Széthi karnaki domborműjéből való jeleneten saszu foglyokat hoznak át a határon Egyiptomba.

a Sínai-félszigetre, és ez a Zsilé (egyiptomi Dzsilu, bibliai Szila) erődjénél (egyiptomi mktl', kiejtése: miktul - bibliai Migdol) lévő határátkelőhely. így aztán Mózes „visszafordította” népét, hogy a csatorna nyugati oldalán észak felé, a migdoli határátkelőhöz vezesse őket.

Éjszakára elérték a „csatorna száját” (bibliai Pi-Hachirot), ahol Merikaré csatornája Ré vize - a Balláh-tó - északi partjához ér. Néhány kilométerre nyugati irányban állt Zsafane(t) (görög Daphnai, mai Teli el-Dafana) települése, ahol „Északi Baál” temploma (bibliai Baál-Cefon) található. Pontosan előttük volt a keskeny homokdomb, amely Migdol Zsilához - Teli el-Hebua kettős erődjéhez - vezetett: itt kezdődött a Kánaánba vezető út, Hórusz Útja. A Migdolhoz vezető homokösvényt északról a Hórusz Vize (egyiptomi Sí-Hót), délről sekély mocsár határolta, amelyet Sásosnak (egyiptomi Pa- Zsufi, bibliaijára szúf = Sás-tenger) neveztek.

A homokos ösvény, amelyet az egyiptomiak készítettek, hogy átkelhessenek a mocsáron, igen keskeny volt, alig néhány ember fért el egymás mellett rajta. Mózes ezen az úton jött vissza Egyiptomba a Sínai-félszi- getről, azonban a rengeteg ember, aki most követte, csigalassúsággal tud csak átkelni a mocsáron. S ha ez nem lenne elég, Zsila érődéi is ott álltak, bennük az egyiptomi határvédő katonákkal. Úgy tűnt, semmi remény ar-

69. kép (szemben) Műholdfelvétel a kivonulás történetének színteréről. Az izraeliták kénytelenek voltak a határt jelző csatorna mentén haladni, amely a Szuezi-csatomától nyugatra - és azzal többé-kevésbé párhuzamosan - húzódott.

ra, hogy átjussanak a határon - Mózes halálos csapdába vezette követőit, amelyből nincs menekvés.

A szabadságba vezető utazás harmadik napján az izraeliták a Sás-tenger mellett, egy homokdombon verték fel sátraikat. Mindenki tudta, hogy a bosszúszomjas egyiptomi erők bármelyik pillanatban feltűnhetnek a nyugati látóhatáron. Nyilvánvaló volt, hogy az izraeliták sebezhetők, hiszen minden oldalról a mocsár vette körül őket, északkeletre, a Sínai-félsziget viszonylagos biztonságába pedig csak szűk úton tudtak eljutni. Azonban a biztonságba vezető híd másik oldalán Migdol falai álltak. Nem kellett sokat várniuk, hogy félelmük valóra váljon - aznap éjjel, nem sokkal hajnal előtt a nyugaton, Zsafane irányából ezer fáklya fénye bukkant fel a láthatáron: itt volt az egyiptomi hadsereg.

A tenger csodája

Avariszban Dudimosze fáraó ismét magára talált és megmakacsolta magát. Befogatott szekerébe és kihajtatott a városba, hogy saját szemével lássa a pusztulást. A csőcselék az utcákat járta, és azt kereste, miképpen vezethetné le az egykori rabszolgák iránt érzett haragját. József testvéreinek - a tizenkét törzs névadójának - sírját felnyitották és kifosztották. József piramisa sem volt messze, azonban többé nem volt benne semmiféle test. Helyette a festett színes kabátot viselő nagyszerű szobornak estek neki az egyiptomiak rézbaltáikkal. A szobor fejét leverték a testről, mire begurult a sírkamrába vezető alagútba, amelyet az izraeliták alig huszonnégy órával korábban ástak. Itt hevert háromezer évig, itt talált rá a Manfred Bietak vezette osztrák régészcsapat 1987-ben.

Az egyiptomiak bosszúra szomjaztak és fáraóként Dudimosze volt bosz- szújuk végrehajtója. Összehívták a hadsereget és hatszáz szekér indult el Zsafane felé.

A delta keleti része felett még mindig sötét volt az ég a sűrű viharfellegek és a por miatt. Ré napistennek erőlködnie kellett, hogy megtörje a hosszú éjszaka uralmát a Sás-tenger felett. A hajnal szürkés fényében az egyiptomi sereg kegyelemdöfést készült adni a mocsárba szorult izraelita sokaságnak. Óriási mészárlás készülődött.

Abban a pillanatban erős szél támadt északkelet felől és áthatolhatatlan homokfüggönyt vont a területre. Az egyiptomiak eltűntek. Az izraeliek a Sás-tenger felé fordultak, ahol hihetetlen jelenetnek lehettek szemtanúi: a mocsár sekély vize visszaszorult és előtűnt az ösvénytől délre lévő homokos meder. Száz méter széles átjáró nyílt meg a sokaság előtt, út a Sínai-félszi- getre. Az emberek átsiettek a két kilométer hosszú földíven a biztonságba, maguk előtt terelgették nyájaikat.

70 kép (szemben): A mára kiszáradt Sás-tengert (egyiptomi Fh-Zsufi') mutató műholdfelvétel, rajta a kivonulás feltételezett átkelési pontjával.

71. kép: Dudimosze fáraó fiáról, Honszuemuaszetról csak egy dombormű maradt ránk. Felesége társaságában ül, a kettős szék alatt pedig életükhöz kapcsolódó tárgyak láthatók. A nő alatt egy tükör és egy ékszeres doboz, a férfi alatt egy pár bőrkesztyű. Ilyen kesztyűket használtak a szekérhajtók, nehogy kikezdje a gyeplő a kezüket. Meglehet, Honszuemuaszet volt Dudimosze fáraó szekérseregének balvégzetű parancsnoka, aki állataival és lovaival együtt odaveszett a Sás-tengerben.

Délre a szél alábbhagyott és a homokvihar elült. A fáraó látta, hogy ellenfeleit alig választja el valami a szabadságtól, ezért parancsot adott az üldözésükre. Második - most már legidősebb - fia, Honszuemuaszet vezette a szekérsereget, ő állt a Pa-Zsufi medrébe irányuló roham elején. Az egyiptomiak az utolsó néhány szerencsétlen felé igyekeztek, akik megpróbáltak minél hamarabb átérni a túlpartra... azonban a harci szekerek kerekei megsüllyedtek a lágy, nedves mederben. Mivel a szél veszített erejéből, a mocsár vize gyorsan visszaszivárgott medrébe, a meder pedig fogva tartotta az egyiptomiakat. A lovak a sárban botladoztak, és egyre mélyebbre merültek, a katonák kétségbeesetten igyekeztek menekülni a komor végzet elől - aztán lecsapott rájuk a maradék víz, amelyet eddig a szél tartott vissza a mederből. Honszuemuaszet és emberei másodpercek alatt mellkasig a mocsárban találták magukat. A nehéz hadifelszerelést viselő lovak és emberek a hullámok alá kerültek. Dudimosze fáraó a partról nézte végig, ahogy Egyiptom katonai erejének legkiválóbb csapatai odavesznek a Sás-tengerben. Mózes a másik partról figyelte, mi történik, és tudta, hogy a fáraó többé nem üldözi őket.

Az izraelita nők Mózes nővére, Mirjam vezetésével örvendeztek annak, hogy a természetfeletti erő megmentette őket.

Akkor Mózes Izrael fiaival együtt ezt az éneket énekelte az Úrnak:

Magasztalom az Urat, mert dicsőség övezi, a lovat és a lovast a tengerbe vetette.

Az Úr az erősségem és menedékem,

ő lett a szabadítom.

Ő az én Istenem, őt dicsőítem.

O az atyáim Istene, őt magasztalom. (Kiv. 15:1-2)

Út Hóreb hegyéhez

Az izraelita törzsek és a rabszolgatársaikból összeverődött népség elindult dél felé: A Vörös-tenger északi csücskénél lévő tavak és mocsarak jobb kéz felé, Sur pusztájának széles síksága bal kéz felé. Ennyi ember a hozzá tartozó állatokkal együtt csak nagyon lassan tudott haladni, átlagosan tizenöt kilométert tehettek meg naponta. Három napon át haladtak Mara - a mai Keserű-tó, Szueztől északra - mellett, azonban a víz sós volt és keserű. Mózes jól tudta, hogy híveit Elimbe - a mai Ajn Múszába („Mózes forrása”) - kell vinnie, mielőtt kifogynának a magukkal hozott vízkészletből. Még két nap erőltetett menet után értek a menekültek Elimbe, ahol hetven pálmafa árnyékában tizenkét artézi kút várta őket. Az izraeliták egy hétig táboroztak itt, hogy összegyűjtsék erejüket és gondoskodjanak az előttük álló hosszú úthoz szükséges ellátmányról.

Mózesnak megvolt az elképzelése, hova szeretne eljutni: a jól ismert midiánita terület biztonságába, a Sínai-félsziget déli részére. Azonban eszébe sem jutott, hogy a barátságtalan vidéken ennyi emberrel kell megtennie az utat, akik mind arra számítanak, ő majd gondoskodik róluk. Mikor újból elindultak, hogy a Vörös-tenger partja mentén haladjanak tovább, Mózes előreküldte Hóseát (aki később a Józsue nevet kapta), Nun fiát száz törzsi harcossal Mofka(t)ba - az egyiptomi „türkiz” jelentésű szó torzulása a Számok könyve 33:12-ben szereplő Dofka, ami a fáraó türkizbányáinak megnevezésére szolgált, amelyek Szerabit el-Hadimban működtek. Az volt a feladatuk, hogy kiszabadítsák az itt dolgozó izraelita és héber munkásokat, akikkel együtt csatlakozhattak a Vádi Magharán keresztül dél felé, Szin

72. kép: Műholdfelvétel Egyiptom keleti határáról, rajta berajzolva a kivonulás útvonala Pi- Hachirotból Elimig.

73. kép: Ajn Músza/Elim egyik kútja a pálmafák között.

pusztaságának nyugati határához igyekvő tizenkét törzshöz. Pontosan egy hónappal azután, hogy elhagyták Egyiptomot, Mózes tábort vert egy viszonylag termékeny, tamariszkuszfákkal és bokrokkal pettyezett völgyben, melyet ALUS-nak neveztek.

Eddigre az Egyiptomból hozott élelmiszerkészlet nagyon megfogyatkozott. Kevés volt az élelem és az emberek zúgolódni kezdtek: „Miért hozott ki minket Mózes Egyiptomból, ahol rengeteg az élelem, hogy aztán az éhségtől és a szomjúságtól itt vesszünk, ebben a sivár pusztaságban?” Ám egy újabb csodaszámba menő időzítés és az, hogy Mózes pontosan ismerte a Sínai-félszigetet, megmentette a kétségbeesett tömeget. Az este közeledtével az Alus feletti ég megtelt apró, csivitelő fürjekkel, akik egész nap repültek, hogy Afrikából átérjenek a félszigetre. A madárraj tavaszi vándorlásának útvonalát követte, amely minden évben visszament Közép- Európába. A Sínai-félszigeten élő midiániták tisztában voltak ezzel az évről évre megismétlődő csodával, és alaposan kihasználták a rendszeresen közelükben megjelenő terített asztalt. A jelenséget ma is láthatják az itt élő beduinok és az erre járó nyugati turisták.

Közöld velük: ma este húst fogtok enni, és holnap reggel jóllakhattok kenyérrel. Erről fogjátok megismerni, hogy én, az Úr vagyok a ti Istenetek. (Kiv 16:12)

Mózes mindig is úgy gondolta, hogy a Sínai-félszigeten található természetes táplálékforrásokból ad majd enni híveinek, ezért elrendelte, hogy

ALUS: A mai Vádi Mukattab - „írott völgy”. gyűjtsenek be minél több friss húst. Hajítófákkal több ezer kimerült madarat ütöttek agyon, amelyek túlságosan elgyengültek az utazástól, és nem tudtak elmenekülni. Ráadásul Mózesnek volt még egy meglepetése nyája számára - a Vádi Mukattabban (a bibliai Alusban) több száz tamariszkuszfa nő, amely a homokköves sivatag hajnali harmatában fehér, nyúlós levet ereszt magából. A csodálatos anyagot valójában aprócska rovarok (Trabutina mannipara és Najacoccus serpentinus) készítik, amelyek a fában laknak és a nedvével táplálkoznak, majd a maradékot „csillogó gyöngyök” formájában az ágakon hagyják - ezek egy része lepotyog a földre, ahol ehető kristályokból álló szőnyeget képez. A reggeli napfényben a hangyák elviszik a „mannát”, ám ha hajnalban - amikor a Nap még nem ébresztette fel a hangyákat - begyűjtik, remek reggeli lesz belőle. A pusztában töltött éveik során az izraeliták nagy hasznát látták az „égből jövő manna” csodájának.

A fürjek és a manna csodájának helye, Vádi Mukattab (írott völgy) Midián sivatagi törzseinek történeteibe is bekerült. A következő kétezer évben a térségen keresztülutazó nomádok megálltak itt, hogy bevéssék nevüket a sivatag különös, sínai/nabateus írásával, és így emlékezzenek meg arról a helyről, ahol prófétája, Mózes bölcsességének segítségével Jahve csodát tett az emberekkel.

A fürjek egy egész héten át jöttek és mindig akadt manna is a völgyben. Mindenki annyit ehetett, amennyit csak akart, ám eljött az idő, hogy továbbmenjenek. Az emberek lebontották sátraikat, összeszedték holmijukat és ismét délnek indultak. A nagy tömeg lassan, de biztosan haladt a következő megállóhely felé, ami a meredek falú Vádi Fejrán szurdokában

74. kép: Műholdfelvétel a Sínai-félszigetről, rajta az öt puszta területe.

lévő dúsan zöldellő, vízben bő Refidim-oázis volt. Ám alig érte el a menetoszlop eleje a Refidim előtti síkságot, ahonnan már látni lehetett Vádi Fejrán száját, a felderítők aggasztó hírekkel siettek vissza Mózeshez. Nem voltak egyedül a hatalmas sziklasivatagban - Refidim oázisát már másvalakik lakták.

Az izraeliták semmit sem tudtak arról, mi történik körülöttük a világban, mialatt ők a sivatagok és hegyek között keresték az utat. Egy hónapja tartó elszigeteltségük szomorú körülmények között ért véget. A Negev-si- vatag déli részéből való amalekiták vonultak végig a Sínai-félszigeten több ezer fővel, és útjuk éppen az izraelitákkal ellentétes irányba vezetett. A nomád horda a Nílus völgye felé tartott és maga is az éhínség és a katasztrófák elől menekült, azonban nem az volt a törzsnek a célja, hogy menedéket keressen. Azért indultak, hogy meghódítsák Egyiptomot, mivel jól tudták, hogy a fáraók földjét a katasztrofális csapások térdre kényszerítették. A Sás-tengernél történt katonai kudarc híre messzire eljutott - az északkeleti határ tárva-nyitva állt, senki sem védte. Ami a megtizedelt egyiptomi hadseregből megmaradt, képtelen volt arra, hogy megvédje hazáját. Északról és keletről ázsiaiak nyomultak be a Sínai-félszigeten keresztül a termékeny deltába, mint a dögevők, akik lakmározni akarnak a temetetlen hullákból. A csapást Egyiptom lakói sohasem felejtették el, és Manethón, az egyiptomi pap fájdalmas hangon emlékezik meg róla a zsidó történetíró, Josephus Flavius idézetében.

Tutimaiosz [azaz Dudimosze fáraó]. Uralkodása alatt, nem tudom, mi módon, ránk [egyiptomiakra] viharzott az isten [vagyis a csapások], és váratlanul kelet felől [Arábiából és a Negevből] ismeretlen fajtájú emberek [a Bibliában szereplő amalekiták] nagy bátorságra kapván, országunk ellen hadba indultak, és harc nélkül [mivel a hadsereg a Sás-tengernél korábban odaveszett] egyetlen rohammal könnyedén elfoglalták, az ország uralkodóit [a XIII. és az ezzel párhuzamos XIV dinasztia fáraóit] leverték, majd városait vadul felégették, az istenek szentélyeit lerombolták, s az ország lakóival a legellenségesebb módon viselkedtek, egyeseket lemészároltak, másoknak gyermekeit és asszonyait rabszolgaságba hurcolták.

Végül maguk közül egy királyt választottak, akinek neve Szalitisz [vagyis Selek, a nagy hükszósz dinasztia alapítója] volt. Ez Memphiszben uralkodott, az ország felső és alsó részét adókkal sújtotta, s a legalkalmasabb helyeken őrségeket hagyott...

A szaiszi nomoszban [a bibliai Gósenban] igen alkalmas városra bukkant, amely a Nílus bubasztiszi [vagyis péluszioni] torkolatától keletre fekszik, s egy ősi vallásos tan értelmében [ti. József vezír Hutvaret/Havare/Avarisz nevű helye - „A Hi-

Kl elveszett testamentum

vatal Helye”] Auarisznak nevezik. (Josephus Flavius: Contra apionem. Ford.: Hahn István}

Szögletes zárójelben hozzáfűztem a szöveghez Jahve gyermekeiről szóló történetünk részleteit, hogy új szempontból láthassuk a Manethón beszámolójának híres idézetében szereplő eseményeket és embereket. Később, amikor az izraelita bírákkal és a filiszteus elnyomás elleni küzdelmükkel foglalkozom, visszatérünk még az ekkor lezajlott egyiptomi tragédiára, ám most inkább egy másik komor eseménysort figyeljünk, amely Szin pusztájában játszódott le.

A Sínai-félsziget déli részén Izrael tizenkét törzse belekerült az Egyiptom elleni ázsiai invázió sodrába. Amalekita harcosok csapatával kellett szembenézniük, akik a delta keleti része felé tartottak, hogy csatlakozzanak a fosztogatókhoz. Visszafordulni nem lehetett - Mózesnak a Refidimben lévő vízforráshoz kellett vezetnie híveit, az ott táborozó amalekitákat pedig kénytelen volt eltávolítani az oázisból. A nomád seregek összecsaptak Refidim homok borította síkságán és szinte egész nap harcoltak. Napnyugtára az izraelita harcosok, akiket most is Hósea vezetett, győztek és az amalekiták kiszorultak az oázisból. Másnap, miután gondoskodtak a kellő mennyiségű vízről, a tizenkét törzs és követőik a Vádi Fejránban táboroztak le, megpihentek a számtalan pálma enyhet adó árnyéka alatt.

Tízparancsolat

Az izraeliták ismét megpihentek egy időre, hogy megitathassák állataikat, és erőt gyűjthessenek a következő szakaszhoz. Délre a Dzsebel Szerbal csipkés csúcsai emelkedtek, szinte már az eget érték. Izrael népe végre eljutott istene hegyvidéki otthonába és nemsokára Jahve színe elé járulhat. Néhány nap múlva Mózes és Áron előrementek a Hóreb-hegyhez vezető rövid, de meredek és keskeny ösvényen, amelyet a Szél Folyosójának (arab: Nagib al-Havá) neveznek, míg Hósea és a törzsek vezetői a hosszabb, de könnyebb útvonalon vezették a sokaságot - amely megkerülte a központi hegységet - át a Vátija-hágón.

Egyiptomi küldetése után Mózes visszatért arra a helyre, ahol az égő csipkebokrot látta. Jetró már várta vejét és nagy ünnepséget rendezett, amikor Mózes épségben visszatért. Jahve midiánita főpapja kecskegidát áldozott a Sínai istenének hálából, amiért Mózes épségben és sikerrel végezte el a rábízott feladatot. Ezek után megtették a szükséges előkészületeket, hogy fogadják az egyiptomi szolgaságból elmenekült tömeget, és törvényt adjanak neki, amely az összeverődött népségből Jahve választottaivá teszi Mózes nyáját.

Egy héttel később megérkeztek a vándorok és er-Ráha („pihenőhely”) síkságán verték fel sátraikat, a Sínai sötétvörös hegyeivel szemben. Előttük hosszú, keskeny völgy húzódott, melyet óriási gránitcsúcsok (Rász

75. kép: Műholdfelvétel a Sínai-félsziget déli részéről és a Hóreb-hegy körüli gránithegységről. A nyugati partvidékről a Hóreb-hegyhez vezető út a vádik hálózatát követve áthalad a Maghara- és a Mukattab-völgyön, majd Fejrán oázisán, onnan er-Ráha síkságára kanyarodik a Vátija-hágón át.

Szafszafá) védtek, szél koptatta felszínük csillogott a sivatagi napfényben. A táborból nem volt látható a völgy mögött emelkedő Hóreb-hegy (Dzsebel Músza - „Mózes hegye”), amely északra Dzsebel Szerbalra, Refidimre és azon is túl, az egész Sínai-pusztára nézett.

Kevés olyan hely van a világon, ahol a látogató ugyanilyen méltóságot, csodálatot érezne, mint a Tízparancsolat hegyének lábánál.

A szent hegyhez érkezésük utáni héten a törzsek nekiláttak állandó táborhelyet kialakítani Sínai forrásai közelében. Mózes vezetőket nevezett ki, akiknek az volt a feladata, hogy tanácsokkal lássák el a tömeget és elsimítsák a vitákat, mialatt ő félrevonult, hogy felkészüljön a Jahvével való találkozásra. Jó néhány napot töltött a csipkés hegy tetején, amely az égő csipkebokor völgye mögött magasodott, mielőtt visszatért volna a táborhelyre. Akkor összehívta Izrael népét egy nagy, kupola alakú szikla köré, amely a völgy bejáratánál állt, hogy itt várják a Sínai istenének parancsait. A kőemelvényen álló Mózes tájékoztatta híveit arról, hogy még egyszer felmegy a háta mögött lévő Hóreb hegyére, ez alkalommal azért, mert ott találkozik Jahvével, a megváltójukkal. A többieknek er-Ráhán kell várniuk visszatértét, mert itt biztonságos távolságból láthatják Isten hatalmát, ő - Mózes - pedig lehozza Jahve üzenetét a hegyről.

Az aranyborjú

Mózes hűséges segítője, Hósea társaságában nekilátott, hogy megmássza a hegyet. Néhány száz méterre voltak már a csúcstól, mikor természetes üregre bukkantak a hegy oldalában, amely körül néhány akáciacserje nőtt. Mózes megkérte Hóseát, várja meg őt ezen a helyen és egyedül ment fel a hegy tetejére. Aznap este sötét fellegek érkeztek északról és beborították a Sínai hegyeit. A cakkos szélű csúcsok körül villámok cikáztak, mennydörgésük visszhangzott a völgyek falai között, szinte folyamatos volt a lárma - azonban egyetlen csepp eső sem esett. A Hóreb csúcsán erős szél fújt a sziklák repedései között, Hósea pedig menedéket keresve az üreg biztonságába húzódott. Odalenn, a völgyben a gyülekezet nyugtalanul figyelte, ahogy fények táncoltak a csúcsok körül.

Reggelre minden nyugodt volt. A sötét felhők tovább vonultak dél felé, az Arab-félsziget irányába. A levegő hideg volt, de szellő sem rezdült - a Sínai-félsziget völgyeit nedves köd ülte meg, a fekete csúcsok kiemelkedtek a szürke tengerből. Aztán a Nap előbukkant a látóhatár mögül, aranyos fénybe vonta a ködfelhőket. A szürke tenger lassan elszivárgott, ahogy a hegyek árnyékai visszabújtak a föld alá. A Ráhában, a hegy lábánál táborozó emberek előbújtak sátraikból és várták vezérük visszatértét... Azonban Mózes nem jött vissza Isten hegyéről. A vének napokon át várták őt annál a sziklánál, ahol Mózes felszólította őket, várjanak rá... Azonban Isten küldötte nem tért vissza hozzájuk. Hósea az üregben várakozott, hogy segítsen mesterének lejutni a hegyről... Azonban nyoma sem volt Mózesnak.

Az egész Sínai-hegyet beborította a füst, mivel az Úr tűzben szállt le rá. A füst úgy szállt fel, mint az olvasztókemence füstje, s az egész hegy hevesen megrendült. (Kiv 19:18)

Napok teltek, a napokból pedig hetek lettek, ám Mózes továbbra sem tért vissza. Az emberek egyre jobban féltek - talán a vezető, aki kihozta őket Egyiptomból és mutatta nekik az utat a pusztában, meghalt? Esetleg Jahvét legyőzték az egyiptomi istenek a Sínai-hegy felett vívott óriási kozmikus csatában?

A Mofkatból kiszabadított bányászok Hathor, a Sínai-félsziget istenének követői voltak. A türkizbányák akörül a fennsík körül helyezkedtek el, amelyre Hathor, a „türkiz-úrnő” templomát építették őseik még III. Amenemhat vezíre, József idejében. Ezek az emberek nem látták Jahve Gósenban vagy a Sás-tengernél bemutatott csodáit, és hamarosan egyre többen hangoztatták véleményüket, miszerint engesztelő áldozatot kell bemutatniuk Hathornak, amiért Izrael a megfelelő tisztasági szertartások nélkül hatolt be földjére. Nem kellett sok hozzá, hogy izgatott tömeg verődjön össze Áron sátra előtt, és azt követelje tőle, készítse el Hathor szobrát, mert italáldozatot kívánnak bemutatni a termékenység és anyaság istennőjének dicséretére. Áron erős akaratú testvére nélkül nem tudott el

lenállni a tömeg követelésének. Elrendelte, gyűjtsék össze a kivonuláskor az egyiptomiaktól kapott aranyat, majd odaadta ezt a bányászoknak, hogy megolvasszák.

megnyilvánulása volt, nem olyan, mint Mózes ködös, láthatatlan, haragvó istene, akitől leginkább tartottak. Az emberek örvendeztek, hogy visszatér

Tíz nappal később nagy aranyborjú - a tehénistennő, Hathor jelképe - állt azon a sziklán, ahonnan öt héttel korábban Mózes elindult a Hóreb- hegyre. A szobrot nagy gonddal készítették a mofkati fémművesek. Szarva között nagy napkorong csillogott, rajta két hosszú tollal. Nyakában aranylánc függött, rajta az élet egyiptomi jelképe. A héber rabszolgák jól ismerték - amit láttak, az isteni megfogható, érzékelhető, megnyugtató tek a szerelem és termékenység jóindulatú egyiptomi istennőjének tiszteletéhez, és egész éjszaka folyt az ünneplés.

Mózes ugyanezen az estén tért vissza a Hóreb csúcsán töltött magányából és az éjszakát Hósea társaságában töltötte az üregben. Hajnalban indultak neki a lefelé vezető útnak, az idős férfit a fiatal támogatta, mivel kezében két nagy kőtábla volt, rajta a „tíz szóval”, amelyet Jahve parancsolt neki.

76. kép: Protosínai írásjelek Szerabit el-Hadimból.

Ezeket a szavakat, amelyeket mi Tízparancsolatként ismerünk, a világ legrégebbi ábécéjével jegyezték le. A tudósok protosínainak nevezik ezt az írást, mivel először Szerabit el-Hadimban, Mofkat bányáinak falaira vésve és a Vádi Magharában egykor létezett rézbányákban találtak ilyen feliratokat. Az ábécé jeleihez egyiptomi hieroglifákat használtak, azonban a feliratokat egyiptomi nyelven nem lehet elolvasni, mivel sémi nyelvűek. Az ökörfej jelenti az alefet, a szem az ajint, a ház a betet és így tovább. Az új találmány, melyből idővel kialakul a görög írás, majd - ezt követően - a mai ábécék, a héber rabszolgák műve volt. Az egyiptomi jelképeket arra használták, hogy saját nyelvükön nevüket írják le velük, esetleg egy-két egyszerű mondatot véssenek a kő felszínébe. Am Egyiptom tanult, több nyelvet ismerő héber hercegére volt szükség ahhoz, hogy a korábbi próbálkozásokat egységesítse és működő írást hozzon létre belőlük, amellyel bonyolult elképzelő- seket is közölhet másokkal. A Tízparancsolatot és Mózes törvényeit protosí- nai írással jegyezték le. Jahve prófétája, aki ismerte mind az egyiptomi, mind a mezopotámiai epikus irodalmat, nemcsak a judaizmus, a kereszténység és - a hagyományokon keresztül - az iszlám alapítója, hanem egyúttal a héber, a kánaánita, a föníciai, a görög, és így az összes modern nyugati írás kútfője.

Mikor Mózes és Hósea elérték az égő csipkebokor völgyét, látták, hogy a szikla tetején aranybálvány trónol. Senkit sem lehetett látni: a kimerült emberek mind visszahúzódtak sátraikba. Hósea felébresztette a lévi törzsből valókat és megparancsolta rokonainak, hogy hozzák elő fegyvereiket

• csapataival végigsöpört a táboron, akik a szunyókáló emberek közül háromezret kardélre hánytak. A fegyvercsörgésre sokan felébredtek, és ki merre látott, menekült, miközben a leviták elvégezték a rájuk bízott véres feladatot. Összegyűjtötték a túlélőket és odaterelték őket a szikla elé

• Mózes a szikla peremén állt az aranybálvány mellett. Kényszerítették őket, hogy végignézzék, amint Mózes összetöri a Tíz Szó tábláit: a kőlapok tucatnyi darabra estek szét. A próféta ezek után megparancsolta Hóseának, döntse le az aranyborjút és pusztítsa el, hogy nyoma se maradjon. Világos volt, mi a szándéka: Jahve útján céltévesztetten senki sem bolyonghat. Nem lesz másik isten, csak Jahve.

A szövetség ládája

Mózes ismét felment Isten hegyére és jó néhány nap múlva új táblákat hozott. Az emberek ez alkalommal kitartottak Jahve mellett, és prófétájuk elmondta nekik a parancsolatokat.

Jó néhány hónapot töltöttek azzal, hogy Jahve törvénytábláinak hordozható oltárt készítsenek. Becaleel, Úri fia aranyozott ládát készített, ebbe helyezhették a táblákat. Olyan volt, akár egy egyiptomi ruhásláda, mivel ács lévén Becaleel számtalan ilyent készített rabszolga korában az Avariszban lévő királyi műhelyekben. Egyedül az különböztette meg a ruhásládáktól, hogy a táblák oltára hordozható volt, két rúd tartotta, így Jahve serege élén mehetett az ígéret Földje felé. Pihenéskor a szövetség ládáját sátorpavilonban vigyázták, amely maga is nyílt udvaron állt, melyet akáciafából készült rudak közé feszített szövetből alakítottak ki. Ugyanez lesz Salamon templomának alaprajza is, amelyet száznyolcvan évvel később azért építenek, hogy ott helyezzék el a szövetség ládáját.

A tél kemény volt, az izraeliták pedig er-Ráha síkján táboroztak, míg a mesteremberek a hordozható szentélyen dolgoztak. Mózes a Lévi törzséből valókat nevezte ki Jahve papjainak és megtanította őket a szertartásokra. Az első főpap a testvére, Áron lett, aki a tisztségéhez méltó köpenyt is kapott. Mikor Jahve oltára végül elkészült, a szent épületet a ráhai tábor mellett állították fel, Mózes pedig belépett a „találkozás sátrá”-ba, hogy a táblák ládája előtt istene újabb utasításokat adjon neki. Most, hogy Jahve hatalmának jelképe elkészült, az izraeliták szembenézhettek bármivel és bárkivel. A szövetség ládája lesz titkos fegyverük, ami előtt minden ellenség meghátrál - az egyetlen jelkép, melyen keresztül az eljövendő nemzedékek ismerni fogják Sínai istenét, aki kimentette az izraelita rabszolgákat egyiptomi fogságukból.

Pusztában töltött évek

Mivel a sátor elkészült, eljött az idő, hogy távozzanak Isten hegyétől. Ezért „Egyiptom földjéről való kivonulásuk után a második év második hónapjának első napján” (Szám 1:1) az izraeliták elindultak északi irányba, az ígéret Földje felé. Jetró nem sokkal azután, hogy találkozott vejével, elbúcsúzott Mózes feleségétől és gyermekeitől, hogy meglátogassa törzse földjét a Negev déli részén. Előrement, hogy előkészítse az izraelita törzsek érkezését, és biztosítsa a kutakat, amelyek létfontosságúak egy ekkora tömeg ellátásához. Azonban Hobáb, Jetró fia Mózessal maradt, hogy kalauzolja őt a Sínai-félsziget keleti részének oázisai között. A tömeg három nap alatt érte el Kibrot-Hattavát, onnan pedig még jó néhány napba telt, mire eljutott Hacerotba (arabul Ajn Hudejrd), ahol megpihent.

Nagyon lassan jutottak előre - Mózes vezetésével végighaladtak a félsziget keleti partján, majd Vádi Naszbnál észak felé fordultak, az Akabai- öböllel párhuzamos irányba, majd a Sínai-félsziget északkeleti részében található Párán pusztájába értek. A Számok könyve 33:15-37 felsorolja a táborhelyeket. Miután tábort bontottak a Sínai-hegynél, az izraeliták először Kibrot-Hattavában álltak meg, aztán jött Hacerot (Ajn Hudejra), Ritma, Rimmon-Perec, Libn, Rissza, Kehelata, Sefer-hegy, Harada (Dzsebel Arada), Makhelot, Tachat, Terach, Mitka, Hasmona, Moszerot, Bene Jaakán, Hor-Gidgad, Jotbata (Taba) és Abrona, mielőtt elérték Ecjon- Gebert, ami a mai Ejlat közelében volt, az Akabai-öböl északi csücskénél. Itt érkeztek meg Cin köves pusztájára (a Negev-sivatag délkeleti részére), ahol egyenesen Jetró szülőföldjére tartottak, arra a helyre, ahová Abrahám egyiptomi ágyasa, Hágár vitte fiát, Izmáéit, és ahol a midiániták - Abrahám másik ágyasától, Keturától való leszármazottai - is éltek.

Párán és Cin sivataga között szent hegy állt, ahol Abrahám nomád törzsei El-Saddáinak hódoltak, annak az istennek, akit most Jahve néven emlegettek. A széles, lapos tetejű csúcson és a körötte lévő homokos lapályon itt is, ott is kőoltárok, kormos kövek álltak, Abrahám szolgálólányai gyermekeinek letűnt korából való emlékek (KB/KöB-Középső bronzkor I). A beduin hagyományban Dzsebel Udejdnak hívják ezt a helyet, ami arab tudósok szerint annyit tesz: „A Sokaság Előkészületének hegye” vagy „Megemlékezés hegye”. A mai izraeliek Har-Karkomnak (Sáfrány-hegy) nevezik.

Emmanuel Anati volt az a régész, aki a területen folytatott régészeti vizsgálatokat vezette, és úgy véli, ez volt a Tízparancsolat hegye, vagyis a Hóreb-hegy. Ugyan feltételezése elhibázott, azonban a hely valóban nagyon fontos szerepet játszik a kivonulás történetében, mert ez Kádes- Barnea helye: a szent gyülekezőhely, ahol Izrael népe felkészült arra, hogy az ígéret Földjére lépjen, és ahol első alkalommal emlékeztek meg a Jahvéval kötött szövetségről.

Az izraelita törzsek tizenkét hónapon át vándoroltak a sivatagban, eny- nyi időt töltöttek Párán és Cin barátságtalan földjén, túlélésüket a Kádes környékén lévő néhány midiánita kútnak és forrásnak köszönhették. Mózes Bir-Udejdnál (ivrit: Beer Karkom) táborozott, nem messze a szent hegy északkeleti részétől, ahová a sátrat állították, és ahol éjjel-nappal leviták őrködtek. Bir Udejd azonos a Bibliában szereplő Beer Lachai-Roival, amely Kádes és Báred között található, ahol Hágár és fia, Izmáéi menedékre lelt, mikor négyszáz évvel korábban elkergették őket Abrahám beer-sebai táborából (Tér 16:7-14).

A Paran-hegy (Kádes) körül Anati rajzokkal díszített sziklákra lelt. A rajzokon állatok (vadkecskék, antilopok, szamarak stb.) és - íjakkal, botokkal, buzogányokkal, lasszókkal felszerelkezett - vadászok láthatók, ami jellegzetes téma a térség (a Sínai-félsziget és Egyiptom Keleti-sivataga) sivatagaiban található sziklarajzokon. Vannak itt azonban vallásos témájú képek is, amelyek születésének kora ismeretlen, és olyan dolgok láthatók, mint egy kígyó előtt álló bot - talán Mózes botja -, valamint egy szarvas oltár vagy egy kőtábla, melyet tíz részre osztottak (a Tízparancsolat?). Számos emberi alakot véstek a szikla felszínébe felemelt karral, mintha imádkoznának. A sivatagban itt is, ott is apró kőköröket, oltárokat és oszlopokat (bibliai masszebot) emeltek. A csoportokban álló kövek között jó néhányszor tizenkét masszebot (a tizenkét törzs?) áll egymás mellett. Számos, emberkéz emelte építmény korábbi időkből való, azonbanjó néhányat az izraelita törzsek állítottak ide, hogy ezzel emlékezzenek meg Jahvéről a megváltáshoz vezető út második nagy állomásán.

Mialatt az izraeliták Kádesban pihentek, Mózes kémeket küldött a Negevtől északra lévő területre, hogy felderítsék a vidéket és beszámoljanak arról, milyen az ország és milyenek a lakói. A kémek egy hónap múlva tértek vissza és magukkal hozták a vidék gyümölcseit, ugyanakkor azt is elmondták, hogy a „tejjel-mézzel folyó” területet erős királyok uralják, akik vastag falú városokban laknak. A felderítők meggyőzték a törzsek véneit arról, ha erővel akarják elfoglalni az ígéret Földjét, az csak összeomláshoz és pusztuláshoz vezetne. Az is állításukat támasztotta alá, hogy kisebb izraelita erő indult el fosztogatni az Arad körüli dombvidékre, azonban hamar megfutamították őket, és mikor megpróbáltak visszatérni a Negevbe, Hermánál levágták mindet. Mózes úgy döntött, az izraeliták nem állnak még készen a feladatra, amelyet Jahve adott neki. Sok évre van szükség ahhoz, hogy fiatal, bátor harcosokból álló sereget állítsanak fel, akik beve- hetik Kánaán fallal védett városait. A támadásnak egy nemzedéket várnia kell, hogy a nép megerősödjön a sivatagi élettől és szomjazza a horizonton túl rájuk váró tejet és mézet.

Út Hór hegyéhez

A Párán pusztájában töltött tizenegyedik hónapban Mózes nővére, Mirjam meghalt. Testét az Udejd-hegy tetején temették el. A harmincnapos gyászra összegyűlt törzsek ezután elindultak a vándorévek harmadik szent helye felé. Kelet felé mentek, Ada, Asalim és Menuffa kútját érintették útközben és ott léptek be az Araba-medencébe, ahol a Vádi Párán vízgyűjtője a Nagy Hasadék völgyébe torkollik. Innen már csak egynapi járóföld volt Arabán keresztül Szeir hegyeihez, a Hór hegye körüli gyönyörű szurdokig az út.

A midiániták között töltött évei során Mózes hallott egy nagyszerű völgyről, amely a hasadék másik oldalán, a homokkőből lévő hegyek között rejtőzik. Itt telepedett le Ézsau, Jákob ikertestvére, utódai pedig a Bibliában szereplő edomiták (északon), illetve a midiániták (délen és nyugaton). A nomád törzsek az izraeliták rokonai voltak, ezért nem volt túlságosan valószínű, hogy harcba szállnának az Egyiptomból menekült hontalanokkal.

Ézsau régi lakhelye természetes erődként működött, ahol bőségesen akadt víz és jól védhető a támadók ellen. Edom déli határánál feküdt, a Jordán-fennsík peremén, a Király útja közelében, amely észak felé ment tovább, keresztül Edomon, majd Moáb, Ammon földjén. Mozerátnak nevezték (MTörv 10:6), ám mi görög nevén, Petraként ismerjük - a nabateusok vörös városa, amelyet ezer évvel az izraeliták érkezése után faragtak ki a Szeir-hegyből. A midiániták helyi leszármazottai mind a mai napig Vádi Múszának - Mózes völgyének - nevezik ezt a helyet a próféta ittlétének

77. kép: Mozerát zárt völgye. Az izraeliták éveken át itt táboroztak és itt halt meg Áron. Később ezen a helyen épült fel Petra, a nabateus város.

78. kép: Két kőből faragott oltár (a nabateus vagy az edomita korból) Petrában, a „magas hely” tetején. Az oltárokat úgy tájolták, hogy Hór hegyére és Áron sírjára (X jelöli) nézzenek.

emlékére. Nem messze innen egy másik Ajn Músza - Mózes-forrás - található, amelyet a hagyomány szerint Jahve küldötte fakasztott - manapság is ez táplálja Mózes völgyét.

A tizenkét törzs harminchét hosszú nyarat és telet töltött Mozerát/Petra sokszínű szurdokaiban. Nem sokkal megérkeztük után a tábor feletti sziklás magaslaton oltárt raktak kőből, amely az ígéret Földje felé nézett. A törzsek vezetői ezen a „magas helyen” tartották tanácskozásaikat, és itt áldoztak Jahvénak. Itt töltötte Mózes is hátralévő éveit, hogy összeállítsa Jahve gyermekeinek szent történelmét - írásai a Teremtés és Kivonulás könyve formájában maradtak ránk. Mialatt a Teremtés könyvét írta, bőségesen merített az egyiptomi Középbirodalom gazdag irodalmából, akárcsak a rengeteg, szájhagyomány útján fennmaradt legendából, amelyet apósától, Jetrótól hallott, valamint a midiánita kereskedők révén megszerzett ékírásos táblákból, amelyek Hammurapi Babilonjából származtak. Tanult egyiptomi hercegként tudta, hogyan kell olvasni az ékírásos jeleket, így az ókori világ epikus irodalmának nagy részét ismerte, mivel ebben az időben az I. BABILONI amorita dinasztiának köszönhetően széltében-hosszában bárki hozzájuthatott ezekhez.

így került bele Izrael történetébe Éden, Hénoch, a nagy vízözön, Nimród és Bábel tornya. Az Egyiptomból történő kivonulás megrázó jelenetei természetesen Mózes saját élményei alapján készültek, hiszen ő volt a történet középpontjában. Mózes öt könyvéből a többi hármat - a Leviták, a

I. BABILONI: Ki: e. 1667-1362.

Számok könyvét és a Második Törvénykönyvet - későbbi szerkesztők készítették, ám ezek is a Mózes és Áron lefektette szabályok, szertartások alapján íródtak. Az ősi történetek és a vallási törvények alkotják az új nemzet alapját, a szövetséget, melyet Jahvével kötöttek Sínai, Párán és Szeir csúcsain. Mózes nagyívű munkáját hosszú időn keresztül szájról szájra adták tovább, és a későbbi időkben sokat hozzátettek, elvettek, illetve kijavítottak, ám a lenyűgöző művet nagyobbrészt Jahve legnagyobb prófétája szerkesztette és fogalmazta meg Petrában, a Szeir vörös hegyei között (mint ahogy arról a Bevezetésben beszéltünk, ez a szöveg „J” - mint jahvista - eleme).

A majd’ nemzedéknyi ideig tartó út végén, Vádi Múszában Mózes fivére, Áron, Jahve első izraelita főpapja élete utolsó órájához érkezett. Eljött az idő, hogy még egyszer útra keljen: felmenjen Petra legmagasabb csúcsára, ahol Izrael istene már várta papi szolgáját. Mózes és Eleazár, Áron legidősebb fia segítettek az idős férfinak megmászni az 1396 méter magas Hór-hegyet, míg a nép Vádi Tugrából nézte, ahogy egyre feljebb jutnak.

Végül eljött a pillanat, hogy Áron elhagyja ezt a világot. Alsóruhára vetkőzött, köpenyét és a Jahve főpapjaként hordott papi jelképeket átadta fiának, majd letérdelt egy kődarabra, amely Araba felé nézett, illetve a látóhatáron túl Kádes irányába. Jahve parancsára Mózes testvére és szószólója „megtért övéihez”.

Testét apró barlangba temették a Hór-hegy tetején, Petra fölött, ahol ma is áll egy kicsike fehér muszlim szentély „Hárún próféta” tiszteletére. Valamikor Áron halála és a jelenlegi időpont között kőszarkofágot helyeztek a szentély alatti barlangba, ebben nyugszanak a próféta csontjai.

Támadás Moáb és Ammon ellen

Mikor letelt a főpap halála miatti harmincnapos gyász, a tizenkét törzs ismét felkerekedett. Kellő mennyiségű év telt el, és eljött végre az idő, hogy átkeljenek a Jordán-folyón. Áron halála jelezte, hogy eltűnt az a nemzedék, amelyik kijött Egyiptom földjéről. A tizenkét törzset alkotó emberek javarészt már nem rabszolgának születtek. Szabad emberek voltak, akik a vadonban nőttek fel és nem nyomorította meg őket a fogság. Fiatalok voltak, rátermettek és készen álltak a harcra.

Mózes alig négy évvel volt fiatalabb Áronnál és a körötte lévők számára egyértelmű volt, hogy vezérüknek sincs már sok hátra. Izrael megmentője tisztában volt vele, műve befejezéseképpen még gondoskodnia kell arról, hogy a nép eljut az ígéret Földjének határához, mielőtt kileheli lelkét.

Kr. e. 1407 tavaszán az immár kiképzett, szervezett harci erőt jelentő tizenkét törzs ismét leereszkedett az Arabába, majd észak felé, Calmona

79. kép (szemben): A Hór-hegy tetején álló aprócska fehér mecset/szentély, amely azon a helyen található, ahol Áron meghalt és eltemették. A szentély alatti barlang egy kőszarkofágot rejt magában.

(latin Calmona) irányába, onnan pedig a punoni (arab: Fejnán) rézbányákhoz mentek. Arad királya - aki harmincnyolc évvel korábban visszaverte az izraelitákat, amikor azok Kádes felől, délről szerettek volna bejutni az ígéret Földjére - ismét arra készült, hogy szembeszálljon a területe felé közeledő sereggel. Kormánál, az első csata színhelyén Arad seregét az utolsó emberig kardélre hányták. Jahve új serege, élén a szövetség ládájával átesett a tűzkeresztségen, és készen állt szembenézni azzal, ami az ígéret Földjén várja.

Punon kohóiban Mózes rézkígyót készíttetett, hogy ezzel védje meg népét a kígyómarások ellen. A láda mellett a kígyót is a sereg előtt vitték, pontosan úgy, ahogy a fáraó ureuszkígyóját az egyiptomiak serege előtt Mózesnak a kusiták ellen vezetett diadalmas hadjáratában. Az agg nomád törzsfőnök, aki egykor Egyiptom ifjú hercege volt, nem felejtette el, micsoda hatása van a jelképeknek.

A Jordániái amorita királyságok pusztulása

Mózes Edomon, a Király Útja mellett szerette volna keresztülvezetni az izraelitákat, azonban az edomi Rekem király, Ezsau leszármazottja megtiltotta távoli rokonainak, hogy Moáb és Ammon felé átkeljenek a területén, mivel tartott északi szomszédai haragjától. Emellett az izraeliták bizonyították harci rátermettségüket, ezért veszélyesnek tekintették őket, akik bármikor vendéglátóik ellen fordulhatnak. Rekem a törzsi rokoni eskükre támaszkodott, ezek segítségével kívánta megvédeni Edomot az izraeliták támadásától. Mint kiderült, jól mérte fel a helyzetet - Mózes kelletlenül bár, de a kevésbé kényelmes utat választotta, és Edomot nyugat felől megkerülve észak felé tartott az Araba-medencén keresztül.

Az izraelita hadsereg elhaladt Obot mellett, majd átkelt a Zered-pata- kon (Vádi el-Hesza), így jutottak a moábiták földjére. A Holt-tenger keleti partja mentén haladtak Coár romjai felé: ez volt az a település, ahová Lót menekült Szodoma pusztulását követően. Elérték a Kerak-folyó szurdokát, amelyen felmászva megérkeztek az ammon törzs területére. Ekkor, az Egyiptomból való kivonulás negyvenedik évében megkezdődött az ígéret Földjének izraelita meghódítását jellemző mészárlás.

Az edomi Rekem király joggal tartott Jahve gyermekeitől. A következő évtizedben Hósea, az izraelita hadúr, akinek Mózes új nevet - JÓZSUE - adott, véres hadjáratot vezetett a Jordán-folyón túli királyságok területén, amely senkit sem kímélt. Szichont, Ammon királyát és Ogot, Básán királyát levágták, Józsue serege „betöltötte az átkot” amorita rokonain, „az egész városon... férfiakon, nőkön és gyerekeken egyaránt. Ajószágot ellenben, meg a városokból összeharácsolt javakat zsákmányul” (MTörv 3:6-7) megtartották. Idővel még a midiánitákat sem kímélték, akik pedig szállást

JÓZSUE: ,Ja megmentett”.

adtak nekik. Akár barát, akár ellenség, senki sem menekült meg Jahve seregének haragjától.

Mikor közelgett a tél, a horda megállt és letáborozott Moáb pusztáján. A sátorváros Abel-Sittimnél, a Jordán-folyótól keletre terült el, a Holt-tenger északi csücskénél.

A folyó túlpartján élők már értesültek a mészárlásról és rettegtek az izraelitáktól. A térségben évszázadok óta viszonylagos béke és nyugalom honolt, ám most keletről nagy veszedelem fenyegette Kánaán dombjait és völgyeit. Józsue könyvéből megismerhetjük, miként ért véget a béke és a biztonság ezen a nagyszerű tájon, amikor az izraeliták átkeltek a Jordán- folyón. A rettenetes idők öröksége mind a mai napig ott van abban a mély és szívós bizalmatlanságban, amellyel „Abrahám fiai” viseltetnek egymás iránt.

Halál a Nebo-hegyen

Mikor az izraeliták már készen álltak arra, hogy belépjenek a földre, amelyet Jahve prófétája ígért nekik, Mózes utolsó alkalommal állt népe elé. Élete itt, a folyó keleti partján ér véget, mert Jahve megtagadta tőle, hogy beléphessen az ígéret Földjére. A Kr. e. 1407/1406. évi tél a végéhez közeledett és negyven évvel a kivonulás után a tavasszal együtt új korszak veszi kezdetét Izrael népének történetében. Az összesereglett törzsek előtt Mózes átadta Izrael vezetését a seregek parancsnokának, Józsuának, majd a két férfi felment a Nebo-hegy tetejére és Mózes „nem tört szemmel” végignézett a földön, amelyet Jahve gyermekeinek adott, majd csendben megtért őseihez „az Úr ígérete szerint”.

A prófétát egy Bet-Peor közeli barlangban temették el, csontjai mind a mai napig érintetlenül nyugszanak ott. A következő évszázadokban csak egyetlenegyszer zavarták meg a titkos sír nyugalmát - a Jeruzsálem bukása előtti napokban Jeremiás próféta elhozta a szövetség ládáját Salamon templomából és ide, Mózes sírjához rejtette el. Míg Jeruzsálemből és szent templomából üszkös romok maradtak és Jahve népét elhajtották Babilonba, hogy ismét rabszolga legyen belőlük, a Hóreb hegyéről való táblák biztonságban voltak az aranyozott ládában, amely annak a férfinak a csontjai mellett hevertek, aki kiszabadította Izrael népét első fogságából és nemzetet kovácsolt belőle.

Történeti és régészeti háttér

A XIII. dinasztia az Új Kronológia szerint

Ugaf

Szehemkaré

Interregnum

V Amenemhat

Szehotepibré

Jufni

Szanhibré

Szemenkaré

Szehotepibré

Suadzskaré

Nedzsem[...]ibré

Szobekhotepré

Renszeneb

Hór

Szedzseí[...]karé

II. Szobekhotep

Hendzser

Imiramesa

Antef

[...]Széth

III. Szobekhotep

Noferhotep

Szihathor

IV Szobekhotep

[elveszett]

[elveszett]

V Szobekhotep

laib

Az

VI. Szobekhotep

Szanhenré Szuadzstu

Ined

Hori

VII. Szobekhotep

[elveszett]

[elveszett]

[elveszett]

[elveszett]

Dudimosze

Ibi

[,..]ubenré

Kr. e. 1632-1629 (TK-ban hibásan 2 év 3 hónap)

Kr. e. 1629-1617 (TK-ban [elveszett])

Kr. e. 1616-1611 (TK-ban 6 év)

Kr. e. 1611-1608 (TK-ban 3 év + x hónap)

Kr. e. 1608-1605 (TK-ban [elveszett])

Kr. e. 1605-1602 (TK-ban [elveszett])

Kr. e. 1602-1597 (TK-ban [elveszett])

Kr. e. 1597-1594 (TK-ban [elveszett])

Kr. e. 1594-1590 (TK-ban [elveszett])

Kr. e. 1590-1586 (TK-ban [elveszett])

Kr. e. 1586-1582 (TK-ban [elveszett])

Kr. e. 1582-1580 (TK-ban 2 év + x hónap)

Kr. e. 1580-1579 (TK-ban 4 hónap) '

Kr. e. 1579-1574 (TK-ban [elveszett])

Kr. e. 1574-1572 (TK-ban [elveszett])

Kr. e. 1572-1568 (TK-ban [elveszett])

Kr. e. 1568-1558 (TK-ban [elveszett])

Kr. e. 1558-1550 (TK-ban [elveszett])

Kr. e. 1550-1548 (TK-ban [elveszett])

Kr. e. 1548-1545 (TK-ban [elveszett])

Kr. e. 1545-1543 (TK-ban 3 év 2 hónap)

Kr. e. 1543-1533 (TK-ban 11 év 1 hónap)

Kr. e. 1533-1532 (TK-ban 3 hónap)

Kr. e. 1532-1508 (TK-ban [elveszett])

Kr. e. 1508-1506 (TK-ban [elveszett])

Kr. e. 1506-1504 (TK-ban [elveszett])

Kr. e. 1504-1500 (TK-ban 4 év 8 hónap)

Kr. e. 1500-1490 (TK-ban 10 év 8 hónap)

Kr. e. 1490-1467 (TK-ban 23 év 8 hónap)

Kr. e. 1467-1466 (TK-ban 2 év 2 hónap)

Kr. e. 1466-1464 (TK-ban 3 év 2 hónap)

Kr. e. 1464-1462 (TK-ban 3 év 1 hónap)

Kr. e. 1462-1457 (TK-ban 5 év 8 hónap)

Kr. e. 1457-1456 (TK-ban 2 év 4 hónap)

Kr. e. 1456-1454 (TK-ban [elveszett])

Kr. e. 1454-1453 (TK-ban [elveszett])

Kr. e. 1453-1451 (TK-ban [elveszett])

Kr. e. 1451-1450 (TK-ban [elveszett])

Ki; e. 1450-1446 (TK-ban [elveszett])

Kr. e. 1446-1443 (TK-ban [elveszett])

Kr. e. 1443-1439 (TK-ban [elveszett])

A Kivonulás könyvében szereplő számok

A Kivonulás könyve 12:37 szerint az Egyiptomból kivonuló izraelita férfiak „mintegy hatszázezren” voltak. Ha ehhez hozzászámoljuk családjukat, a Mózessel kivonuló nép - az izraeliták és a héberek „összeverődött népség”-e - létszáma több mint kétmillió fő. Kevés olyan tudós létezik, aki ezt valós számnak fogadja el, egyszerűen azért, mert a Sínai-fél- sziget pusztasága képtelen ennyi embert ellátni, ráadásul Egyiptom ókori lakosságának létszáma nagy valószínűséggel nem haladta meg a hárommilliót. A hatszázezer felnőtt izraelita férfi kérdését háromféle módon lehet megközelíteni:

1. Elfogadjuk, hogy ez a valós szám (erre nagyon kevesen hajlandóak).

2. Úgy tekintjük, hogy a hatszázezres létszám későbbi betoldás a szövegbe, olyan szám, amely talán a Salamon korában végzett adóösszeírásokon alapul, mivel egyes kutatók szerint a Kivonulás könyve abban az időben készült vagy akkor szerkesztették.

3. Az alef kifejezést a héber törzsfőnök szó - aluf - félreértelmezésének tekintjük, ami később az ezredek parancsnokainak megnevezése lett.

A harmadik lehetőséget érdemes jobban körüljárni. Az aluf szó annyit tesz, „vezér” - eredetileg talán a „család” vezére, és csak később használták katonai egység parancsnokának megnevezésére. A Kiv 12:37-ben szereplő „mintegy hatszázezer” feltehetően az eredeti hatszáz családfőt, harcost jelentette, akit kiegészített a családjából, törzséből való többi harcos. Valószínű, hogy a Kivonulás könyvében szereplő szám a Számok könyve 1:20-47- ben szereplő tételes felsorolásból származik, ahol minden egyes törzsnél a következő formula áll: „akiket [ ] törzséből vettek számba, X alefim Y száz főt tettek ki.”

Tételezzük fel, hogy az alefim itt eredetileg a családok vezéreit jelentette és nem ezreket, a százas szám az egyes családokban található férfiak száma volt! Ennek alapján az alábbi táblázatból kiolvasható, hány felnőtt férfi hagyta el Mózessal Egyiptomot:

Ruben törzse Simeon törzse Gád törzse Júda törzse Isszachár törzse Zebulun törzse Efraim törzse Manassze törzse Benjámin törzse

Dán törzse Aser törzse Naftali törzse

46 család = 500 húsz év feletti

59 család = 300 húsz év feletti

45 család = 650 húsz év feletti -74 család = 600 húsz év feletti

54 család = 400 húsz év feletti

57 család = 400 húsz év feletti

40 család = 500 húsz év feletti

32 család = 200 húsz év feletti

35 család = 400 húsz év feletti

62 család = 700 húsz év feletti -41 család = 500 húsz év feletti

53 család = 400 húsz év feletti

férfi (átlagosan családonként 11) férfi (átlagosan családonként 5) férfi (átlagosan családonként 14) férfi (átlagosan családonként 8) férfi (átlagosan családonként 7) férfi (átlagosan családonként 7) férfi (átlagosan családonként 12) férfi (átlagosan családonként 6) férfi (átlagosan családonként 11) férfi (átlagosan családonként 11) férfi (átlagosan családonként 12) férfi (átlagosan családonként 6)

Összesen - 558 család = 5550 harcra fogható férfi (átlagosan családonként 9)

Az adatok alapján mintegy negyvenezer fő tartott Mózessal, mikor kivonult Egyiptomból - ez a szám igencsak eltér a Kivonulás könyve 12:37-ben szereplő hatszázezertől. Bár negyvenezer ember is nagy tömeget jelent, ennyi nomád életmódot folytató ember már megélhet a Sínai-félsziget pusztáiban, ezért ahelyett, hogy önkényesen megállapítanék egy számot, úgy tekintem, hogy ennyi ember vett részt a Kivonulásban. Ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy ez a szövegben szereplő hatszázezres szám valódi magyarázata: némileg talán rácáfol, hogy amennyiben így értelmezzük a szöveget, túlságosan nagy a szórás az egyes családok felnőtt férfinépességénél.

A kivonulásnál jelenlévő emberek létszámát egy másik módszerrel is megbecsülhetjük: az egy' családban lévő férfiak feltételezett számát megszorozzuk a Jákob érkezte (Kr. e. 1658) és a kivonulás (Kr. e. 1447) között élt nemzedékek számával. Mint az előző fejezetben láttuk, Józsue leszármazása tizenegy nemzedéket említ közte és József között.

Józsefnek két fia volt - ha feltételezzük, hogy nemzedékenként legfeljebb négy fiú érte el a felnőttkort, akkor Efraim (József második fia) négy fiút nemzett, akik egyenként ugyancsak négy dédunokát adtak Józsefnek. így Efraim törzsének harmadik nemzedéke tizenhat följelent. A negyedik nemzedék hatvannégyet, és így tovább, egészen a tizenegyedik nemzedékig, amikor az Efraim törzsébe tartozó férfiak száma családaikkal együtt jócskán túlvan már a millión is.

Azonban nem számoltunk két nagy negatív tényezővel: a) a héber rabszolgák rossz táplálkozásával és gyenge egészségügyi helyzetével, ami jelentősen növeli a csecsemőhalandóságot, valamint b) az egyiptomi „születésszabályozási módszerrel”, miszerint Mózes nemzedékétől fogva - egészen a kivonulásig, vagyis négy nemzedéken át - megölték az összes fiúcsecsemőt. A csecsemőhalandóság talán felére csökkentette egy család fiúgyermekeinek számát (kettőre) - ez a negyedik nemzedéktől fogva érvényes, mivel akkor kezdődött a rabszolgaság. Mint feljebb kiszámoltuk, Efraim törzsének negyedik nemzedékében nagyjából 64 fiú lehetett, amikor a férfiak száma felére csökken. így az ötödik nemzedék 128 fő, a hatodik 256, a hetedik pedig 512. Ezen a ponton a szorzószám egy lesz - vagy talán nincs szükség többé szorzásra -, mert ekkor vezették be a csecsemők meggyilkolását. Ennek hatására a felnőtt férfiak száma csökkenni kezd, hiszen a törzs életben lévő férfitagjai fiúutód nélkül halnak meg. A tizenegyedik nemzedékre az izraelita férfiak száma közelítőleg 500 lehetett a negyven családban, pontosan úgy, ahogy az a Számok könyve l:32-33-ban szerepel.

A Sínai-félsziget csodáinak természeti és régészeti bizonyítékai

C. S. Jarvis őrnagy, aki a ’30-as években a Sínai-félsziget angol parancsnoka volt, beszámol arról, hogy egyik sivatagi őrjáratuk során különös csoda történt.

A sínai tevés csapatok jó néhány katonája megállt egy kiszáradt vádiban és éppen azzal foglalatoskodtak, hogy kiássanak valamit a sziklák lábánál felgyűlt durva szemű homokban. Megpróbáltak hozzáférni a mészkősziklákból lassan előszivárgó vízhez. Az emberek egymást váltogatva dolgoztak, míg Bes Sávis, a színes bőrű őrmester így szólt: „Na, majd én!” - és elvette az egyik embertől az ásót, azzal eszelős iramban ásni kezdett, pontosan úgy, ahogy a világ minden tisztese teszi, amikor szeretné megmutatni embereinek, hogyan kell csinálni a dolgokat, de nem tervezi, hogy néhány percnél tovább folytatja a munkát. Egyik nagy erejű mozdulatával véletlenül a sziklát találta el - a homok marta mészkő kemény, sima felszíne kettérepedt és leesett a földre. Alatta ott volt a lágy kő, amelynek nyílásaiból egyszerre vízsugár lövellt elő. A szudániak, akik jól ismerik a próféták tetteit, de nem tisztelik őket különösebben, szinte egyszerre kiáltottak fel: „Nézzétek! Mózes próféta!”

A Sínai-félszigeten lezajlott vándorlás egyik legnagyobb csodája, hogy szinte semmilyen régészeti emlékünk nem maradt az izraelitákról. A sivatagban folytatott vizsgálatok során sehol sem találtak egyértelmű nyomokat, amelyek nagy táborhelyeket jeleztek volna, amit a szövegmagyarázók úgy értelmeztek, hogy az izraelita törzsek sohasem haladtak el errefelé. Való igaz, hogy az előkerült cserépanyag nagyon gyenge, ám nem is várhatunk mást egy nomád vándorlás során. Az agyagedényekhez víz kell, föld vagy agyag és égetőkemence. A nomádoknak egészen egyszerűen nem állnak ezek a rendelkezésükre. Mivel állandóan úton vannak, ezért olyan anyagokra van szükségük, amelyek kibírják a hosszú utazást:

80. kép (szemben): Hathor, a tehénistennő arca a Sínai-félszigeten, a Szerabit el-Hadimban lévő templomból.

márpedig a törékeny agyagedények nem ilyenek. Pontosan a vándorlás az oka annak, hogy az izraeliták vándorlással töltött éveiről nincsenek régészeti emlékek. Az Ókori Kelet Oxfordi Régészeti Enciklopédiájában világosan kifejtik, hogy az elhagyott nomád lakhelyeket ma sem könnyű észrevenni.

A sátrak régészeti szempontból vakfoltok, mivel a maradványaik gyakorlatilag nem léteznek (például a sátorrudak fából vannak). Manapság a sátorcölöpök meghajlított fémdarabok, amelyeket a helyi kovács készít, ám az ókorban ezek általában fából készültek, bár az ásatásokon néha előkerül egy vasból készült sátorcölöp. A cölöpöket egy kéznél lévő kődarabbal verték a földbe. Kecskeszőrből font lapjai és birkagyapjúból készült kötelei miatt a sátorból alig marad valami (OEA V 181. o.)

Ennek ellenére a Sínai-félszigeten folytatott régészeti felmérések során több mint 300 lelőhelyet találtak a középső bronzkorból, ami azt jelenti, hogy abban az időszakban, amikorra az Új Kronológia teszi a kivonulást, komoly élet zajlott ezen a területen.

A „bizonyítékok hiánya” a Jordán-folyón túli területért vívott háborúval kapcsolatban is gyakorta elhangzik. Valóban, az ókori Moáb és Ammon területén végzett első felmérések és ásatások alapján úgy tűnt, közel ezeréves lyuk tátong a régészeti leletek sorában, a korai bronzkori kultúra összeomlásától egészen a vaskorig. Ám ahogy múlik az idő, úgy válik egyre árnyaltabbá ez a kép - KöB II-B erődítések nyomai kerültek elő és végre KöB kerámiák is előkerültek.

A fennsíkon, Ammán erődjében és Umejriban a nyugatihoz hasonló sáncok nyomaira bukkantak - Umejri sáncának aljában száraz árok is volt. A tény, hogy jelentős mennyiségű középső bronzkori kerámiát találtak máshol - Abú Szeneszle, Abila, Dzseras, Dejr Ajn Abata, a Baka-völgy, Mehajját - valamint a Jordán-folyón túli területek északi részén - többek között a keleti sivatagos részen - végzett felmérések azt jelzik, hogy hamarosan jóval pontosabban ismerjük majd ezt a korszakot. (OEA V 232. o.)

Meglehet, az izraeliták nem foglaltak el nagyvárosokat, azonban a KöB II-B időszakban léteztek kis erődök, köröttük sátorvárosokkal a Jordán keleti partján élő amorita - és ezért alapvetően pásztorkodó életmódot folytató - közösség földjén. Éppen azért nem találunk túl sok régészeti leletet a Negev déli részén és a Jordán-folyón túli fennsíkon a KöB II- B és KéB idején élt félnomád népességtől, mert magába olvasztotta őket egy ugyancsak nomád életmódot folytató népcsoport, amelyik ekkor jött ide: az izraeliták. Izrael népe továbbhaladt Kánaán irányába, ahol lerombolták a középső bronzkori városokat, míg ők maguk továbbra is jó néhány évtizedig sátortáborokban éltek, és csak lassan építettek falvakat, költöztek be az elhagyatott városokba. A negyvenévnyi pusztai életmód után a letelepedett életmódot nem ismerő félnomád izraelita törzsek támadása az ígéret Földje ellen pontosan megmagyarázza, miért maradt olyan kevés városias lelet Kánaánban a késő bronzkor I korából.

Ez egyúttal megmagyarázza a Har-Karkomnál lévő település időszakos elhagyatottsá- gát, ahonnan KB és KöB I. kerámialeletek kerültek elő, azonban a KöB II-B időszakból semmit sem találtak. Miként maradhatott volna ránk izraelita kerámiaanyag, ha nem készítettek agyagedényeket?

A második esztendő második hónapjában, a hónap huszadik napján fölemelkedett a felhő a tanúság hajléka felől. Izrael fiai tehát tábort bontottak és pihenőket tartva (odébb vonultak) a Sínai pusztáról. A felhő Párán pusztájában ereszkedett le.

(Számok könyve 10:11-12)

DÁVID ROHL

AZ ELVESZETT TESTAMENTUM

Tizenegyedik fejezet

JÓZSUE ÉS A HÓDÍTÁS

(Józsue könyve 1:1-től 24—33-ig)

Jerikó -Ai- Gibeon - Az első déli hadjárat - Hácór és az északi hadjárat

- A második déli hadjárat — Szichemi szövetség - Sesi és az amalekiták

A történet

K

r. e. 1406-ot írunk. Az izraelita hadsereg Sitiimben, Moáb pusztáján táborozik, Jerihóval szemközt. Már csak néhány nap van a tavasz végéig és a város földjeinek termése biztonságban, a falak között áll a raktárakban. A Jordán völgyében élő parasztok elmenekültek falvaikból, a „Pálmák városa” sáncai mögött kerestek menedéket. Jerihó királya biztos benne, hogy erődje falai megállítják az izraelita hordát, elvégre elődeinek utolsó két nemzedéke építette és erősítette a lenyűgöző középső bronzkori erődváros védműveit. Jerihó, a támadók elleni harc védőbástyája bevehetetlen.

Védműveit gondosan megtervezték. A támadók seregének először a nyílt terepen - halálzónán - kell átjutnia, hogy a falak alá érjen. A várost négy méter magas bélésfal veszi körül, ami a meredeken emelkedő vármező alapját támogatja. A harmincöt fokban lejtő falat fehér mész és gipsz fedi, csúszós felszínén szinte lehetetlen felmászni. A hatalmas földsánc tetején pedig hét méter magas vályogtégla fal áll, alapja három méter széles. AJerihót körülvevő sánc teljes magassága huszonkét méter, teljes vastagsága pedig több mint huszonnégy méter.

Akik szemből nekirontanak a falnak, azok mind egy szálig odavesznek a nyilak és parittyakövek záporában és a forró szurokban, amit a csúszós lejtőn felmászni próbáló ostromlók nyakába öntenének. A támadó egységek lándzsái alig érnék el az erőd falának tetejét, és faltörő kossal sem mennének semmire, hiszen nem tudnák átütni a vastag falakat. Jerihó uralkodója magabiztosan nézte az izraelitákat - nyílt támadásban nem tudják bevenni

81. kép (szemben): Beduinok a Sínai-hegy alatt elterülő pusztában.

városát, ha pedig ostromra kerül sor, a behordott gabona és a városon belüli forrás segítségével az emberek szinte a végtelenségig képesek tartani magukat. Azonban bármennyire is biztos volt dolgában a király, a város lakói aggódtak. Hallották, mit műveltek az izraeliták a Jordánon túl élő nomádokkal és azt is, hogyan semmisítette meg Jahve az egyiptomi hadsereget a Sás-tengernél. Jahve gyermekei a fejekben zajló háborúból már győztesen kerültek ki - Izrael legnagyobb fegyvere a rémület volt.

A két kém, akiket Józsue Jerihóba küldött, elmondta mindezt neki. Rácháb, a prostituált házában laktak, a város északi részén. Itt, a felsőváros fala és a lejtő alján, a külső bélésfal között alacsony terasz feküdt, rajta a város alacsony rangú lakóinak házaival. Ez volt a város vöröslámpás negyede. Akárcsak Jerihó többi részén - különösen a domb keleti oldalán - a házakat az utcaszinten lévő boltok és raktárak fölé építették. Amint az Józsue könyvében olvasható, Rácháb háza közvetlenül a külső falnál állt - a kémek úgy menekültek ki a városból, hogy leeresztette őket a külső fal északi részén nyíló ablakon.

Rácháb egy kötélen leengedte őket az ablakból, háza ugyanis a város falánál állt, a város fala mellett lakott. (Józs 2:15)

A falak leomlottak

Az izraelita törzsek a Jordán keleti partjánál álltak, készen arra, hogy átkeljenek az ígéret Földjére. Jahve ismét „csodát” művelt és újból kettéválasztotta a vizeket. Feljebb, Adama közelében kisebb földrengés volt, ami egyáltalán nem meglepő a Jordán völgyében. A folyó nyugati partján magasodó földfal összeomlott és elállta a víz útját, így Izrael népe száraz lábbal kelhetett át a túlsó partra. Az egyiptomi kivonulást jelző csoda a Sás-tengernél most, Jahve gyermekei történetének új fejezete elején megismétlődött, ha valamivel szerényebb méretben is.

A folyómederben Józsue elrendelte, állítsanak tizenkét követ, tizenkét követ pedig hozzanak el a Jordán medréből, hogy felállítsák az izraeliták Gilgal nevű táborhelyén (a név jelentése: „kőrakás”). Néhány órával azután, hogy átkeltek a folyón, az Adamánál létrejött ideiglenes gátat elmosta a víz és a Jordán újból megszokott medrében sietett a Holt-tenger felé.

Az izraeliták Abib hónap - a kánaánita naptár első hónapja - tizedik napján léptek az ígéret Földjére. Húsvétot tartottak Gilgalban és az összes férfit, aki a pusztában született, a szent háború előkészületeként kőkéssel körülmetélték. A szertartáshoz használt kőszilánkokat a Jerihótól néhány kilométerre északkeletre lévő kovaköves dombról szedték, ahol Gilgal feküdt.

A hadsereg néhány napig pihent, amíg a katonák sebláza elmúlt, majd megindult Jerihó felé. Józsue és a vének úgy érezték, nagy dolgok vannak készülőben - akárcsak a kivonulás idején és a Hóreb-hegynél töltött idő-

szakban, különös jelekre lettek figyelmesek. A föld az első adamai rengés óta nem nyugodhatott - a Nagy Hasadék völgye ébredezett hosszan tartó álmából, a Szodoma és Gomorra elnyelését követő évszázados pihenésből.

A hadsereg hat napon át masírozott néma csendben Jerihó falai körül, amit csak a papok sofárai, kosszarvból készült tülkei törtek meg. A város lakói figyelték őket a magasból és szívüket megtöltötte a félelem, amikor megpillantották a hatalmas, néma sereg elején haladó aranyládát, Jahve szövetségének jelképét. A hetedik napon a föld megrázkódott és felnyögött, Jerihó óriási falai pedig megrepedtek és leomlottak - a sánc és a bélésfalak lebucskáztak a falak tövében lévő árokba. Fojtogató porfelhő szállt fel, ami még a Napot is elhomályosította.

Úgy tűnt, a rázkódás sohasem marad abba, míg végül ugyanolyan gyorsan, ahogy jött, elmúlt. Az izraeliták leporolták magukat és a város felé pillantottak, amely lassanként kibontakozott a szállongó por függönyéből. A napsugár ismét megmutatta Jerihót, Józsue harcosai pedig néma áhítattal bámulták fogadott istenük művét. Jahve lerombolta ellenségeik védműveit és a város tárva-nyitva állt a támadók előtt.

A nyolcezer harcos fülsiketítő csatakiáltással rohant fel a téglákkal borított lejtőn a réseken át a városba. Akik a falak összeomlását követően még életben maradtak, azokat az utcákon vágták le. Kétezer férfi, nő és gyerek vére folyt le a város csatornáin, miközben Jerihó égett. A gabonával teli korsók feketére pörkölődtek, a magok elszenesedtek. Semmi sem maradt épen, kivéve Rácháb házát, aki megvédte az izraelita kémeket. A szajhát és családját kikísérték a pusztításból, hogy csatlakozzon a hódítókhoz. Egy Júda törzséből való izraelitához ment feleségül, fia, Boáz pedig Dávid király és így a názáreti Jézus őse lett (Máté 1:5).

Jerihóból füstölgő romok maradtak csupán, az átkozott földet negyvenöt évig senki sem lakta és utána is csak ideiglenes lakhelynek használták. Ez volt a köszöntője mindazoknak, akik szembeszegülnek Jahvének és választott népének.

Atkozott, aki belefog, hogy újjáépítse e várost! Rakja az alapot elsőszülöttjére, kapuit állítsa legkisebb gyermekére! (Józsue 6:26)

Jerihó régészeti feltárása

A Józsue vezette ostrom Jerihó ellen a Biblia egyik legnagyobb erejű története, azonban a Teli esz-Szultánnál - így hívják a Jerihóból maradt halmot - végzett régészeti feltárások semmiféle bizonyítékot nem szolgáltattak arra, hogy a késő bronzkorban város állt ezen a helyen. A Hagyományos Kronológia szerint az izraeliták a vaskor kezdetén érkeztek Kánaánba, ami azon a feltételezésen alapul, hogy a kivonulás történetében szereplő fáraó azonos II. Ramszesszal. Mindenki abban reménykedett, megtalálják

Sü

az izraelita hódítás nyomában maradt pusztulást, ha a Jerihóhoz hasonló lelőhelyeket feltárják. Sajnos, ahogy a különböző ásatások haladtak előre, egyre világosabb lett, hogy azok közül a városok közül, amelyeket a Biblia szerint Józsue elfoglalt és felégetett, egyetlenegyet sem ebben az időben romboltak le: vagy már a késő bronzkorban is elhagyatott romok voltak, vagy folyamatosan zajlott bennük az élet. Ha pedig mégis pusztítás nyomait találták, az a rétegvizsgálatok alapján vagy az izraelita hódítás ideje előtt vagy azt követően következett be. Ennek köszönhetően Józsue hódítása is bekerült a bibliai legendák közé. Feltehetően az egész történetet csak kitalálták, és az izraeliták sohasem foglalták el hadjáratok során ezt a térséget. Talán a helyi lakosság része volt a tizenkét törzs és fejlődése során idővel létrehozta Izraelt? A jelenleg uralkodó fejlődési modellnek ellentmondó bibliai történetet egyszerűen figyelmen kívül hagyják.

Ugyanakkor az Új Kronológiában a hódítás a középső bronzkor utolsó szakaszában (KÖB II-B Kr. e. kb. 1440-1353)[17] zajlott le. Régészeti leletek azt mutatják, hogy a Józsue hadjáratában érintett városok igenis elpusztultak ebben a korszakban. Józsue támadása nem a késői bronzkorban történt, ahogy azt a tudósok évtizedeken keresztül hitték - a régészeti bizonyítékok egyértelműek. A nagy jelentőségű pillanat, amikor Izrael népe meghódítja Kánaánt, a középső bronzkor utolsó szakaszában következett be.

A dombok közé

Immár nyitva állt az út a központi dombság irányába. Jerihótól északnyugatra a Vádi Mukkuk bejárata nyílt, ami a magasan lévő központi vonulatra vezetett, arra az útra, amelyiket Abrahám tapodta, amikor Kr. e. 1854-ben Mezopotámiából Egyiptomba vándorolt át. A vádi elején, Abrahám útjának közelében állt Ai városa - HIRBET EL-MUKKATIR -, Józsue seregének következő áldozata. Lakói előbújtak az egyetlen kamrából álló kapuőrbó- dén, a kis, erődített város északi falánál, hogy szembenézzenek az izraeliták előőrsével. A Jerihó felett aratott győzelem miatt a tizenkét törzs önteltségében csak jelképes, háromezer főből álló egységet küldött Ai elfoglalására. A város katonái visszaverték az izraeliták támadását és egészen Vádi el- Gajéig üldözték őket, a sebarimig („sziklák”), ami fehér mészkőből álló csipkézett szikla Hirbet el-Mukkatirtól keletre. Harminckettőt megöltek Józsue legjobb harcosai közül, mielőtt visszavonultak volna három méter vastag fallal körülvett városuk biztonságába, amelynek bizonyos részeit óriási kövekből, mintegy ciklopi módon építették. A sikertelen támadás meglepte Józsuét, aki másodszor csellel igyekezett kicsalogatni a védőket a városból, hogy serege másik része bevehesse közben Ait hátulról.

Az éjszaka folyamán az izraelita hadsereg nagyobbik részét a mély Vádi Sebanba rendelték, amely a várostól nyugatra található. Hajnalban egy másik, kisebb egység jelent meg Aitól északkeletre, Vádi el-Gajéban, ahol Ai védői tökéletesen rájuk láttak. Maga Józsue vezéreivel együtt a Dzsebel Amú Ammár hegy tetején állt, amely a várostól északra helyezkedik el.

Ai bátor védői ismét kisorjáztak az északi kapun és összecsaptak a Vádi el-Gajéban álló támadókkal. Ismét visszaszorították az izraelitákat és a Jordán völgye felé űzték őket. Am amikor visszanéztek, azt látták, hogy Ai felett óriási fekete füstfelhő tornyosul - a város égett. Ai lakói felhagytak a harccal és igyekeztek visszaérni, hogy megmentsék családjaikat, ám ezzel csak annyit értek el, hogy csapdába estek a két izraelita hadsereg között. A Vádi Sebanban megbújó nagyobbik sereg nyugatról rárontott a védtelen Aira, és az izraeliták éppen azzal foglalatoskodtak, hogy kifosszák a várost. Ai bátor védői nem menekülhettek - a Moábban és Ammonban már megismert és Jerihóban is megismételt kegyetlen végkimenetel végigvándorol majd az ígéret Földjén, ahogy Józsue egymás után vezeti a hadjáratokat Kánaánban. Ait földig rombolták és senkit sem hagytak életben. A város sohasem épült újjá, Jahve átka még mindig ott lebeg a lerontott falak felett.

Bryant Wood és önként jelentkező amerikaiakból álló csapata a ’90-es évek második felében részben feltárta Hirbet el-Mukátirt.[18] Erődített város leégett maradványait találták itt, amely egészen a Hasmoneusok idejéig lakatlan maradt, amikor is erődöt építettek a régóta elhagyatottan álló romokra. A romok között jó néhány parittyakőre bukkantak, amely a megégett törmelék szintjén hevert, és talán az izraelita támadók hagyták ott. R. Wood talált néhány forrást is, amelyekben Hirbet el-Mukátir más néven szerepel. A XIX. század végén, amikor a Szentföld régészeti kutatása még gyerekcipőben járt, a helyiek Hirbet Ainak - „Ai romjai”-nak - hívták a Vádi el-Gaje végében található dombot.

Józsue napfogyatkozása

Jerihó és Ai bukásának hírére Kánaán minden lakója rémülten nézett a másikra - mi lesz most? Ki a következő? Gibeon városának vénei összegyűltek tanácskozni és arra jutottak, városukat veszély fenyegeti, hacsak nem tudnak békésen megegyezni az új fegyveres hatalommal és megadni magukat neki. Küldöttséget menesztettek Józsuához, hogy kímélje meg a várost és fogadja el a felkínált szövetséget. Az izraeliták vezetője elfogadta ajánlatukat és megígérte, hogy Gibeonnak nem esik bántódása. Azonban Jeruzsálem, Hebron, Járműt, Lachis és Eglon uralkodója szövetséget hozott létre és ostrom alá vették a várost. Kr. e. 1406. július 13-án Józsue, akit kötött az esküje, hogy megvédi újdonsült gibeoni szövetségeseit, elindult seregével a Gilgalban lévő táborból, hogy szembenézzen a déliek egyesített erejével. A csata másnap egész délelőtt tartott és jócskán átnyúlt a délutánba is. 15:15-kor az ég elsötétült, ahogy a Hold áthaladt a Nap előtt. A fegyvercsörgés egy pillanatra elhallgatott, ahogy a harcoló felek felnéztek az égi jelre. A kánaániták úgy értelmezték ezt, hogy isteneik megharagudtak rájuk, az izraeliták pedig Jahve csodás hatalmának újabb bizonyítékát látták benne. A sötétség két perce alatt a csata erőviszonyai átalakultak. Az izraeliták támadásba lendültek és lesújtottak a dermedten álló ellenfélre, elszántságukat megerősítette Jahve jelenléte a fejük felett. Estére a tizenkét törzs Gibeon falai előtt legyőzte a déliek egyesített hadseregét.

Másnap Józsue üldözőbe vette a túlélőket és a Bet-Horon lejtője néven ismert hágón túl, egészen Makkedáig kergette őket. Itt sikerült elfognia az öt királyt, és Izrael seregének parancsnokai előtt saját kardjával végzett velük. Az uralkodók holttestét a fák ágaira lógatták fel, hogy teljes legyen a szégyenük, majd napnyugtakor levették onnan őket és bedobták egy közeli barlangba.

Elfoglalták Makkeda városát is, lakóit pedig kardélre hányták. Ezt követően továbbmentek Libna és Lachis felé, amelyeket ugyancsak felégettek, lakóikat megölték. Horam, Gézer királya idejött, hogy csatára keljen az izraelitákkal, ám őt is legyőzték, városát pedig elfoglalták. Józsue továbbhaladt Eglon irányába, dél felé, ami ugyancsak Jahve „átkának” esett áldozatul. Innen Izrael serege északkelet felé fordult, hogy visszatérjen a dombságra és bevegye Hebront, valamint Debirt - porig rombolták mindkettőt, lakóit pedig egytől egyig kivégezték. Mivel közeledett a tél, Józsue visszavezette seregét Gilgalba, Jerihó oázisához. Nyomában csak üszkös romok maradtak.

A királyságok fő székhelye

A következő év (Kr. e. 1405) tavaszán a tizenkét törzs harcosai ismét összegyűltek Jerihó romjai előtt. Józsue újból végighaladt velük a Vádi el-Gajén, Ai romjai mellett, míg kiért arra az útra, amely a központi dombság gerince mentén fut végig. Ez alkalommal észak felé fordult: ez volt a hódító hadjárat iránya ebben az évben.

A szichemi királyság városait, amelyeket ősi kapcsolat fűzött Abrahám- hoz, hamar elfoglalták, magát Szichemet is kézre kerítették. Ezután átkeltek a Jiszreel völgyén, hogy rátámadjanak a Galileában lévő településeken. Józsue és serege lassan, fokozatosan egyre közelebb ért a térség legnagyobb városához, amely annyi zsákmányt ígért, mint Izrael minden hódítása ösz- szesen.

83. kép: Hácór felső városa a KöB II-ből való palota sarkával (A) és a KÖB II. templommal (B), amelyeket részben még mindig fednek a késő bronzkorból való maradványok (C) és a vaskori kapu (D).

JABIN, HÁCÓR királya uralkodott az összes északi város felett. A Józsiié könyve 11:10 szerint ez a város volt „a királyságok fő székhelye”, a régészeti feltárás pedig alátámasztotta, hogy nagyon fontos szerepet játszott a középső bronzkorban. Az óriási területen, hétszáz hektáron elterülő alsó várost vastag földsánc vette körül. Déli oldalán állt a királyi negyed (100 hektár) és Jabin palotája - amely javarészt még mindig a késő bronzkori palota alatt található -, valamint a főtemplom, benne nagyméretű, négyszögletes teremmel.

A két várost - alsó és felső - vastag kőlépcső kötötte össze. A lakók némán figyelték a királyt, aki közölte velük a délről érkező komor híreket. Az újfajta hadviselés létüket fenyegette. Az egész lakosságnak az a feladata, hogy védje a királyságot: minden épkézláb férfi köszönjön el családjától, fogja fegyverét és csatlakozzon a főkapu előtt gyülekező sereghez! Hácór szövetségesei a kánaánitákból, amoritákból és indoeurópai nyelvet beszélő uraikból álló északi egyesült seregben közelednek a város felé, hogy csatlakozzanak a Hácórt védő erőkhöz.

A „megszámlálhatatlan sereg, akár a tenger fövénye” negyvenezer főből állt és Merőm vizeinél ütött tábort, ott várta az izraelita támadókat. Józsue serege háromszoros túlerővel nézett szembe, ám mostanra harcedzett, kegyetlen katonák lettek Izrael népéből, míg Jabin seregét javarészt a város

JABIN: kánaánita Ibni [-Adduj.

HÁCÓR: a mai Teli el-Keda.

lakói alkották. Az izraeliták áttörték az északi szövetség haderejének merev hadrendjét és az aranyozott kocsikon álló, királyi díszbe öltözött uralkodókat vették célba. A heves támadás és a roham összpontosított ereje váratlanul érte a védőket - Jabin és a többi uralkodó nemsokára azt vette észre, hogy Józsue seregének élcsapatai már dárdájukat dobják rájuk. A hatalmas kánaánita uralkodó megrettent: megfordította szekerét és visszamenekült Hácórba.

Mikor a katonák látták, hogy vezetőik visszavonulnak, a sereg minden harci szellemét elvesztette. Aki tudott, visszamenekült városába, a többiek halálukat lelték a Merőm forrása mellett. Teljes volt a vereség: az izraeliták egészen otthonukig üldözték a legyőzött katonákat, A városok sorra megadták magukat: nyugaton Fönícia határától keleten egészen Micpa völgyéig minden az izraeliták kezére került. A városokat nem rombolták le - ezek lettek azoknak a törzseknek központjai, akiknek az volt rendelve, hogy elfoglalják az ígéret Földjének északi részét. Mivel észak felől nem kellett támadástól tartania, Józsue visszafordult és diadalmas seregével felvonult Hácór falai alá.

A meromi csata után a helyi lakosság többé semmiféle szervezett ellenállást nem fejtett ki. Úgy tűnt, semmi sem állhat Józsue serege útjában.

Rövid ostrom után bevették a várost. Az alsó részét (3. réteg) felégették, a lakosságot kardélre hányták. A felsőváros tartotta magát egy darabig, ám végül ez is elesett. Mikor Józsue parancsnokai beléptek a palotába, Hácór királyát elefántcsont trónusán találták, körülötte gyermekeivel. A király nagynevű családja méltóságteljes nyugalommal várta sorsa beteljesülését. A király feleségeit, fiait és lányait Jabin szeme láttára ölték meg és maga Józsue mártotta pengéjét az öreg király mellkasába, így vetett véget a középső bronzkori Kánaán legnagyobb dinasztiájának. A királyi palotát felgyújtották, a romokat „sóval hintették be”.

A szövetség köve

A Jordánon túli háborúkat és a középső dombvidék kézrekerítését követő harmadik hadjárat nyolc hónapig tartott. Mikor közeledett a tél, Józsue minden népét Szichemhez hívta. A szent terület udvarán, ahol egy kor Ab- rahám pihent a tölgyfa alatt, és ahol Izsák szentélyt épített El-Saddáinak, nagygyűlést tartottak. Józsue nagy fehér sziklát állíttatott itt, eköré gyűltek a törzsek vezetői, míg a nép a környező dombokról figyelte őket. Izrael egész gyülekezete esküvel fogadta, hogy engedelmeskednek Jahve minden „rendelkezésének és utasításának”, amelyeket Józsue Isten Törvénykönyvébe lejegyzett. A szövetség szertartásának végén Józsue elrendelte, hogy temessék el újra József Egyiptomból elhozott maradványait abba a földbe, amelyet Kr. e. 1691-ben Jákob vett meg Hámortól. A pátriárka sírja ma is ott áll, Nablusz városának közepén - sajnos, az intifáda során megsérült, mivel hagyományos zsidó zarándokhely.

A szichemi szertartás után Józsue hazaküldte az izraelitákat a dombvidéken elszórtan felállított sátortáboraikba. Az északi területekre települt törzsek - Isszachár, Aser, Naftali - visszamentek, hogy berendezkedjenek az újonnan birtokba vett vidéken. Ruben, Gád és Manassze törzse átkelt a Jordánon, hogy tábort verjenek Gileád és Básán földjén, amelyet a Jordánon túli területekért vívott csatában vettek el Szichon és Og királytól. Akik a déli vidéken szerettek volna területet maguknak - Júda és Simeon - felkészültek, hogy a következő tavasszal megindítsák a negyedik hadjáratot.

Józsue egy kis földterületet választott magának: Timnat-Szerachot Efraim hegyén - itt telepedett le családjával és néhány hívével. Az ígéret Földjének maradékát azokra a törzsi vezetőkre bízta, akik mellette harcoltak Jerihó, Ai ostrománál, Meromnál és Hácórnál.

A tél hideg volt és hosszú abban az évben. Mikor beköszöntött a tavasz és a hó alól előbukkantak a hegyvidék virágai, Józsue, Nun fia eltávozott az élők sorából - egy sziklába vájt sírba temették, mellétették azokat a kovakő késeket, amelyekkel körülmetélte Izrael férfiak Jerihó bukása előtt, Gilgalnál.

Sesi fáraó

Az átkelés utáni harmadik évben a még terület nélküli törzsek készen álltak, hogy megkezdjék az évi (Kr. e. 1404) hadjáratukat. A Júda törzs vezetője, Káleb megkérte Simeon törzsét, segítsen neki és népének a rájuk osztott földterületet elfoglalni, és így, közösen indultak meg dél felé. Eljött a pillanat, hogy ismét felvegyék a harcot régi ellenfeleikkel, akikkel először Refidimnél, majd a kádesi táborozás közben is megütköztek már - a Kánaán déli részén élő amalekitákat indoeurópai urak irányították, anakiták. Anatóliából érkeztek, és a Háború királya szöveg - amelyet a Teli el-Amarna-i táblák között találtak - Anaku (Ónország) népeként említi őket. I. SARRUKÍN idején Anatólia déli partvidékén éltek.

A korai bronzkor összeomlását követő időszakban az indoeurópai nyelvet beszélő anatóliai népcsoportok Levante vidékére vándoroltak, ahol a helyi pásztorkodó népesség vezetői lettek. A Bibliában anakiták, awiták, jebuziták vagy hettiták néven szerepelnek. Mikor az izraeliták Kánaánba érkeztek, Jeruzsálemtől délre, a Kirjat-Arba - későbbi nevén: Hebron - körüli területet, ahol négyszázötven évvel korábban Abrahám élt, három anakita úr tartotta kézben. Az anakiták nagy őse egy Árba nevű törzsfőnök volt, ő alapította azt a várost, amelyet Józsue az előző évi hadjárat során lerombolt. Azonban Árba három leszármazottja továbbra is megőrizte erejét, és a Kánaán déli részén álló erődített városokban várta az izraeliták érkezését.

I. SARUKKÍN: Kr. e. 2117-2062.

84. kép (szemben): A szövetség köve, melyet Józsue állított és még mindig ott áll Szichemben, KöB II/KéB I kori templom előtt

Mialatt Izrael népe negyven évet töltött a pusztában, az amalekita törzsek anakita uraik segítségével kihasználták Egyiptom politikai és katonai összeomlását, amelyet a Sás-tengernél bekövetkezett katasztrófa idézett elő, és lecsaptak az egyiptomiakra. Hadd emlékeztessek arra, mit írt Manethón, az egyiptomi pap a Josephus Flaviusnál ránk maradt idézetben az egyiptomi történelemnek erről a szomorú időszakáról:

...nem tudom, mi módon, ránk viharzott az isten, és váratlanul kelet felől ismeretlen fajtájú emberek [ti. az amalekiták és az anakiták] nagy bátorságra kapván, országunk ellen hadba indultak, és harc nélkül [mivel a hadsereg a Sás-tengernél korábban odaveszett] egyetlen rohammal könnyedén elfoglalták, az ország uralkodóit [ti. a XIII. dinasztia maradékát] leverték, majd városait vadul felégették, az istenek szentélyeit lerombolták, s az ország lakóival a legellenségesebb módon viselkedtek, egyeseket lemészároltak, másoknak gyermekeit és asszonyait rabszolgaságba hurcolták.

Mindez Dudimosze, a kivonulás történetében szereplő fáraó uralkodásának idején vette kezdetét - a fáraó visszaszorult Memphiszbe, a Negevből, a Jordán-folyón túli területekről érkező amalekiták így békésen megtelepedhettek a Nílus deltájában, elsősorban Gósen termékeny területén, amelyet nemrég hagytak el az izraeliták. A megszállók először az Avariszban maradt lerombolt házakat (G réteg) használták lakhelynek: tábort vertek a kivonulás idején lezajlott földrengés után még álló házfalak között. Később újjáépítették a várost (F réteg) és nagy kiterjedésű szent kerületet alakítottak ki az izraelita negyed közepén, amelyben több templom és szentély állt.

85. kép: A KöB II-B kori szent kerület Avariszban, amelyet a kis hükszósz dinasztia, az amalekiták építettek. Széth/Baál temploma, melynek alapításáról II. Ramszesz Négyszáz éves sztéléjén emlékeznek meg. A megemlékezés szertartása Hóremheb uralmának idejére esik, amikor I. Széthi volt a vezír.

86. kép: II. Ramszesz Négyszáz éves sztéléjén Széth isten látható a kánaánita Baál isten alakjában, akivel szoros kapcsolatban állt, talán azonos is volt vele.

A két templomból álló központi épületcsoportban Baált, a viharistent, a harcosok urát tisztelték. A nagyobbik templom - „a Középső bronzkor ismert világának talán legnagyobb épülete” - volt Baál háza, míg a kisebbet feleségének, Aserat/Asztarténak szentelték, aki szent fa alakjában volt jelen itt. A templom építésének kezdetén ültetett tölgyfák árnyékában kőoltárt emeltek, amit bizonyít, hogy a területet a ’60-as években feltáró osztrák régészcsoport makkokat talált itt. A szertartási területen amalekita törzsfőnököket temettek el, mellettük egyiptomi rabszolganőik, akiket uruk temetési szertartásának keretében áldoztak fel. Az ázsiai harcosok sírmellékletéből rengeteg arany került elő, amelyet az egyiptomi sírokból és palotákból raboltak. Négyszáz évvel később (Kr. e. 968), Hóremheb fáraó uralkodása idején Széthi vezír - a későbbi I. Széthi - megemlékezett a Széthnek - Baál egyiptomi alakjának - szentelt templom alapításáról: a szertartásról II. Ramszesz Négyszáz éves sztéléye számol be (ma a Kairói Múzeumban látható).

Míg az - egyiptomi szövegekben aamwként szereplő - amalekiták betelepültek a deltába, hogy onnan fosztogassák az egyiptomi területeket, indoeurópai uralkodóik továbbra is Kánaán déli részén maradtak, az eredeti törzsi földeken. Számos erődöt építettek itt Egyiptom és a dombvidék között, amelyek közül a legfontosabb SARUHEN. Az anakiták innen irányították a Nílus-delta megszállását és kirablását. Kr. e. 1405 tavaszán az erődbe menekültek az északi vidék lakói az izraeliták elől.

Az amalekiták területe három részből állt, amelyet három anakita király

• Sesi, Ahiman és Talmi - tartott kezében. Sesi - a Bibliában: Sesai (Szám 13:22) - volt közöttük a legerősebb. A Nílus-delta ázsiai hódítóinak vezetőjeként (vagyis Alsó-Egyiptom vörös koronájának bitorlójaként) még fáraói címet is kapott, többek között uralkodói nevet is: Maibré. Számos vegyes

• ázsiai és indoeurópai származású - király követi Sesit, egytől egyig egyiptomi uralkodói névvel, mielőtt a messzi északról idegen uralkodók érkeznek a területre. Az anakita fáraói dinasztiát a helyiek hekau-haszutnak („a puszták fejedelmei”) hívták, mivel Kánaán déli dombvidékéről származtak. Manethónnál hükszószokként szerepelnek, mert a pásztorok (egyiptomi: saszu) - azaz a Negevben élő amalekiták - fejedelmei (egyiptomi: hekau vagy hikau). Az egy évszázaddal később felbukkanó, messzi északról érkezett dinasztiát utóbb sémái („vándorok” vagy „idegenek”) néven emlegették, de nevükhöz hozzátették a hekau-haszut címet is. Ennek következtében az egyiptológusok egy kalap alá vették a déli (aamu) és az északi (semau) uralkodókat és egy néven, hükszószokként vizsgálták őket, az időszakot pedig félrevezető módon hükszósz kornak nevezték el. Am a következő fejezetben kiderül, hogy az északi „nagy hükszósz” dinasztia nem ugyanabból a népességből került ki, mint az őt megelőző, dél-kánaáni „kis hükszósz” dinasztia.

Az első a kis hükszószok sorában az anakita törzsfő, Sesi. Kánaán izraelita meghódítása előtt befolyása nagy területre terjedt ki - szkarabeuszok, rajtuk Maibré Sesi nevével előkerültek Palesztina egész déli részéből, még a jerihói középső bronzkori temető utolsó sírjaiban is találtak belőlük. A fontos leletek azt sugallják, Jerihó néhány évvel azután esett el, hogy Sesi és az amalekiták elfoglalták Egyiptomot. Teli el-Addzsulnál Sesi-szkarabeuszok kerültek elő a II. város legkorábbi rétegeiből, míg az utolsó rétegekben Apóphisz király szkarabeuszaira bukkantak, aki az utolsó előtti hükszósz fáraó volt, mielőtt Ahmesz Kr. e. 1192-ben kiűzte volna az idegeneket a Fekete Földről. Sesi tehát az egyik első hükszósz király volt, aki a nagy hükszósz dinasztia előtt ült a trónon, Jerihót pedig azelőtt kellett elpusztítsák, hogy Kr. e. 1298-ban a nagy hükszószok kezébe került volna a hatalom.

Félelmetes hírnevük ellenére Káleb serege élén kiszorította az ama- lekitákat a Kirjat-Arba (Hebron) és Kirjat-Szefer környékén felépített erődeikből és beszorították a Saruhen és Gáza körül elterülő tengerparti síkságra (arra a területre, amelyet később a filiszteusok földjének, Palesz-

SARUHEN: A mai Teli el-Addzsul vagy Teli el-Farah déli része.

tinának neveztek). Az izraeliták uralták a Negevet délre egészen Kádes- Barneáig, Ezsau edomi földjéig. Sesi és az amalekiták kevés ellenállást tanúsítottak, hiszen még mindig övék volt az anakita birtokok leggazdagabb, legtermékenyebb része, továbbá egész Alsó-Egyiptom tőlük függött.

Júda és Simeon törzsének déli hódítása idejéből nem csak Sesi/Sesai szkarabeuszai kerültek elő, hogy fájdítsák a régészek fejét: egy cserépdarabot találtak Gézer városa KöB II-B rétegében (az izraeliták bevették ezt a várost is), amelyre három protosínai írásjelet karcoltak. A k-l-b jelek kiadják a káleb („kutya”) szót, ami nem más, mint a déli városok ellen hadjáratot indító izraelita törzsfőnök neve.

Törzsi területek

így történt, hogy a héberek, akik immár egységes törzsszövetséget alkottak, és Izraelnek nevezték magukat, visszatértek arra a földre, amelyet egykor dicső elődeik, Abrahám, Izsák és Jákob lakott. Júda és Simeon törzse délen és a Szefala dombjai között lakott, a kánaánita parti síksággal szemben. Benjámin és Efraim a központi dombvidéket kapta Jeruzsálemtől északra. Isszachár, Zebulun, Naftali és Aser törzse a Jiszreel völgyétől északra telepedett le, míg Ruben, Gád és Manassze törzse a Jordán túlpartján. Manasszénak a Jordán-folyó nyugati partján, a Jiszreel völgyétől délre is voltak területei. Csak Dán és Lévi törzse maradt föld nélkül. Dán népe sohasem tudta elfoglalni a neki szánt tengerparti részt, mivel az ottani városok túlságosan erősek voltak és a hükszósz fáraók védelmét élvezték. A Kánaán legfontosabb kereskedelmi útja a Via Maris (Tengeri Út) a part mentén haladt észak felé, és Egyiptom számára stratégiai fontossággal bírt. Dán törzse csak úgy foglalhatta el ezt a vidéket, hogy ezzel magára idézi a hükszószok vagy utódaik - az Újbirodalom helyi származású királyai - haragját. Azonban a törzs nemsokára új otthont talál magának a messzi északon, ahol elfoglalják Lais városát, amelyet névadó ősükről Dánnak hívnak innentől fogva.

Izrael törzsei gyökeret vertek a dombok között, szomszédaik pedig minden lehetőséget kihasználtak arra, hogy megtámadják és zaklassák Jahve gyermekeit, így álljanak bosszút rokonaik pusztulásáért. Négyszáz év alatt az izraelitákat sorra-rendre támadja egyik helyi hatalom a másik után. A Biblia a Bírák könyvében őrizte meg ennek a szomorú korszaknak a történetét: ez lesz a következő fejezet témája.

87. kép (következő oldal): Az izraelita törzsek területei Mózes elképzelése szerint.

Történeti és régészeti háttér

Az Egyiptomban töltött hosszú évek után visszatértünk a Szentföldre, ahol ismét szembenézünk Palesztina régészeti „némaságával”. Egyetlen felirat, dombormű sincs, ami segítségünkre lehetne a kulturális maradványok értelmezésében. Egyiptom templomainak, sírjainak gazdagon díszített falaival ellentétben a Kánaán városait és építményeit alkotó kövek semmit sem árulnak el senkiről. Ezért aztán a rétegvizsgálatokat kell közelebbről szemügyre venni, hol jelennek meg pusztítás nyomai, amelyek időpontját az ilyen rétegekben talált agyagcserepek alapján lehet meghatározni. A Biblia szerint ebben az időben az izraeliták lerombolták az ígéret Földjén lévő települések nagy részét, vagyis az ókori kelet régészeti vizsgálatának egyik fordulópontjához érkeztünk.

Amennyiben az Otestamentumban leírt események legalább részben megfelelnek a valóságnak, a valós történelemnek, úgy Józsue hódítása jelentős pusztulásként kell megjelenjen a térség rétegvizsgálati eredményeiben. A kérdés, két nagy pusztulási időszakból melyik felel meg az izraeliták véres belépőjének Kánaán területére: a késő bronzkor végén lezajlott - ez a hagyományos nézet vagy a középső bronzkor vége táján lezajlott, ahogy azt mostanság jó néhány tudós állítja?

A hódítás kronológiája

Az elmúlt évszázadban sokan és sokat vitatkoztak azon, mikor foglalták el az izraeliták az ígéret Földjét, ha egyáltalán elfoglalták valamikor is. Nagyívű elméletek és részletes belső kronológiák állnak rendelkezésünkre, hogy megállapíthassuk, pontosan melyik évben lépte át Izrael népe a Jordán-folyót és támadta meg Jerihót.

Először is a hódítás időpontját meghatározza a Kivonulás ideje, mivel Józsue könyve 5:6 szerint az izraeliták 40 évet töltöttek a pusztában azután, hogy elhagyták Egyiptomot. A kivonulás időpontja attól függ, elfogadjuk-e, hogy II. Ramszesz volt a zsarnoki fáraó - ez azon a Kiv 1:11-ben olvasható kijelentésen alapul, hogy az izraelita rabszolgáknak egy Ramesszesz nevű várost kellett építeniük -, vagy elhisszük, ami az IKir 6: 1-ben olvasható, miszerint a Kivonulás és Salamon templomának felépítése között 480 év telt el. A bibliaszakértők nagy része - akik elfogadják Salamon történeti létét - a templom alapkőletételét Kr. e. 968-ra teszik (az IKir 6:1 szerint ez Salamon uralkodásának negyedik éve), ami azt jelenti, hogy a kivonulás Kr. e. 1447-ben zajlott le. Ha ebből kivonjuk a pusztában töltött 40 évet, akkor a hódítás Kr. e. 1407-ben vette kezdetét. A Hagyományos Kronológia (HK) szerint a Kánaán meghódítása II. Amenhotep fáraó korában történt (a Kivonulás így III. Tuthmószisz idején zajlott volna le).

Az Új Kronológiában (ÚK) a Kr. e. 1407. év a Második Átmeneti Korszakra esik, pontosabban a „korai hükszósz” (vagy kis hükszósz) időszakra: a XIII. dinasztia bukása és a „nagy hükszószok”, a XVII. dinasztia (Africanus XV dinasztiája[19]) felemelkedése közti időre. Ha visszatérünk a hagyományos állásponthoz és a Kivonulást II. Ramszesz uralkodásának idejére tesszük, úgy a hódítás a XIX. dinasztia végét jellemző rövid ideig uralkodó királyok valamelyike alatt történt. Mindezek alapján három elmélet áll rendelkezésünkre arról, hol keressünk régészeti és történeti bizonyítékokat az ígéret Földjének meghódítására:

1. XIX. dinasztia vége (késő bronzkor-vaskor átmeneti időszak), Kr. e. kb. 1200 a HK szerint.

2. XVIII. dinasztia közepe (késő bronzkor I), Kr. e. kb. 1400 a HK szerint.

3. Második Átmeneti Korszak (középső bronzkor II-B), Kr. e. kb. 1400 az UK szerint.

Amennyiben megvizsgáljuk a Palesztinából előkerült régészeti anyagot az egyes korszakokra vonatkozóan, érdekes helyzet alakul ki. Dr. John Bimson bibliakutató meggyőzően bizonyította, hogy a Józsue könyvében szereplő városok, amelyeket az izraeliták elpusztítottak, nem felelnek meg a KéB/VK átmeneti kor régészeti leleteinek (1. elmélet). Azokon a lelőhelyeken, amelyeket sikerült azonosítani valamelyik Józsue könyvében szereplő várossal, alig egy-kettőnél találni arra utaló jeleket, hogy ebben a korban lerombolták volna, amelyeket pedig mégis, azokat nem lehet egyetlen időponthoz kötni. A pusztulás jóval a feltételezett XIX. dinasztia alatti hódítás előtt vette kezdetét. A 2. elméletnek megfelelő KéB I időszakban lezajlott pusztítást semmiféle bizonyíték nem támasztja alá. Ugyanakkor a Józsue könyvében olvasható városok mindegyikét lerombolták a KöB II-B időszakban (3. elmélet). Ha most összehasonlítjuk a hagyományos KéB/VK (1. elmélet) régészeti anyagot a KöB II-B (3. elmélet) régészeti anyaggal, a kapott kép mindent elmond.

A KéB/VK átmeneti időszakának oszlopában található csillagok azt jelzik, hogy a pusztulás 50 évvel, vagy még többel a hódítás általánosan elfogadott évszáma - Kr. e.

A hódításnak áldozatul esett városok
Azonosítás	Józsue	Késő KöB	KéB/VK átmenet
Jerihó ( leli esz-Szultán) Ai (Hirbct et-Tell?) vagy Ai (Hirbet él-Mukátir) Makkeda Libna ( leli Burna) vagy Libna (leli el-Száfi?) Lachis Eglon ( feli el-Heszi) Gibeon ( Feli el-Dzsíb) Hebron (Teli el-Hebron) Debir (leli Rabúd?) vagy Debir (leli Bejt Mérszím) Arad (Teli Malhata) Horma Molada (Teli Malhata) Hácór (Teli el-Keda) Jeruzsálem Gáz.a Askelon (Teli el-Háder) Gát (Teli esz-Száft) Ekrón (leli Mikna) Bét-Seán (Feli el-Huszn) Taanach (Téli Timik) Dór Jibleam Megiddo Géz.er Rehob	elpusztult elpusztult elpusztult elpusztult elpusztult elpusztult elpusztult elpusztult lakott elpusztult elpusztult elpusztult elpusztult elfoglalták elfoglalták elpusztult elpusztult nem pusztult el nem pusztult el nem pusztult el nem pusztult el nem pusztult el nem pusztult el nem pusztult el nem pusztult el nem pusztult el nem pusztult el nem pusztult el	elpusztult nincs adat elpusztult azonosíta lián ismeretlen nincs adat VII. réteg elpusztult néhány maradvány lakott erődített és elhagyott nincs adat I) réteg elpusztult KöB erődítések KöB erődítések 2G réteg elpusztult elpusztult ismeretlen ismeretlen KöB erődítések lakott lakott lakatlan lakott lakott ismeretlen nem pusztult el nem pusztult el ismeretlen	lakatlan lakatlan nincs adat azonosítatlan ismeretlen lakott réteg elpusztult+ KéB cserépanyag lakott lakatlan nem pusztult el C2 réteg elpusztult lakatlan lakatlan lakatlan XIII. réteg elpusztult* ismeretlen ismeretlen lakott lakott lakott réteg elpusztult* részben elpusztult* elpusztult+ ismeretlen VII.B réteg elpusztult* XV. réteg elpusztult* 12. réteg elpusztult

1200 - előtt történt, míg a pluszjelek azt jelzik, ha a pusztulás 50 évvel vagy még többel a hódítás évszáma után következett be. Az eredmény az, hogy a késő bronzkori városok közül csak néhány pusztult el abban az időben, amikor a feltételezés szerint az izraeliták az ígéret Földjére érkeztek. Úgy tűnik, az Új Kronológia hódítási dátuma sokkal jobban illeszkedik a régészeti leletanyaghoz, mint a Hagyományos Kronológiáé.

Am a Kr. e. 1407. évi időpont nem feltétlenül pontos. A kivonulástól a templom építésének kezdetéig eltelt 480 év természetesen körülbelüli szám, mint oly sok másik évszám is a megosztott királyság korszaka előtti bibliai történelemben. Elég csak végignézni a dátumokat egyetlen táblázatban, és rögtön látszik, milyen sokszor ismétlődik a húsz és a negyven, illetve ezek többszörösei.

Valaki - feltehetően a Biblia szerkesztői - felépítette Izrael Bibliában olvasható korai történelmének vázlatos időrendjét, és közben kikerekített néhány évszámot. Ám ez nem jelenti azt, hogy a kivonulás és Salamon templomának felépítése közötti 480 évet úgy kellene kezelnünk, mintha teljesen hibás lenne. Noha 480 osztható negyvennel (12 X 40), ez nem jelenti azt, hogy létezett egy tizenkétszer negyvenéves mesterséges felosztás és azt használták fel a Bibliában, ahogy ezt számos szakértő állítja. Az egységes királyság uralkodóinak évszámai és néhány bíra esetében is kerekített számokról beszélhetünk, azonban a kerekítéseket feltehetően egy időpontban végezték el, hogy így beleférjen a történelem

Ábrahám kánaáni letelepedésétől a Kivonulásig	- 430 év (kerekített)
A Kivonulástól Salamon templomáig	- 480 év (kerekített)
Mózes életkora a kivonulás idején	- 80 év (kerekített)
Vándorlás a pusztában	- 40 év (kerekített)
Józsue	- ismeretlen
Edomita uralom	-8 év
Otniel	- 40 év (kerekített)
Moábita uralom	- 18 év
Ehud	- 80 év (kerekített)
Samgar	- 1 év
Kánaánba uralom	- 40 év (kerekített)
Dehora és Bárák	- 40 év (kerekített)
Midiánita uralom	- 7 év
Gedeon	- 40 év (kerekített)
Abimelek	- 3 év
Tóla	- 23 év
Jair	— zz ev
Ammonita uralom	- 18 év
Jiftach	- 6 év
Jiftach meghódítja Ammont	- 300 év (kerekített)
Ibszán	— / év
Elon	- 10 év (kerekített?)
Abdon	- 8 év
Sámson	- 20 év (ketekített)
Fíliszteus uralom	- 40 év (kerekített)
Éli	- 40 év (kerekített)
Sámuel	- 12 év
Saul	— z ev
Dávid	- 40 év (kerekített)
Salamon	- 40 év kerekített)

egy nagyobb, 440 éves időszakába a hódítás ideje (1447 mínusz 40 év = Kr. e. 1407) és Salamon temploma (Kr. e. 968) között. Emellett a Bírák könyve 11:26-ban feljegyzett 300 éves időszak a Jordánon túli háborúk és Jiftach kora (Kr. e. 1108) között azt jelzi, a hódítás idejeként meghatározott Kr. e. 1407 nagyjából helyes.

88. kép: Egy KöB II-B korból származó ékírásos tábla töredéke Hácórból. A táblát eredeti helyétől távol, az ásatás munkálatainak törmeléke között találták, amelyet azok hagytak ott, akik feltárták a középső bronzkori palota sarkát a felsővárosban. A szöveg Ibni-Addu királynak küldött levél - ő uralkodott Hácórban a város KöB II-B pusztulása idején. A tudósok - köztük a hácóri ásatások jelenlegi vezetője, Amnon ben-Tor - a kánaánita Ibni nevet megfeleltették a bibliai Jabinnak (héber: Ja-bin): így hívták azt a hácóri királyt, akit az izraeliták támadásakor Józsue kivégzett. Mindez alátámasztja azt az elképzelést, hogy a hódítást a középső bronzkor második felére kell helyeznünk, nem pedig a késő bronzkorba, ahogy korábban gondolták.

Azon a napon Józsue megkötötte a néppel a szövetséget, törvényt és alkotmányt adott neki Szichemben. Józsue ezeket a szavakat leírta az Úr törvénykönyvébe. Aztán fogott egy nagy követ, és felállította ott az Úr szentélyében álló tölgyfa alatt. Majd így szólt Józsue az egész néphez: „Nézzétek, ez a kő lesz a tanú ellenünk, mert minden szót hallott, amit az Úr mondott nekünk; tanú lesz ellenetek, hogy megakadályozzon benneteket abban, hogy Isteneteket megtagadjátok.” Ezzel Józsue elbocsátotta a népet, mindenkit a maga örökrészébe.

(Józsue könyve 24:25-28)

DÁVID ROHL

AZ ELVESZETT TESTAMENTUM

Tizenkettedik fejezet

BÍRÁK - A KÉSZÜLŐDŐ

KIRÁLYSÁG

(Bírák könyve 3:7-től Sámuel első könyve 7:17-ig)

Szichem és Siló - A korai bírák - Lais elfoglalása - A benjaminiták

lemészárlása - A filiszteusok érkezése — Debora és Bórák Hácór ellen

- Gedeon Midián ellen - A filiszteusok azonosítása - Abimelek

és Migdol-Szichem - Sámson - Sámuel és a filiszteus háború

A történet

J

ózsue halála és a hódító hadjáratok lezárulta után a tizenkét törzset húsz nemzedéken át olyan nagy hírű férfiak - és egy nő - tartották össze, akik lelki, katonai hatalmat gyakoroltak a törzsszövetség felett. Régészeti szempontból ez az időszak - amelyet a bibliakutatók a bírák korának neveznek - a KöB II-B időszak második felét és az egész késői bronzkor I idejét (Kr. e. kb. 1400-1000) öleli fel. A vezetők a sápét - (akkád: sapitum) körülbelül annyit tesz: bíra - címet viselték, és az volt a feladatuk, hogy alkalmazzák Jahve törvényét, illetve vezessék az Izrael kánaánita, amorita elnyomóival szemben működő ellenállási mozgalmat. A bírák korában az izraeliták alapvetően pásztorkodó életmódot folytattak, félig-meddig állandó lakhellyel rendelkeztek. A törzsszövetség politikai berendezkedése meglehetősen rendszertelen volt, a Jahvével kötött szövetségen és azon alapult, hogy minden egyes törzs területét megvédik az idegen behatolók ellenében. A bírák voltak azok, akik összetartották a törzseket és „országukat”, szerepük a helyzetnek megfelelően változott. Egyesek a közösség megbecsült tagjai voltak, akiknek kikérdezték a véleményét politikai és vallási kérdésekben, mások hadurakként működtek, akik azért álltak a nép élére, hogy megmentsék Izraelt a támadó hadsereg-

89. kép (szemben): Józsue szövetségi köve Szichemben (ma Nablusz).

90. kép: A szichemi KöB/KéB templom fejlődési szakaszai (balra az eredeti KöB, jobbra a KéB időszakban állt épület). A második templomot Abimelek rombolta le Kr. e. 1169-ben.

gél szemben. Egytől egyig hősök voltak: talán ez a sópetim (a sápét többes száma) legjobb fordítása.

Izraelita szent helyek

A törzsek négyszáz éven át sátoroztak a számukra kiszabott területen - a térség tagolt felszíne miatt nem volt túl sok kapcsolatuk egymással, csak az egész népre kiterjedő válság idején gyűltek össze. Am az izraelita törzsi közösségen belüli jelentős eltérések ellenére Szichemben minden évben megismételték a szövetségkötés szertartását a fehér kő felállításának évfordulóján. A Teli Balata közepén lévő hely évszázadokig szent volt a hébereknek, mivel korábban itt állt Jákob oltára és szentélye (héber: mákom), amelyet El-Saddáinak szentelt (KöB II-A, 1. szent kerület), és ahol Abrahám is megpihent Móré tölgyfája alatt.

A bírák korának első éveiben a törzsek vénei legjobb fegyvereseik kíséretében eljöttek ide az ígéret Földjének minden tájáról, hogy KÖZMUNKA-ként nagy templomot építsenek vályogtéglából a vastag kőalapra. A Jahvének szentelt első templomot Baál-Berit (a „Szövetség Ura”) templomának, vagy - kevésbé hivatalosan - Migdol-Szichemnek („Szichem Tornya”) hívták, mivel a bejáratnál két magas torony állt (hét méter széles és öt méter mély alappal). Volt a helynek egy harmadik neve is: Miiló („töltés”) Háza - az épület alapjait törmelékből épült teraszon készítették el, amely elfedte Jákob eredeti szentélyét. A nagy - ötvenszer negyven könyök területű, ami huszonhatszor huszonegy métert jelent - templom előtt a szövet-

KÖZMUNKA: Itt önkéntes munkára kell gondolni, amelyet a törzsek egymást váltva végeztek.

91. kép: Szichem erődített szentélye (a mai Nablusz területén): A = ciklopi körfal; B = északi kapu; C = A Baál-Merit néven ismert migdol templom kőalapja; D = Józsue fehér köve, amelyet a szövetség jelképeként a templom előtt állítottak fel; E = Jákob eredeti szentélye mélyebb szinten - a régészek eltávolították a miliő töltést, amellyel a bírák korának elején az izraeliták elfedték.

92. kép: A szichemi szentélyt körülvevő ciklopi fal, amelyet az izraeliták a bírák korának (KöB II-B/KéB I) kezdeti szakaszában építettek.

ség kövét felállították az udvaron: három méterrel feljebb hozták eredeti helyéhez képest, eléje pedig oltárt emeltek a szertartásokon bemutatandó áldozatokhoz.

Az épület és a város köré az izraeliták ciklopi védőfalat emeltek, több mint tíz méter magasat, és alapjánál négy méter széleset, melyen két kapun keresztül lehetett áthaladni. Az épület húsz év alatt készült el. Izrael férfiai minden évben eljöttek Szichembe megemlékezni a szövetségről és egy holdhónapig együtt dolgoztak, hogy elkészüljön a templom és az ezt védelmező fal. Mikor az égen ismét megjelent az újhold, abbahagyták a munkát és összegyűltek, hogy megújítsák szövetségüket Jahvével a szövetség köve előtt, majd visszatértek családjaikhoz, akik a törzsek földjein várták őket. Szichem védett középső bronzkori vára (KöB II-B 6. szent terület) lett az izraelita törzsszövetség ünnepi fővárosa és az éves zarándokhely, míg Dávid Kr. e. 1005-ben elfoglalta Jeruzsálemet.

Azonban a szövetség ládáját nem itt, Szichemben őrizték. Áron és Lévi törzsének leszármazottai, a papok megépítették a maguk védett szentélyét Silóban (mai Szejlun) a Szichemtől délre fekvő központi dombságon. Az erdővel borított dombok között egy mély völgyet választottak és itt egy kicsi köves dombot vastag, kőből épült fallal vettek körül, amelyet kívül a Jerihóban és más középső bronzkori városokban látott meszelt, meredek padkával védtek. A kazamatás fal, amely külső és belső falból állt, melyet egymástól szabályos távolságra kereszttartókkal kötöttek össze, olyan rak-

93. kép: Siló dombja. A kutatóárokban jól látható a vármezőt tartó fal (A) és a belső gyurűfal (B), amely körbevette az izraeliták szentélyét, melyet a bírák korában (KöB II-B) építettek.

tárhelyiséget jelentett, amelyet csakis belülről lehetett elérni. A papok itt tartották a szertartásokhoz szükséges kellékeket, valamint a domb tetején lévő szentélyhez szükséges dolgokat. Az aprócska szentek szentje szintén kőből épült és egy kamrából állt - itt őrizték a ládát. A fallal védett területtől északra, négyszögletes síkságon felállították a találkozás sátrát, amelyet a Hóreb-hegy lábánál készítettek. Időnként itt tartották a törzsi tanácsot, amellett itt szánhattak meg a láda szentélyéhez zarándokló izraeliták, bár természetesen a főpapon kívül senki sem léphetett a Jahve parancsolatait tartalmazó láda elé.

Az izraelita területnek így két középpontja is volt: Szichem és Siló. AJiszreel völgyétől északra, a Jordántól keletre és a Hebrontól délre lévő külső területeket könnyedén megtámadhatták a szomszéd népek, akik bosszút szerettek volna állni az izraelitákon, amiért azok kiszorították őket innen. Józsue halála után Izrael népe rögtön kénytelen volt szembenézni az első ilyen támadással, és kezdetét vette a törzsek feletti idegen „uralmak” időszaka.

Otniel és Ehud

Kr. e. 1404-ben az edomiták - akiket izraelita testvéreik a Jordánon túli hadjáratban támadtak meg - fosztogatni kezdték a negevi edomita területtel határos izraelita törzsek földjeit. Kusán-Risataim, az edomita király vezetésével Ezsau leszármazottai nyolc hosszú éven át nem hagytak nyugtot Júda és Simeon törzsének. Ekkor OTNIEL, Káleb öccse „felkelt”, hogy vezesse népét az edomita urak ellen. Egy sor összecsapás és kisebb csata után 1397 tavaszán és nyarán az izraeliták végleg kiszorították Kusán-Risataimot és csapatait területükről, és biztosították Júda törzsének határait.

Harminchét évig béke honolt a törzsek területén, ám akkor Eglon király, a moábiták ura háborút indított a Jordánon túli vidéken élő törzsek ellen. Tizennyolc év után (Kr. e. 1361-1344) a benjaminita Gera fia, EHUD úgy határozott, kezébe veszi az irányítást. Eljutott a királyi palotába és csellel elérte, hogy kettesben maradjon a királlyal, mivel azt mondta, titkos üzenetet hozott neki. Ekkor előhúzta köpenyéből tőrét és végzett az elhízott Eglonnal - mélyen hasába döfte a fegyvert, majd visszamenekült az izraeliták közé, ahol fellázította a törzseket azzal a hírrel, hogy elnyomójuk halott. A moábita hadsereg megtámadta az izraelitákat, hogy adják ki nekik a gyilkost, ám nagy létszámú izraelita sereg állta útjukat. A tapasztalt harcosok legyőzték ellenfelüket és Izrael népe ismét szabad volt, ezúttal közel nyolc évtizedig (Kr. e. 1344-1268)

OTNIEL: „El az én erőm”. EHUD: „dicsőség Jának”.

Öldöklés és felfordulás

Ám az izraelita törzsek még ilyenkor sem nyughattak: folyton perlekedtek egymással. Történetük az ígéret Földjén tele volt erőszakkal, amelyet jól mutat a Bírák könyvének végén szereplő két történet, amelyek valójában viszonylag korán játszódtak le: a Lais elfoglalása és Benjámin leszármazottai közötti öldöklés.

A danitáknak nem sikerült megszerezni a nekik kiszabott földterületet, a part menti síkságot, mivel az ottani városok túlságosan nagyok és védettek voltak. Ennek eredményeképpen könnyebb célpontok után néztek messze, az északi galileai dombokon túl. A magukat kereskedőnek kiadó danita kémek találtak itt egy Laisnak nevezett várost, amelyet Szidónba való föníciaiak laktak - békés népek, akik örömmel látták vendégül az idegeneket. Nem voltak óvatosak és nem erődítették meg településüket. A danita kémekkel mit sem sejtő vendéglátóik nagylelkűen bántak, s mikor visszatértek törzsükbe, hatszáz férfiból álló sereget gyűjtöttek, hogy megtámadják Laist. Könnyűszerrel bevették a várost, mindenkit kardélre hánytak, a házakat pedig felgyújtották. Ezek után új épületeket emeltek és a várost saját maguk után elnevezték Dánnak.

Tudjuk, hogy ez az esemény a Kánaán bevételéért indított hadjáratok utáni ötven évben zajlott le, mivel a Bírák könyve 18:30 szerint Dán első papja Jonatán volt, Gerson fia, aki nem sokkal a kivonulás után született Mózes sátrában - Jonatán leszármazottai ugyancsak papként szolgálták Dán törzsét egészen a VIIL századig, amikor az asszírok fogságába került egész Izrael.

A Benjámin sorsának története ugyancsak ebből az időből való és még az előzőnél is véresebb. Az egyik levita ágyasát egy csapat Gibeába való benjaminita megerőszakolta, hogy belehalt.

Megismerték és erőszakot követtek el rajta egész éjszaka, egészen reggelig, hajnalban aztán elengedték. Reggel felé az asszony összeesett annak az embernek a háza kapujánál, ahol a férje volt, és ott maradt, amíg ki nem világosodott. Férje reggel fölkelt, kinyitotta a ház kapuját s kiment, hogy folytassa útját. Akkor meglátta az asszonyt, a mellékfeleségét, amint ott feküdt a ház kapujában, keze a küszöbre téve. „Kelj föl - mondta neki -, és induljunk!” De nem kapott választ. Akkor föltette szamarára, útra kelt és hazatért. (Bír 19:25-28)

A balsorsú asszonyt ezek után férje tizenkét részre vágta és elküldte egy-egy darabját minden törzsnek, ezzel szólította őket a bosszúra. A többiek büntető hadjáratot indítottak a benjaminiták ellen, hogy néhányuk bűneiért az egész törzs lakoljon. A küzdelemben ezrek haltak meg, Gibeát felégették, lakóit megölték. Gyakorlatilag Benjámin egész törzsét kiirtották, kivéve hatszáz embert, akik Vádi Szuveniten keresztül a Rimmon-sziklához menekültek, és ott töltöttek négy hónapot. Mikor már majdnem kipusztította Jákob egyik törzsét, Izrael többi része - némileg későn - felismerte, hogy a büntetés túlságosan nagy volt az elkövetett bűnhöz képest. Jóvátételükkel csak tetézték az eddig elkövetett igazságtalanságokat.

A nép ekkor Jahvéhoz fordult és megkérte a Bételben székelő főpapot, Pinchászt, aki Eleazár fia volt, aki Áron fia volt, hogy segítsen. Úgy döntöttek, sereget küldenek a Jordánon túl fekvő Jábes-Gileádba, mert a gileádiak nem küldtek senkit sem a benjaminiták elleni harchoz. Kardélre hányták a városban élő összes férfit, nőt és gyereket: egyedül a szüzekkel tettek kivételt, akiket elvittek a központi felvidékre és odaadták feleségül a Rimmonban összegyűlt maradék benjaminitának. Az „engesztelés” azonban nem sikerült tökéletesen, mert nem volt elég gileádi szűz minden férfinak, ezért Benjámin törzsének maradéka többet követelt vérdíjként. A törzsek vénei a helyzet megoldására úgy határoztak, elengedik az életben maradt benjaminitákat Jahve éves ünnepségére, Silóba - a férfiak erőszakkal elragadhatták a helyi lányokat, akik táncolni gyűltek össze az ünnepség során. A benjaminiták visszatértek a nekik rendelt területre, újjáépítették falvaikat és ismét felállították a törzsi központot Gibeában, ahol az öldöklés után évszázadokkal Izrael első királya születik majd Kis családjából.

A filiszteusok érkezése

EHUD bírasága idején kisebb külső konfliktus történt a törzsek elhúzódó belső viszályai között. Samgar, Ánát fia megállította a filiszteusok (héber: pelistim) rablóbandáját a part menti síkságot határoló Szefala dombjainál. Amint az edomiták és a moábiták esetében történt, az izraeliták új ellenfelüket is visszaszorították saját területére. Am a látszólag jelentéktelen - a Bírák könyvében csak egyetlen sort szentelnek neki (Bír 3:31) - bibliai történet mögött az ókori Kelet történetének egyik nagy fontosságú pillanata bújik meg. A filiszteusok első említése jelzi, hogy új, indoeurópai nyelvet beszélő politikai tényező jelent meg a térségben.

Samgar Kr. e. 1300-ban találta szemben magát a különös idegenekkel. Egyiptom történetében a filiszteusok pontosan a hükszószok korának közepén „lépnek” a Biblia színpadára, alig egy évszázaddal azután, hogy Sesi király megtámadta a delta keleti részét (Kr. e. kb. 1409-ben), és ezzel véget vetett a XIII. dinasztia uralmának. Kik voltak a filiszteusok és honnan származnak?

A hagyományos kronológia szerint a filiszteusok nem a középső bronzkorban jelennek meg Filiszteában, hanem a vaskor (HK Kr. e. kb. 1200) kezdetén. Egy peleszet nevű népcsoporttal szokás azonosítani őket, akik III. Ramszesz uralkodásának nyolcadik évében (HK Kr. e. 1177, ÚK Kr. e. 856) tengeren és szárazföldön támadtak Egyiptomra. A vaskori támadók valóban

EHUD: Kr. e. 1344-1268. a filiszteusok, csakhogy nem ők voltak az első „tengeri népek”, akik betették lábukat a térségbe. Az Új Kronológia szerint az indoeurópai népek először a középső bronzkor végén (ÚK Kr. e. kb. 1350) hatoltak be ide az Egei- tenger felől. A III. Ramszesz idejében feltűnő peleszet nép a vándorlás második hullámával érkezett Levantéba - hogy régi filiszteus rokonai mellett telepedjen le - a bronzkori görög mükénéi városállamok összeomlása után. Az összeomlást a hosszú és mindent leromboló trójai háború (ÚK Kr. e. kb. 872-863) idézte elő, majd az ezt követő dór betörés (ÚK Kr. e. kb. 820), ami a mükénéi előkelőket a Földközi-tenger szigeteire és Levantéba szorította. Azonban mindez még évszázadokat várat magára, mivel az első filiszteusok a hükszószok korában érkeztek Kánaán partjára.

A középső bronzkor II-B szakaszának végén újfajta cserépanyag jelenik meg Levantéban, elsősorban a tengerparti síkságon és az egyiptomi Teli ed-Dabaában (ókori Avarisz). Ez a „kétszínű kerámia” gazdagon díszített edényeket jelent, amelyekre vörös és fekete színnel festették a mintákat a bézsszín nyersanyagra (háttérre). A minták között vannak metopék (derékszögű négyszögek), amelyek végigfutnak az edény nyaka körül, és stilizált madarakat és geometrikus mintákat rajzoltak beléjük. Azonos alapelveken nyugvó díszítést alkalmaznak háromszáz évvel később is, amikor az úgynevezett „filiszteus kerámia” a vaskor kezdetén (III. Ramszesz uralkodása idején) megjelenik a régészeti anyagban. Ez utóbbi származását tekintve égéi eredetű és úgy tartják, a mükénéi bronzkori agyagedényekből lépett tovább az egyszerűség és a gyengébb minőség irányába. Mivel a KöB II-B/KéB I kétszínű cserépanyaga nagyon hasonló díszítésében a vaskori „filiszteus kerámiához”, nem okozhat meglepetést, hogy a legkorábbi kétszínű agyagedények alapanyaga Ciprusról való, ami igazolja az új típusú edényeket Levantéba és Egyiptomba magával hozó kultúra földközi-tengeri kapcsolatait. Úgy tűnik, a kétszínű agyagedények első nemzedéke Ciprusban készült, onnan hozták az új lakók Levante déli részébe, majd új hazájukban saját maguk is nekiláttak ilyen jellegzetes edényeket készíteni.

94. kép: A kétszínű kerámia néven ismert késő bronzkor I szakaszából (ÚK Kr. e. kb. 1250), Levantéból való edények és a filiszteus kerámia néven ismert korai vaskor I szakaszából (ÚK Kr. e. kb. 880) való edények összehasonlítása. Az Új Kronológia szerint a két bal oldali edény a Kánaán déli részére betelepülő filiszteusok első hullámának terméke, a jobb oldali kettő a tengeri népek - köztük a filiszteusok - második hullámának készítményei, akik a trójai háború után indultak útjukra. A visszafelé néző madár motívuma mindkét kerámiatípuson megtalálható, holott háromszáz év választja el őket egymástól.

95. kép: Két példa a Léváméban található, a KöB II végére KéB I elejére tehető „patrícius házak”-ra. Az Új Kronológia szerint ezek a házak vagy az indoeurópai nyelvet beszélő - egyiptomi megnevezésük szerint - semaukhoz, vagy szövetségeseikhez, a hurritákhoz tartoztak. Egyúttal ezek a házak az első bizonyítékai annak, hogy a bibliai filiszteusok Kánaán part menti síkságára érkeztek.

A kétszínű kerámia megjelenésével nagyjából egy időben a lakások új, nagyszerű változata bukkan fel a part menti városok régészeti leletei között. A régészek „patrícius házak”-nak nevezték el ezeket az épületeket, mivel úgy tűnik, a kalmár-uralkodók vezető rétege élt bennük. Nevezhetjük őket villáknak, kisebb palotáknak és egyértelmű, hogy a kétszínű kerámiát használó jövevényekhez kapcsolódnak. Az Új Kronológia történeti modelljében ezek a nagy hükszószok korában élt első filiszteus urak lakhelyei - akiket a bibliai szerző kaftorim néven említ -, Kaftor földjéről (az egyiptomi Újbirodalomból származó feljegyzésekben Keftiu).

Micrajim [ti. Egyiptom alapítója] fiai a luditák, anamiták, lehabiták, naftukiták, patraziták, kaszlukiták és a kaftoriták, akiktől a filiszteusok származnak. (Tér 10:13-14)

Dr. John Bimson kifejti, hogy azok a filiszteusok, akik Samgarral harcoltak, Krétát, Anatólia déli partvidékét és az Egei-tenger szigeteit lakták.[20]

A betelepültek indoeurópai nyelvet beszéltek. Északról érkeztek, s Ugarit városa közelében értek partot, innen indultak dél felé, Egyiptom irányába, flottájuk pedig a part mentén kísérte a hadsereget. A katonai hadműveletek első lépésében a kaftoriták legnagyobb törzse, a pelasztok - később a görögöknél pelaszgokként szerepelnek - szövetkeztek a Zagrosz- hegységből érkezett hurritákkal.

A későbbiekben az egyiptomiak Szíriát Hurriföldnek - vagy Harcinak - nevezték a térség új lakói után, míg a Bibliában horitáknak hívják a filiszteusok szövetségeseit. A klasszikus korban a görögök károk (kárész) néven ismerték őket. A két északról jött szövetséges gyakorlatilag elfoglalta azokat a területeket, amelyeket a dombságon élő izraeliták képtelenek voltak megszerezni. A Bibliában awitákként szereplő helyi lakosságot lemészárolták, még az egyiptomi deltavidéken élő aamu/amalekiták is az ő hatalmuk alá kerültek. Ez az indoeurópai nyelvet beszélő uralkodói réteg alapította a nagy hükszósz dinasztiát Avariszban, valamint Mitanni királyságát az Eufráteszen túl. Ez utóbbi erős politikai és katonai tényező volt a késői bronzkor I szakaszában, amikor előbb (a K9B II-A idején) az Egyiptomban uralkodó XVIII. dinasztia legnagyobb ellenfele, majd elsődleges politikai szövetségese lett.

Debora és Bárák

Míg Egyiptom egykori dicsőségét és fényét az avariszi kalmárurak aprópénzre váltották, az izraelita törzsek tovább harcoltak bosszúszomjas szomszédaikkal. Ehud bíra halálával újabb összecsapás bontakozott ki, ezúttal a Jiszreel völgyétől északra élő törzsek és Hácór új kánaánita királya, Jabin között, aki ugyanabból a dinasztiából származott, amelyikből a Hácór bevételekor a város felett uralkodó király.[21]

Debora izraelita prófétanő volt, aki Bétel közelében, az efraimita területen élt, itt bíráskodott egy öreg pálmafa alatt. Hácór húsz éven át uralkodott az izraeliták felett, fosztogatta északi telepeiket és a Jiszreel völgyén átcsapva megtámadta a központi dombvidéket. A törzsi településeket és a pásztorok táborait összekapcsoló kereskedők annyira féltek a hácóri őrjáratoktól, hogy nem mertek megszokott útvonalaikon közlekedni. Éjjel utaztak, nehezen járható ösvényeket használtak.

Jabin hadseregének parancsnokát Sziszerának hívták - óriási erőt, kilencszáz harci szekérből álló sereget vezetett. Az izraelitáknak nem volt semmilyen eszközük, amivel szembeszállhattak volna a viszonylag új katonai találmánynak, amelyet az északról jött marianu hurrita lótenyésztők tökéletesítettek. Sziszera maga is marianu volt, akit Hácór királya fogadott fel, hogy szereljen fel és képezzen ki harci szekeres egységeket. A katonák közül sokan szintén hurriták voltak, akiket azért béreltek fel, mert tudták, hogyan kell bánni a lovakkal. A harci szekér már bebizonyította, micsoda rombolást tud véghezvinni a gyalogság soraiban - a gyalogosok pedig egytől egyig izraeliták voltak. A törzseknek azonban volt egy nagy előnyük: a szekerek hasznavehetetlenek voltak a Kánaán középső részén lévő sziklás, hegyes talajon. Meglehet, a viszonylag sík, tengerparti térségen és a Jiszreel völgyében halálosnak számítanak, ám Izrael hegyekkel borított központjában semmire sem jók.

Debora megelégelte nézni, ahogy északi rokonai Hácór igája alatt nyögnek - magához hívatta az északi törzsek egyik köztiszteletben álló vénét, a naftaliak közül való Abinoám fiát, Bárákot, és felkérte, vezesse a kánaánita elnyomás elleni felkelést. Bárák elfogadta a ráosztott feladatot, azonban ragaszkodott hozzá, hogy Debora is tartson a sereggel és lelki támaszt nyújtson a katonáknak. Debora jelenléte egyúttal azt jelentette, hogy a központi területeken élő törzsek - Efraim, Benjámin és Manassze törzse (ez utóbbi Machir családjának képviseletében) - ugyancsak részt vesznek a hadjáratban.[22]

Bárák összesen tízezer katonát gyűjtött össze Naftali és Zebulun népéből, és még Isszachártól valók is csatlakoztak hozzá néhányan. A sereg másik része körülbelül húszezer fő lehetett, akik a központi dombvidékről érkeztek.

Debora és Bárák stratégiája az volt, hogy erőforrásaikat a lehető legnagyobb mértékben kihasználva semlegesítik a kánaánita harci szekereket. Bárák tízezer embere a Galilea déli dombjai között lévő Tábor hegyéhez vonult és letáborozott a kupola alakú magaslat csúcsán - itt várták Sziszera felbukkanását. A sereg maradéka Gilboa hegyén, Szichemtől északra vert tábort, ahonnan ráláttak a Jiszreel völgyére. Ezek után Debora rávette a kenita Hébert - aki a midiánita törzs, Mózes apósának népe tagja volt -, hogy menjen Hácórba, mintha értesüléseket adna át a kánaánitáknak. Azt kell mondania nekik, hogy a galileai izraeliták sereget gyűjtöttek, amelyet Bárák vezet.

Héber elmondta ezt Jabin királynak, aki magához hívatta Sziszerát. Hácór serege órákon belül készen állt, hogy elinduljon délre, Tábor felé, és nemsokára oda is ért a gondosan megtervezett csata színhelyére: a szekerek felsorakoztak a gyalogság előtt. Am az izraeliták nem rontottak rá azonnal ellenfelükre, helyette továbbra is a hegy tetején táboroztak, ahol a szekerek nem érhették el őket. Debora gondosan megválasztotta a csata idejét: úgy tervezte, a kánaánitákkal Tebet (december/január) hónapjában csapnak ösz- sze, amikor gyakori volt a váratlan esőzés errefelé. Ahogy az izraelita hadsereg felmászott Tábor hegyére, az ég besötétedett, lógott az eső lába. Aznap, amikor Sziszera és serege megérkezet a csatatérre, még nem történt semmi, ám este kitört a vihar és a völgy talaja teljesen felázott. Debora tudta, most kell lecsapni: futárokat küldött a Jiszreel másik oldalára azzal az üzenettel, induljanak el a déli csapatok a völgyben lévő Tanach városa ellen. A központi dombvidék törzseinek harcosai „Megiddó vizei mellett” csaptak össze a védőkkel és - ahogy várható volt - a város kánaánita királya üzenetet küldött Sziszerának és segítségét kérte. A hácóri sereg ráharapott a csalira és sietett a Jiszreel völgyébe, hogy mihamarabb szembeszállhasson a támadó izraelitákkal. Sziszera taktikai baklövéséért emberi drága árat fizettek.

A Bárák parancsnoksága alatt álló tízezer gyalogos lerohant Tábor lejtőjén és hátba támadta az ellenfelet. A sereg élén haladó szekereket saját

gyalogságuk akadályozta abban, hogy megforduljanak és rátámadjanak az izraelitákra. Am a dolgok még ennél is rosszabbra fordultak Hácór serege szempontjából - ahogy a marianu zsoldosegységek elérték a Kisont a völgy aljában, beleragadtak az előző esti esőzés nyomán keletkezett sártengerbe. A szekerek itt is megsüllyedtek, akárcsak a Sás-tenger mocsaras vizében - a lovak rúgkapáltak, ahogy a szekerek kerekei egyre mélyebbre merültek a sárba. Bárák harcosai áttörtek Hácór gyalogságán és a csapdába esett szekerek felé tartottak. Lerángatták az idegen harcosokat a járművekről és kardélre hánytak mindenkit, akit a szekereken találtak. Mikor a kánaánita hadsereg másik része látta a vérfürdőt, megfordultak és elrohantak. Maga Sziszera leugrott szekeréről és kelet felé szaladt, hogy a hegyek túloldalán, Hácór területén keressen magának menedéket.

Ekkor Izrael hadseregének másik része, amely eddig Tanach védőivel csatározott, elszakadt a kánaánitáktól és csatlakozott az üldözőkhöz, akik a völgyben zajló valódi csatából menekülőket hajtották, és ezrével öldösték őket. Sziszerának egészen a Galileai-tó nyugati partjáig sikerült menekülnie, ahol állítólagos szövetségese, a kenita Héber táborában próbált megbújni. Míg Jabin legyőzött seregének vezére a fáradtságtól elaludt, Héber felesége, Jáel belopakodott sátrába és egy fa sátorcöveket vert a koponyájába, amitől Sziszera rögtön szörnyethalt.

így menekült meg Izrael a kánaánita uralomtól, hogy újabb harminchét évig (Kr. e. 1250-1214) békében éljen. Jabin és utódai tovább uralkodtak Hácórban, ám az északi törzseknek soha többé nem kellett az északi kánaánita uralkodók igája alatt nyögnie.

Gedeon és a midiániták

A következő bosszúszomjas nép a midiániták voltak, akiket szomszédaik, az amalekiták is támogattak. Hét éven át (Kr. e. 1214-1208) fosztogatták Júda és Simeon népe területének déli részét, néha egészen a part menti síkságig is eljutottak, Gáza közelében. Noha az izraeliták immár két évszázada éltek az ígéret Földjén, továbbra is félnomád életmódot folytattak: sátrakban laktak, a kopár dombok között próbáltak némi gabonát termelni és nyájaikat legeltették. A midiániták stratégiája az volt, hogy aratás előtt támadnak, felgyújtják a termést és elhajtják az éves szaporulatot. Ennek következtében a déli törzsek között nagy éhínség volt, és nagyon nagy szükségük volt egy megmentőre.

A bírák korának ebben a részében egy Manassze népéből való alig ismert harcos, az Abiezer családjából való Joás fia, GEDEON volt Izrael hőse. Miután letelepedtek az ígéret Földjén, sok izraelita fokozatosan átvette a helyi kánaánita istenek tiszteletét - elsősorban BAÁL-t, a viharistent imádták. Ajámbor Gedeon úgy vélte, Izrael nehéz sorsát elsősorban a hamis istenek tiszteletének köszönheti, és elhatározta, hogy kivágja a pogányság rákos daganatát népéből. Ennek első lépéseként lerombolta Baál oltárát és kivágta az Asztarté/Istárt jelképező szent berket otthonában, Óira falujában, ezzel elutasítva a hamis isteneket, hogy visszaállítsa Jahvét, mint az igazi istent.

A midiániták úgy határoztak, gazdagabb préda után néznek és megtámadták azt az északi területet, ahol Gedeon élt. Kr. e. 1208-ban nagy sereg vonult végig felfelé a Jordán völgye mentén Jiszreel síkjára. Gedeon fegyverbe hívta a törzseket - Manassze, Aser, Zebulun és Naftali népe több ezer harcost adott neki, akikkel szembeszállhatott az amalekiták és midiániták egyesített seregével. Az izraeliták Hárod forrásánál táboroztak, a Gilboa- hegy csúcsa alatt, míg a midiániták a Jiszreel völgye másik oldalán, Móré dombjának lankáin álltak meg.

Gedeon az eddigre már jól begyakorlott és többször is bizonyított héber stratégiát alkalmazta: a törzseknek esélyük sem volt arra, hogy szabályos csatában nyerjenek. Ehelyett gerillaharcot folytattak, és akkor rontottak rá az ellenfélre, amikor az még csak készülődött a csatára. Gedeon haderejének nagyját Gilboán tartotta - ezt tette korában Debora is -, míg legjobb harcosai élén éjjel megtámadta az ellenséges tábort. Felgyújtották a sátrakat és kosszarv kürtjeiket fújták, így óriási kavarodást okoztak a midiániták és szövetségeseik soraiban, akik - mivel azt gondolták, sokkal nagyobb hadsereg támadta meg őket - visszamenekültek a Jordán-folyóhoz. Pirkadatkor a kipihent gilboai csapatok lerohantak a síkságra, hogy teljesen megfutamítsák az ellenséget - a kimerült midiániták egészen Cartanig futottak, bár sokan meghaltak közülük, mielőtt elérték volna saját területüket.

96. kép: Gedeon diadalának helyszíne, Gilboa tetejéről. A Jiszreelbe nyíló bejárat balra látható, a Jordán völgye jobbra, mögötte a jordán dombvidék.

Am Gedeont még Midián határa sem állította meg. A sereg maradékát

• tizenötezer embert - egészen a Jordán-folyón túli királyság közepéig üldözte, ott fogta el királyaikat, Zebachot és Szalmunnát.

A visszafelé úton Gedeon bíra bosszút állt a Jordántól keletre élő izraelita törzseken, akik nem csatlakoztak a Midián elleni harchoz, vagy nem adtak élelmet és vizet seregének, miközben a midiánitákat üldözték. Mivel nem törődtek eléggé Izrael ügyével, ezért Gedeon kivégeztette Szukkot véneit, Penuel városának lakóit pedig kardélre hányta, a város tornyát leromboltatta. Miután példát mutatott azokon, akik nem voltak hajlandók feltétel nélkül támogatni a törzsszövetséget, Izrael új bírája azzal pecsételte meg diadalát, hogy Midián két királyát saját kezével végezte ki - pontosan úgy, ahogy egykor Józsue tette a hácóri Jabinnal -, hogy világos és kíméletet nem ismerő üzenetet adjon ezzel azoknak, akik szembeszállnak Jahve gyermekeivel.

Üzenetét sokan hallották, így Izrael újabb harminckilenc éven át (Kr. e. 1208-1170) biztonságban maradt, amíg Gedeon otthonából, Ofrából bíráskodott a törzsek felett.

A hükszószok kiűzése

Az elmúlt évtizedekben sok minden történt a törzsek földjén kívüli világban. Egyiptomban elbukott a nagy hükszósz dinasztia, aminek részben óriási természeti katasztrófa is lehetett az oka. Az ókori világ számára megrázó és messze ható következményekkel járt mindez. Semu (tavasz) második hónapjában a fiatal thébai fáraó, Ahmesz, uralkodásának tizenegyedik évében (Kr. e. 1192) óriási egyiptomi sereg élén behatolt Héliupoliszba

• egyiptomi: Iuna//wnu, bibliai On, ma Kairó része -, készen arra, hogy szembenézzen az Avariszba, erős falú citadellájába visszahúzódó hükszósz uralkodóval, Aaszehré Hamudival.

Semu második hónapja, 11. év: Őfelsége belépett Héliupolisz

ba (Rhind Matematikai Papirusz, első oldal, első sor)

Ahmesz innen északra vonult, hogy ostrom alá vegye Avariszt és elzárja a Nílus péluszioni ágát, mivel így a hajók nem szállíthatnak utánpótlást a városba. Három hónappal később, Ahet évszak első hónapjában (áradás, augusztus) a fáraó seregéről azt jegyezték fel, hogy a hükszósz hódítókat a Sás-tenger mellett álló Zsila városa felé „szorítja”.

Ahet első hónapja, 23. nap: A király Zsila felé szorítja a semauk [idegenek] vezetőjét. (Rhind Matematikai Papirusz, első oldal)

Nem kellett sokat várni és a semauk békét kértek - sikerült elérniük, hogy bántatlanul elvonulhattak Egyiptomból. Josephus Flavius Manethónt idézi, mikor a jelentős eseményről beszámol, bár a nevekkel és helyekkel láthatóan nincs tisztában.

Misphragmutosis [Kamosze] fia [valójában testvére], Thum- mósis [Ahmesz] ostrommal tett kísérletet erővel való kiűzésükre [a hükszószokéra], és 480 ezer főnyi seregével a falak [Avarisz falai] elé vonult. De mivel az ostromról le kellett mondania, megegyezést kötöttek, amely szerint elhagyják Egyiptomot, és bántatlanul elmehetnek mind, amerre csak akarnak. E feltételek alapján [az amalekiták] egész népükkel és minden vagyontárgyukkal összesen 240 000-en Egyiptom felől Szíria sivatagába [vagyis Levantéba] vonultak. (Hahn István fordítása)

Sokakban felmerül a kérdés, miért kellett ilyen váratlanul megadniuk magukat és dicstelenül elvonulniuk. A választ az égei-tengeri Théra - ma Szantorini - szigetén működő vulkán kitörése és ennek következményei adják meg.[23] Hans Goedicke professzor szerint a papiruszon szereplő három sor - amelyet szinte csak odafirkantottak - valami szokatlanról számol be abból az időből:

11. év, Ahet első hónapja. Széth születésnapján az isten nagysága hallatta hangját, [majd] Izisz születésnapján esett az égből (Rhind Matematikai Papirusz, első oldal, harmadik sor)

Nem közönséges viharról van itt szó és nem közönséges esőről, mivel mindez a száraz egyiptomi nyár közepén történt, különböző napokon - huszonnégy óra, vagy kicsivel több választotta el a két eseményt egymástól. Ez kizárja a hagyományos esővihar lehetőségét. Amennyiben ez a rövidke beszámoló a thérai kitörésre utal, akkor nagyon is érthető, miért vonultak ki a hükszószok a deltából.

Az égei-tengeri szigetekről és Krétáról származó régészeti leletek alapján a történészek teljes joggal feltételezik, hogy a thérai kitörés hatalmas felfordulást idézett elő a Földközi-tenger keleti medencéjében, mindenekelőtt Hamudi elsődleges kereskedelmi partnerei, a krétaiak körében. A vulkán magmakamrája beomlott, ami szökőárt indított útjára, és ez ripityára törte a sziget északi partvonalán lévő kikötőkben horgonyzó flottát, vagyis a hükszószok cserehálózatának működését biztosító tengeri szállítójárművek nagy része odaveszett.

Az ugyancsak ebből a korból való Hearst Papirusz alapján arra következtethetünk, hogy a szökőár még a deltát is elérte, végigsöpört a Manzila-tó mocsarain és egészen Avarisz falaiig jutott, mielőtt a parttól negyven kilométerre elült volna. Goedicke szerint az egyiptomiak úgy hitték, Széth, a viharisten akadályozta meg ezzel a hükszószok városának lerombolását. Goedicke értelmezésében ez a sor arra utal, hogy Széth „elűzte” az Avariszt megközelítő vizeket.

Az istenek Egyiptom tengerjáró megszállói ellen fordultak és a fáraó kezére adták őket. Azonban az egyiptomi hadsereg egyszerűen nem volt elég erős ahhoz, hogy bevegye Avariszt. Ahmesz tudta, az idegenek még tartják magukat és biztonságban vannak hatalmas falaik között, amelyet még dinasztiájuk alapítója, Selek (a Manethónnál szereplő Szalitisz) emelt és Hamudi elődje, Aauszerré Apopi (a Manethónnál szereplő Apóphisz) erősített meg. A további vérontás elkerülése végett megállapodtak a feltételekben, így a semauk és amalekita követőik bántatlanul elhagyhatták Egyiptomot. Ahmesz csapatai Zsilánál „átkergették” a menekülő semaukat és ázsiai hordájukat a határon a „Filiszteusok útjá”-ra, amely a Sínai-félsziget északi részén át a kánaánita tengerparti síkságra vezetett. így - a hükszószok kiűzésével - vette kezdetét Egyiptomban a virágzó Újbirodalom.

Néhány hükszósz a szökőár után épen maradt keskeny hajókon távozott a deltából és az égei-tengeri szigeteken, illetve a Peloponnészosz argoliszi síkságán telepedtek le, ahol új dinasztiát alapítottak, amelynek tettei lángba borították a hőskor bronzkori Görögországát. A dánok - Danaósz leszármazottai, a későbbi egyiptomi szövegekben szereplő danúna - tetteit minden korban magasztalni fogják. Csúcspontját a „homéroszi” költemények gyűjteményében éri ez el, amelyek Trója felett aratott győzelmükről és a dór támadók kezei között lelt dicstelen halálukat regélik el. Ám mindez már egy másik történet.

A semau/pelaszt nemesség többi tagja - közöttük Hamudi király is - csatlakozott az aamúkhoz és velük együtt átvágtak a Sínai-félsziget északi részén. A part menti síkság déli táján, a régi hükszósz városokban kerestek menedéket: elsősorban Saruhen városában, ahol több mint egy évszázaddal korábban Maibré Sesi uralkodott.

Ahmesz fáraó behatolt Avarisz városába és nekilátott leverni a hükszósz palota falairól a bikaugratókat, vörösre festett ajkú, fodros szoknyájú nőket ábrázoló dekadens freskókat. A maradványok dicstelen véget értek, amikor ledobták őket a palota teraszáról - itt talált rájuk Manfred Bietak osztrák régészcsoportja. Azonban Ahmesz nem rombolta le sem az épületet, sem Avarisz falait, mivel a gyakorlatias szemléletű egyiptomiak jól tudták, elkel a kész helyőrség a tervezett katonai hadjáratnál.

A thébai királyok évtizedeken át nyelték az elnyomás keserű kenyerét, és aprócska királyságuk határai közül figyelték, ahogy Egyiptom többi része az idegenek markában sínylődik. A komor évek okozta megrázkódtatás mély nyomokat hagyott maga után, és az Újbirodalom első királyai elhatározták, a Fekete Föld soha többé nem kerül idegen hódítók kezébe. Annak ellenére, hogy Ahmesz esküvel fogadta, az ázsiaiak biztonságban elhagyhatják Egyiptomot, jól tudta, nem engedheti, hogy ellenfelei továbbra is ott állomásozzanak országa északi határán. Amint az aamúk és semau vezetőik átlépték Egyiptom patakját - a fáraó királyságának hagyományos határát jelző vádi medrét - Ahmesz parancsot adott az üldözésükre és megsemmisítésükre. Az egyiptomi sereg körbevette Saruhent, és három hosszú éven át ostromolta a várost. Ez alkalommal nem kötöttek békét - a hükszószok erődje elesett és Egyiptom kifosztóit kardélre hányták.

A fáraók részéről nem számított szokásos eljárásnak az öldöklés... Azonban az egyiptomi nép annyi szenvedésen és megaláztatáson ment keresztül, hogy az északiaknak egy életre meg kellett tanítani, Egyiptom többé nem számít könnyű prédának, kifosztásra váró szabad területnek. Saruhen pusztulása (feltehetően KöB II-B Teli el-Addzsúl, II. város) jelezte az egyiptomi birodalmi korszak kezdetét, amikor a fáraó érdekeltségeit, legyenek azok a központi területtől északra avagy délre, katonai erővel biztosították. Megkezdődött az Újbirodalom harcos fáraóinak kora.

A hükszósz előkelők maradéka part menti síkságon álló városaiból várta az elkerülhetetlen egyiptomi megtorlást... ám az nem jött. A bosszúszomjat csillapította a saruheni vérfürdő, és a fáraó érdekeltsége a hükszósz kalmárhercegek nyomában maradt kereskedelmi hálózat biztosítására összpontosult. Nem volt idejük arra, hogy egyik évet a másik után ostrommal töltsék csak azért, hogy néhány filiszteus várost szerezzenek a tengerpart déli részén. Északabbra ennél nagyobb halak vártak az egyiptomiakra.

Amint Avarisz elfoglalásával az egyiptomiak ismét kijuthattak a Földközitengerre, hamarosan felújították kapcsolatukat a föníciai Büblosszal, hogy gondoskodjanak a nagy értékű libanoni cédrusszállítmányok érkezéséről. A palesztin tengerpartot gyakorlatilag megkerülték a tengeren. Az egyiptomi hadsereg is a messzi északon vállalt csatát - először az indoeurópai csatlós államokat támadta meg Szíria területén, majd behatolt a Mitanni királyság területére, az Eufráteszen túlra, ahonnan a hükszószok hurrita szövetségesei érkeztek. Mindezt úgy érték el, hogy a part mentén elvitorláztak Bübloszba és Szimürába, ahonnan az egyiptomi hadsereg elindult északi hadjáratára.

Nem kellett évtizedeket várni arra, hogy a Palesztinában maradt hük- szószok/pelasztok békeküldöttséget menesszenek Egyiptomba és felajánlották hűségüket a térség újonnan megerősödött hatalmának. Ezzel a VIA MARIS biztonságos lett, és nem kellett katonai módszerekhez folyamodni, megtette egy politikai megállapodás is. A part menti síkságon álló városok és a Jiszreel völgye a XVIII. dinasztia fáraóinak hatalmába került, míg a keletre lévő fennsíkot - ami az egyiptomiak szemében politikai állóvíznek számított, olyan területnek, ahonnan kevés nyersanyagot szerezhettek - két

VIA MARIS: „tengeri út”. évszázadon át érintetlenül hagyták. Ez volt a bírák korának második fele - Gedeon korától a királyságig - ahol a továbbra is sátrakban élő izraelita törzsek igyekeztek szembeszállni nyugati szomszédaik (a filiszteusok) egyre növekvő erejével, hogy megtarthassák azt a földet, amelyet istenük, Jahve nekik „ígért”.

Történelmi szempontból minden attól függ, melyik nézőpontot - a fáraókét vagy a Bibliáét - vesszük fel. Az izraeliták szemében a kopár dombvidék, ahol ősük, Abrahám is élt, tejjel-mézzel folyó földnek számított. Ez volt világuk középpontja. Az egyiptomiak semmi érdekeset sem láttak azon a területen, ahol egykori rabszolgáik éltek. A fáraó érdekeltségei az északra fekvő mezopotámiai területekre vezető, jól jövedelmező kereskedelmi útvonalakban voltak. Stratégiai szempontból semmi haszna sem volt annak, ha elfoglalják az izraelita területet, amennyiben a nomád törzsek a helyükön maradtak és nem próbálták megzavarni a késő bronzkori kereskedelmi hálózatot. Hogy biztosítsák, az izraeliták nem tartják rettegésben a létfontosságú kereskedelmi útvonalakat és az ezek mentén elhelyezkedő alárendelt városokat, az egyiptomiak annyira megerősítették az Izraellel szomszédos népeket, hogy azok folyamatosan fenyegessék a törzsszövetséget. Tulajdonképpen a Via Maris mentén élő filiszteusok és a Jordánon túl, a Király Útja mentén élő amalekiták voltak Egyiptom rendfenntartói északon. így látnunk kell, hogy bibliai szempontból az egyiptomi XVIII. dinasztia a bírák korának sanyarú időszaka hátterében húzódó, névtelen hatalom. Egy időben kellett egy gyenge fáraónak trónra kerülnie és Benjámin törzsének erős akaratú törzsi vezetőt adnia, hogy Levante déli része kicsússzon Egyiptom kezéből és megszülessen Izrael egységes királysága... Am ez a nap még sokat várat magára: jelenleg Izrael egyik királyjelöltje megkísérelt hatalomra kerülni Efraim törzsének területén.

Abimelek és Migdol-Szichem

Gedeonnak számos felesége és ágyasa volt, akik sok gyermekkel ajándékozták meg; közülük az egyiket Abilemeknek nevezték - nagyra hivatott ember, aki mindent félresöpört útjából.

Kr. e. 1170-ben Gedeon meghalt, és a nép azonnal visszatért Baál képmásának imádatához. Kánaánita ünnepeket tartott a Szichemben álló Migdol-templomban. Abimelek, Gedeonnak Szichemben élő ágyasától született fia arra buzdította anyja törzsének véneit, hogy állítsanak HABIRU zsoldosokból álló sereget, amelynek élén betört apja területére. Rárontott Ofra falujára, elfogta Gedeon összes többi fiát és összes féltestvérét leölte azon a nagy kőoltáron, amelyet apja állított Jahve tiszteletére. Csak Jotam, Gedeon legkisebb fia menekült meg a mészárlásból és elmenekült a dombok közé. Mikor visszatért Szichembe, Abimelek a Józsue állította kő előtt,

HABIRU: feltehetően az akkád habaru igéből ered. Jelentése: „vándorolni”. amely a szövetséget jelképezte, királlyá választották. Ezzel kezdetét vette Izrael első választott uralkodójának három évig tartó kíméletlen zsarnoksága (Kr. e. 1170-1168).

Szichem vénei hamarosan felismerték, hibát követtek el, hogy egy nagyzási hóbortban szenvedő személyt emeltek a törzsek fölé. Abimelek uralmának harmadik évében összeesküvést szőttek arra, hogy útközben meggyilkolják, amihez felbérelték Gaalt, Obed fiát, vezesse ő a kivégzőosztagot. Azonban Zebul, Abimelek szichemi kormányzója hírét vette az ármánynak és futárokat küldött urához, aki Tircában (Teli e-Farah északi része) tartózkodott. A király magához hívatta habiru zsoldosait és saját maga is lest állított Szichem kapuja előtt. Mikor Gaal és emberei kijöttek a városból, hogy végrehajtsák feladatukat, a királyi testőrséggel találták szemben magukat. A lázadók nagy része odaveszett, azonban Gaalnak sikerült visszamenekülnie a város falai közé, Abimelek pedig visszavonult a közeli Arumába.

Zebul aznap este rávette Szichem véneit, űzzék ki Gaalt és testvéreit a városból, hogy ezzel megmeneküljenek a király haragja elől. Azonban Abimelek nem bocsátott meg ilyen könnyen - másnap, amikor a város lakói elindultak megművelni földjeiket, a király katonái megölték őket, majd benyomultak a városba, ahol levágtak mindenkit és felgyújtottak mindent. A megmaradt lakosok a Migdol-templomba menekültek és elbarikádozták magukat a nagy cédrusajtók mögött, azonban ez sem segített - Abimelek elrendelte, vágják ki a Szalmon hegyén növő fákat és halmozzák fel azokat a templom körül. Ezek után meggyújtották a máglyát és az egész épület elégett, ezer férfi, nő és gyermek veszett oda.

1926-ban Ernst Sellin német régész feltárta az óriási méretű Baál-Berit- templomot Szichemben (Erődtemplom 1-b, 7. templomkerület) és égett romok rétegére talált, amelyek a középső bronzkor II-B szakaszától a késő

97. kép: Baál-Berit temploma (A), ahol ezer ember veszett oda, amikor Abimelek felgyújtotta. A szövetség köve, amelyet Józsue állított, még ma is ott áll az 1-b templom romjai előtt.

bronzkor I szakaszáig álló szentély pusztulását jelezték. A város is leégett, a védfal egy része pedig beomlott. A parti síkságon és a Jiszreel völgyében álló városokkal ellentétben Szichemben egyetlen égéi stílusú, kétszínű kerámia sem került elő, vagyis az elképzelésekkel ellentétben az indoeurópai nyelvet beszélő idegenek - akiket a Bibliában szereplő filiszteusokkal azonosítottunk - nem rendelkeztek befolyással az izraelita városok nagy részében. A feltárás során egyértelműen kiderült, hogy a KöB II-B/KéB I réteg felégetése után közel száz évig senki sem lakott itt, majd - a KéB II-A, vagy amarnai kor idején - egy jóval kisebb épületet emeltek a régi épület alapjain, igaz, a tengelye öt fokkal elfordult a korábbihoz képest.[24]

Miután Abimelek bosszút állt a szichemieken, maga mögött hagyta a város üszkös romjait és Tebec - a Szichemtől 16 kilométerre északra fekvő Tubasz városa - ellen vonult. Akárcsak Szichem esetében, a lakók visszahúzódtak a város közepén álló erődített toronyba és eltorlaszolták az ajtót. Abimelek először arra buzdította embereit, fosszák ki a város házait, majd megszervezte a torony felgyújtását. A taktika jól bevált Szichemben, és minden oka megvolt azt hinni, itt is sikert arat vele... Csakhogy a sors mást tartogatott számára. Mikor az eltorlaszolt ajtóhoz lépett, egy asszony az épület tetejéről nehéz malomkövet dobott le, ami egyenesen Abimelek fejére esett. Mivel a seb halálos volt, a király felszólította fegyverhordozóját, ölje meg, hogy véget vessen a szenvedéseinek és elkerülje azt a szégyent, hogy egy nő kezétől haljon meg.

A Tircába való emberek és a habira zsoldosok, akik eddig szolgálták a dühöngő királyt, hamar felismerték, hogy a játszmának vége és visszamenekültek otthonaikba. Izrael első, balszerencsés kísérlete a királysággal véget ért. Újabb százötvenhét évnek kell eltelnie, hogy az izraeliták újabb királyt akarjanak maguk fölé.

Az Abimelek halálát követő fél évszázadban két bíra uralkodott. Először Tola, Pua fia, Isszachár törzséből. Huszonhárom évig bíráskodott Izrael népe felett (Kr. e. 1168-1146) Samirból, az Efraim törzs földjén álló szülővárosából. Utána következett a Gád törzséből való Jair, aki huszonkét évig volt Izrael bírája (Kr. e. 1146-1125) Kámonból és Gileádból.

Jiftach

Izrael fiai újra azt tették, ami gonosznak számít az Úr szemében. Baaloknak, Asztartéknak, valamint Arám, Szidon és Moáb isteneinek, az ammoniták és filiszteusok isteneinek

szolgáltak. Elhagyták az Urat, és nem szolgáltak neki. Az Úr haragja ezért föllángolt Izrael ellen, s a filiszteusoknak és Ammon fiainak kezébe adta őket. Ezek sanyargatták és elnyomták Izrael fiait ettől az évtől kezdve tizennyolc esztendőn át, Izrael minden fiát, aki az amoriták földjén, Gileádban lakott. Ammon fiai a Jordánon is átkeltek, hogy megtámadják Júdát, Benjámint és Efraim házát, és Izrael végső nyomorúságra jutott. (Bír 10:6-9)

Az izraelita törzsek tehát ismét háborúban álltak szomszédaikkal, mely tizennyolc éven át tartott. Végül Kr. e. 1108-ban az AMORITÁK nagy sereggel lépték át a Jabbok-folyót és Gileádba, Gád törzsének földjére vonultak. A Jordánon túli területeken élő izraeliták Micpában gyűltek össze, ahol tanácsot tartottak, hogy eldöntsék, ki vezesse Izrael seregét. A vének egy Jiftach nevű hadurat választottak, mivel hosszú ideje fosztogatta már az amorita területeket kis csapatával.

Jiftach futárokat küldött Ammon királyához, hogy elkerülje az összetűzést és emlékeztette az ammonitákat, milyen rossz vége lett számukra annak, mikor Mózes idején (Kr. e. 1408) szembeszálltak Jahve seregével. Ez háromszáz évvel ezelőtt volt (Bír 11:26), ám Jahve nem veszített erejéből és megvédi gyermekeit azok ellen, akik megkérdőjelezik jogukat a földre, ahol élnek. Azonban az ammonita uralkodó nem törődött a fenyegetéssel és kezdetét vette a csata. Jiftach harcosai visszaszorították az ellenfelet a Jabbok másik oldalára, egészen Minnit és Abal-Keramim városáig, megszégyenítő vereséget mértek Ammonra. Jiftach saját lányát mutatta be áldozatul Jahvének, amiért győzelemre vezette: az élettelen testet az áldozati lángok közé vetette.

Izrael törzsei között ritkán fordult elő egyetértés, általában viszály- kodtak egymással. A Jordánon túli törzsek és a folyó nyugati partján élő efraimiták már régóta ellenségeskedtek egymással - erre utalt a Jabes- Gileádnál történt vérontás is Otniel bíra idejében. Miután diadalt arattak az ammoniták felett, Jiftach Gád törzséből való katonái Efraim törzsének területére vonultak. A Jordán-folyó nyugati partján a két törzs egymásnak rontott és az efraimitákat legyőzték. Ettől a naptól fogva egészen addig, amíg Saul király alatt nem egyesül a törzsszövetség, Gád törzse ellenőrizte a folyó gázlóit és megakadályozta, hogy az Efraim törzsébe való kereskedők bejussanak a folyótól keletre eső területre.

Jiftach hat évig uralkodott a Jordánon túli törzsek felett, mielőtt meghalt. A következő három sofet (bíra) a Betlehembe való Ibszán (hét évig), a Zebulun törzséből való Elon (tíz évig) és az Efraim törzséből való Abdon (nyolc évig) voltak. Kr. e. 1081-ben harmincévnyi békesség után nyugaton megjelentek Izrael utolsó és legnagyobb ellenfelei: a filiszteusok.

Filiszteus uralom

A filiszteusok Kr. e. 1192-ben, nagyjából egy évszázaddal ezelőtt hagyták el Avariszt, és mostanra gazdagságra, hatalomra tettek szert part menti városaikban. Megadták magukat a XVII. dinasztia fáraóinak, és mivel hűségesküt tettek Egyiptomnak, élvezhették újbirodalmi uraik pártfogását és védelmét.[25]

A XVIII. dinasztia északi katonai hódításai nyomán óriási kereskedelmi hálózat jött létre, amelynek köszönhetően elképzelhetetlen vagyon áramlott át a Via Marison - vagyis Filiszteia területén - a Nílus völgye felé. A filiszteus nemesek (szeanim) alaposan meggazdagodtak, mivel ők közvetítették a Nílus völgyébe irányuló kánaánita árukat és a Mezopotámia, Anatólia felé tartó egyiptomi cikkeket. Gát, Asdód, Askelon, Ekrón és Gáza öt szeranimja felismerte, hogy megütötte a főnyereményt, így gondoskodtak róla, hogy a terület egészén biztonságosan haladhassanak a karavánok. Szövetségre léptek és - a fáraó áldásával - magukra vállalták a nemzetközi rendfenntartó szerepet, különös tekintettel a felvidéken élő zabolátlan törzsek ellenőrzés alatt tartását.

Eveken át fosztogatták az izraeliták földjeit, fenyegették és zaklatták a törzseket, még helyőrségeket is telepítettek a dombvidék stratégiai fontosságú pontjaira és a partvidéki síkság határán álló Szefala-dombságra. Ezzel kezdetét vette a hetven évig tartó filiszteus uralom Kr. e. 1081-től 1012-ig. A filiszteus befolyás első húsz évében egy Dán törzséből való harcos, aki óriási erejéről és bátorságáról volt híres, sokat tett azért, hogy megakadályozza Izrael hatalmas szomszédjának terjeszkedését, amiért népének súlyos megtorlásokban lesz része a következő évtizedekben.

Sámson

Sámson Mánoah, a Szorea falujában élő törzsfőnök fia volt, aki fiát n«zírnak - Jahve választottjának - nevelte. A nazír istenes embernek számított, aki nem vágja le haját és sohasem leli örömét borban, nótában és nőkben. Sámson csupán az első jellemzőnek tudott megfelelni: nem vágta le a haját. Ami a többit illeti, vad, szoknyabolond korhely volt. Beházasodott egy Tiranában élő filiszteus családba, így aztán mind az izraelita, mind a filiszteus társadalmi struktúra részének számított.

Sámson forrófejű, erőszakos férfi volt. Gyakran összeverekedett filisz- teus szomszédaival és jó néhányat megölt közülük egy Askelonban történt balesetben. Egy másik alkalommal felgyújtotta Timna búzamezőit, amiért bosszúból a város lakói megölték feleségét és annak családját. Sámson az izraelita területre menekült, azonban saját népe kiszolgáltatta a filiszteusoknak. Nem kellett sok hozzá, és sikerült megszöknie, foglyul ejtői közül pedig sokat megölt egy szamár állkapcsával. Tettei nyomán a helyi népi hőssé vált és a fiatal férfiak odasereglettek köré az Izrael elnyomói elleni gerillaharcra.

Evekkel később a mit sem változó Sámson egy másik filiszteus lányba habarodott bele, akit Delilának hívtak - a lány csapdát állított a férfinak, amelybe úgy sikerült belecsalogatnia, hogy tudta, a nők Sámson gyengéje. Mikor sikerült elérnie, amit akart, hamarosan elárulta szeretőjét, akit elfogtak és elvittek Gázába. Sámson ismét filiszteus kezekbe került, azonban most gondoskodtak róla, hogy ne tudjon egykönnyen megszökni - az izraelita vadember hosszú fürtjeit levágták, megvakították, megláncolták és arra késztették, hogy búzát őröljön, akár az ökrök. Azonban egyszemélyes lázadása a filiszteusok ellen még nem ért véget. Mivel a Dágon templomának bejáratát tartó oszlopokhoz láncolták, hogy egy vallási ünnepségre érkező emberek „szórakozása” legyen, Sámson összeszedte minden erejét és kibillentette az oszlopokat - a templom homlokzata összeomlott, egyenesen rabtartóira. Bármilyen legendás hős volt is, Sámson, Mánoah fia mégsem tudta megtörni a filiszteusok uralmát az izraelita törzsek felett. Filiszteia urai továbbra is hatalmukban tartották az utakat helyőrségi erődeikből és megadóztatták a központi dombvidék szegény földműveseit és pásztorait.

Sámuel

Élt azon a dombvidéken Elon bíraságának idején (Kr. e. 1097-1088) Jahve egy jámbor követője Cuf családjából, amely Lévi papi törzsének része volt. Ezt a férfit Elkanának hívták, Jerochám fiának - Rámában élt (a mai Rámában, Ramalláh közelében), bár családja központja Efratában - Betlehem ókori megnevezése - volt. Minden évben kisebb utazásra vállalkozott észak felé, végig a szichemi országúton, hogy áldozatot mutasson be istenének Silóban, Jahve templomában (ISám 1:24): abban a kőszentélyben, amelyet a szövetség ládájának emeltek. Elkanának két felesége volt, Hanna és Pennina, azonban úgy látszott, az előbbi meddő. Aztán Kr. e. 1095-ben elkísérte férjét Silóba és imádkozott Jahvéhez, áldja meg őt egy gyermekkel. Nem sokkal ezt követően Hanna megfogant és egészséges fiúgyermeknek adott életet, akit SAMUEL-nek nevezett el. Elkana és Hanna annyira büszke volt a kis „csodára”, hogy gyermeküket Jahve szolgálatára adták, Silóba.

Amint Sámuelt elválasztották anyjától, átadták Élinek, a főpapnak, aki a szentély falain belül nevelte fel a fiút. Az évek során Eli egyre öregebb lett, megvakult és elgyengült, ahogy Sámuel „Jahve jelenlétében” nőtt fel és Izrael összes törzse „prófétának” (héber: nabi) tartotta.

A filiszteusok Kr. e. 1062-ben, Sámson halála után - Sámuel harminckét éves korában - mutatták ki foguk fehérjét. A csúcspontot a Kr. e. 1024-ben lezajlott eben-ha-ezeri csata jelentette, amelyben a filiszteusok megszerezték a szövetség ládáját. Izrael prófétája ekkor hetvenes éveiben járt.

A szövetség ládája mint zsákmány

Sámuel első könyvének negyediktől hatodik fejezetéig terjedő része mondja el, hogyan vesztette el Izrael a Tízparancsolat tábláit tartalmazó ládát. A filiszteus szeranok összegyűjtötték csapataikat, hogy háborút indítsanak az izraeliták ellen. A szövetség törzsi harcosai végigvonultak a dombok között, hogy Afektól keletre, egy EBEN-HA-EZER nevű helyen szembeszáll- janak velük. Az első összecsapás döntetlenül végződött, mind a két oldalon nagy volt a veszteség. Aznap éjjel a törzsfőnökök visszalopakodtak Silóba, míg az izraeliták kitartottak az éjszaka során. A vének hajnalban tértek vissza, magukkal hozták a szövetség ládáját, amelyet a tábor hangos üdvrivalgással üdvözölt. Az izraeliták magabiztosan tekingettek körbe, hogy talizmánjuk ott állt a sereg élén. így vonultak ki, hogy ismét szembeszáll- janak az ellenséggel.

A második csata még vadabb, hosszabb és véresebb volt, mint az első. Sok ezren vesztek oda aznap, amikor Izrael történetében először szenvedett vereséget valamelyik szomszédos állam kezétől. A láda ereje most nem védte meg Jahve gyermekeit, nem vezette őket diadalra. A filiszteusok túlságosan erősek voltak óriási szekereikkel és lovasságukkal, míg Izraelnek a nagy, nyílt térségen vívott csaták nem tartoztak erősségei közé. Elfelejtették, hogyan használták ki a korábbi bírák a terepet, és a meglepetés jelentette előnyt, hogy gerillataktikával legyőzzék Izrael ellenfeleit. A törvény táblái és az aranydoboz, amely otthont adott nekik, filiszteus kézbe került és elvitték Asdód városába.

Egy Benjámin törzsébe való futárnak sikerült elmenekülnie a csatamezőről, és elmondta Élinek a Silónál bekövetkezett katasztrófát. A főpap és bíra az erődített szentély kapujában üldögélt, amikor a kimerült futár megérkezett. Az idős, vak ember annyira megdöbbent a láda elvesztésének hallatán, hogy szívrohamot kapott, hátraesett a kőpadon, amelyen ült, beverte fejét a szentély kapujába és kitörte a nyakát. Éli halálával pedig Sámuel lett Izrael bírája ebben a nagy válságban.

Eközben a filiszteusok az összes síkvidéki városban győzelmüket ünnepelték. A szövetség ládáját több hónapra kiállították Dágon templomában, mielőtt körbejárt volna a többi filiszteus városban, Gátban és Ekrónban is. Azonban az ünnepségek nem tarthattak túl sokáig - a Közel-Kelet északi birodalmaiban futótűzként terjedt az „ázsiai vész” - amelyet ma bubópestisnek ismerünk és már megtizedelte Dél-Anatólia és Eszak- Szíria lakosságát, s most felütötte fejét Egyiptom északi kereskedelmi hálózatának sűrűn lakott városaiban is. III. AMENHOTER aki Egyiptomból némi aggodalommal nézte az eseményeket, elrendelte, hogy készítsenek hétszázharminc szobrot a betegségek istennőjéről, Szahmetről - kettőt az év minden egyes napja után hogy kiengeszteljék haragját és megakadályozzák a betegség bejutását a Nílus völgyébe.

A vész hamarosan a filiszteusok városait sem kímélte, hiszen az északról érkező kereskedőhajók patkányai magukkal hozták ide. Asdód, Gát és Ekrón babonás lakosai a dögvészben Jahve haragját látták, ami azért sújtja őket, mivel elhozták az izraelita istent népétől, ezért azonnal elhatározták, hogy visszaviszik a ládát Izraelnek.

így Kr. e. 1024 telén, miután hét hónapig a filiszteusok birtokában volt, a ládát ökrös szekérre tették és az izraelita területektől látótávolságban, Bet-Semes falujának határában magára hagyták. A helyi törzsbéliek elvitték Izrael legszentebb jelképét a dombok közé, Baalába - amelyet később Kirjat-Jearimnak neveztek -, itt maradt húsz évig Eleazár, Abinadab fiának védelmében.

Történeti és régészeti háttér

A ’70-es és ’80-as években egy sor részletes felmérést végeztek az izraeli régészek a központi dombvidéken és Negev északi részén, hogy meghatározzák az ókori települési hálózatot. Az eredményekből világosan kiderült, mikor éltek itt városlakók és mikor volt jellemző a pásztorkodó életmód. Nagyjából megállapítható, hogy a KB Il-tól KB III-ig (a korai bronzkor második szakasza) a területet sűrűn lakták. A KB/KöB átmenete során az itt élők pásztorkodó életmódot folytattak; míg a KöB II-A és KÖB II-B (a Középső Bronzkor nagyobbik része) megint csak több a város. A KéB I. (a kései bronzkor első része) idején ismét a pásztorkodó életmód a meghatározó, majd a KéB II megindul a betelepülés és a városiasodás. A VK I (korai vaskor) új telepesekkel köszönt be, akik elsősorban a központi dombvidéket foglalják el és kis, védett falvakban élnek, a VK II idején pedig több helyen is új városokat emeltek a régi KéB helyeken. A felmérések jórészt arra összpontosítottak, hogy statisztikai elemzéseket adjanak közre a lelőhelyek felszínén talált cserépmaradványokról.

A letelepedés a KöB II idején különösen gyors és nagymértékű volt, ám váratlanul véget ért. Adam Zertal, a Manassze törzsének dombvidékén - Jeruzsálemtől északra - végzett felmérések vezetője azt tapasztalta, a középső bronzkor végén óriási zuhanás következik be a lakott területek számában.

A középső bronzkor Il-es cserépanyagot 135 helyen találtunk, ami több, mint a vaskor I-es lelőhelyek száma. Úgy tűnik, az i. e. XVIII. században (HK szerint, ÚK szerint XVI. század) új csoportok telepedtek meg a térségben, amely így Kánaán talán legsűrűbben lakott része lett... Csak 31 késő bronzkori lelőhely szerepel a feljegyzésekben (szemben a 135 középső bronzkori lelőhellyel), ami 77%-os csökkenés. (A. Zertal, 1994, 50.[26])

Ebből világosan látszik, hogy valami tragikus történt, amely lecsökkentette a KöB II városi lakosság számát a KéB I szintre. A felmérés Júdeai-dombságot érintő részének vezetője, Israel Fmkelstein ugyanilyen régészeti nyomokra bukkant délebbre.

A késő bronzkorba történő átmenet során súlyos csökkenés ment végbe a júdeai dombvidéken zajló emberi tevékenységben. Hebron és Bét-Zur városközpontját elhagyták, nyomában csupán apró települések maradtak, amelyek a pásztorkodó csoportokkal tartottak kapcsolatot. (I. Finkelstein, 1994,118.)        1

Finkelstein azzal folytatja, hogy a kései bronzkor idején „pásztorkodó csoportok jelentős létszámban tevékenykedtek a dombságon” (164. o.). A politikai berendezkedésről azt írja: „a megmaradt letelepedett lakosságon és a jelentős pásztorkodó csoportok felett uralkodó helyi főnökök” voltak. Azonban érdekes módon a változás időpontját nem a KéB kezdetére, hanem a KöB II-B - amely nála a KöB II - és a KöB II-C - amely nála a KöB III - közé helyezi, vagyis a KöB II második szakaszára, amely az Új Kronológiában Jerihó bukásának és Józsue hódításának kora. Finkelstein megfigyelése szerint a városi lakosság drasztikus csökkenése és számos erődített KöB település elhagyása a következővel magyarázható:

Úgy tűnik, hogy a korai bronzkorhoz hasonló módon a középső bronzkor II/III átmenetében is csökken a lelőhelyek száma, a beépített területek pedig elhanyagolható mennyiségben növekedtek - gyökeres változás következett be a nagyobb lelőhelyek természetében. (171. o.)

Finkelstein semmilyen történeti magyarázatot nem tud adni a dombvidék váratlan elhagyására és arra, miért térnek vissza a korai bronzkor/középső bronzkor átmeneti időszakában gyakorolt pásztorkodó életmódhoz. Ezt annak köszönheti, hogy izraeli kollégáinak túlnyomó többségéhez hasonlóan ő is úgy véli, az izraeliták a vaskor I-ben érkeztek erre a területre.

Nyilvánvaló, hogy problémát jelent, avaskor régészetét jelentős történeti forrásanyag támogatja, míg a középső bronzkor esetében ez már alig, a korai bronzkor esetében pedig egyáltalán nem mondható el. (I. Finkelstein, 1994,171.o.)

Amennyiben a tehetséges izraeli régészek egy pillanatra fontolóra vennék a lehetőséget, hogy az izraeliták jóval korábban megjelennek a régészeti leletanyagban - Abrahám a KB/KöB átmeneti korában, Józsue a KöB II-B idején -, akkor a lakott és lakatlan területek váltakozásában olyan törvényszerűségeket fedezhetnének fel, amelyek tökéletesen megfelelnek az egyik elhanyagolt történelmi forrásban leírtaknak, és ez a Biblia szövege.

A könyvben elmondott történet szerint a pátriárkák korának nomád pásztorai a KB/KöB átmeneti korának pásztorkodó szakaszában éltek Kánaán dombjai között - a kánaániták és az amoriták a KöB II-A idején nagy városokat hoztak létre, mialatt az izraeliták Egyiptomban tartózkodtak. Józsue és Káleb vezetésével betörtek erre a területre és elpusztították a KöB II-ben létrejött városokat: ez volt az új pásztorkodó szakasz eleje a KöB II-B/KéB I idején, amikor a bírák korának izraelitái „sátrakban éltek”. A központi dombvidék, a Jordán völgye és Jiszreel újbóli városiasodása az egységes királyság idején veszi kezdetét. Ez a szakasz (KéB II) az arámi támadásokkal ért véget, amelyek hatására az izraelita határterületeken élő törzsek menedéket kerestek a központi dombvidéken, s itt nagy számban telepedtek le a vaskor I alatt. A vaskor II-ben az olyan lelőhelyek, mint Megiddó II. Jeroboám tevékenységének bizonyítékait mutatják. A későbbiekben bővebben is foglalkozunk ezzel, azt azonban már itt is érdemes hangsúlyozni, mennyire hibátlan szintézisbe áll össze a bibliai történet régészeti újradatálása.

Miután beszámol a pásztorkodó életmód térnyeréséről a KöB II-C - nála KöB III - korszakban, Finkelstein felhívja a figyelmet arra, egyes lelőhelyeket városközpontokként, szent helyekként tartottak fenn a középső bronzkor utolsó szakaszában.

99. kép: Egy teli (halom) leegyszerűsített keresztmetszete, amelyen jól látható az ÚK és a HK szerint elhelyezett jellegzetes ótestamentumi személyiségek közötti különbség.

A középső bronzkor ILből középső bronzkor Ill-ba történő átmenetet kétoldalú folyamat jellemzi - csökken a lelőhelyek száma, egyúttal a fennsíkon erődök jönnek létre: ilyen Szichem, Siló és Hebron. Ezek a lelőhelyek a társadalmi elit számára kormányzati központokként szolgáltak, ahonnan a vegyesen letelepedett és pásztorkodó életmódot folytató népesség felett uralkodtak. (173. o.)

Pontosan ugyanez a kép tárul elénk a bírák könyvéből, ahol Szichem Izrael évenkénti (?) ünnepségének színhelye, amelyet a szövetség köve előtt tartanak, a törzsek vallási központja, közepében Baál-Berit templomával. Emellett Silót választották szertartási központnak, ahol a szövetség ládáját tartották, Hebron pedig stratégiai fontosságú erődítmény, Káleb déli törzsének, a Júdának pedig fővárosa lett, egyúttal ez volt a Dávid-féle királyság régi székhelye. Három politikai, szertartási központ a klán véneinek elit tanácsával, akik a kis falvakban élő, sátrakban lakó pásztorkodó népességet irányítják: tökéletesen ráillik ez a leírás a királyság előtti politikai berendezkedésre, amely a Bírák könyvének eseményei mögött rejtőzik.

A bírák kora az Új Kronológia szerint

A bírák dátumai és a közéjük ékelődő idegenek uralma általában sematikusak, így csak becslésként érdemes foglalkozni velük. Korábban már kifejtettem, hogy az időszak mintegy 400 évet ölel fel, amelyet az Otestamentum szövegében szereplő kronológiai adatok alapján számíthatunk ki. Mivel az egyes évszámokat semmilyen módszerrel sem lehet pontosan megállapítani, a kisebb bíráknál szereplő időszakok hosszát - amelyek nem tűnnek kerekítettnek - történelmileg hitelesként kezeltem. A 400 éves időszak nagyobbik részét kitevő kerekített dátumokat „egész számra kerekített” értékeknek tekintettem, és néhányat ezek közül megrövidítettem pár évvel. Mindezt úgy, hogy a dátumpontok kijelölte rendszeren belül maradjak: elsősorban a Kr. e. 1407-es hódítás és a Jordánon túli területekért vívott harc (Kr. e. 1407) és Jiftach első éve (Kr. e. 1108) között eltelt 300 évet tekintettem meghatározónak, így a bírák korának első szakasza a Jiftach előtti, a második a Jiftach utáni korszak. Bár az alább szereplő évszámok nem lehettek teljesen pontosak, használható kronológiai keretet adnak a bírák korához. Ennek következtében a fejezetben szereplő évszámoknál jelentős hibaszázalék lehetséges Kr. e. 1406 (hódítás) és Kr. e. 1011 (Saul király halála) között.

Az izraelita bírák

Józsue (4 év)

Edomita uralom (8 év)

Otniel (37 év)

Moábita uralom (18 év)

Ehud (77 év)

Samgar (filiszteusok ellen)

Kánaánba uralom (19 év)

Debora és Bárák (37 év)

Midiánita uralom (7 év)

Gedeon (39 év)

Abimelek (3 év)

Tola (23 év)

Jair (22 év)

Ammonita uralom (18 év)

Jiftach (6 év)

Ibszán (7 év)

Elon (10 év)

Kr. e. 1407-1404

Kr. e. 1404-1397

Kr. e. 1397-1361 (kerekítve 40 évre)

Kr. e. 1361-1344

Kr. e. 1344-1268 (kerekítve 80 évre)

Kr. e. 1300-1300

Kr. e. 1268-1250 (kerekítve 20 évre)

Kr. e. 1250-1214 (kerekítve 40 évre)

Kr. e. 1214-1208

Kr. e. 1208-1170 (kerekítve 40 évre)

Kr. e. 1170-1168

Kr. e. 1168-1146

Kr. e. 1146-1125

Kr. e. 1125-1109

Kr. e. 1108-1104

Kr. e. 1103-1098

Kr. e. 1097-1089

Abdon (8 év)

Sámson (20 év)

Filiszteus uralom (39 év)

Éli (39 év)

Sámuel (12 év)

Kr. e. 1088-1082

Kr.e. 1081-1063

Kr. e. 1062-1024 (kerekítve 40 évre)

Kr. e. 1062-1024 (kerekítve 40 évre)

Kr.e. 1024-1012

A nagy hükszószok kora az Új Kronológia szerint

A Második Átmeneti Korszakként ismert időszakban az Egyiptom feletti hatalmat az ázsiai hordák gyakorolták, akik a kivonulás alatt történt csapások nyomán érkeztek ide. A kor pelaszt (filiszteus) urai elhatározták, amennyire csak lehet, kihasználják az egykori egyiptomi civilizáció vagyonát. Akárcsak a mitannik, akik a helyi, hurrita nyelvet beszélő népesség felett uralkodtak, a semauk („vándorok” vagy „idegenek”, ahogy az egyiptomiak később emlegették őket) átvették az uralmat a deltában élő ázsiai népesség felett. A női fáraó, Hatsepszut felidézi azt az öncélú rombolást, amellyel Avarisz urai kifosztották a fáraók földjét hatalmuk egyetlen hosszú és fájdalmakkal teli évszázada alatt.

Figyeljen minden ember és nép, amennyi csak van belőle! Szívem tanácsára hallgatva tettem meg mindezt. Nem aludtam figyelmetlenül, hanem helyreállítottam azt, ami romba dőlt. Felemeltem azt, ami korábban szétesett, mivel az ázsiaiak az északi Avariszban voltak, és a semauk közöttük voltak, ledöntötték mindazt, ami elkészült. Ré beleegyezése nélkül uralkodtak, és nem a mennyei parancsot teljesítették, egészen felségem uralkodásáig. (Szpeosz Artemidoszi felirat)

A semauk hajói a Földközi-tenger vizeit járták és Egyiptom termékeit szállították indoeurópai nyelvet beszélő rokonaikhoz, akik az égei-tengeri szigeteken, Krétán, Cipruson és a Szíria partján fekvő Ugarában éltek. Avarisz nyüzsgő kikötője televolt keskeny, csillogó vitorlásokkal, amelyek a várost uraló kalmárhercegekhez tartoztak. Az égei-tengeri harcos/tengerészekből és hurrita lovasságból álló hükszósz hadsereg visszaszorította a helyiek közül való fáraókat? Először a XII. dinasztia régi fővárosáig, Itj-Tauiig, aztán egészen Felső-Egyiptomig. A XV dinasztia thébai királyai - akiket hagyományosan XVII. dinasztiának szokás nevezni - itt vetették meg lábukat. Azonban északon a XVII. dinasztia nagy hükszósz semaui - akiket hagyományosan XV dinasztiának szokás nevezni -, délen pedig a kusiták szorongatták, akik elűzték egyiptomi kormányzójukat, és kezükbe kaparintották a Középbirodalom idején készült, stratégiai fontosságú erődöket, amelyek Wawatnál (Núbia) álltak a Nílus partján.

Valamivel több mint egy évszázadon át (Kr. e. 1298-1192) a helyi fáraók csapdába szorultak két nagy hatalmú erő között, és nem tudtak kitörni a szorításukból. Eközben a semauk szisztematikusan kifosztották az O- és Középbirodalom alatt épült királyi piramisokat, Felső- és Közép-Egyiptomból minden aranyat összegyűjtöttek, amelyet öntecsekbe olvasztottak, hogy óriási földközi-tengeri kereskedelmi birodalmukba szállítsák.

Az első nagy hükszósz - az eredeti „semau-vándor” - Selek volt (Manethónnál Sza- litisz). Ez a filiszteus úr volt az, aki jelentősen megerősítette Avariszt, hat méter vastag tornyokkal kiegészített falat épített a nagy kiterjedésű katonai épületegyüttes köré. Később leszármazottja, Aauszerré Apopi erődített tornyot épített hozzá palota gyanánt, amely a Selek körfalának északi részén állt, és a Nílus péluszioni ágára nézett. Aauszerré nyolcméteresre növelte a fal vastagságát.

A Teli el-Dabaa közelében lévő Ezbet Helmi kis falujának házai között az Avariszt feltáró osztrák régészek vastag, vályogtéglából épült emelvényt tártak fel, amelyen a hükszósz palota állt, körötte szőlőskertekkel és tavakkal. A királyi lakosztály falait minószi stílusú freskókkal díszítették, amelyek színes ruhát viselő udvarhölgyeket, egzotikus virágokat és természetből vett jeleneteket ábrázoltak, labirintusszerű minták és több bikaugrató jelenet is díszítette a falakat. A színes falfestmények maradványait a palotát körülvevő szemét

ben találták meg, ahová akkor kerültek, amikor Ahmesz - a XVIII. dinasztia első fáraója, Egyiptom zsarnokainak legyőzője - elfoglalta Avariszt. A meglepő lelet fényt vet Egyiptom egyik legsötétebb időszakára és segítségével bepillantást nyerhetünk az avariszi hükszósz világ különleges udvari életébe.

A nagy hükszósz XVII. dinasztia[27]

Hieroglifákkal leírt név

Selek

Bebnem?

Hian

Janasszi

Aauszerré Apopi

Aaszehré Hamudi

Manethónnál

Szalitisz/Szaitész (19? év) Bnón (25? év)

Apakhnan (30? év) Jannasz/Sztaan (18? év) Apóphisz (14? év) Asszisz/Arkhlész (4? év)

ÚK dátum

Kr. e. 1298-1279

Kr. e. 1279-1255

Kr. e. 1255-1226

Kr. e. 1226-1209

Kr. e. 1209-1195

Kr. e. 1195-1192

100. kép: Soszu rabok Negevből (Széthi domborműve Karnakban). A soszuk először a XVIII. dinasztia idején jelennek meg az egyiptomi forrásokban. Az ÚK-ban ők a pásztorok (görög: szósz a Manethónnál szereplő hük-szász szóban), akiket Ahmesz kiűzött Egyiptomból az indoeurópai nyelvet beszélő hükszósz uralkodókkal együtt.

308

Dávid M. Rohl

DÁVID ROHL

AZ ELVESZETT TESTAMENTUM

(Sámuel II. könyve 1:19)

Tizenharmadik fejezet

SAUL ÉS A ZSIDÓ LÁZADÁS

(Sámuel I. könyve 8:1-től Sámuel II. könyve 1:27-ig)

Királyválasztás - Labaju Benjámin törzséből-A héberek - Felkelés a filiszteusok

ellen - Ehnaton és az amarnai levelek-A habira felkelés - Elhanan és Góliát

— A héber menekült - Elhanan és a gáti Achis - A gilboai csata

A történet

N

égyszázharmincöt év telt el a kivonulás óta, mire a törzsek laza szövetsége végre készen állt arra, hogy valódi nemzetté, országgá - Izrael egyesült királyságává - váljon. A törzsek vezetői továbbra is MICPÁ-ban gyűltek össze, ahol nagy tanácskozást tartottak. A filiszteusok sanyargatták az izraelitákat, a nép elszegényedett az elnyomók igájában. Ezzel szemben a part menti síkságon és a Jiszreel- völgyben élő kánaánita népesség virágzott, mivel a lehető legteljesebb mértékben kihasználta az ókori kelet egyre sűrűbb kereskedelmi útvonalhálózatát. A dombvidék politikai szempontból továbbra is hátsó udvarnak számított.

Sokak számára nyilvánvaló volt, miért nem tud Izrael részt venni a késő bronzkori kereskedelmi forradalomban - sem Egyiptom, sem szomszédai nem tartották a törzseket egységes államnak, királyságnak, hozzávaló uralkodóval. Más szóval az izraelitáknak nem volt királyuk. Hogyan csatlakozhatnának a köröttük lévő városállamokhoz és részesülhetnének az egyiptomi újbirodalommal való kapcsolat nyereségéből, amikor politikai szempontból láthatatlanok? A fáraó és alattvalói csakis akkor ismernék el Izraelt, ha önálló állammá válna saját uralkodóval.

MICPA: „őrtorony” - mai Tell-en-Naszbe.

102. kép (szemben): Ehnaton szobra a karnaki templomból (Luxori Múzeum).

Ezért aztán a törzsek vezetői egyöntetűen úgy’ határoztak, felkérik prófétájukat, adjon nekik királyt. A nyolcvannégy éves Sámuel otthonában, Rámában fogadta a kérvényezőket.

Ezért Izrael vénei összegyűltek, elmentek Sámuelhez Rámába, és azt mondták neki: „Nézd, megöregedtél, fiaid meg nem a te útjaidon járnak. Adj nekünk királyt, hogy kormányozzon minket, amint ez minden népnél szokásban van.” (ISám 8:4-5)

A látnok először húzódozott a kérés teljesítésétől, mivel emlékezett rá, milyen katasztrofálisan végződött Abimelek rövid királysága nyolc nemzedékkel korábban, amikor Szichemet lerombolták és elhagyták. Azonban a törzsek vezetői ragaszkodtak a királyhoz, ezért prófétájuk nekilátott, hogy olyan természettől fogva alkalmas vezetőt találjon, aki alkalmas arra, hogy egész Izrael uralkodója legyen.

Benjámin törzsében akadt egy magas rangú törzsfőnök: Kis, Abiel fia, Matri családjából. Volt egy Labaju („[Ja] nagy oroszlánja”) nevű fia, aki negyvenegy évesen magas volt, jóképű és erős: olyan erős, akár egy oroszlán.

Kr. e. 1012 tavaszán Labaju és szolági otthonukból, Gibeából - „domb”, mai Geba, Ramalától keletre - Ráma felé tartottak, hogy megkeressék a Labaju apja földjéről elkóborolt szamarakat. A Gibeából való emberek szembetalálkoztak Sámuellel Ráma kapujában - a próféta a magaslathoz tartott, hogy áldozatot mutasson be. Sámuel azonnal felismerte Labajuban Jahve választottját, aki Izrael első királya lesz és megszabadítja a népet a filiszteusoktól. A benjaminita harcos meghökkent a látnok kijelentése hallatán, s azzal ellenkezett, hogy minden ember közül őt kellene legutoljára felkenni a trónra, hiszen túlságosan alacsony származású.

„Hát nem Benjámin fiai közül való vagyok, Izrael legkisebb törzséből? És nemzetségem nem a legkisebb-e Benjámin törzsében? Miért mondasz hát ilyeneket nekem?” (ISám 9:21)

Labaju Sámuel vendégeként részt vett az áldozati lakomán, s éjszakára a próféta házában maradt. Másnap titkos szertartás keretében felszentelt olajat öntöttek Kis legidősebb fiára, ezzel Jahve felkentjévé, trónörökössé tették. Ezek után Sámuel visszaküldte Gibeába, apja házába, nem sokkal később pedig futárokat menesztett a törzsekhez, és újra Micpába hívta a törzsek vezetőit. A második gyűlésen Izrael prófétájának javaslatára király- lyá és hadúrrá választották Labajut, Kis fiát.

Meglehet, sokaknak eszébe jutott, ki az a Labaju, hiszen neve nem szerepel a Bibliában. Labaju, a dombvidék királya fontos szereplő Izrael egyesült királyságának időszakában, azonban hagyományos nevén, Saulként ismerjük, amely annyit tesz, „akit kértek”, mivel a nép azt kérte: „adj nekünk királyt, hogy kormányozzon minket, amint ez minden népnél szokásban van.” (ISám 8:5). Az Otestamentum egyik későbbi írója/ szerkesztője - feltehetően az a személy, akit a tudósok deuteronomistának hívnak - Izrael első királyait csupán hagyományos nevükön ismerte, amely elsősorban arra szolgált, hogy jellemezze az egyesült királyság korának uralkodóit. így Saul az volt, „akit kértek” az emberek; Dávid (héber Dúd/Dwd) Jahve „kedveltje”, Salamon (héber Sölomó) pedig viszonylagos „béké”-ben uralkodott. Mikor elérjük őket, megismerjük Dávid és Salamon valódi nevét is, ám most Jahve „nagy oroszlánja”, a dombvidék királya, Labaju történetét követjük figyelemmel, akinek neve hallatán megrémültek a filiszteusok.

Labaju, a katonakirály

Sok, távoli vidékről származó izraelita nyíltan kételkedett Sámuel választásában, amiért egy alacsony rangú benjaminitát ültetett az ország élére. Azonban Labaju hamarosan bebizonyította, rátermett katonai vezető, s ezzel egyesítette a törzseket a felszabadító háborúban. Egy hónappal azután, hogy királlyá választották, Labaju éppen Gibea határából jött vissza, amikor hírét vette, Nachas, az ammoniták királya betört Reuben és Gád törzsének területére. Izrael törzseinek Jordánon túli tagjait körbezárták és megtizedelték. Nachas elrendelte, tolassák ki mindegyiknek jobb szemét bosszúból, amiért Mózes Ki', e. 1407-ben megölte az ammonita király őseit. A borzasztó eset nyomán keletkezett sebek még mindig nem hegedtek be.

Izrael első királya jól tudta, gyorsan kell cselekednie, ha szeretné egyesíteni a törzseket. Levágta az ökröket, amelyekkel eddig szántott, feldarabolta a tetemeket és a darabokat elküldte királysága minden szegletébe. Akárcsak annál a levitánál, aki levágta asszonyát, és darabjait szétküldte, hogy ezzel szólítsa fegyverbe társait (Bír 19:29-30), Labaju üzenete is hatásos volt, bár más okból. Az üzenet egyúttal fenyegetést is jelentett: ha a családok harcosai nem jelennek meg a szólításra, a király ugyanúgy levágja ökreiket, ahogy levágta saját állatait.

A király maga köré gyűjtötte a benjaminita harcosokat és elindult északra, Bezek felé, ahol az izraelita hadsereg gyülekezett. Háromszázharminc törzsi harcos és gyalogosaik - összesen közel háromezer ember - kelt át a Jordánon egyetlen éjszaka leforgása alatt, s rajtaütöttek az ammoniták táborán Jábes-Gileád mellett. A diadalmas izraelita hadsereg ezután visz- szatért a Jordán innenső oldalára és összegyűlt Gilgalban, ahol még Józsue idején tizenkét követ állítottak. Az összegyűlt tömeg előtt Labajut közfelkiáltással megerősítették királyságában, Sámuel pedig hivatalosan megszüntette a bíraságot Izrael felett. Jahve gyermekeinek történetében új fejezet kezdődött: az egységes királyság kora.

Az izraelita felkelés

Mialatt a hadsereg tagjainak túlnyomó része visszatért otthonába, Labaju magánál tartotta a háromszáz fegyverest; állandó hadsereget hozott létre belőlük, amely a központi dombvidéken állomásozott. A hadsereg javarészt zsoldosokból, szerencsevadászokból állt, akiket a király a helyi nomádok közül válogatott össze. Ezt a népességet habiruknak nevezték: ők az egyiptomi szövegekben szereplő apirúk, a bibliai héberek. Az izraeliták másnak tartották magukat, mert ők Jahve választottai. Igaz, egykor ők is habinak voltak (héber ibrim, Ábrahám őse, Héber leszármazottai), ám Mózes idején Jahve gyermekeiként egyetlen nemzetet hoztak létre, most pedig Labaju/ Saul izraeli zászlaja alatt egységes államot hoznak létre, s emiatt - legalábbis saját szemükben - különböznek a Levante többi részén élő habiruktól. Ugyanakkor a filiszteusok és az egyiptomiak továbbra is habiruknak tartották az izraelita törzseket, noha azok királyt választottak maguknak és arra törekedtek, hogy országot hozzanak létre. A habiru kifejezés pejoratívvá vált: sértés, amellyel azokat a gazfickókat, semmirekellőket illették, akik szembeszálltak a hatalommal vagy kívül álltak Egyiptom jóindulatú uralmán. A habiru/héberek voltak az ókori világ cigányai és útonállói.

Labaju idejében tehát két népcsoport élt egymás mellett a kánaáni dombságon: az izraeliták és a héberek. Ez utóbbiak szívesen beálltak bárkinek a szolgálatába, aki fizetett nekik, hogy harcoljanak az oldalán. Habiru zsoldoscsapatokat találhatunk a térség számos városállamának hadseregében. A felbérelt katonák remekül harcoltak, azonban - Afganisztán törzsi rendszerének mudzsahedinjeihez hasonlóan - arra az oldalra álltak, amelyiknek az adott pillanatban kedvezőbben állt a politikai szerencséje.

Labaju, Izrael új királya pontosan úgy viselkedett, ahogy korábban szomszédai. Nem habozott összetoborozni a maga habiru erejét, akik testőreiként és az újszülött izraeli királyság állandó hadseregeként működtek. Kétszázat Michmasba (mai Mukkmasz) szállásoltak el, a Vádi Szuvenit északi oldalán és a Bet-El körüli dombokon. Nekik a király parancsolt, míg a maradék száz Gibeában (mai Geba) maradt, a vádi déli oldalán, Labaju legidősebb fia, JONATÁN parancsnoksága alatt. Az ammoniták feletti győzelme és hivatásos hadseregének elhelyezése után eljött az idő, hogy Labaju szembenézzen a térséget ellenőrző filiszteusokkal, s elindítsa Izraelt a szabadság felé vezető úton.

Jonatán felment a Gibeat-Elohimnál („az istenek hegye”) lévő magaslathoz, ahol az izraelita kövek között a filiszteusok - a térség feletti hatalmuk megtestesüléseként - nagy oszlopot (héber necib) emeltek a szabadban. A modern Biblia-fordítások a necib szót „kormányzódként fordítják, ám ezt a jelentést a szó csak később nyerte el, éppen azért, mert a választott emberek a „közösség oszlopai”. Azonban a necib eredetileg „oszlop”-ot jelentett, s ahol Sámuel könyvében ez a szó szerepel, ott ebben az értelemben

JONATÁN: „Jah adta”.

szükséges lefordítani. Jonatán, a király fia nem kergette el - nem ölte meg - a filiszteus kormányzót Gibeat-Elohimban: csupán ledöntötte a filiszteus építményt, amely összetört a földön. Kosszarvból készült kürtöket fújtak meg a dombvidéken, hogy az emberek értesüljenek róla: megkezdődött a filiszteusok elleni felkelés.

A part menti síkság szeranjai hamarosan tudomást szereztek a necib ledöntéséről, s nagy katonai erőt küldtek a dombvidékre, hogy elfojtsák a felkelést. A filiszteus hadsereg hamarosan ismét ellenőrzése alatt tartotta a térséget - Labaju, Jonatán és habiruik visszaszorultak a Jordán völgyébe. Számos zsoldos a Jordán másik partjára menekült, azonban a király leghűségesebb emberei a gilgali köveknél gyülekeztek. A dombok között élő izraelita földművesek a katonáktól való félelmükben elhagyták falvaikat, sátraikat és barlangokba húzódtak. Az elbizakodott filiszteusok azt gondolták, a felkelésnek vége, s visszatértek a part menti síkságra - csupán egyetlen hadtestet állomásoztattak Michmasban, amelynek az volt a feladata, hogy figyelemmel kísérje, miként alakul a helyzet a könnyű győzelem után.

Labaju hét napon át várakozott Gilgalnál, majd embereit visszaküldte a Vádi Kiken keresztül Vádi Szuvenitbe, mielőtt visszafoglalta volna Gibeát (Geba). Bátor fia, Jonatán, innen kis csapattal megtámadta a Michmasnál lévő filiszteus helyőrséget, s visszafoglalta a várost: az izraelitákat ez alkalommal is egy - igaz kicsi - földrengés segítette. A filiszteusok alkalmazásában lévő habiruk - s ez a helyőrség felét jelentette - látták, hogy megfordult a széljárás, és most az izraelita király van kedvezőbb helyzetben, így aztán lelkiismeret-furdalás nélkül átálltak hozzá, miközben az izraelita földművesek visszatértek rejtekhelyükről, hogy fegyvert fogjanak a megfutamított ellenséggel szemben. Számos filiszteus katonát és parancsnokot sikerült elfogni, míg a maradék zűrzavar közepette visszamenekült a part menti síkságon álló városokba.

De azok a héberek (habiru zsoldosok, s nem izraeliták), akik már régóta a filiszteusokkal tartottak és velük együtt kivonultak harcolni (Michmasba), azok elpártoltak, és Izrael azon fiaihoz csatlakoztak, akik Saullal és Jonatánnal tartottak. Amikor Izraelnek azok a fiai (nem a héberek), akik Efraim hegyén rejtőzködtek, meghallották, hogy a filiszteusok megfutamodtak, utánuk eredtek és harcoltak ellenük. (ISám 14:21-22)

A geopolitikai helyzet tehát visszaállt a kezdeti állapotra - egyetlen különbség az volt, hogy a filiszteusok dombvidék feletti névleges ellenőrzése meggyengült. A szeranok egyértelműen győztek az első csatában: azonban a hadjáratot Labaju nyerte stratégiai visszavonulásával, majd a kezdetben feladott területeket az ellenfél távozása után visszafoglalta. Tudta, a filiszteusok nem engedhetik meg maguknak, hogy nagy létszámú hadsereget állomásoztassanak állandó jelleggel a dombvidéken. Az izraelita királynak nem volt más dolga, mint engedni a bevonuló filiszteusoknak, mikor pedig visszahúzódtak a partra, visszafoglalni mindent. A macskaegér játékra hamarosan az egyiptomiak is felfigyeltek, akik ötvenévnyi békesség és stabilitás után egyáltalán nem lelkesedtek azért, ami a hátsó udvarukban zajlott.

Az amarnai kor

III. Tuthmószisz lenyűgöző katonai hadjáratai óta Egyiptom kiemelkedően gazdag országgá vált. Tuthmószisz fia és utóda, II. AMENHOTEP megkísérelte folytatni apja északi hadjáratait, azonban - noha mind a vadászatban, mind a testedzésben tehetséges volt - az új királynak nem mentek olyan könnyen a dolgok. Bár az egyiptomi feljegyzések nem beszélnek róla, Amenhotep nagy valószínűséggel vereséget szenvedett az uralkodása hetedik évében (Kr. e. 1081) Szíriába indított hadjáraton. Vereségét azzal próbálta meg palástolni, hogy hadjáratát Niy országába indított elefántvadászatnak állította be. Mindazonáltal valami nagyon balul üthetett ki, s ennek hatására Egyiptom hamarosan felhagyott a háborúskodással. Szinte már a katonai vereség közvetlen következményének tekinthető a XVIII. dinasztia következő nemzedékének új típusú külpolitikája.

IV TUTHMÓSZISZ megkoronázásával kezdetét veszi a politikai házasságok révén megkötött szövetségek kora. Ironikus, de a régi ellenfél

• a mitanni birodalom, amely III. Tuthmószisz számos hadjáratának volt célpontja - a fáraók és NAHARINA királylányai közötti házasságsorozatnak köszönhetően Egyiptom legjobb szövetségesévé vált. Először IV Tuthmószisz, majd fia, III. Amenhotep is külföldi hercegnőt vett feleségül, s ezzel az egyiptomi királyi palota valódi kozmopolita hellyé változott. Politikájuk annyira sikeres volt, hogy számos ország uralkodója igyekezett lányát Egyiptomba házasíttatni, hogy cserébe békét és hatalmat - na és hozományul tekintélyes mennyiségű egyiptomi aranyat - kapjon.

Néhány évtized kellett hozzá, és a világ leghatalmasabb királyságai

• Mitanni, Babilónia, a hettiták és Azava - ilyen módon pecsételte meg a fáraók országával a békét és a kereskedelmi megállapodást. Minden egyes mennyasszonyt jelentős számú szolga és hivatalnok kísért Egyiptomba, ezzel a fáraók lakhelye háremekből és nagykövetségekből álló nemzetközi épületegyüttesekké váltak. Az egész ókori keleten kitört a béke: kivéve azokat a kellemetlenkedő hébereket, akik bevették magukat dél-palesztinai váraikba. Honnan tudhatták volna az egyiptomiak, hogy ezek a jelentéktelen törzsek örök időkre megváltoztatják a térség politikai arculatát?

III. AMENHOTEB IV Tuthmószisz hosszú ideig tartó uralkodása alatt ment a legjobban Egyiptom sora. Trónon töltött ideje alatt a leggazdagabbnak tartott egyiptomi fáraó nem érezte egyszer sem szükségét, hogy

II. AMENHOTEP: Kr. e. 1087-1057. IV TUTHMÓSZISZ: Kr. e. 1057-1048.

NAHARINA: „folyó-föld", Mitanni egyiptomi neve. III. AMENHOTEP: Kr. e. 1048-1012.

103. kép: Egyiptomi írnokok jegyzik fel a Kánaánból jövő diplomáciai küldeményt (Horem- heb sírja, Szakkara)

katonáival beavatkozzon a térség politikájába. A birodalmat egyetlen nagy ellenfél sem fenyegette, a dombok között élő törzsi rablókat pedig kordában tartották azok az egyiptomi katonai egységek, amelyek a Kánaán partján lévő városállamokban állomásoztak. A „béke és rendfenntartás” politikáját több mint ötven éven át sikerrel alkalmazták, azonban a boldog kor véget ért, mikor három gyökeresen eltérő személyiség jelent meg a történelem színpadán. Egyiptomban elértük az Amarna-kort, a megveszekedett eretnek fáraó, EHNATON uralmának idejét. A dombvidéken az izraelitáknak új királyuk, hadvezérük volt Labaju/Saul személyében, míg egy Elhanan nevű fiatalember Júda törzséből hamarosan megkísérli kezébe ragadni a hatalmat.

Új lehetőségek nyíltak, s ennek hatására óriási politikai zűrzavar kerekedett Levante déli részén. Egyiptom elpuhult, messianisztikus képzetekkel rendelkező fáraójának köszönhetően hamarosan veszített térségbeli érdekeltségeiből, míg Izrael megragadta az alkalmat, hogy Kánaán meghatározó politikai és katonai erejévé nője ki magát. A Nílus völgye befelé fordult, s hagyta széthullani birodalmát.

Ehnaton fáraó monoteisztikus hitet vezetett be a Két Földön, mely a fény és meleg imádatán alapult. Az életadó erők a napkorongtól származtak, amelyet az egyiptomiak Atonnak neveztek. Azonban az egyszerű és hatásos jelkép mögött bonyolult teológia és mitológia állt, ahol a teremtő

EHNATON: Kr. e. 1023-1007.

104. kép: Kettő a Karnakbari talált óriási szobrokból. Az egyik Ehnatont (balra), a másik Nofertitit (jobbra) ábrázolja a király uralmának korai időszakát jellemző „groteszk” stílusban (Kairó Múzeum).

isten, Atum, az eredeti napistenség Ré-harahtiban, a hajnali Napban nyilvánult meg. Az amonizmus helyett részben azért vezették be az atonizmust, hogy kicsavarják a karnaki papság kezéből a politikai ellenőrzést, mivel a XVIII. dinasztia középső szakaszában a papok befolyása nagyot nőtt. Azonban az atonista forradalom több volt egyszerű politikai játéknál: az ősi hiedelemrendszerek alapvető újjáéledésével állunk szemben. Ehnaton („a napkorong diadalmas”) gyakorlatilag kísérletet tett a reformra: visszatérni a régi típusú hiedelmekhez, ahol a napimádat purista formáján van a hangsúly. Nehéz megállapítani, mekkora hatást gyakoroltak a fiatal fáraóra az apja udvarát átható idegen eszmék.

A két fáraó tizenkét éven át uralkodott egymás mellett (Kr. e. 10231012): rendkívüli változások mentek végbe ez alatt az idő alatt Egyiptomban - III. Amenhotepet isteni státusba emelték (ő volt Aton emberi megtestesülése), s Ehnaton nyaktörő sebességgel vezette a vallásos, filozófiai forradalmat. Ez utóbbi királynéja, NOFERTITI maga is a hettita király lánya volt, míg második felsége, Kia Mitanni királya, Tusratta húga volt.

NOFERTITI: „Eljött a szépség".

Talán az idegen hercegnők valamelyike felelős az új hitért, aki hozzáadta saját vallási szokásait a nemzetközi szinkretizmus olvasztótégelyébe? Más szóval vajon Ehnaton volt-e az egész mögött, vagy csupán egyszerű megtért - igaz, fontos megtért - volt, aki átadta magát a kor királyi dinasztiáin átsöprő személyes monoteizmus hullámának? Ehnatont a kor híres bölcsei oktatták, ideértve Hapu fiát, Amenhotepet, aki írnok, építész és filozófus volt egy személyben, illetve ABD-EL-t, aki a vezír, a királyi nevelő volt. Az előbbi született egyiptomi, ám - ahogy neve is jelzi - Abd-El (a mai egyiptológiai irodalomban Apir-El) külföldi volt: olyasvalaki, aki az izraelita istent imádta, s a kor jellegzetes szokása szerint az ősatyák neve szerint.[28] [29] Mindez teljesen megváltoztatja az Amarna-eretnekséggel kapcsolatos elképzeléseket, amint felismerjük, hogy az ifjú Amenhotep herceg - a későbbi Ehnaton - közeli tanácsadóinak egyike El követője volt.

Az Új Kronológia szerint Ehnaton többé nem számít a történelem első nagy monoteistájának. A cím visszakerül jogos tulajdonosához, Egyiptom egy korábbi hercegéhez, aki a Sínai-félsziget pusztaságában találkozott istenével egy hegycsúcson.

Levelek a fáraónak

Labaju felkelését Addaju, Egyiptom Gázában székelő képviselője adta tudtára a fáraónak, s egyúttal beszámolt a filiszteusok és izraeliták között lezajlott csatározásokról is. A fáraó levelet küldött Labajunak, amelyben figyelmeztette, nem tűri az ilyesmit. Ránk maradt a király válasza, a „Fáraó levelezésének házá”-ban talált levéltárban, s igen érdekes olvasmány.

Az Egyiptom alattvalójára jellemző megalázkodó válaszok helyett Labaju ugyanolyan hangnemben ír, amilyen a fáraó levele volt. Bármit is állítsanak a síkvidék városállamainak urai, Labaju nem tett mást, mint visszafoglalta városait (Gibeát és Michmászt) a megszállóktól. Emellett amikor elfoglalták otthonát, a filiszteusok elragadták a családi magas helyet (Gibeat Elohim), ahol a kövek és Jahve/El oltára állt. Labaju nem tett mást, mint a dombvidéki törzsek uraként az őt megillető jogot gyakorolta. Védekezése közepette az izraeliták királya egyszer csak nem is túl leplezett fenyegetést intéz a fáraóhoz megszokott, bibliai stílusú példázatban, amelyben arra hívja fel Ehnaton figyelmét, bármilyen kicsi és jelentéktelen is legyen egy nép, ha ingerük, komoly gondot okozhat Egyiptomnak és szövetségeseinek.

Háborúban foglalták el a várost (Gibeát). Miután letettem az esküt, hogy megőrzőm a békét - s mikor ezt tettem, az (egyip-

105. kép: A 252. Amarnai levél, amelyet Labaju küldött Ehnatonnak (British Múzeum).

tömi tartományi) képviselő velem együtt esküdött! a várost istenemmel együtt elfoglalták. Most pedig bevádolnak a király, az én uram előtt! Ha lecsapnak egy hangyát, talán nem harapja meg a kezet, nem harcol az ember ellen, aki lecsapta őt? Miként fogtam volna vissza magamat mind ez idáig, amikor két városomat (Gibeát és Michmászt) elfoglalták?... Börtönben tartom azokat, akik elfoglalták az én istenem (és a) várost. Kirabolták atyámat, ezért fogságban tartom őket.

(AL 252.)

Nem tudjuk, mi volt Ehnaton válasza erre a levélre, ám annyi bizonyos, hogy elmarasztálását nem követte katonai akció, így Labaju folytathatta terjeszkedését, hogy az összes törzsi területet hozzácsatolja királyságához. Izrael új királya ügyesen játszott a politikában: hűséget esküdött a fáraónak, s fizette az adót Egyiptom Gázában található képviselőjének, hogy megőrizze Egyiptommal a jó viszonyt, miközben Szichem városát a környező területekkel együtt azoknak a habiru zsoldosoknak kezébe adta, akik mellette harcoltak, mikor elűzték a filiszteusokat. Ez a lépés sok fejfájást okozott a filiszteus szeranoknak, akik úgy érezték, a Szichem északi szomszédságában lévő Jiszreel-völgy, s a benne lévő városok most katonai fenyegetés alatt állnak. Néhány évvel később Abdi-Hepa, Jeruzsálem királya levelet írt Ehnatonnak, amelyben jelezte, a habiruk egyre nagyobb veszélyt jelentenek királyságára. A 289. AL-ben Jeruzsálem jebuzita uralkodója arra az időre hivatkozik, amikor Labaju átadta területe egy részét habiru zsoldosainak: ez volt a fáraó problémáinak kezdete.

Talán azt kellene tennünk, amit Labajunak, aki Szichem föld

jét a habiruknak adta? (AL 289.)

Egyiptom ellenőrzése helyettese, a filiszteusok térvesztése miatt meggyengült, s mivel Ehnaton nem tett határozott lépéseket, a birodalom északi része hamarosan maga volt a megtestesült zűrzavar.

Labaju megragadta a kínálkozó lehetőséget és megtámadta a Kármel- hegységen, illetve Szichemtől nyugatra, Szamaria dombjai között élő amalekitákat. Az északi amalekita közösség elleni hadjárat különösen véresre sikeredett. Sámuel kérésére az izraelita király lerombolta Izrael régi ellenfelének sátrakból álló falvait, hadserege kardélre hányt mindenkit, kivéve az uralkodót, Agagot, akit értékes állatállományával együtt fogságba ejtett. Mikor ezt megtudta, Jahve prófétája felháborodott, és hajlott kora ellenére saját kezűleg vágta darabokra Agagot Labaju kardjával. „Bűnéért”

• hogy életben hagyta az amalekitát - Sámuel megátkozta Labajut, és kijelentette, a király leszármazottai sohasem ülhetnek trónra Izrael királyaként

• azzal otthagyta Labajut. A király többé nem látta a prófétát.

A trónkövetelő

Labaju uralma első évének végén (Kr. e. 1012) egy Efratából (Betlehem) való fiatalember Jisuja (bibliai Izáj, héber Jisáj) családjából megjelent a király gibeai udvarában. Jisuja legkisebb fiát ELHANAN-nak hívták, s bár egyszerű pásztor volt, nagyon ügyesen játszott a lanton. Elhanan lágy zenéje sokat segített Labajunak, aki hajlamos volt a depresszióra. A fiatal zenész hamarosan a király egyik kedvenc udvaronca lett. Elhanant mi bibliai nevén, Dávidként ismerjük: ezt a címet Achis, Gát filiszteus uralkodója adományozta neki, s mikor a fiatal izraelita harcos Saul halálát követően Hebron uralkodója lett, hurrita testőrei ezt használták.

A filiszteusok úgy határoztak, tenni kell valamit, hogy a fáraó nevében megálljt parancsoljanak az izraeliták hatalmi törekvéseinek. Egyesült seregük Szocho mellett, Júda törzsének területén gyűlt össze, majd innen Aszekába, a Terebint-völgybe mentek. Labaju összehívta seregét, s elindult, hogy szembenézzen velük. Mindkét sereg magaslati ponton állt meg, köztük a völggyel, s mindkét oldal bajnokai kihívást intéztek ellenfeleikhez, hogy párharcban tegyék próbára erejüket. Ez megfelelt a bronzkori indo-

ELHANAN: „El kegyes”. európai népek hadviselési normáinak - a filiszteusok ahhoz a világhoz tartoztak, amelynek az Iliászt köszönhetjük, ahol a hősök halálos párbajokat vívnak egymással.

A filiszteusok soraiban volt egy óriási, mérhetetlenül magabiztos, bronzba öltözött harcos. A városállamok urainak bajnokát Gulatunak (bibliai Gólját) nevezték, s már számos alkalommal bizonyított Suvarata, Gát szeranja szolgálatában.

A fejét bronzsisak fedte, és pikkelyes páncélt viselt; a páncél 5000 sékel bronzot nyomott. A lábán bronz lábszárvédő volt, a két válla közt meg bronz hajítódárda. Lándzsája nyele olyan volt, mint egy zubolyfa, a lándzsája hegye meg 600 sékel vasat nyomott. Előtte haladt a fegyverhordozója. (ISám 17:5-7)

Homéroszi hőshöz van szerencsénk, aki az arany Mükéné, a tágterű Trója késő bronzkori világából jött. A filiszteus bajnok fel-alá járkált az izraeliták sorai előtt, s azt harsogta, bárkivel hajlandó kiállni, aki van olyan bátor, hogy megküzdjön vele. A győztes megnyeri a háborút, s a vesztes népe annak a királynak fog szolgálni, akinek bajnoka megnyeri a háborút.

Egyetlen izraelita harcos sem akadt, aki képesnek érezte volna magát kiállni ekkora ellenféllel szemben, s a csatatéren napokon át semmiféle változás sem történt. Gulatu minden reggel elkiáltotta kihívását, de választ egyszer sem kapott. Végül egy Júda törzséből való vékonydongájú suhanc, Elhanan[30] állt ki ellene: egyetlen fegyvere parittyája és a közeli patak partjáról szedett gömbölyű kavicsok voltak. Gulatu megvetően nevetett rajta, s előrelépett, hogy kardja egyetlen suhintásával agyoncsapja a fiút. Am még arra sem volt ideje, hogy előhúzza fegyverét, s az óriás a földre esett, akár egy darab fa - a halálosan pontos parittyakő éppen homloka közepén találta el. Elhanan odaszaladt a földön fekvő és kábult filiszteushoz, előhúzta Gulatu kardját és levágta a fejét. A filiszteus katonák rémülten, döbbenten nézték, mennyire könnyedén végzett az izraelita fiú Gát leghatalmasabb harcosával. Megfordultak és elmenekültek, az izraelita sereg eddig nyomukba eredt, s egészen Gát, Ekron kapujáig üldözte őket. Az elhagyatott filiszteus tábort felprédálták, s Labaju Izrael legnagyobb ellensége feletti győzelméről éjszakába nyúló ünnepséggel emlékeztek meg. A király hadserege egyik parancsnokává tette, s Jisuja legkisebb fia hamarosan nagyon összebarátkozott Labaju fiával, a koronaherceggel, Jonatánnal. Emellett a király Dávidhoz adta második lányát, Michalt, így Labaju veje lett. A jegyajándék kétszáz filiszteus előbőre volt, amelyet Elhanan úgy szerzett meg, hogy csapata élén betört a parti síkságra.

A következő hónapokban Elhanan győzelemre vitte Izrael ügyét, és többször is betört a filiszteusok területére, habiru zsoldosaival zaklatta a síkságon lévő városok lakosságát. Ennek következtében az emberek bajnokuknak tartották, s Labaju hamarosan féltékeny lett védencére. Az elkerülhetetlen összetűzés végül oda vezetett, hogy Elhanan csapatával elmenekült a király haragja elől, s Júda törzsének elhagyatott dombságán húzta meg magát. Izraelben gyakorlatilag polgárháborús helyzet alakult ki egy évvel azután, hogy első királya egyesítette a törzseket.

A király és zsoldosparancsnoka közötti ellentét nem akadályozta meg Jonatánt abban, hogy megőrizze jó kapcsolatát Elhanannal, igaz, titokban. Sok szóbeszéd keringett arról, hogy kapcsolatuk egyáltalán nem plátói. A trónörökös veszélyes játékot játszott, amikor olyasvalakivel barátkozott, aki veszélyt jelenthetett a trónra, és apja, a király ellenségének számított. Labaju végül kiderítette, hogy legidősebb fia kapcsolatban áll a lázadókkal - a gázai egyiptomi kormányzó levele segítségével. Szégyene egyértelműen kiderül a válaszlevélből, amelyet a fáraónak küldött: állítása szerint semmit sem tudott arról, hogy fia összeszűrte a levet Elhanan habiru lázadóival.

Továbbá a király írt fiamról. Nem tudtam, hogy fiam a habirukkal barátkozik. Ezennel átadom őt Addajának (Egyiptom képviselőjének). (AL 254.)

Amint Jonatán visszatért titkos találkozójáról, a király magához hívatta.

„Te elvetemült fiú! Azt hiszed, nem tudom, mennyire ragaszkodói - szégyenedre és anyád méhének szégyenére - Izáj fiához (ti. Elhanan/Dávidhoz)? Ameddig Izáj fia a földön él, addig sem te, sem királyságod nincs biztonságban. Küldj hát érte és hozasd nekem ide, mert halál fia!” (ISám 20:30-31)

Ezzel Jonatánt Addajához küldte, hogy megkapja elmarasztalását Egyiptom dél-kánaáni képviselőjétől.

Az izraelita király figyelme most Gézer felé fordult, mivel ez a város védte a hegyi királyságból a síkvidékre vezető nyugati hágót. Gézer amorita uralkodói az izraelita törzsek szövetségesei voltak Eli és Sámuel ideje óta, azonban Labaju biztosítani szerette volna, hogy részt vállalnak Izrael nyugati határvonalának biztosításában a filiszteus betörések ellenében, miközben szűkös lehetőségeihez mérten Elhanant és habiru lázadóit is üldözőbe vette. Ezért aztán Gézer alá vonult és elfoglalta a várost, elűzte addigi uralkodóját, az amorita Milkilu királyt. A városban hagyott egy helyőrségnyit saját habiru katonáiból, hogy biztosítsák a dombvidékre vezető utat: ezzel Milkilu Izrael alattvalójává lett, amit a filiszteusok természetesen nem néztek jó szemmel. Labajut immár Egyiptom első számú ellenségének tartották, s Izrael királya megrögzött „habiru lázadó” lett - a legnagyobb mind közül. Hiába bizonygatta ártatlanságát és hirdette a fáraó iránti hűségét, politikai téren a kocka el volt vetve, s - noha erről Labaju nem tudott - Izrael első királyának megszámláltattak a napjai.

A királyhoz, az én uramhoz: Én, Labaju, a te szolgád, a por, amelyet tapodsz, hétszer és még hétszer borulok a király, az én uram lába elé. Engedelmeskedtem a király, az én uram parancsának, amelyet táblára írva küldött nekem. A király szolgája vagyok, akárcsak atyám, és atyám atyja (aki régóta szolgálta a királyt). Nem vagyok lázadó, nem maradok el feladatommal. íme, lázadásom, íme elmaradásom: mikor beléptem Gézerbe, így szóltam: „A király kegyesen bánik velünk”. Nincs más célom, csak a királyt szolgálni, s bármit parancsol a király, én engedelmeskedem. (AL 253.)

A fáraó nem hitt Labaju meséjének, s utasítást adott arra, hogy fogják el az izraelita királyt. Az öt nagy filiszteus város szeranja az egész térséget szövetségbe fogta, hogy véget vessenek a hegyek között élő rablók tevékenységének. Teltek-múltak a hónapok, s a filiszteusok készültek a háborúra. Eközben Labaju azzal foglalatoskodott, hogy kézre kerítse saját belső rendbontóit: az Elhanan vezette habiru erőket, akik Júda barlangjaiban és vízmosásaiban éltek.

Labajim

Labaju uralma első évének telén a király személyesen vezette a judaita bajkeverők kifüstölésére küldött erőket. Labajut saját maga válogatta testőrei, a labajim („nagy oroszlánok”) néven ismert egység kísérte, amely ura és parancsolója után kapta nevét.

Az Elhanan utáni hajsza leghíresebb eseménye En-gedinél esett meg, ahol a szurdok a hebroni domboktól leszakad a Holt-tenger nyugati partjához, Szodoma elsüllyedt városa közelében. Elhanan és emberei egy mély barlangba szorultak, mikor Labaju akaratlanul a barlang szájánál állt meg, hogy katonáitól távol „betakarja a lábát” (ti. székeljen). Elhanan odakúszott a guggoló királyhoz és levágott egy bojtot köntöséről. Az üldözött később találkozott Labajuval, és messziről megmutatta az így megszégyenült királynak, hogy könnyedén végezhetett volna vele.

Hasonló eset történt Hachilában, Szif pusztájában. Ez alkalommal Labaju táborában aludt labajim testőrei között. Elhanan, aki imádta a látványosságot - átlopakodott a testőrök sorai között, és ellopta a király mellől Labaju lándzsáját meg az ivókorsóját. Izrael első királyát ismét megszégyenítette arcátlan vetélytársa. Egy későbbi énekben, amelyet ma ötven- hetedik zsoltárként ismerünk, Dávid király mintha felidézné a két esetet.

Könyörülj rajtam, Istenem, könyörülj rajtam, lelkem hozzád menekül! Szárnyad oltalmában keresek védelmet, amíg a veszedelem el nem vonul. Istenhez kiáltok, a Fölségeshez, Istenhez, aki jót tett velem. Küldjön segítséget az égből és mentsen meg, sújtsa szégyennel üldözőimet. Árassza ki Isten kegyelmét és hűségét. Oroszlánok közt kell laknom, amelyek mohón felfalják az emberek fiait. Foguk lándzsa és nyíl, nyelvük élesre köszörült kard. (Zsolt 57:2-5)

A dávidi propaganda jeles példája jól mutatja Dávid vakmerőségét, és célja, hogy előnytelen módon tüntesse fel Labaju/Saul rövid ideig tartó királyságát, valamint legitimizálja Dávid judaita dinasztiáját. A legendák fiatal Dávidját, aki azzal, hogy nem emel kardot ellenségére, egyúttal megszégyeníti Labajut, afféle Robin Hoodként állítják be, akit a nottinghami seriff szerepét játszó őrült király értelmetlen okból üldöz. Dávid királlyá válásának későbbi, hivatalos változata szerint a majdani uralkodó saját sikereinek és népszerűségének esett áldozatul. Ám még ez a jócskán átszínezett történet sem tudja teljesen elleplezni Saul messianisztikus utódának jellemhibáit.

Elhanan és Achis

Labaju második - és utolsó - királyként töltött évéből az utolsó kilenc hónap tele volt feszültséggel. Mindenki felismerte, hogy Kánaán és Izrael a háború felé tart. A síksági városállamok királyai egymás után küldözgették leveleiket Egyiptomba és a habiruk jelentette fenyegetésről írtak - azonban Ehnaton nem volt hajlandó egyiptomi csapatokat küldeni, akik rendet tettek volna birodalma északi részén. Labaju elfoglalta a Kármel-dombság környékén lévő amalekita területet, s most Gézer városa is a habiru törzsfőnök kezére került. Habiru zsoldosait Szichemben táboroztatja: egyértelmű volt, Labaju célja a gazdag Jiszreel-völgy megszerzése. Tenni kellett valamit, hogy megállítsák.

Egyiptomot csak egy hajszál választotta el attól, hogy megfékezze a bajkeverőt. Labaju éppen a galileai törzsekkel való találkozóra tartott, mikor elfogták és Megiddóba vitték. Azonban amikor Izrael királyát a parthoz vitték, hogy onnan hajón Egyiptomba szállítsák, fogva tartója, Akko ura tetemes pénzösszeget kapott és szabadon engedte Labajut. Biridija, Megiddo királya haragosan jelentette Ehnatonnak az árulást.

Szurata (Akko királya) volt az, aki elvitte Labajut Magiddából (Megiddo), mondván: „Elviszem a királyhoz, hajóval.” Azzal elvitte, de helyette Hinnatunából (Hannaton) hazaküldte, merthogy váltságdíjat kapott tőle. (AL 245)

Az Amarna kori Kánaán politikai történései elképesztően összetettek voltak, erősen hasonlítottak a mai afganisztáni eseményekhez. Senki sem bízott szomszédjában, az izraelita király habiru zsoldosaival pedig kihasználta a káoszt, és a lehető legnagyobb területre tette rá a kezét. A filiszteusoknak azt mondta a gázai egyiptomi kormányzó, hogy a zűrzavart fel kell számolni.

A szervezői feladatok Gát filiszteus királyára jutottak, aki a dombvidéki erők ellen összeállt sereg vezetője volt - egyszer s mindenkorra végezni szeretett volna az izraelita királysággal. Ez pedig azt jelentette, hogy el kellett fogni Labajut és fiait: egy csapásra leszámolni Izrael királyi családjával. Ennek érdekében Suvardata futárokat szalajtott a lázadók vezéréhez, Elhananhoz és felajánlotta neki, hogy zsoldosaival csatlakozzon a gáti hadsereghez. A filiszteusok ezzel nemcsak hogy borsot törnének Labaju orra alá, mikor legfőbb politikai ellenlábasát védelmükbe veszik; egyúttal olyasvalakitől tudhatnak meg dolgokat Izrael királyáról, aki az udvarában élt, személyi zenésze volt. Suvardata egyúttal lehetőséget látott ebben, hogy megossza a törzseket, amikor Júda törzséből való népszerű trónkövetelőt állít eléjük.

Sámuel első könyvében Gát uralkodóját Achisnak nevezik, ami a filiszteus király hurrita nevéből ered: Aki-Simige. Itt szükséges hangsúlyoznunk, hogy a hurriták és indoeurópai vezető rétegük a késő bronzkorban még mindig meghatározó rétege volt a kánaánita társadalomnak. Mint láthattuk, mikor a hükszószok elmenekültek Egyiptomból, sokan Kánaán déli részén telepedtek le, a parti síkságon álló városokban. A kevert népességű, hurrita-indoeurópai közösségek jelentették a Bibliában szereplő „filiszteus” városok lakosságát. Gát uralkodójának tehát két neve volt - indoeurópai neve, Suvardata - „a napisten adta” - és hurrita neve, amelyet széles körben használtak, „Akis”: becenév, az Aki-Simige („a napisten adta”) rövidített alakja. A népesség nagy része ezen a néven ismerte, amely aztán a bibliai hagyományba Achis alakban került be.

Mikor Elhanan habiruit felbérelte Achis/Suvardata, hurrita harcosokat rendelt a hatszáz zsoldos mellé katonai tanácsadónak. A hurrita parancsnokok hűek maradtak izraelita vezérükhöz a következő években, még eredeti fdiszteus vezérük ellenében is. Tulajdonképpen átálltak a másik oldalra. Ahogy Peter van dér Veen rámutatott, ezért találunk hurrita katonákat Dávid bizalmasai között Sámuel második könyvében: a gáti Ittai kapitány (2Sám 15:22, szeptuagintabéli Ethei, hurrita Eteja - ugyanaz a név, mint az Amarna-levelekben szereplő askelóni Jidijáé); Dávid királyi írnoka, Savsa (IKrón 18:16, hurrita Savska); és a harcos, Nacharai (2Sám 23:37, hurrita Nihria).

Hogyan lett Elhananból Dávid? A választ a hurriták befolyásában leljük, amellyel a korai izraelita katonai vezetésben rendelkeztek. Az Elhanan parancsnoksága alatt álló katonai vezetők a bibliai „Dávid” név hurrita megfelelőjén: Taduának nevezték a habira törzsfőnököt. Ez a név feltűnik az Amarna-levelekben is Izrael második királyának megnevezésére.[31]

Tehát a Dávid név (héber Dúd/Dvd) valójában hurrita cím vagy koronázási név (,,[N isten] kegyeltje”), melyet Elhanan akkor kapott, amikor Kr. e. 1011-ben király lett Hebronban. Később Dadua alakban hebrai- zálódott, még később pedig Dúd/Dvd („[Jah] kegyeltje”) lett belőle. Salamon is viselte ezt a koronázási nevet, bár valamivel hosszabb változatban: JEDIDJA.

Innentől fogva a könnyebb érthetőség kedvéért a Júda törzséből való Elhananra, Izáj fiára bibliai nevén, Dávidként hivatkozunk. A lázadó törzsfőnök arra volt hivatott, hogy Izrael legnagyobb királya legyen belőle.

A gilboai csata

A filiszteus szövetségi erők hetek óta a Sáron síkján lévő Afeknál gyülekeztek: tízezer fős sereg, Gátból (Suvardata/Achis parancsnoksága alatt), Askelónból (Jidija parancsnoksága alatt), Asdódból (Subanda parancsnoksága alatt), Ekronból (uralkodója ismeretlen) és Gázából (Jathiru parancsnoksága alatt). Kr. e. 1011 őszén a nagy létszámú hadsereg északra vonult, át az Aruna-hágón átkeltek a Kármel-hegységen, és Megiddo mellett bukkantak fel Jiszreel síkján. Itt csatlakoztak hozzájuk az előbb említett város csapatai (Biridija parancsnoksága alatt), valamint a szomszédos Taanach egységei (Jasdata vezetésével). A következő nap estéjére a filiszteus hadsereg a Jiszreel északi oldalán, Sunem mellett ütött tábort, a Gilboa-heggyel szemben.

Dávidnak hatszáz zsoldosával lehetősége nyílt arra, hogy Achios oldalán harcoljon, azonban a többi filiszteus szerant nagyon nyugtalanította, hogy korábbi ellenfeleik ilyen nagy számban vegyenek részt az ő oldalukon a harcban. Elvégre Dávid izraelita, s egykor Labaju alattvalója volt. Mi a helyzet, ha a csata hevében a bérenc egyszerre átáll a másik oldalra? Mi a helyzet, ha belső ellenség, akit korábbi ura küldött ide, hogy a hadjárat kulcsfontosságú pillanatában új urai ellen forduljon, és egy csapásra végezzen az összes filiszteus vezetővel? Achis, aki biztos volt Dávid hűsége felől, kénytelen-kelletlen délre küldte zsoldosait a Júdea déli részén lévő Ciklag erődített településére. Dávidnak így Izrael ellenségeinek félelme miatt nem nyílt alkalma arra, hogy fegyverrel támadjon saját népére.

Eközben Labaju kémei felderítették az Afeknál végrehajtott filiszteus csapatmozgást és siettek a dombvidékre, hogy tájékoztassák királyukat. Labaju nem habozott kiadni a fegyverbe szólító parancsot, s mire a filiszteusok Megiddónál jártak, az izraeliták - a király habiru hadseregével együtt - már összegyűltek Szichemnél, és készen álltak, hogy északon, a Jiszreel völgyében szembenézzenek az ellenséggel. A filiszteusok első, Sunemnál töltött napja végére Labaju négyezer gyalogosból álló serege átkelt Gina völgyén és megérkezett a Gilboa-hegy lábánál található Jiszreel „kútjához” - a mai En-Harodhoz. Felderítőket küldtek a hegyre, akik aggasztó hírekkel tértek vissza: a szövetséges erők több mint tizenötezer főt számláltak több száz harci szekérrel - gyakorlatilag megtöltötték a völgyet. Az izraeliták négy az egyhez arányban álltak, s természetesen szekereik sem voltak.

Labaju úgy határozott, nincs más lehetőség, mint felvinni gyalogságát Gilboa hegyére, ahová a filiszteus harci szekerek nem tudnak feljutni, s a gyalogságnak is fel kell másznia a meredek északi lejtőn, mielőtt rátámadhatnának az izraelitákra. Ez az izraelita hadviselés egyik bevett taktikája volt, amelyet már Bárák is sikerrel alkalmazott Sziszera ellen. Az izraeliták hadálláspontja valamelyest kiegyenlítette a két hadsereg számbeli különbsége miatti aránytalanságot. Az izraeliták tehát letáboroztak Gilboán, ahonnan beláthatták az egész, bronzfegyverektől és -páncéloktól csillogó Jiszreel-völgyet.

Labaju amalekita alattvalói (akiket a gát-kármeli Tagú vezetett), a Kármel-dombságon és Gina völgyében éltek, s most Gina - mai Dzsenin - falujától északra helyezték el őket, hogy védelmezzék az izraeliták hátát nyugatról, az átkaroló támadások ellen. Az északi amalekitákat Labaju alig hat hónappal korábban győzte le, s most kénytelen-kelletlen Izrael parancsainak engedelmeskedtek. Kialakultak a csatasorok, s minden készen állt a filiszteus-izraelita háború döntő ütközetéhez.

A filiszteus gyalogság észak felől közelítette meg a Gilboa-hegyet, s nekilátott, hogy a fenyőerdővel borított hegyoldalon feljusson a csúcsra. Az izraeliták felkészültek az összecsapásra, s bíztak benne, ellenfelük elfárad, mire feljut a hegy tetejére. Azonban a leleményes Suvardata/Achis, Gát királya, a szövetség vezetője még nem játszotta ki minden kártyáját - volt még egy húzása, s bízott benne, ezzel elsöpri Izrael stratégiai előnyét, és gyors győzelmet arathat. Titokban felvette a kapcsolatot a gát-kármeli Tagúval, s megállapodott vele, hogy álljon át a filiszteusok oldalára.

A csata reggele előtt Gát, Tanaach és Megiddo harci szekerei hajnalban kisurrantak a filiszteus táborból és elindultak nyugat felé, a Gina völgye felé vezető úton. Az amalekiták itt állomásoztak, hogy nyugatról védjék Labaju seregének hátát, ám az éjszaka során csendben odébbálltak. Senki sem volt ott, hogy megállítsa a filiszteus szekereket, hogy megkerüljék a Gilboa-hegyet és hátulról támadjanak az izraelita seregre.

A szekereken ott voltak Gát legjobb íjászai is. Gyorsan felvitték őket a hegy enyhén lejtő déli oldalán egészen egy kilométerre az izraelita seregtől, amely a csúcson állt és északra nézett. Labajut, Jonatánt és az izraelita parancsnokokat teljesen váratlanul érte a támadás. Nyílzápor borította el az izraelita parancsnoki központot, és számos kulcsfontosságú személy odaveszett, maga Labaju is halálos sebet kapott. A filiszteus íjászok egymás után küldték útjára nyilaikat az izraelita hadsereg irányába, s Jonatán, valamint fivérei is odavesztek, mialatt a filiszteus gyalogság elérte a csúcsot észak felől. Az izraeliták rémületükben egyenesen beléjük futottak, mikor megpróbáltak elmenekülni a halálos nyílzápor elől. A csata kétórás véres küzdelem után véget ért.

106. kép: Gilboa mezeje, ahol meghalt Labaju, és „ahol szégyen érte a hős pajzsát”. A fi- liszteusok árulással győzték le Izrael első királyát. (2Sám 1:19-21)

Labaju nem élte meg, hogy lássa Izrael dicstelen bukását. A nyílvesző hatására, amely épp háta közepén találta el, sok vért vesztett. Mivel nem akarta, hogy élve elfogják, és a fáraó elé vigyék, Izrael első királya harcoshoz méltó halált választott és kardjába dőlt.

Ehnaton utasításokat adott filiszteus alattvalóinak, mit kell tenniük a lázadó habiruval, ha sikerül élve elfogniuk: Egyiptomba kell szállítaniuk, ahol szertartásos keretek között kivégzik. Labaju öngyilkossága megakadályozta ezt, s Megiddo királya szabadkozó levelet írt a fáraónak, amelyben kifejti, miért nem tudta teljesíteni ura kérését.

Továbbá én (a megiddói Biridija) sürgettem fivéreimet (a filiszteus urakat): „Ha a király, az én uram istene megadja, hogy legyőzzük Labajut, akkor élve kell a király, a mi urunk elé vinnünk őt.” Ám a lovam felbukott, és Jasdatával (Tanaach királya) lovagoltam együtt, mögé kerültem (ti. Labaju serege mögé). Ám ők (a filiszteus íjászok) még érkezésem előtt megölték (Labajut). (AL 245.)

Az izraelita király és fiai, Jonatán, Melkisua és Abinadab testét a diadalmas filiszteusok megkeresték, és Gilboa hegyéről lehozták Bet-Seán erődjébe, a Jiszreel-völgy keleti végébe. Itt lefejezték az izraelita királyi család tagjainak holttestét, hogy kopjákra szúrva hordozzák Gát hadserege előtt, ahogy a katonák diadalmasan visszatértek Filiszteiába. A fejetlen holttesteket kilógatták Bet-Seán falára, hogy figyelmeztetésként szolgáljanak mindazoknak, akik arra vetemednek, hogy szembeszegüljenek Egyiptom fáraójával.

Háromezer évvel később Bet-Seán feltárója, Amihai Mazar profeszor aprócska pecséthengert talált, rajta ékírásos üzenettel:

Labajunak, az én uramnak szólj: üzenet Tagútól: „A királynak, az én uramnak. Figyelmesen végighallgattam nekem küldött üzeneted... [sérült]”

A szerencsés régészeti lelet kivételesen személyes tanúságtétel Izrael első királyának szomorú sorsáról. Labaju király attól a szövetségesétől kapta ezt az üzenetet, aki a csata napján elárulta őt, miközben úgy tett, mintha hűen követné az izraelita király rendelkezéseit. A rövid üzeneteket rendszeresen pecséthengeren küldték el egymásnak az emberek, amelyet zsinóron a futár nyakába akasztottak. Labaju, aki már Gilboában állomásozott, saját nyakába akasztotta Tagú üzenetét, hogy megőrizze. Az apró pecséthengert Bet-Seánba vitték a király holttestén, mielőtt Labaju kifüggesztett maradványairól a földre esett volna, hogy aztán csodálatos módon rátaláljanak 1993. október 14-én.

„Hogy estek el a hősök?”

Labaju veresége és halála Ciklagban érte Dávidot - egy amalekita hozta a hírt abból a ginai törzsből, amelyik elárulta az izraelita királyt. Dávid, a habiru törzsfőnök egyáltalán nem volt apósa, a király hűséges barátja és követője, mégis őszintén lesújtotta a hír, hogy Izrael ekkora vereséget szenvedett a filiszteusoktól. Elvégre ő maga is izraelita volt Júda törzséből, aki Labaju lányát vette feleségül. Dávidot súlyosan érintette Jonatán halálhíre is: megszaggatta ruháját, így gyászolta Jahve felkentjét, Izrael legbátrabb fiainak elvesztését. Az amalekitát rövid úton kivégezték, amiért balszerencséjére ilyen rossz híreket hozott.

A következő napokban a törzsek mélységes gyászba estek, és halottaikat siratták, Dávid pedig egyre többet tudott meg a csata részleteiről. A habiru törzsfőnök hírét vette a ginai népesség és Achis közötti megállapodásnak, amely lehetővé tette a filiszteusoknak, hogy délről támadjanak az izraelitákra; hogy a király saját állítólagos szövetségesei árulása miatt veszett oda. A fiatalember, aki egykor lantját pengette és énekelt, hogy elkergesse Izrael első királyának komor gondolatait, most ismét lantot ragadott, ám ezúttal siratóéneket komponált Labaju dicstelen végéről.

Izrael, dicsőséged ott hever holtan a dombjaidon. Hogy estek el a hősök? Ne adjatok hírt róla Gátban, ne híreszteljétek Aszkolon utcáin. A filiszteusok lányai ne örüljenek, a körül- metéletlenek lányai ne ujjongjanak. Gilboa hegyei, se harmat, se eső ne öntözzön benneteket, hitszegő földeteket, ahol szégyen érte a hős pajzsát. (2Sám 1:19-21)

Történeti és régészeti háttér

Az ugariti napfogyatkozás

Az Új Kronológia egyik kulcsfontosságú csillagászati viszonyítási pontjához érkeztünk: a napnyugtakor észlelt napfogyatkozáshoz, amelyet Ugaritban jegyeztek le Kr. e. 1012. május 9-én.

Wayne Mitchell aprólékos vizsgálatnak vetette alá ezt az eseményt, miután a régészeti adatok alapján elkészült az amarnai kor időrendje az ÚK szerint, s eredményei bizonyították, hogy az Új Kronológia megállja helyét ebben a történeti időszakban. Érvelése a következő:

A Szíria északi partvidékén található ugariti királyi palota levéltárában kis agyagtáblára bukkantak. A könyvtárban tűzvész pusztított (a KTU-1.78. számú tábla kiégett és megfeketedett a tűzben).

A KTU-1.78 első oldalán a következő ékírásos szöveg áll: „Az újhold napján Hijaru (hónapjában). (A nap) szégyenben maradt, mikor a Nap(istennő) lenyugodott, s Rasap volt kapujának őre.” A hátsó oldalon pedig: „Két májat megvizsgáltak - veszély!”

A szöveg értelmezése szerint április/május holdhónapjának újholdja első napján a Nap fogyatkozásnak indult, mikor - Ugaritból nézve - lenyugodott a tenger irányában. A napfogyatkozáshoz a Rasapként - kánaánita Resef - ismert csillagjegy/égitest volt a legközelebb. A csillagászati jelenséget baljós előjelként értelmezték, miután megvizsgáltak néhány birkamájat, hogy ezzel ellenőrizzék a jelet.

Az egyetlen napnyugta idején bekövetkezett teljes napfogyatkozás az április/májusi holdhónapban - a kánaánita Ajaru hónapban - Kr. e. 1400 és 1000 között az, amelyik Kr. e. 1012. május 9-én történt 18:17-kor (a napnyugta 18:40-kor volt). Mialatt a Nap félig-meddig árnyékban lenyugodott, az Orion-csillagkép közvetlenül mellette volt

A pusztulást általános megegyezés szerint a KéB II-A időszakára teszik, azonban Türosz királya, Abimilku amarnai levelében pontosabb kormeghatározás olvasható. Abimilku tábláját a ráfestett hieratikus jegyzék (Ehnaton) 12. uralkodási évére keltezi. A levélben a király jelentést tesz a fáraónak arról, hogy az ugariti Nikmaddu király palotájának egy része leégett. A kortárs beszámoló nagy valószínűséggel a KéB II-A időszakára datált tűzvész régészeti leleteinek történelmi bizonyítéka, s ha így van, a KTU-1.78. számú táblán olvasható események időpontja pontosan meghatározható, Ehnaton uralkodásának 11/12. évére esett (ÚK = Kr. E. 1012).

látható az égen. Orion, a harcos-vadász isten jelképezheti Rasapot (aki feltehetően megfelelt a babiloni hadistennek, Nergalnak).

Ehnaton uralkodásának tizenkettedik évét az ÚK szerint úgy kaptuk meg, hogy visz- szafelé számoltuk a dinasztiákat Kr. e. 664-től (ehhez a Fáraók és királyokban leírt kiigazított Harmadik Átmeneti Kort használtuk, ahol I. Sesonk uralkodásának ideje Kr. e. 822-802). Ehnaton 12. éve csillagászati adatok alapján pontosan megegyezik azzal, amelyiket korábban a régészeti adatok alapján határoztunk meg, vagyis igazolja az Új Kronológia helyességét.

tották.

Az ÚK korábbi időpontjait ugyancsak megerősítették a csillagászati adatok (hold- és napfogyatkozások), ahogy azt Wayne Mitchell (és Dávid Lappin) vizsgálatai bebizonyíBővebben lásd: Fáraók és királyok, 235-238.; Wayne Mitchell: „Ancient Astronomical Observations and Near Eastern Chronology” JACF 3 (1989/1990), 7-26; Dávid Lappin: „The Decline and Fali of Sothic Dating”, JACF 9 (2002), 73-87.

A XVIII. dinasztia az Új Kronológia szerint

1. Ahmesz (25 év)        = Kr. e. 1202-től 1178-ig

2. I. Amenhotep (21 év)        =        Kr.        e.        1178-tól        1158-ig

3. I. Tuthmószisz (13 év)        =        Kr.        e.        1158-tól        1146-ig

4. II. Tuthmószisz (13 év)        =        Kr.        e.        1146-tól        1134-ig

5. Hatsepszut (21 év)        =        Kr.        e.        1134-től        1113-ig

6. III. Tuthmószisz (54 év)        = Kr. e. 1134-től 1082-ig

7. II. Amenhotep (31 év)        = Kr. e. 1087-től 1057-ig

8. IV Tuthmószisz (10 év)        =        Kr.        e. 1057-től        1048-ig

9. III. Amenhotep (37 év)        =        Kr.        e. 1048-tól        1012-ig

10. Ehnaton (17 év)        = Kr. e. 1023-tól 1007-ig

11. Nofernoferuaten (9 év)        =        Kr.        e. 1011-től        1000-ig

12. Tutanhamon (9 év)        =        Kr.        e. 1007-től        998-ig

13. Ai (12 év)        = Kr. e. 998-tól 987-ig

14. Horemheb (29 év)        = Kr. e. 990-től 962-ig

Labaju amalekita alattvalói

Amikor ISám 15-ben beszámolnak arról, hogy Saul hadjáratot indít az amalekiták ellen, ezt általában úgy tekintik, hogy háborút viselt a Negevben. Azonban jó okunk van azt feltételezni, hogy nem erről van szó, s itt valójában teljesen másik amalekita csoporttal van dolgunk, amelyik a Karmel-hegységben és annak környékén élt, amely elválasztja a Sáron-síkságot a Jiszreel völgyétől.

Diana Edelman vizsgálatai nyomán Peter van dér Veen meggyőző érveket sorakoztatott fel amellett, hogy Labaju/Saul katonai tevékenysége alapvetően északra összpontosult, ahol az volt a célja, hogy egyesítse a Jiszreel mögötti törzsi területeket egészen a Benjámin, Manassze és Efraim törzseinek területe jelentette központi térségig. Ehhez a területeket elválasztó alacsonyabb síkságokat igyekezett megszerezni. Ha sikerült volna a terve, az izraelita király ellenőrzése alatt tartotta volna a Jiszreel völgyén áthaladó Via Maris kereskedelmét. Ez a stratégiai elképzelés vezetett végül a katasztrófával végződő gilboai csatához, ahol Labaju meghalt.

A Bírák 12:15-ből egyértelműen kiderül, hogy noha az amalekiták elsősorban Júda területétől délre éltek, Szichemtől nyugatra, Efraim törzsének dombságánál is találhatók közösségeik. A Bírák 12:15 szerint Abdon izraelita bírát „Piratonban temették el, Efraim földjén, az amalekiták hegységén” (így szerepel az Otestamentum maszoréta, Szíriái, targumi és vulgáta változatában). Har-Amaleknek tehát Szamaria nyugati dombjain kellett lennie, a Sáron-síkság mellett. Piraton talán azonos a modern Faratével (Szichemtől 10 kilométerre délnyugatra), esetleg a Dotan közelében lévő Firaszinnal.

Edelman felvetése szerint az amalekiták, akik ISám 14:48-ban és az ISám 15-ben hosz- szabban szerepelnek, Efraim és Manassze törzsének területén éltek, ahol az amalekiakat mint Izrael „fosztogatóit” említik (héber: sósé). Edelman szerint Saul királysága, vagyis az általa ellenőrzött területek közé nem tartozott a Jeruzsálemtől délre elterülő Júda felföldje, így sokkal valószínűbb, hogy azokkal az amalekitákkal foglalkozott, akik Saul területének határán éltek, nem pedig azokkal, akik Júda területén túl, a messzi délen táboroztak.

Miután legyőzte az amalekitákat, Saul oszlopot emeltetett - itt a héber jad szót használják, ami „kez”-et jelent - Káraiéiban (ISám 15:12). Ahelyett, hogy Júda déli területén keresné ezt a helyet, Edelman hajlamos ezt a jól ismert Kármel-nyereggel azonosítani, amely „híres volt arról, hogy az emberek itt emelnek emlékeket”. Nagyon is valószínű,

107. kép: Saul királysága, ahogy a Bibliából kiolvasható, nagyjából megfelel annak a területnek, ahol Labaju uralkodott az Amarna-Ievelek tanúsága szerint, beleértve a Jordánon túli területeket is.

hogy az I. Sesonk izraeli hadjáratában szereplő Jad-Hamelek („a király keze”) nem más, mint az a hely, ahol Saul/Labaju, Izrael királya „kezet” emelt magának.

Az Amalek ellen viselt háborúban Saul azt tanácsolja a kenitáknak - akik egykor Mózest segítették hogy hagyják el a területet, mert így elkerülhetik a vérengzést. A kenitákról úgy tartják, délen laktak, azonban jelen esetben rendelkezünk olyan hivatkozással, amelyben északon említik ezt a törzset, amikor Jael, a kenita menedéket ad

Sziszerának, Hacor katonai parancsnokának azt követően, hogy Debora és Bárák csatát vállalt vele ajiszreelnél (Bírák 4:17 és 5:24).

Az amalekita futár, aki meghozza Dávidnak Saul halálhírét, azt mondja magáról, „egy amalekitának, egy betelepült jövevénynek” a fia, ami arra utal, hogy törzse azon a területen élt, ahol a gilboai csata lezajlott (2Sám 1:13). Mindezek alapján úgy tűnik, amalekita és kenita közösségek éltek Saul területe szomszédságában.

Bster van dér Veen azt az érdekes feltételezést említette meg, hogy a héber sósé szó (fosztogató), amelyet az amalekitákra használnak, kapcsolatban áll az egyiptomi soszu kifejezéssel, amelyet a Negev területén élő nomád népességre használtak - továbbá a Bibliában szereplő amalekiták elsősorban ugyanazon a helyen éltek, ahol az egyiptomi szövegekben élő soszúk. Éppen ezért különösképpen érdekes vizsgálódásunk szempontjából, hogy a XIX. dinasztia végén élt Hori írnok megemlíti, hogy soszúk élnek Vádi Arában - amelyet azonosítottak az Anma-hágóval - a Kármel-hegységben (Anastasi Papirusz I.). Ugyanilyen érdekes az AL 246. számú amarnai levél, amelyben a gilboai csata utáni időkben Labaju fiaival szövetségben lévő szutúkról esik szó. A szutú kifejezés akkád nyelvű megfelelője az egyiptomi soszúnak. Mindezek alapján a következőket állapíthatjuk meg:

1. A bibliai amalekiták azonosak az egyiptomi aamúkkal és soszúkkal.

2. Manethón hükszószai a „soszúk urai” voltak, és - mint ahogy azt kifejtettem - az anakiták/indoeurópai uralkodók az Egyiptomot megtámadó amalekita nomád hordák felett.

3. A soszúk az egységes királyság idején a Kármel-hegységben és Efraim törzsének területén, a nyugati felföldeken éltek. Egyiptomi feljegyzések is alátámasztják ezt a kijelentést (I. Széthi hadjáratának domborművei és Anastasi Papirusz I.)

4. Tagú, Gát-Kármel uralkodója nagy valószínűséggel amalekita törzsfőnök volt, aki Labaju/Saul alattvalója lett, miután Izrael legyőzte a Kármel térségében élő amalekita közösséget.

5. Tagú egységei elárulták új urukat Saul uralmának kulcsfontosságú csatájában azzal, hogy átengedték a filiszteusokat, akik így az amalekita területen keresztül hátba támadták délről az izraelitákat Gilboa hegyénél.

Bővebben lásd: D. Edelman: „Saul’s Battle Against Amaleq (ISám 15)”, JSOT 35 (1986), 71-84. Az izraelita királyság Amarna kori felemelkedése és a habiruk problémájának részletes vizsgálatát lásd: P van dér Veen: „The el-Amarna Habiru and the Early Monarchy in Israel”, JACF 3 (1989), 72-78; B. Newgrosh et al.: „The el-Amarna Letters and Israelite History”, JACF 6 (1992), 33-64. Elhanan hurrita nevéről bővebben lásd az M. Heide és P van dér Veen között lezajlott vitát: „A Test of Time and Comparative Semitism”, JACF 8 (1999), 31-42.

„Izrael és Dávi előtt. A

DÁVID ROHL

AZ ELVESZETT TESTAMENTUM

Tizennegyedik fejezet

DÁVID, A KATONAKIRÁLY

(Sámuel második könyve 2:1-től Királyok első könyve 2:11-ig)

Mutbaál és Dávid - Abner halála - Mutbaál meggyilkolása - Jeruzsálem

elfoglalása - Diadal a filiszteusok felett - Dávid építőtevékenysége - A dávidi

háborúk - Hadad-ezer - Egyiptom birodalma szétesik - Batseba - Absalom

felkelése — A vész — Adonija és az öröklés

A történet

Tudja meg a király, az én uram, hogy a habira [egyes számban], aki felkelt az ország ellen: a király, az én uram istene kezembe adta és én lesújtottam rá. (AL 366.)

E

zt a rövid üzenetet küldte Gát szeranja Ehnatonnak, hogy jelentse Labaju/Saul halálát. Ehnaton tizenhárom éve ül ekkor a trónon (Kr. e. 1011). Apja és társuralkodója, III. Amenhotep kevesebb mint egy éve halt meg, s Egyiptom szépséges királynője, Nofernoferuaten Nofertiti foglalta el az öreg király palotáját a fáraó társuralkodójaként. Nofertiti neve eltűnik a történelemből, ahogy az idegen uralkodó lánya megkapja a vörös és fehér koronát és új fáraói személyiséget kap: Anhheperuré Nofernoferuaten. Ezzel egy időben Elhanan - a bibliai Dávid - megragadja a kínálkozó lehetőséget, mialatt Izrael még keresi egyensúlyát Labaju király és a trónörökös, Jonatán halálát követően. Dávid elfoglalja apósa trónját és felkenik Júda királyává, így uralkodik az ősi pátriárkái központból, Hebronból. Am nem ő az egyetlen, aki szeretné megszerezni az ellenőrzést Izrael földje felett.

108. kép (szemben): Horemheb hadvezér fogadja Tutanhamon elismerését a Palesztina déli részébe vezetett hadjáratot követően (Horemheb memphiszi sírja).

Labaju fiai közül nem veszett oda mindegyik Gilboa hegyén. Mielőtt elfoghatták volna, MUTBAÁL-t elvitte a harcmezőről Labaju hadvezére, ABNER, s a Jordán másik oldalára küldte, Gileádba. A király második legidősebb fiát itt királlyá kiáltották ki, és MAHANAIM-ban, valamint a Bét- Seánnal szemben, a Jordán másik partján található Bellában létrehozták a száműzetésben lévő király udvarát (AL 256.).

Jábes-Gileád népe vakmerő tettre szánta magát és éjjel átkelt a Jordánon Bét-Seánba, s levetették Labaju, Jonatán, Melkisua és Abinadab testét a város faláról, majd visszasiettek Mahanaimba, hogy megfelelő módon elhamvasszák és eltemessék a halottaikat. Sajnos rendes temetésre nem volt lehetőség, mivel Labaju fejét körbehordozták a fíliszteus városokban, hogy ezzel szertartásosan megalázzák.

Mivel a Jiszreel völgye Izrael ellenségeinek kezébe került, s Bét- Seánban fíliszteus egységek állomásoztak (AL 289.), Mutbaál nem tudott túl sokat tenni annak érdekében, hogy az északon élő törzseket egyesítse a központi területeken és a Jordánon túl élő társaikkal. Ezzel egy időben az új király apjának, régi ellenfelének, Dávidnak sikerült éket vernie a benjaminita uralkodóház és Jisuja (Izáj) vezető judaita családja közé. Azzal, hogy felajánlotta katonáit Gát fíliszteus királyának Labaju ellenében, Dávid gyakorlatilag leválasztotta törzsét a szövetségről. Izrael királysága kettészakadt, Mutbaál uralkodott a törzsek nagyobbik része felett északon és keleten, Dávid pedig Júda nagy létszámú törzsének parancsolt a Jeruzsálemtől délre lévő dombságon.

Úgy tűnik, mindkét fél hallgatólagosan elfogadta ezt a helyzetet, mivel az adott pillanatban az volt a legfontosabb, hogy visszaszorítsák a filiszteusok terjeszkedését, s biztosítsa mindazt, ami Gilboát követően megmaradt a királyságból. Dávid, aki továbbra is két szerepet alakított, egyrészről izraelita törzsi vezető volt, másrészről habiru zsoldos Gát királyának szolgálatában, a Negevben lévő Ciklagból Hebron anakita városába tette át székhelyét, ahol a héber pátriárkák nyugodtak a machpelai barlangban. Labaju halálát követően néhány héten belül Jisuja legfiatalabb fiát, aki születéskor az Elhanan nevet kapta, hurrita és judaita követői Tadua/Dadua néven királlyá koronázták. Ezzel kezdetét vette Dávid hét és fél éves hebroni uralkodása.

Dávid természetesen azért követelhette magának a trónt, mert elvette felségül Labaju lányát, Michalt. így a király veje lett belőle, s hiába esett ki a király kegyéből, Labaju továbbra is fiának ismerte el őt (lásd például ISám 24:17). Még a gáti Achis is felismerte, előnye származik abból, ha szövetségesét királynak ismeri el a déli dombvidék felett. A fíliszteus szerannak is megvoltak a maga elképzelései arról, hogy visszaszerzi az ellenőrzést Kiltu (bibliai Keila) városa felett, amely nemrég Abdi-Hepa, a je- ruzsálemi jebuzita közösség vezetőjének védelmét kérte. Most, hogy Dávid

MUTBAÁL: héber Isbaal, „Baal embere”. ABNER: „Atyja a fény”. MAHANAIM: Hirbet Mahna Vádi Dzsábesban.

Hebronban, Abdi-Hepa déli határán állomásozott, Achis pedig nyugatról nyomást gyakorolt rá, a jebuzitáknak komoly erőfeszítésükbe került Kiltut megtartani. A város hamarosan visszatért Gáthoz. A fáraónak írt levelében Szuvardata/Achis - régi ellenfeléhez, Labajuhoz hasonlóan - azt állítja, csak olyan várost szerzett vissza, amely pénzügyi okokból került át Jeruzsálem uralkodójához.

Mondd el a királynak, az én uramnak, az én istenemnek, Napomnak. Szuvardata, szolgád, lábad porának üzenete: A király, az én uram engedélyt adott nekem, hogy hadat viseljek Kiltu (Keila) ellen, s én háborút viseltem ellene. A város most békében van velem. A városom visszakerült hozzám. Miért írta Abdi-Hepa Kiltu népének, hogy „itt az ezüst, kövessetek”?.. . Emellett Labaju, aki korábban elvette városaikat, most halott, ám Abdi-Hepa most új Labaju és elveszi városunkat! (AL 280.)

így aztán - legalábbis egy időre - Dávid továbbra is Gát alattvalója maradt, mivel filiszteus szomszédjára szövetségesként volt szüksége, mialatt titokban felkészült arra, hogy elűzze a jebuzitákat és elfoglalja Jeruzsálemet. Azzal, hogy Achissal összefogva fellépett Abdi-Hepa ellen, elrejthette saját elképzeléseit, miszerint az egész dombvidéket saját ellenőrzése alá vonja, s ezután fdiszteus urai ellen forduljon a nyugati síkságon. Míg a megfelelő pillanatra várt, Dávidnak más eseményekkel kellett szembenéznie.

Bosszúszomj

A gilboai csatát követően mind Mutbaál, mind Dávid a bosszúra gondolt: bosszúra a gilboai amalekitákon, akik elárulták Izrael első királyát. A két izraelita király nyomást gyakorolt a Sáron-síkság városainak vezetőire, hogy söpöijék el Labaju árulóit, mivel ezt saját maguk az alföldön lévő filiszteus jelenlét miatt nem tudták végrehajtani. Nem volt más eszközük, csakis a politikai nyomásgyakorlás. Egy BALU-MEHIR-től való levél arról számol be Ehnatonnak, Labaju két életben maradt „fia” nyomást gyakorol rá, hogy büntesse meg Gina népét.

Mondd meg a királynak. Balu-Mehir, a szolgád üzenete. Tudja meg a király, az én uram, hogy a király, az én uram ellen fellázadt két fia, Labaju két fia elhatározta, hogy elveszi a királytól, az én uramtól a földeket azon kívül, amelyeket apjuk elvett. Tudja meg a király, az én uram, hogy Labaju két fia

BALU-MEHIR: „Baal harcos”, más írásmód szerint Balu-urszag, melyben a második elem egy sumer logogram (szójel).

napokon keresztül üzeneteket küldött hozzám, s így szóltak: „Miért adtad át Gát-Padallát a királynak, a te uradnak, azt a várost, amelyet Labaju, a mi atyánk elfoglalt?” Labaju két fia folyton ilyen szókat szólnak hozzám, s azt mondják: „Viselj háborút Gina népe ellen, amiért megölték atyánkat. Ha pedig nem viselsz ellenük háborút, akkor ellenségeid leszünk”. így válaszoltam kettőjüknek: „A király, az én uram istene megakadályozza, hogy háborút viseljek Gina népe ellen, mert ők a király, az én uram szolgái.” (AL 250.)

Vagyis egy időre Labaju két „fia” összefogott egymással, hogy lesújtsanak a közös ellenségre abban a pillanatban, amikor Izrael morálja a lehető legalacsonyabb volt. Azonban nemsokára előtérbe került a versengés, mikor Jeruzsálemtől északnyugatra, Gibeon tavánál a két oldal katonái szembetalálkoztak egymással. Egy Brian életébe illő jelenet során tizenkét katona állt fel egymással szemben a két táborból, előhúzták kardjukat, s ellenfelük oldalába döfték. Huszonnégy ember esett össze holtan a Mutbaál benjaminita katonái és Dávid - az Ajab/Joáb vezetése alatt álló - judaita erői közötti összecsapások bizarr előjátékában. Végül háromszázhatvan főnyi veszteség után Abner serege meghátrált, s magát a hadvezért Ajab legfiatalabb öccse, a fürge lábú Azahel vette üldözőbe. Abner üldözője ellen fordult és megölte, mielőtt átkelt volna a Jordánon Mahanaimba; tettéért Ajab hamarosan megfizetett neki.

Gyilkosság és további bosszúk

Hamarosan világossá vált, hogy Mutbaál nem ér fel Labajuval. A király „ágyékából való fia” nem volt olyan erős akaratú, mint Labaju „családi úton érkezett fia”. Mutbaál Kánaán egyiptomi kormányzója - mára elveszett - dorgáló levelére írott válaszában déli társuralkodóját hibáztatja a jelenlegi politikai zavarokért, s bevallja, fogalma sincs róla, Dávid katonai parancsnoka, Ajab (bibliai Joáb) - a nyugtalanság egyik fő oka - hol rejtőzködik. Ha a fáraó vizsgálója szeretné letartóztatni Dávid/ladua hadseregének önfejű vezetőjét, Júda királyánál kérdezősködjön, s a parancsnok Hebronban lévő apjánál ahelyett, hogy Izrael ártatlan királyát vádolná, aki békében uralkodik a Jordán túlpartján.

Mondd meg Janhamunak (az új egyiptomi kormányzónak), az én uramnak. Mutbaál (Isbaal), a te szolgád üzenete: Uram lába elé borulok. Hogyan lehetne azt mondani jelenlétedben, hogy „Mutbaál megfutamodott. O rejtegeti Ajabot (Joábot)”? Hogyan futamodhatna meg Pella királya a megbízott elől, a király, az ő ura képviselője elől? Úgy éljen a király, az én uram! Úgy éljen a király, az én uram! Esküszöm, Ajab nincs

Pellában. A valóság az, hogy két hónapja a [harc]mezőn (ti. hadjáratban) van. Kérdezd Benenimát! Kérdezd Daduát! Kérdezd Jisuját! (AL 256.)

Ebben a különleges forrásban, amelyet a fáraó amarnai levéltárának padlóján találtak, számos olyan nevet találunk, amely az izraelita királyság első korszakához köthető.

1. Mutbaál (bibliai Isbaal, „Baál embere”) - Labaju/Saul fia és utóda.

2. Tadua (bibliai Dúd/Dávid, „[Ja] kegyeltje”) - Júda királya.

3. Ajab (bibliai Jaab/Joáb, „Ja az atyám”) - Dávid hadvezére.

4. Jisuja (bibliai Izáj, „Ja embere”) - Dávid apja.

5. Benenima - Baana/Ben-Ana („Ana fia) írásváltozata, a tiszteletet kifejező töbes számú végződéssel - helyi izraelita hadúr, aki nemsokára kiveszi részét Mutbaál meggyilkolásából.

Mutbaál helyzete nem volt valami rózsás. Egyre kevésbé tudta kézben tartani Izrael törzseit, mivel Dávid, Júda királyának befolyása egyre növekedett. Nem kellett sok idő hozzá, és Mutbaál nagy hatalmú hadvezére, Abner is felismerte, hogy rossz oldalt választott a gilboai katasztrófa utáni szakadás-

109. kép: 256. Amarnai levél, amelyet Mutbaál küldött Ehnatonhoz, benne Sámuel ótesta- mentumi könyvének öt szereplőjét is megemlítik (British Múzeum).

bán. Az izraelita hadúr titokban találkozót szervezett, s Hebronban Dávid elé járult. Ebben az időben - ahogy arra Mutbaál is utal Janhamuhoz címzett levelében - Ajab hadjáraton volt. Dávid hadvezére aznap ért vissza Hebronba, amikor Abner elindult vissza, Mahanaimba. A hadvezért elöntötte a harag, amiért Dávid titokban tárgyalni kezdett esküdt ellenségével, s futárokat küldött Mutbaál hadvezére után, akik Sziránál érték utol. Abner kelletlenül bár, de visszatért Hebronba, mivel azt mondták neki, Dávid folytatni szeretné a tárgyalásokat. Am amint kíséretével a város falai alá ért, a hadvezért félrevonták, s kiderült, hogy Ajab vár rá, aki öccse, Azahel haláláért bosszút állt Mutbaál első emberén. Dávid természetesen nyilvánosan megsiratta a bátor izraelita harcost, megszaggatta ruháját, ahogy akkor tette, amikor elérkezett hozzá Labaju halálhíre. Azonban sokat elárul, hogy Ajabot nem fogták le bűntettéért és továbbra is Dávid hadvezéreként szolgált. Ez volt az első a Dávid uralkodásának első éveit jellemző szerencsétlen gyilkosságok, halálesetek közül, miközben a király biztosítani igyekezett politikai és magánéleti elképzeléseinek megvalósulását.

A következő kiiktatásra váró személy maga Mutbaál volt. Labaju másodszülött fia a Jordán völgyében lévő Pellából nyári palotájába költözött, Mahanaimba, ahol uralkodása második évének kilencedik hónapjában egyik délután épp a kamrájában pihent, amikor két benjaminita törzsfőnök - Benenima (bibliai Baana) és Rechab - Mahanaimba érkezett, belépett a király termeibe és álmában megölte a királyt. A gyilkosok levágták Mutbaál fejét és elküldték Dávidhoz, mivel úgy vélték, a király bizonyára megjutalmazza őket hűségükért. Ám akárcsak annak a fütárnak az esetében, aki Labaju halálhírét hozta, Dávid kivégeztette Mutbaál gyilkosait és megsiratta a Benjámin véréből való második király halálát. Sohasem derült ki, vajon tudott-e Dávid a vetélytársa megölésére kidolgozott tervről. Csak annyit állapíthatunk meg, Mutbaál eltávolításával elhárult az utolsó akadály is Dávid útjából, hogy egész Izrael királya legyen. Két év alatt minden probléma megoldódott: Saul király meghalt, s az összes fia - Jonatán, Mutbaál, Melkisua és Abinadab - ugyancsak halott volt, ráadásul a nagy hatalmú hadúr, Abner sem volt már az élők között.

Mutbaál fejét abba a sírba helyezték Hebronban, ahová Abnert temették, s ezzel Benjámin rövid életű királyi dinasztiája véget ért. Dávidot Izrael királyává választották, s színre lépett Júda királyi dinasztiája, az a dinasztia, amelynek ezer évvel később a názáreti Jézus is tagja lesz a betlehemi József révén.

Jeruzsálem elfoglalása

A Jeruzsálemben élő jebuziták egyre nagyobb veszedelemben éltek. A gilboai csata után váratlan fordulattal összefogtak a környező városállamok és a jebuzi Abdi-Hepa király világosan érezte a rá nehezedő nyomást. Ehnatonnak írott leveleiben nem szépítgette a tényeket: Egyiptom északi birodalma a habiru támadások és a becsvágyó szövetségesek közreműködése révén darabjaira hullott. A gézeri Miliku és a gáti Suvardata/ Achis kulcsfontosságú szerepet játszottak a habiruk támogatásában, hogy ezzel saját területi követeléseiket is megvalósíthassák.

íme, mit tett Miliku és Suvardata az ország ellen: a király, az én uram országa ellen rendeltek csapatokat Gézeiből, Gátból és Keilából. Elfoglalták Rubutit. A király országa megadta magát a habiruknak! (AL 290.)

Azonban a nehézségek valójában Dávidnak és a vele egy időben uralkodó Mutbaálnak voltak köszönhetők.

íme ezt tette Miliku és Labaju fiai, akik a király országát a habiruknak adták! (AL 287.)

A politikai, katonai tevékenység, helyezkedés szinte már átláthatatlan volt. Mindenki azon ügyeskedett, hogy minél jobb helyzetbe kerüljön Kánaán zűrzavaros világában, amely elméletileg a messze délen székelő, s igencsak határozatlan fáraó kezében volt. Még a gázai egyiptomi kormányzó is szerepet kapott a térség destabilizálásában, mikor visszarendelte a fáraó katonai egységeit. Jeruzsálem védtelenül maradt. Abdi-Hepa beszámol Egyiptomnak a komor jövendőről.

Gát-Kármel immár Tagú - az északi amalekita közösség uralkodója - kezében van, Gát (filiszteus) népe pedig Bét- Seánban van (a gilboai csata eredményeként). Talán úgy kellene tennünk, mint Labajunak (Saulnak), aki Szichem földjét a habiruknak adta (a Micmásznál lezajlott csatát követően)? Milkilu (Gézer amorita királya) levelet küldött Tagúnak és Labaju fiainak (Mutbaálnak és Dávidnak), amelyben ezt mondja: „Mindketten legyetek óvatosak! Adjátok meg Kiltu (Keila) népének mindazt, amit kér, s zárjuk körül Jeruzsálemet”. Addaju (az egyiptomi megbízott) átvette a hatalmat a katonák között, akiket Hajú (Amenhotep), Mijaré (Meriré) fia parancsnoksága alatt küldtél ide. Azonban Addaju saját otthonában, Hazzatában (Gáza) állomásoztatja őket és húsz embert visszaküldött Egyiptomba, lúdja meg a király, az én uram, hogy a királynak egyetlen katonája sincs mellettem (Jeruzsálemben)! A király egész országa átállt (a lázadók oldalára)! (AL 289.)

Részletgazdag képet kapunk arról, a filiszteusok Labaju feletti győzelmének közvetlen következményeként milyen nagy nyomás alatt állt nyugatról és délről az a város, amely hamarosan Izrael fővárosa lesz. Az Izrael első királya halálával keletkezett vákuum teljesen kibillentette egyensúlyából a térséget. Gát erői a Jiszreel völgyében állomásoztak, mialatt Gézer és - ahogy az más levelekből kiderül - Gát összefogott Labaju fiaival Jeruzsálem ellenében. Még az egyiptomiak is megvonták katonai támogatásukat az ostromlott Abdi-Hebától. Jeruzsálem királyának levelei két éven belül készültek, amikor Mutbaál uralkodott Mahanaimból és Bellából, míg Dávid Hebronban trónolt Gát alattvalójaként. Miután Mutbaált meggyilkolták, Jeruzsálemre még nagyobb nyomás nehezedett, mivel Dávid végre nyíltan a város megszerzésére törhetett.

Gondoljon a király az ő országára! A király országa odaveszett! Minden ellenem támadt. Hadban állok egészen Steru (Szeir) földjéig, egészen Gát-Kármelig. Az összes király békében van (egymással), de én hadban állok. Úgy bánnak velem, mint egy habiruval, s én nem látogathatom meg a királyt, az én uramat, mert hadban állok. Olyan (egyedül) vagyok, akár a hajó a tenger közepén. A király erős karja elvette a Naharim (Mitanni) és Kasi (Kus) földjét, ám a habiruk most a király összes városát elvették. Egyetlen király sem maradt hű a királyhoz, az én uramhoz - mind elveszett!... Turbazút levágták Szilé (Zsilé, Egyiptom határán) kapujánál. A király nem tett semmit! íme, a habirukhoz kapcsolódó szolgák lesújtottak a lakisi Zimreddára, miközben Japti-Haddát (is) megölték Szilé kapujánál. [A király (most sem) tett semmit!] Küldjön a király egy képviselőt, aki testvéreimmel együtt elvisz engem, s mi a király, a mi urunk közelében halunk meg. (AL 288.)

Abdi-Hepa elkeseredésében még arra is kész volt, hogy feladja Jeruzsálemet és - egyiptomi katonák védelmében - elmeneküljön a fáraó udvarába, ahol nincs közvetlen veszélyben az élete. A térség annyira bizonytalanná vált, hogy azokat a királyokat, akik kíséret nélkül próbáltak biztonságos helyre jutni, Egyiptom határvárosánál megölték.

Ekkor hallunk utoljára Abdi-Herbáról, Jeruzsálem jebuzita királyáról az amarnai levelekben. Védelemre, menekülésre vonatkozó kérlelő hangú leveleiből nem érkezett több. Sámuel második könyvének egyik rövid mondatából megtudhatjuk, miért nem.

Dávid azonban bevette Sión (= Jeruzsálem) várát - ez lett Dávid városa. (2Sám 5:7)

A Bibliában Jeruzsálem uralkodója, akit Dávid legyőzött, Arauna néven szerepel, azonban az arwana hurrita nyelven annyit tesz: „uralkodó”. Az amarnai levelekből megtudhatjuk, mi volt a valódi neve - úgynevezett Mischname, vagyis kevert név, a kánaánita Abdi („valakinek a szolgája) és a hurrita Hepa (egyik istennő neve) szavakból.

Kevés részlet maradt ránk arról, miként vette be Dávid seregével Jeruzsálemet. Ezekből úgy' tűnik, a jelentős erődítménnyel rendelkező városba kis kommandós egységek hatoltak be, akiknek sikerült belülről kinyitniuk a kapukat. Jeruzsálem esetében egy' forrás volt a kerülőút, amelyen bejuthattak a városba - a forrás annak a hegynek a keleti lejtőjén található, amelyen Sión citadellája emelkedett.

A késő bronzkori Jeruzsálem - KöB II-B időszakban épült - vastag kőfala körülbelül a domb felénél húzódott. Az erődítések tövében, a falon kívül található a város vízellátását biztosító forrás, a Gichon, amelyet az Éden egyik folyója után neveztek el. Az erőd lalának középső bronzkori építői nagy tornyot is építettek - ezt ma „Forrás-toronynak” nevezik - négy méter vastag falakkal, hogy' védjék a forrást, nehogy a várost ostromló erők megfosszák tőle a bentlévőket. A forrástól mély, függőleges csatorna (héber: cinnor) indult déli irányba a domboldal mentén, hogy az alant húzódó Kidron-völgy földjeit öntözhessék a Gichon vizével. A csatornát kőlapokkal fedték le, amelyekre földet szórtak, hogy elrejtsék. A forrástól körülbelül hét méterre egy másik föld alatti csatorna elvezette a víz felét nyugati irányba, egy nagy, sziklába vájt medencébe, amely a citadella víztárolójaként szolgált. Ezt két torony - mai nevükön „Medence-tornyok” - védte, így' választották el a tárolót a külvilágtól. A városból lejtős alag- úton keresztül lehetett a vízkészlethez jutni - a vízhordók így biztonságban megtölthették vödreiket, hiszen a tornyok védték őket, majd úgy' térhettek vissza a városba, hogy' ki sem kellett tenniük a lábukat Sión védelmező falai közül. Dávid felismerte, ez lehet a gyenge pont Jeruzsálem egyébként bevehetetlennek tűnő védelmén.

.Ajab önként vállalkozott arra, hogy néhány emberrel bemászik a csatornába, miután leszállt a sötétség. Az öntözőcsatorna egy' pontján kiástak egy' kőlapot és felfeszítették, hogy hozzáférhessenek a csatornához. Észak felé indultak a járatban, míg elérték az elágazási pontot, ahol a másik csatorna nyugat felé indult, a tárolóhoz. Néhány méter után ott voltak a medencében, s már a sziklafalakon másztak, hogy a vízhordók alagútján keresztül bejussanak az erőd falai mögé. Míg Jeruzsálem aludt, Ajab elérte a főkaput, lefegyverezte az őröket, Dávid hadserege pedig közben némán gyülekezett a Kidronban. Az izraeliták, habiru zsoldosaik és hurrita katonai vezetőik berontottak Sionba, százakkal végeztek saját ágyaikban, Abdi-Hebát és családját pedig elfogták. Jeruzsálem jebuzita királya többé egyetlen levelet sem küldött Egyiptomba.

Utolsó összecsapás a filiszteusokkal

Mikor a gáti Suvardata/Achis hírét vette, hogy' Tadua/Dávid elfoglalta Jeruzsálemet, tudta, az. izraelita hadvezér elárulta, s most a korábbiaknál is nagyobb nehézségekkel kell szembenéznie, ha szeretné megtartani a terület feletti uralmát. A filiszteus királynak nem volt más eszköze, mint azelőtt megtámadni korábbi szövetségesét, mielőtt Dávidnak esélye lenne berendezkedni és kiterjeszteni befolyását. Gát serege elindult a dombokon és felvonult Refaim völgyében, Jeruzsálem mellett.

Amikor a filiszteusok meghallották, hogy Dávidot fölkenték Izrael királyává, a filiszteusok mind kivonultak, hogy hatalmukba ejtsék. Dávid hírét vette a dolognak, és a sziklavárba húzódott (ADULLAM). A filiszteusok előnyomultak, és felsorakoztak Refaim síkságán. (2Sám 5:17-18)

A két sereg Kr. e. 1004-ben ütközött meg egymással, s a filiszteusokat visz- szaszorították a síkságra. A harcmezőt később Baál-Peracimnak („áttörések ura”) nevezték el, mert Dávid zsoldosserege könnyedén áttörte ellenfele arcvonalát.

Achis ismét felküldte katonáit a dombok közé, de újból vereséget szenvedtek, s egészen a gézeri hágóig üldözték őket. Dávid új fővárosa ezzel biztonságban volt, mivel a filiszteusok jelentette fenyegetés megszűnt. Suvardata/Achist megszégyenítette korábbi alattvalója, veresége jelzésként hatott a filiszteusok szolgálatában álló habirukra, akik fellázadtak. A gézeri Milkilu azt írta Egyiptomba, hogy Gát királyával együtt mindkettejükre jelentős nyomás nehezedik a dombvidéki habiruk - ti. Dávid és serege - részéről, de még saját habiru szolgáik irányából is.

Tudja meg a király, az én uram, hogy az ellenem és Suvardata ellen irányuló harc súlyos. Mentse meg a király, az én uram országát a habiruktól! Vagy küldjön a király, az én uram szekereket, amelyek elvihetnek minket, különben szolgáink végeznek velünk! (AL 271.)

Akárcsak a jeruzsálemi Abdi-Hepa esetében, Milkilu levelei egyszerre megszakadnak, s Gézerből új uralkodó ír a fáraónak, akit ADDA-DANU-nak hívnak. Egyiptom támogatásával új hadmozdulatokba kezd, amelyek célja, hogy az izraelita terjeszkedést a dombvidékről a síkságra tereljék. Azonnal csapatokat küld Manhatuba (bibliai Manacha), amely Gézer területe és az izraeliták új királyságának határán állt.

Hallottam a parancsot, amelyet a király, az én uram szolgájának írt: „Védd meg a te (egyiptomi) megbízottadat és védd meg a király, a te urad városait!” ... Tudja meg a király, az én uram szolgájától, hogy a hegyek közül harcot viselnek ellenem. Építettem egy házat (ti. egy erődöt), a neve Manhatu, hogy megtegyem az előkészületeket a király, az én uram (egyiptomi) íjászainak érkezésére. (AL 292.)

ADULLAM: A mai Odullam Elah völgye felett. ADDA-DANU: „Haddad ítélkezett”.

Nyilvánvaló, hogy az egyiptomiak nyugtalanul figyelték a dombvidéken születő új hatalmat, s Adda-Danu válaszából az is kiviláglik, hogy a fáraó arra utasította Gézer királyát, bármi áron, de védje meg a part menti síkságon áthaladó kereskedelmi útvonalat.

Hallottam a parancsot, amelyet a király, az én uram írt az ő szolgájának: „Óvd a király helyét, ahol vagy (ti. Gézért)!” Éjjel-nappal úgy teszek, óvom azt. (AL 293.)

Úgy tűnik, ez az erőfitogtatás, amelyet egyiptomi egységekkel is megtámogattak, elegendő volt arra, hogy az izraeliek ne rohanják le a part menti síkságot. A régi fíliszteus magterület és a Sáron-síkság nem került be Dávid elfoglalt területei közé, továbbra is szilárdan tartották Egyiptom szövetségesei. Magát Gézért Izrael sohasem támadta meg, békés úton került a birtokába... Horemheb fáraó jegyajándékként adta oda, mikor Salamon elvette második legidősebb lányát.

Izrael királysága fájdalmakkal teli születésének történetét Sámuel könyvében olvashatjuk: hogyan lázadt fel Saul a fíliszteus elnyomás ellen, s milyen volt rövid, de kalandos uralkodása az egységes Izrael felett, amelynek végén a király fiaival együtt odaveszett Gilboa hegyén, majd az ezt követő politikai küzdelmek a két életben maradt „fiú” között, Mutbaál meggyilkolása, s végül Dávid felemelkedése, aki Jeruzsálem megszerzésével egész Izraelre kiterjesztette uralmát... csodálatos történet, amelyet sokan a Biblia legszebb történeti és irodalmi részeként tartanak számon. Am mennyivel izgalmasabb és gazdagabb lett ez a korszak most, hogy rendelkezésünkre állnak a kortárs Amarna-levelek, amelyek segítségével megismerhetjük a hiányzó részleteket.

Az Új Kronológia szerint az amarnai korszak egybeesett Izrael királyságának első időszakával (Kr. e. kb. 1012-1000), s ez jelentős következményekkel járt a két területre nézve. Ehnaton új megvilágításba kerül, hiszen vallási újításai a Zsoltárok könyvének korában zajlottak le, amikor maga Jahve ábrázolásához is a Napot vették mintául. Az amarnai eretnekség korában, amikor Egyiptom javarészt önmagával foglalkozott, Jahve gyermekei számára új lehetőségek nyíltak meg, amelynek eredményeként a Kánaán déli részén egyre gyengülő egyiptomi befolyás nyomán maradt zűrzavarból kiemelkedett Izrael királysága. Végső soron Ehnaton atonista forradalma volt a közvetlen oka az Egyiptom birodalmának északi részében egymást követő zavaros politikai eseményeknek, amelynek végén Dávid és harcosai Jeruzsálem kapuja alá értek.

Királyi város készül

Kr. e. 1004-et írunk, Dávid uralkodásának nyolcadik évét, az első, amelyet Jeruzsálemben töltött. Ehnaton halott, s egy Tutanhamon nevű fiú ül a fáraók trónján Memphiszben. Amarnában továbbra is Szmenhkaré és a körötte lévő udvar él... Azonban Egyiptom monoteisztikus kísérlete véget ér, ahogy a fény halványulni kezd Ehnaton nagyszabású rögeszméjének helyén.

Miután Dávid elfoglalta a jebuziták erődjét, legelőször királyhoz méltó palotát kellett építtetnie az új izraelita fővárosban. Ajánlatot tett a föníciai Ahiramnak, Türosz királyának - a föníciaiak ügyes tengerészek voltak, s évszázadok óta kereskedtek már Egyiptommal. Ennek eredményeként kiváló mesterségbeli tudással rendelkeztek, hiszen ők látták el a fáraókat kézzel készített luxuscikkekkel. Kővel is dolgoztak, s a keskeny parti sáv mögött húzódó hegyeknek köszönhetően kifogyhatatlan mennyiségű, első osztályú épületfa is rendelkezésükre állt. Libanon a „cédrus földje” volt, s szinte már kötelező volt, hogy a királyi lakhelyet a térség legjobb mesteremberei készítsék - márpedig ezek a föníciaiak voltak.

Dávid és Ahiram (bibliai Hiram) megállapodást kötöttek, amelynek értelmében Izrael új királya kapott egy csapat föníciai kőművest, ácsot és elefántcsont-faragót, akik felépítik és feldíszítik az izraelita király jeruzsá- lemi palotáját. Az épületet a régi jebuzita város legmagasabb pontjára, egy nagy emelvényre építették. A dombot körülvevő fal és a vízrendszert védő tornyok mellett a jebuziták számos teraszt alakítottak ki a keleti lejtőn. A teraszokat a környéken talált kövekből emelt falakkal határolták le, majd feltöltötték törmelékkel, s így padok, nagy lépcsők jöttek létre, amelyekre házakat lehetett építeni. A sok építkezésnek köszönhetően a városfalakon belül a vártnál több terület állt a helyiek rendelkezésére, s így a bővülő népességnek volt hol új házakat építenie. A teraszos szerkezetet miilónak nevezték (a szó egyszerűen annyit jelent, „töltés”). Dávid később folytatta

110. kép: Dávid városa keleti részén található lépcsőzetes kőépítmény, amelyet az egységes királyság korában épült palota alátámasztására készítettek.

A’/. ELVESZETT TESTAMENTUM a milló építését, s helyrehozatta a régebbieket is, azonban először szerette volna kibővíteni azt a teraszt, amelyre a palotát tervezték, s megerősíteni a város meredek keleti lejtőjéhez legközelebbi részét. Föníciai kőművesei ezért kőből vastag bélésfalat építettek, amelyet ma „lépcsőzetes kőépítmény” néven ismernek - milló felső teraszait fedte, s meggátolta, hogy a palota súlyától leszakadjon az építmény.

„Dávid városát”, az új épületek összességét SION-nak nevezték, s éveken át zajos tevékenység folyt itt, ahogy a palota egyre magasabbra emelkedett.

Háromszintnyi követ cédrustörzsekkel fedtek, majd ezek tetejére még két szintet raktak kőből. A föníciaiak hagyományosan ezzel a módszerrel építkeztek, ahol a cédrusok rétege arra szolgált, hogy felfogja a Levante egészére jellemző rendszeres földrengéseket. Az ötödik kőszint tetején álltak a királyi lakhely fából készült falai és teteje - a trónterem a Kidron völgyére nézett.

A palota északi szomszédságában udvar volt, ahol új sátrat vertek fel, hogy ott helyezzék el a Szövetség ládáját. A törvénytáblákat tartalmazó dobozt ide hozták ideiglenes helyéről, a baalai - későbbi Kirjat-Jearim - Abinadab házából, ahol húsz éven át őrizték: azóta, hogy Kr. e. 1024- ben, az ebenezeri csatában a fdiszteusok kezébe került, ám nem sokkal később visszaadták. A szent dobozt húsz évvel azután hozták Jeruzsálembe, hogy Eli főpap idején elvitték Silóból. A menetet Dávid fogadta, aki királyi köpenyét ledobva Jahve hatalmának jelképe előtt táncolt, ahogy az aranyládát felvitték új helyére, a királyi negyedbe. Úgy tervezték, Mózes tábláinak új templomot építenek Mórija hegyén - a Dávid városát északról határoló sziklás csúcson -, annak a helynek a közelében, ahol Abrahám az áldozati oltárra fektette fiát, Izsákot. Azonban Dávid királynak nem volt lehetősége felépíteni Jahve templomát, mivel minden erejét arra összpontosította, hogy közel s távol legyőzze Izrael ellenfeleit. Jeruzsálem templomát végül Dávid híres fia és utódja, Salamon, a „kalmárherceg” építtette fel.

Dávid háborúi

Mivel - legalábbis egy időre - a parton élő filiszteusokat visszaszorította, Dávid most kelet felé fordult, hogy kiteijessze befolyását a Jordán túlpartjára, Moáb területére. A moábitákat hamar alattvalóivá tette, s jelentős pénzösszeg vándorolt tőlük Izrael királyi kincstárába. A királyság határai keleten és nyugaton egyaránt szilárdak voltak, azonban eközben északon új ellenfél jelentkezett: HADAD-AZIRU („Hadad a segítőm”, a bibliai

SIÓN: Talán a kánaánita Hanna neve alapján - ez a város a 284; 298. és 306. amarnai levél szerint háborúban állt a part menti síkság királyaival. HADAD-AZIRU: „Hadad a segítőm" vagy „Hadad a védelmezőm”.

Hadad-ezer), a cobai arámiak királya. Folyamatosan növekvő királyságának központja a szíriai síkságon volt, a Libanoni-hegységtől keletre, Damaszkusztól északnyugatra, azon a területen, amelyet az egyiptomiak Amurrúnak („amoriták földje”) neveztek. Az amarnai levelekben Hadad- aziru rövidebb nevén, Aziruként szerepel.

Labaju idején (Kr. e. 1012-1011) Coba királya Abdi-Asirta volt, azonban mire Dávid elfoglalta Jeruzsálemet, Aziru volt az arámi terület birtokosa. Abdi-Asirta és Aziru - Labajuhoz és Dávidhoz hasonlóan - sok kellemetlenséget okozott az egyiptomiaknak. Mindkét friss királyság, Izrael és Coba is megragadta a lehetőséget, hogy fellázadjon az északi birodalom ellen, amely a XVIII. dinasztia végén uralkodó gyenge fáraóknak köszönhetően egyre többet veszített erejéből. Mind a kettő habira zsoldosokat alkalmazott, akik felprédálták az Egyiptomhoz hű szomszédok földjét.

A két arámi hadúr tevékenysége hatására összeomlott az egyiptomiak hatalma Kánaán északi részén. Ez a bübloszi (kánaánita Gubla, arab Dzsubejl) Ribaddi király leveleiből derül ki, amelyeket marokszámra küldött a mind jobban bezárkózó, befelé figyelő Amarnába. Egyiptom hűséges föníciai alattvalója katonai segítséget kért, hogy szembeszállhasson az amurrúk állandó támadásaival: azonban a fáraó egyszerűen ügyet sem vetett a közelgő katasztrófa előjeleire, ami igencsak meglepő, tekintve, mennyire fontos szerepet játszott Büblosz az egyiptomi tengeri kereskedelemben, hiszen innen hozták a jó minőségű fa építőanyagot. Még meglepőbb mindez, amikor Ribaddi elkeseredett hangú leveleiből arról értesülünk, hogy a Homsz-Tripoli kapu nyugati végén lévő Szumur (egyiptomi Szimüra) stratégiai fontosságú városa volt az arámi katonai támadások elsődleges célpontja. A helység egyiptomi erőd volt, amely korábban, III. Tuthmószisz idején a mitanni ellen irányuló hadjáratok egyik állomásaként szolgált, s később, II. Ramszesz korában ismét fontos szerephez jut majd, amikor „Szüszai Szimüra” néven lesz ismeretes. Azonban most, az egyiptomi eretnekség sötét napjaiban Szumur állomását magára hagyta az egyiptomi fáraó, akit lefoglalt vallási újítása és hiúsága. Ribaddi saját - alaposan lerövidített - üzenetét idézem tanúságul arra, hogy Egyiptom minden felelősséget elhárított magától régóta hű északi szövetségesével szemben. A király beszámolói először még magabiztosan csengenek, ám egyúttal a helyzet változása is egyértelműen kiolvasható belőlük.

Ribaddi mondja urának, az országok királyának, a nagy királynak. Gubla város Belitje („Büblosz úrnője” = Hathor) adjon erőt a királynak, az én uramnak. Uram, az én Napom lábához hétszer (és) hétszer leborultam. Tudja meg a király, az úr, hogy Gubla, a király igaz szolgálója, biztonságban van. Azonban a habira erők igen nagy erőkkel támadnak ellenem, ezért a király, az én uram ne hagyja figyelmen kívül Szumurt, különben mindenki a habira erők oldalára áll. (AL 68. Komoróczy G. fordítása alapján)

At elveszett testamentum

Ki ez az Abdiasirta (szolga és kutya!), aki magáénak nevezi a király földjét? Miért ilyen erősek a csapatai? A habiruknak (zsoldosoknak) köszönheti, hogy csapatai ennyire erősek!

(AL 71.)

Ezek a levelek az amarnai udvar első korszakában (Ehnaton uralkodásának 6. és 11. éve között = Kr. e. 1018-1013) íródtak és Abdiasirta tevékenységével foglalkoznak. Ehnaton királyságának utolsó hat évében (Kr. e. 1012-1007) Aziru, Abdiasirta fia volt az, aki megadta a kegyelemdöfést a területnek, amelynek hatására Kánaán északi része elszakadt Egyiptomtól. Amurru új ura még Abdiasirtánál is veszélyesebb volt, s megölte saját apját, hogy trónra juthasson. Mialatt Dávid Hebronból uralkodott és arra készült, hogy megszerezze Jeruzsálemet, Aziru/Hadad-ezer a Levante északi részén fenyegette az egyiptomi érdekeltségeket, miután titokban új szövetségest talált magának az anatóliai hettiták mind erősebbé váló országában. Eközben Egyiptomban jelentős változások következtek be az amarnai királyi dinasztia berkeiben.

Nem sokkal az Ehnaton uralkodásának tizenkettedik évében megült DURBAR-ünnepség után (Kr. e. 1012, III. Amenhotep, Ehnaton apja és társuralkodója valamivel korábban bekövetkezett halála után) Noferno- feruaton Nofertiti királynő férje társuralkodója lett. Koronázásakor az Anhheperuré nevet vette fel, így fáraóként Anhheperuré Nofernoferua- tonnak nevezték (Kr. e. 1011-1000). Ehnaton szerelmének legnagyobb bizonyítéka miatt Nofertiti neve eltűnik a történelemből.

Az egyiptológusok hosszú időn át úgy vélték, Ehnaton szeretett királynéja meghalt vagy valamiért kiesett a fáraó kegyeiből, ám ma már tudjuk, hogy egyszerűen új történelmi szereplő lett belőle. Miután Kr. e. 1007-ben Ehnaton elhunyt, Anhheperuré Nofernoferuaton új nevet vett fel: Anhheperuré Szmenhkaré lett belőle (Kr. e. 1007-1000). Ezzel egy időben maga mellé emelte társuralkodónak a fiatal Nebheperuré Tutanhatont. Négy évvel később az akkor tizenkét éves fáraó új nevet kapott - Tutanhamon

• és saját udvart hozott létre Memphiszben, miközben Szmenhkaré Ahet- Atonban maradt és tovább vezette az államot. A kettős királyság intézménye

• ahol Tutanhamon kormányozta Alsó-Egyiptomot, s irányította a hadsereget, miközben Szmenhkaré elsősorban a vallási (ti. atonista) feladatokat látta el - egészen ez utóbbi Kr. e. 1000-ben bekövetkezett haláláig működött. Az ikerpaloták öt éve alatt - az egyik Menneferben (Memphisz), a másik Ahet-Atonban (Amarna) - a leveleket (vagy másolatukat) mindkét udvarba elküldték az északi városállamokból. Ebben az időben történt, hogy Azirut számon kérték: Egyiptomba rendelték, hogy magyarázatot adjon tetteire.

Coba királyát az egyiptomiak már azóta hűtlenséggel vádolták, hogy Kr. e. 1011-ben megölte apját és megszerezte a trónt. Abdiasirta nyomá-

DURBAR: A hindi darbar szóból, amely „udvar”-t jelent. Óriási fogadás, amelyen a király vagy a kormányzó fogadja a nagyköveteket és királyi alattvalóit.

bán tovább zaklatta Ribaddit - erről árulkodik a bübloszi király utolsó harminchat levele azonban Ehnaton fáraó semmit sem tett ellene. Az egyiptomiak csak akkor szedték ráncba rakoncátlankodó alattvalójukat, amikor Tutanhamon Kr. e. 1004-ben elhagyta Amarnát és Memphiszben állította fel hivatalait. Kr. e. 1003-ban Azirut Memphiszbe parancsolták „megbeszélések céljából”. Egyévnyi köntörfalazás után végül felbukkant az északi fővárosban, ahol tizenkét hónapon át házifogságban tartották. A 169. számú amarnai levél szerint Coba királya Egyiptomban „vendégeskedik” egy Tutu nevű hivatalnoknál (egyiptomi Dudu: „kedvelt”), aki az arámi hadúr kifaggatásával megbízott diplomata volt. Figyelemre méltó politikai tehetségről téve tanúbizonyságot Azirunak sikerül elhitetnie az egyiptomiakkal, hogy továbbra is hű alattvalójuk, s hűsége bemutatására önként jelentkezik, hogy a fáraó rendőreként lépjen fel Kánaán déli részén, ahol a gáti filiszteusoknak láthatóan nem sikerült megfékezniük a habira felkelést. Aziru azért ajánlotta fel „szolgálatait”, hogy megszüntesse az Egyiptom Kánaán feletti uralmát leginkább fenyegető erőt: Dávid izraelitáit. Az arámi Izrael elleni katonai hadjáratáért cserébe azt kérte, a fáraó hunyjon szemet Coba területének bővülése felett Eszak-Kánaánban. Az egyiptomiak számára akkoriban remek politikai egyezségnek tűnhetett mindez, mivel nem voltak olyan helyzetben, hogy saját maguk indítsanak katonákat oda, tekintve, mennyire elhanyagolta Ehnaton a hadsereget.

Mikor Kr. e. 1002 telén visszanyerte szabadságát, Aziru visszatért Amur- rúba és fegyverbe szólította népét. Azonban első útja nem Izrael ellen vezetett: kezében Egyiptom biankó csekkjével Coba királya jóval hasznosabb dolgokkal töltötte idejét, mint például Damaszkusz elfoglalása, és régi ellenfele, a bübloszi Ribaddi hatalmának meggyengítése. Aziru habirajai és hettita egységek segítségével lassan létrehozta saját kis birodalmát északon. Kr. e. 1001-ben elfoglalta Szumurt (Szimüra), ahol megölte az egyiptomi kormányzót, Paurút (egyiptomi Pawara, „nagyságos”). Ennek eredményeként Aziru kezébe került a föníciai parti út. Ribaddi továbbra is küldte leveleit Egyiptomba: hangvételük egyre elkeseredettebb, mivel maga Büblosz is felkelt ellene.

Tudja meg a király, az én uram, hogy súlyos háború folyik ellenünk. Talán biztosítottak arról, hogy „Szumur (továbbra is) a királyhoz tartozik”, azonban tudja meg a király, hogy megtámadták a helyőrségünket, és (Aziru) Abdiasirta fia elfoglalta... Ezen kívül összes városom a habirak kezébe került, s mindegyik ellenséges velem szemben... íme, Aziru és Japaaddi szövetségre lépett egymással ellenem... Ennek megfelelően nagyon súlyos a helyzetem... Kik ezek, Abdiasirta fiai, akik a király földjét magukénak nevezik? (AL 116.)

111. kép (szemben): A remekbe szabott „próbafej” Nofernoferuaton Nofertititről, amelyet Amarnában, a szobrászok műhelyében találtak (Berlini Múzeum).

Miután a cobai arámiak hónapok óta egyik támadást vezették ellene a másik után, Ribaddi feladta Bübloszt és Bejrutba menekült. Innen írta utolsó leveleit az amarnai udvarba.

Korábban írtam a királynak, ám ő nem hallgatta meg szavaimat. Most Bejrútban élek, akár egy kutya, s szavaimra továbbra sem hallgatnak. Ha a király hallgatna az ő szolgájára és (egyiptomi) csapatokat adna nekem, a város (Büblosz) [visszakerülne] a királyhoz... Mikor meghalok, fiaim, a király szolgái továbbra is írnak a királynak, s azt kérik tőle: „Kérlek, helyezz minket vissza városunkba”. Miért hagyott el engem az én uram? (AL 138.)

Ezek voltak a kitartó Ribaddi utolsó szavai. Büblosz és Szumur Aziru és szövetségesei kezére került. Leghűségesebb királyi alattvalójának halálával Egyiptom befolyásának utolsó morzsái is eltűntek. Kinza (az Orontész partjánál lévő Kádes) stratégiai szempontból fontos városa Kr. e. 999-ben esett el - Szíria és Fönícia a hettita érdekszférába került, Coba arámi királya pedig veszélyes játékot űzött, mikor megkísérelte félretájékoztatni korábbi déli szövetségeseit a helyzetről, miközben új, valódi hatalommal rendelkező északi szövetségesének hízelgett.

Miután nyugati irányba táplált elképzelései megvalósultak és a hettitákkal is szilárd szövetségben állt, Aziru végre dél felé fordította figyelmét. Az addigra már Jeruzsálemben élő Dávid növekvő aggodalommal figyelte a változásokat és sebtében igyekezett felkészülni a háborúra. Az összecsapás a következő év tavaszán történt, igen különös körülmények között. Az ammoni Nachas király elhunyt, s utódja fia, Hanun volt. Dávid küldötteket szalajtott a Jordánhoz, hogy tolmácsolják Izrael részvétét régi szövetségese halála miatt. Azonban mivel látták, mit tettek Dávid izraelitái moábi szomszédaikkal, az ammoniták azt hitték, a küldöttek valójában kémek, akiknek az a feladata, hogy felmérjék Ammon katonai erejét a támadás előtt. Dávid küldötteit megszégyenítették: a gúnyolódó tömeg előtt hajukat lenyírták, szakállukat leborotválták, majd mindenféle szertartást mellőzve visszakísérték őket a Jordán innenső oldalára.

Amikor Dávidnak hírül vitték a dolgot, eléjük küldött, mert nagy gyalázat érte ezeket a férfiakat, s azt üzente nekik a király: „Maradjatok Jerikóban, míg ki nem nő újra a szakállatok, s csak aztán térjetek vissza!” (2Sám 10:5)

A követség „száműzetésben” maradt Jerihó régi, elhagyatott városában, míg szégyenük csökkent valamelyest és visszanőtt a hajuk.

Ez volt a második alkalom, hogy a Józsue idején a város üszkös romjaira mondott átok óta valaki Jerihóban lakott. Ahogy azt a tizenegyedik fejezetben láthattuk, a középső bronzkori Jerihót súlyos földrengés és tűzvész pusztította el Kr. e. 1406-ban. A pusztulás után a hely évtizedeken át lakatlan maradt egészen a késő bronzkor I-A időszakáig, amikor a KÖB II-B város romjain egyetlen épületet emeltek. A „középső épületben” mind a KéB I-A, mind a II-A kor kerámiái megtalálhatók, így a két lakott időszak - az Új Kronológia szerint - összhangban van a moábi Eglon király (bírák korai időszaka, Kr. e. kb. 1360) és Dávid uralkodása (Kr. e. 1011-971) idejével. A KéB II-A szakaszt tehát a követekhez lehet kötni, akik nem léphettek be Jeruzsálembe, amíg nem nőtt vissza a szakálluk. Figyelemre méltó, hogy a régészeti leletek négyszáz éven át ennyire pontosan egyeznek a bibliai hagyománnyal... Am ez természetesen az Új Kronológia történeti modellje esetében igaz.

2Sám 10:6-7 szerint Hanun, Aramon új királya ráébredt, hogy az izraelita diplomáciai követség megszégyenítése nem marad büntetlenül, ezért elküldte néhány emberét Aziru/Hadad-ezerhez és fizetséget ajánlott a cobai arámiaknak, ha azok harcba szállnak mellette Izrael ellen. Bármi is volt az igazság a borotvált fejű küldöttek története mögött, világosnak látszik, hogy Aramon és Coba összefogott, s így kívánt szembeszállni a dávidi királysággal, amely immár második évtizedét élte, s évről évre erősebb lett. Nyilvánvaló, hogy ezt a lépést a háttérből Egyiptom is pártolta.

Dávid uralkodásának tizenharmadik évében (Kr. e. 999) nagy' arámi hadsereg érkezett a Golan-fennsíkról, s dél felé, Aramon irányába haladt, ahol Manassze és Gád törzse élt. Dávid izraelita rokonai védelmében kiküldte hadseregét, hogy Ajab/Joáb parancsnoksága alatt szembenézzen a fenyegetéssel. Ajab tábornok, a fivére, Abisáj és a törzsi harcosok Gilgalnál átkeltek a Jordánon: összesen harmincezer katona - innen a Jordán-fenn- síkra mentek, s Madeba városa előtt - a Nebo-hegytől keletre - táboroztak le. Az ammonita katonák kijöttek a városból, hogy szembeszálljanak az izraelita hadsereggel. Eközben néhány kilométerre északra a felbérelt arámiak gyülekeztek. Ajab felismerte, két fronton kell harcolnia. A gyalogságot Abisájra bízta - parancsot adott, hogy mindenáron tartsanak ki az ammoniták ellen -, ő maga pedig Izrael tizenkétezer legjobb katonájával a szíriai városokból, Bet-Rechobból, Cobából, Maachából és Tobból válogatott harmincezres sereggel nézett szembe.

A közelharc először vadult tombolt, ám a csata egy órán belül eldőlt. Hiába voltak többen az arámi seregben, a katonák nem voltak ellenfelei Ajab harcedzett harcosainak. A felbérelt egységek elmenekültek, miközben az ammonita katonák városuk kapuja előtt maradtak, mivel azt gondolták, az arámiak félresöprik az ellenállást és nekik már csak a „takarítás” marad. Ehelyett - legnagyobb rémületükre - végignézhették, ahogy Hanun szövetségesei visszavonulnak, s ráébredtek, most ők következnek. Ajab döntő győzelme után Abisáj támadást rendelt el az ammonita vonalak ellen. Azonban az izraelita tartaléknak nem kellett harcba bocsátkoznia: Aramon egységei megfordultak és rémülten menekültek városuk vastag falai mögé. Ajab és a diadalmas izraeliták megtörték a hadjárat lendületét, s a Jordánon átkelve visszatértek Izraelbe.

Tizenegy hónap telt el, mire az arámi fenyegetés ismét megjelent. A zsoldosai Madebánál szenvedett veresége miatt haragos Aziru újból mozgósította Amurru hadseregét, amelyet ezúttal Damaszkuszból tizenötezer gyalogossal erősített meg. Azonban gyenge egészségi állapota miatt nem tudott serege élére állni.

Pakku embere

Az arámi sereget királya helyett Sobach vezette, Aziru sokat látott hettita hadvezére. Míg Aziru Egyiptomban tartózkodott, Sopach Kr. e. 999-ben a hettita szövetség oldalán elfoglalta Amuk (Amka) királyságát és bevonult Kinzába (Kádes). Ránk maradt egy levél, amelyet Azirúnak küldött Egyiptomba: ebben beszámol mindarról, amit ura fogsága idején tett.

A királynak, a mi urunknak: üzenet Baalujától és Bétilitől... Minden rendben van itt, urunk földjén... Amint tudsz, találkozz velük (ti. a fáraó hivatalnokaival), hogy ne tartsanak fel többet ott (Egyiptomban). Továbbá a hettita sereg Lupakku alatt elfoglalta Amuk... városait, s hallottuk, hogy Citana kilencvenezer gyalogossal jött! (AL 170.)

A Bibliában Sobachnak nevezik az arámi hadvezért, ez annyit tesz „(aki) Pak(kú)ból való”. Az amarnai levelekben Lupakku néven szerepel, vagyis: „Pakku embere”. Az arámi hadvezér felbukkan I. SUPPILULIUMAS hettita uralkodó évkönyveiben is - Aziru neki esküdött titokban hűséget, mikor elárulta egyiptomi urát. Citana nevével is találkozunk a hettita feljegyzésekben, ahol Cita néven szerepel - Suppiluliumas öccse és az anatóliai erők parancsnoka. Kr. e. 998 tavaszán Sobachot megbízták azzal, hogy Aziru és urának ura, az egyiptomi fáraó utasítására söpörje el az izraelitákat.

Sobach hadseregével együtt megindul délre, az izraeliták pedig ismét elindulnak, hogy szembenézzenek velük... Ez alkalommal maga Dávid király vezeti őket. A csata HELAM-ban zajlott le, az izraeliták most is győzelmesen térnek vissza a harcmezőről. Dávid népe huszonkétezret ölt meg az ellenségből, elfogott ezerhétszáz szekeret, s még húszezer gyalogost ejtett foglyul, akik rabszolgaként dolgoztak innentől fogva Dávid kiterjedt építkezésein. Aziru tönkrevert seregének maradéka visszavonult Amurrúba: az izraelita Dávid és hadvezére, Ajab képében az arámi háborús uszító és hettita vezére méltó párjára akadt.

Az izraeliták csupán száz ellenséges szekeret tartottak meg lovaival együtt, a többit tönkretették, a lovakat megölték, mivel hegyvidéki király-

I. SUPPILULIUMAS: Kr. e. 1030-993. HELAM: A mai Alma, a Galileai-tótól 56 kilométerre keletre.

ságukban nem sok hasznát látták nekik, és nem is állt rendelkezésükre mindaz, ami a szekerek és a lovak fenntartásához kellett. Izrael csupán Dávid utóda, Salamon idejében épített először komoly szekeres haderőt, ami elsősorban azzal magyarázható, hogy a Jiszreel-völgy városai (Megiddo, Taanach) ekkoriban kerültek be a királyságba. Az arámiak elleni háború zsákmányát elvitték Jeruzsálembe, s elhelyezték a királyi kincstárba, beleértve Aziru elit harcosainak aranyozott pajzsait is, akik a híres hettita hadvezér védelmében vesztek oda.

Dávid ekkor küldöttséget fogadott Kamat (a mai Háma, Szíriában) városából, amelyet Hadorám, Tou király fia vezetett. A koronaherceg ezüstöt, aranyat és bronzot hozott ajándékba, így kívánt gratulálni Dávidnak közös ellenfelük, Aziru és a cobai arámiak felett aratott győzelméért. A hamati Tou királyról ugyancsak maradtak ránk bizonyítékok az amarnai levéltárban (58. számú levél). A levelet ő küldte Ehnatonnak, s Abdiasirta, illetve fiai korábban elkövetett rablásai miatt panaszkodik benne. A levélben Tehu-Tesubnak nevezi magát: ez a bizonytalan jelentéssel bíró név a hurrita viharistenhez, Tesubhoz kapcsolódik.[32]

Hadserege súlyos veresége után Aziru egészsége tovább romlott. Kr. e. 997-ben Coba és Damaszkusz királya meghalt, utódja fia, Du-Tesub lett. Neve rövidítés, a sumer dumu (jelentése: „fiú”) logogramból és a hurrita viharisten, Tesub nevéből, vagyis annyit tesz: „Tesub fia”. Ő a bibliai Bar- Hadad/Ben-Hadad („Hadad [szír viharisten] fia”), aki a könyvek könyvében Hadad-ezer fiaként szerepel.

Mindezek alapján néhány új nevet adhatunk az amarnai levelekben szereplő bibliai személyek listájához, ez alkalommal Kánaán északi részéről.

6. Aziru (bibliai [Hadad]-ezer, „Hadad a segítőm”) - Coba királya.

7. Du-Tesub (bibliai Ben-Hadad, „Hadad fia”) - Aziru utóda.

8. Lupakku (bibliai Sobach, „Pakku embere”) - Hadad-ezer hettita hadvezére.

9. Tehu-Tesub (bibliai Tou, „[ismeretlen]-Tesub”) - Hamat hurrita királya.

A birodalom „kiterjesztése”

Az arámiak feletti nagy diadal utáni évben Dávid visszaküldte Ajabot és a hadsereget Ammonba, hogy végezzék el a megkezdett munkát Hanunnal és népével. Mivel arámi védnökeik eltűntek, a rabbai (mai Amman) ammoniták kiszolgáltatottan álltak Izrael előtt... s nem kaptak kegyelmet. Kr. e. 997 hosszú, forró nyarán Ajab addig ostromolta a várost, míg az éhe-

ző lakosok feladták. Az izraeliták ekkor bevonultak a kapukon és vérfürdőt rendeztek közöttük.

Mialatt a hadsereg Jeruzsálemtől messze járt, Dávid király viszonyt kezdett Batsebával, Izrael egyik jelentős zsoldos katonája feleségével. Titkos viszonyuk eredményeként a nő teherbe esett, mialatt férje királyáért harcolt. Bár a hettita Úrija nem volt izraelita, Dávid egyik leghűségesebb hadnagyának számított. Ennek ellenére Izrael királya kitervelte, hogy Úrija odavesszen „küldetés közben”, s Batsebából királyi ágyas legyen. Titokban megparancsolta Ajabnak, rabba ostrománál küldje az első vonalba Úriját, mivel ott nagy valószínűséggel belehal a városfalról érkező nyílzáporok valamelyikébe. Ezzel gyakorlatilag halálra ítélte a hettitát. Úrija nem tért vissza Ammonból.

Ezek után Dávid magához vette Batsebát. A nő leányt szült, ám a csecsemő egy hét után meghalt. Batseba azonban másodszor is teherbe esett, s egészséges fiút szült a királynak, akit Nátán próféta Dadujának (bibliai Jedidja, „Ja kegyeltje”) nevezett el. A történelemben hagyományos nevén válik ismerté, amely negyvenévnyi békés és dicsőséges uralmat fémjelez. Salamon (héber slornó) egyszerűen annyit tesz: „békés” (héber salom, arab szálúm szóból: „béke”).

Mivel az arámi hadsereg elpusztult, az izraelitákat semmi sem tartóztathatja fel, így több rabló hadjáratot is vezettek Szíriába, ahonnan gazdag zsákmánnyal tértek vissza, s a meghódított területek feletti diadaluknak kövek, oszlopok formájában állítottak emléket. A legtöbb bibliafordításban a 2Sám 8:6 a következőképpen olvasható: „Aztán helytartókat rendelt Dávid a damaszkuszi arámok fölé. Az arámok Dávid alattvalói lettek, és adót fizettek neki.” Azonban a „helytartók”-nak fordított szó (necibim) ugyanaz, amely Saul fia, Jonatán esetében már felbukkant, amikor Kr. e. 1012-ben, a filiszteus elnyomás elleni felkelés kezdeteként ledöntötte az „oszlopot” (necib). A tudósok nagy része csak nehezen fogadta el azt, hogy Dávid király nagy kiterjedésű birodalom felett uralkodott, amely északra egészen az Eufráteszig terjedt, s ehhez egyiptomi mintára kormányzókat nevezett ki az egyes területeken. Azonban ha a „helytartókat rendelt” kifejezést „oszlopokat (necibim) állított”- nak fordítjuk, igencsak eltérő és jóval hihetőbb kép bontakozik ki.

Dávid és izraelita harcosokból, külföldi zsoldosokból álló hadereje azért volt képes ezekre az északra irányuló támadásokra, mert a térség felett mind az egyiptomiak, mind a mitannik elvesztették az irányítást. A Bibliában leírt óriási elfoglalt területekből nem állt össze hivatalos királyság: Dávid „birodalma” inkább adófizető egyeduralmat jelentett, amely gyors kirohanásokon alapult, melyek célja az adóztatás volt, illetve azok esetében, akik nem voltak hajlandók adót fizetni, rablást jelentett. Dávid hódításait tehát inkább a lehetőségek határozták meg, mint a távlati célok, s azért volt lehetősége ezeket végrehajtani, mert az amarnai korban és a

112. kép (szemben): Kánaán földjéről készült műholdfelvétel, rajta Dávid háborúinak fontosabb helyszíneivel.

közvetlenül azt követő időszakban (Tutanhamon és Aj uralkodása idején, Kr. e. 1007-987) politikai vákuum volt Levantéban. Azonban a hettiták I. Suppiluliumas (Kr. e. 1030-993) és II. Mursilis (Kr. e. 991-967) alatt betöltötték ezt a vákuumot.

Változások politikai téren

Az északi birodalom összeomlott, s Egyiptom szövetségese, Mitanni eltűnt a színről. A korábban erős indoeurópai államot hurrita lakosságával együtt, amely az Eufrátesz és Kábur folyók közötti dús füvű legelőkön élt, felosztották a hódítók. Asszíria mind erősebb állama nyelte el a keleti tartományokat, míg a hettiták terjeszkedő országa bekebelezte a Karkemis körüli nyugati területeket, s ők ellenőrizték a déli, Szíriái függő államokat is. A Labaju/Saul indította héber/izraelita felkelést Tadua/Dávid vitte sikerre, s ez jelentős szerepet játszott az egyiptomi egyeduralom megtörésében Kánaán déli részén. Azonban Abdiasirta és Aziru/Hadad-ezer ugyanolyan fontos szerepet játszott az északi rész függetlenedésében. Mikor Dávid legyőzte ez utóbbit, a térség néhány évtizedre egészen Damaszkuszig izraelita ellenőrzés alá került, mialatt Egyiptom lassan magához tért atonista rémálmából. A szíriai Tunip lakosai Amarnába küldött leveléből kiderül, nem a bübloszi Ribaddi volt az egyetlen, akit Ehnaton és a többi amarnai fáraó magára hagyott.

Egyiptom királyának, az én uramnak. Üzenet Tunip lakosaitól, a te szolgáidtól... Mikor Aziru belépett Szumurba (Szimüra), azt tette velük, amit csak akart a király, a mi urunk házában. A mi urunk azonban nem tett semmit ezzel kapcsolatban. Most pedig Tunip, a te városod sír, folynak a könnyei, semmi sincs a kezünkben. Irtunk már Egyiptom királyának, a mi urunknak, húsz éven keresztül, s urunk egyetlen szava sem ért el hozzánk! (AL 59.)

A húszéves hallgatás, amely Ehnaton koronázásával vette kezdetét, akkor ért véget, amikor Tutanhamon Ahet-Atonból Memphiszbe tette át székhelyét Kr. e. 1004-ben, s elfoglalta elődje, I. Tuthmószisz régi palotáját. Az atonizmus mindent eltorzító fátyla felemelkedett Egyiptom szeméről, a fáraó végre látta, micsoda csapás érte Egyiptomot bátyja katasztrofális uralkodásának köszönhetően.

Amikor őfelsége trónra lépett mint király, az istenek és az istennők templomai Elefantinétől... a Deltáig... már-már feledésbe mentek (?). Kápolnáik pusztulóban voltak, s romhalmazokká lettek. Benőve növényekkel. Szentélyeik mintha (sohasem) léteztek volna. Építményeik sétatérré lettek. A föld nyomorúságban volt. Az istenek hátat fordítottak ennek az országnak. Ha [hadseregeket küldtek ki Djahi ellen Egyiptom határainak kiterjesztésére, nem értek el semmi sikert... Mikor őfelsége „Aaheperkaré házában” lévő palotájában volt, mint a Nap az égen, őfelsége gondot viselt erre az országra és a két part napi szükségleteire... Örül a szíve azoknak az isteneknek és istennőknek, akik ebben az országban vannak. A kápolnák újra örvendenek, a partok ujjongásbán és örömrivalgásban vannak, vidámság van az egész földön. Nagyszerűek lettek a viszonyok! (Tutanhamon restaurációs sztéléje Karnakból, Kákosy L. fordítása)

Azonban a birodalmat már ez sem tudta megmenteni. Az amarnai eretnekség idején a katonasággal nem törődött senki, akárcsak az állami templomokkal. Kilenc éven át (Kr. e. 1012-1004) a 12. év durbarja idején megjelent bubópestis tombolt az országban és megtizedelte a népességet. Egyiptom nem volt olyan állapotban, hogy nagyszabású hadjáratot indítson és visszaszerezze külországi érdekeltségeit.

Tutanhamon azért próbálkozott és elküldte hadvezérét, Horemhebet, valamint azokat az egységeket, amelyek még rendelkezésére álltak, hogy rendet tegyenek az Ehnaton nyomában maradt rendetlenségben. Kr. e. 1001-re (Tutanhamon uralkodásának hetedik éve) az egyiptomi hadvezérnek - aki hamarosan maga is fáraó lett - sikerült részben visszaállítania országa ellenőrzését a parti síkság déli része felett, és elfoglalta Gézer városát. Azonban a vad földek - Kánaán dombvidéke, a Jordán partjainak fennsíkjai és a hullámzó Szíriai-síkság - legalább fél évszázadra kikerült Egyiptom fennhatósága alól. Az ország csak a XIX. dinasztiához tartozó I. Széthi és II. Ramszesz hosszú hadjáratai során kaparintotta meg ismét Levante déli részét, s még akkor is csupán elődjük, Horemheb ügyes politikai manővereinek köszönhették, hogy megfelelő alappal rendelkeztek ehhez. Ám erről a későbbiekben bővebben is szó esik még.

Most, az évezred fordulóján, miközben Tutanhamon, Aj és Horemheb arra használták Egyiptom erőforrásait, hogy újjáépítsék a Nílus völgyének politikai, igazságszolgáltatási és vallási szerkezetét, az izraeli Dávid királynak lehetősége nyílt korlátlanul kiterjeszteni befolyását a térségre. Miután feltartóztatta a filiszteusok nyugatról érkező támadását, megtörte az északi ammoniták hatalmát - miközben politikai szerződést kötött a türoszi Ahirammal és a hamati Tehu-Tesubbal -, valamint leigázta a keleten élő moábitákat és ammonitákat, az izraeliták királya délnek fordult. Hadserege a Sós-völgyben (ti. a Holt-tenger medencéjének déli részén) megütközött az edomitákkal és tizennyolcezret megölt közülük. Dávid itt is kőoszlopokat emeltetett, hogy így emlékezzen meg diadaláról, Edom pedig betagozódott Dávid „birodalmába”.

Izrael immár kifejlett állam volt, Kánaán politikai életének elismert résztvevője. Egyiptomnak új módszereket kellett keresnie, hogy kapcsolat-

ba léphessen a dombvidék habiru bajkeverőivel. Mostantól valódi állammal kellett szembenéznie, amelyet nagy hatalmú hadúr és király vezetett. Két évtizednyi politikai káosz után Izrael királysága lett Egyiptom leghatalmasabb szomszédja.

Absalom felkelése

Jeruzsálemben az izraelita uralomra annyira jellemző udvari intrikák aláásták az újszülött királyságot. Amnon herceg - Dávid legidősebb fia, akit a jiszreeli Achinoam szült neki - megerőszakolta a szépséges Támárt, Dávid Machától, a gesuri hercegnőtől született lányát. Támár fivére, Absalom - a király harmadik fia - bosszúból megölte Amnont, amiért megszégyenítette húgát, majd elmenekült a palotából. Absalom három éven át (Kr. e. 993- 991) élt anyai nagyapjánál Gesurban.

Csak ekkor engedték meg neki, hogy visszatérjen Jeruzsálembe, azonban apjával, a királlyal még két évig nem találkozott. Végül Kr. e. 988-ban

• Dávid uralkodásának huszonnegyedik évében - a király és a koronaherceg megbékélt egymással... Azonban Absalom már azt tervezte, miként buktathatná meg apját, hogy helyébe üljön a trónon. Dávid korábbi fővárosába, Hebronba ment, és ott szövetségeseket gyűjtött maga köré. Négy évvel később, miután számos törzsfőnököt tudott már az oldalán, Absalom készen állt, hogy lesújtson. Kr. e. 985-ben Hebron királyává kiáltotta ki magát és Jeruzsálem ellen vonult. Dávid felismerte, hogy a központi dombvidék törzsei felkeltek ellene, ezért elhagyta saját fővárosát és a Jordán túlpartjára ment, Mutbaál régi, mahanaimi palotájába: csak leghűségesebb katonái kísérték el ide, akik jobbára a külföldiek - gettiták (Gátból jött hurriták), hettiták, kereták (krétaiak), még peleták (filiszteusok) is

• voltak. Eközben Absalom és az izraelita lázadók ellenállás nélkül elfoglalták J eruzsálemet.

A Jordán-folyó másik oldalán, biztonságban Dávid fegyverbe szólította Manassze és Gád törzsét, akik hűek maradtak a királyhoz, mivel megmentette őket az ammonita és az arámi támadástól. A polgárháború Kr. e. 984- ben érte el csúcspontját, amikor Absalom a többi izraelita törzzsel átkelt a Jordán túlpartjára, hogy felszámolja az utolsó ellenálló csoportokat is, akik nem hódoltak meg Hebron királyának. A két oldal Efraim erdejében ütközött meg egymással, s rettentő mészárlás kezdődött. Ez alkalommal húszezer izraelita hevert holtan a fák alatt, s Dávid katonái újabb jelentős győzelmet könyvelhettek el. A Mahanaimban lévő királynak hírül vitték, hogy fiával, Absalommal menekülés közben végeztek. Dávid több hétig siratta fiát, mielőtt felkészült volna, hogy visszatér Jeruzsálembe. Tizenkét hónapba tellett, mire az összes törzsi vezető ismét elfogadta Dávidot királyának, s a királyságra béke - még ha ingatag is - telepedjen.

113. kép (szemben): Tutanhamon híres aranyozott halotti maszkja (Kairó Múzeum).

Dögvész

A következő évben (Kr. e. 982) az alföldön tomboló bubópestis, amely töméntelen áldozatot szedett a hettiták és az egyiptomiak között, még a királyi családokat is megtizedelte, elérte a dombvidéket is. Három év alatt hetvenezer izraelita és habiru veszett oda, Dávid pedig Jahvéhoz fohászkodott, szabadítsa meg a dögvésztől. Az Absalom lázadását követő megbékélés jeleként, s hogy ezzel is hangsúlyozza, mekkora szükség van a törzsi királyságban a stabilitásra, Dávid megtette az első gyakorlati lépést Izrael nemzeti istenének a fővárosban építendő állami temploma irányába. Ha a királyságban valóban béke honol, s a figyelem háború helyett Izrael meg- mentője felé fordul, a szörnyű átkot is elűzhetik az országról.

Vásárolt egy szérűskertet, amely Jeruzsálem régi jebuzita uralkodója, Abdi-Hepa birtokában volt egykor. Mivel a jebuziták arvanája (uralkodója) Kr. e. 1005-ben bölcsen elismerte Dávidot királynak, így életben maradt és a városon kívül lakott, földművelésből élt. Abdi-Hepa szérűskertje mészköves, lapos terület volt Mórija hegyének tetején, Dávid városától északra - kiváló rálátással a városra. A szérűskert déli szomszédságában, a Morija- hegy csúcsán - ahol ma a Sziklamecset áll - volt az a dombocska, ahol Ábrahám felkészült arra, hogy feláldozza Jahvénak fiát, Izsákot, ezért az izraeliták szemében szent helynek számított. Az arvana szérűskertje ötvensékelnyi ezüstért cserélt gazdát, s oltárt emeltek Jahvénak azon a ponton, ahol később Salamon temploma állt. A dögvész fokozatosan veszített erejéből és Jahve gyermekeinek szívébe lassan béke költözött.

Azonban ahogy Dávid öregedett és egyre égetőbbé vált az öröklés kérdése, a viszonylagos nyugalom egyre csökkent, még egy évtizedig sem tartott. A haladékul kapott időszakban az izraeliták jó néhányszor összecsaptak régi ellenfelükkel, a filiszteusokkal a síkságot határoló Szefala-dombsá- gon, azonban Dávid ezeket tapasztalt hadvezéreire és „bajnokaira” bízta. A hetvenes éveiben járó király felkészült arra, hogy találkozzon istenével, s biztosítsa, hogy Izrael királysága jó kezekbe kerüljön.

Problémák az öröklés körül

Dávid uralmának negyvenedik évében (Kr. e. 972), ahogy közeledett az öreg király halála, mindenki az örökléssel foglalkozott. A király első-, másod- és harmadszülött fiai - Amnon, Kileáb és Absalom - mind meghaltak, így ADONIJA, Absalom öccse lett a koronaherceg. Az örökös úgy hitte, alig egy lépés választja el a királlyá válástól, ezért támogatóit és a városi elöljárókat áldozati lakomára hívta EN-ROGEL-hez a Kidron völgyébe. Akárcsak a mai választási hadjáratoknál, itt is az számított, ki támogatja a jelöltet: Adonija, a király legidősebb élő fia pedig néhány jelentős nevet is

ADONIJA: „Ja az én uram”. EN-ROGEL: „a kallózó forrása”, mai Bír Ajúb.

K/. elveszett testamentum

támogatói között tudhatott, mint például az idős hadvezért, Ajabot és az izraelita főpapot, EBJATÁR-t. En-Rogelben az összehívottak királlyá választották Adoniját, noha apja még nem szállt a sírba.

Eközben a palotában NÁTÁN próféta, CÁDOK, a jebuzita főpap és BENAJA, Dávid elit testőrségének parancsnoka lépéseket tett annak érdekében, hogy Adonija ne férhessen a trónhoz. Batseba fia, Daduja/Salamon pártját fogták, mivel úgy tudták, ő az öreg király kedvenc fia. Míg Dávid halálos ágyán feküdt, Batseba és Nátán is felkereste, és arra kérték, nevezze Salamont utódjának, illetve elárulták neki, hogy Adonija atyja áldása előtt királlyá kiáltotta ki magát. Dávid király erre azonnal elrendelte, kenjék fel sorban a tizennegyedik fiát Izrael uralkodójának, hogy a nagyravágyó és önhitt Adoniját megállítsák.

Felszerszámozták a király öszvérét, hogy ünnepélyes felvonulás keretében levigye Salamont a Gichon-forrásig, ahol lefolytatják a felkenés szertartását. Akárcsak ezer ével később Krisztus tette az izraelita utódlási szertartás mintájára, Salamon is végighaladt öszvérén a hosszú utcán, amely a Forrás-toronynál lévő kapuhoz vezetett, mellette Dávid krétaiakból és filiszteusokból álló testőrsége Benaja vezetésével. A felvonulás élén Nátán próféta és Cádok főpap mentek, így Jeruzsálem népe láthatta, hogy mind a király, mind Jahve áldását adta Salamon királyságára.

Mikor a felszentelt olajat Salamon fejére öntötték, Cádok elrendelte, fújják meg a SOFÁR-okat, hogy Adonija és követői a forrástól alig egy kilométerre tartott lakomájuk közepette meghallják a másik szertartás hangjait. Adonija támogatói hamarosan értesültek róla, mi történt, s hogy Salamon ül most Izrael trónján. Megrémültek és elpárologtak En-Rogelből, Dávid legidősebb fia pedig életéért rettegett, ami teljesen érthető, hiszen ebben az időben a királyok testvérei gyakorta csúf véget értek... Ám ebben az esetben - egyelőre - nem történt semmi vele. Salamon király esküt tett arra, idősebb testvérének nem esik bántódása, ha meghajol az új király előtt és hűséget fogad Dávid választottjának. Ezzel Adonija még néhány hónapot kapott a sorstól: legalábbis addig biztonságban volt, amíg Dávid életben maradt. A vérontás addig váratott magára, amíg az öreg király „megtért őseihez”, és eltemették városának falai között az előre elkészített sírkamrába.

Nyolc hónappal később Tadua/Dávid király - „Ja kegyeltje” - hosszan elhúzódó betegség után kilehelte lelkét. Izáj fia több mint negyven évig uralkodott, s ez idő alatt nemcsak megszilárdította Izrael határait, sikerült minden irányban kiterjesztenie az izraeliták ellenőrzését. Mialatt Egyiptom a megfontolás nélküli vallási reformer alatt tévelygett, Izrael felvirágzott a karizmatikus habira vezető - a filiszteusok, moábiták, arámiak, ammoniták és edomiták korbácsa - határozott irányításával. Azonban a „harcos-király” kora lejárt, s kezdetét vette a „kalmárherceg” dúskáló időszaka.

EBJATÁR: „kiválóság atyja”. NÁTÁN: „Ő adta”. CÁDOK: „az igazságos”. BENAJA: „Ja felépítette”. SOFÁR: Kosszarvból készült kürt.

Történeti és régészeti háttér

A hiányzó KéB cserépanyag

Az Új Kronológia ellen felhozott egyik érv a bizonyítékok hiánya volt a késő bronzkori letelepült népességről a dombvidéken - abban az időszakban, amikor az ÚK szerint az izraelita királyság létrejött. A benjaminiták - ahol Saul királysága létezett - és judaiták - ahol Dávid hatalomra jutott - helyén elvégzett terepfelraérések kevés KéB II-A kerámiaanyagot hoztak elő, ennek következtében sokan amellett érveltek, hogy a központi dombvidéket senki sem lakta ebben az időben. Úgy tűnik, komoly gonddal állunk szemben... olyan gonddal, amely nem csupán az Új Kronológia számára jelent problémát.

Az amarnai levelekből nemcsak hogy egyértelmű, Jeruzsálemben éltek ekkoriban, az is világos, a város fontos politikai központ volt Ehnaton idejében - régészeti szempontból ez a KéB II-A-t jelenti ugyanakkor a Dávid városának keleti lejtőjén végzett feltárásokban kevés késő bronzkori kerámia került elő. A cserépanyag hiánya általában arra utal, hogy az adott időszakban nem éltek a területen, azonban a történeti bizonyítékok egyértelműen ennek ellenkezőjére utalnak.

Hasonló helyzetben vagyunk Hebron esetében, amely szerepel II. Ramszesz városfelsorolásában - régészeti szempontból a II-B korról beszélünk. Itt is kevés késő bronzkori kerámia került elő, holott a történeti források szerint soknak kellene lennie.

Mi lehet az oka ennek az anomáliának? Úgy vélem, több dolog is szerepet játszik ebben.

1. Egyértelmű különbséget kell tennünk az alföldi városállamok - Megiddo, Gézer, Askelon stb. - és a dombvidéki települések - Geba, Gibeon, Szichem és Hebron - között, mely utóbbiak nem tartoztak bele az Egyiptomot az ókori kelet többi részével összekötő kereskedelmi hálózatba. Az alföldi városok kiváló minőségű kerámiát állítottak elő vagy importáltak, amelyet korszakolás! szempontból különösen nagy haszonnal lehetett használni. A gazdagon díszített, gondosan megformázott cserépedények az alföldi kereskedővárosok jellegzetességei, ahol az ilyen jellegű fazekasmunkák társadalmi rangot jelentettek, míg a dombvidék falvaiban ritkán akadt olyasvalaki, aki egyszerű, tárolásra, főzésre, étkezésre használt edényeken kívül bármi mással rendelkezett volna. Ez utóbbi kerámiaanyag dísztelen volt és fejlődése lassan zajlott le, míg az alföldön található díszes kerámiák a nemzetközi kapcsolatoknak, a kozmopolita befolyásnak köszönhetően gyorsan változtak.

2. Jeruzsálem helyzete meglehetősen egyedi. Volt olyan felvetés, miszerint köszönhetően annak, hogy Dávid városa köves dombon állt - s nem a tellekre jellemző több, egymásra épülő települési rétegből jött létre - Jeruzsálemben az volt a megszokott építési mód, hogy a régi épületeket egészen alapjukig lebontották, és az alapkőzettől építkeztek. Ennek következtében a KéB kerámiaanyagot nagy valószínűséggel félresöpörték a későbbi, vaskori építkezések, s a mindmáig feltáratlan feltöltéseken hevernek. A KéB Jeruzsálem létét igazolják a Kidron-völgyben felfedezett sírok, amelyekben KéB kerámiaanyag került elő.

3. A késő bronzkori durva kidolgozású házi kerámiák és a korai vaskor anyaga között szinte semmiféle különbség sem tapasztalható. A fazekasmunkák alakja és megmunkáltsága jelentős időn keresztül ugyanolyan maradt. Mikor az izraeli régészek elmúlt két évtizedben végzett munkájáról beszél, Matthew Sturgis megjegyzi:

Meglepődve tapasztalták, a különféle új alapítású (vaskori) lelőhelyek cserépanyaga nem túlságosan izgalmas. A kerámiaanyag nagyon hasonlított - ha nem volt egyenesen azonos - a hagyományos kánaánita anyaggal, amely az előző időszakban terjedt el a térség egész területén. (M. Sturgis, 2001. 73. o.)

Sturgis később világosan kifejti, hogy „látszólag pontosan megegyezik egymással a hagyományos kánaánita kerámiaanyag és az új, dombvidéki települések kerámiái”, amelyet a feltárásokat végzők vaskoriként azonosítottak. A kerámia-szakértők ezért igen nehéz feladat előtt állnak, amikor elválasztják a KéB kerámiát a VK kerámiától, különösen a következő pont miatt.

4. Az ásatásokon és felszíni terepbejárások során előkerült cserépanyag kilencven százaléka „nem megállapítható” töredék: olyan edényekből való maradványok, amelyek semmiféle meghatározó stílusjegyet - karimát, talpat, fogantyút - nem tartalmaznak. Ennek következtében a cserépanyag túlnyomó részét nem használják fel a korszakoláshoz. A dombvidéken talált kerámiaanyagnak csupán tíz százalékát használták tehát a nemrégiben elvégzett régészeti felmérésekben, hogy meghatározzák a területen lezajlott demográfiai változásokat.

5. A régészek korábban a „gyűrűs karimájú tárolóedényt” tartották számon, mint a vaskor I korszakának legjellegzetesebb kerámiáját. A nagy tárolóedényeknél gyűrű fut végig a hajlatnál, s számos töredéket találtak, rajta ezzel a gyűrűvel. Nemrégiben azonban olyan gyűrűs karimájú tárolóedényeket találtak, amelyek a késői bronzkorból származnak, egész pontosan Tel Afeknál. Sturgis ismét közli a régészet legújabb elméletét, mikor világosan kifejti, hogy akiket vaskori izraelita telepeseknek gondoltak, semmiképpen sem tekinthetők annak.

Hasonló (gyűrűs karimájú tároló)edényeket, (négyszobás) házakat, gabonaraktárakat és eszközöket találtak jól bizonyíthatóan kánaánita helyeken, amelyeket hosszú ideje laktak, vagy a Jordán túlpartján, Ammonban és Moábban (M. Sturgis, 2001. 93. o.)

Ennek eredményeként többé nem jelenthetjük ki teljes bizonyossággal, hogy az edények vagy az „izraelita” négyszobás házak alapját tartalmazó rétegek VK I korához tartoznak. Meglehet, ezek a rétegek visszanyúlnak egészen a KéB II időszakának utolsó szakaszáig.

Mindeme tényezők együttese alapján úgy vélem, alappal állítom, hogy létezik késő bronzkori kerámiaanyag a dombvidéken: csupán a házi használatra készült edények természete/minősége és a töredékek nagy részének nehezen azonosítható volta miatt nem lehetett megkülönböztetni a vaskori anyagtól.

Továbbra is keresik azt a megfelelő és érvényes módszert, amellyel megkülönböztethetik egymástól a kánaánitákat és izraelitákat. Komoly kihívást jelent ez a terepen dolgozó régészek számára. (M. Sturgis, 2001. 95. o.)

Amarna kori becenevek

A késő bronzkorban - s más időszakokban is - általános szokás volt, hogy az embereket becenevükön, vagyis teljes nevük rövid változatán nevezték, ahogy ezt ma is tesszük. Szinte az összes mai névnek van becézett alakja: János/Jancsi, Erzsébet/Erzsi/Betti, Diána/Dia, József/Józsi, Andrea/Andi, Tűt király Tutanhamon helyett stb. íme, néhány becenév az amarna/korai izraelita királyság korából.

Hurrija = [Nap]-hurrija („Ré alakja szépséges”) - Noferheperuré (Ehnaton)

Haja = Amenhotep („Amon békében van”) - egyiptomi vezír

Jamaja = Jahmesz („Ja leszármazottja”) - egyiptomi hivatalnok

Maja = [DN]-Mesz (,,[N istenség] leszármazottja”) - egyiptomi helytartó

Mész        = ti. [Thot-]mesz vagy [Rá-]mesz vagy [Amon-]mesz - gyakori egyiptomi név

Kija        = Tadu-hepa („Hepa kegyeltje”) - mitanni hercegnő, Ehnaton második felesége

Tutu = DuduJDN] („N istenség kegyeltje”) - egyiptomi hivatalnok

Jaja        =        Juja (,,[N istenség ismeretlen]”) - Ehnaton anyja, Tije édesapja

Taja        =        Tuja (,,[N istenség ismeretlen]”) - Tije királyné anyja

Teje        =        Tije (,,[N istenség ismeretlen]”) - III. Amenhotep királynéja,        Ehnaton anyja

Majati        =        Meritaton („Aton kedveltje”) - Ehnaton lánya

Labaju = Saul („[Ja] nagy oroszlánja”) - Saul király eredeti neve

Tadua = Dadua/Dúd („[Ja] kegyeltje”) - Dávid király eredeti koronázási neve

Aziru = Hadad-aziru/Hadad-ezer („Hadad a segítőm/védelmezőm”) - Coba arámi királya

Tou/Tehu = Tehu-Tesub (,,[ismeretlen-]Tesub”) - Hamat hurrita uralkodója

Akija = Aki-Tesub („Tesub vezet”) - mittani küldött

Kelija = Kilu-Hepa („Hepa elégedett”) - mitanni küldött

Dasa = Biridasva („lovakra felügyelni”) - Astarót vagy Janoam indoáija uralkodója

Az amarnai kor az Új Kronológia szerint

Történelmi király Manethón (különféle szerkesztések) ÚK dátumok

1. III. Amenhotep (37 év)        Orusz (36 év 5 hónap)        = Kr. e. 1048-tól 1012-ig

2. Ehnaton (17 év)        Kenkherész (16 év)        = Kr. e. 1023-tól 1007-ig

(apja uralkodásának 26. évétől társuralkodó)

3. Nofernoferuaton (12 év) Akhenkherész (12 év 1 hónap) = Kr. e. 1011-től 1000-ig (Ehnaton uralkodásának 12. évétől, III. Amenhotep halálát követően társuralkodó)

4. Tutanhamon (9 év)        Rathotisz (9 év)        = Kr. e. 1007-től 998-ig

(Nofernoferuaton uralkodásának 5. évétől, Ehnaton halálát követően társuralkodó) (Nofernoferuaton Ehnaton halálakor nevet változtat Szmenhkaréra)

5. Aj (8 év)        II. Akherész (12 év 3 hónap)        = Kr. e. 998-tól 987-ig

(Tutanhamon halála után követi a trónon)

6. Horemheb (29 év) Harmaisz ([2]4 év 1 hónap)        = Kr. e. 990-től 962-ig

(Uralkodásának első négy évében társuralkodó Ajjal)

A hettita közép- és újbirodalom az Új Kronológiában

1. Kr. e. kb. 1125-től 1101-ig Kr. e. kb. 1100-tól 1071-ig Kr. e. kb. 1070-től 1046-ig Kr. e. kb. 1045-től 1036-ig Kr. e. kb. 1035-től 1031-ig Kr. e. kb. 1030-tól 993-ig Kr. e. kb. 992-től 992-ig Kr. e. kb. 991-től 967-ig Kr. e. kb. 966-tól 939-ig Kr. e. kb. 938-tól 933-ig Kr. e. kb. 932-től 907-ig Kr. e. kb. 906-tól 887-ig
2. I. Tudhalijas (25? év)

3. II. Tudhalijas (30? év)

4. I. Arnuvandas (25? év)

5. III. Tudhalijas (10? év)

6. II. Hattusilis (5? év)

7. I. Suppiluliumas (38? év)

8. II. Arnuvandas (1 év)

9. II. Mursilis (25? év)

10. II. Muvatallis (28? év)

11. Urhi-Tesub/III. Mursilis (6? év)

12. III. Hattusilis (26? év)

13. IV Tudhalijas (20? év)

14. III. Arnuvandas (3? év)

15. II. Suppiluliumas (10? év)

= Kr. e. kb. 886-tól 884-ig

= Kr. e. kb. 883-tól 874-ig

Enlil-nirári

Arik-dén-ili

I. Adad-nirári

I. Sulmánu-asarídu

I. Tukulti-Ninurta

Assur-nádin-apli

III. Assur-nirári

Enlil-kudurri-uszur

Ninurta-apil-Ekur

I. Assur-dán

II. Assur-rabi

Ninurta-tukulti-Assur

Mutakkil-Nuszku

II. Assur-uballit

I. Assur-rés-isi

II. Assur-rés-isi

II. Tukulti-apil-Esarra

I. Tukulti-apil-Esarra

Asaríd-apil-Ekur

IV Samsi-Adad

Assur-bél-kala

I. Assur-nászir-apli

II. Eríba-Adad

II. Assur-dán

II. Sulmánu-asarídu

II. Adad-nirári

Tukulti-Ninurta

II. Assur-nászir-apli

Kr. e. 1179-től 1155-ig Kr. e. 1154-től 1129-ig Kr. e. 1128-tól 1111-ig Kr. e. 1110-től 1102-ig Kr. e. 1101-től 1094-ig Kr. e. 1092-től 1080-ig Kr. e. 1079-től 1072-ig Kr. e. 1071-től 1071-ig Kr. e. 1071-től 1070-ig Kr. e. 1069-től 1064-ig Kr. e. 1063-tól 1050-ig Kr. e. 1049-től 1041-ig Kr. e. 1040-től 1029-ig

Közép-asszír korszak az Új Kronológia szerint

Kr. e. 1179-től 1170-ig (AK szerint 10 évig uralkodott) Kr. e. 1 169-től 1158-ig (AK szerint 12 évig uralkodott) Kr. e. 1157-től 1126-ig (AK szerint 32 évig uralkodott) Kr. e. 1 125-től 1096-ig (AK szerint 30 évig uralkodott) Kr. e. 1095-től 1059-ig (AK szerint 37 évig uralkodott) Kr. e. 1058-tól 1055-ig (AK szerint 4 évig uralkodott) Kr. e. 1058-tól 1053-ig (AK szerint 6 évig uralkodott) Kr. e. 1054-től 1050-ig (AK szerint 5 évig uralkodott) Kr. e. 1052-től 1040-ig (AK szerint 13 évig uralkodott) Kr. e. 1049-től 1004-ig (AK szerint 46 évig uralkodott) Kr. e. 1039-től 999-ig (AK szerint 41 évig uralkodott) Kr. e. 1013-tól 1013-ig (AK szerint 0 évig uralkodott) Kr. e. 1013-tól 1013-ig (AK szerint 0 évig uralkodott) Kr. e. 1012-től 1004-ig (nem kanonizált)

Kr. e. 1003-tól 986-ig (AK szerint 18 évig uralkodott) Kr. e. 998-tól 994-ig (AK szerint 5 évig uralkodott) Kr. e. 993-tól 961-ig (AK szerint 33 évig uralkodott) Kr. e. 985-től 957-ig (AK szerint 39 évig uralkodott) Kr. e. 956-tól 955-ig (AK szerint 2 évig uralkodott) Kr. e. 956-tól 953-ig (AK szerint 4 évig uralkodott) Kr. e. 954-től 937-ig (AK szerint 18 évig uralkodott) Kr. e. 952-től 934-ig (AK szerint 19 évig uralkodott) Kr. e. 936-tól 935-ig (AK szerint 2 évig uralkodott) Kr. e. 934-től 912-ig (AK szerint 23 évig uralkodott) Kr. e. 933-tól 922-ig (AK szerint 12 évig uralkodott) Kr. e. 911-től 891-ig (AK szerint 21 évig uralkodott) Kr. e. 890-től 884-ig (AK szerint 7 évig uralkodott) Kr. e. 883-tól 859-ig (AK szerint 25 évig uralkodott)

A közép-asszír korszak Új Kronológia szerinti sorrendjéről lásd: B. Newsgrosh: „The Chronology of Ancient Assyria Re-assessed”, JACF 8 (1999), 78-106; és „Ashur-uballit, King of Assyria: AQuestion of Identity”, JACF 9 (2002), 91-109.

Közép-babiloni korszak az Új Kronológiában

1. (II.) Kurigalzu (25 év)

2. Nazimaruttas (26 év)

3. Kadasman-Turgu (18 év)

4. II. Kadasman-Enlil (9 év)

5. Kudur-Enlil (8 év)

6. Sagarakti-Surias (13 év)

7. IV Kastilias (8 év)

8. Enlil-nádun-sumi (1? év)

9. II. Kadasman-harbe (2? év)

10. Adad-suma iddina (6? év)

11. Adad-suma-uszur (14 év)

12. III. Kurigalzu (9 év)

13. Melisipak (13 év)

Kr. e. 1028-tól 1028-ig Kr. e. 1028-tól 1023-ig Kr. e. 1022-től 1016-ig Kr. e. 1019-től 1019-ig Kr. e. 1019-től 1016-ig Kr. e. 1015-től 1015-ig Kr. e. 1014-től 1004-ig Kr. e. 1003-tól 1002-ig Kr. e. 1001-től 980-ig Kr. e. 979-től 976-ig Kr. e. 975-től 958-ig Kr. e. 957-től 945-ig

114. kép: Horemheb tábornok szolgái imádata közepette megkapja a dicsőség aranyát Tutanhamontól, Kánaán déli részére vezetett hadjárata után, amikor elfoglalta Gézer városát (Horemheb memphiszi sírkamrája)

14. (Nabu-apla-iddina) (Óév)

15. I. Marduk-apla-iddina (7 év)

16. III. Kasaman-Enlil (7 év)

17. Zabab-suma-iddina (1 év)

18. Enlil-nádin-ahi (3 év)

19. Itti-Marduk-balátu (1 év)

20. III. Burna-Burias (Hév)

21. Ninurta-nádin-sumí (2 év)

22. I. Nabú-kudurri-uszur (22 év)

23. Enlil-nádin-apli (4 év)

24. Marduk-nádin-ahhé (18 év)

25. Marduk-sápik-zéri (13 év)

A babiloni kassú és posztkassú korszakról az Új Kronológia szerint lásd: B. Newgrosh: „The Middle Babylonian Bsriod in the New Chronology: Front Empire to City-state” in JACF 11 (2006, előkészítés alatt).

DÁVID ROHL

AZ ELVESZETT TESTAMENTUM

Tizenötödik fejezet

SALAMON

(Királyok I. könyve 2:12-től Királyok I. könyve 11:43-ig)

Adonija és Ajab halála - Salamon egyiptomi királynéja - Jeruzsálem

temploma - Salamon az építő király - Sába királynője - Izrael a kádesi

csatában - Jerobeám felkelése

A történet

M

iután apját végső nyughelyére kísérte, Salamon azonnal nekilátott, hogy eltávolítsa mindazokat, akik fontos szerepet játszottak az előző király idején és veszélyeztették hatalmát. Elrendelte, hogy a királyi testőrség ölje meg bátyját, Adonija herceget. Ebjatárt, a főpapot megfosztották hivatalától és száműzték vidéki lakhelyére, Anatotba. A pap élete csak azért maradhatott meg, mert Dávid uralkodása idején ő vitte a szövetség ládáját, s hűségesen szolgálta a királyt. Ajab, Izrael legnagyobb hadvezére tudta, eljött az ideje, ezért Jahve sátrának menedékébe húzódott, mivel itt állt a láda. Salamon elrendelte, végezzenek vele, amiért egy nemzedékkel korábban, az új király születése előtt megölte Abnert és Amaszát. Benaja, a testőrség kapitánya a sátoroltárban talált rá Ajabra, és a szövetség ládája előtt vágta le. Hűsége jutalmául Benaja lett az egész hadsereg parancsnoka, Cádok pedig átvette Ebjatár feladatát.

A fáraó lánya

Eközben Egyiptomban a hadvezér, Horemheb került a fáraók trónjára. Miután Kr. e. 998-ban Tutanhamon gyanús körülmények között elhunyt, nagybátyja, a vezír és a harci szekeres egységek parancsnoka, Aj uralkodott

115. kép (szemben): I. Széthi gyerekként, amint Hathor/ízisz viseli gondját (az abüdoszi templomból). Széthi Salamon kortársa volt ez utóbbi uralkodásának második felében.

tizenkét éven át (Kr. e. 998-987).[33] A nagybácsi már a hatvanas éveiben járt, senki sem számított arra, hogy hosszú ideig foglalja majd a trónt. Mivel gondoskodni szeretett volna arról, hogy Egyiptom egyszer s mindenkorra maga mögött hagyja az amarnai eretnekséget, a fáraó Kr. e. 990-ben társuralkodóvá fogadta régi munkatársát, Horemheb tábornokot.

Mikor tehát Kr. e. 971-ben Salamont felkenték, Horemheb már húsz éve uralkodott Egyiptom felett. Ezalatt a szorgos „közrendű” minden adminisztratív képességét - és ez nem volt kevés - arra fordította, hogy helyreállítsa a rendet a Nílus völgyében. Új törvényeket hoztak, befejezték a templomok helyreállítását - ezt még Tutanhamon kezdte meg -, és újra felszerelték a régóta elhanyagolt hadsereget is: a katonák moráljának igen jót tett, hogy olyan új, tehetséges parancsnokokat neveztek ki, mint amilyen Széthi, Horemheb régi barátja és kollégája, Piramszesz (a későbbi I. Ramszesz) fia. Mindenek ellenére Egyiptom továbbra sem volt abban az állapotban, hogy bármiféle összehangolt tevékenység keretében megkísérelje helyreállítani birodalmát... egyelőre. Ez azonban nem akadályozta meg az agyafúrt Horemhebet abban, hogy visszaállítsa az egyiptomi befolyást a térségben. Jól tudta, létfontosságú, hogy az északról érkező kereskedelem ne álljon le, mivel a fáraó országa csak így tudja kiheverni a károkat.

Horemheb felesége Mutnedzsmet, Aj lánya volt, s rajta - illetve húgán, Teje királynén - keresztül a fivérek, Ehnaton és Tutanhamon rokona. Horemheb és Mutnedzsmet harmincöt éven át éltek házasságban, azonban a királyné nem szült fiúörököst a királynak. Horemhebet öt lánnyal áldották meg az istenek, akik egytől egyig házasulandó korban voltak már. A XVIII. dinasztia „kékvérű” fáraóival ellentétben, akik nem voltak hajlandók elfogadni, hogy egy egyiptomi hercegnő külföldre, idegen királyhoz menjen feleségül, Horemheb gyakorlatias ember volt és készen állt arra, hogy kihasználja „előnyét”. Egyik lányát, Sarellit az ugariti királyhoz, Nikmaddúhoz adta feleségül, hogy biztosítsa a levantei part leggazdagabb és legnagyobb befolyással rendelkező kikötőjének szövetségét. Egyiptom királya azonban ennél is nagyobb célokat dédelgetett: újbóli békét és stabilitást Kánaán déli részén.

Salamon újonnan létrejött udvarába nagyköveteket küldött, akik felajánlották az izraelita királynak Horemheb másodszülött lányának kezét. Emellett a fáraó jegyajándékul Gézer városát ajánlotta fel, amelyet még harminc évvel ezelőtt szerzett meg, amikor Tutanhamon nevében hadjáratot vezetett a területre. A megállapodást megkötötték, Salamon elfogadta Horemheb lányát első királynéjának, cserébe pedig politikai együttműködést ígért Egyiptomnak - a fáraó ezzel kiváló helyettesre tett szert,

117. kép: I. Széthi bet-seáni sztéléje jelzi, a XIX. dinasztia első szakaszában az egyiptomiak ellenőrizték ezt a stratégiai fontosságú központot (Rockefeller Múzeum).

aki ellenőrizte és biztosította a kereskedelmi útvonalakat. A politikai célszerűség célt ért el ott, ahol a hangos melldöngetés és nagy költséggel járó hadjáratok semmire sem jutottak. Egyiptom beházasodott a hatalomba anélkül, hogy kénytelen lett volna egyetlen dárdát elhajítani, egyetlen íjat megfeszíteni.

Salamon is nyert ezen a kapcsolaton. Az akkori idők házassági szerződései a szövetség mindkét fele számára tartalmaztak biztosítékokat, például katonai támogatást, ha harmadik fél fenyegetné őket. Salamon apja, Dávid egyfolytában háborút viselt, hogy biztosítsa és kiterjessze királysága határait, ugyanakkor a Biblia szinte semmit sem mond Salamon hadjáratairól: úgy tűnik, nem követte apját, nem volt harcos-király. Miként védte akkor az örökölt nagy kiterjedésű országot negyven éven át a támadásoktól és betörésektől? Tudjuk, hogy Salamon harci szekerekből álló egységeket hozott létre és nearim („fiatal harcosok”) néven fiatalemberekből álló kommandós csapatokat állított fel. Ugyanakkor Horemheb házassági szerződésének köszönhetően maga mellett tudta Egyiptomot is.

Az izraelita király bölcsen átadta a Jiszreel- völgy keleti végében álló Bet-Seánt az egyiptomiaknak, akik helyőrséget hoztak létre a városban, hogy ellenőrizzék az izraelita királyság keleti bejáratát. így egyiptomi erők védelmezték Salamon országát a fosztogató

habirúktól és arámiaktól, amíg Egyiptom és Izrael között fennállt az egyez

mény... Márpedig hosszú ideig ez volt a helyzet.

Salamon bölcsességének legismertebb bizonyítéka annak a csecse

„kalmárherceg”-ként vált híressé, aki felépítette Jeruzsálemben Jahve nagytemplomát.

mőnek a története, akit két szajha is magának követelt (IKir 3:16-28): a király úgy döntött, vágják félbe a gyereket, s ezzel felébressze az igazi anyja fia iránti szeretetét. Azonban Salamon legjobb döntése az volt, hogy feleségül vette a fáraó lányát, s azzal, hogy egyik városában engedélyezte az egyiptomiak katonai jelenlétét, nem csupán azt érte el, hogy a keleti határvidék a fáraó védelme alá került, gyakorlatilag monopóliuma volt apósa gazdag birodalmába bemenő és onnan kimenő kereskedelmi forgalomra. A két szomszéd, Egyiptom és Izrael virágzott az új király uralkodásának első tíz évében, abban az évtizedben, amikor Salamon gazdag

A fáraó lánya - akinek neve nem maradt ránk - nem élt férjével, mivel nyilvánvalóan politikai házasságról volt szó közöttük. Salamon palotát építtetett neki a Szichembe vezető út mellett - amelyet ma nabluszi útnak hívnak - Dávid városától és a templom helyéül szolgáló Mórija hegyétől északra. A Krónikák II. könyve egyik verséből azt is megtudjuk, miért:

Salamon a fáraó leányát Dávid városából átköltöztette abba a palotába, amelyet a számára építtetett. Azt gondolta ugyanis: „Ne lakjék Dávidnak, Izrael királyának házában a feleségem, mert szent ott minden, ahova az Úr ládája bevonult!” (2Krón8:ll)

Az akkori, politikailag érzékeny időkben úgy tűnik, nem néztékjó szemmel, hogy egy idegen isteneket tisztelő idegen hercegnő éljen Izrael fanatikus jahvistái között. Labaju és Jonatán rettenetes sorsra jutott, amiért nem tisztelték Jahvét, és fiaikat Baál után nevezték el (Mutbaál/Isbaál és Meribaál). Ugyanakkor Dávid - nyilvánvaló hibái ellenére - hű maradt Jahvéhez, az egyetlen igaz istenhez, s ezért számos katonai győzelmet tudhatott magának hosszú uralma idején. Salamon is úgy látta jónak, ha apja útját követi és Jeruzsálem tiszta marad. Horemheb lányát minden kísérőjével és udvaroncával jókora távolságban tartották Jahve szent területétől.

Az egyiptomi épületegyüttes maradványai a királyi lakhellyel és sírokkal együtt a Szt. Etienne-kolostor, az anglikánusok „kerti sír”-ja és a damaszkuszi kapu északi szomszédságában lévő német konventi iskola környékén

118. kép: Kisméretű tárgyak a damaszkuszi kaputól északra lévő egyiptomi sírkamrákból (nem méretarányos ábrázolás): 1 és 2 (usébti és fajanszrozetták) a kerti sírból; 3—6 (temetkezési sztélé töredéke, alabástromvázák és egy szobrocska alsó része) a Szt. Etienne-kolostor területéről.

találhatók. Számos tárgyat találtak, többek között egy kígyószobrocskát, alabástromvázákat (XVIII. dinasztia vége), mészkőből faragott temetkezési sztélét (rajta az elhunyt látható, amint virágot ad át Széthnek), hotep stílusú áldozati asztalt, legalább két pálmát formázó oszlopfőt, egy szkarabeuszt (liepribogár, amint a holdsarlóban felemeli a napkorongot), fajanszrozet- tákat (feltehetően a temetkezési edényeket díszítették), és egy fajanszból készült usébti figurát. Mindez arra utal, hogy egy magas rangú egyiptomit temettek el a környéken: Gábriel Barkay a Tel-avivi Egyetemről pontosan ilyen sírt talált. A sziklába vájt kamrákat egyiptomi könyökökben mérték ki, a központi, legbelső sírkamrában pedig három sziklából kifaragott szarkofágot találtak - ellentétben a Jeruzsálemben máshol talált asztalszerű temetkezési építményekkel.

Mondani sem kell, a sír korát nehéz meghatározni, mivel sok sírt újrahasznosítottak a későbbi évszázadokban. Azonban akad néhány nyom, amelyből megállapítható a Szt. Etienne sziklába vájt temetkezési építménye közelében talált egyiptomi tárgyak kora (a „kerti sír” ennek az épületegyüttesnek egyik része). Az alabástromvázák stílusukat tekintve a XVIII. dinasztia végére, XIX. dinasztia elejére utalnak, a temetkezési sztélén kivehető Széth alakja (ez a szokatlan ábrázolás a XIX. dinasztia elejéről ismeretes), a szkarabeusz (a holdsarlós-napkorongos hepri) Tutanhamon több ékszerén is látható. Azonban egy másik, eddig nem említett tárgy, a német iskolánál talált nagy szívszkarabeusz egyértelműen rögzíti az időpontot. Sajnos ez az igen fontos tárgy eltűnt, ám izraeli régészek látták és megerősítették, hogy

119. kép: A Szt. Etienne területén lévő egyiptomi sír belső szarkofágkamrája.

120. kép: A Szt. Etienne-kolostorban talált két pálmát formázó oszlopfő egyike.

a szkarabeuszon lévő felirat „Széthi király kartusát tartalmazza”.[34] Mindezek alapján arra következtethetünk, hogy I. Széthi uralkodásának idején magas rangú egyiptomit temettek el Jeruzsálemben. Széthi Kr. e. 961-ben ült trónra - az Új Kronológia szerint tíz évvel azután, hogy Salamon feleségül vette Horemheb lányát - és Kr. e. 943-ban halt meg. Ennek alapján Salamon egyiptomi királynéját valamikor férje uralkodásának tizedik és huszonnyolcadik éve között temették el, feltehetően az említett időszak végén, Kr. e. 946 körül, amikor körülbelül ötvenéves lehetett.

Templomépítés

Jahve templomát Salamon uralmának negyedik évében (Kr. e. 968) kezdték építeni: négyszáznyolcvan évvel azután, hogy Kr. e. 1447-ben az izraeliták elhagyták Egyiptomot. Dávid oltárát, amely Abdi-Hepa régi szérűskertjén állt, megtisztították, a Morija-hegy északi részét elegyengették és felkészítették, hogy kiássák a templom alapjait.

A türoszi Ahiram király továbbra is támogatta az izraelita királyságot azzal, hogy szállította az építkezéshez szükséges épületfát és biztosította a kőfaragókat, valamint a többi mesterembert. Salamon ezer munkást küldött Föníciába azzal a feladattal, hozzanak cédrusfát a Libanon-hegységből.

121. kép: Az épületfa szállítására föníciai hajókat használtak: a képen éppen Asszíriába tartanak (Louvre Múzeum).

A munkásokat egy hónap után másik ezer váltotta fel, újabb hónap elteltével pedig újabb ezret küldtek az Adoram szervezte munkára kötelezett emberek közül. A cserélődés akkor lett teljes, mikor az első csoportot küldték vissza, amelyik két hónapot pihenhetett.

Büblosz kikötőjében a fát föníciai hajók után kötötték és egészen Joppáig - mai Jafa - úsztatták, ahol partra húzták és elszállították a dombok közé, Jeruzsálembe. Eközben másik tizenötezer embert állítottak be a kőfejtőbe, hogy a helyi mészkőből szabályos építőköveket faragjanak, s elszállítsák a Templom-hegyre. A köveket és a fát a bübloszi mesteremberek építették bele a templomba, akiket Ahiram küldött, hogy Jahve háza a legszebb templom legyen a bronzkori Kánaánban.

Az első kő, amelyet erre tettek, az alapkő - héber even-setija amelyre a szövetség ládája kerül majd. Ez a nagy, sima kődarab mind a mai napig megvan, ötven méterre északnyugatra a Sziklamecsettől - arab: kiibba al- szahrá - apró kupola alatt, amelyet nyolc karcsú oszlop tart. Arab nyelven „Táblák kupolája” néven ismert (kubba al-alvári). A háromosztatú templom a régi sátor alaprajzát követte, amelyet még Mózes állított a Hóreb-hegy- nél, csak kétszer nagyobb volt annál. Jahve szentélyét kelet/nyugati irányba tájolták: a debir (szentek szentje) nyugaton volt, míg a hekalhoz (kamra vagy terem) vezető ulam (belépő) kelet felé, a reggeli Nap irányába nézett.

Az egységes királyság idején - és később is - a Jahve-kultusz számos szoláris elemet tartalmazott. Jahve volt „a fény”. A Szent helyek - ilyen volt például a Geba/Gibea melletti magaslat és a jeruzsálemi templom

- a napkelte irányába néztek. A híres izraelita szertartási kelléken, amely Taanachból való, szárnyas napkorong látható egy bika felett, s ez sok tudós számára megfelelő bizonyíték Jahve szoláris jellegzetességeiről. Dávid és Salamon korának jahvizmusa sok szempontból rokonítható Ehnaton Amarna kori atonizmusával. Mivel - az Új Kronológia szerint - a két időszak egybeesik a tizedik század végére, talán nem véletlennel állunk szemben. A tudósok is felhívták a figyelmet az Ehnaton Aton-himnusza és Dávid 104. zsoltára közötti párhuzamokra, amelyre talán az a magyarázat, hogy a fiatal király idősebb kortársától, a vallási reformertől és Egyiptom egyetlen monoteistájától, Ehnaton fáraótól vett át egyes elemeket.

A Jahve-templom számos berendezési tárgyát bronzból készítették, s gyakorta felmerült a kérdés, honnan állt az izraeliták rendelkezésére ekkora mennyiségű rézérc. Először úgy vélték, az Araba déli részén - az Akabai-öböl közelében - lévő Timna rézbányáiból, s ezért emlegették a helyet „Salamon király bányája” néven. Azonban Benő Rothenberg 1960-as, ’70-es években folytatott ásatásai során kiderült, a bányában az egyiptomi Újbirodalom idején, elsősorban a XIX-XX. dinasztia korában zajlott kitermelés, nem pedig később. A hagyományos kronológia szerint Salamon több évszázaddal azután uralkodott, hogy a Timnában lévő bányákat elhagyták, éppen ezért a modern tudományos vélemény szerint „Salamon király bányája” csupán legenda. Ugyanakkor az Új Kronológiában Salamon I. Széthi és II. Ramszesz - a XIX. dinasztia első szakasza - kortársa, s a kitermelés ebben az időszakban érte el csúcspontját Timnában. így „Salamon király bányája” valóban az izraelita király bányájaként működhetett, innen hozták a rézércet Jahve jeruzsálemi templomát díszíteni, s ebben a kitermelést felügyelő egyiptomi hivatalnokok is szerepet vállaltak.

Salamon palotája

Mikor a templom Salamon uralkodásának tizenegyedik évében elkészült, az építkezés a Dávid városában található királyi palota körül folytatódott. Ezt is gondosan faragott kövekből és libanoni cédrusból emelték. A templomudvarhoz és a kor (kései bronzkor II-A) összes nagy középületéhez hasonlóan az építkezés során figyelembe vették a Közel-Keleten gyakori földrengéseket is. A faragott köveket háromsornyi magasságban az alapnak ásott árkokba helyezték, majd cédrustörzseket helyeztek rájuk, amelyek egy síkban voltak a fal belső és külső oldalával. A vékony törzsek közötti üregeket apró kaviccsal töltötték fel, mielőtt a tetejükbe rakták volna a negyedik sor követ. Ugyanez a bonyolult föníciai építkezési módszer található Megiddóban (VII. réteg) és Nikmaddu késő bronzkori palotájánál, Ugaritban, amely arra szolgál, hogy elnyelje az alaptól földrengés idején kiinduló rezgéseket és lökéshullámokat.

A király palotája és a fáraó lányának lakhelye tizenhárom év alatt készült el, s a királyi építkezések Kr. e. 948-ban fejeződtek be. A nagy tömegű

Aton-himnusz

104. zsoltár

Megjelensz, szépség a mennyek látóhatárán, ó, élő napkorong, élet kezdete! Mikor felkelsz a keleti látóhatáron, szépséged betölti az egész országot Mikor lenyugszol a nyugati láthatáron, az ország sötétségbe borul, akárcsak a halálban... Minden oroszlán előjön barlangjából... Megvirrad, hogyha kélsz a fényhatáron, és Nappali korongod felragyog... Hajnalünnepet ül a Két Föld, felébrednek az emberek, lábra állnak... Munkához lát szerte az ország. Hajók úsznak északnak, délnek... sugárzásod dereng a tengermélyben Millió formát teremtettél magadból... Akaratod szerint teremtetted a világot... minden embert, marhát és vadat, mindazt, ami a földön van, lábán jár, s mindent, ami magasan jár, szárnyán repül. /) Minden ember neked köszönheti helyét a földön, te adod meg neki mindazt, amire rászorul. Mindenki rendelkezik a kellő étellel és idővel életére. g) Mert te alkottad a Nílust a mennyben, hogy leszálljon nekik és hullámot vessen a dombok között.

„Uram, Istenem, mindennél nagyobb vagy! Fönségbe és méltóságba öltözöl, a fény, mint köntös, úgy fog körül.” (1-2. sor) Világos utalás Jahve szoláris tulajdonságaira. lé hozod a sötétséget és ránk köszönt az éj, s az erdő vadjai körülhúznak. Az oroszlán kölykök zsákmányért ordítanak. (20-21. sor) De ha a nap fölkel, mind visz- szavonulnak, és elrejtőznek a barlangokban. Az ember elindul a munkája után, hogy dolgozzék az est beálltáig. (22-23. sor) Nézd, mily nagy és széles a tenger, benne az élőlények nyüzsgő sokasága... Rajta járnak a hajók... (25-26. sor) Milyen sokrétű a te műved, Uram! Mindent bölcsességedben alkottál, s a föld teremtményeiddel van tele. (24. sor) Rád vár minden élő, hogy ételt adj nekik a kellő időben. Megadod nekik, és ők összegyűjtik, kitárod kezed, s eltelnek javakkal. (27-28. sor) A földet biztos alapra helyezted, nem inog meg az idők folyamán. Vizek árjával vetted körül, a hegyeket is vizek borították. (5-6. sor)

123. kép: Megiddo VII. rétegének részlete, amelyen jól látszik a négyszögletes faragott kövekből készült három réteg a bazaltalapzaton. A mészkő harmadik és negyedik rétege közötti területet az építők törmelékkel töltöttek be, amelyet cédrusokkal erősítettek meg (ezek mára elkorhadtak).

munkaerőt ezután új feladattal bízták meg: egyik részüket Jeruzsálemben tartották, hogy javítsa és kibővítse a miilót, míg más csoportokat elküldték Gézerbe, Megiddóba és Hacorba, ahol kapukat és királyi palotákat kellett készíteniük, hogy a király látogatásai során méltó helyen lakhasson.

Bár Jeruzsálem Salamon korában készült épületei még mindig a modern házak és a Templom-hegyet borító kőlapok alatt nyugszanak, Megiddóban, a VII. réteg KéB II-A időszakból származó kapuja kiváló példája a király lenyűgöző építkezéseinek - egyes helyeken három méter magasságig állnak a falak, és jól látható a három réteg plusz egy cédrusrönk módszer alkalmazása. Mi sem bizonyítja jobban, hogy az eljárást a föníciaiak honosították meg Izraelben, mint a híres ásatás a Szíriái Rász Samrában. Claude Schaeffer francia régész az 1950-es években feltárta Nikmaddu király remekbe szabott ugariti - Teli Rász Samra ókori neve - palotáját, ahol pontosan ugyanezeket az eljárásokat alkalmazták. Az Amarna-levelek szerint Nikmaddu Ehnaton, s így Dávid kortársa volt. Mint korábban említettem, feltehetően Horemheb lánya volt a felesége. A nagyméretű királyi lakrész négyszögletes faragott köveivel és cédrusaival pontosan az, amelyik a Kr. e. 1012-ben történt napnyugta közeli napfogyatkozás baljós előjele után részben leégett.

Új hatalom Egyiptomban

Kr. e. 946-ban - Salamon uralkodásának huszonhatodik évében - a király egyiptomi felesége elhunyt, s eltemették a mai SZT ETIENNE-kolostor területén található sírkamrába. Izrael és Egyiptom viszonya mit sem veszített szívélyességéből, bár Kr. e. 962-ben új fáraódinasztia ült a trónra Memphiszben.

Horemheb társuralkodóvá tette barátját, Piramszeszt. Az Avariszból való öreg hadvezér Horemheb nemzedékéhez tartozott, a XVII. DINASZTIA, a hükszószok távoli leszármazottja volt. Mindkét fáraó benne járt már a korban - az idősebb huszonkilenc éven át uralkodott Egyiptom felett, azonban nem született fiúörököse. Piramszeszt, aki I. Ramszesz Menpehtiré néven ült a fáraók trónján, éppen azért választották, mert életerős, harmincas évei közepén járó fia volt, aki örökölhette hatalmát, s így megerősíthette az egyiptomi trónt. Széthi, I. Ramszesz fia Avariszban nevelkedett, s katonaként szolgálta a birodalmat. Keresni sem lehetett volna nála megfelelőbb embert, aki erővel visszaszerezhette volna a birodalom területét, és visszaszoríthatta volna a hettita erők előrenyomulását Kánaánban.

Mikor harminc évvel korábban, Kr. e. 998-ban Tutanhamon meghalt, özvegye, Anheszenamon királyné megpróbált házassági szerződésre lépni az anatóliai hettita uralkodóval, I. Suppiluliumassal - mindenre hajlandó volt, csak ne kelljen kényszerből hozzámennie gyűlölt nagybátyjához, Ajhoz, aki akkor már ötvenes éveiben járt, s azt suttogták, köze volt a királyné férje kocsibalesetnek köszönhető hirtelen halálához. Ha nem talál megfelelő férjet Tutanhamon temetése előtt - ez a hetven napig tartó mumifikálás után esedékes akkor Aj végzi el a „száj megnyitása” szertartását az előző fáraón, s ezzel átveszi tőle a trónt. Anheszenamon leveleket küldött az uralkodása harminckettedik évében (Kr. e. 999) járó Suppiluliumasnak, mialatt a hettita uralkodó Karkemis városát ostromolta az Eufrátesz partján, aki némi bizonytalankodás után elfogadta Anheszemnamon ajánlatát, s fiát, Zannanza herceget pedig délre, Egyiptomba küldte, hogy feleségül vegye a királynét és a Két Föld új fáraója legyen. Párját ritkító szövetség jött volna ezzel létre az ókori világ akkori két nagyhatalma között, azonban Aj nem volt hajlandó lemondani a trónról. Zannanzát meggyilkolták, mikor átkelt az egyiptomi határon Zsilénél.

Mikor Suppiluliumas tudomására jutott, mi történt fiával, majd’ felrobbant a haragtól. Egyiptom nem maradhatott büntetlenül árulásáért. Attól a pillanattól fogva Aj fáraó mellett kénytelen-kelletlen ült új felesége, a hettita birodalom pedig totális háborúban állt Egyiptommal: a háború hetvenöt évig tartott, s csak akkor ért véget, amikor egy másik - ez alkalommal sikeres - házasság jött létre az egyiptomi király és egy hettita hercegnő között.

SZT. ETIENNE: A híres École Biblique otthona. XVII. DINASZTIA: Euszébiosz szerint, míg Africanus szerint a XV dinasztia.

124. kép: Ré-Harahte, a sólyomisten felajánlja I. Széthinek a hatalom és az élet jelképeit (Abüdosz).

I. Széthit nagy gonddal készítették fel arra, hogy szembenézzen az észak felől fenyegető hettita veszedelemmel. Kétezer szekérből és harmincezer gyalogosból álló hadseregnek parancsolt, s az volt a feladata, hogy szerezze vissza az Amarna-eretnekség idején elveszett területeket. Míg I. Széthi és Salamon ült a szomszédos országok trónjain, Izrael és Egyiptom között a Dávid korában létrejött szövetség töretlen maradt.

Uralkodásának első évében az új fáraó eleget tett a szövetségben foglalt kötelezettségeinek, amikor csapatokat küldött a Jiszreel keleti részére, Bet-Seán és a Jordán felső folyása környékére, hogy megfékezze a HAMAT városában - ez a Hamat nem azonos az Orontész partján lévő Hamattal - kezdődött zavargásokat. Az egyiptomi hadjárat részleteit két sztélén jegyezték fel, amelyeket Széthi uralkodásának első időszakára datálnak. A fáraó emberei rajtaütöttek a habiru lázadókon északon, a Kinneret-tó (Galileai-

HAMAT: Feltehetően Teli el-Hamme, Bet-Seántól 15 kilométerre délre, vagy Hamman Ta- barija, Tiberiastól délre, a Galileai-tenger nyugati partján.

Kt. elveszett testamentum

tenger) és a Jordán völgyében lévő Rehob környékén - ez utóbbi szemben van Pella városával, amely szintén belekeveredett a zavargásokba. Miután az egyiptomiak megérkeztek, rövid úton, „egyetlen nap alatt” átvették a hatalmat a lázadó városokban. A hadsereg Amon (Théba) és Széth (Avarisz) hadtestei elfoglalták Hamatot és JENOAM-ot, míg a Ré hadtest (Héliupolisz) Bet-Seánt vette be. Az eset miatt Salamon beleegyezett, hogy Bet-Seánban egyiptomi helyőrséget állítsanak fel, amely ellenőrzi az északi határt és védelmezi a Jiszreel-völgyben futó fontos kereskedelmi útvonalat.

Széthi fáraósága második évében az egyiptomi hadsereg ismét a Via Marison menetelt, átkeltek Salamon jiszreeli területén a Bekaa-völgybe, míg egy másik egységet Szimürához küldtek a tengerparton, ahonnan kelet felé, a Homsz-Tripoli kapu irányába meneteltek, hogy csatlakozzanak a délről érkező főerőhöz. A fáraónak egyetlen hadjárattal sikerült kiszorítani a hettitákat Szíria déli részéből és elfoglalni az Orontész melletti Kádest (Kinza), ahol egy olyan sztélé darabja került elő, amelyen Széthi kartusa olvasható. Egyiptom - legalábbis ideiglenesen - visszaszerezte hatalmát Aziru birodalmában.

Salamon számára is haszonnal járt, hogy ismét Egyiptom kezében volt a hatalom a térségben, mivel ez biztosította a stabilitást a kereskedelem számára. Izrael királya szövetségben állt Türosz, Szidón és Büblosz föníciai királyával; sikeresen közvetített Egyiptom számára északról lovakat, Arábiából pedig tömjént. Most ez utóbbi felé fordítjuk figyelmünket, ahogy hosszú tevekaraván érkezik Jeruzsálem kapujához, az állatok hátán fűszerek, mirha, tömjén... s a legértékesebb áru: Sába szépséges királynője.

Sába királynője

Mivel Salamon vagyona évről évre nőtt, jóval messzebbről szerezhette be királysága számára a különleges árucikkeket, kereshetett kereskedelmi kapcsolatokat, mint elődei. A föníciai hajók széltében-hosszában bejárták a Földközi-tenger keleti részét, évszázadok óta hajóztak az Egei-tengeren lévő szigetek, Kréta és otthonuk között, azonban a Vörös-tengeren alig történt valami, mióta hám fiai Mezopotámiából Afrikába vándoroltak. Ugyanakkor Dél-Arábiából és az afrikai földrészen található Poene (Punt) országából származott az ókori kelet tömjénjének, különleges, illatos fájának túlnyomó része. Egyiptomból néha elindultak délre a Vörös-tenger nyugati partján, hogy kereskedjenek Poénével, ám a nem túl gyakori utazások eredménye Egyiptomban maradt, nem adták el Levanténak. Salamon Izraelje rendelkezett kijárattal az Akabai-öbölhöz, s Kánaán egyetlen olyan állama volt, amely kihasználhatta a piacon lévő hiányt.

Jeruzsálem királyának küldöttei már régóta működtek Araba déli részén, ahol Egyiptommal karöltve felügyelték a Timnában zajló réz-

JENOAM: Feltehetően Teli Jinaam Galilea keleti részén. kitermelést. Innen már csak egyetlen lépés volt megnyitni az új, déli kereskedelmi utat. Salamon úgy határozott, kikötőt építtet Timna közelében Ecion-Gebernél - a mai Eilat közelében az Akabai-öböl végében. A templom és a palota építéséből megmaradt faanyagot elszállították Arabába Jeruzsálemből, ahol három hajóból álló flotta készült belőle. Ahiram király - aki ekkor már harminckét éve ült Türosz trónján - ügyes kormányosokat adott a kereskedelmi expedícióhoz, amely Kr. e. 947-ben indult el Ofir földje felé.

Az első két hétben a Vörös-tenger nyugati partját követték, mivel Poene legnagyobb raktára felé tartottak, amely a mai Eritrea területén volt található. Miután bevásároltak és megtudták, milyen áramlatokra számíthatnak a Báb el-Mandeben túl, a hajók kifutottak az Arab-tengerre, s tovább követték a partot, mielőtt Afrika legkeletibb csücskénél déli irányba fordultak volna. Egy hónappal később elérték Ofir földjét - a mai Mozambikot - ahol a király képviselői és a kereskedők egy évet töltöttek, s kereskedelmi megállapodásokat kötöttek a helyi törzsekkel, illetve aranyat gyűjtöttek a helybéli bányákból. Néhány izraelita feleséget is talált magának a helyi törzsfőnökök lányai között - ők nem mentek tovább, hanem új törzseket alapítottak, akik Jahvét tisztelték. A Lemba-törzs - tagjai megtalálhatók Zimbabwéban, Mozambikban és Dél-Afrika északkeleti részén - nemrég elvégzett DNS- vizsgálata szerint a leviták leszármazottai: a törzs tagjai mindig is ezt állították, azonban senki sem hitt nekik, mivel sötét bőrű, jellegzetesen negroid rasszba tartozó emberek. Elképesztő látni, ahogy a lembák mind a mai napig betartják a judaizmus vallási előírásait saját törzsi szertartásaikban.

A flotta végül elindult hazafelé, a hajók fenekén négyszázhúsz talentum arannyal, s ezernyi más áruval Dél-Afrikából, köztük több száz elefánt- csontagyarral. Miközben a Vörös-tenger keleti partja mentén hajóztak, rövid időre kikötöttek Sába partján (az ókori Szába Jemen területén). Sába országa meggazdagodott az arab tömjén- és mirhakereskedelemből, mivel a Vörös-tengerre néző hegyek párás, nyugati lejtőin emberkéz alkotta teraszokon termesztették a tömjénfát. Mikor Sába királynője meglátta Salamon Ofirba küldött kereskedőinek színültig rakott hajóit, felismerte, hogy mindkettejük számára hasznos kereskedelmi megállapodást tudna kötni ezzel a férfival. Királysága édes illatú termékét - amely annyira fontos volt a kánaáni templomi szertartásokban - teveháton Izraelbe küldhetné, Salamon pedig kiterjedt és egyre növekvő kereskedelmi hálózatán keresztül terjeszthetné Levante területén. Salamon flottája elindult, hogy megtegye a hátralévő utat Ecion-Géberig, Sába királynői dinasztiájának tagja, Nikulisz - Josephus Flaviusnál Nikaulisz, az arab hagyomány Bilkisze, akit az etiópok Makkedaként ismernek - elhatározta, meglátogatja leendő kereskedelmi partnerét fényűző új fővárosában.

Kr. e. 945-ben - a fáraó lánya halálát követő évben - hosszú tevekaraván érkezett Jeruzsálem kapujához, rajta Arábia szépséges királynőjével, valamint fűszerekből, tömjénből, aranyból és drágakövekből álló ajándékkal. Nikuliszra nagy hatást gyakorolt vendéglátója udvara hivatalnokaival,

AZ ELVESZETT TESTAMENTUM fényűzésével és vallásos szertartásaival. Lenyűgözte a csodálatos, gazdagon díszített templom rejtélyes, láthatatlan istenével. Salamon királyban tökéletes partnerre talált kereskedelmi téren és más szempontból is. A királynő három évet töltött Jeruzsálemben, mielőtt visszatért volna sivatagos hazájába. Barátját többé nem látta, azonban magával vitt valamit, ami halála napjáig emlékeztette Sába királynőjét Salamonra.

Nikulisz fiút szült, akit Meneliknek nevezett el. A fiú új királyi dinasztiát alapított, amely évezredeken át hirdette származását. Sok kapcsolatot őriz az ókori Izraellel mind a mai napig, többek között a falasa zsidókat és a hagyományt, miszerint Akszum réges-régi városában őrzik a szövetség ládáját. Menelik családjának utolsó tagja - legalábbis ezt állította magáról - Hajié Szelasszié („a háromság nagysága”, 1892-1975) volt, Etiópia császára és a rasztafári hit (a császár koronázás előtti neve Rasz - „herceg” - Tafári) szentje.

Salamon vagyona

Negyvenéves uralkodásának első két évtizedében a jeruzsálemi Salamon király Levante egyik leggazdagabb uralkodója lett, akit együtt emlegettek Ugarit és Izrael szövetségese, Türosz királyával. A királyság peremterületein található városok - Megiddo, Gézei; Hacor - jelentős kereskedelmi központokká váltak, amelyek a fővárosban található királyi udvarba küldték az egzotikus javakat. Az izraelita területen áthaladó árukra vámot szabtak ki - a területi kormányzók az állami adóhivatalba küldték mindazt, amit begyűjtötték. Salamon évente hatszáz talentumnyi aranyat kapott, legalábbis ezt írja az IKir 10:14. Ekkora vagyonból a király különleges adományokat engedhetett meg magának Jahve Mórija hegyén álló templomának, és díszítette Dávid városának királyi palotáját. Kétszáz nagy pajzsot és háromszáz kisebb pajzsot készítettek vert aranyból, hogy a „libanoni erdei palota” (ti. a királyi lakhely) díszéül szolgáljon. A fogadóterembe elefántcsontból faragtatott trónust, melyet szárnyas oroszlánokkal - szfinxekkel - díszíttetett két oldalán. Pontosan ilyen trón látható a megiddói VII. rétegből előkerült híres elefántcsont-faragáson, amely az Új Kronológia szerint azonos Salamon korával. A faragáson király ül egy trónon, amelyek oldalán szárnyas szfinxek láthatók, s királynéja éppen kupát nyújt át neki.

125. kép: A megiddói elefántcsont-faragás, amely Salamont és egyiptomi királynéját ábrázolja (Rockefeller Múzeum, Jeruzsálem).

A királyné lapos tetejű koronát visel, hasonlót ahhoz, amilyent az amarnai udvar királyi hölgyei hordtak, kezében pedig egyiptomi lótuszvirágot tart. Mögötte zsoltárénekes pengeti hárfáját. A királyt galambok - a béke jelképe - veszik körül.

Az ecion-géberi flotta minden harmadik évben megjárta az utat Ofirig, minden alkalommal másfél évet töltött távol a hazai partoktól. A kereskedelmi utaknak köszönhetően Salamon kincseskamrája rendszeresen megtelt Afrika áruival: arannyal, ezüsttel, elefántcsonttal, illatos fákkal, különleges állatbőrökkel, majmokkal.

A király vagyona lehetővé tette, hogy Izrael jelentős katonai erőt építsen fel, s a szedett-vedett seregből - amelyet habiru zsoldosok segédcsapatai támogattak - hivatásos hadsereget hozott létre, helyőrséggel Gézer, Megiddo és Hacor városában. A három várost újraerődítették, a szekerek és a lovak számára nagyméretű istállót, udvart hoztak létre. Az izraeliták történetében először fordult elő, hogy a harci szekér jelentős szerepet játszott a taktikai, stratégiai kérdésekben. A bírák korában hatásosan alkalmazott gerilla-hadviselés kora lejárt, Izrael szervezett katonai erőt vonultatott fel, akárcsak a térség többi nagy állama. Mint láttuk, Salamont Egyiptommal és Föníciával kötött megállapodások kötelezték, hogy képzett egységeket küldjön, ha a szövetség valamelyik tagja konfliktusba keveredett valakivel.

Izrael királya új katonai akadémiát hozott létre a fiatal izraelita harcosok kiképzésére. A közkatonákat elit erővé szervezték, amely némileg hasonlított a mai különleges erőkhöz tartozó egységekhez. A háromoldalú szövetség salamoni erőit nearim - „bátrak” - néven ismerték.

A kádesi csata

Salamon uralmának harmincharmadik évében (Kr. e. 939) Egyiptom új fáraója, II. Ramszesz Zsilénél elhagyta a határt, és az Amon (Théba), Rá (Héliupolisz), Ptah (Memphisz), valamint Széth (Per-Ramszesz/Avarisz) hadtestekkel átkelt a Sínai-félszigeten. A négy egység - egyenként ötszáz harci szekér és ötezer fegyveres - északi irányba tartott a Via Marison: a sereg elejét a végétől félnapnyi menetelés választotta el, legelöl a király és testőrsége haladt.

III. Tuthmószisz ideje óta nem láttak még ehhez hasonlót. Még II. Ramszesz apja, I. Széthi sem tudott ekkora haderőt megmozgatni, mikor Kr. e. 960-ban visszafoglalta a hettitáktól az Orontész melletti Kádest. A fiatalos Ramszesz - csupán tizenkilenc éves, s öt éve ül a fáraók trónján - elhatározta, egyszer s mindenkorra megszabadítja Egyiptomot a hettita fenyegetéstől. I. SUPPILULIUMAS, II. MURSIL1S, most pedig II. MUVATALLIS túl régóta tartotta kezében azt az amurrúi területet, amely korábban egyiptomi

SUPPILULIUMAS: Kr. e. 1030-993. II. MURSILIS: Kr. e. 991-967.

II. MUVATALLIS: Kr. e. 966-939.

126. kép: A Megiddo VII. réteg salamoni kapuja (A) és palotája (C), amely az VA/IVB kapu (B) alatt feküdt. Korábban ez utóbbit tulajdonították Salamonnak, ám az Új Kronológia szerint II. Jerobeám építtette.

érdekeltséghez tartozott. Kádes visszakerült a hettiták és szövetségeseik kezébe, Ramszesz tehát elindult, hogy visszafoglalja a várost, ahogy apja is tette... Ám ezúttal kiszorítja a hettitákat Szíriából.

Miközben az egyiptomi sereg Megiddónál járt és átkelt a Jiszreel völgyén, Izrael nearim egységei Dórnál behajóztak a föníciaiak hajóira, hogy Szumurba - vagy korabeli nevén, a Ramszesz családnév után „szüszai Szimüra” - menjenek, amely háromszáz kilométerrel feljebb állt a parton. A Horemheb idején megkötött szövetségi szerződés szerint csatlakozniuk kellett Ramszeszhez Kádesnál, hatvan kilométerre Szumurtól, miután átkeltek a Libanoni-hegységen a Homsz-Tripoli kapunál.

Két héttel később Ramszesz és az Anion sereg a Bekaa-völgy (ókori Amka) északi végében állomásozott, néhány napnyi távolságban Kádestól. A Rá hadsereg Baalbekben volt, míg a Ptah nemrég érte el Kamidit (Kamid el-Lóz), Széth pedig még mindig a Hermon-hegynél járt, a Bekaa déli végében. Mialatt Ramszesz Sabtunától délre átkelt az Orontész gázlóján, értesítették, hogy elfogtak két soszu (beduin) kémet, akik elárulták, hogy a hettita sereg még mindig északon van, Aleppó környékén, mivel nem merészel csatát vállalni az egyiptomi sereggel. A fáraó örömmel hallotta a hírt, és sebesen elindult Kádes felé az Amon-hadsereg kíséretében. Estére az Orontész melletti Kádes dombjának nyugati oldalánál vert tábort, ahonnan látható volt a csúcsot körbevevő vályogtégla fal. A Rá hadsereg másnap kora reggel érkezik, s a Ptah egység sem várat sokat magára. Ekkora erőre volt szüksége Ramszesznak, hogy biztosítsa Kádest, ha nem védi a hettita sereg. Mikor aznap este visszatért sátrába, a fiatal fáraó nem sejtette, a dolgok nem alakulnak pontosan úgy, ahogy elképzelte.

128. kép: Köd az Orontész felett Kádesnál (Teli Nebi Mend) Szíriában.

A zöldellő Orontész-völgyben gyakori jelenség a reggeli köd. A ’90-es évek elején részt vettem Teli Nebi Mend - az ókori Kádes - ásatásán a Londoni Régészeti Intézet szervezésében, s néha-néha megálltam egy pillanatra a késő bronzkori sánc tetején kora reggel, hogy végignézzek a mezőket borító ködtengeren. A halom mintha sziget lett volna valamiféle gótikus regény lapjairól. Azonban háromezer évvel ezelőtt, az ötödik év (Kr. e. 939) Semu harmadik hónapjának 10. napján a meseregénybe illő táj az egyiptomi hadsereg pusztulásának színtere lett. Ramszeszt az éjszaka közepén felébresztették azzal a rettenetes hírrel, hogy a hettiták egyáltalán nem kétszáz kilométerre táboroztak, Aleppónál, hanem Kádes másik oldalán.

Az éjszaka első óráiban az ellenség felderítőit elfogták az egyiptomi őrjáratok, s gyorsan kifacsarták belőlük a keserű igazságot. Az egyiptomi királyt felültették a soszu kémek hamis jelentései. Muvatallis, a ravasz hettita császár három és fél ezer szekérrel, valamint harminchétezer gyalogossal az egyiptomi tábortól alig három kilométerre várakozott. Megszólaltak a trombiták, hogy fegyverbe hívják az embereket, s futárt szalajtottak lóháton délre, hogy a Rá hadsereg siessen a harcmezőre: de már késő volt.

Muvatallis szekerei igyekeztek minél kevesebb zajt kelteni, ahogy a sötétben átkeltek az Orontészen Kádestól délre. Hajnalra a ködben várakoztak, készen arra, hogy elvágják Ramszeszt hadseregétől. A reggeli fényben kelet felől érkeztek, s belecsaptak a Ré sereg elnyújtott menetvonalába, amely még hajnal előtt útra kelt, hogy elérje Ramszeszt. Az egyiptomi katonákat teljesen meglepte a rajtaütés, soraik azonnal szétestek. Az első

127. kép (szemben): II. Ramszesz hősies figurája, amint szekerén csatába igyekszik (Ra- messzeum).

129. kép: A foglyul ejtett hettita felderítőket kikérdezik II. Ramszesz hivatalnokai (Abu Szimbel).

roham túlélői szétszaladtak, ahogy a hettita szekerek észak felé fordultak, és megtámadták az alig egy kilométerre lévő egyiptomi tábort, ahol az Amon sereg zavarodottan igyekezett hadrendbe állni. A katasztrófa bármikor bekövetkezhetett - ám Ramszesz ekkor csodálatra méltó bátorságról tett bizonyságot. Ahelyett, hogy visszavonult volna, s magára hagyta volna embereit, hogy fedezzék a visszavonulását, Széthi bátor fia szekerére ugrott és egyenesen a hettita falanxba rohamozott. Aranyozott szekerével a közelharc közepébe vágtatott, zavarodottságot, felfordulást okozott az ellenséges sorok között. Bármikor odaveszhetett volna, azonban bátorsága szerencsével párosult. Később azt állította, a karnaki nagy Amon isten védelmezte a csata közben.

A fáraó vakmerőséggel határos bátorsága azonban mit sem ért volna, ha nem érkeznek meg időben Salamon nearim csapatai. Szimürából egy nap alatt eljutottak Kádesig, s a hettita katonákat teljesen váratlanul érte a semmiből érkező izraelita szekerek támadása nyugati irányból.

Megfordult a szerencse: az izraelita gyalogság lerángatta a hettitákat és amorita szövetségeseiket a közelharcba bonyolódott szekerekről, ahogy Bárák is tette egykor, háromszáz évvel korábban Sziszera szekereivel. A csata egyértelműen Ramszesz javára billent - mikor sikerült megfékezni a hettitákat, a Rá sereg hadrendbe állt, s késve, de igyekezett bátor királya védelmére.

A hettita roham megtorpant. Három órán belül a meglepetésszerű támadásból teljes megfutamodás lett, Aleppó királya, a hettita szekerek parancsnoka elrendelte a visszavonulást. A birodalom büszkeségét jelentő egységek maradékát az Orontész felé hajtották, ahol aztán még rosszabb

130. kép: Az Orontész vizébe ragadt szekerek, amelyeket tehetetlenül néz Muvatallis gyalogsága a folyó keleti (jobb) partján (Ramesszeum, Luxor).

lett a helyzetük. Muvatallis gyalogosait tartalékolta a folyó keleti partján. Ahelyett, hogy a csatába küldte volna őket a szekereket támogatni, a katonák a helyükön maradtak. Most, mikor a szekerek megpróbáltak átkelni a folyón a biztonságot jelentő túlpartra, menekülésüket saját gyalogságuk akadályozta. Ajárművek és a rajtuk lévő emberek csapdába estek a kavargó vízben, miközben az egyiptomi íjászok sorra lelövöldözték őket. Aleppó királyát félig holtan halászták ki a vízből, számos amorita törzsfőnök sohasem jutott át a túlsó partra, s a legjobb hettita parancsnokok is odavesztek.

Eddigre a Ptah sereg is odaért a csata helyszínére: Egyiptom immár tizenháromezer gyalogossal rendelkezett, további ötezret tett ki a nearim száma. A két sereg megmaradt saját folyópartján, és a csata folytatódott a következő napon, míg végül világossá vált, hogy a hettiták és Egyiptom véres harcban nem tudta eldönteni a csata kimenetelét. Muvatallis tudta, jelentős veszteségeket szenvedett, és Ramszesz magáénak mondja a győzelmet. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, az egyiptomiak nem maradnak örökre Szíriában. Hamarosan kénytelenek visszatérni Kánaánba, a hettiták pedig megőrizhetik az amorita területeket. Ramszesz azért jött, hogy visz- szafoglalja Kádest és kiűzze Muvatallist Szíriából - egyértelmű, egyik célját sem érte el, s az egyiptomi kliensállamok hamarosan elégedetlenkedni kezdenek, ha megtudják, a fáraó üres kézzel tér vissza a hadjáratból.

A következő két évben nagyméretű felkelés bontakozott ki az egyiptomiak kánaáni uralma ellen. Ramszesz veresége miatt úgy tűnt, Egyiptom sebezhető az északi hettita, arámi erők irányából. Először az egyiptomi ellenőrzés peremén lévő városállamok szakadtak el, ám még a galileai,

jiszreeli városoknak sem kellett sok hozzá, hogy a damaszkuszi REZON király vezette arámiak hatására megtagadják az adófizetést. Egyiptom szövetségeseként Salamon hatalma igencsak meggyengült.

Belső lázongás

Két évtizedet töltött a jeruzsálemi templom és királyi palota felépítésével, azonban az izraelita király becsvágyának ez sem volt elég. Salamon továbbra sem csökkentette népe terheit - ha lehet, a kényszermunka nagysága még nagyobb lett, ahogy a királyság minden részén új építkezésekbe fogtak. Gézer, Megiddo és Hacor új kapuval, királyi palotával, kormányzói lakhellyel rendelkezett. A jeruzsálemi miliőt kibővítették, s tervbe vették, hogy széles teraszokkal összekapcsolják Dávid városát a Templom-heggyel. Az emberek elfáradtak és feldühödtek a nehéz teher miatt.

Jerobeám, Nebat fia, a miilót építő munkások vezetője Efraim törzséből való erős, lendületes nemes, akit az emberek vezetőjüknek tekintettek. Öt éven belül jelentős politikai személyiség lett Izraelben, a Salamon autokratikus, mohó uralma elleni mozgalom központi figurája. A silói ACHIJA próféta ugyancsak fellázadt Salamon ellen, mert az számos idegen származású felesége kedvéért szentélyeket emeltetett Kamosnak (a moábiták istenének) és Milkomnak (az ammoniták istenének). A szentélyek építése jól felfogott politikai érdekből történt: Salamon ezzel biztosította, az idegen származású királynék otthonukba küldött leveleikben megerősítik a házassági szövetséget, azonban Jahve papjai feldühödtek azon, hogy az állam támogatja idegen istenségek imádását izraelita földön. Achija vezetésével felbujtották a népet, s Jerobeámot használták fel a lázadás központi alakjának.

Salamon uralkodásának utolsó évtizedében a királyság széthullott. Két veszélyes ellenség jelent meg Izrael keleti és északi határán: az edomita Hadad arra buzdította a Jordánon túli területeken élőket, rázzák le magukról Izrael igáját. A Kr. e. 996-os edomita hadjáratban Dávid hadvezére, Ajab hat hónapot töltött Edom népességének megfélemlítésével, és vérfürdőt rendezett minden egyes településen. A királyi családnak sikerült délre, Egyiptomba menekülnie, ahol Aj fáraó menedéket adott a fiatal Hadadnak. Utódja, Horemheb idején az edomita száműzött király az udvar közkedvelt figurája lett és Mutnedzsmet királyné húgát vette el feleségül. A Bibliában a fáraó feleségét Tachpenesznek nevezik, azonban ez csupán az egyiptomi ta-pa-niszu („a király embere”) - más szóval Horemheb első felesége - kifejezés hebraizált változata. Mikor Dávid elhunyt és Ajabot megölték Salamon emberei, Hadad arra kérte a fáraót, engedélyezze hazatérését Edomba, hogy talpra állítsa nemzetét. Harminc évvel később Edom

REZON: Kr. e. 992-937. ACHIJA: ,Jah az én fivérem”.

131. kép (szemben): Aleppó királyát kihalásszák az Orontészból a kádesi csatában.

133. kép: A Hacorban zajló ásatás légi felvétele, amelyen jól látható a nagyméretű KéB II-A palota, amelyet Amnon Ben-Tor fokozatosan tár fel. Az épület belépőcsarnoka a keret jobb oldalán található, míg a palota többi része - amelyet a fénykép elkészülte óta javarészt már kiástak - a föld alatt balra húzódik. Az egész épületen égésnyomok láthatók: (A) VK II-A kapu; (B) VK II-A kazamatafal; (C) vízrendszer; (D) négyszobás ház és istálló a VK II-A időszakból. Az épületet eltávolították a palotából, és itt állították fel, hogy hozzáférjenek az alatta lévő KéB palotához.

királysága ismét megerősödött annyira, hogy megpróbálja elvenni Izrael kezéből a térség irányítójának címét. A válsághelyzetben Hadad igyekezett destabilizálni Salamon államának keleti határát.

A szíriai észak felé Aziru utóda ugyancsak fellázadt. Kr. e. 992-ben Rezon, Eliada fia elfoglalta Damaszkuszi és végzett Aziru fiával, Du-Tesub- bal (a bibliai I. Ben-Hadaddal).[35] Arámiakból kikerült fosztogatói tizenhárom éven át raboltak, garázdálkodtak az északi határon, míg Dávid erői Kr. e. 980-ban elűzték őket. Azonban most, négy évtizeddel később Rezon folytatta a harcot, mivel érzékelte, Ramszesz kádesi kudarca miatt Salamon hatalma meggyengült. Kr. e. 938-ban megtámadta Hacort és földig égette a palotát, megcsonkította a királyi lakhelyet díszítő egyiptomi stílusú szobrokat, összetörte fejüket, végtagjaikat.

A nagyléptékű salamoni épület maradványait Amnon Ben-Tor, Hacor ásatásának jelenlegi felügyelője tárta fel. A vályogtéglából készült palota nyílt udvaraival, oszlopos előtereivel és belső termeivel jól érzékelteti Izrael legnagyobb építő királyának valódi helyét. Ugyanakkor Ben-Tor ásatása feltárta a felső halom A területén, a XIII. rétegben lévő királyi palota szándékos lerombolásának nyomait is, Rezon művét. A régészeti leletek között mindent elborító tűzvész egyértelmű jeleire bukkantak, mely megégette a téglákat és megrepesztette az udvarhoz vezető bazaltlépcsőket.

Egykor úgy gondolták, a hacori XIII. réteg leégése Józsue műve volt, amikor Kr. e. kb. 1200-ban (hagyományos korszakolás) lemészárolta a népességet és felgyújtotta Jabin városát. Azonban a palota pusztulásánál talált cserépanyagból Ben-Tor felismerte, Hacor késő bronzkori bukása valamivel korábban, a XIX. dinasztia első korszakában - I. Széthi vagy II. Ramszesz első évei - történt, Kr. e. 1280 táján (hagyományos korszakolás szerint). A hagyományos felfogás szerint, amelyben a hódítás a tizenharmadik század végén zajlott le, vagyis a XIX. dinasztia végén, Hacort már egy évszázada lerombolták, amikor a feltételezés szerint Józsue és az izraeliták megérkeztek erre a területre. Akárcsak Jerihónál, Hacornál sem beszélhetünk virágzó városról, „minden királyságok fejé”-ről, amelyet Józsue elpusztíthatott a vaskor elején, az izraeliták érkezésekor.

Az Új Kronológia szerint Salamon utolsó éveiben járunk, amikor Rezon rátör Galileára (Kr. e. kb. 938). Hacor régészeti története felkavaró képet fest az északon zajló rombolásról, miközben az öreg király saját maga nagyságát hirdető építkezésekkel foglalkozott az ország fővárosában. Nyilvánvaló, hogy Salamon kezéből lassan kicsúszott az apja, Dávid által létrehozott királyság irányítása.

A problémák jelentős feszültséget keltettek az izraelita állam központi területein. A törzsi népességet arra kényszerítették, díszítse a birodalmat, miközben a királyság, amely még mindig csupán hetven éve létezett, bomlásnak indult. Hétköznapi szemlélődő számára semminek sem volt értelme Salamon izraelita Camelot-jában.

Achija és a papok felszították a kényszermunkára vezényelt emberek ellenkezését és elégedetlenségét. Arra buzdították a karizmatikus Jerobeámot, álljon a Salamon hatalma elleni felkelés élére, és az ország egésze fellázadt. A király nearim csapatait küldte ellenük, akik hamar elfojtották a lázadást, azonban Jerobeámot nem sikerült elkapniuk. A felkelés vezetője a Földközi-tenger partjára menekült, onnan Egyiptomba hajózott, ahol - akárcsak az edomita Hadadot - politikai menekültként fogadták.

Jerobeám Kr. e. 937 tavaszán érkezett Per-Ramszeszba (Avarisz), II. Ramszesz udvarába, épp akkor, amikor a fáraó hadjáratot tervezett, amely- lyel végleg pontot tesz a birodalom északi részén uralkodó általános zűrzavarra. A hetvenedik évét járó Ramszesz nem volt abban a hangulatban, hogy bizonytalan lábakon álló izraelita szövetségese kedvében járjon és kiszolgáltassa neki Jerobeámot, hogy a király kivégeztethesse. A térség stabilitása és az egyiptomi stratégákat foglalkoztató lázongás mellett keveset számított, hogy három évvel korábban Salamon elit egységei mentették meg a fáraó becsületét Kádesban, sőt Ramszesz immár úgy tekintett

Jeruzsálemre és nagyra törő királyára, mint a probléma szerves részére. A gondok gyökere Dávid koráig vezetett vissza, mikor az izraeli király le- mészároltatta, sanyargatta a szomszédos népeket, akik most igyekeztek kiegyenlíteni a számlát. A fáraó ezért a Salamonnal ellenségeskedő népszerű izraelita vezér érkezésében lehetőséget látott, hogy megossza az izraelita királyságot, és ezzel Jeruzsálem elszigetelődjön. Am ennek várnia kellett addig, míg meghal a jelenlegi király és megkezdődik az öröklési harc.

134. kép (következő lapon): II. Ramszesz egyik monumentális szobra, amely a núbiai Abu Szimbel sziklába vájt templomának homlokzatát díszíti.

Tizenhatodik fejezet

A SZAKADÁS

(Királyok I. könyve 12:1-től Királyok II. könyve 16:34-ig, illetve

Krónikák II. könyve 10:1-től Krónikák II. könyve 16:14-ig)

Jerobeám és Sisák - Salamon templomának kifosztása - A júdaiAza - Omri és Ahab háza — A XIX. dinasztia összeomlása Egyiptomban - A bronzkor vége

A történet

S

alamon halálával az izraeliták történetének új időszakához érkezünk, amelyet a tudósok a megosztott királyság korának neveznek, amikor Izrael egységes állama egyszerre két királyságra vált szét a Kr. e. 931- ben bekövetkezett „szakadás” után. A következő két évszázadban az északi királyságot, Izraelt - amely a tizenkét törzsből tízet egyesített területén - Tirca és Szamaria városából vezették a királyok, míg ez utóbbit Kr. e. 722- ben elfoglalták az asszírok, s a királyság lakosságát elvitték Asszíriába. A déli királyság, Júda még százharmincöt évig fennállt, mielőtt II. Nabú- kudurri-uszur Kr. e. 587-ben kifosztotta volna Jeruzsálemet, lakosságát pedig áttelepítette volna Babilonba.

A korszak összetett politikáját a szakadással kezdjük, mikor először neveznek meg pontosan a Bibliában egy fáraót.

Rechabeám királyságának 5. évében történt, hogy Sisák, Egyiptom királya felvonult Jeruzsálem ellen. Elvitte a kincseket az Úr templomából, s ugyanígy a királyi palota kincseit is elvitte, s egyáltalán, mindent elvitt. Az aranypajzsokat is elvitte, amelyeket Salamon veretett. (IKir 14:25-26)

Azonban az egyiptomi király bibliai neve messzevivő félreértésekhez vezetett az ókorral foglalkozó tudósok körében, amely - nézetem szerint - a bibliai elbeszélés történetiségéhez kapcsolódó összes probléma alapja. A levantei régészet és - számos könyvben és ismeretterjesztő műsorban vizsgált - az

135. kép (szemben): Kánaán dombvidékének egyik meg nem nevezett városa, amelyet II. Ramszesz és az egyiptomi sereg ostromol. Talán Rechabeám Jeruzsálemé (Abu Szimbel).

ótestamentumi történet közötti átfogó, kielégítő szintézis hiánya végső soron egyetlen történelmi szereplő, a Salamon jeruzsálemi templomának kincseskamráját kifosztó egyiptomi fáraó hibás azonosításának köszönhető.

Sisák fáraó

A fáraót, akit a Biblia Sisáknak nevez, az elmúlt százhetven évben a XXII. dinasztia alapítójával, I. Sesonk Hedzsheperrével azonosítottak. Elsődleges bizonyítéknak a névhasonlóságot tartották, valamint az a tényt, hogy Sesonk feljegyzett egy kánaáni hadjáratot a thébai Karnak-templom falára. Azonban dr. John Bimson sikerrel bizonyította, hogy Sesonk katonai tevékenysége nem egyezik Sisák hadjáratának bibliai leírásával az IKir 14: 25-26. és 2Kión 12:2-9. versekben. A karnaki bubaszti kapu feliratából világos, hogy Sesonk északon hadakozott Izraellel, míg a bibliai Sisák Izrael szövetségeseként Júdát támadta meg délen. Sesonk észak felé menetelt, elhagyta Jeruzsálemet, míg Sisák megostromolta a várost és kifosztotta Salamon templomát.

Sesonk nem sorolja fel Jeruzsálem nevét azok között a városok között, amelyeket érintett hadjárata: holott a bibliai Sisák Kr. e. 927-ben kifosztotta a várost a bibliai kronológia szerint. Ezenfelül I. Sesonk fáraó Bübloszban talált szobormaradványán az egyiptomi királyi kartus mellett ott szerepel az egyik bübloszi uralkodó, Abibaál neve is. Az asszíriai III. Tukulti-apil- Esarra (Kr. e. 744-727) feljegyzései szerint Abibaál harmadízigleni utóda - Sipitbaál (asszír: Sibitibiili) - Kr. e. 737-ben uralkodott Bübloszban. Az évszámtól visszafelé számított harmadik-negyedik nemzedékkel legkorábban Kr. e. 820-hoz jutunk Abibaál, s így I. Sesonk uralkodásának idejére. A Kr. e. IX. században uralkodó Sesonk fáraó tehát nem lehetett azonos a bibliai Sisákkal, aki a Kr. e. X. század utolsó negyedében prédálta fel a jeruzsálemi templomot... hacsak nem uralkodott száz évig!

1. Sesonkot lehetetlenség a Biblia egyiptomi „Sisák királykával, Salamon templomának kifosztójával azonosítani. Az Új Kronológia szerint a Sisák néven megjelenő történelmi figura nem más, mint II. Ramszesz, akinek becenevét - Szüsza (sémi nyelven Sisa) - széltében-hosszában használták Egyiptomban és Kánaánban, ahol az olyan föníciai városokat, mint Szumur (egyiptomi Szimüra) a leghíresebb katonakirály nevén - „Szüsza (X erőd/város)a” - emlegettek.

2. Ramszesz volt talán a legnagyobb egyiptomi fáraó: országok meghódítója, Egyiptom legnagyobb építészeti csodái közül jó néhány az ő nevéhez fűződik. A klasszikus korban őt tartották az ókori világ legünnepeltebb királyának. A görögök és a rómaiak Szeszoózisznak vagy Szeszósztrisznak

136. kép (szemben): I. Oszorkon, I. Sesonk fiának szobra, rajta föníciai írással Büblosz királyának neve: Elibaál, Abibaál fia. Ennek értelmében I. Oszorkon Kr. e. kb. 800-ban uralkodott (Louvre Múzeum).

hívták népszerű neve, Szüsza után. Az egyiptológusok gyakorta felfuvalko- dottnak állítják be, olyan királynak, akinek nem volt más célja, mint saját nagyságát hirdetni. A bibliatörténészek is előnytelenül állítják be a kivonulás főgonoszaként: ő a nyakas fáraó, aki nem engedi el a népet. Azonban „Szüsza” fáraót az ókori világ háttere előtt szükséges szemlélni, ahol a nagy emberek becsvágyuk, akaratuk révén uralkodtak a birodalmak felett. Az ókorban az egyes ember valóban megváltoztathatta a világot, amiben élt. Nagy Ramszesz egyike volt ezeknek az embereknek, s úgy gondoskodott róla, a történelem megemlékezzen királyságáról, hogy az Egyiptomban emelt épületek összes felületére feljegyeztette tetteit. A csatajelenetekre felírta összes nevét és címét: Uszermaatré-szetpenré Ramszesz-Meriamon (kiejtése nagyjából: Vhsmuárja-satanpnárja Rjamasesa-Mijamana), azonban a nép csak Szüszaként emlegette, s ez a név került át a legendákba Szeszoózisz, Szeszósztrisz alakban.

Peter van dér Veen felvetése szerint a Szüsza név sémi nyelven Süsának hangzott, mivel az egyiptomi „sz”-et megfeleltették a héber „s”-nek (sín). Az akkád esetében elterjedt gyakorlat volt ez - akkádul a Ramszesz nevet Rjamasesának írták át -, és a héberben is akad rá példa. Például az egyiptomi Mósze becenév (a kivonulás hősének hagyományos neve) héberül Móse. Ugyanígy a Filiszteiában lévő Askelón városa is a Bibliából veszi mai nevét: azonban az egyiptomiak Aszkelannak nevezték. Ezek alapján joggal feltételezhetjük, hogy az egyiptomi Szüszát a sémi nyelvet beszélő kánaániták Süsának ejtették. Peter van dér Veen a bibliai Sisák nevében szereplő ráadás „k”-ra (gof) is magyarázatot ad: idegen nevet hebraizáltak - a Bibliában gyakorta előfordul ilyesmi -, s a fáraó becenevét héber szóvá torzították, amely a sokak igéből („[földre] hullani”, akkád sakaku) ered. A bibliai író ezzel Ramszesz nevét (Süsa) „fosztogató” alakban (Süsák) használja, hogy jellemezze, mit tett a király Jeruzsálemmel. Mikor Jeremiás próféta megjósolja, hogy II. Kürosz perzsa király Kr. e. 539-ben elfoglalja Babilont, a várost „Sisák”-nak hívja, mert Babilon II. Nabú-kudurri-uszur idején, Kr. e. 587-ben kifosztotta és lerombolta Júda fővárosát.

Hogyan? Hát elfoglalták s meghódították az egész világ büszkeségét? Mi az? Hát Sisák (ti. Babilon) borzalommá lett az összes nép előtt? (Jer 51:41)

Jeruzsálemet kétszer fosztották ki. A két alkalom között háromszáznegyven év telt el, s mind a kettő vezetőjére Sisák/Sesákként hivatkoznak! Nevezhetjük-e ezt véletlennek?[36]

Ramszesz, Jeruzsálem kifosztója

II. Ramszesz tizenhét éve ül Egyiptom trónján. Kr. e. 927-et írunk, s tizenkét év telt el a kádesi csata óta. Egyiptom ázsiai birodalmára komoly nyomás nehezedik az északi hettita-arameus szövetség felől. A Kánaán déli részén található városállamok vezetői nyugtalanok voltak, mivel érzékelték a politikai változásokat. Ramszesz uralmának hetedik évében (Salamon 35. éve) nagyméretű felkelés tört ki az egyiptomi uralom ellen. A fáraó azonnal hadjáratra indult, hogy megfékezze a lázadást, és helyre tegye rakoncátlan- kodó alattvalóit - a harc a nyolcadik évre is áthúzódott. Ezek után Ramszesz nekilátott a külpolitika átalakításának, hogy az egyiptomi jelenlét érezhetőbb legyen a térségben. Többé nem a királyi alattvalók voltak Egyiptom egyedüli szemei és fülei a birodalom északi részében. Ramszesz katonai helytartókat telepített az olyan stratégiai jelentőségű városállamokba, mint Gáza (a partvidék déli részén), Bet-Seán (a Jiszreel-völgyben), Zaretan (Teli esz-Szajdíje a Jordán völgyében), Kamidi (Kamid el-Lóz a Bekaa-völgyben) és Szimüra (Teli Kazel a föníciai tengerparton), és helyőrségekkel védte őket. Azonban az alattvalók nyugtalansága továbbra sem szűnt meg. Az egyik legnagyobb probléma az izraeli helyzet volt, ahol a korábbi megbízható politikai partner, Salamon megöregedett, és - ami még ennél is fontosabb - kicsúszott kezéből azoknak az Izrael alá tartozó területeknek az irányítása, amelyeket még Dávid foglalt el fél évszázaddal korábban.

A damaszkuszi arámiak REZON király vezetésével éveken át fosztogatták Galileát, még Hacort is kirabolták. A Jordánon túli területek is elszakadtak Salamon országától, s többé nem voltak hajlandóak adót fizetni. Salamon ennek ellenére tovább költötte az állami bevételeket a nagyszabású építkezésekre ahelyett, hogy katonáit egyiptomi szövetségesei érdekeinek megfelelően az északi és a keleti határ védelmére rendelte volna. így amikor Kr. e. 937-ben a kellemes beszédű, karizmatikus Jerobeám menekültként megjelent a fáraó udvarában, hogy menedékre leljen Salamon zsarnoksága elől, Ramszesz benne látta az izraeli trón örökösét, olyan alattvalót, aki hűséges marad Egyiptomhoz, s talán sikerül stabilizálnia a helyzetet: legalább északon, ahol továbbra is nagy politikai befolyása volt a törzsek között. Jerobeámnak sikerült meggyőznie Izrael legerősebb szomszédját és szövetségesét arról, ő a megfelelő ember, aki visszaszerezheti az emberek bizalmát, s ezzel megerősítheti a fáraó ellenőrzését a térség felett.

Mikor Kr. e. 931-ben Salamon meghalt, Ramszesz elküldte Jerobeámot, hogy egyiptomi támogatással szerezze meg magának a trónt. Szichemben nagy törzsi tanácskozást tartottak, ahol a negyvenegy éves Rechabeámnak, Salamon ammonita ágyasától, Naamától született fiának ajánlották fel Izrael királyának címét, s cserébe azt kérték, könnyítsen azokon a terheken, amelyeket apja rakott a nép vállára. Jeruzsálem új királya ezt elutasította, s bejelentette, nem lesz apja alattvalóinak szolgája, s megemeli a munkamennyiséget. Amikor ezt meghallották, az izraeliták túlnyomó többsége elhagyta a gyűlést, és nem volt hajlandó hűséget fogadni Salamon fiának és örökösének. így történt, hogy az öntelt új király ostobaságából szakadás következett be Izrael királyságában, mivel nem hallgatta meg az emberek jogos kifogásait.

Rechabeám visszatért délre, hogy Júda és Benjámin törzsének területe felett uralkodjon a fővárosból, Jeruzsálemből, míg I. Jerobeámot felkenték királynak, hogy uralkodjon a többi törzs felett az efraiták területén lévő új fővárosból, TIRCA-ból. Az izraeliták egységes királyságának időszaka - alig nyolcvanegy év után - véget ért, s két törzsi királyság osztozott az ígéret Földjén.

Jerobeám felismerte, hogy mindaddig, amíg az izraeliták hitének központja a jeruzsálemi templom marad, az északi törzsek királyaként könnyen megdönthetik hatalmát. Ezért Izrael új királya két aranyborjút készíttetett, hasonlóakat ahhoz, amelyet Áron öntetett a Sínai-hegy lábánál. Ebben az esetben az ökrök a régi istent, Élt képviselték, akit az izraeliták még mindig tiszteltek.[37] [38] Az aranybikákat Bételben („El háza”), és Dán északi városában állították fel, hogy a népesség tisztelettel járulhasson eléjük: nyilvánvalóan azzal a szándékkal készültek, hogy csökkenjen a régi fővárosban lévő Jahve-templom felé induló zarándokok száma.

Mivel északi ellenfelét Egyiptom támogatta, Rechabeám féltette jócskán összezsugorodott királyságát. Izrael északi határát feltehetően sikerül megvédenie: de mi történik akkor, ha a hatalmas Ramszesz vagy filiszteus szövetségesei megtámadják délről? Jeruzsálem királya azonnal nekilátott erődíteni a Júda nyugati és déli határán található városokat, hogy felkészülten várja a fáraó katonáit. Minden egyes várba egyik fiát küldte parancsnoknak, a honvédőket pedig fegyverrel és élelemmel is ellátta. Mint kiderült, Rechabeám jogosan aggódott.

Ki', e. 927-ben - Rechabeám uralkodásának ötödik évében - Ramszesz harmincezer egyiptomival, kusitával és líbiaival indult el a Sínai-félsziget irányába (a Bibliában szereplő hatvanezernél is több katona kétségkívül túlzás). Először Askelón városát foglalta el, majd elindult a szárazföld belseje felé, hogy visszafoglalja Gézer városát, amelyet még Horemheb adott jegyajándékul Salamonnak, mikor az izraeli király elvette lányát feleségül. Júda megerődített városai egymás után estek el, míg két héttel később II. Ramszesz már Jeruzsálem kapuja előtt állt aranyozott szekerén.

Amikor Rechabeám uralma megszilárdult és megerősödött, elhagyta az Úr törvényét, és vele egész Izrael. Mivel elpártoltak az Úrtól, Rechabeám király ötödik esztendejében felvonult Sisák, Egyiptom királya Jeruzsálem ellen ezerkétszáz harci szekérrel és hatvanezer lovassal. Tömérdek népség jött vele Egyiptomból: líbiaiak, szukiak és kusiak. Elfoglalta a Júdában levő megerősített városokat, és egészen Jeruzsálemig eljutott. (2Krón 12:1-4)

Rechabeám semmit sem tehetett. Megadta magát. Jeruzsálem királya irgalomért könyörögve kinyittatta a város kapuit, hogy fogadja a fosztogatni érkező egyiptomiakat. Ramszesz katonái elvitték a palotából Salamon aranyozott pajzsait, eltávolították a trónust borító finom elefántcsont-faragásokat, majd felmentek Jahve szentélyébe, a Templom-hegyre, és elvitték Izrael istenének kincseit. Szerencsére Dávid városának kifosztása elég időt hagyott Jahve papjainak, hogy elrejtsék a szövetség ládáját: ez volt az egyetlen kincs, amely nem indult útra Per-Ramszeszbe, a Nílus deltájának keleti részébe.

A fáraó elhagyta Jeruzsálemet és észak felé indult, hogy elfoglalja a lázadó Jenoám várost, közben hosszú, erősen védett karaván indult Egyiptomba: így vitték Salamon Jeruzsálemének gazdagságát Per-Ramszeszbe. Az aranyozott pajzsokat beolvasztották és vastag aranylemezeket készítettek belőlük: ezekkel fedték Ramszesz gazdagon díszített palotájában a trónterem padlóját. Izrael meghódítását feljegyezték a falra Karnakban, a Ramszesz uralmának huszonegyedik évében kötött hettita egyezség mellé.

A megszégyenült, életéért rettegő Rechabeámot arra kényszerítették, tegyen hűségesküt az egyiptomi fáraónak, ha Júda királya kíván maradni. A déli királyságot nemcsak aranyától, hatalmától is megfosztották, így az

137. kép: II. Ramszesz hettita egyezményét ábrázoló karnaki domborművének részlete, a két jobb felső kőtömb. Askelón ostroma felett aprócska - izraelita - szekeret láthatunk, amint II. Ramszesz szekere eltiporja. Az izraeliták egészen Salamon koráig nem rendelkeztek harci szekerekkel, ami azt bizonyítja, hogy II. Ramszesz nem lehetett a kivonulás fáraója.

138. kép: A hettita egyezség fala - más néven askeloni fal - Karnakban. Az egyezség (A) a két központi pilaszter között látható, míg az izraeli kőtömbök (B) a jobb oldali pilaszter mellett vannak.

északi királyság, Izrael lett a kánaáni dombvidék meghatározó ereje. I. Je- robeám élvezte az egyiptomi XIX. dinasztia támogatását és szoros kapcsolatot tartott fenn a parton és a Jiszreel völgyében található kereskedelmi hálózatokkal, s több mint egy évtizedig virágzott országa, míg Rechabeám királysága, Júda politikai szempontból jelentéktelen állam lett.

Tizenhét évnyi uralkodás után Rechabeám Kr. e. 914-ben hunyt el, s a júdai trón fiára, ABIJA-ra szállt. Jeruzsálem új királya azonnal megindult északra, hogy harcba szálljon vetélytársával, s a két hadsereg Cemarájim hegyén ütközött meg egymással, Szichem közelében. Abija erői győztek, s visszaszorították Jerobeámot Tirca irányába. A júdai katonák elfoglalták Bételt, s ledöntötték Jerobeám aranyborjúját. Elfoglalták Jesana és Efron városát is, ezzel Benjámin törzsének területe megnövekedett északi irányban. Az izraeli I. Jerobeám hatalma megingott a váratlan katonai vereség hatására, ám további három évig uralkodott még, mielőtt fia, Nadab Kr. e. 911-ben átvette volna a trónt. Abija rövid, de sikeres uralma egy évvel korábban ért véget, helyébe fia, AZA lépett, aki hosszú ideig ült a déli trónon és Júda leghatalmasabb királyai között tartják számon.

Kr. e. 910-ben - Aza uralmának harmadik évében - az izraeli Nadabot meggyilkoltatta Bása (Achija, a silói próféta fia), és elfoglalta a trónt. Első tetteként lemészároltatta I. Jerobeám leszármazottait, így az északi királyság első királyának dinasztiája néhány nap alatt megsemmisült. BASA huszonnégy évig uralkodott Tircából.

ABIJA: „[mennyei] atyám Jah”, 2Kir 15-ben Abijam. AZA: Kr. e. 912-872. BÁSA: Kr. e. 910-887.

Aza, Júda királya

Azajahve jámbor követője volt. Leromboltatta az összes szentélyt, amelyet más istennek szenteltek: ezekből Rechabeám uralkodásának idején jó néhányat építettek. Az Asera-rudakat - a szent fák jelképeit amelyek Baál feleségét képviselték, ledöntötték. Aserát később Jahvéhoz kapcsolták a júdai népi vallásosságban. Az egyszerű emberek - a papság felső rétegével szemben - természetesnek vélték, hogy istenüknek felesége legyen, mint ahogy az ókori világ összes többi férfiistenének. Ugyanakkor Asera azonos volt Asztarte/Astaróttal, s így a mezopotámiai Istárral: Jahve monoteisztikus hitének papi hierarchiája irtózott tőle.

Baál („Ur”) volt a Közel-Kelet legnépszerűbb istene. Vihar-isten volt és harcos, akit a múlt legendás hősi királyának tartottak. Baáltól pontosan azért irtóztak az izraelita papok, mert ember volt, akit isteni rangra emeltek. Véleményem szerint ez az egyetemes isten, akit „Úr” néven emlegettek, El fiaként nem volt más, mint a hatalmas vadász és harcos, Nimród, a Föld első uralkodója. Mint azt a negyedik fejezetben láthattuk, az uruki első dinasztia királya építtette Bábel tornyát, ő alapította Assúr és Ninive városát. Az asszírok Ninurta néven ismerték; a babiloniaknak Marduk volt. Isteni felesége Inanna volt, más néven Istár, aki Kánaánban az Asztarte nevet viselte: ő volt a Bibliában szereplő Astarót, Asera.

Aza tíz éven át (Kr. e. 912-903) békében uralkodhatott összetűzés nélkül. Ennyi idő elég volt ahhoz, hogy újjáépítse azokat az erődített városokat, amelyeket Ramszesz/Süsa lerombolt, és a júdai hadsereg ismét visszanyerte régi erejét. Az ötvenes éveiben járó, uralkodásának negyvenkettedik évét töltő Ramszeszt figyelmeztették az új veszedelemre. Kusita és líbiai zsoldosokból álló haderőt állított össze az ugyancsak kusita Zerach parancsnoksága alatt, és elindította, hogy megtörje Júda katonai erejét. Azonban Júda ez alkalommal is megfutamította ellenfelét - most Maresánál -, és egészen a tengerparton található Gerár városáig üldözték a kusitákat, útközben kifosztva a környéket. A nagy és hatalmas Egyiptomot megalázták. A fáraó többé nem zaklatja Jeruzsálemet és királyait.

Aza ezzel minden szomszédjának megmutatta erejét, s ennek köszönhetően még tizenöt évnyi béke és biztonság lett a jutalma. Azonban Kr. e. 887-ben az izraeli Bása Júda ellen vonult, s Rámánál vert tábort. Nyilvánvaló volt, a készülődés Aza ellen irányul, aki ahelyett, hogy ellentámadást indított volna, megvesztegette a damaszkuszi I. BEN-HADAD-ot, hogy mondja fel szövetségét Izraellel, s fossza ki Dánt, Ijont, Ábel Bet-Maachát: az egész galileai vidéket. A terv bevált: Bása odasietett, hogy szembenézzen az arámiakkal, s feladta a stratégiai fontosságú Rámát. Aza katonái kivonultak Jeruzsálemből és lerombolták az erődítéseket, a köveket pedig elvitték Gebába, Saul egykori otthonába, illetve Micpába.

A Ben-Hadad és a damaszkuszi arámiak elleni harcban Bása hamarosan odaveszett, s még ugyanabban az évben fia, ELA lett a király. Szamaria új királya alig két évig ült a trónon, mivel Zimri, a harci szekerek parancsnoka meggyilkolta. A király a „palota udvarmesterének”, egy Arsza nevű szírnek a házában lakomázott, aki minden bizonnyal benne volt az összeesküvésben, s mikor Ela már eleget ivott, Zimri belépett a szobába és agyonütötte. Hamar elterjedt a hír, hogy Ela meghalt és Zimri uralkodik most az északi királyság felett. A hadsereg éppen a filiszteusok kezében lévő Gibbeton városát ostromolta - az izraelita harcosok azonnal saját parancsnokukat, Ormit tették meg királyuknak, s Tircába vonultak, hogy kérdőre vonják a gyilkost. Mikor Zimri látta, nincs esélye ellenük, magára gyújtotta a királyi palotát - csak hét napig uralkodott.

Az északi királyságban politikai zavarok dúltak. Polgárháború tört ki, mivel a lakosság egyik fele Omrit, a másik fele egy másik nemest, Tibnit szerette volna a trónon látni. Három évbe telt, hogy eldőljön a kérdés: Tibnit megölték és Omri lett az északi királyság kizárólagos uralkodója. Néhány évvel később (Kr. e. 881) Izrael fővárosát Tircából áthelyezte SZAMARIA-ba - a város a központi dombvidék nyugati részén feküdt, a Földközi-tenger partja közelében.

Omri háza

Júda királyának, Azának 31. esztendejében Omri lett a király Izraelben, tizenkét évre. Hat esztendeig uralkodott Tircában. Aztán két ezüst talentumon megvett Szemertől egy dombot. Megerősítette a dombot, majd a várost, amelyet épített, Szemernek, a domb tulajdonosának nevéről elnevezte Szamariának. Omri azt tette, ami gonosznak számít az Úr szemében; rosszabb volt, mint elődei. Egészen Nebat fia, Jerobeám nyomába lépett, a bűn útjára, ahova az Izraelt vezette, amikor is mihaszna bálványaikkal ingerelték az Urat, Izrael Istenét. (IKir 16:23-26)

Nagyjából ennyit tudunk a Bibliából arról az uralkodóról, aki az északi királyság új fővárosát megalapította. Omri neve azonban szerepel a híres Mesa-feliraton (lásd a következő fejezetet). Innen tudjuk, hogy visszaszerezte Moáb földjét Izraelnek, azonban uralkodása végén a moábiták újból függetlenedtek. A bibliai elbeszélésben Omri egyetlen katonai tettéről sem hallunk, mivel a szöveg inkább azzal foglalkozik, hogy az izraelita királyokat szapulja, amiért nem tartották magukat Jahve tiszteletéhez. Ennek következtében Izrael leghatalmasabb uralkodói közül néhányra alig fordít figyelmet a Királyok és a Krónikák könyve.

ELA: Kr. e. 887-886. SZAMARIA: későbbi római Szebasztesz.

139. kép: A VK II-A-ból származó fal, az I. szamariai korszak maradványa. Az Új Kronológiában immár nem Oinrihoz, hanem II. Jerobeám uralkodásához kapcsolódik.

A „Szemet dombján” (Szamaria) végzett ásatások során kora bronzkori kerámiaanyag került elő, amelyet nagy szünet után kora vaskori cserepek követtek, ami arra utal, újból laktak a dombon. Avaskor I-A kerámiaanyagot a vaskor II-A időszakra datált épületegyüttes árkában találták, amely akkor készült, amikor a helyet megtisztították és elegyengették a királyi lakhely építéséhez. Az Új Kronológia szerint ez a palota II. JEROBEÁM műve, így a vaskor I-A kerámiaanyag a domb első lakóitól származik, OMRI korából. Nézetem szerint a régészek még nem tárták fel palotáját, amely a domb keleti részén, az olajfaültetvények alatt található.

Omrit fia, Acháb követte a trónon a júdai Aza királyságának harmincnyolcadik évében. Izrael új királya egy föníciai királylányt, Jezebult (bibliai Izebel), a szidóni Ittobaál (bibliai Etbaal) király lányát. Izebel az Otesta- mentum egyik hírhedt női szereplője, akit szajhának, elvtelen csábítónak állítanak be: ellentéte mindannak, amilyennek egy izraelita nőnek kell lennie. Acháb föníciai királynőjét természetesen Jahve később élt júdai papjai festették le ilyen sötét színekkel, akik az északi királyság udvarát ért minden idegen befolyást hibásnak és rossznak értékeltek. Izebel sorsát - saját szolgái kidobták az ablakon - méltó büntetésnek tartották, amiért megrontotta Izrael királyságát. A föníciai királylány vezette be Baál tiszteletét a szamariai udvarba. A király még templomot is emeltetett Baálnak, s Asera-oszlopot is állíttatott Baál felesége tiszteletére. A szidóni Ittobaál nemrégiben megkaparintotta a szomszédos Türosz városát, így ő uralko-

II. JEROBEÁM: Kr. e. 782-742. OMRI: Kr. e. 886-875. dott Fönícia egész déli része felett: a házassággal Omri hatalmas szövetségesre tett szert Izrael északi határán.

Omri meggyőzte Júda következő királyát, Aza fiát, Jehosafátot, hogy fogadja el Izebeltől született lányát, Atalját a trón várományosa, Jorám feleségeként. Izrael és Júda békéjét így házassággal is megerősítették.

A házassági szerződések - Acháb és Izebel, illetve Atalja és Jorám között

• megerősítették Acháb politikai helyzetét. A királyság biztonságos északnyugati és déli határa biztosította, hogy Izrael részesedik a földközi-tengeri kereskedelmi útvonal és az arábiai fűszerútvonal javaiból. Acháb hamarosan a térség leggazdagabb és leghatalmasabb uralkodója lett, s így nagy hadsereget állíthatott - kétezer harci szekér és tízezer gyalogos - északkeleti határa védelmében. Egy ideig úgy tűnt, működik ez az elképzelés, ám

• ahogy nemsokára látjuk - a Közel-Keleten elemi erejű változások indultak meg, olyan változások, amelyek Acháb királyságának peremén megbontják a stabilitást, a damaszkuszi arámi királyok óriási pusztítása nyomán az izraelita menekültek megindulnak az ország első területei felé.

Beteljesült átok

ACHÁB huszonhárom éves uralma alatt történt, hogy Jerihó romjain a bételi Hiel törzsfőnök végleges települést hozott létre. A Levante évszázados szokásának megfelelően Hiel szertartásosan feláldozta legidősebb és legfiatalabb fiát, Abirámot és Segubot, hogy az alapozásba helyezett testekkel biztosítsa a királyi palota és a város kapuja szilárdságát. Józsue átka, amelyet öt évszázaddal korábban mondott Jerihó füstölgő romjaira, beteljesedett.

Átkozott, aki belefog, hogy újjáépítse e várost! Rakja az alapot elsőszülöttjére, kapuit állítsa legkisebb gyermekére!

(Józs 6:26)

Hiel új városa a régészeti anyagban megjelenő vaskori kerámiákhoz tartozik. A várost innentől kezdve egészen a bizánci időkig lakják. Most, hogy a Szentföld rétegtani korszakolása összhangba került az Új Kronológia történeti idővonalával, s így a bibliai történettel, Teli esz-Szultán (Jerihó romjai) régészeti leletei pontosan megfelelnek a Bibliából kiolvasható eseményeknek.

Először a középső bronzkor II-B időszakában tűz pusztítja el az erődített várost, amelyet több évtizedes időtartamra elhagynak, fala ledőlt a földrengés nyomán: ez természetesen Józsue Jerihója, amelyet az ígéret Földjének Kr. e. 1406-ban történt meghódítása során romboltak le. Ezt követően rövid ideig Eglon, Moáb uralkodója lakik itt, amelyet a „középső épület” és a KéB I kerámiaanyag jelez. Majd néhány évszázaddal később Dávid nagykövetei rövid időre ismét itt húzzák meg magukat Kr. e. 1000- ben - a középső épületet másodszor is lakják és KéB II-A cserepeket hagynak maguk után. A helyet aztán újabb százkilencven éven át csak a szél és az eső látogatja, mielőtt Kr. e. 869-ben Hiel letelepedik itt: ez a vaskor I időszakából való maradványoknak felel meg.

A hagyományos kronológia szerinti Jerihó, amely rendszeresen, minden régészeti korszakban eltért a bibliai történetben leírtaktól, ezzel kikerül a legendák ködéből és egyszerre úgy illeszkedik az elbeszélésbe, mintha direkt erre készítették volna. Az Új Kronológia megoldotta a legnagyobb problémát, amely megakadályozta, hogy a Bibliára mint valós események leírására tekintsenek.

A változás szele

Eközben Egyiptomban Nagy Ramszesz uralma hatvanhét év után véget ért (Kr. e. 877: Omri tizedik éve Izraelben, Aza harminchatodik éve Júdában).

2. PEPI kilencvennégy éves uralma után ez volt a leghosszabb országiás Egyiptomban, s igencsak zavaros volt az öröklés. A királyi család óriási olt, több tucat fiú, száznyi unoka maradt a „királyok királya” után, akik egytől egyig a nagy ember örökségének egy szeletét szerették volna megkaparintani. Tizenkét kijelölt örökös hunyt el még apjuk halála előtt. A tizenharmadikát - Merneptahot - idős, beteg apja ötvenhatodik uralkodási évében (Kr. e. 888) koronázták társuralkodóvá.

Ramszesz életének utolsó néhány évében a hatalmas harcost elgyengítette az öregkor. Egyiptom szomszédai megérezték a gyengélkedő hatalmat, s próbára tették a Nílus völgyének kitartását. Merneptah, aki maga is életének ötödik évtizedét taposta, még apja életében sikerrel verte vissza a líbiaiak és az égei/anatóliai tengerjárók támadását. Azonban úgy tűnt, a fáraók államának ereje és befolyása folyamatosan csökkent. Az ókori világ új korszakba lépett, ahol a változás szele északról fújt.

A változás egyik elindítója egy jó néhány évszázaddal korábbi esemény, mikor a Théra szigetén álló vulkán a XVIII. dinasztia kezdetén (Kr. e. 1159 vagy Kr. e. 1192) kitört. Ennek következtében a mínoszi civilizáció elbukott

3. Tuthmószisz egyiptomi fáraó idején (Kr. e. kb. 1100). A Görögországból, Peloponnészoszról érkező mükénéi hadurak elfoglalták a legyengült Krétát, melynek flottáját a thérai kitörés nyomában keletkezett szökőár megsemmisítette, s azóta AKHAJ királyok ültek Knosszosz trónján.

A hettita császárok egyik problémája a tengerről érkező ahhijava rablók voltak, akik az anatóliai partvidéket fosztogatták a mínoszi flotta megsemmisülését követően. Ők a Homérosznál szereplő akhájok (görög akhaioi)

II. PEPI: VI. dinasztia, Kr. e. 2168-2075. AKHÁJ: Homérosznál szereplő kifejezés a KéB görögségre, akiket más néven mükénéieknek hívnak. A korabeli hettita szövegekben az akhájok ahhijavákként szerepelnek.

140. kép: A hettita Karkemisról készült dombormű, mellette lúvi hieroglif írás.

IV Tudhalijas, hettita uralkodó levelezésében (Kr. e. kb. 890) az ahhijavák egyik vezérét Atariszijasz néven említik. Ez a személy azonos Homérosz Átreuszával, Agamemnón és Menelaosz apjával, aki új dinasztiát alapított Mükénében. Néhány mükénéi még az anatóliai partvidékre - a későbbi léniára - is letelepedett Milétoszhoz (hettita Milavanda) hasonló városokban, s közvetlen kapcsolatban álltak a Földközi-tenger és a hettiták országa, Anatólia központi területei között húzódó Vilusza és Arzava királyságokkal. Vilusza a Homérosznál olvasható Iliosz: a királyság, amelynek fővárosa „tágterű Trója”.

Miután a Kr. e. X. század első felében I. Suppiluliumas és II. Mursilis megdöntötték a mitannik hatalmát keleten, az asszírok szembeszálltak a hettiták uralmával Hangialbat területéért. Azzal, hogy a hettiták legyőzték a másik indoeurópai birodalmat, politikai űr keletkezett, amelyet olyan asszír katonakirályok töltöttek be, mint II. ASSUR-NÁSZIR-APLI és III. SULMÁNU-ASARÍDU.

Egyiptom északi birodalmának határai is átalakulóban voltak. Az arámi- ak az amarnai katasztrófa idején Egyiptom helyett a hettitákat választották szövetségesül, azonban most, hogy a hettiták csillaga leáldozóban volt, az arámiaknak az expanzionista politikát folytató asszírokkal kellett szembenézniük. Dominóhatás volt ez, méghozzá a lehető legrosszabb formában.

II. ASSUR-NÁSZIR-APLI: Kr. e. 883-859. III. SULMÁNU-ASARÍDU: Kr. e. 858-824.

141. kép (szemben): Az asszír katonakirály, II. Assur-nászir-apli (Kr. e. 883-859) szobra (British Múzeum).

A messzi északról érkező nyomás hatására, ahogy a mükénéi görögök és az Eszakkelet-Anatóliában élő kaskan törzsek meggyengítették a hettita birodalmat, úgy veszített ez utóbbi a délkeleti államok feletti befolyásából, s ezzel lehetővé vált az asszírok számára, hogy betöltsék a mittanik bukása nyomában maradt űrt. Az asszír katonai tevékenység megbolygatta Amurru/Szíriát, így az arámi törzsi királyságok - különösen Damaszkusz - fosztogatni kezdték déli szomszédaik területét, elsősorban Izraelt. A térség másik nagyhatalmát, Egyiptomot két korosodó király vezette, így nem volt abban a helyzetben, hogy bármit is tegyen az északi alattvalói között kitört zavargásokkal. Merneptahot teljesen lekötötte, hogy visz- szaverje a líbiaiak betöréseit, nem tudott hadsereget küldeni Kánaánba az arámi rabló hadjáratok ellen. Acháb király és utódai csakis magukra számíthattak.

Arca: a királycsináló

II. Ramszesz Kr. e. 877-ben meghalt, s ezzel - ha lehet - a dolgok még rosszabbra fordultak. Egyiptomban kitört a polgárháború: az egyik párt a törvényes királyt, Merneptahot támogatta, a másik egy Amenmessze nevű trónbitorlót. Manethón - Josephus Flaviuson keresztül[39] - beszámol arról, hogy Amenmessze, akit ő becenevén, Moszénak hív, héliupoliszi pap volt, aki korábban az Oszarszif nevet viselte. Mosze elfoglalta Avariszt, s támogatást kért Jeruzsálemtől, hogy letaszítsa a trónról Merneptahot, akit Josephus Flavius Rampszet (ti. II. Ramszesz) fiának, Amenofisznak nevez, azonban Manethón más kiadásaiban Amenoftisznak neveznek.[40] Mosze emlékeztette Jeruzsálem népét, hogy egykor Avariszban éltek, vagyis arra utalt, az izraeliták a Kr. e. XVII-XV század között a delta keleti részén tartózkodtak. Manethón szerint a jeruzsálemiek csapatokat küldtek Mosze hadseregébe, aki így átvette a hatalmat. Az idős király száműzetésbe vonult, dél felé, Kus irányába, ahol a baráti kusita uralkodó udvarában talált menedéket. Amenofisz és fia, Széthosz hadsereget toborzott, hogy visz- szavegyék jogos tulajdonukat. A felkészülés tizenhárom évet vett igénybe (Kr. e. 877-865).

Az egyiptomi trónbitorló öt évig uralkodott a jeruzsálemi Aza támogatásával, aki ekkor már uralma negyedik évtizedében járt. Az egyiptomi forrásokban szerepel egy Arsza nevű ázsiai, aki „királycsináló” volt: más szóval ő állt a trónbitorló mögött ebben a zavaros időszakban. Érdekes módon Arsza megjelenik a Bibliában is, pontosan ugyanebben az időszakban. Az IKir 16:8-10. szerint az izraeli királyi palota udvarmestere ezt a nevet viselte. A helyzet az, hogy mikor Kr. e. 886-ban Ela királyt megöli Zimri, a gyilkosság Arsza házában történik. Ugyanakkor a későbbiekben semmit sem hallunk róla. A következő király, Omri is alkalmazta volna? Esetleg elmenekült, hogy menedéket keressen Azánál, Júda királyánál, mivel részt vett az Ela meggyilkolására szőtt összeesküvésben? Ha valóban a judaita udvarban vállalt hivatalt, előfordulhatott-e, hogy ő volt ARSZA, az egyiptomi királycsináló, akit Jeruzsálemből a sereggel együtt küldtek a Nílus völgyébe, hogy támogassa Amenmesze lázadását?[41]

Az egyiptológusok között általános nézet, hogy „az egész föld irányítója” Bay, aki „a királyt atyja trónjára ültette”, ázsiai politikus volt, aki a XIX. dinasztia végén ellenőrzése alatt tartotta a fáraói cím öröklését. Úgy vélik, a Bay név az ázsiai Arsza egyiptomi neve volt: azé az idegené, aki még a fáraóknál - Sziptah, Tanszert - is nagyobb hatalommal rendelkezett, hiszen ő ültette őket a trónra, s politikusként akkora volt a befolyása, hogy királyhoz méltó sírt kapott a Királyok Völgyében.

Egyiptom megmentője

Nyugodt lelkiismerettel figyelmen kívül hagyhatnánk a Manethon-féle polgárháborús beszámolót a XIX. dinasztia végének történelméről, ha a kortárs egyiptomi források nem jeleznének valamilyen nagyszabású politikai zavart ebből az időből. A nagy Harris Papirusz (III. Ramszesz temetési tekercse), ezekről a zavaros időkről számol be, negyven évvel a király halála előtt: a legfontosabb, hogy a belső zavart Egyiptomon kívüli erők támogatták.

Egyiptom országát kívülről megdöntötték (ti. idegenek), s minden (egyiptomi) embertől megtagadták a jogát. Sok évig nem volt felettük senki. Egyiptom országa az előkelők és a helyi fejedelmek (uralma) alatt volt. Egyik megölte a másikat, nagyot és kicsit. Más idők következtek ezután. Arsza, egy szír került föléjük mint fejedelem. Az egész országot zsákmány- nyá tette a maga számára. Egyik szövetkezett a másikkal, és elrabolták a holmijukat. Az istenekkel éppúgy bántak, mint az emberekkel. Nem mutattak be áldozatokat a templomokban.

(Harris Papirusz, Kákosy L. fordítása alapján)

Egyiptom balsorsa nagyon hasonlít a Manethónnál található, polgárháborúról és idegen támadásról szóló történethez.[42] Mindkét forrás egyértelműen jelzi, hogy részben az ázsiaiak felelősek az Egyiptomban kirobbanó polgárháborúért. Úgy tűnik, az egyiptológusok sohasem értékelték kellőképpen a Harris Papirusznak ezt a részét. A Nagy Ramszesz halálát követő események láthatóan súlyosak voltak és mélyen érintették a Nílus-völgyi civilizációt. Jelentős változások zajlottak az ókori világ minden részén, s Egyiptom tündöklő fénye soha többé nem világított már olyan fényesen, mint korábban.

A XIX. dinasztia végén kitörő zűrzavarnak, mely a fáraók hatalmának összeomlásához vezetett, egy igazi megmentő vetett véget: Széthnaht, a háborús hős, a XX. dinasztia alapítója, III. Ramszesz apja.

Rendbe hozta a lázongó országot. Lemészárolta az Egyiptomban levő pártütőket. Megtisztította Egyiptom nagy trónusát, amíg a két ország uralkodója volt Atum trónusán. (Harris Papirusz, Kákosy L. fordítása)

Egy nemrégiben lefordított sztélé Széthnaht korából, amely Elefantinéból került elő, új megvilágításba helyezi Egyiptom újjáépülését és az idegen hódítók kiűzését.

[Éljen] Hórusz Nagysága, „hatalmas Bika, Hatalmában Nagy”, a Két Föld ura, Rá fia, a koronák ura, Szeti-naht-meriamon...

Őfelsége olyan, akár atyja, Széth, aki kitárja mindkét karját, hogy megtisztítsa Egyiptomot, s [elűzze] azokat, akik [rárontanak], mivel övé az erő a föld védelmezőjeként. [Az ellenfelek földre hullnak] előtte, mert a félelem megragadta szívüket. Visszamenekülnek [kis madarakként], mikor a sólyom mögöttük van. Eldobják az ezüstöt, aranyat, rezet, Egyiptom tulajdonát, amelyet ők Egyiptom [vezetőiként azoknak az ázsiaiaknak kívántak adni, hogy rávegyék az idegen harcosokat, siessenek hozzájuk. [Ellenséges] szándékuk sikertelennek bizonyult, fenyegetéseiket nem váltották be. (Széthnaht elefantinéi sztéléje)

Az új szövegben Manethón Amenofisz királyról szóló történetének visszhangját látjuk, aki délről érkezett, hogy visszahódítsa Egyiptomot és elűzze az ázsiai zsoldosokat, akik a trónbitorló, Mosze (Amenmessze) kérésére jöttek be a Nílus völgyébe.

Amenofisz nagy sereggel érkezett Etiópiából, fia, Rampszesz egy másik sereget vezetett. Retten együtt szálltak harcba a pásztorok és szennyes szövetségeseik ellen, legyőzték őket: sokat megöltek közülük, míg a többit Szíria határáig üldözték. (Josephus Flavius: Contra Apionem, I. könyv, Manethónt idézi)

Ugyanakkor nyilvánvaló különbségek is vannak: a történet egyiptomi változata szerint nem Merneptah/Amenofisz volt az, aki elűzte az idegeneket, hanem Széthnaht. A probléma feloldásának módja, ha felismerjük, hogy Széthnaht nem más, mint a Manethónnál szereplő „Széthosz, Amenofisz fia”, aki a felkelés kezdetén, Kr. e. 877-ben elkísérte apját Etiópiába (Kus), s tizenhárom évvel később fiával, III. Ramszesszal együtt tért vissza, hogy visszaszerezze apja trónját a bitorlóktól. Manethón Széthosz királya tehát nem II. Széthi, Merneptah fia, ahogy azt a legtöbb tudós - köztük én is - gondolta, hanem a XX. dinasztia alapítója, akit az egyiptológusok Széthnaht néven ismernek, azonban nevét valójában Sztéhi-naht alakban kell írni („Széth embere erős”); Merneptah kisebbik fia, s Nagy Ramszesz dinasztiájának jog szerinti örököse.

A tizenhárom évnyi felfordulás idején (Kr. e. 877-865) ideig-óráig hárman is igényt tartottak a koronára. Amenmessze öt éven át uralkodott, mielőtt felváltotta volna Ramszesz Sziptah, akit Bay/Arsza udvarmester, a jeruzsálemi Aza király ügynöke helyezett a trónra. Az új király, aki később a Merneptah Sziptah nevet vette fel, nem volt jelentős, így fáraósága idején az országot valójában anyja, Tauszert, a nemrég elhunyt II. Széthi - Merneptah király fia, Amenmessze társuralkodója - felesége irányította. A rendelkezésünkre álló szegényes értesülésekből meglehetősen nehéz helyreállítani a bonyolult politikai események sorrendjét, azonban úgy tűnik, II. Széthi Amenmesze kortársa, s talán vetélytársa is volt. Miután Amenmessze Kr. e. 873-ban meghalt, az egyiptomi hatalmak II. Széthi fiatal fiát ültették a trónra. II. Széthi ugyanabban az évben meghalt, s Sziptah anyja lett fia társuralkodója. Mindeközben az ország anarchiába süllyedt. Mikor Kr. e. 868-ban, hat év után Sziptah meghalt, Tauszert maradt a fáraó, s még négy évig viselte a fáraók koronáját, mielőtt Széthnaht és III. Ramszesz Kr. e. 865-ben visszatért volna a száműzetésből, hogy elkergesse a trónról és elűzze az országból a trónbitorlók idegen származású pártfogóit.

Miután helyreállították a törvényes rendet és a Kánaánból - elsősorban Jeruzsálemből - való idegen egységeket kikergették a Nílus völgyéből, Egyiptom rövid időre megpihenhetett és élvezhette az újjáéledést. SZÉTHNAHT hét évig uralkodott, s fáraóságának harmadik évében (Ki; e. 863) társuralkodóvá koronázta fiát, III: Ramszeszt. Az Új Kronológia szerint Széthnaht volt a „bátor és nemes” Turész - más néven Polü- bosz -, Egyiptom királya, akit Menelaosz Trója elestét követően meglátogatott Homérosz és Manethón szövegeiben. Fia, III. Ramszesz, aki a trójai háború utolsó évében lépett trónra, volt az Újbirodalom utolsó nagy formátumú fáraója.

A trójai katalizátor

Messze, északon, Anatólia nyugati partján, a Dardanellák mellett évek óta nagy háború zajlott. Kr. e. 872-ben a görög városállamok akháj/ahhijava szövetsége a mükénéi Agamemnón vezetésével megtámadta Vilusza (Iliosz) országát, és ostrom alá vette fővárosát, Tróját. Széthnaht uralmának harmadik évében (III. Ramszesz első éve = Ki; e. 863) végre sikerült bevenniük Priamosz városát, amit aztán porig romboltak. Egy évvel Trója eleste előtt a legendás hős, MOPSZOSZ, Kolofon királya csatlakozott akháj harcosok egy csoportjához, akik hazatérőben voltak az ostromból. A szövetség Pamfüliában, Anatólia déli partvidékén kötött ki, ahol Mopszosz két új várost alapított: Aszpendoszt és Faszeliszt. Innen kelet felé, Kilikia irányába ment tovább, ahol ismét csak két várost alapított, MOPSZU-HESZTIA-t és Mailoszt.

A trójai háború hatására átalakult a térség politikai térképe: az égei-szi- getek lakói (beleértve a krétaiakat és mükénéieket), az akhájokkal tartottak, míg Lüdia, Kária, Lükia és Kilikia városai együtt védték Tróját. A háború egy évvel azután kezdődött, hogy a hettita birodalom összeomlott, a Feketetenger délkeleti partvidékén élő kaskan törzsek állandó katonai nyomása alatt. Az Anatólia nyugati részén lévő államok ötven éve hadakoztak a hettiták ellen, azonban a világhatalom összeomlásával az egykori alattvalók most védtelenül álltak az ahhijava (akháj) szövetség támadásaival szemben.

SZÉTHNAHT: Ki; e. 865-859. MOPSZOSZ: görög Mokoszosz, lűd Moxusz, akkád Muksus, lúvi Mukszasz. MOPSZU-HESZTIA: „Mopszosz tűzhelye”.

A rabló hadjáratok és betörések Kr. e. 890-ben kezdődtek Atariszijasszal (Atreusz) - IV Tudhalijas, hettita császár uralkodása alatt - s nem sokkal később Muksus következett, aki Kr. e. 884 táján telepedett meg Kolofonban - Tudhalijas utóda, III. Arnuvandas uralmának harmadik évében. Azonban az igazi vérontás csak az utolsó hettita uralkodó, II. Suppiluliumas Kr. e. 874-ben bekövetkezett halála után vette kezdetét.

Tróját úgy tartják számon, mint a hettita birodalom bukását követő időszak mükénéi katonai törekvése „legendás” áldozatát. Azonban a fosztogató görögök nem csupán Priamosz égre törő tornyait rombolták le: az egész térségben úrrá lett a káosz. Agamemnón akhájai évtizedeken át kalózkodtak és fosztogattak, megtámadták Anatólia déli részén a parti városokat, s elpusztították a gazdag kereskedővárost, Ugari tót, amely ma számos ékírásos táblájáról híres. Néhány tábla - talán az utolsók a város bukása előtt - előrevetíti a közelgő katasztrófát. Hammurapi, Ugarit királya írt királyának Alasijába (Ciprus) és segítséget kért tőle a tengerről érkező támadók ellen. A válasz utasításokat tartalmaz, miszerint százötven hajót kell felkészíteni, hogy megvédjék Ugaritot és Alasiját a támadástól. Az Alasija királyának utasítására adott ingerült válasz világosan mutatja, milyen szorult helyzetben van Ugarit, aki minden erejét az összeomlófélben lévő hettita birodalomra áldozta.

Atyám talán nem tudja, hogy minden katonám és harci sze-

kerem Hatti földjén (Anatólia központi területe) áll, s minden

142. kép: Anatóliai királyságok a késő bronzkor végén, a trójai háború idején.

hajóm Lukka földjén (Lűkia)? Az ország magára maradt... Hét ellenséges hajó bukkant fel, s jelentős károkat okoztak nekünk.

A rabló hadjáratok Homérosz költeményeiben Odüsszeusz hadjárataként jelennek meg az Odüsszeiában, amelyet a Földközi-tenger keleti partvidékén lévő városok ellen indított. Mint láttuk, az akhájok - az egyiptomi szövegekben szereplő akavasák - még a líbiaiakkal is szövetséget kötöttek, és Merneptah uralkodásának ötödik évében (Kr. e. 884) megtámadták a deltát - támadásukat a fáraónak sikerült visszavernie. Az Odüsszeiában is olvashatunk egy egyiptomi partvidék elleni támadásról, amely döbbenetesen hasonlít a XIX. dinasztia végén lezajlott eseményekre.

A görög hős, Mopszosz, aki Homérosznál ugyan nem, de számos más klasszikus forrásban szerepel, felbukkan III. ARNUVANDAS feljegyzéseiben, ahol egy Muksus nevű rabló szerepel: ez igazolja a legendás személy történelmi létét, s első megjelenését II. Ramszesz uralmának utolsó évtizedére (Kr. e. kb. 884) helyezi. Xanthosz, lűd történész beszámol arról, hogy miután elhagyta Kolofont és megalapozta hatalmát Kilikiában (Délkelet- Anatólia) - itt több várost is alapított - Mopszosz nagy sereggel végigvonult a levantei partvidéken egészen Askelón filiszteus városáig. III. Ramszesz korából való egyiptomi feljegyzések szerint a „tengeri népek” óriási inváziót indítottak a fáraó uralmának nyolcadik évében (Kr. e. 856).

A Medinet Habuban lévő halotti templomot olyan domborművek díszítik, amelyek a két csatát mutatják be: egyik a szárazföldön zajlott (valahol Kánaán tengerpartján), a másik a Nílus deltájában. A jeleneteket kísérő híres szerzemény jól érzékelteti, miként zajlott a támadás

Ami az idegen országokat illeti, összefogtak egymással a szigetek. A földeken kitört a zűrzavar és háborúban szétszóródtak. Egyetlen ország sem állhatott meg fegyvereik előtt. Hatti, Kodé, Karketnis, Árvád, Alasija (Ciprus) - mind elpusztult. [A támadók] tábort vertek Amurruban (Szíria). Pusztulásba küldték lakóit, pusztasággá változtatták az országot, mintha sohasem létezett volna. Tűzzel jöttek, közeledtek Egyiptom felé. A szövetség tagja volt PELESZT, TJEUKER, SIKILES, DANOJNA és VASOS. Ezek az országok szövetkeztek, s rátették kezüket az országokra egészen a Föld pereméig. Magabiz-

III. ARNUVANDAS: Kr. e. kb. 886-884. PELESZT: Filiszteusok. TJEUKER: Teukeri = a görög hős, Teukrosz követői, aki elfoglalta Ciprus keleti részét és megalapította Szalamisz városát. SIKILES: Kilikiaiak, akik később vándorlásuknak köszönhetően Szicília névadói lettek. DANOJNA: Daoi = a homéroszi görögök. VASOS: lasszosz vagy Uasszosz Anatólia délnyugati részén: a későbbi Kária része.

143. kép (szemben): IV Tudhalijas, hettita császár Sarruma isten (Tesub, a viharisten fia) előtt, aki átöleli a királyt (jazilikajai sziklaszentély, Bogazköj).

tosak voltak, tele tervekkel... Akik határomhoz értek (szárazföldön): magjuk nincs többé. Szívük, lelkűk örökre oda. Azok, akik előbb összegyűltek (hajókon) a tengeren, lángok voltak velük szemben, a kikötők bejáratánál, a parton pedig fémből való fal vette körül őket. Megfogták, ledöntötték és kiterítették őket a parton - levágták őket, s hajóik orrától tatjáig halmokba rakták testüket, s minden dolgukat a vízbe szórták.

A XIX. dinasztia bukása, a hettita birodalom összeomlása, az asszírok felemelkedése, az anatóliaiak vándorlása együtt jelzi az aranykor, a kései bronzkor végét, s az új, jóval szegényebb időszak, a vaskor előfutára. A hősi királyok nagy birodalmai, civilizációi odavesztek: soha többé nem született még egy „Nagy Ramszesz” vagy „Bölcs Salamon”, hogy vezesse Egyiptomot vagy Kánaánt; csak Asszíriából, Babilonból, Perzsiából, Görögországból és Rómából való zsarnokok, idegen urak érkeztek.

Mi hozott ekkora változást az ókori világba? A válasz - akárcsak a kora bronzkori városállamok összeomlása esetében - a váratlan éghajlatváltozásban keresendő. Az ókori szövegekből jól látható, Kr. e. 886-tól fogva (ez az izraeli Omri trónra kerülésének éve) mindenhol éhínség dúlt az ókori keleten. Kr. e. 884-ben a hettita császár, III. Arnuvandas arra kéri levélben Merneptah fáraót, sürgősen küldjön gabonát, hogy legyen mit ennie népének. Hasonló kérések érkeztek Ugaritba Kilikiából, míg az ottani levéltárban talált feljegyzések között akadt három levél, amely arra utal, hogy a hettiták belső tartományaiban is éhínség dúlt. A XIX. dinasztia végének politikai zűrzavarából ránk maradtak olyan thébai források, amelyek azt mutatják, az egyiptomi köznépnek igencsak nehezen ment a sora. A helyzet III. RAMSZESZ idején sem javult - a gabona ára az egekig szökött. Az IKir 17. fejezetében óriási szárazságról is olvashatunk, amely három éven át tartott: mivel nem volt eső, a föld kiszáradt. Mindez Acháb uralmának elején (Kr. e. kb. 870) történt - egybeesett a hettiták „gabonaválságával” (és azért bekövetkező összeomlásával), valamint az egyiptomi polgárháborúval -, amikor „Az éhínség egyre nyomasztóbbá vált Szamariában.” (IKir 18:2)

III. RAMSZESZ: Kr. e. 863-832.

144. kép (szemben): Részlet az Egyiptom és a tengeri népek között zajlott tengeri csatából (Medinet Habu).

145. kép (következő oldal): A tengeri népek soraiból ejtett foglyokat kísérnek Egyiptomba megbilincselve (III. Ramszesz temetkezési temploma Medinet Habuban).

Történeti és régészeti háttér

Egyiptomi feljegyzés II. Ramszesz győzelméről Rechabaám felett

A Karnakban található úgynevezett „Askelón-fal”-at, amely az oszlopcsarnok és a hetedik pilon között található, úgy érhetjük el, ha az oszlopcsarnokból a déli ajtón keresztül távozunk - rögtön balra látható a csarnok külső déli falánál. A dombormű öt részből áll:

1. A központi darab, két pilaszter között - rajtuk II. Ramszesz kartusa. A keretbe foglalt részben a hettita békeszerződés szövege található, amelyet III. Hattusilis és II. Ramszesz kötött egymással. A megállapodást a 21. évre datálják, s feltehetően a fal egy részét is akkor faragták ki.

2. Jobb alsó darab - a hettita békeszerződéstől jobbra - mutatja Askelón városának elfoglalását (a név a várostól jobbra található szövegben olvasható). Askelón erődjének falait a kőtömb bal oldalára helyezték, míg a jobb oldalt a király rohamozó harci szekere foglalja el (a kartus megsemmisült).

3. A bal alsó darabon - a hettita békeszerződéstől balra - a király látható gyalogosan (jobbra), amint megtámad egy várost (balra), melynek neve sajnálatos módon nem maradt ránk. A király kartusa is súlyosan megrongálódott, de úgy tűnik, többször is átírták.

4. A bal felső darab - a hettita békeszerződéstől balra - szintén a királyt ábrázolja (jobbra), amint megtámad egy várost (balra), melynek ugyancsak hiányzik a neve.

5. A jobb felső részből - a hettita békeszerződéstől jobbra - sajnos csak egy sor kőtömb maradt. A király szekerébe fogott lovak hátsó lába látható rajta (a kép közepén), amiből nyilvánvaló, hogy a lovak mellső lába - a ma már hiányzó felső soron - a kép bal oldalát foglalta el, így nem volt hely egy újabb városnak. A negyedik csatajelenet feltehetően harcmezőn zajló csatát ábrázol, s nem egy város ostromát.

146. kép: A híres hieroglifák, a Merneptah-sztélén, amelyek Izrael nevét adják ki (Kairó Múzeum).

147. kép: A Merneptah-sztélé rajta Izrael nevével - utolsó előtti sor, középen - amely láthatóan sötétebb a sok turista ujja nyomán (Kairó Múzeum).

Frank Yurco felvetése szerint ez a képsorozat a Merneptah-sztélé középső soraiban olvasható győzelmi költeményt ábrázolja, így a karnaki képek Merneptah, II. Ramszesz utódja korából valók. A költemény a következőképpen hangzik:

A hercegek a földön, s mondják: „Béke!” Egy sem emeli fel fejét a kilencből.

(Líbia földje)

(hettita birodalom)

(Gáza városa)

(Askelón városa)

(Jenoám városa)

(Izrael nemzete)

(Szíria földje)

Romlás lett Tjehenu sorsa;

Hatti békességben van;

Kánaán gonoszul ki van fosztva;

Askalont elhurcolták;

Jenoámot nem létezővé tették;

Izrael el van pusztítva, nincs többé sarjadéka

Hurru Egyiptom özvegyévé lett

Minden földön béke van.

Aki lázadt, most fogva van.

Nyilvánvaló, Yurco joggal kapcsolja össze a karnaki domborműveket Merneptah győzelmi költeményével. Azonban másokkal együtt azon a véleményen voltam, hogy részletek helyett az egész versszakot ábrázolták az oszlopcsarnokot körülvevő falakon. Meglátásom szerint a - Thébában, a nyugati parton előkerült - Merneptah-sztélén olvasható szöveget olyan írnok készítette, aki körbejárhatta Karnakot, és menet közben feljegyezte a katonai győzelmeket. A legyőzött népek, országok és városok sorrendje megegyezik a XIX. dinasztia korából való domborművek sorrendjével az oszlopcsarnok északnyugati sarkától indulva (I. Széthi harca a líbiaiak és hettiták ellen), kelet felé az északi külső fal mentén, majd a keleti falnál jobbra (Széthi legyőzi a soszu beduinokat és Pa-Kánaán városát), mielőtt átérnénk a csarnok déli oldalára, ahol a hettita békeszerződés körül található képek (Askelón, Gézer, Jenoám és Izrael) után az oszlopcsarnok hosszú külső déli fala következik, rajta II. Ramszesz győzelmeivel (Ramszesz uralmának nyolcadik évében a hurrik/Szíria elleni hadjárat), s ezzel lezárul a felsorolás. Tekintve, hogy az első néhány diadal I. Széthi nevéhez fűződik, az oszlopcsarnok déli külső fala pedig II. Ramszesz győzelmeit mutatja be, logikus a hettita békeszerződés körüli négy képet Ramszeszhez, nem pedig Merneptahhoz kötni. Ez utóbbi - trónrakerülésekor is idős ember - csak védekező háborúkat folytatott Egyiptom támadóival szemben. A sztélén olvasható hosszú vers így a dinasztia - különösen Merneptah nagyapja és apja - tetteinek összefoglalása, s nem saját háborúinak leírására szolgál.

-< II. Ramszesz homorú pártázatos párkánya

Haemuaszet herceg

A harci szekér

Izrael?

Gézer?

Győzelmi jelenet

Győzelmi jelenet

II. Ramszesz

hettita

békeszerződése

Jenoám?

B harci szekér

Askelón

A szerződés pilaszterei, rajtuk II. Ramszesz kartusával

148. kép: A karnaki Askelón-fal ábrája, a hettita békeszerződést körülvevő négy csatajelenet elhelyezkedéséről. Az Izrael elleni csata az egyetlen, amelyiken nem egy várost ostromolnak meg. A szürke terület jelzi, mennyi maradt meg a falból.

149. kép: Az izraeli jelenet a karnaki Askelón-falról, rajta egy izraelita szekérrel.

A jeleneteket a Ramszesz uralkodásának huszonegyedik évéből való szerződéssel együtt faragták a falra, ráadásul kartusa is megtalálható a párkány északi végén, legidősebb fiának (Haemuaszet herceg) neve pedig ott áll a király lovaira felügyelő alak feje felett, Gézer ostrománál - ezek mind-mind alátámasztják, hogy II. Ramszesz volt a felelős Askelón, Gézer, Jenoám és Izrael megtámadásáért. Emellett a gézeri jelenetnél egy korábbi dombormű részletei is kivehetők, amelyet a II. Ramszesz uralkodásának ötödik évében lezajlott kádesi csata ábrázolásaként azonosítottak. Vagyis a domborműbe valamikor az ötödik és a huszonegyedik év között belefaragták a gézeri domborművet. Ugyanakkor az askelóni és az izraeli jelenet láthatóan az első dombormű az adott faldarabon, ami arra utal, hogy akkor határozták el, megváltoztatják a díszítés témáját, amikor a munka még nem készült el. Ez azt jelenti, hogy a domborművek végső változata a huszonegyedik évhez közel készült el, mivel az ekkor kötött békeszerződés választja el az átfaragott részt az askelóni-izraeli résztől.

Tehát II. Ramszesz támadta meg és győzte le Izraelt. Hadjáratát valamikor ötödik (Kr. e. 939) és huszonegyedik (Kr. e. 923) fáraóként töltött éve között indította, nagy valószínűséggel Kr. e. 927-ben.

A jobb kéz felé eső felső jelenet tehát a királyt ábrázolja, amint szekerén a júdai izraelitákra támad, mikor végigküzdötte magát a dombvidéken, mielőtt Jeruzsálem alá ért volna. Látható, ahogy az izraelita hadsereg szekereken menekül a fáraó elől. Ezeket egészen Salamon koráig nem használták az izraeliek. Amennyiben a hagyományos kronológiának megfelelően Ramszeszt az elnyomás és a kivonulás fáraójának tekintjük, akkor - Yurco és Kitchen elképzelése szerint - Mózesnak és Józsuének is használnia kellett a szekereket, holott ez teljesen ellentmond a bibliai szövegnek, amelyben a Salamon előtti háborúk, harcok gyalogosokkal, gerillaharcmodorban vívott csatákkal szerepelnek. A nomád törzsi népek nem használnak harci szekeret, amelyekhez képzett hajlókra van szükség. Csak a városállamok uralkodói és a királyok engedhettek meg maguknak ilyen képzett haderőt, s pontosan ezért nem említik a harci szekereket az izraeliták hadseregében egészen Salamon koráig.

A megosztott királyság kora
Izrael királyai az Új Kronológia szerint
1. Jerolieám (22 év)	Kr. e. 931-911	Meghalt
2. Nadab (2 év)	Kire. 911-910	Megölték
3. Basa (24 év)	Kr. e. 910-887	Meghalt
4. Ela (2 év)	Kr. e. 887-886	Megölték
5. Zimri (7 nap)	Kr. e. 886-886	Öngyilkos lett
6. Tibni (2 év)	Kr. e. 886-885	Csatában megölték
7. Omri (12 év)	Kr. c. 886-875	Meghalt
8. Acháb (23 év)	Kr. e. 874-852	Csatában megölték
9. Achaszja (2 év)	Ki; e. 855-854	Megölték
10. Jorám (12 év)	Ki; e. 853-842	Merénylet áldozata
11. Jehu (28 év)	Kr. e. 841-814	Meghalt
12. Joachász (17 év)	Kr. e. 813-797	Meghalt
13. Joás (17 év)	Kr. e. 799-783	Meghalt
14. II. Jerobeám (42 év)	Kr. e. 782-742	Meghalt
15. Zacharja (7 hónap)	Kr. e. 741-741	Megölték
16. Sallunt (1 hónap)	Kr. e. 741-741	Megölték
17. Menachem (10 év)	Kr. e. 740-731	Meghalt
18. Bekachja (2 év)	Kr. e. 739-738	Merénylet áldozata
19. Pekach (8 év)	Kr. e. 737-730	Megölték
20. Ilósea (9 év)	Kr. e. 730-722	Fogságba került
Júda királyai az	Új Kronológia szerint
1. Rechabeám (17 év)	Kr. e. 931-915	Meghalt
2. Abijatn (3 év)	Kr. e. 914-912	Meghalt
3. Aza (41 év)	Kr. e. 912-872	Meghalt
4. Jehosafát (22 év)	Kr. e. 871-850	Meghalt
5. Jorám (8 év)	Kr. e. 849-842	Meghalt
6. Achaszja (1 év)	Kr. e. 842-842	Merénylet áldozata
7. Atalja (7 év)	’ Kr. e. 842-836	Merénylet áldozata
8. Joás (40 év)	Kr. e. 835-796	Megölték
9. Amacja (29 év)	Kr. e. 795-767	Megölték
10. Uzija (42 év)	Kr. e. 778-737	Meghalt
11. Jotam (16 év)	Kr. e. 747-732	Meghalt
12. Acház(16év)	Kr. e. 731-716	Meghalt
13. Hiszkija (29 év)	Kr. e. 727-699	Meghalt
14. Manassze (55 év)	Kr. e. 698-644	Meghalt
15. Ámon (2 év)	Kr. e. 643-642	Megölték
16. Jozija(31 év)	Kr.e. 641-611	Csatában megölték
17 Joachász (3 hónap)	Kr. c. 610-610	Leváltották
18. Jpjakiiti (11 év)	Kr. e. 609-599	Meghalt
19. Jojachin (3 hónap)	Kr. e. 598-598	Fogságba került
20. Cidkija (11 év)	Kr. e. 597-587	Fogságba került

Idővonal-változatok a megosztott királyság korára
Júda királyai	Izrael királyai	Thiele (1983)[43]	Hughes (1990)[44]	Rohl (2002)
Rechabeáni		Kr. e. 931-913	Kr. e. 937-921	Kr. e. 931-915
	Jerobeám	Kr. e. 931-910	Kr. e. 937-913	Kr. e. 931-911
Abijain		Kr. e. 913-311	Kr. e. 921-916	Kr. e. 914-912
V.a		Kr. e. 911-870	Kr. e. 916-876	Kr. e. 912-872
	Nadab	Kr. e. 910-909	Kr. e. 913-912	Kr. e. 911-910
	Basa	Kr. e. 909-886	Kr. e. 912-889	Kr. e. 910-887
	Ela	Kr. e. 886-885	Kr. e. 889-888	Kr. e. 887-886
	Zimri Tíbni	Kr. e. 885 Kr. e. 885-880	Kr. c. 888	Kr. c. 886 Kr. e. 886-885
	Omri	Kr. e. 880-874	Kr. e. 888-877	Kr. e. 886-875
	Acháb	Kr. e. 874-853	Kr. e. 877-854	Kr. e. 874-852
Jehosafát		Kr. e. 870-848	Kr. e. 876-852	Kr. e. 871-850
	Achaszja	Kr. e. 853-852	Kr. e. 854-853	Kr. e. 855-854
	Jorám	Kr. e. 852-841	Kr. e. 853-842	Ki. e. 853-842
Jorám		Kr. e. 848-841	Kr. e. 852-842	Kr. e. 849-842
	Jehu	Kr. e. 841-814	Kr. e. 842-816	Kr. e. 841-814
Achaszja		Kr. e. 841	Kr. e. 842	Kr. e. 842
Atalja		Kr. e. 841-835	Kr. e. 842-836	Kr. e. 842-836
Joás		Kr. e. 835-796	Kr. e. 836-799	Kr. e. 835-796
	Joachász.	Kr. e. 814-798	Kr. e. 816-800	Kr. e. 913-797
	Joás	Kr. e. 798-782	Kr. e. 800-785	Kr. e. 799-783
Aniacja		Kr. e. 796-767	Kr. e. 799-772	Kr. e. 795-767
	11. Jerobeám	Kr. e. 782-753	Kr. e. 785-745	Kr. e. 782-742
Lzija		Kr. e. 767-740	Kr. e. 772-747	Kr. e. 778-737
	Zacharja Salium	Kr. e. 753-752 Kr. e. 752	Kr. e. 745 Kr. e. 745	Kr. e. 741
	Menachem	Kr. e. 752-742	Kr. e. 745-736	Kr. e. 740-731
	Hskachja	Kr. e. 742-740	Kr. c. 736-735	Kr. e. 739-738
Jotam		Kr. e. 740-732	Ki: e. 747-737	Kr. e. 747-732
	R-kach	Kr. e. 740-732	Kr. e. 735-732	Kr. e. 737-730
Acház		Ki. e. 732-716	Kr. e. 737-722	Kr. e. 731-716
	Hósea	Ki: e. 732-723	Kr. e. 732-724	Kr. e. 730-722
Hiszkija		Kr. e. 716-687	Kr. e. 722-694	Kr. e. 727-699
Manassze		Kr. e. 687-643	Kr. e. 694-640	Kr. e. 698-644
Ámort		Kr. e. 643-641	Kr. e. 640-639	Kr. e. 643-642
Jozija		Kr. e. 641-609	Kr. e. 639-609	Kr. e. 641-611
Joachász		Kr. e. 609	Kr. e. 609	Kr. e. 610-610
Jojachini		Kr. e. 609-598	Kr. e. 609-598	Kr. e. 509-599
Jojachin		Kr. e. 598-597	Kr. e. 598	Kr. e. 598-598
Cidkija		Kr. e. 597-586	Kr. e. 598-587	Kr. e. 597-587

DÁVID ROHL

AZ ELVESZETT TESTAMENTUM

ínadba sz;

Azután Asszíria királya az egész or;

Tizenhetedik fejezet

„HOGY ESTEK EL A HŐSÖK?”

(Királyok I. könyve 17:1-től Királyok II. könyve 17:41-ig

és Krónikák II. könyve 17:1-től Krónikák II. könyve 27:9-ig)

A dombvidék betelepedése - Arámi háborúk — Omri házának pusztulása

- Egyiptomi beavatkozás I. Sesonk idején - II. Jerobeám — Szamaria bukása

A történet

A

z éghajlatváltozás és a politikai nyugtalanság Jahve gyermekeit is ugyanolyan keményen sújtotta, mint az anatóliaiakat vagy az egyiptomiakat. Az asszírok északról érkező támadásai s a népesség táplálása, az ellátás biztosítása rávette Damaszkusz arámi királyait, indítsanak rabló hadjáratokat délre, hogy állatokat, gabonát szerezzenek maguknak. A Jordánon túli területeken és a galileai dombok között élő izraeliták rettegésben éltek, mivel az erőszakos betörések miatt még az a kevés is elveszett, ami az éhezés éveiben megmaradt náluk. Ezrek hagyták ott otthonukat, hogy Izrael központi területére, Efraim és Manassze törzsének dombvidékére meneküljenek. Új lakhelyükön új falvakat építettek.

Menekültek északról és keletről

Aki kézbe veszi Izrael mai régészeti leírásait, az láthatja, a vaskor kezdetén (HK: Kr. e. kb. 1200, ugyanakkor ÚK: Kr. e. kb. 880) nagyszámú népesség áramlott be a központi dombvidékre. A keletről érkező új népességet a Kánaánba érkező izraelitákkal szokás azonosítani; a hagyományos történetírás szerint ez Józsiié és a bírák könyvében leírt események kora, noha a valóság jócskán eltér a történettől. Más szóval az új vaskori telepek az itt leírtaktól szögesen eltérő bibliai kor régészeti bizonyítékai. Azonban már

150. kép (szemben): Asszír íjászok, amint megtámadják az egyik várost (British Múzeum). láthattuk, hogy az ígéret Földjét valójában évszázadokkal korábban, a középső bronzkor vége felé (HK Kr. e. kb. 1550, azonban UK Kr. e. kb. 1400) foglalták el. Az új történeti modell szerint Dávid és Salamon késő bronzkori királyok, s nem a vaskor II-A szakaszának uralkodói (a hagyományos kronológia szerint). így a megosztott királyság korai történelme egybeesik a korai vaskorral. A vaskor I időszakából való dombvidéki telepek az Új Kronológia szerint a nagy éhínség és az ezt követő arámi támadások idejéből származnak, ami magyarázatot ad a régészeket foglalkoztató kérdésre a vaskor I-A szakaszában felbukkanó jövevények kulturális gyökereivel kapcsolatban.

Nemrég általánosan elfogadott ténnyé vált, hogy az új dombvidéki telepek anyagi kultúrája - kerámiáik, tárgyaik, életmódjuk és vallási szokásaik - alig térnek el a térségben élő késő bronzkori népességétől. Az ásatások során nem lehetett egyértelmű határvonalat húzni a két korszak között, legyen szó templomalaprajzokról vagy a templomokban használt szertartási edények formájáról. Az ide érkező „izraeliták” gyakorlatilag nem különböztek a helyi, úgynevezett „kánaánita” népességtől. A cserépanyag részletes tanulmányozása alapján úgy tűnik, a jövevények a Jordánon túli területek északi részéről érkeztek: ez ellentétben áll a bibliai modellel, ahol az Egyiptomból kivonuló izraeliták a Jordánon túli területek déli részéről szállják meg az ígéret Földjét. A számos ellentmondás - különösen a késő bronzkor végéről hiányzó városrombolások - arra vezetett, hogy elvetették a lehetőséget, miszerint az izraeliták erőszakkal foglalták el Kánaánt. Józsue és az izraeliták hadjáratai a hagyományos kronológia szerint meg sem történtek.

Az Új Kronológia hirdetői azzal oldották meg ezt a problémát, hogy a hódítást arra az időszakra tették, amikor a középső bronzkori Jerihó elpusztult (Kr. e. 1406). Ennek következtében a vaskor I-A szakaszában épült új telepek történelmi szempontból az arámi válság idején jönnek létre. A jövevények, akik kultúrájukat tekintve nagyon hasonlítottak a dombvidéken élő népességre, csupán izraelita menekültek voltak Gád, Manassze, Aser, Zebulun, Naftali és Isszachár törzsének területéről, akik a már meglévő izraelita állam központi területeire húzódtak vissza. A nagymérvű népességátrendeződés abban a kilencven évben zajlott le, amely Omri és Joachász uralkodása között telt el (Kr. e. 886-tól Kr. e. 797-ig).

Háborúban Arámmal

Az északi királyságban Acháb uralmának elején köszöntött be az éhezés és a szárazság. A királyt elsődlegesen a próféta, ELIJA támogatta, aki figyelmeztette, a három évig tartó szárazság Isten büntetése, amiért Acháb Baált imádta és elhagyta egy igaz istenét.

ELIJA: ,Jah az én istenem”.

Az izraelita próféták némileg eltértek az ókori világ más kultúráinak, más civilizációinak prófétáitól. A mezopotámiaiaknak és a föníciaiaknak is voltak jós papjaik, jövőbe látóik, akik csillagászati jelenségekből igyekeztek kiolvasni a jövőt. A prófécia esetükben intézményesített keretek között maradt: prófétaiskolákban sajátíthatták el a fiatalok rendszeres tanítás keretében a szakma fogásait. Elija és a többi izraelita próféta magányos alakként jelenik meg, akijárja a vidéket. Azonban ez még nem minden. Az Otestamentumban utalásokat találunk arra, hogy a Biblia kimagasló prófétái árnyékában léteznek iskolák a kisebb prófétáknak. Például olvashatunk a „Bételben élő próféták testvériségé”-ről és a „Jerikóban élő próféták testvériségé”-ről, ami arra utal, hogy a nagyobb vallási központokban prófétaközösségek léteztek. Úgy tűnik, az iskolák taglétszáma igen nagy volt: a jerihói próféták, akik végignézték, ahogy Elija átkel a Jordánon, mielőtt az égbe ragadták volna, a 2Kir 2:7 szerint ötvenen voltak.

Elija volt a felelős nyolcszázötven Baál-próféta lemészárlásáért azután, hogy Jahve követői és Baál hívei között a Kármel-hegyen erőpróba zajlott le (IKir 18:20-40). Ezután a Sínai-félszigetre menekült, és negyven napot töltött a szent Hóreb-hegyen, ahol Mózes megkapta a parancsolatokat. Végül elutazott Damaszkuszba, hogy feltüzelje az arámiakat a szamariai Acháb ellen. Az izraelita próféták gyakran veszélyesebbek voltak Izrael királyaira, mint a szomszédos államok, mert belülről támaszthattak problémákat: a királyok pedig aggódtak hatalmukért, amelyet Izrael nemzeti istenétől kaptak, akit képviseltek.

Elija felébresztette az arámi démont, s Izraelt ismét veszély fenyegette Amurru dombjai közül. Az izraelita terület elleni támadások a Szamaria falai előtt lezajlott csatában érték el tetőpontjukat, amikor Kr. e. 857-ben a damaszkuszi III. BEN-HADAD egészen Acháb fővárosa kapujáig jutott. Szamaria vitéz védői legyőzték az arámiakat: rajtaütöttek az ellenséges táboron, mielőtt Ben-Hadad hadserege csatarendbe fejlődhetett volna. Ám az összecsapás kimenetele csak hajszálon múlt. Ben-Hadad hamar felismerte, nehéz helyzetbe került, elhagyta csapatait és lóháton észak felé menekült, miközben megesküdött rá, jövőre megbosszulja az Arámon esett szégyent.

Acháb uralmának tizenkilencedik évében (Kr. e. 856), tavasszal az előzőnél jóval nagyobb arámi sereg tért vissza Izraelbe: ám az északi királyság ura ez alkalommal felkészülten várta őket. Acháb katonái ismét legyőzték Ben-Hadad egységeit, ezúttal AFEK-nál. A csatát most óriási mészárlás követte, Damaszkusz királyát is elfogták. Miután megszégyenítette Ben- Hadadot és elpusztította serege nagyobbik részét, Acháb nagylelkűen hazaküldte foglyát: ám előbb rákényszerítette, tegyen hűségesküt az omrida dinasztiának. Az egyezmény kitért a határ menti falvakra és városokra is,

III. BEN-HADAD: (Kr. e. kb. 873-843)= II. Hadadezer, asszír Adad-idri; a bibliai Ben-Hadad, „Adad fia” név az arámi királyok dinasztikus uralkodói neve.

AFEK: A Galileai-tó keleti partjánál (nem azonos a Sáron síkján lévő Afekkal). amelyeket az arámiak még Omri idején foglaltak el, s most visszakerültek az izraelitákhoz (IKir 20:34). Ezek között voltak olyan települések is, amelyek lakói a korábbi arámi rablótámadások hatására a központi dombvidékre menekültek. Noha Damaszkusz most Izrael északi királyságának alattvalója lett, a menekültek nem tértek vissza korábbi otthonukba.

Eközben Szamariában Acháb szerette volna kibővíteni a királyi lakhelyet egészen a Szamariai-tóig. Azonban a dombon lévő teraszokon Nabot, egy gazdag jiszreeli lakos szőlőskertjei voltak. A szőlőtermesztő nem volt hajlandó eladni földjét a királynak, ezért Izebel királyné kitervelte, hogyan lehetne félreállítani a makacs férfit. Mikor Jiszreel lakói Szamariába jöttek a böjti ünnepet megülni, Nabotot megvádolták, hogy bajkeverőket fogadott fel, akik mind Istent, mind a királyt káromolták. Az embereket fellázították ezek a bajkeverők, s szerencsétlen Nabotot saját szőlőskertjébe rángatták, ahol halálra kövezték.[45] Nabot szamariai szőlőskertje, amely a királyi palota és a forrás tavacskája között feküdt, így került Izrael királyának kezébe. Azonban Elija próféta figyelmeztette Achábot, a másik ember vagyona ellen elkövetett bűntette okozza végül saját bukását, s dinasztiája pusztulását.

Gyilkoltál és most még az örökséget is eltulajdonítod? Ezért azt mondja az Úr: Ott fogják a kutyák a te véredet is felnyalni, ahol Nabot vérét felnyalták a kutyák!”... „Mert arra adtad magad, hogy azt tedd, ami gonosznak számít az Úr szemében. Lásd, romlást hozok rád, elsöpörlek, kiirtom Acháb (házából) mind aki férfi, a szolgát is, a szabadot is Izraelben. (IKir 21: 19-21)

Izrael és északi szomszédai három éven át viszonylagos békében éltek. Aztán Achábnak a korábbinál jóval nagyobb fenyegetéssel kellett szembenéznie: III. Sulmánu-asarídu, az Izrael végzetét jelentő asszírok királya közeledet a királyság határához. Azonban Kr. e. 853-ban Achábnak szövetségesei segítségével sikerült feltartóztatnia az assuri katonakirályt. A hadseregbe mindenhonnan jöttek Kánaán északi részéből és Szíriából. Maga Acháb kétezer szekérrel és tízezer gyalogossal járult hozzá a szövetség haderejéhez, míg arámi alattvalói több mint hatvanezren voltak.

151. kép: III. Sulmánu-asarídu, Asszíria királya (balról a harmadik). Jelenet a fekete obeliszk- ről (British Múzeum).

A két óriási hadsereg az észak-szíriai Karkarban ütközött meg egymással, s egyikük sem tudta dűlőre vinni a harcot. Az uralkodásának hatodik évében történt eseményeket leíró szövegben Sulmánu-asarídu azzal kérkedik, győzött, holott valójában megakasztották, nem érte el Damaszkuszi, sem Szamariát. Ez utóbbi száz évig biztonságban volt még az asszíroktól: ám Acháb számára még nem ért véget a háború. A következő évben Damasz- kusszal kötött, egyébként is gyenge lábakon álló szövetsége teljesen összeomlott, s ismét harcba vonult az arámiak ellen.

Acháb úgy határozott, visszafoglalja a Jordánon túli területeken található Ramot-Gileád városát, amelyet még atyja idején II. BEN-HADAD foglalt el. Rávette Jehosafátot, Júda irályát - akinek fia és örököse Acháb lányát vette el feleségül csatlakozzon hozzá a hadjáratban. Az egyesült izraelita hadsereg Kr. e. 852 tavaszán támadta meg a várost - azonban ez alkalommal elmaradt a győzelem. Achábot eltalálta egy nyílvessző, és átütötte páncélját. Bátran harcolt tovább, egészen napnyugtáig, nehogy serege megriadjon, ahogy a sebből a király harci szekerének deszkáira csurog a vér. Mikor elfogyott az ereje és összeesett, a körötte álló katonák ráébredtek, királyukat megölték. Felhangzott a kiáltás: „A király halott! Vissza! Ki-ki a maga városába, ki-ki a maga földjére!” Az izraeliták csatarendje felbomlott, a csatát az arámiak nyerték.

Acháb testét visszavitték Szamariába, ahol özvegye, Izebel temette el. A véráztatta királyi szekeret Szamaria tavában mosták le, Nabot régi szőlőskertjében - s Elija próféciája beteljesült, ahogy kutyák lefetyelték fel a vért a vízből.

Az alattvalók felkelése

Kr. e. 855-ben Acháb maga mellé vette fiát, Achaszját társuralkodónak. Ugyanebben az évben fellázadtak a moábiták új királyuk, Mesa vezetésével. A híres Mesa-felirat független bizonyíték arra, hogy Izrael „Dud háza” utódai idején Izrael elveszítette Moábot.

Omri, Izrael királya hosszú időn át sanyargatta Moábot, mert haragudott Kemós a földjére. Követte őt fia, és így szólt: „Hadd sanyargatom Moábot!” Napjaimban mondta... De diadalt láttam vele és házával szemben, és Izrael elpusztult örök pusztulással. (Mesa-felirat, Hahn I. fordítása)

Mesa nem volt hajlandó kifizetni az éves adót „Omri házának”. A következő évben (Kr. e. 854) Achaszja kiesett palotája erkélyéről és súlyos töréseket szenvedett. Mintha ez nem lenne elég, Elija próféta, aki igencsak megkeserítette apja, Acháb életét, visszatért a színre, s bajt kevert a királyságban. Az egymást gyors egymásutánban követő problémákat Achaszja nem tudta feldolgozni, s néhány hónapon belül elhunyt. Utódja fivére, Jorám lett, aki az idős király, Acháb életének utolsó két évében apja társuralkodója volt.

Miután Acháb Kr. e. 852-ben elesett Ramot-Gileádnál, az északi királyság trónja JORAM-ra szállt. Júda fölött ekkor már régen Jehosafát uralkodott, miután apja, Aza Kr. e 871-ben meghalt. Jehosafát és Acháb lánya, Atalja házassága a szakadást követő ötvenévnyi ellenségeskedés után egy nemzedékre biztosította a békét a két izraelita állam között. A béke Júdával nagy segítségére volt Achábnak, aki így minden figyelmét az arámiakra összpontosíthatta, s Izrael királya rövid időre még a Jordánon túli Moáb

152. kép: A híres fekete bazaltkő, Mesa király feliratával (Louvre Múzeum).

földjét is visszafoglalta. Azonban a két izraelita királyság törékeny politikai helyzete hamarosan teljesen felborult, mikor egy újabb véres trónbitorló lépett a színre.

Kr. e. 849-ben Jehosafátot fia, Jorám követte Jeruzsálem trónján. Nyolc éven át, Kr. e. 849-től 842-ig két Jorám uralkodott az északi és a déli királyság felett. Júda új királyának első dolga az volt, hogy katonai szövetségre lépett izraeli névrokonával, hogy a két sereg együttes erővel foglalja vissza azokat a törzsi területeket, amelyeket az elmúlt hat évben elragadtak tőlük a moábiták.

Jorám (Jehosafát és Atalja fia) és Jorám (Acháb és Izebel fia) elindult, hogy visszavegye Moábot. Az egyesült izraelita hadsereg Araba felé, a Holttengertől délre fekvő irányba masírozott, ahol visszafoglalták Horonen városát, amelyet - ahogy erről maga Mesa is beszámol - néhány évvel korábban elfoglaltak a moábiták.

És Du[d] ház[a] (ti. Júda) Horonenben volt [...] és Kemós (isten) azt mondta nekem: „Menj le! Harcolj Horonen ellen!” Én pedig lementem és [harcoltam a város ellen és elfoglaltam], Kemós pedig az én időmben [vissza]állította. Felvittem oda tíz [...] (Mesa-felirat, 32-33. sor)

Mesa szövege ezen a ponton megszakad, így nem tudjuk, a moábiták nézőpontjából hogyan végződött a háború. Azonban a tény, hogy a sztélé létezik, arra utal, az izraelitáknak nem sikerült visszafoglalniuk Moábot. A bibliai szöveg igencsak különös módon támasztja alá ezt: az izraelita hadjárat győzelemsorozattal kezdődött, s Mesa király visszamenekült fővárosába. KIR-HARESZET-be. A moábita uralkodó itt a kor végső fegyveréhez nyúlt - feláldozta elsőszülött fiát a vár falán, ellenfele szeme láttára. Ennél nagyobb áldozatot nem tudott adni Kemosnak: elkeseredetten kérte a mennyei közbeavatkozást. Az izraeliták megdöbbentek a szemük előtt lezajló tragédián, és attól tartottak, a moábiták istene lesújt rájuk. A két Jorám visszavonult a Jordán másik partjára, Moáb pedig független maradt.

Mondani sem kell, a régi dávidi birodalom többi állama úgy vélte, a moábiták lázadásának sikere a gyengeség jele. Másodszor az edomiták szakítottak az izraelitákkal és szerezték vissza függetlenségüket. A déli és keleti államok, egyik a másik után megszakította a kapcsolatot „Dávid házával”. Az izraeliták fegyverrel próbálták meg visszahódítani az elveszett területeket - sikertelenül.

Elija próféta ekkortájt halt meg (Kr. e. kb. 847), s védence, ELIZEUS lett az utóda. Levantét ismét éhínség sújtotta, a szárazság most hét teljes évig tartott. HE RAMSZESZ korából való források szerint, amelyek Thébából kerültek elő, hasonló körülmények vitték rá a Királyok Völgyében dolgozó

KIR-HARESZET: Mai Karak/Kerak. ELIZEUS: „El segített” III. RAMSZESZ: Kr. e. 863-832.

153. kép: A gyermekáldozat, amelyet az ostromlott város falán, az ellenség szeme láttára végeztek, láthatóan gyakori eljárás volt a késő bronzkorban. Itt Askelón uralkodójának egyik szolgája engedi le a király fiának holttestét a vártorony mellvédjéről II. Ramszesz, ostrománál (az Askelon-fal Karnakban).

embereket, hogy letegyék szerszámaikat és sztrájkoljanak, mivel hónapok óta nem kapták meg a nekik járó élelmiszeradagokat. Az ókori világ egésze hasonló gondokkal küzdött.

Az arámiak III. Ben-Hadad vezetésével ismét megtámadták Izraelt, megostromolták Jorámot Szamariában. Hetek teltek el, miközben a falak mögött összezsúfolódott lakosság lassan éhezni kezdett. Am akkor - éppoly váratlanul, mint ahogy érkezett - az arámi hadsereg eltűnt, s csak üres, elhagyatott táborát hagyta maga után. A 2 Kir 7:6-7. vers igen különös okkal magyarázza ezt: a bibliai szerző szerint az arámiak meghallották, amint hatalmas sereg közeledik. Mivel azt hitték, egyiptomiak vagy hettiták, akik azért jöttek, hogy megmentsék Izraelt, visszahúzódtak Damaszkuszba, s a nagy kavarodásban minden dolgukat otthagyták. Fogalmam sincs róla, mi történhetett itt. A hettita birodalom egy évtizeddel korábban összeomlott, s az egyiptomi feljegyzések is hallgatnak III. Ramszesz hadjáratairól uralkodása első tizenkét éve (Kr. e 863-852) után. Azonban a bibliai történet szerint az arámiak tévedtek: semmiféle egyiptomi hadsereg sem közeledett feléjük, csak a Jahve küldte hatalmas sereg hangja, amely az éjszaka sötétjében megrémisztetté Izrael ellenfeleit.

Elődjéhez, Fiijához hasonlóan Elizeus is elment Damaszkuszba, hogy zavart keltsen Ben-Hadad udvarában. A király szolgájával, Hazaellal elhitette, hogy sorsa rendelte, Arám fölött ő uralkodjon, s ő lesz az, aki lerombolja Izraelt.

... majd gonoszul bánsz Izrael fiaival. Megerősített városait felgyújtod, ifjait kardélre hányod, a csecsemőket és a várandós anyákat kettévágod.”... Az Úr látomásban megmutatott nekem téged Arám királyaként” (2Kir 8:12-13)

Államcsíny

A júdai Jorám uralkodásának hatodik évében (Kr. e. 844) a filiszteusok és arab szövetségeseik megtámadták a déli királyságot. Mint azt az előző fejezetben láthattuk, tizenkét évvel korábban, III. Ramszesz uralmának nyolcadik évében (Kr. e 856) a „tengeri népek” óriási hada vonult végig a tengerparton észak felől a tjakar (görög teukritész) hadúr, Mokszosz (görög Mopszosz) vezetésével. Egészen Askelónig jutottak, ahol filiszteus rokonaik fél évezreddel korábban, a középső bronzkor vége felé letelepedtek. Az égéi, anatóliai telepesek új hulláma a nagy éhínség hatására vándorolt Filiszteiába, egyúttal azért, hogy elmeneküljenek a hettita birodalom ösz- szeomlása és Trója bukása nyomában előálló zűrzavarból. Azonban céljuk nem Filiszteia volt: mint nehéz időkben számos más menekült előttük, ők is Egyiptom felé tartottak.

Egészen Askelónig sikerült eljutniuk. III. Ramszesz Gáza közelében csapott össze Mokszosz seregével, s megállította a szárazföldi támadást. Mokszosz meghalt, s a peleszetek (filszteusok), tjakarok (teukriták), siki- lesek (kilikaiak), sardinák (a lüdiai Szardiszból), danojnák (danoi, Homérosz görögjei) és vasosák (lasszoszból vagy Uasszoszból) szövetségét visszaszorították. A csata számos túlélője filiszteus testvéreinél keresett menedéket az öt városban: Askelónban, Gátban, Gázában, Asdódban és Ekronban. A többiek messzire vándoroltak, hogy új életet kezdjenek. A szárazföldi sereget Kilikiától követő hajókra szálltak és nyugatra, a Földközitenger nyugati részén található szigetek - elsősorban Szicília és Szardínia - irányába, valamint Eszak-Afrikába hajóztak. Ez volt a görög és föníciai hagyomány szerinti nagy telepeshullám kezdete, amelyet Didó és Aeneas története, illetve Karthágó és Róma alapításának legendái tettek híressé.

Ezek a Negev határán élő jövevények támadtak rá most Júdára Jorám királyságának idején. A király feleségeit és gyerekeit elkapták a fosztogatók, s elhurcolták őket, hogy eladják rabszolgának - csak a legfiatalabb fiú maradt, aki örökölhette volna apja trónját. Jorám nyolcéves uralma néhány évvel később, Kr. e. 842-ben ért véget, mikor meghalt és egyetlen életben maradt fia, Achaszja követte a trónon.

Jeruzsálem új királya uralkodása első évében beleegyezett, hogy elkíséri nagybátyját, a szamariai Jorámot második hadjáratára, amelyet azért indított, hogy visszaszerezze Ramot-Gileádot az arámiaktól. Az első alkalommal Acháb életébe került a próbálkozás, s fia (az izraeli Jorám), valamint dédunokája (a júdai Achaszja) sem jártak sokkal jobban. Hazael hadserege elindult dél felé, hogy visszaverje az izraelitákat. Hosszan tartó csatározás

154. kép: III. Ramszesz uralmának 8. évében lezajlott tengeri népek elleni háború egyik foglyul ejtett filiszteus törzsfőnöke (Medinet Habu).

vette kezdetét, mivel az izraelita hadsereg tartotta magát az arámiak ellenében. Az egyik Ramot-Gileád elleni támadás során a számár iái Jorámot megsebezte egy nyílvessző, akárcsak egykor apját - visszatért Jiszreelben lévő téli palotájába, hogy kiheverje a sebesülést. Achaszja, fiatal fegyver-

155. kép: Sardina zsoldosok III: Ramszesz védelmi egységei között, amint megtámadják a tengeri népek hadseregét a Sínai-félsziget határán. Nyilvánvaló, hogy a támadók új otthont kerestek, hiszen ökrös szekereken magukkal hozták asszonyaikat és gyerekeiket.

társa csatlakozott Izrael királyához, s a hadvezérekre bízta a Jordánon túli hadjárat irányítását.

Eközben Elizeus próféta titokban lépéseket tett annak érdekében, hogy kiszorítsa a királyi szövetségeseket a hatalomból. A katonai vereségek sora, s az elszakadt alattvaló államok hatására az izraeliták elgyengültek, s eljött egy új, erős vezető ideje, hogy átvegye az irányítást Jahve népe felett. Elizeus elküldött egy papot Ramot-Gileádba, hogy felkenje az egyik ott táborozó hadvezért. A hadsereg Jehut, ezt a szívós, hajthatatlan hadurat választotta királlyá, aki megindult Jiszreel felé, hogy megszerezze a trónt.

Mikor Izrael és Júda királya kijött a palotából, hogy fogadják a hadvezért, akkor ébredtek rá, hogy becsapták őket. Megpróbáltak visszafordulni és behúzódni a biztonságot jelentő palota falai közé - de már túlságosan késő volt. Jehu nyílvesszője pontosan a háta közepén találta el Jorámot és átjárta a szívét. Izrael királya holtan esett össze harci szekerén. Achaszját egészen Megiddóig üldözték - őt is eltalálta egy nyílvessző, s itt, a város határában halt meg. Júda királyának szolgái visszavitték uruk holttestét Jeruzsálembe, hogy ott temessék el. Achaszja király, Jorám legkisebb fia alig egy évig ült a déli királyság trónján.

Ugyanekkor Jehu behatolt a Jiszreel völgyébe, hogy felkutassa a föníciai „ringyót”, Izebelt. Ittobaál, Szidón királyának makacs lánya felkészült a halálra: szemét kihúzta kohllal, s aranydiadémot helyezett a fejére. A királyi palota ablakából sértegette fia gyilkosát. A palotában lévő szolgák hamar felismerték, jövőjük most a trónbitorló kezében van. Az ország legnagyobb

156. kép: IX. századi föníciai elefántcsont-faragás, az „ablakos hölgy” motívum (British Múzeum).

hatalommal rendelkező asszonya, Acháb felesége, aki két királyt adott az országnak, a harmadiknak nagyanyja, a negyediknek dédanyja volt, most nem volt abban a helyzetben, hogy megvédje önmagát - vagy őket. Jobb, ha kimutatják hűségüket Izrael új uralkodója iránt, minthogy életüket adják egy veszett ügy érdekében.

Izebelt kilökték az ablakból, s Jehu szekere elé, a kövezett utcára zuhant - a szekér áthaladt a királynén, hogy az új urat, az új királyt a palotába vigye. Izebel holttestét a kutyáknak hagyták, s ezzel beteljesedett Elizeus próféciája.

Jiszreel mezején a kutyák falják fel Izebel testét, és Izebel holtteste úgy terüljön el a földön, mint a szemét, ne mondhassa rá senki: ez Izebel! (2Kir 9:37)

Mivel a bibliai gyakorlat szerint az idegen neveket héberre fordították, a királyné föníciai beceneve, Jezebul („[Baál] magasztos”) héberül Ejzebel (am. Izebel: „hol van a szemét?”), pejoratív kifejezés, a ringyóval rokon értelemben használták. Ő a bűnös asszony mintapéldája, akinek testét darabjaiban szórták szét Jiszreel földjein, a marhák trágyája között.

Jehu - ahogy ez egy királygyilkostól, trónbitorlótól elvárható - lemészárolta Omri házának minden tagját: nem hagyott életben senkit sem, aki vitatni tudta volna hatalmát. Acháb fiai közül Szamariában hetvenet vágtak le, s fejüket a Jiszreelben lévő Jehu elé vitték.

Azután Jehu mind kiirtotta, akik csak Acháb házából valók voltak Jiszreelben, mind a nagyjaikat, rokonaikat és papjaikat; nem hagyott meg közülük egyetlenegyet sem. (2Kir 10:11) A szerencse folytán Jehu elfogta Júda hercegeit is, akik éppen Jiszreelbe tartottak, hogy leróják tiszteletüket Izebel előtt, s mit sem tudtak a puccs- ról. így aztán Jehu:

A Bet-Eked ciszternájánál lemészárolta őket; szám szerint negyvenketten voltak, s nem maradt közülük egy sem élve.

(2Kir 10:14)

Ám a vérontás még ezzel sem ért véget, mert Izrael királyainak legvér- szomjasabbika, Elizeus büntetése, amelyet azokra mért, akik nem követték Jahve útját

Amikor Szamariába értek, mind lemészárol tatta, aki Szamariában Acháb (házából) még hátra volt, míg teljesen ki nem irtotta őket, az Úr Illéshez intézett szava szerint. (2Kir 10:17)

Ezt követték Baál papjai és prófétái. Mindenkit Szamariába, Baál templomába szólítottak: mikor benn voltak, megadták a jelet, s kezdetét vette a mészárlás.

Erre a testőrök és fegyverhordozók bementek, és éles kardjukkal mind lekaszabolták őket, Baal templomának egészen a szentélyéig előrehatoltak. Kihordták Baal templomából az oszlopokat és elégették őket. Lerombolták Baal oltárát, és

157. kép: Az izraeli Jehu egyik alattvalója megalázkodik az asszír uralkodó, III. Sulmánu- asarídu előtt. Ajelenet a fekete obeliszkról származik, amelyet Sulmánu-asarídu uralkodásának tizennyolcadik évére datálnak (British Múzeum).

158. kép: Az Új Kronológia szerint az asszír hadsereg - III. Sulmánu-asarídu uralma idején - közvetlenül a hettita birodalom összeomlása után (amelyet a trójai háború és a kaskanok északkeletről érkező támadásai váltottak ki) jelent meg Kánaánban. Eközben Egyiptom a XX. dinasztia fáraói alatt elvesztette irányítását az északi területek felett. Nagyon valószínű, hogy a politikai változásokban jelentős szerepet játszottak az asszírok, akik talán szövetségben álltak az egyiptomiaknál csak tengeri népekként szereplő anatóliai támadókkal (asszír dombormű a British Múzeumból).

Baal templomát is lerombolták, és szennyvízgyűjtő csatornát csináltak belőle - mindmáig ott van. (2Kir 10:25-27)

A Királyok könyvének szerzője szerint Jehu tetteit az állam istene azzal jutalmazta, hogy dinasztiája még négy nemzedéken át uralkodhatott az északi királyság felett. Ez volt Joachász, Joás, II. Jerobeám és Zacharja kora.

De azért az Úr így szólt Jehuhoz: „Mivel lelkesen végbevitted, ami helyénvaló a szememben, és egészen az én kívánságom szerint bántál Acháb házával, utódaid a negyedik nemzedékig Izrael trónján maradnak.” (2Kir 10:30)

Jehu négy utóda összesen hetven éven át uralkodott, mielőtt kiszorította volna őket az a nemzedék, amelyik tanúja volt Szamaria elestének és az asszírok érkezésének.

Gyilkosságok és udvari intrikák

Miután Achaszja királyt eltemették Jeruzsálemben, Atalja (Acháb és Izebel lánya) végzett az összes királyi herceggel és megszerezte a trónt. Azonban Atalja húga - bizonyos Jehoseba - kimentette a halott király legfiatalabb fiát, aki így nem jutott bátyjai sorsára. A gyermek Joást titokban nevelték hat éven át Jahve templomában, mialatt Atalja Júda egyetlen királynő- jeként uralkodott. Aztán uralma hetedik évében a királynőt letaszították a trónról: Jehojada, a főpap és a KARIAI királyi testőrség parancsnoka vezette a puccsot. Baál jeruzsálemi templomát lerombolták, a főpapot kivégezték. Júda trónjára a hatéves Joás került Kr. e. 835-ben. A fiú negyven éven át uralkodott.

Új világrend

Joás uralmának tizenegyedik évében - a szamariai Jehu tizenhetedik évében - Wenamon egyiptomi pap hajóra szállt, hogy Bübloszból cédrusfát hozzon, amellyel megjavíthatják Amon nagy hajóját. A „megismételt születés” ötödik évében (Kr. e. 825) hagyta el Egyiptomot: „reneszánsz kor” volt ez, ahol jó néhány fáraó uralkodott társkirályként a Nílus völgye felett azután a polgárháború után, amely a XX. dinasztia végén kirobbant Egyiptomban.

Míg hajója a kánaánita Dór kikötőjében horgonyzott, az egyiptomi küldöttet kirabolták, elvitték minden pénzét, amelyből fát kellett volna vennie Karnak szent bárkájához. Ezután vitába keveredett a tjakar kalózokkal, akik harmincegy évvel ezelőtt, Mokszosz támadása idején telepedtek le a kikötővárosban. Ez csak az első volt szegény Wenamon megpróbáltatásai közül. Mindenesetre folytatta útját Büblosz felé, s abban reménykedett, a város uralkodója ad neki a fából, s úgy tekinti ezt, mint ajándékot, Egyiptom iránti barátsága és hűsége jelét.

Azonban minden megváltozott az ókori keleten. A korai vaskorban járunk, s Egyiptom immár nem uralkodik az összes ismert nép felett. Az Újbirodalom bronzkori országa III. Ramszesz uralmának végére elsorvadt. Délen még rövid ideig éreztette befolyását, azonban a levantei partvidék északon az Egei-tengerről és Anatóliából érkező tengeri népek állandó támadásai nyomán elveszett, míg az északi szárazföldi területek a térség új nagyhatalma, Asszíria irányítása alatt voltak.

Wenamont megszégyenítették: huszonkilenc napig kellett várakoznia Büblosz kikötőjében, hogy a király kihallgatáson fogadja őt. Ezek után Büblosz ura elutasította kérését - a teljes ár kifizetése nélkül nem hajlandó fát küldeni Egyiptomba. Wenamonnak így hosszú hónapokig Bübloszban kellett maradnia, mialatt a király emberei délen összegyűjtötték Egyiptom

KARJAI: A kariaiak talán ugyanaz a nép, amelyiket az egyiptomiak karúnak neveztek, vagy más néven a hurriták.

159. kép: Büblosz (arabul Dzsubejl) kikötője a Földközi-tenger partján.

részét az „ajándékcseréből”. A dolgok már éppen kezdtek rendbe jönni, hiszen megérkezett a kért összeg Egyiptomból, s a fa is a parton várakozott, hogy berakodják, mikor tizenegy hajóból álló flotta jelent meg Büblosz partjainál. A dóri tjakar kalózok utolérték Wenamont, és azt követelték, adják ki nekik az egyiptomit. A szerencsétlen küldöttnek most sikerült elinalnia vadászai elől, azonban veszélyes úton, Cipruson keresztül kellett hazatérnie, ahol a feldühödött tömeg majdnem agyonverte. Az egyiptomi Újbirodalom bukása után ennyi tisztelet és megbecsülés járt a hatalmas karnaki templom megbízottjának!

Büblosz királya, aki visszautasította az egyiptomi megbízottat, Zikar- baál volt (görög Szikharbasz, az Aeneisben Szükhareusz), Didó férje - azé a Didóé, aki Pugmatosz (görög Pügmalion), Türosz királyának (Kr. e. 831-785) lánya volt.

Néhány héttel azután, hogy Wenamon elhagyta Bübloszt, Zikarbaált megölette Pügmalion. A legenda szerint Didó elmenekült meggyilkolt férje városából, hogy megalapítsa Fönícia leghíresebb kolóniáját: Karthágót (föníciai Kahardast - „új város”) Afrika északi partvidékén (mai Tunézia). Karthágó alapításának időpontja a hagyomány szerint Kr. e. 825. Az Új Kronológiában ez az egyiptomi MEGISMÉTELT SZÜLETÉS ötödik évében történt: ekkor olvashatunk a feljegyzésekben arról, hogy Wenamon elutazott Zikarbaálhoz. Ugyanakkor a hagyományos idővonal szerint Wenamon Kr. e. 1076-ban utazott Bübloszba: két és fél évszázaddal Karthágó alapítása előtt.

MEGISMÉTELT SZÜLETÉS: Egyiptomi wehen.meszut - jelentése bizonytalan.

Izrael megmentője

Mikor Joás már huszonhárom éve uralkodott Júdában (Kr. e. 813), Jehu király elhunyt és fia, JOACHÁSZ követte Szamaria trónján. Aztán néhány éven belül Jahve gyermekeinek régi ellenfelei, az arámiak ismét betörtek: ez alkalommal mindkét izraelita királyságnak szembe kellett néznie a veszéllyel.

A damaszkuszi Hazael először Gátot, a filiszteus várost támadta meg Kr. e. 811-ben. Az arámiak érzékelték, a part menti síkság városai könnyű prédának számítanak most, hogy Egyiptom a Kr. e. 830-ban lezajlott polgárháborút követően belső gondjaival foglalkozott. Gát elesett, Hazael pedig kelet felé fordult, s megtámadta a dombvidéket, hogy kifossza Jeruzsálemet. Joás elkeseredett húzásra szánta el magát, hogy ezzel megmentse fővárosát: összegyűjtötte a királyságban található összes értéket - még azokat a szent áldozatokat is, amelyeket királyi elődei Jahve templomának adományoztak - és az óriási váltságdíjat átadta Hazaelnek, mielőtt az Jeruzsálem alá ért volna. Damaszkusz királya elfogadta az ajándékot”, s hazament Arámba. Júda egy időre biztonságban volt a fosztogatóktól.

Azonban Izrael királysága nem menekült meg a következő években indított arámi támadásoktól. Joachász uralmának egész ideje alatt fosztogattak és raboltak az északi határvidéken. Izrael hadserege az állandó csatározásokban szinte teljesen lemorzsolódott. Kr. e. 803-ra csupán ötven lovas, tíz szekér és tízezer gyalogos maradt a király országának védelmére. Ekkor a semmiből megérkezett a megmentő, aki délről indulva elűzte az Izraelt sanyargató rablókat.

A megismételt születés néven ismert korszak tíz évig tartó politikai zűrzavarából új, erős családba tartozó fáraó emelkedett ki. A XXII. líbiai dinasztia alapítója I. Sesonk Hedzsheperé néven ült a trónra Kr. e. 822-ben.

Az észak-afrikai tengerparton élő maswasa és libu törzsek már Mer- neptah idején letelepedtek Egyiptomban, amikor a líbiai háborúk foglyait zsoldosokként a deltában lévő városok védelmére rendelték, hogy erősítsék Egyiptom keleti határát. A XX. dinasztia zavaros évei alatt a líbiai harcosok megerősödtek, s törzsfőnökeiknek jelentős szerep jutott a polgárháborúban, amely végül a politikai újjászületéshez, „reneszánszhoz” vezetett, melyet Megismételt születés néven ismerünk (Kr. e. 829-820).

A delta keleti részén, Bubasztiszban trónoló Sesonk uralmának második évtizedére az egész ország a fáraó hatalmába került: olyannyira, hogy Kr. e. 813-ban fia lett Atnon főpapja Karnakban. Sesonk társuralkodói - IX. Ramszesz Per-Ramszeszban, Titheperuré I. Pszuszennész Taniszban és I. Pi- nodzsem Thébában - mindannyian Bubasztisz királyát szolgálták. A líbiai XXII. dinasztia erős embere pedig nagy sereg élén kihajózott a deltából, hogy visszahódítsa Kánaánt, amely a XX. dinasztia végének gyengekezű ramesszidái idején elveszett.

JOACHÁSZ: Kr. e. 813-797.

160. kép: Annak a sztélének egy darabkája, amelyet I. Sesonk Hedzsheperé állított Megid- dóban, hogy hirdesse győzelmét a Kánaán déli részét megszálló Hazael arámi hordája felett. Sajnos a sztélé többi része - az eredeti kilencven százaléka - mindeddig nem került elő a most is zajló megiddói feltáráson. Amennyiben megtalálnák, új megvilágításba helyezné Izrael „megmentőjének” hadjáratát, aki a szamariai Joachász uralmának idején elűzte a damaszkuszi hadsereget. Egyúttal egyértelműen bizonyítaná, hogy a XXII. dinasztiából való I. Sesonk nem azonos a bibliai I. Sisakkal, aki kifosztotta Salamon jeruzsálemi templomát.

I. Sesonk huszonegyedik évének tavaszán (Kr. e. 802) a fáraó végigvezette hadseregét az egész térségen, amerre járt, visszaszorította az arámiakat és visszafoglalta az izraeliták városait. Júda és Izrael határa mentén eljutott a dombvidékre, túl Jeruzsálemen, s a Jordán völgye felé vette az irányt, hogy kiszorítsa Hazael Gileád városait markukban tartó csapatait. Egyre csak északi irányba, a Jiszreel völgyébe, ahol az egyiptomi hadsereg elfoglalta Taanach és Megiddo városát. A régi salamoni királyi városban sztélét állíttatott, amellyel megemlékezett az arámiak felett aratott győzelméről: ennek egy töredéke előkerült a megiddói ásatás során megmozgatott földből. Az Új Kronológia szerint Sesonk sztéléjének töredéke az V-B réteghez tartozik (vaskor I-B). Az egyiptomi fáraó ezek után Jiszreel nyugati részén és a galileai dombok közül is kitakarította Izrael ellenségeit, mielőtt a Kármel-hegységen átkelve a Sáron-síkságra ment volna, s onnan dél felé, Egyiptom irányába. Hazafelé menet elküldte egyik hadtestjét, pusztítsák el a Negev mentén található kora vaskori erődöket, amelyeket a Jorám idején Júda ellen fellázadt edomiták használtak.

Sesonk megmentette Izraelt ellenfeleitől, s a több oldalról szorongatott északi királynak így lehetősége nyílt arra, hogy újjászervezze katonai erejét. Az arámiakat nem semmisítették meg, de soha többé nem jelentettek akkora erőt, mint Hadadezer (Aziru), I. Ben-Hadad, II. Ben-Hadad, III. Ben-Hadad és Hazael idején.

Háború a királyságok között

Joás királyságának harminckilencedik évében (Kr. e. 797) az izraeli Joachász elhunyt, helyében fia, a három éve már társuralkodóként a trónon ülő JOÁS vette át Izrael irányítását a következő tizennégy évre.

JOÁS: Kr. e. 799-783.

Kr. e. 795-ben a hosszú ideje urlakodó Joást Jeruzsálemben megölték saját palotaszolgái, és fiát, AMACJÁ-t ültették a trónra. A két új uralkodó első néhány királyként töltött évében történt, hogy Elzeus próféta meghalt.

Az izraeli Joás erőskezű vezető volt, aki nekilátott, hogy felhasználja I. Sesonk jókor jött katonai beavatkozásának eredményeit. Hazael nem sokkal az egyiptomi hadjárat után meghalt Damaszkuszban (Kr. e. 802), utódja IV Ben-Hadad lett. Joás magához ragadta a kezdeményezést és visszafoglalt számos régi izraelita várost a Jordán túlpartján, s Galileában, amelyeket még apja, Joachász idején veszített el Izrael. A király három hadjáratot indított és háromszor győzte le Damaszkusz új királyát.

Eközben a jeruzsálemi Amacja a Holt-tengertől délre húzódó völgyben viselt hadat az edomiták ellen, s hadserege tízezer ellenséges katonával végzett. A diadal magabiztossá, felfuvalkodottá tette Amacját, aki kihívta Joást, hogy döntsék el, melyikük legyen az izraelita törzsek egyedüli uralkodója. Júda és Izrael összecsapása - az első sok-sok év után - Bét-Semesben zajlott le. Amacját legyőzték és fogságba ejtették, majd megláncolva visszaküldték fővárosába, szertartásos megszégyenítésként. A Jeruzsálemet körülvevő vastag fal egy részét lerombolták, hogy figyelmeztesse a júdaiakat, többé ne tegyék próbára Izrael erejét. A templom és a királyi palota kincseit átvitték Szamariába, s mellé még számos foglyot is ejtettek. Az alaposan megbüntetett Amacját ezek után visszaengedték kifosztott városába, ahol még tizenhat évig uralkodott legyőzője, Joás halála után.

Joást fia, II. JEROBEAM követte a trónon: Izrael egyik leghatalmasabb királya, akit építéseiben csak Salamon előzött meg.

A második építő király

II. Jerobeám Amacja királyságának tizenötödik évében ült Szamaria trónjára, s negyvenegy éven át uralkodott. Apja nyomában nekilátott visszaszerezni a még arámi kézen lévő törzsi területeket. A damaszkusziak nem voltak abban a helyzetben, hogy védekezni tudtak volna, hiszen I. Sesonk megtörte hatalmukat, s északról állandóan fenyegették őket az asszírok. Damaszkusz Kr. e. 798-ban adót fizetett III. Adad-nirárinak, IV Ben- Hadad immár az asszír uralkodó alattvalója volt. Jerobeám kihasználta Arám gyengeségét, s a - szíriai - hamati hágótól egészen a Holt-tengerig megszerezte a területet. A határ most ugyanott húzódott, ahol Dávid birodalmának idején. Bár a Biblia nem beszél sokat II. Jerobeámról - csak hárombekezdésnyit - ez a király volt a legnagyobb a szakadás utáni Izrael történetében. Hódításai, s az ennek nyomán kezében tartott kereskedelmi útvonalak biztosították az erőforrást, amellyel újjáépíthette az északi királyság városait, s ismét közel olyan pompában ragyoghattak, mint az egységes királyság dicső napjaiban.

AMACJA: Kr. e. 795-767. II. JEROBEÁM: Kr. e. 782-742.

Kt elveszett testamentum

161. kép: A megiddói IA II-A kapu (V-A/IV-B réteg) megmaradt fele: először „salamoninak” vélték, azonban manapság általános vélekedés szerint a szakadás után készült.

Megiddóban nagyszerű kormányzói palotát építtetett, amelyet vastag falak vettek körül, s saját kapuval rendelkezett. Faragott kövekből háromszoros kaput készíttetett a város falára. Megiddo vaskor II-A időszakából való városáról (V-A/IV-B réteg) korábban azt gondolták, Salamon idején készült, ám semmi köze sincs Dávid fiához. Mint ma tudjuk, Salamon a kései bronzkor II-A időszakának királya volt. A turistáknak szóló kiírások ellenére Megiddo „salamoni” épületei valójában a vaskor II-A korából valók, s II. Jerobeám emeltette őket.

A kormányzó lakhelyének kapuja (1723. épület) mellett talált híres Sema-pecsétre a Kr. e. VIII. századból -II. Jerobeám korából - való héber írást véstek. A rövid felirat ennyi: „Séma, Jerobeám szolgája”. Az Új Kronológia végre megfelelő történeti környezetbe helyezi ezt a feliratot. Séma II. Jerobeám kormányzója - „szolgája” - volt Megiddóban, nem pedig Salamon utódja, I. Jerobeám kortársa, ahogy azt egyes történészek feltételezték.

II. Jerobeám építtette a faragott kövekből készült háromszoros kapukat Gézerben és Hacorban is - ez utóbbit visszafoglalták azután, hogy Salamon uralmának végén (Kr. e. kb. 935) az arámiak lerombolták.

A király nem sajnálta a pénzt a fővárostól sem, ahol új palotát építtetett: szilárd belső fal, amely nagy teraszt támasztott alá (I. szamariai periódus), s később külső kazamatafal emelésével kibővítették (II. szamariai periódus). A teraszra felhúzott palotát faragott elefántcsonttal díszítették, amelyet a régészek megtaláltak a II. periódus törmeléke között. A további építkezések érdekében készített töltésekben osztrakonokat (írott cserépdarabokat)

162. kép: A Megiddóban feltárt terület: a vaskor II-A időszakából való kormányzói palota (A), hozzá a kapu (B), ahonnan a Sema-pecsét előkerült. Séma palotája a város VIII. századi kiépítésének egyik része, amely az V-A/IV-B rétegben található. A pecséten (163. kép, jobbra) a következő felirat olvasható: „Séma, Jerobeám szolgája”, s paleográfiai vizsgálat alapján nem I. Jerobeám (Kr. e. 931-911), hanem II. Jerobeám (Kr. e. 782-742) korából való.

163. kép: B van dér Veen rajza

találtak, amelyeket a paleográfusok ugyancsak a VIII. századból valókként azonosítottak. Ezek között előkerült egy olyan is, amelyiken Jerobeám egyiptomi kortársa, II. OSZORKON kartusa található. A történeti megegyezések csakis az új idővonalban lehetségesek.

Uralkodásának második felében Jerobeám még Hamattal és Damasz- kusszal is szövetségre tudott lépni, akárcsak egykor Dávid. Azonban az Asszíria Szíria feletti ellenőrzésének megtörésére tett próbálkozásokat III. Adad-nirári utódai is észrevették. Közelgett az újasszír birodalom kora, amikor olyan hatalmas katonakirályok ültek a trónon, mint III. Tukulti- apil-Ésarra, V Sulmánu-asarídu, II. Sarrukín és Szín-ahhé-eriba, akik végigsöpörtek a déli területeken, hogy alattvalójukká tegyék Kánaán egész déli részét.

II. OSZORKON: ÚK: Kr. e. 784-760, de HK: Kr. e. 874-850 (vagyis 100 évvel II. Jerobeám előtt).

164. kép: A II. szamariai periódusból való kazamatafal, amelyet ma II. Jerobeám korára (Kr. e. kb. 770) datálnak.

Farkas a bárányok között

Amacja tizennyolcadik évében Júda királya megtette fiát, Uziját társuralkodóvá. A trónra kerülésekor alig tizenhat éves fiú a Biblia szerint ötvenkét éven át uralkodott, ám szinte bizonyos, hogy a bibliai szerkesztő itt tévedett, s így bonyolult, zavaros kronológia alakult ki a megosztott királyság időszakára, ahol mintha semmi sem illeszkedne sehová sem.

Csakis úgy tudtam felállítani ennek az időszaknak a kronológiáját, ha Uzija ötvenkét éves uralkodását negyvenkét évre csökkentem, s az összes többi uralkodási dátumot, amely ehhez a rövidebb uralkodási időhöz igazodik, hasonlóan kezelek. így Pekachja Uzija 40., és nem 50. évében ül a trónra, Pekach pedig a 42. évben, s nem az 52-ben. Ugyanakkor Menachem Uzija 39. évében ül Szamaria trónjára, ahogy az a 2Kir 15:17-ben olvasható. Az ennek alapján kialakult kronológiát a következő táblázat foglalja össze.

Minderre azért van szükség, hogy megmaradjon a teljes kronológiai szinkron Asszíriával, a periódus felső és alsó határvonalának meghatározójával. A két sarokpont a karkari csata Acháb idején - III. Sulmánu-asarídu hatodik éve (Kr. e. 853), illetve Szamaria eleste Menachem utódja, Hósea kilencedik évében - V Sulmánu-asarídu ötödik éve (Kr. e. 722). A zavaros időszak nehézségét növeli, hogy az északi királyságban ellenkirályok jelentek meg Tircában, Szamariával ellentétben, míg Júdában Uzija társuralkodót választott maga mellé. Kr. e. 739 és 737 között négy izraelita király uralkodott három különböző fővárosból.

Júda(A)			Júda(B)	Tirca	Szamaria
760	19 Uzija (42)				24 jerobeám (42)
759	20				25
758	21				26
757	22				27
756	23				28
755	24				29
754	25		-		30
753	26			■; ' .x	31
752	27				32
751	28				33
750	29				34
719	30				35
748	31				36
747	32		1 - Jotam (16)		.37
746	83		2		38
745	34		3		39
744	35		4		40
743	36		5		41
742	37		6		42
741	38		7		1 -Zacharja (1)
740	39 (=	l - Menadtem)	8		1 - Menachem (10)
739	40 í-~	1 - fekachja)	9	1 -ftkaclija (2)	2
738	41		10	2	3
737	42 ( =	1 -IVkach)	11 (Uzija meghal)	1 - IVkach (8)	4
736			12	2 (= Jotam egyedül uralkodik)	5
735			13	3	6
734			11	4	7
733			15	5 III Tuk-a-És Galiteában	8
732			16.	6	9 Pul elfoglalja Gázát
731			1-Acház(16)	7 (= 1 - Acház.)	10 adó III. 'Iúk-a-És-nak
730			2 (= 1 - Hósea)	1 - Hósea (9)
729			3	2
728			4	3
727	1 - Hiszkija (29)		5	4 (= 1 - Hiszkija)
726			6        c i '        'i        & ?        V Sulinanu-asaridu
725			mejzostromolia Számánál
724	4(=7	- Hósea)	8	7 (= 4 - Hiszkija)
723	5		9	8
722	6		10	9 Szamai ía eleste

A jeruzsálemi társuralkodóság okáról a 2Kir 15:5-ből értesülhetünk, ahol az áll, Uzija „leprás volt”, így a király kénytelen volt palotájában maradni, s fia, Jotam uralkodott helyette.

Uzija harmincnyolcadik évében (társuralkodója, Jotam hét éve volt a trónon = Kr. e. 741) a számár iái Jerobeám elhunyt, s a trónon fia, Zacharja követte. Királysága nem tartott hosszú ideig: hat hónap után Zacharját megölte Sallum Jabes-Gileádból, mikor a király Ibleámban tartózkodott. Ezzel ért véget Jehu dinasztiája a negyedik nemzedéknél, ahogy azt Elzeus próféta megjósolta.

Izraelben kitört a polgárháború. Sallumot is megölték, a tircai Me- nachem végzett vele alig egy hónappal azután, hogy megszerezte a trónt. A felkelés vezetője kifosztotta TAPPUACH-ot, „s az összes várandós anyát felhasíttatta”, mert a város lakói a trónbitorló Sallumot támogatták. így Uzija harminckilencedik évében (Kr. e. 740) „Gadi fia”, Menachem lett Szamaria királya. A következő évben fiát, Pekachját ültette társuralkodóként a trónra Tircában (Uzija 40. éve), s tíz éven át uralkodott Szamaria felett. Ám a királyság még mindig nem nyugodott meg: Pekachját alig két évvel később megölte udvaronca, Pekach. A gyilkos nyolc éven keresztül volt király Szamariában, Menachem ellenében Naftali, Áser, Zebulun és Isszachár törzsének támogatásával. Uzija Kr. e. 737-es halála után Pekach szövetségre lépett Damaszkusz királyával, RECIN-nel, s ketten együtt háborút indítottak Jotam - Júda egyedüli királya - ellen, aki így Menachem természetes szövetségesévé vált.

Az asszírok a polgárháború idején indultak meg dél felé, hogy próbára tegyék az egyiptomiak hatalmát Kánaánban. Menachem hívta őket, akinek szüksége volt Asszíria segítségére, hogy véget vessen Pekach lázadásának. A katonai beavatkozás „ára” ezertalentumnyi ezüst - hárommillió sékel, kb. harminchét tonna - volt, egyben. Ha ehhez odatesszük, hogy akkoriban egy rabszolgáért ötven sékelt fizettek, óriási összegről van szó, amelyet Menachem azoktól az izraeli földbirtokosoktól, kereskedőktől gyűjtött ösz- sze, akik még hűségesek voltak hozzá.

így Kr. e. 733-ban az asszír uralkodó, III. TUKULTI-APIL-ÉSARRA - a Bibliában becenevén, „Pul”-ként szerepel - megérkezett Izraelbe. Elfoglalta Galilea városait, beleértve Hacort is, s a lakosság nagy részét deportálta Asszíriába. Pekach északi táborát megsemmisítették. Pul déli irányba vonult a Kármel-hegységen át Sáron síkjára, s Filiszteiába, ahol elfoglalta az egyiptomi határon álló Gázát. Miután Kánaán északi és nyugati részét felforgatta, az asszír király hazatért: egyetlen ujjal sem ért Maenchem Izraeljéhez és Jotam Júdájához. III. Tukulti-apil-Esarra a következő két évet azzal töltötte, hogy felszámolta az arámiak ellenállását. Tavasszal Damaszkuszi ostromolta, ám a város egy egész évig ellenállt neki, s csak Kr. e. 731-ben adta meg magát. Recin királyt, az izraeliták utolsó ellenfelét kivégezték, vele egész Szíria az asszír birodalom részévé vált.

Eközben Izraelben Pekach teljesen elszigetelődött. Még két évig tartotta magát, ám Kr. e. 730-ban HÓSEA, Ela fia megölte. Kr. e. 731-ben Jotam meghalt Jeruzsálemben, s fia, ACHÁZ ([Jo]acház) követte a trónon, majd - még ugyanabban az évben - Menachem „megtért atyáihoz”, így Hósea maradt az északi királyság egyedüli uralkodója.

Izrael új királya, aki mezopotámiai urai támogatásával került a trónra, tovább fizette az adót Asszíriának, amelyet most V SULMÁNU-ASARÍDU vezetett. Azonban Hósea levelet küldött Szó fáraónak, és segítségét kérte, hogy levesse magáról az asszír igát. Az Új Kronológia szerint Egyiptom

TAPPUACH: mai Sejh Abu-Zared. RECIN: Kr. e. 755-731.

III. TUKULTI-APIL-ÉSARRA: Kr. e. 744-727. HÓSEA: „[Jahve, megmentett”, Kr. e. 730-722. ACHÁZ: Kr. e. 731-716. V. SULMÁNU-ASARÍDU: Ki: e. 726-722.

165. kép: Az asszír III. TukuIti-apil-Ésarra király, a bibliai Pul, Damaszkusz meghódítója (British Múzeum).

idősebbik uralkodója ekkoriban a hosszú ideig a trónon ülő III. SESONK USZERMAATRE volt. A bibliai „Szó” név Sesonk nevének rövidítése (asszír Szufszinku]). A fáraó azonban nem volt abban a helyzetben, hogy hadjáratot indítson Kánaánba, mivel a déli határon a fáraók kusita dinasztiája egyre nagyobb fenyegetést jelentett - ők lesznek azok, akik hamarosan XXV dinasztiaként ülnek majd Egyiptom trónján. Hósea magára maradt.

Sajnálatos módon az asszír Sulmánu-asarídu hírét vette az egyiptomiak bevonására vonatkozó tervnek, s úgy határozott, saját kezébe veszi az irányítást. Kr. e. 724-ben az asszír hadsereg ismét délen járt, és megostromolta Szamariát. Hósea két évig kitartott, s Szamaria csak V Sulmánu-asarídu halálának évében esett el. Utódára, II. SARRUKIN-ra maradt, hogy befejezze a katonai akciót: láncon vitte Izrael utolsó királyát Mezopotámiába, s vele több ezer izraelitát. Sarrukín évkönyvében viszonylag részletesen olvashatunk Izrael bukásáról.

III. SESONK USZERMAATRÉ: Kr. e. 758-720. II. SARRUKÍN: Kr. e. 721-705.

... Szamaria emberei királyukkal együtt ellenem voltak és összefogtak, hogy ne teljesítsék alattvalói kötelességüket, ne fizessenek adót nekem. Harcoltak ellenem... Megütköztem velük, és 27 280 embert vittem fogságba szekereikkel és isteneikkel, akikben hittek. 200 harci szekeret bevettem a seregembe. A maradékot letelepítettem Asszíriában. Helyreállítottam Szamaria városát, s nagyobbá tettem, mint amilyen korábban volt.

Izrael „elveszett törzsei”, akiket a Kr. e. 732 és 721 közötti katasztrofális időszakban vittek el, a mitannik egykori területére kerültek - a Kábur-folyó térsége -, valamint a médek földjére - Szahand-hegy vidéke az egykori Éden területén - és az asszír magterületre. Szamaria városa lett az asszír birodalom szamariai tartományának központja, ahol a helyi asszír kormányzó II. Jerobeám egykori palotájában székelt. Az asszír uralommal szembeni ellenállás megtörésére II. Sarrukín északról - elsősorban Babilonból és Hamatból - hozatott idegeneket, akik Szamaria üres városaiban telepedtek le. Ajövevények idővel elfogadták Jahvét istenüknek, s az Újtestamentum- ban ők a szamariaiak.

Történeti és régészeti háttér

A vaskor II rétegvizsgálati eredményei

Az Új Kronológia-elmélet szerinti dátumok értelmében a rétegvizsgálati eredményeket is szükséges újragondolnunk: más rétegeket kell tulajdonítani Izrael és Júda királyainak, mint amelyeket a hagyományos idővonal szerint a szíriai-palesztin városhalmokhoz kapcsolnak. Más szóval azok a rétegek, amelyeket korábban Salamon idejére datáltak, most a megosztott királyság korának egyik uralkodójához kell kötnünk, és így tovább.

Egészen mostanáig Salamon királyi városát Megiddóban az V-A/IV-B réteggel azonosították, ahonnan kiváló faragott kövek és „kormányzói palota” (1723 épület) került elő. Azonban Israel Finkelstein és Dávid Ussishkin - Megiddo jelenlegi régészei - azt állítják, más feltárások, többek között Teli Jiszreel leletei alapján a rétegeket későbbre kell helyezni, Omri és Acháb korára. így az V-A/IV-B réteg a Kr. e. X. század helyett jó 100 évvel későbbre, a IX. század közepére „vándorol át”. Ebből következően a salamoni kor az elszegényedett vaskor I-B régészeti időszakra kerül, amikor Megiddóból és más városokból is hiányoztak a középületek: nehéz elképzelni ezt Salamonról, az építő királyról és kalmárhercegről.

Ugyanakkor az Új Kronológia egy lépéssel továbbmegy, mint Finkelstein és Ussishkin, mikor azt állítja, Salamon városai a vaskor II-A időszakának települései, mikor a Me- giddóhoz hasonló városok építészetük csúcsán jártak. Ebből az következik, hogy a vaskor II-B időszakának vége a szakadástól (Kr. e. kb. 930) - I. Jerobeám és I. Rechabeám trónra lépése - Bása és Aza uralkodásán keresztül egészen Omri trónra kerüléséig tart (Kr. e. kb. 880). Ezek szerint a vaskor I-A kezdete nagyjából egybeesik azzal, hogy Omri átköltözteti a fővárost Tinából Szamariába, ahol Kathleen Kenyon korai vaskori kerámiaanyagot talált a citadella fala előtti árokban. Lawrence Stager megjegyezte, a vaskor I szakaszából való kerámiaanyag azonos a Megiddóban, a VII-A rétegben talált cserépdarabokkal, amely így az Új Kronológiában Omri és Acháb városa.

A rövid ideig tartó VI-B réteg Megiddóban - ez jelzi a vaskor I-B szakaszának kezdetét

• nagyjából Acháb halálával veszi kezdetét a karkari csatát követően (Kr. e. kb. 850) és Jehu trónra lépésével ér véget (Kr. e. kb. 840). A Megiddó VI-A ezzel Jehu és Joachász - a júdai Joás kortársai - uralmának idejére kerül, vége pedig I. Sesonk hadjárata, amelyet Kr. e. kb. 800-ban azért indított, hogy kiverje Kánaánból Hazael arámiait. Sesonk sztéléje, amelyet a megiddói ásatási törmelékben (vagyis rétegen kívül) találtak, az V-B réteg városából való.

Ezzel elérkeztünk a vaskor II-A rétegéhez, az V-A/IV-B városhoz, amelyet korábban Salamonhoz kapcsoltak, aztán Finkelstein és Ussushkin Omri és Acháb korához kötöttek. Az Új Kronológia szerint a várost II. Jerobeám építtette. A megiddói V-A/IV-B város II. Jerobeámhoz való kötődését megerősíti a híres Sema-pecsét, amelyet a kormányzó palotájának (1723. épület) kapuja mellett találtak meg. A pecséten lévő felirat a következő: „Séma, Jerobeám szolgája”, és paleográfiai tények alapján II. Jerobeám idejéhez kötik. Ugyanakkor az itteni épületeket korábban Salamonhoz - és így utódjához, I. Jerobeámhoz

• kapcsolták. Az eltérés a hagyományos rétegvizsgálat egyik súlyos problémája volt, azonban az Új Kronológia megoldja, mivel az V-A/IV-B épületeket II. Jerobeám idejére helyezi. A paleográfiai (felirattan) és rétegvizsgálati eredmények az itt felvázolt kronológiai modell szerint összhangban vannak egymással.

166. kép (szemben): Az asszír II. Sarrukín király a horszabadi palota remekbe szabott domborműveiről (Louvre Múzeum).

Megiddo új rétegvizsgálati/történeti időszakait a következő táblázat foglalja össze.

Megiddo VIII	(KéB II-A)	= Salamon	Kr.	e. kb. 971-931
Megiddo VII-B	(KéB II-B)	= I. Jerobeámtól Eláig	Kr.	e. kb. 931-886
Megiddo VII-A	(Vk I-A)	= Ormától Achábig	Kr.	e. kb. 886-855
Megiddo VI-B	(Vkl-B)	= Achaszjától J órámig	Kr.	e. kb. 855-841
Megiddo VI-A	(Vkl-B)	= Jehutól Joachászig	Kr.	e. kb. 841-799
Megiddo V-B	(Vkl-B)	= Joás	Kr.	e. kb. 799-782
Megiddo V-A/IV-B	(Vk II-A)	= II. Jerobeámtól Menachemig	Kr.	e. kb. 782-730
Megiddo IV-A	(Vk II-A)	= Asszír helyőrség	Kr.	e. kb. 731-670
Megiddo III	(Vk II-B)	= Asszír helyőrség	Kr.	e. kb. 670-655
Megiddo II	(VkII-C	= XXVI. dinasztia uralma	Kr.	e. kb. 655-589
Megiddo I	(Vk III)	= Babiloni uralom	Kr.	e. kb. 589

A szamariai épületek korszakolását is szükséges átírnunk. A szamariai I. periódus többé nem feleltethető meg Omri és Acháb királyságának: az épületek II. Jerobeám idején készültek. Omri palotáját lerombolták, mikor Jerobeám felhúzta az I. periódus palotáját, vagy még mindig ott várja, hogy kiássák Szamaria valamelyik dombja alatt. Az I. periódusból (Vk II-A) való építkezési árokban talált vaskor I-A szakaszából származó cseréptörmelék alátámasztja, hogy a korai vaskorban lakott volt a város. így az I. és III. periódus közötti összes építkezés viszonylag rövid időszakot ölel át II. Jerobeám uralmának kezdetétől (Kr. e. 782) Szamaria elestéig Hósea utolsó évében (Kr. e. 722).

(-1) szamariai periódus	Vk I-A cserépanyag (nincs épület)	Omritól Achábig	kb. 881-855
(0) szamariai periódus	Vk I-B cserépanyag (nincs épület)	Achaszjától Joásig	kb. 855-782
I. szamariai periódus	Vk II-A faragott kövekből belső fal	II. Jerobeám első szakasza	kb. 782-770
II. szamariai periódus	Vk II-A faragott kövekből külső kazamatafal	II. Jerobeám második szakasza	kb.770-742
III. szamariai periódus	Vk II-A javítások és új épületek	Menachemtől Hóseáig	kb.742-722
IV szamariai periódus	Vk II-A javítások és újjáépítés	Asszír tartományi főváros	kb. 722-700
V szamariai periódus	Vk II-A javítások, majd leégett	Asszír tartományi főváros	kb. 700-680
VI. szamariai periódus	Vk II-B	Asszír tartományi főváros	kb. 680-655
VII. szamariai periódus	Vk II-C	XXVI. dinasztia uralma	kb. 655-589
VIII. szamariai periódus	Vk III	Babiloni uralom	kb. 589

Van még egy sokatmondó régészeti lelet, amely alátámasztja az egyiptomi Harmadik Átmeneti Kor átírását az Új Kronológia értelmében. AII. szamariai periódus építkezéseihez kapcsolódik az úgynevezett „osztrakonház”. Az épületben talált törött cserepekre tintával írtak, s az általános vélekedés szerint - ismét csak paleográfiai adatok alapján - II. Jerobeám idejére teszik (Kr. e. VIII. század). Az osztrakonháztól északra, az egyik udvaron a Harvard Egyetem régészei rátaláltak a híres szamariai elefántcsontleletre: ezek között akadt egy ala- bástromedény töredéke is, rajta II. Oszorkon kartusával. Kenneth Kitchen szerint Oszorkon Kr. e. 874 és 850 között uralkodott, legalább 69 évvel II. Jerobeám előtt. Ugyanakkor az Új Kronológia szerint II. Oszorkon Kr. e. 784 és 760 között ült a fáraók trónján, vagyis éppen kortársa volt a szamariai II. Jerobeámnak (Kr. e. 784-742). így semmi szükség arra, hogy a Szamariából előkerült alabástromedényt örökségnek tartsuk, helyette - ahogy az várható is - a kortárs egyiptomi uralkodó ajándéka izraelita alattvalójának.

Arám-Damaszkusz arámi királyai az Új Kronológia szerint

1. Kr. e. 1011-től 998-ig
2. Kr. e. 997-től 993-ig
3. Kr. e. 992-től 939-ig
4. Aziru (I. Hadadezer) (13? év)

5. Du-Tesub/I. Ben-Hadad (4? év)

6. Rezon (53? év)

7. [ismeretlen]

8. II. Ben-Hadad (19? év)

9. III. Ben-Hadad/II. Hadadezer (31 év)

10. Hazael (40? év)

11. IV Ben-Hadad (26? év)

12. Recin (24? év)

Kr. e. 893-tól 874-ig

Kr. e. 873-tól 842-ig

Kr. e. 841-től 801-ig

Kr. e. 800-tól 774-ig

Kr. e. 755-től 731-ig

Abibalosz (7? év)

Hiram (34 év)

Beleazarosz (17 év)

Abdasztardosz (9 év)

Asztartosz (12 év)

Aszerümosz (9 év)

Phelész (1 év)

Ithobalosz (32 év)

Badezorosz (6 év)

Matgenosz (29 év)

Pügmalion (47 év)

=        Kr.        e. 986-tól 979-ig

=        Kr.        e. 979-től 945-ig

=        Kr.        e. 945-től 928-ig

=        Kr.        e. 928-tól 919-ig

=        Kr.        e. 919-től 907-ig

=        Kr.        e. 907-től 898-ig

=        Kr.        e. 898-tól 898-ig

=        Kr.        e. 898-tól 866-ig

=        Kr.        e. 866-tól 860-ig

=        Kr.        e. 860-tól 831-ig

=        Kr.        e. 831-től 785-ig

Türosz föníciai királyai az Új Kronológia szerint

Büblosz föníciai királyai az Új Kronológia szerint

1. Zikarbaál (14? év)

2. Abibaál (14? év)

3. Jehimilk (8? év)

4. Elibaál (30? év)

5. Sipitbaál (25? év)

Kr. e. 828-tól 814-ig

Kr. e. 814-től 800-ig

Kr. e. 800-tól 792-ig

Kr. e. 792-től 762-ig

Kr. e.762-től 737-ig

Az Újbirodalom vége és a Harmadik Átmeneti Korszak

Az alábbi dátumok használható modellt adnak az egyiptomi XIX-XXV dinasztia időszakáról, a következő UK csillagászati sarokpontok alapján: a) Kr. e. 1419 Vénusz-megoldás az I. babiloni dinasztiába tartozó Ammiszaduqa első éveként; b) a Kr. e. 1012-es napnyugta közeli napfogyatkozás Ugaritban = A XVIII. dinasztiából való Ehnaton 12. éve; c) Kr. e. 892 holdhónap szerinti dátuma a XIX. dinasztiából való II. Ramszesz 52. évére; d) Kr. e. kb. 822 I. Sesonk uralkodásának kezdete a bübloszi adatok szerint. Az alábbi adatok „munkahipotézisként” kezelendők. Minden bizonnyal szükség van még némi felülvizsgálatra, azonban azért szerepeltetem őket, hogy bemutassam, miként lehet az Újbirodalom vége és a HÁK kronológiáját az Új Kronológiai modellben újjáalkotni.

A XIX. dinasztia az Új Kronológia szerint

1. I. Ramszesz Menpehtiré (1 év)

2. I. Széthi Menmaatré (19 év)

3. II. Ramszesz Uszermaatré Szetepenré (67 év)

4. Merneptah Baenré Hotephirmaat (10 év)

5. II. Széthi Uszerheperuré Szetepenré (6 év)

6. Amenmessze Menmiré (5 év)

7. Sziptah Ahenré Szetepenré (6 év)

8. Kr. e. 962-től 961-ig
9. Kr. e. 961-től 943-ig
10. Kr. e. 943-tól 877-ig
11. Kr. e. 888-tól 879-ig
12. Kr. e. 879-től 873-ig
13. Kr. e. 877-től 873-ig
14. Kr. e. 873-tól 868-ig
15. Kr. e. 873-tól 866-ig
16. Tauszert Szitré Mentámon (8 év)

A XX. (A) dinasztia az Új Kronológia szerint

1. Kr. e. 865-től 859-ig Kr. e. 859-től 853-ig Kr. e. 853-tól 850-ig Kr. e. 850-től 844-ig Kr. e. 844-től 838-ig Kr. e. 838-tól 836-ig
2. Kr. e. 836-tól 832-ig
3. Széthnaht Uszerhauré Meriamon(7 év)

4. IV Ramszesz Hekamaatré Szetepenamon (A) (7 év)

5. V Ramszesz Uszermaatré Szeheperenré (4 év)

6. VI. Ramszesz Nebmaatré Meriamon (7 év)

7. VII. Ramszesz Uszermaatré Szetepenré (7 év)

8. VIII. Ramszesz Uszermaatré Ahenamon (2 év)

9. X. Ramszesz Hepermaatré Szetepenré (5 év)

A XX. (B) dinasztia az Új Kronológia szerint

1. Kr. e. 863-tól 832-ig
2. Kr. e. 832-től 830-ig
3. III. Ramszesz Uszermaatré Meriamon (32 év)

4. IV Ramszesz Uszermaatré Szetepenamon (B) (3 év)

A XX. (C) dinasztia az Új Kronológia szerint

1. Kr. e. 846-tól 828-ig
2. Kr. e. 828-tól 801-ig
3. IX. Ramszesz Noferkaré Szetepenré (17 év)

4. XI. Ramszesz Uszermaatré Szetepenptah (27 év)

A XXI. (taniszi) dinasztia az Új Kronológia szerint

1. Kr. e. 842-től 817-ig
2. Kr. e. 817-től 769-ig
3. Kr. e. 773-tól 765-ig
4. Kr. e. 769-től 766-ig
5. Kr. e. 765-től 760-ig
6. Kr. e. 765-től 752-ig
7. Kr. e. 752-től 739-ig
8. Kr. e. 739-től 701-ig Kr. e. 700-tól 664-ig
9. Szmendész (26 év)

10. I. Pszuszennész Titheperuré (49 év)

11. Amenemope (9 év)

12. Amenemniszu (4 év)

13. II. Oszorkon/Oszorkhór Uszermaatré (6 év)

14. II. Rzuszennész/PSzinahész Aaheperré (14 év)

15. III. Pszuszennész (14 év)

16. I. Juput (39 év)

17. VI. Sesonk Aaheperré (37 év)

A XXI. (thébai) dinasztia az Új Kronológia szerint

1. Kr. e. 823-tól 813-ig Kr. e. 813-tól 788-ig Kr. e. 788-tól 769-ig Kr. e. 769-től 765-ig Kr. e. 765-től 762-ig Kr. e. 762-től 753-ig Kr. e. 753-tól 729-ig Kr. e. 720-tól 692-ig Kr. e. 697-től 692-ig Kr. e. 692-től 667-ig Kr. e. 667-től 658-ig
2. Herihór (11 év)

3. I. Pinodzsem (26 év)

4. Sziamon (20 év)

5. II. PSzuszennész Aaheperré (4 év Thébában)

6. II. Sesonk Hekaheperré Szetepenré (4 év)

7. Harsziésze Hedzsheperré Szetepenamon (10 év)

8. I. Itetubasztisz Uszermaatré(25 év)

9. III. Oszorkon Uszermaatré (29 év)

10. III. Takelóth Uszermaatré (6 év)

11. Rudamon Uszermaatré Szetepenamon (26 év)

12. IV Oszorkon Uszermaatré (10 év)

A XXII. dinasztia az Új Kronológia szerint

1. Sesonk Hedzsheperré Szetepenré (21 év)

1. Oszorkon Szehemheperré Szetepenré (15 év)

5. I. Takelóth Hedheperré Szetepenré (5 év)

6. II. Oszorkon Uszermaatré Szetepenamon (25 év)

7. II. Takelóth Hedzsheperré (26 év)

8. III. Sesonk Uszermaatré Szetepenré (39 év)

9. IV Sesonk Hedheperré (9 év)

10. V Sesonk Uszermaatré Meriamon (6 év)

11. Pimay Uszermaatré Szetepenré (6 év)

Manethón XXIII. dinasztiája

1. II. Pedubasztisz Szehotepibenré (25 év)

2. V Oszorkon (9 év)

3. Bszammosz (10 év)

Kr. e. 788-tól 784-ig

Kr. e. 784-től 760-ig

Kr. e. 760-tól 735-ig

Kr. e. 758-tól 720-ig

Kr. e. 719-től 711-ig

Kr. e. 711-től 706-ig

Kr. e. 706-tól 701-ig

Kr. e. 661-től 637-ig

Kr. e. 637-től 629-ig

Kr. e. 629-től 620-ig

I. Tefnaht Sepszeszré (5 év)

Bakenrenef Uahkaré (6 év)

=        Kr. e. 716-tól 712-ig

=        Kr. e. 710-től 705-ig

A XXIV. dinasztia az Új Kronológia szerint

=        Kr.        e. 769-től 750-ig

=        Kr.        e. 750-től 721-ig

=        Kr.        e. 720-tól 690-ig

=        Kr.        e. 706-tól 695-ig

=        Kr.        e. 698-tól 685-ig

=        Kr.        e. 690-től 665-ig

=        Kr.        e. 664-től 657-ig

A XXV dinasztia az Új Kronológia szerint

1. Alara (kb. 20 év)

2. Kasta Maatré (kb. 30 év)

3. Pianhi Uszermaatré (31 év)

4. Sabaka Noferkaré (12 év)

5. Sabataka Dzsedkauré (14 év)

6. Taharka Nofertumhuré (26 év)

7. lanutamon Bakaré (kb. 8 év)

áltató

** -4:

ff '

; *        . .

pp.

Felvonultatta ellenük a kaldeusok királyát, szentélyük falai között karddal megölette ifjaikat. Nem volt kímélet sem ifjúnak, sem hajadonnak, de még az öregnek vagy az aggastyánnak sem, hanem kezébe adta valamennyiüket. A templom teljes fölszerelését, mind a nagyját, mind az apraját, a templom kincseit, meg a király és a főémberek kincseit mind Bábelbe vitette. A templomot felgyújtották, Jeruzsálem falait lerombolták, összes palotait és minden drágaságát elhamvasztottak. és teljesen elpusztítottak. Aki megmenekült A’ a kardtól, Bábelbe került fogságba. Szolgái lettek a királynak és utódainak, míg uralomra nem jutott a perzsa királyság.

(Krónikák JI. könyve 36:17-20)

Tizennyolcadik fejezet

FOGSÁG

(Királyok II. könyve 18:1-től Királyok II. könyve 25:30-ig, valamint

Krónikák II. könyve 28:1-től Krónikák II. könyve 36:21-ig)

Hiszkija reformjai - Szín-ahhé-eriba támadása - Lakis eleste - Egyiptom, megtorlása - Manassze - Jozija és az elveszett tekercs - Jeruzsálem eleste

A történet

B

ár a két királyság az évszázadok során néha ellentétbe került, sőt: háborúzott egymással, Izrael és Júda népe továbbra is izraelitának tekintette magát, és tisztában volt azzal, hogy noha más országban lakik, eredete összekapcsolja a szomszéd ország lakóival. Most, hogy az északi királyság király nélkül maradt, s lakossága nagy részét elvitték, illetve Szamariában asszír kormányzó ült, Júda társuralkodói - Acház és Hiszkija - úgy érezte, egyedül maradt és elszigetelődött. Az asszír birodalom erői Júda határán várakoztak, készen arra, hogy bármelyik pillanatban rárontsanak az országra. Kapkodva igyekeztek megerősíteni Jeruzsálem védelmét és megnövelték a hadsereg létszámát, hogy legyen kit küldeni a távol eső júdai városokba. Hiszkija nekilátott alagutat fúrni, amelyen elterelhetik a Gichon-forrás vizét a város irányába, így Jeruzsálem elhúzódó ostrom esetén is bőséges friss vízhez juthat. Az alagút ma is megvan, ötszázharminc méter hosszan húzódik Dávid városa alatt a mészkőben a forrástól a lépcsőzetes kőépítmény alja alatt, amely a régi királyi palotát alátámasztotta Siloa tavától délre - biztonságban, a város falai mögött. Ahol a két alagútfúró csapat elérte egymást, a munkások feliratot állítottak az alagútban.

[...] Az áttörés. És ez az áttörés története. Amidőn [...] a fejszét egymás felé, és amikor még háromkönyöknyi (távolságot) kellett kifúrni, meghallotta az egyik a másik kiáltásának hang-

167. kép (szemben): Izraelita foglyok, amint a fogságba viszik őket (British Múzeum).

• AAA A s>\■.

6 •        • WÓ w- a/<H ét- fzíj -<ÉFW-t=-Jf<£44A

skiöv3 •        -77- a^- i zi-,3- a^ó'ű'k ■        G*-

ijGw-y&VfG*-        x^é        « a-Y^rv jf;

7>        *xi^- ^«3* /*■ *%&, 17^-77- 7Ma

^^í? _<| za, A • v/^4 -út)        a3 Y f Z A ’A^Ax

168. kép: A Hiszkija jeruzsálemi alagútjának elkészültéről megemlékező héber felirat.

ját, mert repedés támadt a sziklában jobbfelől és balfelől. És az áttörés napján a fejszések elérték egymást, fejsze a fejszére csapott. És megindult a víz a forrásból a ciszterna felé 1200 könyök (hosszúságú úton). Száz könyök volt a szikla magassága a fejszések feje fölött. (Siloa-felirat, Hahn I. fordítása)

A tizenhatodik évben - Hiszkija tizenkettedik évében - Acház meghalt, s Hiszkija Júda egyedüli uralkodója lett. Azonnal több kegyes reformot hozott: lebontotta a magas helyeket, amelyeket imádságra használtak Jeruzsálem körül a dombok között. Ledöntötte az Asera-oszlopokat, még azt a bronzkígyót is összezúzatta, amelyet Mózes készített Kr. e. 1407-ben Punon rézbányáinál, az Araba-medencében. A nagy hatalmú jelképet vallásos tisztelet övezte, s Hiszkija úgy érezte, megzavarja a Jahve-kultusz tisztaságát. Munkájában a próféta, Izajás is segítette, s Júda királya elhatározta, csakis Jahve tudja megmenteni Jeruzsálemet a pusztulástól, így egyetlen hamis isten sem maradhat, aki megharagíthatja Izrael istenét. Látta, hogyan hagyta magára Jahve az északi királyságot. Jeruzsálemnek a templommal tántoríthatatlanul hűségesnek kell maradnia Jahvéhez, s ez az egyszerű emberek hitvilágának részét alkotó idegen istenekbe, fétisekbe került. Ezzel egy időben Júda királya felkészítette seregét a háborúra.

Hiszkija királyságának tizenötödik évében a király súlyos fekélyt kapott, s a halál küszöbén állt. Azonban fügéből készült kenőccsel, amelyet Izajás készített, Hiszkija csodával határos módon felgyógyult és még tizenöt éven át uralkodott. Egy évvel később, Kr. e. 712-ben a babiloni II. MARDUK-APLA-IDDINA - bibliai nevén Merodach-Baladan - küldöttséget menesztett Jeruzsálembe, hogy gratuláljon Hiszkijának felépüléséért. A kifejezetten baráti gesztuson felül jóval komorabb politikai események tanúi vagyunk. Az ókori kelet királyai katonai szövetséget igyekeztek tető alá hozni Asszíria folyamatos terjeszkedésének megállítására.

II. MARDUK-APLA-IDDINA: Kr. e. 721-710.

Az asszírok visszatérnek

Nyolc évvel később (Kr. e. 705) Hiszkija megtudta, hogy az asszír II; Sarrukín kappadókiai hadjárata során az év tavaszán elhunyt. A hatalmas hadúr - Izrael és Filiszteia romlásának okozója - testét nem vitték el a csatatérről, hogy eltemessék. Izajás a próféták jellegzetes módján kigúnyolta az asszír uralkodó méltatlan végzetét.

„Hát ez az az ember, aki a földet megrendítette, s megingatta a birodalmakat. Aki a világot pusztasággá tette, városait lerombolta, és aki foglyainak börtönét soha ki nem nyitotta?” A föld nemzeteinek királyai mind dicsőségben pihennek, kiki a saját sírjában. De téged messze kidobnak sírodból, mint valami szennyes hulladékot. A harcban elesettek temetnek maguk alá, s azok, akik kard élén vesztek el. Odadobnak a vizesárok köveire, mint egy széttaposott hullát. (íz 14:16-19)

Az asszír hadsereg váratlan veresége és a király halála a távoli földön politikai hullámokat keltett, amelyek végigsöpörtek az egész ókori keleten. Az asszír birodalom jelentős része fellázadt. Hiszkija felismerte, itt van az alkalom, hogy magához ragadja a kezdeményezést és levesse az asszír igát. Azonnal a parti síkságra vezette seregét, s megtámadta a Gáza körüli egykori fdiszteus területet, amely tántoríthatatlanul hű maradt a birodalomhoz. Visszautasította azt is, hogy adót fizessen a Szamariában székelő kormányzónak. Ninive új uralkodója, Sarrukín fia, SZÍN-AHHÉ-ERIBA hírét vette, miféle zavarok vannak a déli határvidéken, azonban a főváros közelében lévő lázadásokkal kellett foglalkoznia, mielőtt a júdai felkelésre összpontosította volna figyelmét. Legyőzte Marduk-apla-iddinát és szövetségeseit, s ezzel megtörte a mezopotámiai felkelés erejét, majd dél felé indult, hogy ellássa a fejfájást okozó judaita alattvaló baját.

Kr. e. 702-ben - Hiszkija egyeduralkodóként töltött tizenkettedik évében - az asszír hadsereg éppen LAKIS városát ostromolta, mikor Szín-ahhé- eriba üzenetet kapott Hiszkijától, melyben a király megadta magát. Júda aláveti magát az asszír királynak, elfogadja az alattvalói státust és felkészül, hogy megtámadja azokat a filiszteus városokat, amelyek korábban Asszíria hatalmában voltak. A király első helyettese (asszír rabsake) vezetésével elküldte serege egy részét a dombvidékre, hogy tárgyaljanak a megadás feltételeiről és gyűjtsék be a súlyos váltságdíjat. Háromszáz talentumnyi ezüst és harminctalentumnyi arany ütötte az asszírok markát. Jeruzsálem ezzel megmenekült: ám Júda fővárosa és királya súlyos árat fizetett azért, hogy nem érte bántódás. A királyi kincstár kiürült, még Jahve temploma cédrusból készült ajtóit és a kereteit borító aranylemezeket is lefeszítették, hogy kifizethessék Szín-ahhé-eriba váltságdíját.

SZÍN-AHHÉ-ERIBA: Kr. e. 704-681. LAKIS: Mai Teli ed-Duvejr.

169. kép: Miután Szín-ahhé-eriba elfoglalta Lakist, a judaita izraelitákat vagyontárgyaikkal együtt elvitte Asszíriába (Lakisi domborművek, British Múzeum).

Noha az asszír király beleegyezett, hogy a judaita fővárosnak nem esik bántódása, az asszír hadsereg nem hagyott fel Lakis ostromával. A város (IV réteg) végül elesett: lakóit láncban vitték Mezopotámiába. Az asszír feljegyzések szerint több mint kétszázezer judaitát vittek el Hiszkija városaiból.

Ami a judaita Hiszkiját illeti, aki nem engedelmeskedett parancsomnak, negyvenhatot megostromoltam fallal körülvett városaiból és a számtalan kisebb városból. Ostromlétrákkal, faltörő kosokkal, gyalogos rohamokkal, aknákkal és ostromgépekkel mindegyiket elfoglaltam. 200 150 embert, időset és fiatalt, férfit és nőt, lovakat, szamarakat, öszvéreket, tevéket, marhákat és birkákat pedig számtalanul elvittem, s háborús zsákmányként bántam velük. (Taylor-prizma, British Múzeum)

Aztán váratlanul erős ellenség jelent meg a színen, aki nem nézte jó szemmel Szín-ahhé-eriba pusztítását a parti síkság déli részén. A király lakisi főhadiszállásán hírét vette, hogy nagy egyiptomi sereg indult a Sínai-félszi- getről az asszírok ellen.

Egyiptomot ekkor a kusita XXV DINASZTIA uralta. Taharka herceg, Pianhi fia volt az egyiptomi katonai erő főparancsnoka idős nagybátyja, a Memphiszben uralkodó Sabaka képviseletében. A thébai III. Oszorkon is hozzájárult a hadsereghez, akárcsak a taniszi Pimay. Kusita egységek óriási

XXV DINASZTIA: Kr. e. 706-664.

számban érkeztek Napatából (Szudán) Pianhi király parancsára - vezetőjük a koronaherceg, Taharka volt. A hadsereg Per-Ramszesz régi városánál gyülekezett, mielőtt elindult volna, s Migdol mellett, a Sínai-félsziget északi részének sík pusztaságán átkelve egyenesen az asszírok ellen vonult volna. A két szuperhatalom Éltekében ütközött meg egymással, s Szín-ahhé-eriba rettentő vereséget mért Taharkára. Azonban rövid ideig élvezhette diadalát, mivel a hónapok óta harcoló asszír egységeket megtámadta a fertőző vérhas. Hérodotosz (11:141) szerint a férgek voltak ezért felelősek, amelyek elrágták az asszír íjászok fegyvereinek idegeit: ám szinte bizonyos, hogy a bubópestisről van szó, amelyet patkányok terjesztenek. A járvány görög istene Apollón Szmin- theosz - az egéristen - volt.

Szín-ahhé-eriba ekkor megszegte szavát. Miután elfogadta a fizetséget, hogy cserébe érintetlenül hagyja Jeruzsálemet, az asszír király most semmissé nyilvánította a megállapodást, és seregét Jeruzsálem ellen vezette. Azt tervezte, példát mutat a déli lázadás vezetőjén. A várost körülvették a hadsereg előfutárai a hosszú ostromot előkészíteni, s ahogy az asszír szövegben olvasható: „a judaitákat bezárták fővárosukba, akár a madarat a kalitká-

170. kép: A laylor-prizma, amelyre feljegyezték az asszír Szín-ahhé- eriba király Kr. e. 702-es hadjáratának eseményeit (British Múzeum).

ba”, mialatt az asszír főerő az egyiptomi

haderő elleni csatát igyekezett kipihenni LIBNA város mellett. Azonban Szín-ahhé-eriba hazugsága nem maradt büntetlenül.

A király egyik reggel arra ébredt, hogy tisztjei közül száznyolcvan a betegség áldozatául esett az éjszaka folyamán. Ekkora veszteségeket nem tudott pótolni a tisztikarban, hiszen Éltekében és a csata utáni járványban is számosán meghaltak. Nem lehetett mást tenni, mint visszavonulni Ninivébe. Szín-ahhé-eriba soha többé nem tért vissza Filiszteiába. A későbbi zsidó hagyomány szerint Kr. e. 681-ben saját fiai oltották ki életét, miközben az állami isten, Assur templomában egy Noé bárkájából való deszkához imádkozott. Utódja fia, Assur-ah-iddina lett, miután király gyilkos testvérei az Ararát hegyei közé (Urartu) menekültek.

LIBNA: Talán Teli Bornat, a Vádi Zejtában lévő nagy útkereszteződésnél.

A Biblia szerint az asszír parancsnokok Libnában bekövetkezett halála és Jeruzsálem megmenekülése Isten csodája volt, aki így védelmezte hű szolgáját, Hiszkiját. A 2Kir 19:35 szerint az éjszaka közepén Jahve angyala rajtaütött az asszírokon. Jeruzsálem megmenekült a pusztulástól, mivel Júda királya és a próféta, Izajás megtisztították Jahve fővárosát, eltávolították a korábban oda helyezett pogány bálványokat.

Hiszkija még három évet uralkodott, és királyságának huszonkilencedik évében (Kr. e. 699) elhunyt. Utódja fia, MANASSZE lett, Izrael talán leg- hírhedtebb királya.

Romlott királyok

Manassze tizenkét éves volt, mikor trónra került, s több mint fél évszázadon át uralkodott. Újjáépíttette azokat a magas helyeket, amelyeket Hiszkija leromboltatott, új oltárokat készíttetett, amelyeket Baálnak szentelt Jahve templomának udvarán és ismét felállíttatta a fővárosban az Asera-oszlopot. A király még saját fiát is bemutatta égőáldozatként Molochnak, a tűz istenének. Júda prófétái átkozták Manasszét, amiért bálványokat imád, s azt kockáztatja, hogy Jeruzsálem is arra a sorsra jut, amelyikre Szamaria. Azonban a király egyszerűen elhallgattatott mindenkit, akinek véleménye nem egyezett az övével. Manassze uralmának első egy-két évtizedében számos ártatlan ember vérét kiontották: többek között Izajás prófétáét is. Jeruzsálemben megszokott dolgokká váltak a politikai gyilkosságok, miközben Jahve szent embereinek figyelmeztetéseit senki sem fogadta meg.

Azért azt mondja az Úr, Izrael Istene: Bizony, szerencsétlenséget hozok Jeruzsálemre és Júdára, úgyhogy akik hallanak felőle, zúgni fog tőle mindkét fülük... Kitörlöm Jeruzsálemet, ahogy a tálat szokták kitörölni, aztán, amikor kitörülték, lefordítják. Eltaszítom örökségem maradékát Júda népét], ellenségei [a babiloniak] kezére adom, hadd legyenek ellenségeik zsákmánya és prédája, mivel azt tették, ami gonosznak számít a szememben, és ingereltek attól a naptól kezdve, hogy atyáik kivonultak Egyiptomból, mind a mai napig.” (2Kir 21:12-15)

Manassze királyságának huszonkilencedik évében (Kr. e. 670) az asszír ASSUR-AH-IDDINA arab törzsek segítségével elfoglalta Egyiptomot - a helyi törzsek szállították teveháton az ellátmányt a Sínai-félszigeten keresztül. Számos déli királyt, akiket Egyiptom szövetségeseként tartottak számon, most Ninivébe vittek Egyiptom kisebb fáraóival és törzsfőnökeivel egyetemben, hogy kapjanak egy kevés politikai „átnevelést”: köztük volt

MANASSZE: Kr. e. 698-644. ASSUR-AH-IDDINA: Kr. e. 680-669.

Kl elveszett testamentum

Manassze is. Jeruzsálem királya két év múlva tért vissza országába, s hosszú uralmának további huszonöt évében hű maradt új mezopotámiai uraihoz. A későbbi hagyomány (amely a 2Krón 33-ból olvasható ki) szerint némileg későn ugyan, de még Jahve tiszteletét is felelevenítette.[46] [47]

Egyiptomot tizenkilenc éve, mióta Kr. e. 690-ben átvette a trónt apjától, PIANHI-tól, a kusita TAHARKA vezette.[48] Mikor tehát megtámadta Egyiptomot, Assur-ah-iddina Asszíria régi ellenfelével nézett szembe. A király volt az a herceg, aki harmincegy évvel ezelőtt, Kr. e. 702-ben csatát vívott Szín-ahhé-eribával Éltekénél. Apjához hasonlóan Asur-ah-id- dinának sem sikerült elsőre bevennie Egyiptomot Kr. e. 674-ben, azonban a második próbálkozás négy évvel később - a helyi beduinok támogatásának köszönhetően - már sikerrel járt.

A harc a Sínai-félszigeten kezdődött, s egészen a delta keleti részének mocsaraiig folytatódott. Taharka kitartóan harcolt országa védelmében, azonban az asszír erők egy sor csatában visszaszorították az egyiptomi erőket. A király végül kénytelen volt feladni a régi fővárost, Memphiszt, és visszavonulni délre, Thébába - egész családját, köztük a trónörököst is elvitték Asszíriába. A delta immár idegen kézben volt, első alkalommal, mióta Kr. e. 1192-ben elűzték a hükszószokat. Az asszír uralkodó engedelmes alkirályokat ültetett Eszak-Egyiptom fontos városaiba, hogy nevében kormányozzák birodalma legújabb tartományát.

Ám amint Assur-ah-iddina visszatért Ninivébe, Taharka támadásba lendült, visszafoglalta Memphiszt és rémületet keltett az asszír király nemrégiben kinevezett alattvalói között. Kr. e. 669-ben Assur-ah-iddina visszatérőben volt Egyiptomba, mikor meghalt. Taharka így mindennél értékesebb időhöz jutott, mialatt az utód, ASSUR-BÁN-APLI megerősítette helyzetét. Mikor az asszírok végre dél felé fordulhattak, hogy megdöntsék Taharka uralmát és elfoglalják Thébát, Assur-bán-apli hatalmas hadseregében ott masíroztak a jeruzsálemi csapatok is Manassze király vezetésével. így történt, hogy Kr. e. 664-ben jeruzsálemi katonák vettek részt a szent Théba kifosztásában és lerombolásában. Arnon szent városát, amely évezredeken át érintetlen maradt, most minden kincsétől megfosztották, és soha többé nem nyerte vissza korábbi dicsőségét. Taharka délre menekült, Núbiába, soha többé nem látták. Asszíria lett Egyiptom, s minden alattvalója ura: beleértve Filiszteia, Izrael és Júda államát.

Kr. e. 664-ben Manassze meghalt, s a trónon fia, Amon követte: az új király folytatta apja bűneit, bálványokat imádott és nem követte Jahve útját. Két évig tartó királyságának (Kr. e. 643-642) az udvaroncok vetettek véget, akik meggyilkolták őt. Azonban a gyilkosoknak nem sikerült megtalálniuk a hangot a népességgel - Jeruzsálem fellázadt az összeesküvők ellen és egytől egyig végeztek velük. Amon fia, Jozija lett az új király.

Reformer király

Mikor Jeruzsálem királyává kenték, Jozija csak nyolcéves volt. Mire elérte huszadik évét, a fiatal király már számos vallási reformot elindított, hogy visszaállítsa Jahvét, mint az egy igaz istent, megtisztítsa Júdát a magas helyektől, szent oszlopoktól és faragott képektől.

A jelenlétében rombolták le a Baalok oltárait, és kivágták a föléjük helyezett Nap-oszlopokat is. Azután a bálványokat, a faragott és öntött képeket összetörette és szétzúzatta, és azoknak a sírjára szóratta, akik rajtuk áldoztak. A papok csontjait a saját oltáraikon égette el. így tisztította meg Júdát és Jeruzsálemet. (2Krón 34:4-5)

Tizennyolcadik trónon töltött évében (Kr. e. 624) javítási munkák kezdődtek Jahve nagytemplomán, Jeruzsálemben. Az építkezés során a főpap, Hilkija ősi tekercsre bukkant, amelyben felismerte azt a törvénykönyvet, amelyet még Mózes jegyzett le. A felfedezés annyira nagy jelentőségű volt a jámbor Jozija számára, hogy a király személyesen olvasta fel Jeruzsálem Jahve templomának udvarán összegyűlt népének a tartalmát. A gyülekezet megerősítette szövetségét atyái istenével és Jozija harmincegy éves uralmának (Kr. e. 641-611) végéig megőrizte hitében Jahvét.

A szövetség ládáját a szövetség megújításakor kiállították, hogy mindenki láthassa, s most visszahelyezték a szentek szentjébe. A király elrendelte, hogy maradjon is ott, többé ne vigyék körbe a levita papok se háborúban, se szertartásaik során. A táblákat tartalmazó láda már csak egyszer jelenik meg a szentírásban, mielőtt eltűnt volna az emberek szeme elől. Ezek után nagy húsvéti ünnepséget tartottak, ahol több ezer bárányt, kecskét vágtak le.

Sámuel próféta napjai óta nem tartottak Izraelben ilyen pászkát. Izrael királyai közül egyik sem készített olyan pászkát, mint amilyet Jozija tartott a papokkal, levitákkal, egész Júdával, Izrael jelenlevő fiaival és Jeruzsálem lakóival. (2Krón 35:18)

A törvénykönyv, amelyet Hilkija talált, arra sarkallta a papokat, hogy megírják Jahve gyermekeinek történetét összefoglaló, oktató jellegű műben, amelyet a tudósok deuteronomikus történetírásnak neveznek. A deuteronomista - talán a főpap, Hilkija vagy a király titkára, Safan - jelentős szerkesztői változtatásokat végzett az eredeti mózesi szövegen, amelyet a Sínai-félszigeten folytatott vándorlás idején írtak, majd elkészítette az új részeket, s más munkákat, szájhagyományt is felhasznált, így frissítette fel Jahve gyermekeinek történetét. A kor vezető vallási és hivatali személyiségei ezzel beillesztették a Taanakba (héber íratok) a DEUTERONO- MIUM-ot, Józsue, a bírák, Sámuel és a királyok könyveit.

Mindez Jozija uralmának középső időszakában zajlott le: Assur-bán- apli asszír király uralkodott Kánaán felett. Az asszír uralkodó halála, Kr. e. 627 idejére azonban új és nagy erejű szövetség fenyegette Júda urait. Assur-bán-apli utóda, SZIN-SAR-ISKUN idején Babilon és Asszíria folyamatosan háborúban állt egymással. Az összetűzés Kr. e. 614-ben érte el csúcspontját, mikor a babiloni NABU-APLA-USZUR király - a nyugat-iráni médek segítségével - elfoglalta Assurt, két évvel később pedig Ninivét. Asszíria nagyvárosaiból nem maradt más, csak üszkös romok. III. Assur-uballit, Asszíria utolsó királya még elmenekülhetett, és Harranban

• ahol egykor Abrahám élt - újjászervezte erőit. Országának régi alattvalóját, korábbi ellenségét, Egyiptomot felszólította a katonai segítségnyújtásra. Bármilyen különösnek is tűnjön nekünk, a nemrégiben trónra került II. NEKÓ fáraó északra vezette csapatait, hogy csatlakozzon a Babilon elleni háborúhoz. Egyiptom lépésének okai a homályban maradnak

• meglehet, Nekó felismerte, Babilon jóval nagyobb fenyegetést jelent a súlyos áldozatok árán visszaszerzett egyiptomi függetlenségre, mint Asz- szíria hanyatló állama.

A zavaros politikai helyzetben Jozija végzetes döntést hozott. Ahelyett, hogy hátradőlt volna, s végignézte volna, mint haladnak el az egyiptomiak észak felé a Via Marison Szíria irányába, Júda királya elállta Nekó útját Megiddónál. Nekó futárokat szalajtott előre, hogy figyelmeztesse Joziját, álljon félre az útjából: nem Júdával van problémája, s ennél fontosabb ügyeket kell elintéznie északon. Azonban a júdai király megmakacsolta magát és megvetette lábát. Az ezt követő csatában Jozija életét vesztette: egyiptomi nyílvessző találta mellbe. Júda királyát szekéren vitték el, s Jeruzsálemben temették el - utódja fia, Joacház lett Kr. e. 610-ben.

Jeruzsálem eleste

Joachász csupán három hónapig ült a trónon. Mikor visszatért északról, Nekó fáraó magával vitte a huszonhárom éves fiatalembert Egyiptomba. Az egyiptomiak Eliakimot, Jozija fiát ültették helyébe. Az új király meg-

DEUTERONOMIUM: A Szeptuagintában olvasható to deuteronómion tutó, „ez a második törvény”. SZÍN-SAR-ISKUN: Kr. e. 626-612. NABÚ-APLI-USZUR: Nabopolasszar Kr. e. 626-606. II. NEKÓ: Kr. e. 611-596. koronázásakor új nevet vett fel: Joachim - vagyis az isteni tiszteletet jelző szótagot Erről Jahura (Jahve) változtatta. Joachász fogságban halt meg.

Júda lakóira JOACHIM tizenegy éves uralmának első éveiben súlyos adót vetettek ki, hogy kifizessék Nekó hadisarcát. Aztán Kr. e. 606-ban az egyiptomi fáraót az Eufrátesz felső folyásánál, Karkemisnél legyőzte Nabú- kudurri-uszur herceg serege, mialatt a babiloni herceg apja, Nabú-apli- uszur halálos ágyán feküdt Babilonban. Az egyiptomi seregnek hírmondója is alig maradt, ahogy véres harcok közepette visszavonult Amurru, Kánaán és Sínai területén. A következő évben a királlyá lett (Kr. e. 605) II. NABÚ-KUDURRI-USZUR diadalmas seregével átlépte Egyiptom határát, hogy rátegye kezét az asszír birodalom utolsó régi tartományára is. Babilon királyának sikerült hatalma alá hajtani Kánaán egészét, amelyet Egyiptom a szaiszi újjáéledés (XXVI. dinasztia) idején, I. Pszammetik és II. Nekó idején megszerzett. A babiloniak beléptek a Biblia történetébe.

De Egyiptom királya nem vonult ki többet országából. Mert Babilon királya mindent meghódított, ami Egyiptom királya alá tartozott, Egyiptom patakjától (Vádi el-Aris) egészen az Eufrátesz folyóig. (2Kir 24:7)

Júda és Jeruzsálem a város Babilon-párti részének hatására - amelyet Jeremiás vezetett - alávetette magát Nabú-kudurri-uszurnak, ám sokan csak fogcsikorgatva fogadták el az új igát. Jojachim azt tapasztalta, a babiloniak még az egyiptomiaknál is zsarnokibbak.

Uralkodásának negyedik évében (Kr. e. 602) Nabú-kudurri-uszur megkísérelte elfoglalni Egyiptomot, azonban nem járt sikerrel: II. Nekó friss csapatai visszaszorították. A babiloniak visszavonultak Mezopotámiába, s úgy tűnt, Jeruzsálemben az egyiptomiakat támogató párt oldalára billen a mérleg. Nekó visszafoglalta Gázát, Jojachim pedig nyíltan fellázadt a babiloniak ellen. Azonban Júda nem élvezhette hosszú ideig függetlenségét.

Kr. e. 599 decemberében Babilon királya mezopotámiaiakból, ará- miakból, ammonitákból és moábitákból - Izrael régi ellenségeiből - álló óriási hadsereget állított azzal a céllal, hogy véget vessen a júdai lázadásnak. Nyilvánvaló volt, mi lesz a harc kimenetele, mikor az egyiptomiak úgy határoztak, nem segítenek Jeruzsálemnek. A babiloni krónika szokott kendőzetlen stílusában feljegyezte, mi történt.

7. év, Kiszlev hava. Babilónia királya mozgósította csapatait és nyugat felé indult. Letáborozott Júda városa (am. Jeruzsálem) mellett, s Adár második napján (Kr. e. 598. március 16.) elfoglalta a várost, elfogta a királyt. Saját királyát ültette a trónra. Súlyos sarcot vitt magával, s visszaért Babilonba.

JOACHIM: Kr. e. 609-599. NABÚ-KUDURRI-USZUR: Nebukadnezár, Kr. e. 605-563. Mialatt Nabú-kudurri-uszur serege Kánaán déli része felé tartott, Jojachim meghalt, s fia, a tizennyolc éves Jojachin ült a trónra. Az új király uralma alatt egyetlenegyszer sem mozdulhatott ki fővárosából, mivel a babiloniak megostromolták Jeruzsálemet. Jojachin három hónap után megadta magát, s Nabú-kudurri-uszur kegyelmére bízta magát. A júdai királyi családot elvitték Babilonba, ahol a király harminchét éven át raboskodott. Nabú- kudurri-uszur halálakor, mikor AWEL-MARDUK került trónra, kegyelmet kapott és ő lett az udvar központi alakja, aki a király asztalánál evett.

Azonban Kr. e. 598-ban a babiloni hadsereg bejutott Jeruzsálembe, s elhordta Jahve templomában, valamint a királyi palotában felhalmozott kincseket. Tízezer magas rangú embert vittek el erőltetett menetben száműzetésbe, köztük katonatiszteket és ügyes mesterembereket. Csak az igazán szegények maradtak a városban. Jojachin apai nagybátyját, Matanját ültették a babiloniak a trónra, aki királyként felvette a CIDKIJA nevet.

Cidkija tizenegy évet uralkodott (Kr. e. 597-587). Alig koronázták királlyá, mikor az egyiptomi II. Nekó fáraó elhunyt - helyébe fia, II. PSZAM- METIK került. Kr. e. 590-ben II. Pszammetik után APRIÉSZ lett a fáraó, aki a Bibliában Hofra néven szerepel. A XXVI. dinasztia új királya azonnal harcba szállt a babiloniakkal, s arra bátoríttatta a kánaáni városállamok urait, lázadjanak fel. Cidkija elfogadta az egyiptomi propagandát, s kikiáltotta Júda függetlenségét. Hűtlenségéért kíméletlenül megbüntették.

Nabú-kudurri-uszur Kr. e. 589 januárjában - Cidkija uralkodásának kilencedik évében - visszatért Jeruzsálem alá és két éven át ostromolta a várost. Kr. e. 588-ban rövid időre beszüntette az ostromot, mikor Apriész ellentámadást indított a babiloniak ellen, azonban nem sikerült felszabadítani judaita szövetségesét. Az ostrom folytatódott. A következő év júliusában, mikor a lakosságot már megtizedelte az éhínség és a betegségek, végre sikerül rést ütni Jeruzsálem falán, s a babiloni hadsereg beözönlött a városba. Cidkija a sötétség leple alatt elmenekült, azonban a nyomába eredő babiloni egységek Jerihó közelében elfogták. Nabú-kudurri-uszur Szíriában, RIBLA városánál táborozott. Kr. e. 587 nyarán az utolsó judaita királyt arra kényszerítették, nézze végig, amint lemészárolják a fiait, majd megvakították. Cidkiját láncra verve vitték Babilonból, hogy száműzetésben vesszen oda.

Egy hónappal később Nabú-kudurri-uszur hadvezére, Nebuzaradan bevonult Jeruzsálembe, hogy gondoskodjon a város teljes lerombolásáról. A bronzoszlopokat és szertartási eszközöket összetörték és elvitték. Szeraja főpapot, a templom többi papját, a júdai katonai vezetőket és a király barátait összeterelték, s elvitték Riblába, ahol mindegyiket kivégezték. Jeruzsálemben mindenhol tüzet gyújtottak - a királyi palota és Dávid városának számos nagyszerű épülete elpusztult, a városfalat lerombolták.

AWÉL-MARDUK: Evil-Merodach, Kr. e. 562-560. CIDKIJA: „Jahve az én igazságosságom”. II. PSZAMMETIK: Kr. e. 596-590. APRIÉSZ: Kr. e. 590-571. RIBLA: Kádestől (Teli Nebi Mend) délre, az Orontész partján.

A megmaradt lakosságot elhajtották rabszolgának. A romok között kevés érték maradt annak a néhány fosztogatónak, aki itt volt még. Jahve gyermekei eltűntek Dávid Király fővárosából.

O, mily elhagyottan ül a város, amely egykor tele volt néppel! Olyan, mint az özvegy, bár nagy volt a népek között. A tartományok úrnőjét, lám, robotra fogták. (Siral 1:1)

Nabú-kudurri-uszur Gedalját, Jozija királyi írnoka, Safán unokáját nevezte ki Júda babiloni tartományának élére - a férfi Micpában, a leromolt fővárostól néhány kilométerre északra élt. Jeremiás próféta itt csatlakozott hozzá. Azonban két hónappal később Gedalját az összes babiloni hivatalnokkal együtt meggyilkolták - a Dávid házából való Netanja fia, Izmáéi tette ezt. Júda maradék népessége felismerte, hogy a megtorlás nem maradhat el, ezért déli irányba, Egyiptom felé menekültek, s a deltában a Nílus völgyében alapítottak kolóniákat. A leghíresebb ezek közül a telepek közül a Szüénénél (Asszuán), Elefantiné szigetén létrejött kolónia volt, ahonnan nagyon korai héber dokumentumok kerültek elő. A menekültek között volt Jeremiás próféta is, aki óriási titkot vitt magával Egyiptomba: olyan titkot, amelyet magával vitt egyiptomi sírjába, Tahpanhészbe (Teli Dafne), vagyis a kivonulás idején megismert Baál-Cefonba.

Abban a rövid időszakban, amikor Kr. e. 588-ban felhagytak Jeruzsálem ostromával, Jahve hírnöke elment Salamon templomába, s a helyi papok segítségével elvitte a szövetség ládáját és a szövetség sátrát a szentek

171. kép: Szüéné/Elefantiné szigete (egyiptomi d/m) a templommal, amelyet Hnumnak szenteltek - a Jeruzsálem bukása után ide menekült judaiták egykor virágzó kolóniában éltek a szigeten.

szentjéből. A templomi iratokat azoknak adta, akik hamarosan Babilonba kerültek, azzal, „ne feledkezzenek meg az Úr parancsairól, s ne téve- lyedjen el szívük (a mózesi törvénytől)”. A szövetség ládájának sorsáról a makkabeusok II. könyvének egyik bekezdéséből értesülünk.

... a próféta (Jeremiás) isteni sugallatra elrendelte, hogy a sátort és a szövetség ládáját vigyék utána. Aztán fölment arra a hegyre, amelyre Mózes ment az Istentől örökségül kapott földet megnézni. Megérkezvén Jeremiás talált egy barlangszerű lakóhelyet, oda vitte a sátort, a szövetség ládáját és az illatáldozat oltárát. Aztán eltorlaszolta a bejáratot. Kísérői közül néhányan visszatértek, hogy megjelöljék az utat, de nem találták. Amikor Jeremiás ezt megtudta, e szavakkal korholta őket: „A helynek ismeretlennek kell maradnia mindaddig, míg Isten újra egybe nem gyűjti népét, és meg nem könyörül rajta. Akkor az Úr majd kinyilvánítja ezt a helyet. Megjelenik az Úr dicsősége és a felhő, mint Mózes idejében... (2Mak 2:4-8)

Ezzel a szövetség ládája eltűnt a világ szeme elől, s immár két és fél ezer éve a Nebo-hegy egyik barlangjában várakozik, ahová nyolcszáz évvel korábban Mózes csontjait helyezték. Ez idő alatt az izraeliták végig az ígéret Földjén éltek: először törzsek kevert csoportjaként, akik a nagy kánaáni középső bronzkori városok romjai között sátrakból álló, elszórt falvaikban igyekeztek pásztorkodásból megélni. Négy évszázaddal később nemzetté váltak három karizmatikus király - Saul, Dávid és Salamon - vezetésével, ám a nagyra- vágyás és apró-cseprő ügyeken kitört dinasztikus rivalizálás szétválasztotta őket. A Kr. e. VIII. század végére Izraelt, az egykor erősnek számító északi királyságot megszégyenítették az asszírok, s most a csodaszép fővárossal rendelkező Júdát is elpusztította Nebukadnezár Babilonjának ereje.

Jahve szentélye romokban hevert: az izraelita isten többé nem volt jelen ezen a helyen. A prófécia szerint hetven évnek kell eltelnie, mielőtt a szám- űzöttek visszatérhetnek (a jóakaratú perzsa uralkodó, NAGY KÜROSZ idején), hogy újjáépítsék istenük templomát. Ám Mózes aranyozott ládikája többé nem került vissza egykori helyére.

Jahve gyermekeinek kora véget ért. Az izraeliták életét gyökeresen megváltoztatta a mezopotámiai áttelepítés. Nemzedékek éltek és haltak meg Babilon vizeinek partján, mielőtt a régi világ hamvaiból egy új emelkedett ki. Babiloni uraik Kr. e. 539-ben vereséget szenvedtek a médek és perzsák seregétől.

Kr. e. 518-ra lerakták Jahve új templomának alapköveit Salamon egykori dicsőségének romjain: azokat a köveket, amelyeken egy napon, a távoli jövőben egy názáreti gyógyító és próféta szandálos lába fog tapodni. Az izraeliták kora véget ért, s kezdetét vette a zsidók világa.

NAGY KÜROSZ: Kr. e. 559-530.

DÁVID ROHL

AZ ELVESZETT TESTAMENTUM

UTÓSZÓ

A

 történetet egy aprócska törzzsel, egyetlen családdal kezdtem, akik valahol egy jellegtelen folyó (a mai Adzsi Csáj: „keserű víz”) partján éltek, egy Éden nevű helyen. Ötezer évvel később a család távoli leszármazottai fejezik be ezt a történetet, akiket elragadtak szülőföldjükről, s Babilon folyói mellett rabságban senyvednek.

A Bibliát a világ legnagyobb eposzi művének tartják, nemcsak a benne elbeszélt történet íve miatt (több száz nemzedék történetét foglalja magában), azért is, mivel élethű képet fest az emberiségről, ahogy azt a „kiválasztott” nép, Jahve gyermekei látták. Azonban az Ótestamentum sok szempontból épp’ hogy nem dicsőíti ezeket az embereket, ahogy az ókori világ forrásai teszik ezt királyaikkal, bajnokaikkal. Sikereiket, kudarcaikat az egyetlen istennel való kapcsolatukhoz mérik, ahhoz az istenhez, akit az idők során több néven tiszteltek: Ea/Enki, El/El-saddái, Jahve, Adonáj és Ja. Ez az isten egyszerre megváltó és hóhér - csodákat tesz, s közben irigy istenség, aki rettentő próbáknak, megpróbáltatásoknak teszi ki választott népét, ha letérnek a helyes útról. Még Jahve hőseinek - Mózesnek, Józsuának Dávidnak - is joga van olyan dolgokat elkövetni, amelyeket ma emberiségellenes bűntettnek értékelünk. Az ókori világ véres, kegyetlen hely volt, ahol az emberi civilizáció egyes csoportjai egymással küzdöttek a Föld szűkös erőforrásai feletti ellenőrzésért, s ha ebből a szempontból vizsgáljuk, az Ótestamentum nagy személyiségei sem mások, mint koruk emberei.

De vajon igaz-e, amit a Bibliában olvashatunk? Ugyanezt a kérdést tettem fel a könyv elején. A szakterület vezető régészei arra a következtetésre jutottak, hogy a bibliai történet nagy részét nem lehet régészeti vagy forrásokból származó bizonyítékokkal alátámasztani. Ezek a tudósok nem Biblia-ellenesek: csupán végignéztek a múlt maradványain és semmiféle összefüggést sem láttak köztük s az Ótestamentum között. Bizonyos szempontból voltak annyira bátrak, hogy rámutassanak azokra a problémákra, amelyek az elmúlt százötven évnyi kutatás során megjelentek. A bibliai korszakokat külön-külön megvizsgálták, és úgy találták, hogy nem állják meg a helyüket.

A bibliai régészet érvénytelensége

Manapság számos, Levantéban dolgozó régész elveti azt a lehetőséget, hogy egykor önálló izraelita állam létezett két legnagyobb királya, Dávid és Salamon alatt. Az izraeli régészet meghatározó személyisége, Israel Finkeltstein jelenleg az ókori világ legrosszabbnak tartott régészeti korszakába helyezi Salamont, a korai vaskorba. Amennyiben tényleg létezett, Salamon nem volt több helyi törzsfőnöknél, aki valamiféle törzsi udvartartással rendelkezett. Salamon Jeruzsálemé pedig korántsem volt az a nagyszerű főváros, amilyennek a Bibliában bemutatják.

A tizedik századi Jeruzsálem... a legóvatosabb feltételezések szerint is... viszonylag kicsiny kiterjedésű volt, nem nagyobb egy hegyi falunál.[49]

A vaskor I-B régészeti leletei alapján egyetlen következtetés lehetséges: Salamont valamikor jóval később - feltehetően Jozija idején - élt író változtatta legendás kalmárherceggé, a fáraó vejévé.

Ugyanez érvényes Dávidra is: bár őt általában valós történeti alaknak tekintik annak a Tel Dánból előkerült sztélének köszönhetően, amelyen szerepel a „Dávid háza” (arámi Bejt Dúd) kifejezés.

A bírákkal kapcsolatban sem jobb a helyzet. Úgy tűnik, a vaskor I-A-tól vaskor II-A időszakig - a bírák korától Szamaria elestéig - a Kánaánban élő izraelita törzsek semmiben sem különböztek azoktól a késő bronzkori népektől, akiket a Biblia szerint felváltottak.

... szigorúan régészeti szempontból vizsgálva a témát nehéz azt állítani, hogy Izrael királysága akár népességét, akár kultúráját, akár vallását tekintve kifejezetten izraelita lett volna abban az értelemben, ahogyan a későbbi bibliai szerzők használták ezt a kifejezést.[50]

Mikor az ígéret Földjének meghódításáról esik szó, kiderül, hogy semmiféle ilyen esemény nem történt. Csak néhány keresztény, evangélikus tudós - köztük Kenneth Kitchen - hirdeti még mindig, hogy Kr. e. XIII. században megszállták Kánaánt (a Hagyományos Kronológia szerint ez a késő bronzkor vége). A tudósok túlnyomó része felismeri, milyen sok problémával jár, ha valaki megpróbálja összhangba hozni a hódítás történetét a régészeti bizonyítékokkal. A tények egyértelműek: Józsue idejében nem létezett Jerihó, amelyet az izraeliták vezetője leromboltathatott volna; Hacor városa ugyan leégett, azonban egy évszázaddal a Kitchen-féle hódítási évszám előtt. A vaskor I szakaszában a központi dombvidéken megjelent települések kulturálisan semmiféle eltérést sem mutatnak az előző időszak településeihez képest, ami azt jelzi, hogy semmilyen, más kulturális háttérrel rendelkező idegen népesség nem áramlott be erre a területre ebben az időszakban. Ezen kívül, ahogy azt Finkelstein és társszerzője, Silberman megjegyezte, nehezen képzelhető el, hogy a XIX. dinasztia fáraói engedték volna a birodalmuk tőszomszédságában lévő Kánaán nagy központjainak pusztulását.

... elképzelhetetlen, hogy az egyiptomi birodalom bőséges forrásaiban semmiféle nyomot sem hagyott volna a hűséges alattvalók városainak pusztulása... Nyilvánvalóan hiányzik valami, ha egymás mellé helyezzük a Bibliában olvasható történetet, a régészeti leleteket és az egyiptomi forrásokat.[51]

Semmi kétség, ez így van. Józsue XIII. századi hódítása egyszerűen nem támasztható alá bizonyítékokkal.

Ha Egyiptom felé fordulunk és az izraelita kivonulás történeti bizonyítékait keressük, hasonló képet kapunk. Az egyiptológusok semmiféle régészeti bizonyítékot nem szolgáltattak eddig arra, hogy az Újbirodalom korában - amikor az izraeliták állítólag rabságban voltak Egyiptomban -, vagyis a kései bronzkorban, nagyméretű ázsiai (ti. izraelita) népesség élt volna a Nílus völgyében. Per-Ramszesz - a bibliai Ramesszesz - városát Edgár Pusch és német csoportja tárta fel, ám - noha találtak néhány meglepő leletet - semmiféle olyan, ázsiai lakásokból álló városrészeket nem találtak, amelyek nagyméretű idegen munkaerő ottlétéről tanúskodnának. A rideg valóság az, hogy nem éltek izraeliták abban a városban, amely a Bibliában az izraeliták fogságának központjaként szerepel. József, a vezír ugyancsak hiányzik a régészeti leletek sorából.

Mindez felveti a kérdést: voltak-e izraeliták valaha is Egyiptomban? Manapság a legtöbb történész erre határozott nemmel válaszol. Finkelstein és Silberman az egyiptomi és kánaáni leletekről nemrégiben megjelent áttekintésében megrázó és ellentmondásos végkövetkeztetésre jutott. Amennyiben a kivonulás és hódítás történetét - a jelenlegi közmegegyezés értelmében - a késő bronzkorra helyezzük, a régészet teljesen ellentmond a bibliai hagyománynak.

Az itt leírásra kerülő folyamat valójában épp ellentétes a Bibliában olvasottakkal - Izrael felemelkedése nem oka, hanem következménye volt a kánaánita kultúra összeomlásának. Az izraeliták nagy része nem Kánaánon kívülről származik: mindig is ezen a területen éltek. Nem volt semmiféle tömeges kivonulás Egyiptomból. Nem volt semmiféle erőszakos hódítás. Az Izrael népét alkotó emberek javarészt a helyi népességet jelentették: azt a népességet, amellyel a bronzkorban és a vaskorban a dombvidéken találkozhatunk. A korai izraeliták - micsoda irónia! - maguk is kánaániták voltak.[52]

Ezzel a judaizmus alapja rendült meg. Ha nem éltek izraeliták Egyiptomban, akkor nem volt kivonulás sem, így nem volt húsvét sem. Izrael nemzetének születése - a rabságból való kiszabadulás - sohasem történt meg.

Mi a helyzet Ábrahámmal és a többi pátriárkával? Mióta régészeti vizsgálat tárgyai lettek, létezésük ugyancsak kétségessé vált. Senki sem tudja, pontosan hova kellene helyezni őket. Thomas L. Thompson professzor és minimalista kollégái szerint az lenne a legjobb, ha megmaradnának egy „irodalmi alkotás” - vagyis a Biblia - lapjain ahelyett, hogy a régészet területére, a régi Palesztinába engednék őket. Ábrahám előtt pedig... Semmi. A Teremtés könyvének első néhány fejezete a mezopotámiai mitológia szakértőinek játszótere.

Jelenleg tehát ilyen nehéz helyzetben találja magát, aki elolvassa az Ószövetséget. Vagy a hit okán tévedhetetlen igazságként fogadjuk el, vagy kénytelenek vagyunk szembenézni azzal a régészeti ténnyel, hogy e csodálatos könyv nagy része fikció. Ám aki ezeket a sorokat olvassa, az már tudja, hogy nemrégiben forradalmian új módon közelítették meg a Biblia és a régészet szintézisét.

Miután elolvasták Az elveszett testamentumot - és talán a Fáraók és királyokban, illetve a Legendás civilizációkban részletesen kifejtett kronológiai érveket, amelyekre ez a könyv alapul - bízom benne, belátják, hogy létezik egy harmadik módszer, egy középút is. A bibliai történet alapjában igaz - de csakis akkor, ha a megfelelő régészeti háttér előtt vizsgáljuk. Ehhez néhány évszázadot igazítani kellett a régészeti idővonalon, hogy a Bibliában leírt események történeti helyükre kerüljenek. Ez az átértékelés az Új Kronológia.

Új kezdet

Az Új Kronológiában, amelyre Az elveszett testamentum története épült, Jahve gyermekeinek története életre kelt. A Biblia népe nem történeti, régészeti űrben létezett: számos ókori keleti civilizáció között, azokkal kölcsönhatásban élték életüket. Reményeim szerint a bibliai történet átdolgozása révén számos esemény magyarázatot nyert, hogy a múltunk régészeti maradványaiból kibontakozó történeti világba helyeztük őket. Olyan világba, amely kézzelfogható, így a bibliai történet is hiteles háttérrel rendelkezik, amelyben a Biblia szereplői éltek.

Ádám az újkőkor végén (Kr. e. kb. 5375) jelenik meg a színen - ez az a pillanat, amikor a régészeti leletek értelmében megjelenik a földművelés és az állatok háziasítása az ókori keleten. Ezer évvel később, Hénoch - a városépítő - idején Mezopotámia déli részén létrejönnek az első városok. A térségből származó korabeli források beszámolnak arról, hogy nagy özönvíz következett be, és egy hős megmenti az emberiséget, mikor hajót épít, amelyen átvészelik az óriási vihart. A történet az ubajdi kor utolsó szakaszában zajlott le, Kr. e. 3113 táján: a Woolley-féle úri vízözön idején.

Az Uruk-periódus (Kr. e. kb. 2800) végén Eriduban felépítik az első zikkuratot vagy toronytemplomot. Ez a mintapéldány, amelyen a bibliai Bábel-torony története alapul. Eridu szent templomát homokos szigetre építették, amelyet a Mélység vizei (sumer abzu) vettek körül. A szigetet Nun.kinak („Nagy hely”) nevezték, a tornyot Enmer, a vadász (sumer Enmer-kar) emeltette, aki azonos a bibliai Nimróddal, aki „nagy vadász volt az Úr előtt”. Elődje, Meszkiaggaser (bibliai Kus) idején kezdődött a kivándorlás, s a két uralkodó idején emberek telepedtek le Eszak-Mezo- potámiában, Kánaánban és a Nílus völgyében - ezzel vette kezdetét a nagy óvilági civilizációk kora. A későbbi egyiptomiak vallási hiedelmeikben, temetkezési szertartásukban emlékeztek meg őseik otthonáról a Lángok szigetén, Nun vizében. A templomok domborművei még a Ptolemaioszok idején is az „alapítók” utazását idézik fel, akik az „első idő” (egyiptomi szep-tepi) ősi templomának titkos tudásával jöttek Mezopotámiából a Nílus völgyébe.

A történet ezek után ezer évet ugrik előre a korai bronzkor végére, amikor Abrahám (Kr. e. kb. 1855) az Eufráteszen átkelve Kánaánba érkezik Harranból. A hérakleopoliszi X. dinasztia idején lépi át Egyiptom határát IV Heti Nebkauré vendégeként. Miután elűzik a deltából, mivel becsapta a fáraót feleségét, Sárait illetően, Abrahám Kánaán dombjai között telepedik le abban az időszakban, amikor az amorita törzsek északról betelepednek erre a területre. Abrahám amorita törzsfőnök, a történelmi tény, az amoriták inváziója egyik résztvevője volt. Belekeveredett a kor szuperhatalma, az úri harmadik dinasztia elleni nagy lázadásba. Az úri Amar- Szín (bibliai Amrafel) óriási sereget küldött, hogy véget vessen a síksági (a Holt-tengertől délre lévő) városok közötti felkelésnek. Abrahám rokonát, Lótot foglyul ejtik, ám nagybátyja megmenti. Lót visszatért a Holt-tengerhez, és szemtanúja a Szodomát és Gomorrát elpusztító katasztrófának. A csapás nyomait az Araba-medence kora bronzkori településeinek pusztulása jelenti.[53]

Kétszáz évvel később (Kr. e. 1666-ban) egy József nevű fiatalember lett a XII. dinasztia legerősebb uralkodója, III. Amenemhat fáraó vezírje. Azzal menti meg Egyiptomot a rettentő éhínségtől, hogy a sorozatos óriási Nílus- áradások vizét elvezette a Fajjúmi-medencébe azon a csatornarendszeren keresztül, amelyet később Bahr Juszufnak („József vize”) neveztek. Az ázsiai vezírt ezért külön palotával jutalmazták, amelyet a delta keleti részében lévő Gósenben építettek fel, ahová letelepíti héber testvéreit és Jákobot. Az egyiptomi tartózkodás időszaka kulturális szempontból a középső bronzkor II-A szakasza (Kr. e. kb. 1800-1440). Józsefet halála után az őt ábrázoló szoborral díszített piramissírba temetik. Az üres sírt a - később - összezúzott szoborral Manfred Bietak ásta ki Teli ed-Dabaában Avarisz legkorábbi rétegei között.

Mózes a XIII. dinasztia idejének közepén (Kr. e. kb. 1530) született, és a dinasztia legnagyobb királya, IV Szobekhotep Hanoferré fáraó fogadta örökbe. A héber szülőktől származó egyiptomi herceg háborút vív Kusban egyiptomi mostohaapja nevében, azonban az öröklési harcok és intrikák miatt száműzetésbe kényszerül. Több évtizedet tölt a nomád midiániták között, akik a Negevet és a Sínai-félszigetet járják; feleségül veszi Jetro, Jahve papja lányát. Midiánita családja révén megismerkedik „Ábrahám fiai” (Izmáéi és Izsák) közös örökségével. Az Egyiptomban élő izraelita rabszolgák elfelejtették őseik történetét és istenüket, ám Abrahám sivatagban élő utódai szájhagyomány útján megőrizték mindezt. A tanult, több nyelvet beszélő herceg képes elolvasni azokat az ékírásos táblákat, amelyek a babiloni Hammurapinak (Kr. e. 1565-4523) köszönhetően széles körben keringenek az ókori kelet népei, országai között. A táblákon a korai mezopotámiai időszak nagyszerű epikus költeményei olvashatók: a teremtés, a paradicsom, vízözön és Bábel tornyának története, amelyek mind Enki/Ea, az „ember barátjáénak számító isten tettei. Ea megegyezik Jávái (héber Jah), a midiániták ősi istenségével. Ea/Ja lakik Hóreb hegyén, a Sínai-fél- sziget déli részén lévő fekete hegycsúcsok közepette. Mikor Mózes később összeállítja a Biblia saját legendáriumát, a Teremtés könyvét, az Eára vonatkozó korai mezopotámiai történeteket beledolgozza, s így megszületik az ókori irodalom egyik legszebb darabja.

Száműzetéséből visszatérve Mózes kihívás elé állítja az új fáraót, Dudimoszét: azt kéri, „engedje ki” népét Egyiptomból, hogy szabadon imádhassák istenüket, Ját Sínai-félszigeten lévő otthonában. Ám a fáraó nem engedi el rabszolgáit szolgálatukból. Kr. e. 1447-ben borzasztó csapás éri az egyiptomiakat - Manethónnál „istencsapás”-ként szerepel - melynek következtében ezrek halnak meg. A halottakat sebtiben készített gödrökbe kaparják el, amelyeket Teli ed-Dabaa/Avariszban a G réteg utolsó részében találtak meg. Avarisz, ahol az izraelita rabszolgák nagyobbik része lakott, elhagyatott város lesz - a G és F réteg közötti szakasz - mivel Jahve gyermekei elindulnak a Sínai-félsziget felé.

Hóreb hegyénél, ez feltehetően a mai Dzsebel Múszá, Mózes arra használja a nemrégiben kitalált protosínai írást - egyiptomi hieroglifák, amelyeket a sémi ábécére alkalmaztak -, hogy leírja Jahve törvényeit. Az első táblákat, amelyeket héber írással róttak tele, aranyládába helyezik, amelyet

AZ ELVESZETT TESTAMENTUM innentől a szövetség ládájának hívnak, és a hadsereg élén hordozzák az ígéret Földjének meghódításakor.

Jerihó, Ai és Hacor középső bronzkori városokat Józsue és az izraelita törzsek elpusztítják, „sóval hintik be”. A középső bronzkor II-B szakaszában (más néven KöB III) az összes város, amelyet a Biblia szerint Jahve gyermekei kifosztottak, elpusztult. Ezek után nagyszabású szertartást tartanak, amelynek során megerősítik a szövetséget és ragyogó, fehér monolitot állítanak Szichemben, a középső bronzkor II-B szakaszában készült Baál- berit migdoltemplom elé. Józsue szövetségi oszlopa még ma is ugyanazon a helyen áll, Nablusz városának közepén. A migdoltemplomot később lerombolta Abimelech a késő bronzkor I szakaszában, amikor a véreskezű izraelita király több ezer ember ölt meg saját népéből, mivel rájuk gyújtotta a szichemi szentélyt.

A bírák időszaka a középső bronzkor végétől a kései bronzkor I időszakának végéig tart. Majd a kései bronzkor II-A részében az egységes királyság aranykora köszönt Jahve gyermekeire: Saul, Dávid és Salamon kora.

Az Amarna-levelek (Kr. e. kb. 1020-1000), amelyeket Ehnaton palotájában találtak, tanúskodnak Saul „héber felkeléséről” a parti síkság filiszteus urai ellen. Gát és Megiddo királya levelükben beszámolnak Saul haláláról a fáraónak - Izrael első királya itt eredeti nevén, Labajuként („[Ja] oroszlánja”) szerepel -, míg más levelekben a Saul Gilboában bekövetkezett halála utáni helyzettel foglalkoznak, mikor Dávid - akit hurrita királyi címén Taduának („[Ja] kegyeltje”) hívnak - hatalomra jut. Az Amarna kori politikai zűrzavarban részt vesz Amurru királya, Aziru is. Ez a név valójában becenév, a bibliai Hadad-ezer neve, aki a jeruzsálemi Dávid király legnagyobb ellenfele volt.

Ehnaton tizenkettedik évében az ugariti palota részben leég. Háromezer évvel később a palota levéltárának üszkös romjai közül aprócska agyagtábla kerül elő, amelyre feljegyezték az ugariti napfogyatkozást, mely éppen akkor következett be, mikor a Nap a Földközi-tenger felett lenyugodni készült. Erről az egyedülálló eseményről - négyezer évente nagyjából egyszer történik ilyen - a csillagászati táblázatok számítógéppel történő kiszámítása alapján megállapították, hogy háromszázharminc évvel a hagyományosan Ehnaton uralma tizenkettedik évének tartott időpont után történt. Az Új Kronológia szerint pontosan akkor, amikor az eretnek fáraó követte apját, III. Amenhotepet a trónon. A napfogyatkozás tehát megerősíti, hogy Ehnaton Saul és Dávid kortársa, az izraelita állam létrejöttének szemtanúja volt. Ehnaton gyengesége idézte elő az Izrael királyságának születéséhez szükséges politikai feltételeket.

Dávidot Salamon, Horemheb fáraó veje követi a trónon. O építteti a Megiddóban, Hacorban található nagyszabású KéB II-A kori palotákat, s őt ábrázolja a Megiddóban, a VII. rétegben talált szépséges elefántcsont lapka. A késő bronzkori Megiddóban tapasztalt föníciai építési eljárások megegyeznek azokkal, amelyeket Salamon palotáinál és a jeruzsálemi templom esetében alkalmaztak. A timnai rézbányák teljes kihasználtsággal működtek a KéB II-A időszakban, amikor Salamon az izraelita fővárosban lévő Jahve-templom míves bronzdíszeit öntette. A XX. dinasztia korára (vaskor I) a bányákat elhagyják, mivel az akkor már megosztott Izraelre egyre nagyobb nyomás nehezedik az arámiak irányából, s Jordán-folyón túli államok fellázadnak izraelita uraik ellen. Jahve gyermekeinek szerencsecsillaga alacsonyan áll ekkor, és a peremvidékeken élő törzsek a központi dombvidékre húzódnak, ahol táborokat építenek a menekülteknek. Ezek azok a vaskor I-A korszakból való falvak, amelyek újdonságot jelentenek ebben az időszakban. Amint Finkelstein megállapította, az új települések lakói kultúrájukat tekintve semmiben sem különböznek a helyiektől. így van, mivel a jövevények ugyancsak izraeliták Galileából és Gileádból, akik III. Ben-Hadad és Hazael (Kr. e. kb. 873-800) vezette arámi támadások elől húzódnak a hegyekbe.

Ebben az időben az északi királyságban új dinasztia kerül a trónra. Az asszírok Bit Humrinak, „Omri házá”-nak nevezik őket. Omri és Acháb új fővárost hoznak létre Szamariában, téli lakhelyük pedig Jiszreelben van. Az izraelita uralkodókat és udvarukat mindkét helyen az a vaskor I szakaszából való kerámialelet jelzi, amelyet egy későbbi király, II. Jerobeám építményeinek töltésében találtak. Ez utóbbi idején Izrael északi királysága ismét megerősödik, gazdag állammá válik. Jerobeám készíttette az I. és II. szamariai periódus nagyszerű, faragott kövekből álló épületeit. O emeltette Jiszreel, Hacor, Gézer és Megiddo vaskor II-A időszakából való kazamatafalait és hatkamrás kapuit. Ara Jerobeám halála után alig húsz évvel Izrael királysága elesik II. Sarrukín ellenében, s Szamaria az asszír tartományi helytartó otthona lesz.

Egy évszázaddal később Asszíria is meghajolt a térség új hatalma, Babilon előtt. Júda királysága kitartott az asszírokkal szemben, noha Szín-ahhé- eriba olyan fontos városokat vett el, mint Lakis (IV réteg). Azonban a babiloniakat más fából faragták. II. Nabú-kudurri-uszur vezetésével a babiloni sereg túlságosan erősnek bizonyul az elszigetelődött júdeai hegyi királyság számára. Lakist Kr. e. 599-ben megostromolják és kifosztják (II. réteg), Jeruzsálem pedig a következő évben megadja magát, új királyát, Jojachint pedig fogságba viszik. Tíz évvel később Cidkija, Jeruzsálem utolsó királya fellázad a babiloni helytartó ellen: Nabú-kudurri-uszur visszatér délre, hogy egyszer s mindenkorra megoldja a bajkeverő alattvalója jelentette problémát. Jahve szent városa Kr. e. 587-ben esik el, maradék lakosságát elviszik Mezopotámiába. Jeruzsálemet és csodaszép templomát módszeresen lerombolja a babiloni hadsereg. A romok csak dögevők és vadállatok számára nevezhetők otthonnak.

Röviden összefoglalva ez az a történeti modell, amelyet az Új Kronológia alkalmazásával felállíthatunk, hogyha a helyes idővonalat összepárosítjuk az ókori kelet régészeti leleteivel. A rétegvizsgálati eredmények kielégítő

bizonyítékot szolgáltatnak helyességére, Izrael hatalmas szomszédainak korabeli forrásai pedig sok részlettel gazdagítják a képet. Az Új Kronológia szilárd és hihető történeti alapot szolgáltat a bibliai szöveg vallásos üzenetének.

Jahve gyermekeinek elveszett testamentumát kiszabadítottuk a múlt romjai alól, s a Biblia történetét a mítoszok ködéből a történelem fényébe hoztuk át.

172. kép (következő oldal): Kivonulás Sionból.

(Jeremiás könyve 9:9-10)

Kezdjetek sírásba és jajgatásba a hegyek miatt, és a puszta legelői miatt mondjatok siratóéneket, mert fölperzselték őket, és senki nem jár arra, nem hallatszik többé a nyájak hangja. Az égi madaraktól a barmokig minden elfutott és elmenekült. Romhalmazzá teszem Jeruzsálemet, sakálok tanyájává, Júda városait meg lakatlan sivataggá.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Természetesen köszönetét kell mondanom munkatársaimnak és barátaimnak, amiért segítségemre voltak e vaskos, bonyolult kötet elkészítésében. Tanácsaik, támogatásuk felbecsülhetetlen.

Peter van dér Veen bibliakutató szaktudása mindig csupán egy tele- fonhívásnyira, e-mailnyire volt, s mindaz, amit elmondott, egyszerre volt izgalmas és tudományos szempontból is helyes. Az elveszett testamentumban olvasható ötletek egy része Pétertől származik vagy a vele az Új Kronológiáról folytatott beszélgetések eredménye. Alig várom, hogy végre elolvashassam a vaskor II-C időszakának Izraeljéről írott doktori értekezését. Köszönöm, Peter.

Ugyanez érvényes dr. John Bimson esetében is, akinek munkáját - mint azt láthatták - sokszor használtam ebben a kötetben. Dr. Bemard Newgrosh ugyancsak segítségemre volt, mivel rendelkezésemre bocsátotta a mezopotámiai történelem Új Kronológia szerinti vizsgálatait, és ellenőrizte a könyvnek azon részeit, ahol fontos a részletes egyezés Asszíria, illetve Babilon vonatkozó időszakával. Két csillagászt, Wayne Mitchellt és dr. Dávid Lappint is szükséges megemlítenem, akik lenyűgöző munkát végeztek a nap- és holdfogyatkozások, valamint az ókori forrásokban lejegyzett holdnaptár vizsgálata terén. Bemutatott eredményeik alátámasztják Az elveszett testamentumban felvázolt Új Kronológiát, s biztosítanak arról, érdemes folytatnom történelmi kutatásaimat.

Segédem, Aida Watson kiváló munkát végzett, mikor összegyűjtötte azokat könyvhalmokat, amelyek jelen könyv megírásához szolgáltatták az alapot. A British Libraryba tett látogatásai és a világhálón töltött órák lenyűgöző anyagot eredményeztek, amely nagyban hozzájárult Izrael történetének élethűségéhez.

A könyvben felbukkanó kiváló műholdfelvételek/térképek a NASA-hoz kapcsolódó honlapokról származnak, és jó barátom, a számítógép bűvésze, Edward Rogers talált rájuk. Minden elismerésem a NASA-é és az Egyesült Államok kormányáé, hogy ezeket a nagyszerű képeket rendelkezésemre bocsátotta. Mindazonáltal Eddie-nek is jár egy nagy hátbaveregetés, amiért olyan sok hasznosítható képet talált a több ezer rendelkezésre álló felvételből: ezzel többnapnyi kutatástól kímélt meg engem. Kifejezetten az az érzésem, Eddie élvezte a kihívást, s én egyértelműen hasznát láttam széles körű internethasználói ismereteinek és buldogszerű kitartásának.

A rendszergazdám, Airdy Gough is sokat segített, s nagyra értékelem azt a rengeteg munkát, amelyet a Nunki.net - a hivatalos Dávid Rohl-oldal - létrehozatalánál és fenntartásánál végzett. Gratulálnom kell Cami McCraw- nak is csodálatos teljesítményéért, amellyel elindította és üzemelteti az Új Kronológia kutatásával kapcsolatos, elképesztően sikeres internettársalgót. Aki szeretné figyelemmel kísérni a könyveimben olvasható elképzelések sorsának alakulását, és szeretne hasonló érdeklődési körű emberekkel megismerkedni, akik az ókori történelemmel és kronológiával foglalkoznak, az iratkozzon fel a www.group.yahoo.com/group/NewChronology listára, ahol megismerkedhet azokkal, akik már részt vesznek a levelezésben, és több száz, az Új Kronológia kutatására vonatkozó témában kifejtik véleményüket.

Köszönetét kell mondanom azoknak a televíziós munkatársaknak, akikkel nemrégiben alkalmam nyílt együtt dolgozni: Richard Denton, Najat Rizk és Eli Khouri gyártásvezetők; Peter Minns és Mouna Mounayer rendezők; Danny Rohrer, Keith Woods és Fouad Sleiman operatőrök. Köszönet a kemény munkáért!

Tony Barnes, aki számos felderítésre, filmes útra elkísért az elmúlt négy évben, állandó erőforrásként szolgált, aki bátorított engem. Kösz, hogy ott voltál, Tony!

Ugyanez érvényes a Sussexi Egyiptológiai Társaságnál lévő barátaimra is: különösen az igazgatóra, Janet Wiltonra, aki mindig kéznél volt, hogy könnyítsen terhelésemen. Janet az egyik leghatékonyabb, legrámenősebb ember, akivel találkoztam. A lehetetlent nem ismeri, s még akkor is eléri, hogy a dolgok megtörténjenek, amikor mások bele se kezdenének. Köszönöm, Janet, hogy gondoskodtál róla, akkor is guruljon a szekér, amikor én épp nyakig írásban, filmezésben voltam, vagy arra készültem, hogy valami eszement ötlettől hajtva az isten háta mögé utazzak. A Sussexi Egyiptológiai Társaságról - amelynek tiszteletbeli elnöke vagyok - a www.egyptology-uk.com oldalon olvashatnak bővebben.

Említést kell még tennem az ISIS igazgatója, Anthony van dér Elst kiváló munkájáról. Mikor lemondtam az Interdiszciplináris Tudományok Tanulmányainak Intézete (amelyet 1983-ban alapítottam) igazgatói posztjáról, jól tudtam, nehéz lesz olyasvalakit találni, aki átveszi a stafétát, és magára vállalja a nemzetközi oktatási alapítvány vezetésének felelősségét. Az Új Kronológia tudományos vizsgálata és értékelése átkerült Anthony kezébe, én pedig felfelé buktam, s egy másik tiszteletbeli elnöki székbe ülhettem. Köszönet a nyakkendőért, Anthony: emlékeztess rá, hogy a következő AGM-en ezt vegyem fel. Az ISIS-szel és a JACF-fel kapcsolatos információkért látogassanak el a www.Nunki.net/ISIS honlapra.

A Legenda-konferenciák adminisztrátora, Mike Rowland ugyancsak jelentős munkát végzett, hogy megszervezze azt az évente megrendezésre kerülő konferenciát, amelyet 1999-ben indítottam útjára. Mike nem csupán tizenöt éve foglalkozik az ISIS-tagokkal és számlákkal: négy, óriási sikert aratott konferenciát vezényelt le (kettőt Buckfast Abbeyben, kettőt pedig a Readingi Egyetemen), ahol összesen több mint harminc előadó és ezer küldött vett részt. Aki szeretne részt venni a konferencián és csatlakozni a Legenda levelezőlistához, az írjon Mike-nak: Hants, Legend Conferences, Porter Road 127., RG22 4JT, Egyesült Királyság.

Köszönetét szeretnék mondani a Centurynél és Arrow-nál dolgozó embereknek is, különösen a szerkesztőmnek, Mark Boothnak, akik az évek során segítették munkámat. Nem találni minden bokorban ilyen türelmes kiadót, aki elviseli, hogy a szerző csak háromévente áll elő új könyvvel. Igaz, nem találni minden bokorban olyan szerzőt sem, aki idejének nagy részét a Közel-Keleten tölti, és anyagot gyűjt kutatásaihoz - azt hiszem, ez megfelelő kifogás. Kösz, Mark, hogy megértettél és bátorítottál.

Mint mindig, most is feleségemet, Ditast illeti meg az utolsó - és legnagyobb - köszönet, mert ő az a szikla, amelyen minden erőfeszítésem alapszik. Állandó, megingathatatlan támogatása nélkül nem tudtam volna befejezni Az elveszett testamentumot az alatt a három év alatt, amennyi ahhoz kellett, hogy az ötletből kész könyv szülessen. Ismét Ditas volt az, aki begépelte a kéziratot és számos más módon is segédkezett elkészültében. A könyv legalább annyira az ő munkája, mint az enyém.

A hagyomány szerint Mózesnek negyven évig kellett a Sínai pusztaságában bolyongania, hogy megírja az Ótestamentum első öt könyvét. Nekem három évre volt szükségem ahhoz, hogy újrafogalmazzam a tizenegy „történeti” könyvet Edentől Jeruzsálem elestéig. Azt hiszem, nem haladunk rosszul. Remélem, tetszett az eredmény.

BIBLIOGRÁFIA

A

Aharoni, Y. (1979): The Ijind of the Bible, 2. kiadás (London)

Aharoni, Y és Avi-Yonah, M (szerk. 1977): McMillan Bible Atlas (London)

Albright, W. F. (1922): „The Location of the Garden of Edén”,        39; 15-31.

Albright, W. E (1937): „The Egyptian Correspondence of Abilmilki, Prince of Tyre”, JEA, 23; 190-203.

Albright, W. F. (1942): „A Votive Stele Erected by Ben-Hadad I of Damscus to the God Melcarth”, BASOR, 87; 23-29.

Albright, W. F. (1943): „An Archaic Hebrew Proverb on an Amarna Letter of Central Palesitne”, BASOR, 89; 29-32.

Albright, W. E (1943): „Two Little Understood Amarna Letters from the Middle Jordán Valley”, BASOR, 89; 7-17.

Albright, W. F. (1956): „Further Líght on Synchronísms Between Egypt and Asia ín the Period 935- 685 B. C.”, BASOR, 141; 23-27.

Albright, W. F. (1964): „The Eighteenth-Century Princes of Byblos and the Chronology of Middle Bronzé”, BASOR, 176; 38-46.

Albright, W. F. (1965): „Further Light on the History of Middle-Bronze Byblos”, BASOR, 179; 38-43.

Albright, W. F. (1966): „Remarks on the Chronology of Early Bronzé IV-Middle Bronzé HA in Phoenicia and Syria-Palestine”, BASOR, 184; 27-35.

Albright, W. E (1973): „The Historical Framework of Palestinian Archaeology Between 2100 and 1600 B. C.”, BASOR, 209; 12-19.

Albright, W. F. (1975): „The Amarna Letters from Palestine”, CAH, II:2A, 98-116.

Albright, W. F. és Medenhall, G. E. (ford.) (1950): „The Amarna Letters”, ANET, 483-490.

Albright, W. F. és Lambdin, T. O. (1970): „The Evidence of Language”, CAH, 1:1, 122-155.

Aldred, C (1991): Akhenaten, King of Egypt (London)

Aldred, C. (1975): „Egypt: The Amarna B?riod and the End of the Eighteenth Dinasty”, CAH, II: 2A, 49-97.

Amiran, R. (1969): Ancient Pottery of the Holy Land (Jeruzsálem)

Alster, B. (1995): „Epic lales from Ancient Sumer: Enmerkar, Lugalbanda, and Other Cunning Heroes” in: J. M. Sasson (szerk.): Civilisations of the Ancient Near East, IV; 2315-2326.

Amiét, R (1957): „Glyptique susienne archaique”, Revue d’ assyrologie, 51; 121-29.

Amiét, P (1961): La glyptique mésopotamienne archaique (Párizs)

Amiét, R (1993): „The Period of Irano-Mesopotamian Contacts 3500-1600 B. C.” in: J. Curtis (szerk.): Early Mesopotamia and Irán: Contact and Conflict 3500-1600 BC (London), 23-30.

Anati, E. (1986): The Mountain ofGod (New York)

Arnold, E (1992): „New Evidence for the Length of the Reign of Senwosret III?”, GM, 129; 27-31.

Amold, R M. (1990): Gibeah: The Search for a Biblical City (JSOT Supplement Series 79; Sheffield)

Aston, D. A. (1989): „Takeloth II - A King of the »Theban Twenty-third Dinasty«?”, DEA, 75; 139-53.

Aubet, M. E. (1987): The Phoenicians and the West: Politics, Colonies and Trade (Cambridge)

Avigad, N. (1978): in: AviAönah, M. (szerk.): Encyclopedia of Archaeological Excavations in the Holy Land, IV.

B

Baillie, M. G. L. (1991): „Dendrochronology and Thera: The Scientific Case”,J4CE, 4; 15-28.

Baines, J. R. és Malek, J. (1980): Atlas of Ancient Egypt (Oxford)

Baldwin, J. (1988): 1 and 2 Sámuel: An Introduction and Commentary (Tyndale Old Testament Commentaries, Leicester).

Barkay, G. (1990): „A Laté Bronzé Age Egyptian Temple in Jerusalem”, Eretz-Israel, 21; 94-106.

Barnett, R. D. (1958): „Early Shipping in the Near East”, Antiquity, 32.; 220-230.

Barsanti, A. (1908): „Stélé Inédité au Nőm du Roi Radadouhotep Doudoumes”, ASAE, 9; 1-2.

Bartlett, J. (1982): Jericho (Guildford)

Baumgartel, E. J. (1947): The Cultures ofPrehistoric Egypt, I. (London)

Baumgartel, E. J. (1960): The Cultures of Prehistoric Egypt, II. (Oxford)

Baumgartel, E. J. (1970): „Predynastic Egypt”, CAH, 3. kiad., 1/1 (Cambridge), 463-97.

Von Beckerath, J. (1958): „Notes on the Viziers ’Ankhu and ’lymeru in the 13th Egyptian Dynasty”, JNES, 17; 263-68.

Bell, B. (1975): „Climate and the History of Egypt: The Middle Kingdom”, TJ4, 79; 223-69.

Ben-Tor, A. (szerk.) (1992): The Archaeology of Ancient Israel (New Haven és London)

Bénédite, G. A. (1916): „Le Couteau de Gebei el-Arak”, Fondation Eugene Piot, Monuments et Mémoires, 22; 1-34.

Berlin, A. (1979): Enmerkar and Ensuhkesdanna: A Sumerian Narrative (Philadelphia)

Berry, A. C. és Berry, R. J. (1973): „Origins and Relations of the ancient Egyptians”, in: D. R.

Brothwell (szerk.): Pöpulation biology of the ancient Egyptians, 200-8.

Bienkowsky, P (1986): Jericho in the Laté Bronzé Age (Warminster)

Bierbier, M. L. (1975): The Laté New Kingdom in Egypt (Warminster)

Bietak, M. (1979): Avaris and Piramesse: Archaeological Exploration ofthe Eastem Nile Delta (London)

Bietak, M. (1984): „Problems of Middle Bronzé Age Chronology: New Evidence from Egypt”, AJA, 88; 471-85.        '        "

Bietak, M. (1989): „The Middle Bronzé Age in Levant: A New Approach to Relative and Absolute Chronology”, HML7, 3. rész (Göteborg), 78-123.

Bietak, M. (1991): „Egypt and Canaan During the Middle Bronzé Age”, BASOR, 281; 27-72.

Bietak, M. (1991): „Dér Friedhof in einem Palastgarten aus dér Zeit des spaten mittleren Reiches und andere Forschung-sergebnisse aus dem östlichen Nildelta (Teli el-Dab’a 1984-1987)”, Ágypten und Levante, 2; 47-109.

Bietak, M. (1992): Teli el-Dab’a, V kötet (Bécs)

Bietak, M. (1996): Avaris: The Capital of the Hyksos (London)

Bimson, J. (1978): Redating the Exodus and Conquest (Sheffield)

Bimson, J. J. (1979): „A Chronology fór the Middle Kingdom and Israel’s Egyptian Bondage”, SIS Review, 111:3; 64-69.

Bimson, J. J. (1986): „Shoshenq and Shishak: A Case of Mistaken Identity”, SIS Review, 8; 36-46.

Bimson, J. J. és Livingston, D. (1987): „Redating the Exodus”, BAR, 13:5; 40-53.

Bimson, J. J. (1988): „Exodus and Conquest - Myth or Reality? Can Archaeology Provide an Answer?”, JACF, 2; 27-40.

Bimson, J. J. (1999): „írón Age Palestine: A Need fór Chronological Revision”,JXCF, 8; 57-65.

Biran, A. és Naveh, J. (1993): „An Aramaic Stele Fragment from Tel Dán”, IEJ, 43; 81-98.

Black, J. és Green, A (1992): Gods, Demons and Symbols of Ancient Mesopotamia (London)

Bonnet, C. (1986): Kerma: Territoire et Metropole (Kairó)

Bordreuil, P és Teixidor, J. (1983): „Nouvel Examen de l’Inscriptin de Bar-Hadad”, Aula Orientalis, 1; 271-76.

Bourriau, J. (1991): „Relations Between Egypt and Kerma During the Middle and New Kingdoms”, in: W. V Davies (szerk.) Egypt and Africa: Nubia from Prehistory to Islam (London)

Breasted, J. H. (1905): A History of Egypt (Chicago)

Breasted, J. H. (1988): Ancient Records of Egypt: Historical Documentsfrom the Earliest Times to the Persian

Conquest, 1. rész (London)

Brugsch, H. E K. (1858): Geographische Inschriften altagyptischer Denkmaler, II. kötet (Lipcse)

Brugsch, H. E K. (1884): Thesaurus Inscriptionum Aegyptiacarum Altaegyptische Inschriften (Lipcse)

Brugsch, H. E K. (1891): Egypt Under the Pharaohs (London)

Bryce, T (1998): The Kingdom of the Hittites (Oxford)

Burney, C. A. (1964): „The Excavations at Ymik Tepe, Azerbaijan, 1962: Third Preliminary Report”, Iraq, 26; 54-62.

Burney, C. (1977): From Viliágé to Empire: An introduction to Near Eastern archaeology (Oxford)

Burstein, S. M. (1978): The Babyloniaca ofBerossus (Malibu)

c

Cameron, G. G (1936): History ofEarly Irán (Chicago)

Castellino, G. (1994): „The Origins of Civilization According to Biblical and CuneiForm Texts”, in: R. S. Hess és D. T Tsumura (szerk.): „I Studied Inscriptions from before the Flood”: Ancient Near Eastern, Literary, and Linguistic Approaches to Genesis 1-11”, 75-95.

Civil, M. (1969): „The Sumerian Flood History”, in: W. G. Lambert és A. R. Millard: Atra-hasis, 138-45.

Cohen, S. (1973): Enmerkar and the Lord of Aratta (Doktori értekezés a keleti tanulmányok tudományköréből, Pennsylvania)

Cohen, R. (1983): „The Mysterious MB I People”, BAR, 9:4, 16-29.

Collins, J. J. (1985) Artapanus in: J. M. Charlesworth (szerk.): The Old Testament Pseudepigrapha, II. kötet (London), 889-903.

Collins, A. (1996): From the Ashes ofAngels: The Forbidden Legacy of a Fallen Race (London)

Coogan, M. D. (szerk.) (1998): The Oxford History of the Biblical World (New York)

Cooper, B. (1995): After the Flood: The early post-flood history of Europe traced back to Noah (West Sussex) Cooper, J. S. és Heimpel, W. (1983): „The Sumerian Sargon Legend”,J/lOS, 103; 67-82.

Corney, R. W (1962): Achish in: K. Crim et al. (szerk.): Interpreters’ Dictionary of the Bible, I. kötet (Nashville), 27.

Craigie, R C. (1983): „The Tablets from Ugarit and their Importance fór Biblical Studies”, BAR 9:5, 62-73.

Crawford, H. (1991): Sumer and the Sumerians (Cambridge)

Crawford, H. (1992): „Patterns ofTrade in Mesopotamia 3,500-2,500 BC”, Dilmun, 15; 17-21.

Cross, E M. (1972): „The Stele Dedicated to Melcarth by Ben-Hadad of Damascus”, BASOR, 205; 36-42.

Curtis, J. (1993): Early Mesopotamia and Irán: Contact and Conflict 3500-1600 BC, (London)

D

Dalley, S. (ford.) (1989): Myths from Mesopotamia: Creation, The Flood, Gilgamesh and Others (Oxford) Davies, G. I. (1988): „Solomonic Stables at Megiddo After All?”, PEQ 120. (július-december), 130-141.

Derry, D. E. (1956): „The Dynastic Race in Egypt”, JEA, 42; 80-5.

Dever, W. G. (1984): „Asherah, Consort ofjahweh? New Evidence from Kuntillet Ajrud’n”, BASOR, 255;21-37.

Dorsey, D. A. (1991): The Roads and Highways of Ancient Israel (Baltimore)

Dunham, D. és Janssen, J. M. A. (1960): Semna Kumma (Boston)

Dussaud, R. (1925): „Dedicate d’une statute d’Osorkon I pár Eliba’al, roi de Byblos”, Syria, 6; 101-17.

Dyson, R. és Cuyler Young, T (1960): „The Solduz Valley, Irán: Pisdeli Tape”, Antiquity, 34; 19-28.

E

Edelman, D. (1985): „The ’Ashurites’ of Eshbaal’s State”, PEQ, 117. (július-december), 85-91.

Edwards, I. E. S. (1980): „The Early Dynastic Period in Egypt”, CAH, 1:2, 1-70.

Edwards, M. (1986): „’Urmia Ware’ and Its Distributíon in North-Western Irán”, Irán, 24; 57-78. Eigner, D. (1995): „A Palace of the Early 13űl Dynasty at Teli el-Dab’a”, Agypten und Levante, 5. Eissfeldt, O. (1975): „The Hebrew Kingdom”, CAH, IL2B; 537-605.

Emery, W. B. (1952): Saqqara and the Dynastic Race: An Inaugural Lecture delivered at University College London (London)

Emery, W. B. (1961): Archaic Egypt: Culture and Civilization in Egypt Five Thousand Years Ago (London)

Engelbach, R. (1943): „An Essay on the Advent of the Dynastic Race in Egypt and Its Consequences”, ASAE, 42; 193-221.

F

Fairbridge, R. W (1963): „Nile Sedimentation above Wadi Halfa during the last 20,000 years”, Kush, 11. 104-07.

Faulkner, R. O. (1969): The Ancient Egyptian Pyramid Texts, 2. kötet (Oxford)

Faulkner, R. O. (1972): The Ancient Egyptian Book of the Dead (New York)

Finkelstein, J. J. (1963): „The Antediluvian Kings: A University of California Tahiét”, JCS, 17; 39-51.

Finkelstein, J. J. (1966): „The Genealogy of the Hammurapi Dynasty”, JCS, 20; 95-118.

Finkelstein, I. (szerk.) (1993): Shiloh: The Archaeology of a Biblical Site (Jeruzsálem)

Finkelstein, I. és Na’aman (szerk.) (1994): From Nomadism to Monarchy: Archaeological and Historical Aspects of Early Israel (Jeruzsálem)

Finkelstein, I. és Silberman, N. A. (2001): The Bible Unearthed: Archaeology New Vision of Ancient Israel and the Origins of its Sacred Texts (New York). Magyarul: Biblia és Régészet, ford. Békési József, Gold Book, Debrecen, 2003.

Fisher, W. B. (szerk.) (1968): The Cambridge History oflran Volume 1: The Land oflran (Cambridge) Flanagan, J. W (1983): Succession and Genealogy in the Davidic Dynasty” in: H. B. Huffman et al. (szerk): The Quest fór the Kingdom of God: Studies in Honor of George E. Mendenhall (Winona Laké), 35-55.        <

Foster, B. R. (1995): From Distant Days: Myths, Tales, and Poetry of Ancient Mesopotamia (Bethesda,

Maryland)

Frankfort, H. (1944): „A Note on the Lady of the Birth”,JlVES, 3; 198-200.

Frankfort, H. (1948): Kingship and the Gods: A Study of Ancient Near Eastem religion as the Integration of Society and Nature (Chicago)

Frankfort, H. (1951): The Birth of Civilization in the Near East (London)

Freedman, D. N. (1992): Anchor Bible Dictionary (New York)

Friedman, R. és Adams, B. (szerk.) (1992): The Followers of Horus: Studies dedicated to Michael Allén Hoffman 1944-1990 (Oxford)

Fuchs, G. (1989): „Rock engravings in the Wadi el-Barramiya, Eastern Desert of Egypt”, The African Archaeological Review, 7; 127-153.

Fuchs, G. (1991): „Pstroglyphs in the Eastern Desert of Egypt: new finds in the Wadi el-Barramiya”, Sahara, 4; 59-70.

G

Gadd, C. J. (1937): „The Infancy of Mán in a Sumerian Legend: An Assyrian Parallel to an Incident in the Story of Semiramis”, Iraq, 4; 33-4.

Gardiner, A. H. (1944): „Horus the Behdetite”,JE4, 30; 23-60.

Gardiner, A. H. (1961): Egypt of the Pharaohs (London)

Garstang, J. (1930): „Jericho. Sir Charles Marston’s Expedition of 1931”, PEFQS, 129-32.

Garstang, J. és Garstang, J. B. E. (1940): The Story of Jericho (London)

Gelb, I. J. (1994): „The Name of Babylon” in: R. S. Hess és D. T Tsumura (szerk.): „I Studied Inscriptions from before the Flood”: Ancient Near Eastern Literary, and Linguistic Approaches to Genesis 1-n, 266-269.

George, A. (1999): The Epic of Gilgamesh: A New Translation (London)

Gifford, E. H. (ford.) (1903): Eusebius Pamphilis: Euangelicae Preparationis, XV könyv (London)

Goedicke, H. (1994): „Exodus: Myth or History?” in: M. Rowland (szerk.): Exodus: Myth or History. The ISIS Seminar Meeting of 19th October 1993 Held at the Institute of Archaeology, London (ISIS Occasional Publications, II. kötet, Basingstroke), 1-15.

Goff, B. L. (1963): Symbols of Prehistoric Mesopotamia (New Haven)

Gottwald, N. K. (1979): The Tribes ofYahweh (London)

Grant, M. (1984): The History of Ancient Israel (London)

Graves, R. és Patai, R. (1989): Hebrew Myths: The Book of Genesis (London, 1. kiad. 1964)

Grayson, A. K. (1972): Assyrian Royal Inscriptions, Volume 1: From the Beginning to Ashur-resha-ishi I (Wiesbaden)

Grayson, A K. (1976): Assyrian Royal Inscriptions, Volume 2: From Tiglath-pileser 1 to Ashur-nasir-apli II (Wiesbaden)

Greenberg, M. (1955): The Hab/piru (New Haven)

Greenfield, J. C. (1984): „A Touch of Edén” in: Orientalia J. Duchesne-Guillemin Emerito Oblata (Hommages et Opera Minorá 9, Leiden), 219-24.

Griffith, E Ll. (1898): Hieratic Papyri from Kahun and Gurob, II. kötet (London)

H

Habachi, L. (1954): „Khatá’na - Qantir: Importance”, ASAE, 52., 443-559.

Hall, H. R. (1922): „The Discoveries At Teli el-Obeid In Southern Babylonia, And Somé Egyptian Comparisons”,/E>l, 8; 241-57.

Hall, H. R. (1923): „Ur and Eridu: The British Museum Excavations of 1919”, JEA, 9, 177-195.

Halio, W H. (1971): Encyclopaedia Judaica (New York)

Halio, W. W. és Simpson, W. K. (1971): The Ancient Near East: A History (San Diego)

Hamza, M. (1930): „Excavations of the Department of Antiquities at Qantir (faűs Distnet), (Szezon, 1928. május 21.-július 7.), ASAE, 30; 31-68.

Harpur, J. (szerk.) (1987): GreatEvents ofBiblie Times (London)

Hawkins, J. D. (1979): „The Origin and Dissemination of Writing in Western Asia”, in: P R. S. Moorey: The Origins of Civilization, 128-66.

Hayes, W C. (1970): „Chronology: I, Egypt - To The End Of The Twentieth Dynasty”, CAH, 1:1; 173-193.

Hayes, J. és Miller, M. (1986): A History of Ancient Israel and Judah (Philadelphia)

Healey, J. F. (ford.) (1991): Pliny The Elder: Natural History: A Selection (London)

Healy, M. (1993): Qadesh 1300 BC (London)

Heide, M. és van der Veen, P. G. (1999): ,3 Test of Time and Comparative Semitism”, JACF, 8; 31-42.

Heidel, A. (1942): The Babylonian Genesis: The Story ofCreation (Chicago, 2. kiadás, 1951)

Heidel, A. (1946): The Gilgamesh Epic and Old Testament Parallels (Chicago)

Helck, W. (1978): „Ein indirekter Beleg für die Benutzung des leichten Streitwagens in Ágypten zu ende dér 13. Dynastie”,JA£S, 37; 337-40.

Heller, J. (1958): „Dér NameEw”, An. Or., 26; 636-56.

Henrickson, E. F. (1985): „An Updated Chronology of the Early and Middle Chalcolithic of the Central Zagros Highlands, Western Irán”, Irán, XXIII; 63-108.

Henzberg, H. (1965): Die Sámuel Bucher (Göttingen)

Herrman, G. (1968): „Lapis lazuli: the early phases of its trade”, Iraq, 30; 21-57.

Herzog, C. és Gichon, M. (1978): Battles of the Bible (London)

Hess, R. S. (1993):dwiűmfl Personal Names (Winona Laké)

Hess, R. S. (1994): „One Hundred Fifty Years of Comparative Studies on Genesis 1-11: An OverView”, in: R. S. Hess és D. T Tsumura (szerk.): „I Studied Inscriptions from before the Flood”: Ancient Near Eastern, Literary, and Linguistic Approaches to genesis 1-11”, 3-26.

Hess, R. S. (1994): „The Genealogies of Genesis 1-11 and Comparative Literature”, in: R. S. Hess és D. T Tsumura (szerk.): „I Studied Inscriptions from before the Flood”: Ancient Near Eastem, Literary, and Linguistic Approaches to genesis 1~11 ”, 58-72.

Heyerdahl, T. (1980): The Tigris Expedition: In Search of Our Beginnings (London)

Hobbs, J. J. (1996): Mount Sinai (Kairó)

Hoflman, M. A. (1984): Egypt Before the Pharaohs (New York)

Hoffmeier, J. K. (1996): Israel in Egypt: The Evidence fór the Authenticity of the Exodus Tradition (Oxford)

Horowitz, W. és Shaffer, A. (1992): „A Fragment of a Letter from Hazor”, IEJ, 42; 165-166.

Huehnergard, J. (1995): Semitic Languages, in: J. M. Sasson (szerk.): Civilisations of the Ancient Near Tasi, IV kötet, 2117-34.        <        .

Hughes, J. (1990): Secrets of the Times: Myth and History in Biblical Chronology (Sheffield)

Hughes, D. R. és Brothwell, D. R. (1970): „The Earliest Populations of Mán in Europe, Western Asia and Northern Africa”, CAH, 1:1, 156-172.

I

Ibrahim, M. és Rohl, D. M. (1988): „Apis and the Serapeum”, JACF, 2; 6-26.

Irving, C. (1979): Crossroads of Civilization: 3000 Years ofPersian History (London)

Ishida, T (1977): The Royal Dynasties in Ancient Israel (New York)

Izady, M. R. (1992): The Kurds -A Concise Handbook (London)

J

Jacobsen, T (1939): The Sumerian King List (Chicago)

Jacobsen, T. (1980): Sumer, in: A. Cotterell (szerk.): The Penguin Encyclopedia of Ancient Civilizations, 72-108.

Jacobsen, T. (1994): „The Eridu genesis”, in: R. S. Hess és D. T. Tsumura (szerk.): „I Studied Inscriptions from before the Flood”: Ancient Near Eastem, Literary, and Linguistic Approaches to Genesis 1-11”, 129-42.        '        ’        ‘

James, R et al. (1991): Centuries ofDarkness (London)

Jansen-Winkeln, C. (1999): „Dating the Beginning of the 22nd Dynasty”,J4CF, 8; 17-21.

Jelinkova, E. A. E. (1962): „The Shebtiw in the temple at Edfu”, ZÁS, 87; 41-54.

Johnson, P (1980): The Seacraft of Prehistory (London)

Jones, A. (1990): Jones’ Dictionary of Old Testament Proper Names (első kiadása 1856-ban) (Grand Rapids)

Jones, T B. (szerk.) (1969): The Sumerian Problem (New York)

Jones, W. H. S. (ford.) (1980): Pliny, The Elder: Natural History, VI. könyv (Cambridge, Massa- chusetts)

Jonsson, C. O. (1987): „The Foundations of the Assyro-Babylonian Chronology”, C and Review, 9; 14-23.

K

Kammenhuber, A. (1968): Die Arier im Vorderen Orient (Heidelberg)

Kantor, H. J. (1944): „The Finai Phase of the Predynastic Culture”,JNES, 3; 110-148.

Kantor, H. J. (1949): Baumgartel (1947) recenziója, A/A, 53; 76-79.

Kantor, H. J. (1952): „Further Evidence for Early Mesopotamian Relations with Egypt”, JNES, 11; 239-50.

Kantor, H. J. (1954): „The Relative Chronology of Egypt and its Foreign Correlations Before the Laté Bronzé Age”, Chronologies in Old World Archaeology, 1-46.

Keel, O. (1978): The Symbolism of the Biblical World: Ancient Near Eastem Iconography and the Book of Psalms (London)

Kelley, A. L. (1974): „The Evidence of Mesopotamian influence in Pre-dynastic Egypt”, Newsl. Soc. Study Egypt. Ant., 4; 2-22.

Kelley, A. L. (1983): „A review of the evidence concerning early Egyptian ivory knife handles”, The Ancient World, 6; 95-102.

Kemp, B. J. (1967): „The Egyptian lsl Dynasty royal cemetery, Antiquity, 41; 22-32.

Kemp, B. J. (1989): Ancient Egypt: Anatomy of a Civilization (London)

Kempinski, A. (1974): „Teli el-Ajjul - Beth-Aglayim or Sharuhen?”, IEJ, 24; 145-52.

Kempinski, A. (1983): Syrien und Palastina (Kanaan) in dér letzten Phase dér Mittelbronze IIB-Zeit (1650-1570 v. chr.) (Wiesbaden)

Kempinski, A. (1988): „Jacob in History”, BAR, 14:1; 42-47.

Kenyon, K. M. és J. W. Crowfoot et al. (1957): The Objectsfrom Samaria (London)

Kenyon, K. M. (1957): Diggingup Jericho (London)

Kenyon, K. M. (1960): Archaeology in the Holy Land (London)

Kenyon, K. M. (1963): „Excavations in Jerusalem, 1962”, PEQ 95; 7-21.

Kenyon, K. M. (1965): „Excavations in Jerusalem, 1964”, PEQ, 97; 13-14.

King, L. W. (1969): „History of Sumer and Akkad” in: T. B. Jones (szerk.): The Sumerian Problem, 50-62.

Kitchen, K. A. (1971): „Punt and how to get there”, Orientalia, 40; 184-207.

Kitchen, K. A. (1973): The Third Intermediate Period in Egypt (Warminster)

Kitchen, K. A. (1982): Pharaoh Triumphant (Warminster)

Kitchen, K. A. (1987): „The Basics of Egyptian Chronology in Relation to the Bronzé Age”, in: P Aström (szerk.): HML?; 35-55.

Kitchen, K. A. (1992): Az Exodusz könyvéhez írt tanulmány in: D. N. Freedman (szerk.): Anchor Bible Dictionary, II. kötet (New York); 702-707.

Kitchen, K. A. (1993): „The Land of Punt”, in: T. Shaw et al. (szerk): The Archaeology of Africa, 587-608.

Kitchen, K. A. (1993): „Genesis 12 to 50 in the Near Eastern World”, in: R. S. Hess, et al. (szerk.):

He Swore an Oath: Biblical Themes from Genesis 12 to 50, 67-92.

Knudtzon, J. A. (1915): Die el-Amama Tafeln (Lipcse, 2. kiadás, 1978)

Kovács M. G. (ford.) (1985): The Epic of Gilgamesh (Kalifornia). Magyarul: Gilgames - Agyagtáblák üzenete - Ékírásos akkád versek, ford. Rákos Sándor, Kriterion, Bukarest, 1986.

Kramer, S. N. (1952): Enmerkar and the Lord of Aratta (Philadelphia)

Kramer, S. N. (1956): From the Tablets of Sumer (History Begins at Sumer) (Indián Hills, új, bővített kiadás, Philadelphia, 1981)

Kramer, S. N. (1963): The Sumerians: Their History, Culture, and Character (Chicago)

Kramer, S. N. (1968): „The »Babel ofTongues«: A Sumerian Version”, JA OS, 88; 108-11.

Kramer, S. N. (1969): „Sumerian Myths and Epic Tales”, in: J. B. Pritchard (szerk.): ANET, 3. kiadás, 37-59.

Kramer, S. N. és Maier, J. (1989): Myths of Enki, the Crafty God (New York)

Kramer, S. N. (1948): „New Light on the Early History of the Ancient Near East”, AJA, 52; 156-64.

Kuhrt, A. (1995): The Ancient Near East c. 3000-330 BC, I. kötet (London)

Külling, S. R. (1996): Are the genealogies in Genesis 5 and 11 historical and complete, that is, without gaps?

(Riehen)

L

Lambert, W. G. és Millard, A. R. (1969): Atra-kasis: The Babylonian Story ofthe Flood (Oxford)

Landstrom, B. (1970): Ships of the Pharaohs (London)

Láng, D. M. (1980): „Urartu and Armenia”, in: A. Cotterell (szerk.): The Penguin Encyclopedia of Ancient Civilizations, 117-122.

Langdon, S. H. (1921): „The Early Chronology of Sumer and Egypt and the Similarities in Their Culture”, JEA, 7; 133-153.

Langdon, S. H. (1923): Historical Inscriptions, Containing Principally the Chronological Prism, W-B 444, (Oxford Editions of Cuneiform Texts, II., London)

Langdon, S. és Fotheringham, J. K. (1928): The Venus Tablets of Ammizaduga (London)

Leclant, J. és Yoyotte, J. (1952): „Notes d’Histoire et de Civilisation Éthiopienne”, BIFAO, 51; 1-39. Legrain, G. (1897): „Deux steles trouvees a Karnak en fevrier 1897”, ZÁS, 35; 13-16.

Legrain, G. (1914): Catalogue Généről des Antiquités Égyptiennes du Musée du Caire: Statues et Statuettes, III. kötet (Kairó).

Lehmann, J. (1977): The Hittites (London)

Lenzen, H. J. (1968): Uruk-Warka, XXIV kötet (Berlin)

Lichtheim, M. (1973): Ancient Egyptian Literature, Volume I: The Old and Middle Kingdoms (Berkeley)

Lichtheim, M. (1976): Ancient Egyptian Literature, Volume II: The New Kingdom (Berkeley)

Lloyd, S. (1984): The Archaeology of Mesopotamia: From the Old Stone Age to the Persian Conquest (átdolgozott kiadás, London)

Luckenbill, D. D. (1926): Ancient Records of Assyria and Babylon, I. kötet (Chicago)

Luckenbill, D. D. (1927): Ancient Records of Assyria and Babylon, II. kötet (Chicago)

M

Mackenzie, D. A. (1915): Mythology ofthe Babylonian People (London)

Magnusson, M. (1977): BC: The Archaeology ofthe Bible Lands (London)

Majer, J. (1992): „The Eastem Desert and Egyptian Prehistory”, in: R. Friedman és B. Adams (szerk.): The Followers ofHorus: Studies dedicated to Michael Allén Hoffman 1944-1990, 227-34.

Maiamat, A. (1958): „The Kingdom of Dávid and Solomon in its Contact with Aram Naharaim”, BA, 21:4, 96-102.

Maiamat, A. (1994): „King Lists of the Old Babylonian Period and Biblical Genealogies”, in: R. S. Hess és D. T. Tsumura (szerk.): „1 Studied Inscriptions from before the Flood”: Ancient Near Eastem, Literary, and Linguistic Approaches to genesis 1-11”, 183-200.

Mallowan, M. E. L. (1964): „Noah’s Flood Reconsidered”, Iraq, 26; 62-82.

Mallowan, M. E. L. (1970): „The Development of Cities From Al-Ubaid to the End of Uruk 5”, CAH, 1:1, 327-462.

Mazar, B. (1963): „The Military Élite of King Dávid”, VT, 13. (Leiden), 310-20.

Mazar, A (1986): The Early Biblical Period (Jeruzsálem)

Mazar, A. (1990): Archaeology of the Land of the Bible: 10000-586 BCE (New York)

Mazar, A. (szerk.) (2001): Studies in the Archaeology ofthe Iron Age in Israel and Jordán (Sheffield)

McCall, H. (1990): Mesopotamian Myths (London)

McCarter, P K. (1984): 11. Sámuel: A New Translation with Introduction Notes and Commentary (Anchor Bible, New York)

McCarter, P K. (1986): „The Historical Dávid”, Interpretation, 40:2; 117-29.

McGovern, R et al (1993): „The Laté Bronzé Egyptian Garrison at Beth Shan: Glass and Faience Production and Importation in the Laté New Kingdom”, BASOR, 290/91; 1-28.

Mellaart, J. (1970): „The Earliest Settlements in Western Asia from the Ninth to the End of the Fifth Millennium B. C.”, CAH, 1:1; 248-303.

Mellaart, J. (1979): „Early Urban Communities in the Near East, c. 9000-3400 BC” in: R R. S. Moorey (szerk.): The Origins of Civilization, 22-33.

Mendenhall, G. (1973): The Tenth Generation (Baltimore)

Meyers, E. M. (1997): The Oxford Encyclopedia of Archaeology in the Near East (New York)

Michalowski, R (1995): „Sumerian Literature: An OverView”, in: J. M. Sasson. (szerk.): Civilisations of the Ancient Near East, IV. kötet, 2279-91.

Millard, A. R. (1984): „The Etymology of Edén”, VT, 34; 103-6.

Millard, A. R. (1994): „A New Babylonian »Genesis« Story”, in: R. S. Hess és D. T Tsumura (szerk.): „I Studied Inscriptions from before the Flood”: Ancient Near Eastem, Literary, and Linguistic Approaches to genesis 1-11”, 114-28.

Miller, J. M. (1974): „Saul’s Rise to Power”, Catholic Biblical Quarterly, 36; 160-64. és 173-4.

Miller, J. M. (1975): „Geba/Gibeah of Benjámin”, VT, 25, 145-66.

Miller Jr., R D. (1994): „Eridu, Dunnu, and Babel: A Study in Comparative Mythology”, in: R. S. Hess és D. T. Tsumura (szerk.): „I Studied Inscriptions from before the Flood”: Ancient Near Eastern, Literary, and Linguistic Approaches to genesis 1-11”, 143-68.

Mitchell, W. A. (1990): „Ancient Astronomical Observations and Near Eastern Chronology”, JACF, 3; 18-20.

Moorey, E R. S. (1993): „Irán: A Sumerian El-Dorado?” in: J. Curtis (szerk.): Early Mesopotamia and Irán: Contact and Conflict 3500-1600 BC, 31-43.

Mórán, W. L. (1992): The Amarna Letters (John Hopkins, Baltimore)

Mórán, W. (1995): „The Gilgamesh Epic: A Masterpiece from Ancient Mesopotamia”, in: J. M. Sasson (szerk.): Civilisation of the Ancient Near East, IV kötet, 2327-36.

Morkot, R. G. (2000): The Balek Pharaohs: Egypt’s Nubian Rulers (London)

Moscati, S. (1973): The World ofthe Phoenicians (London)

Mullen Jr., E. T (1980): The Divine Council in Canaanite and Early Hebrew Literature (HSM 24, Chico, Cal.)

Murnane, W. J. (1977): Ancient Egyptian Coregencies (Chicago)

N

Na’aman, N. (1986): „Habira and Hebrews: the Transfer of a Social Term o the Literary Sphere, JNES, 45:4, 271-88.

Naville, E. (1885): The Store-City of Pithom and the Route ofthe Exodus (London)

Naville, E. (1887): The Shrine of Sajt el-Henneh and the Land of Goshen (London)

Negev, A. (szerk.) (1986): The Archaeological Encyclopedia ofthe Holy Land (New York)

Newberry, P E. (1943): „Co-regencies of Ammenemes III, IV and Sebeknofra”,JK4, 29; 74-75.

Newgrosh, B. et al (1994): „The el-Amarna Letters and Israelite History”, JACF, 6; 33-64.

Newgrosh, B. (1999): „The Chronology of Ancient Assyria Re-assessed”, JACF, 8; 78-106.

Newton, I. (1987): The Chronology of the Ancient Kingdoms Amended (London)

Nissen, H. J. (1987): „The chronology of proto- and early historic periods in Mesopotamia and Susiana”, in: O. Aurenche et al (szerk.): Chronologies du Proche-Orient, 607-14.

Nissen, H. J. (1993): „The Context of the Emergence of Writing in Mesopotamia and Irán”, In: J. Curtis (szerk.): Early Mesopotamia and Irán: Contact and Conflict 3500-1600 BC, 54-71.

Noth, M. (1928): Israelitische Personennamen (Stuttgart)

Noth, M. (1938): „Die Wege dér Pharaonenheere in Palástina und Syrien: IV Die Schoschenkliste”, ZDPV, 61; 277-304.

Noth, M. (1958): The History of Israel (London)

o

Oates, J. (1960): „Ur and Eridu, the Prehistory”, Iraq, 22; 32-50.

Oates, J. (1960): „Ur and Eridu, the Prehistory”, in: T. B. Jones (szerk.): The Sumerian Problem, 126-34.

Odelian, O. és Séguineau, R. (1981): Dictionary of Proper Names and Places in the Bible (London)

Oldfather, C. H. (ford.) (1931): Diodorus Siculus (London)

Oppenheim, A. L. (1969): „Texts from the Beginnings to the First Dynasty of Babylon”, in: J. B. Pritchard (szerk.): ANET, 263-317.

p

Papke, W. (1993): Die geheime Botschaft des Gilgamesh: 4000 Jahre alté astronomische Aufzeichnungen entshlüsselt (Augsburg)

Pardee, D. és Swerdlow (1993): „Nőt the earliest solar eclipse”, Nature, 363; 406.

Parker, R. A. (1950): Calendars ofAncient Egypt (Chicago)

Partridge, R. (1996): Transport in Anclent Egypt (London)

Payne, J. C. (1968): „Lapis lazuli in early Egypt”, Iraq, 30; 58-61.

Peet, T. E. (1915): „The Art of the Predynastic Period”,/£>4, 2; 88-94.

Petrie, W. M. E (1894): A Histroy of Egypt, 1. rész (London)

Petrie, W. M. E (1896): Koptos (London)

Petrie, W. M. E (1900): The royal tombs of the first dynasty, I. kötet (London)

Petrie, W. M. E (1901): The royal tombs of the first dynasty II. kötet (London)

Petrie, W. M. E (1906): Researches in Sinai (London)

Petrie, W. M. E (1939): The Making of Egypt (London)

Petrie, W. M. E és Quibell, J. E. (1896): Naqada and Ballas (London)

Pitard, W. T (1987): Ancient Damascus (Winoan Laké)

Pitard, W. T (1988): „The Identity of Bir-Hadad of the Melqart Stela”, BASOR, 272; 3-21.

Poebel, A. (1942): „The Assyrian Ring List írom Khorsabad”, /ATS, 1:3; 247-306.

Poebel, A. (1943): „The Assyrian King List from Khorsabad - Concluded”, JATS, 2; 56-90.

Porada, E. (1993): „Seals and Related Objects from Early Mesopotamia and Irán”, in: J. Curtis (szerk.): Early Mesopotamia and Irán: Contact and Conflict 3500-1600 BC, 44-53.

Porter, R. (1999): „The Generálion Game” JACF, 8; 26-30.

Porter, R. (1999): „The írón Age and the New Chronology”,J4CF, 8; 66-77.

Posener, G. (1939): „Nouveaux Textes Hiératiques de Proscription”, in: R. Dussaud: Mélanges Syriens offerts a M. René Dussaud, I. kötet, 313-17.

Posener, G. (1940): Princes et Pays D’Asie et de Nubie (Brüsszel)

Postgate, J. N. (1992): Early Mesopotamia: Society and Economy at the Dawn ofHistory (London)

Potts, T. (1994): Mesopotamia and the East (Oxford)

Pritchard, J. B. (1969): Ancient Near Eastem Texts Relating to the Old Testament (Princeton)

Pritchard, J. B. (szerk.) (1974): Solomon and Sheba (London)

Q

Quibell, J. E. (1898): The Ramesseum (London)

Quibell, J. E. és Green, E W. (1902): Hierakonpolis, 2 kötet (London)

Quirke, S. (1990): The Administration of Egypt in the Laté Middle Kingdom (New Maidén)

R

Raikes, R. L. (1966): „The Physical Evidence fór Noah’s Flood”, Iraq, 28; 52-63.

Rainey, A. (1978): El Amarna tablets 257-379 - Supplement to J. A. Knudtzon: Die El Amarna Taffeln,

2. átdolgozott kiadás (Neukirchen-Vluyn)

Rawlinson, G. (1889): History of Phoenicia (London)

Redford, D. B. (1984): Akhenaten: The Heretic King (Princeton)

Redman, C. L. (1978): The Rise of Civilization: From Early Farmers to Urban Society in the Ancient Near East (San Francisco)

Reeves, N. (2001): Akhenaten: Egypt’s False Prophet (London)

Reiner, E. (1961): „The Etiological Myth of the »Seven Sages«, Or, 30; 1-11.

Renfrew, C. (1987): Archaeology and Language: The Puzzle of Indo-European Origins (London)

Reymond, E. A. E. (1969): The Mythical Origin ofEgyptian Temple (New York)

Rice, M. (1985): The Search for the Paradise Land (London)

Rice, M. (1990): Egypt’s Making: The Origins ofAncient Egypt 5000-2000 BC (London)

Richards, L. O. (1985): New International Encyclopedia of Bible Words (Grand Rapids)

Roaf, M. (1990): Cultural Atlas of Mesopotamia and the Ancient Near East (New York)

Robins, G. (1994): „Women and Children in Peril: Pregnancy, Birth and Infant Mortality in Ancient Egypt”, KMT, 5:4; 24-35.

Rohl, D. M. (1985): „Forum”, SIS Workshop, 6:2; 21-26.

Rohl, D. M. (1990): „The Early Third Intermediate Period: Somé Chronological Considerations”, JACF, 3; 45-69.

Rohl, D. M. (1992): „A Test of Time: The New Chronology of Egypt and its Implications fór Biblical Archaeology and History”, J4CF, 5; 30-58.

Rohl, D. M. (1992): „Somé Chronological Conundrums of the 21sl Dynasty”, in. Agypten und Levante, 3; 137-39.        '

Rohl, D. M. (1992): „The Length of Sojoum in Egypt”, C and C Workshop, 1992:1; 48-49.

Rohl, D. M. (1995): A Test ofTime: The Bible - From Myth to History (London). Magyarul: Fáraók és királyok: a Biblia - a mítosztól a történelemig, ford. Vágó Tímea, Gold Book, Debrecen, 2001.

Rohl, D. M. (1998): Legend: The genesis of Civilisation (London). Magyarul: legendás civilizációk, ford.

Vágó Tímea, Gold Book, Debrecen, 2000.

Rohl, D. M. (1999): „Biblical Archaeology: Time to Iliink Again?”, JACF, 8; 7-12.

Rohl, D. M. (1999): „Kenneth Kitchen’s Atom Bomb”, JACF, 8; 43-47.

Rohl, D. M. (1999): „Absence of Evidence is nőt Evidence of Absence”, JACF, 8; 47-49.

Rohl, D. M. (1999): „The Monster in Philippe Brissaud’s Nightmares”, JACF, 8; 50-56.

Rohl, D. M. (szerk.) (2000): The Followers of Horus: Eastem Desert Survey Report (Abingdon)

Rohl, D. M. és James, E (1983): „An Alternative to the Velikovskian Chronology of Ancient Egypt: A Preview of Somé Recent Work in the Fíeld of Ancient History”, SIS Workshop, 5:2; 12-21.

Rohl, D. M. és Newgrosh, B. (1988): „The el-Amama letters and the New Chronology”, C and C Review, 10; 33-34.

Ross, J. (1967): „Gezer in the Teli el-Amarna Letters”, BA, 30; 62-70.

Roux, G. (1964): Ancient Iraq (Middlesex)

Roux, G. (1969): Ancient Iraq, in: T B. Jones (szerk.): The Sumerian Problem, 134-138.

Rowley, H. H. (szerk.) (1969): New Atlas of the Bible (London)

Rowton, M. B. (1970): „Ancient Western Asia”, CAH, 1:1; 193-239.

Rundle Clark, R. T (1959): Myth and Symbol in the Ancient Egypt (London)

Ryan, W. és Pitman, W. (1998): Noah’ Flood: The New Scientific Discoveries About the Event That Changed History (New York)

S

Sáfár, E et al (1981): Eridu, (Bagdad)

Saggs, H. W. E (1984): The Might That Was Assyria (London)

Saggs, H. W. F. (1989): Civilization Before Greece and Romé (London)

Saggs, H. W. E (1995): Babylonians (London)

Saleh, A. A. (1969): „The So-called »Primeval Hill« and other Related Elevations in Ancient

Egyptian Mythology”, MDAIK, 25; 110-20.

Sasson, J. M. (szerk.) (1995): Civilizations of the Ancient Near East, IV kötet (New York)

Sassoon, J. (1993): From Sumer to Jerusalem: The Forbidden Hypothesis (Oxford)

Sawyer, J. F. A. és Stephenson, E R. (1970): „Literary and Astronomical Evidence fór a Totál Eclipse of the Sun Observed in Ancient Ugarit on 3 May 1375 BC”, BSOAS, 33; 467-89.

Schaeffer, C. E A. (1948): Stratigraphie comparée et chronologie de l’Asie occidentale (lile et He millénaires) (Oxford)

Schley, D. G. (1989): Shiloh: A Biblical City in Tradition and History (JSOT Supplement Series 63, Sheffield)

Schmidt, B. B. (1995): „Flood Narrative of Ancient Western Asia”, in: J. M. Sasson (szerk.): Civilisations of the Ancient Near East, IV köt; 2337-51.

Séguineau, R. és Odelain, O. (1978): Dictionary of Proper Names and Places in the Bible (London)

Seligman, C. G. (1934): Egypt and Negro Africa: A Study in Divine Kingship (London)

Sethe, K. H. (1904): „Dér Name Sesostris”, ZÁS, 41; 43-57.

Sethe, K. (1908-1922): Die altagyptischen Pyramidentexte, 4 kötet (Lipcse)

Seton-Williams, M. V (1988): Egyptian Legends and Stories (London)

Shaw, I. és Nicholson, P (1995): British Museum Dictionary of Ancient Egypt (London)

Shea, W. H. (1977): „Adam in Ancient Mesopotamian Traditions”, AUSS, 15; 39.

Shiloh, Y (1979): The Proto-Aeolic Capital and Israelite Ashlar Masonry (Qedem, 11, Jeruzsálem)

Shiloh, Y. (1981): „The City of Dávid Archaeological Project: The Third Season, 1980”, BA, 44; 161-70.

Simons, J. (1994): „The »Table of Nations« (Genesis 10): Its General Structure and Meaning”, in: R. S. Hess és D. T. Tsumura (szerk.): „I Studied Inscriptions from before the Flood”: Ancient Near Eastern, Literary, and Linguistic Approaches to genesis 1-11”, 234-53.

Singer, I. (1985): „The Beginning of Philistine Settlement in Canaan and the Northern Boundary of Philistia”, TelAviv, 12:2; 109-22.

Singer, I. (1994): „Egyptians Canaanites, and Philistines in the Period of the Emergence of Israel”, in: Finkelstein és Na’aman (szerk.) (1994), 282-338.

Smith, G. (1874): „The Chaldean Account of the Deluge”, Transactions of the Society of Biblical Archaeology, 2; 213-34.

Smith, G. A. (1894): The Historical Geography of the Holy Land (London)

Smith, H. S. (1992): „The Making of Egypt: A Review of the Influence of Susa and Sumer on Upper Egypt and Lower Nubia in the 4dl Millenium B. C.”, in: R. Friedman és B. Adams (szerk.): The Followers ofHorus. Studies Dedicated to Michael Allén Hoffman (Oxford), 235-46.

Smith, S. (1922): „The Relation of Marduk, Ashur, and Osiris”, JEA, 8; 41-4.

von Sódén, W. (1966): Akkadisches Handworterbuch (Wiesbaden)

Soggin, J. A. (1984): A History of Israel (London)

Speiser, E. A. (1930): Mesopotamian Origins (Philadelphia)

Speiser, E. A. (1950): „The Sumerian Problem Reviewed”, Hebrew Union College Annual, 23; 339-55.

Speiser, E. A. (ford.) (1969): „Akkadian Myths and Epics”, in: J. B. Pritchard (szerk.): Ancient Near Eastern Texts: Relating to Old Testament, 60-119.

Speiser, E. A. (1969): „The Beginnings of Civilization in Mesopotamia”, in: T. Jones (szerk.): The Sumerian Problems,

Speiser, E. A. (1969): „The Sumerian Problem Reviewed”, in: T. Jones (szerk.): The Sumerian Problem, 93-124.

Speiser, E. A. (1994): „The Rivers of Paradise” in: R. S. Hess és D. T Tsumura (szerk.): „I Studied Inscriptions from before the Flood”: Ancient Near Eastern, Literary, and Linguistic Approaches to Genesis 7-77”, 175-82.

Speiser, E. A. (1994): „In Search of Nimród” in: R. S. Hess és D. T Tsumura (szerk.): „I Studied Inscriptions from before the Flood”: Ancient Near Eastern, Literary, and Linguistic Approaches to genesis 7-77”, 270-77.

Spencer, A. J. (1993): Early Egypt: The Rise of Civilisation in the Nile Valley (London)

Stager, L. E. (1982): „The Archaeology of the East Slope of Jerusalem and the Terraces of the Kidron’JAES, 41; 111-21.

Stager, L. E. (1990): „Shemer’s Estate”, BASOR, 277/8; 93-107.

Stamm, J. J. (1960): „Dér Name Dávid”, Supplementto VT 7 (Leiden), 175-81.

Steiner, M. L. (1994): „Redating the Terraces of Jerusalem”, IEJ, 44; 13-20.

Steiner, M. L. (1999): „Problems of Synthesis”, JACF, 8; 12-13.

Stern, E. (szerk.) (1993): The New Encyclopedia of Archaeological Excavations in the Holy Land (New York) Stevenson Smith, W. (1962): „The land of Punt”, JARCE, 1; 59-60.

Stock, H. (1942): Studien zűr Geschichte und Archaologie dér 13. bis 17. Dynastie Ágyptens, unter besonderer Berücksichtigung dér Scarabaen dieser Zwischenzeit (ÁF 12)

Strabo: Histories, XVII. könyv.

Strong, J. (1896): The Exhaustive Concordance of the Bile (New York)

Sturgis, M. (2001): ItAint Necessarily So: Investigating the Truth of the Biblical Pást (London)

T

Teissier, B. (1987): „Glyptic Evidence fór a Connection Between Irán, Syro-Palestine and Egypt in the Fourth and Third Millennia”, Irán, 25; 27-54.

Thiele, E. R. (1983): The Mysterious Numbers of the Hebrew Kings (Grand Rapids)

Thompson, T L. (1992): Early History of the Israelite People: From the Written and Archaeological Sources (Leiden)

Thompson, T L. (1999): The Bible in History: How Writers Create a Pást (London)

Trigger, B. G. et al (1983): Ancient Egypt: A Social History (Cambridge)

Tsevat, M. (1954): „The Canaanite God Salah”, VT, 4; 41-49.

Tsevat, M. (1975): „Ishbosheth and Congeners: The names and their Study”, HUCA, 46; 71-87.

Tsumura, D. T. (1994): „Genesis and Ancient Near Eastem Stories of Creation and Flood: An Introduction”, in: R. S. Hess és D. T. Tsumura (szerk.): „I Studied Inscriptions from before the Flood”: Ancient Near Eastem, Literary, and Linguistic Approaches to genesis 1-11”, 27-57.

Tsumura, D. T (1994): „The Earth in Genesis 1” in: R. S. Hess és D. T Tsumura (szerk.): „I Studied Inscriptions from before the Flood”: Ancient Near Eastem, Literary, and Linguistic Approaches to genesis 1-11”, 310-28.

u

Ussishkin, D. (1980): „Was the »Solomonic« City Gate at Megiddo Built by King Solomon?”, BASOR, 239; 1-18.

Ussishkin, D. (1990): „Notes on Megiddo, Gezer, Ashdod, and Tel Batash in the Tenth to Ninth Centuries B. C.”, BASOR, 277/278; 71-91.

V

Valloggia, M. (1974): „Les Vizirs des XI' et XII' Dynasties”, BIFAO, 74; 123-34.

de Vaux, R. (1978): The Early History of Israel, I—II. kötet (London)

van der Veen, R G. (1989): I Sámuel and the Habiru-Problem (Leuven); A Leuveni Envagélikus Teológiai Karra beadott, a teológiai licenciátus megszerzéséhez szükséges dolgozat.

van der Veen, R G. (1990): „The el-Amarna and the Early Monarchy in Israel”,JACF, 3; 72-78.

van der Veen, R G. (1993): „The Habiru as the Ibrim of I Sámuel and the Implications fór the „New Chronology”, C and C Review, 15; 33.

van der Veen, R G. (1999): „The Kingdom of Labayu”,/4CF, 8; 14-16.

van der Veen, R G. (1999): „The Name Shishak”,/4CF, 8; 22-25.

Van der Veen, R G. és Zerbst, U. (2002): Biblische Archdologie and Sheideweg? (Holzgerlingen)

Velikovsky, I. (1952): Ages in Chaos (London)

Vercoutter, J. (1966): „Semna South Fort and the Records of Nile Levels at Kumma”, Kush, 14; 125-164.

w

Waddell, W. G. (1971): Manetho, Loeb Classical Library (London)

Walker, C. B. F. (1987): Reading the fíist: Cuneiform (London)

Walker, C. B. E (1989): „Eclipse seen at ancient Ugarit”, Nature, 338; 204-05.

Walker, R. A. (1987): The Garden ofEden (Rhyl)

Wallenfels, R. (1983): „Redating the Byblian Inscriptions, JANES, 15; 79-118.

Walton, J. (1981): „The Antediluvian Section of the Sumerian King List and Genesis 5”, BA, 44.4; 207-08.

Ward, W. A. (1984): in: O. Tufnell: Studies on Scarab Seals, II. kötet (Warminster)

Weigall, A. E. P (1909): Travels in the Upper Egyptian Desert (London)

Weir, J. D. (1972): The Venus Tablets ofAmmizaduga (Isztambul)

Weir, J. D. (1982): „The Venus Tablets: A Fresh Approach”,JHA, 13; 23-49.

Wenham, G. J. (1994): „Sanctuary Symbolism in the Garden of Edén Story”, in: R. S. Hess és D. T Tsumura (szerk.): „I Studied Inscriptions from Before the Flood”: Ancient Near Eastem, Literary, and Linguistic Approaches to Genesis 1-11 ”, 399-404.

Whiston, W. (ford.) (1960): Josephus: Complete Works (Glasgow)

Whitcomb, J. C. és Morris, H. M. (1961): The Genesis Flood: The Biblical Record and its Scientific Implications (Mitchigan)

Wightman, G. J. (1985): „Megiddo VIA-III: Associated Structures and Chronology”, Levant, 17; 117-29.

Wigram, W. A. és Wigram, E. T. A. (1922): The Cradle ofMankind: Life in Eastem Kurdistan (London) Wilkinson, R. H. (1985): „The Horus name and the form and significance of the serekh in the royal Egyptian titulary”,/SS£4, 15; 98-104.

Wilson, J. A. (1950): „The Hymn to the Aton”, ANET, 369-71.

Wilson, J. A. (1969): „Egyptian Myths, Tales, and Mortuary Texts”, in: J. B. Pritchard: ANET, 3. kiadás, 3-36.

Wilson, J. A. (1969): „Egyptian Hymns and Prayers”, in: J. B. Pritchard: ANET, 3. kiadás, 365-81.

Wilson, J. V K. (1985): The Legend of Etana (Warminster)

Wilson, R. R. (1975): „The Old Testament Genealogies in Recent Research”, JBL, 94; 169-89.

Wilson, R. R. (1977): Genealogy and History in the Biblical World (New Haven)

Winkler, E. and Wilfing, H. (1991): Teli el-Dab’a VI: Anthropológische Untersuchungen an den Skelettresten dér Kampagnen 1966-69, 1975-80, 1985 (Bécs)

Winkler, H. A. (1938-9): Rock Dravings of Southern Upper Egypt, 2 kötet (London)

Wiseman, D. J. (1994): „Genesis 10: Somé Archaeological Considerations”, in: R. S. Hess és D. T Tsumura (szerk.): „I Studied Inscriptions from before the Flood”: Ancient Near Eastem, Literary, and Linguistic Approaches to Genesis 1-11 ”, 254-65.

Wolkstein, D. és Kramer, S. N. (1983): Inanna: Queen ofHeaven and Earth (New York)

Wood, B. G. (1990): „Dating Jericho’s Destruction: Bienkowski is Wrong on All Counts”, BAR, 16:5; 45-49. és 68-69.

Wood, M. (1992): I^egacy: A Search fór the Origins of Civilization (London)

Woolley, C. L. (1954): Excavations at Ur (London)

Woolley, C. L. (1982): Ur „of the Chaldees”, új, átdolgozott kiadás (szerk. P R. S. Moorey) (London) Woolley, C. L. (1969): „The Sumerians”, in: T B. Jones (szerk.): The Sumerian Problem, 66-73.

Wright, G. E. (1966): „Fresh Evidence fór the Philistine Story”, BA, 29:3; 70-86.

Wyatt, N. (1981): „Interpreting the Creation and Fali Story in Genesis 2-3”, ZAW, 93; 19.

Yadin, Y. (1976): „Hazor” in: Avi-Yonah M. és Stem, E. (szerk.): Encyclopedia of Archaeological Excavations in the Holy Land, II. kötet (London), 474-95.

Yadin, Y (1976): „Megiddo” in: Avi-Yonah M. és Stern, E. (szerk.): Encyclopedia of Archaeological Excavations in the Holy Land, III. kötet (London), 830-56.

Young, D. A. (1995): The Biblical Flood: A Case Study of the Church’s Response to Extrabiblical Evidence (Michigan)

Young, T C. és Smith, P E. L. (1966): „Research in the Prehistory of Central Western Irán”, Science, 153; 386-91.

Yurco, F. J. (1986): „Merenptah’s Canaanite Campaign”,JARCE, 23; 189-215.

Yusuf Ali, A. (ford.) (1975): The Holy Qur’an (London)

Zadok, R. (1984): „The Origin of the Name Shinar”, Z4, 74; 240-244.

RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE

AF = Agyptologische Forschungen

AJA = American Journal of Archaeology

AJSL = American Journal of Semitic Languages and Literature

ANET = Ancient Near Eastern texts

ASAE = Annales du Services des Antiquités de l’Égypte

AUSS = Andrews University Seminary Studies

BA = Biblical Archaeologist

BAR = Biblical Archaeology Review

BASOR = Bulletin of the American Schools of Orientál Research

BIFAO = Bulletin de l’Institute Francais d’Archéologie Orientale

BSOAS = Bulletin of the School of Orientál and African Studies

CAH = Cambridge Ancient History

C and C Workshop (vagy SIS Workshop) = Chronology and Catastrophism Workshop

GM = Göttinger Miszellen        ,

HML? = High Middle or Low?

HUCA = Hebrew Union College Annual

ISIS = Institute for the Study of Interdisciplinary Sciences

IEJ = Israel Exploration Journal

JACF = Journal of the Ancient Chronology Forum

JANES = Journal of the Ancient Near East Society

JAOS = Journal of the American Orientál Society

JARCE = Journal of the American Research Center in Egypt

JBL = Journal of Biblical Literature

JCS = Journal of CuneiForm Stuides

JEA = Journal of Egyptian Archaeology

JHA = Journal fór the History of Astronomy

JNES = Journal of Near Eastern Studies

JSOT = Journal fór the Study of the Old Testament

JSSEA = Journal of the Society fór the Study of Egyptian Antiquities

MDAIK = Mitteilungen des Deutschen Archáologischen Instituts Abteilung Kairó

Newsl. Soc. Study Egypt. Ant = Newsletter of the Society fór the Study of Egyptian Antiquities Or. = Orientalia

PEFQS = Palestine Exploration Fund Quarterly Statement

PEQ = Palestine Exploration Quarterly

SIS Review = Society fór Interdisciplinary Studies Review

VT = Vetus Testamentum

ZA = Zeitschrift für Assyrologie

ZÁS = Zeitschrift für Ágyptische Sprache und Altertumskunde

ZAW — Zeitschrift für die Alttestamentlische Wüssenschaft

ZDPV = Zeitschrift des Deutschen Palaestina-Vereins

NÉV- ES TÁRGYMUTATÓ

A

Aamu 268, 285

Aaszehré Hamudi 290, 307

Aauszerré Apopi 292, 306-307

Abal-Keramim 297 Abd-El 321

Abdiasirta 353, 355, 359, 362

Abdi-Hepa 323, 340-341, 344-346, 348, 366, 381

Abdon 273, 297, 306, 334 Ábel 31, 37-39, 45 Ábel Bet-Maacha 415 Abel-Sittnn 247

Abibaál 408, 471 Abiel 314 Abí-esuh 213 Abiezer 288 Abija414

Abila 252, 294, 504

Abimelek 10, 273, 277-278,

294-296, 305, 308, 314

Abimilku 333

Abinadab 302, 331, 340, 344, 351

Abinoám 287 Abiránl 418 Abisáj 357 Abiszaré 213 Ábrám/Ábrahám 8, 27, 35, 39, 45, 57, 99, 114, 124-125, 130-131, 133-138, 141-152, 159, 161-162, 164, 169, 175, 191, 199, 205-207,213, 218, 224-225, 240-241, 247, 259, 261, 263, 265, 269, 273, 278, 294, 297, 304, 316, 351, 366, 483, 492-494

Absalom 10, 339, 365-366 Abüdosz 111-112, 121,201, 375, 388

Abzu/ab.zu 493

Acháb 143,417-418, 422, 431, 442-446, 448, 450, 453-456, 463, 469-470, 496

Achaszja 446, 450-452, 456, 470

Acház 465, 475-476

Achinoam 365

Achis 10, 313, 323, 327-330, 332, 340-341, 345, 347-348, 506

III. Adad-nirári 460, 462

Ádám 7, 27, 31-33, 35-37, 39,41,45-46, 53, 57,61, 66, 76, 94, 207, 492

Adama 53

Adama (város) 256-257

Adapa 53-54

Adda-danu 348-349

Addaju 321, 345

Addaru 210

Adnia 137

Adonija 339, 366-367, 375

Adonisz 92

Adoram 382

Adullam 348

Adzsi Csaj 33-34, 41, 46, 489

Aeneas 450

Aeneis 457

Afek 301, 329, 369, 443

Afganisztán 316, 327

Africanus 271, 307, 377, 387

Agadé 8-9, 48, 55-56, 67, 84, 89, 127-128, 156, 199, 211

Agag 323

Agamemnón 143, 420, 426-427

Agri-dag 68, 70

Aha Ménész 112

Ahet-Aton 23, 353, 362

Ahhijava 419-420, 426-427

Ahiman 268

Ahiram 350, 363, 381-382, 390

Alimesz 268, 290-293, 307-308, 334

Ai 133, 255, 259-261, 265, 334, 495

Aja 505, 509-510, 518

Ajab 342-344, 347, 357-359, 361, 367, 375, 399

Ajaru 333

Ajn Hudejra 240

AjnMúsza 231-232, 243

Akaba 140

Akabai-öböl 236, 240, 384, 389-390

Akavasa 427, 429

Akherész 370

Akis 328

Aki-Simige 328

Akkád 46, 51-52, 55, 81, 83, 86-87, 89, 93-94, 116, 120, 127, 129-130, 199, 201, 277, 294, 336, 410, 426, 510

Akki 199

Akko 327

Alalgar 57

Alasija 114, 427, 429

Albright, W. F. 17, 504 Aleppó 393, 395-397, 399 Alexander Polihisztor 147 Alexandriai Eutükhiosz 71

Alsó-tenger 52, 65, 76, 98, 100, 127

Alsza 423

Alulira 57

Alus 232-233

Amacja 460, 463

Amalekiták 234-235, 255, 265-266, 268-269, 285, 288-289, 291, 294, 323, 330, 334, 336, 341

1. Ammanemesz 159

Amanosz 100

Amarna 10, 327-328, 336, 353, 369, 384, 495, 504, 508,512-513

Amarna-kor 319

Amarna-levelek 328, 335, 349, 386, 495

Amarpiel 149

Amar-Szín 136-137, 147,

149. 150, 156, 210, 212, 493

Amasza 375

1. Amenemhat 161, 169, 225

2. Amenemhat 147-148

2. Amenemhat Nebkauré 147

3. Amenemhat 167-168, 170, 176-177,182-183, 186, 192-194, 237, 493

3. Amenemhat/Nimaatré 167-168, 170, 176-177, 182-183, 186, 192-194, 237, 493

4. Amenemhat 182-183

5. Amenemhat Szehemkaré 191

Amenemhat Szehotepibré 159

1. Amenhotep 291, 296, 334

2. Amenhotep 271, 318, 334

3. Amenhotep 302, 307, 318, 320, 328, 334, 339, 353, 370, 495

Amenmessze 422-423,

425. 426, 471

Amenofisz/Amenoftisz 422, 425

Amka 358, 393

Amman 159, 359

Ammiditana 213

Ammiszadúqa 193, 208, 213 Ammon 9, 24, 242, 244, 246, 252, 260, 273, 296-297, 305, 315-316, 356-357, 359-361, 363, 365, 367, 369, 399, 411, 484

Amnon 274, 365-366, 401 Amon 217, 320, 370, 389, 392-393, 396, 456, 458, 481

Amoriták 114, 128-129, 131, 149, 159, 262, 297, 304,

352. 493

Amrafel 493

Amram 197-198, 214

Amuk 358

Amurra 146, 353, 358, 422, 429, 443, 484, 495

Amu-sza-Harnedzsheritef

Hotepibré 195

Anakiták 265-266, 268, 336

Anaku 265

Anam 285

Anárak 47

1. Anastasi Papirusz 336

Ánát 283

Anati, Emmanuel 240-241

Anatólia 40, 43, 97, 114, 144, 193, 199, 265, 285, 299,

353. 358, 387,419-420,

426. 427,429, 431,441, 450,455-456

Anatot 375

Anbu-haz 112

Anheszenamon 387

Anhheperuré

Nofernoferaaton 353

Anhheperuré Szmenhkaré 353

Anhtifi 168

Anhu 175

Antiszthenész 147

Antin 193

Ami 7, 45, 47, 49, 51-57, 61-62,65, 68, 86-87, 92-93,99, 109, 120-121, 128, 130, 136

Anunna 47, 55

Anunnaki 7, 47, 51-54, 56-57,61,68, 86-87, 93,

99. 109, 120-121

Apil-Szín 213

Apion 235, 425

Apir-E1321

Apkallu 52, 120

Apóphisz/Apopi 268, 292, 306-308

Araba 17, 43, 49, 68, 78, 98,

100. 115, 129, 136-137, 140, 142, 171, 206, 235, 240, 242, 244, 246, 352, 361, 382, 384, 389-390, 448, 450, 457, 476, 480, 493

Arab-félsziget 48, 55, 76, 99-101, 109-110, 114, 117, 205, 237

Arad 152, 240-241, 246

Arám 11, 114, 296, 304, 352, 355-359, 361,365,367, 370, 378, 397, 399, 401,

415. 416,418,420, 422,441-446,449-451, 458-461,465,469-470, 490, 496

Ararát 65, 68, 70-71, 77, 479

Ararát-hegy 71

Aratta 43, 75, 77-80, 82, 84-85, 87,91,93, 99, 112, 204, 297, 506, 510

Aratta-folyó 43, 77-78 Árba 265

Ardabil 34, 38, 45-46

Argolisz 292

Argosz 204

Arjoch 137, 150

Arjók 150

Armageddon 70

Arnon-folyó 150, 152, 155 III. Arnuvandas 371, 427, 429, 431

Áron 204,218, 235, 237, 239, 242-244, 280, 283, 349,412

Arouth 147

Arpachsád 114, 125, 130

Arsza416, 423-425

Artapanosz 195, 203

Artemidórosz 147

Aruna 329, 336

Árvád 114, 429

Arvium 95

Arzava 420

Asalim 242

Asdód 299, 301-302, 329, 450

Áser 162, 193-194, 249, 265, 269-270, 286-287, 289, 442, 465

Asera 146, 207, 267,415, 417,476, 480

Askelón/Askalon 24, 142, 328-329,410,412-413, 429, 433, 435-436, 449-450

Askelón-fal 433, 435-436

Assur-bel-Sadue 146 Assur-Sadili 146

Aszar/Assur 75, 81, 89, 91-93, 112, 116, 137, 146, 150, 444, 479, 483

Aszar-luhi 92

Asszíria 43, 48, 55, 57, 81, 91-92, 129, 362, 382, 407-408, 431,440,445, 456, 462-463, 465, 467, 476-478,481,483, 496, 501

Asszuán 23, 172-173, 192193, 202, 486

Assur-bán-apli 481-483

2. Asszur-nászir-apli 420

Asztarte/Asera/Istár 62, 75, 79,81,91,93, 146, 207, 267, 289,415,417,476, 480

Atab 95

Atalja 418, 446, 448, 456

Atariszijasz 420

Atrahaszisz 33, 47, 62-64, 66, 88, 116

Atrahaszisz-eposz 47, 63-64, 66

Atreusz 427

Atum/Ré 51, 94, 148, 168, 182, 195, 220, 223, 226, 228, 306, 320, 370, 389, 395, 424

Avarisz 23, 133, 148, 172, 174, 176, 178-180, 184, 191-199, 202-204, 217-218, 220, 222, 224-225, 228, 231, 234, 239, 266, 284-286, 290-293, 299, 306-308, 387, 389, 392, 402, 422, 494

Awiták 265, 285

Aj 217, 362-363, 370, 375, 377, 387, 399

Aj Mernoferré 217

Aza 11,407,414-415, 417-419, 423, 425, 446, 469

Azahel 342, 344

Azerbajdzsán tartomány 80 Aziru 352-353, 355-359, 362, 370, 389, 401, 459, 470, 495

B

Baál91, 142, 222, 226, 229, 266-267, 278-279, 288289, 294-296, 305, 343, 348, 379,415,417,442443, 453-454, 456-457, 480, 486, 495

Baalbek 393

Baál-Berit 278, 295, 305, 495

Baál-berit temploma 295, 305

Baál-Cefon 226, 229, 486 Baál-Beracim 348

Baaluja 358

Baana 343-344

Báb ed-Dra 151-152, 493 Báb el-Mandeb 100, 390 Bábel tornya 7, 17, 75, 81-84, 86, 93-95, 97-99, 115-117, 126, 243,415, 494

Bábel/Báb-ilu 7, 17, 75, 81-84, 86-87, 89, 93-95, 97-99, 115-117, 120, 126, 243, 415, 474, 493-494

Babilon 43, 55, 83, 207,210, 318, 484

1. Babiloni dinasztia 9, 208, 210, 213

Badahsán 99

Bad-Tibira 54

Bagdad 75, 127, 514

Bahina 95

Bahrjuszuf 171, 184, 494

Baka-völgy 252

Balih 95, 146, 149

Ball, C. J. 62

Bárák 10, 273, 277, 286-288, 305, 330, 336, 396

Báred 241

Bar-Hadad/Ben-Hadad 359,

415. 416, 443,445, 449, 459-460, 470-471. 496,504-506

Barkay, G. 380-381, 505

Bása 414-416, 469

Basán 246, 265

Batseba 339, 361, 367

Bay 423, 425

Bázgús 32, 34, 46

Becaleel 214, 239

Beer Karkom 241

Beer Lachai-Roi 241

Beer-Seba 132, 142, 241

Bejrút 19, 356

Bejt Dúd 490

Bekaa-völgy 389, 393, 411

Béla 137, 140

Belit (Gubla város) 352

Bell, Barbara 182, 505

Bel-Sade 146

Benaja 367, 375

Ben-Ana 343

Benenima 343-344

1. Ben-Hadad 401, 415, 459, 470

2. Ben-Hadad 445, 459, 471

3. Ben-Hadad 443, 449, 459, 471,496

IV Ben-Hadad 460, 471

Benjámin 164, 167, 176, 249, 269-270, 277, 281-283, 287, 294, 297, 301, 313-315, 334, 340, 342, 344, 368,412,414,512

Ben-Tor, A. 274, 401-402, 505

Bérosszosz 52-53, 62, 72

Bet-Eked 454

Bet-el 316

Bet-Horon 261

Betlehem 152, 164, 297, 300, 323, 344

Bet-Peor 247

Bet-Rechob 357

Bet-Seán 331-332, 378, 388-389, 411

Bet-Semes 302

Betuel 144

Bét-Zur 303

Bezek315

Biahmu 184

Bietak, M. 148,184, 228, 292, 494

Bilha 162

Bilkisz 390

Bimson, J. 272, 285, 408, 501

Bírák 9-10, 20, 235, 269, 274, 277-280, 282-283, 288, 294, 301, 304-305, 308, 334, 336, 357, 392, 441, 483, 490, 495

Biridija 327, 329, 331

Bir-Udejd 241

Bit Humri 496

Boáz 257

Bogazköj 89, 429

Boszporusz 40

Bölcsek fivérei 120

Brooklyn Papirusz 193-194

Buannum 95

Bubasztisz 234, 458

Buhen 202

Búr-Szín 212

Buto 147

Butoridasz 147

Büblosz 11, 24, 108-109, 126, 129, 193-194, 293, 352, 355-356, 360, 362, 382, 389, 408, 456-457, 471

c, cs

Cádok 367, 375

Calmona 244, 246

Cera 423

Ciklag 329, 332, 340, 360

Cippora 205-206

Ciprus 114-115, 284, 306, 427, 429, 457

Clancy, F. 410

Coár 137, 139-140, 145,

150. 152, 154-155, 246

Coba 352-353, 355-357, 359-360, 370

Contra Apionem 235, 425 Qatsd Hüyük 39 Csatorna szája 226

D

Dadua 329, 340, 343, 361, 370

Daduja 361,367

Dahsur 169

Damaszkusz 24, 131-132, 352, 355, 358-362, 379,

415. 416, 418, 422-423, 441, 443-445, 449, 458-460, 465-466

Damaszkuszi kapu 379 Damgalnuna 92 Dámiq-ilísu, Iszin királya 210, 212

Damkina 92-93

Dán 137, 249, 269-270, 282, 287, 299,412

Dananim 114-115 Danaósz 292 Daniták 282

Danojna 429, 450

Danuna 114

Daphnai 226, 229

Dardánok 114

Daste Kavir 46

Dávid 10, 16, 20, 257, 273, 280, 305,315, 323-329, 332, 335-336, 338-353, 355-359, 361-363, 365-368, 370, 375, 378-379,381,384, 386, 388, 391,399, 401-403, 411,413,419, 442, 448, 460-462, 475, 485-487, 489-490, 495

Dávid háza/Dúd háza 448, 486, 490

Debir 261, 308, 382 Debora 10, 273, 277, 286-287, 289, 305, 308, 336

Dedán 107

Dejr Ajn Abata 252

Delila 300

Démétriosz 147

Dep 107

Deuteronomista 315, 483

Dever, B. 20, 506

Dhorme, E. 146

Didó 457

Dilbat211

Dilmun/Bahrain 43, 65, 76, 100-101, 108, 110, 506

Dilmun-hegy 65

Dina 163

Dinasztikus faj 8, 108-109, 117

Dionosz 151

Dionüsziosz 147

Dionüszosz 92

Dofka 23, 231

Dongola 100, 106, 201 Dór 24, 284, 292 Dór betörés 284

Dotan 334

Dudimosze 217-220, 222, 228, 230, 234, 248, 266, 494

Dudu 128, 156, 211, 355, 370 Dumuzi 75, 81, 89, 91-93, 116, 199

Duris Samius 147

Du-Tesub 359, 401, 470

Dzsebel Aruda 92, 98

Dzsebel Bisri 129

Dzsebel Dzsúdi 68, 71

Dzsebel Músza 23, 236, 494 Dzsebel Szerbal 235-236

Dzsebel Udejd 240

Dzsejhun 42 Dzsenin 330 Dzseras 252

Dzsingisz kán 41

Dzsúdi-hegy 68-69

E

E-anna 76, 168

Eben-ha-ezer 301

Éber 114, 125, 130

Ebjatár 367, 375

Ecjon-Geber 240

Edelman, D. 334, 336, 506 Éden 3, 7, 31-35, 39, 41-43, 45-46, 50, 53, 76-79, 99, 101, 104, 180,243, 347, 467, 489

Éden földje 31, 35, 43

Éden kertje 3, 7, 31, 33, 35, 39,41,45-46, 76

Edfu 49-50, 101, 103, 111, 113, 120, 509

Edom/edomiták 164, 242-243, 246, 269, 273, 281, 283, 305, 360, 363, 367, 399, 402, 448, 459-460

Efraim 171, 176-177,214, 249, 251, 265, 269-270, 286-287, 294, 296-297, 317, 334, 336, 365, 399, 441

Efrata 300, 323

Efron 144-145, 414

Ég úrnője 61, 79, 81, 91

Egeria 26

Eglon 261, 281, 357, 418

Egységes királyság 18, 20, 273, 294, 296, 304, 315, 336, 350, 382,412, 460, 495

Ehnasz 133

Ehnaton 307, 313, 319-323,

327. 328, 331, 333-334, 339, 341, 343-344, 349-350, 353, 355, 359, 362-363, 368, 370, 377, 384, 386, 422, 471, 495

Ehud 10, 273, 281, 283, 286, 305

Ejlat 240

Ejzebel 453

Ekron 324, 329

Ela 416, 423, 465

Elám/elámiták 91, 114, 118, 129, 136-137, 150, 159

El-Amama 23, 265, 336, 422, 510,512,514,516

Eleazár 244, 283, 302 Elefantiné 362, 424-425, 486

Elhanan 10,313,319, 323-329, 336, 339-340

Éli 273, 301, 306, 325, 351 Eliada401

Elija 442-444, 446, 448-449 Elim 23, 218, 231-232

Elisa/Alasija 114-115, 427, 429

Elkana 300

Ellaszár 137,150

Elohim 33, 67, 321

Elon 273, 297, 300, 305 El-Saddái 129, 146, 162-163, 207, 240, 263, 278, 489

Első Átmeneti Korszak 147, 169

Elulu/EIulu-mes 95, 128, 156, 211

Emiszum 213

En-Gedi 24, 136-139,

151. 153,326

En-Harod 330

E-Ninnu 81

Enki/en.ki/Éa/Ja 33, 50-53, 57, 61-63, 80-84, 86-87, 92-94, 108, 120, 207, 246, 314, 329, 343, 361, 366-367, 370, 489, 494-495, 510

Enkidu 89

Enlil 61-63, 65, 67, 127-128, 130, 136, 212, 371-372

Enlil-báni 212

Enmer 75-77, 79-82, 84-85, 87, 89, 91, 93-94, 108, 110, 116-117, 120-121, 126-127, 199,493, 504-506, 510

Enmerkar 75, 504-506, 510 Enmerszi 81

En-Rogel 366-367

Enszi/en.szi 51, 57, 429 Enszukussziranna 79, 91 Enuma Anu Enlil 128, 130, 136

Enundaranna 89

Erec 70, 504

Eridu/Nun 7, 45, 48-55, 57, 61-64, 76, 79-87, 89, 92-95,98, 101, 108, 110, 116, 120-121, 214, 231, 265, 493, 508-509, 512, 514

Eri-paut 109 Eritrea 100, 390

Er-Ráha 205, 235-236, 239

Erra-imitti 212

Erriduzipir 211 E-szagila 84 Esszénusok 151

Etám 225, 227, 231

Etana 49, 95, 199, 517

Etbaal 417

Eteja 328

Ethei 328

Etiópia 100, 114, 116, 134, 174, 425

Eufrátesz 31, 41-43, 49, 51, 53, 55, 65, 67, 75,91-92, 104, 108, 110, 126, 129, 144, 199, 285, 293, 361-362, 387, 484, 493

Euglena Sanguinea 219 Euszébiosz 52, 271, 307, 377, 387

Éva 31, 36-37, 39, 45, 77

Ezbet Helmi 306

Ezbet Rusdi 174, 218

Ezekiel 36, 91, 143 Ézsau 159, 161-162, 164, 242, 246, 269, 281

F

Fáraó levelezésének háza 321 Farate 334

Faszelisz 426

Fejnán 246

Fejrán 218, 233-236

Filiszteia 299-300, 331, 410,

450, 465, 477, 479, 481

Filiszteus 10, 114, 235, 268, 273, 277, 283-285, 292-294, 296-297, 299-302, 305-306, 308, 313-317, 321-326,

328. 332, 335-336, 339-341, 345, 347-349, 351,355, 361,363, 365-367, 412, 416, 429, 450-451,458,477, 495

Filiszteus kerámia 284 Finkelstein, Israel 20, 303-304, 469, 491, 496

Föníciai/Kánaán 8, II, 17, 20, 76, 79, 81-82, 91-92, 97-100, 107-108, 112, 114,117, 125,129-131, 133, 141, 143-144, 146, 159, 162-163, 167, 171, 174-175, 177, 180, 184, 193-194, 199, 213, 218, 222, 226, 239, 241, 247, 252, 256-257, 259-263, 265, 267-269, 271, 273-274, 277, 282, 284-288, 292-294, 297, 299, 303-305, 307, 313, 316,319,327-328, 333, 342, 345-346, 349-353, 355, 359, 361-363, 369, 372, 377, 382, 384,

386. 387, 389-390, 393, 397, 407-408,410-411, 414-415,417, 422, 426, 429, 431, 435, 441-444, 450, 452-453, 455-459, 462, 465-466, 469, 471, 483-485, 487, 490-493, 495

G

Gád 249, 265, 269-270, 287, 296-297, 315, 357, 365, 442

Gadi 465

Galilea 261, 282, 287, 327, 388-389, 397, 402,411, 415,441,459-460, 465, 496

Galileai-tó 288, 358, 443

Galliaiak 114

Garsiel, M. 410

Gát 299, 302, 323-324, 328, 330-331, 339-341, 345-346, 348, 458, 495

Gát-Kármel 330, 336, 345-346 Gát-Padalla 342

Gáza 23-24, 268, 288, 299, 345,411,435, 450, 477

Geba/Gibea 314-317, 335, 368, 382, 512

Gedeon 10, 273, 277, 288-290, 294, 305

Gerár 415

Gersom 205-206, 214, 217

Gesur 360, 365

Gettiták 365

Gézer 261, 269, 325-327, 345-346, 348-349, 363, 368, 372, 377, 386, 391-392, 399,412, 435-436,461,496

Gibbeton 416

Gibeat-Elohim 316-317 Gibeon 255, 260-261, 342, 368

Gichon 31-32, 41-43, 347, 367, 475, 508

Gichon-folyó 32

Gilboa 10, 287, 289, 313, 329-332, 334, 336,

340-341, 343-345, 349, 495

Gilboa-hegy 289, 329-330

Gileád 265, 283, 287, 296-297, 340, 459, 496

Gilgal 256, 261,265,315, 317, 357

Gilgames 43, 62-65, 68, 88-89,91,93, 95,99, 116, 126-127, 199, 202, 506, 508,510,512

Gilgames-eposz 43, 62-65, 68, 88-89, 91, 199

Gina 329-330, 341-342 Girszu 54

Goedicke, Hans 291-292, 508

Gojim 137

Golan-fennsík 357

Gómer 114

Gomorra 137, 139, 141, 145, 151-152,257,493

Görögország/görögök 39, 76, 97, 107, 111-112, 114-115, 285, 292, 408, 419, 422,427,429, 431

Gubla 352

Gulatu 324

Gungunum 213

Gutik 9, 127-129, 210-212

H

Habilkin212

Habilum 83, 89

Habiru 294-296, 313, 316-317,322-329, 331-332, 336, 339-340, 345-348, 352-353, 355, 365-367,388, 392,512, 516

Hablum 212

Habuba Kabira 92, 98

Hacerot 240

Hachila 326

Hacor 336, 386, 391-392, 399,401-402,411,461, 465, 490, 495-496

Hadad 146, 339, 351-353, 357, 359, 362, 370, 399, 401-402, 443, 459, 470-471,495

Hadadezer 443, 459, 470-471

Haematoccus pluvialis 219 Haemuaszet 435-436

Hágár 141-142, 240-241

Haja 205, 370

Hám fiai 7, 97, 99-101, 104, 109, 114, 117, 201-202, 389

Hamat 114, 359-360, 363, 370, 388-389, 460, 462, 467

Hammamát 103-106, 109, 111, 113

Hammurapi 26, 84, 87, 193, 198, 200-201, 207, 213, 243, 427, 494, 507

Hámor 162-163, 263

Hamudi 290-292, 307

Hanna 300

Hannaton 327

Hanok 47, 52

Hanun 356-357, 359

Hapimosze 201

Hapu321,422

Har 70, 107,412

Harada 240

Har-Amalek 334

Hárán 130, 133

Harc szigete 8, 120-121

Har-Karkom 240, 252

Har-megiddon 70

Harran 132, 483, 493

Harris Papirusz 424

Hant 285

Hasmona 240, 260

Hasmoneus 260

Hasszán Dag 40

Hathor/ízisz 75, 81, 91-93, 120, 149, 205, 237-238, 251,291,352, 375,423

Hatsepszut 306, 334

Hatti 427, 429, 435

3. Hattusilis 370, 433

Havare/Hutvaret 172-173, 184, 191, 234, 423

Havila 31-32, 34, 37, 48, 79, 107, 114

Hazael 423, 449-450, 458^460, 469,471,496

Haza-ilu 423

Hazzata 345

Hearst Papirusz 292

Hebron 24, 125, 136-139, 144, 151-152, 155, 164, 175, 261, 265, 268, 281, 303, 305, 323, 326, 329, 338-342, 344, 346, 353, 360, 365, 368

Heide, M. 336, 508-509 Hekau-haszut 268

Helck, Wolfgang 147-148, 508

Héliupolisz 290, 389, 392, 422

Hénoch/Uanna 7, 45, 47^9, 51-54, 57,61,66, 82,94, 243, 493

Hermon-hegy 393 Hérodotosz 147-148, 182, 479

Herzog, Ze’ev 19, 508

Hét 114

IV Heti 149, 169, 173, 225, 493

IV Heti Nebkauré 225, 493 Hettita 10, 50, 114-115, 199, 265, 318, 320, 353, 355-356, 358-359, 361-362, 365-366, 370,

387. 389, 392-393, 395-397,401,411, 413-414,419-420, 422, 426-427, 429, 431,433, 435, 449-450, 455

Hiddekel 31, 42-43 Hiel 418-419 Hinnatuna 327 Hinnom-völgy 143 Hiram, Türoszból 350, 471 Hirbet Ai 260

Hirbet el-Mukátir 260 Hiszkija 475-478, 480 HofFmeier, James 148, 509 Holt-tenger 131, 136, 140-141, 150-154, 246-247, 256, 326, 363, 448, 460, 493

Holt-tenger geofizikai felmérése 151

Homérosz 114, 292, 324, 419-420, 426, 429

Honszuemuaszet 230 Hóreb-hegy 23, 206, 217-218, 235-236, 238, 241,256, 281,382, 443

Horemheb 334, 339, 349, 363, 370, 372, 375, 377-379, 381, 386-387, 393, 399,412, 495

Hon 106, 220, 241,248, 285, 336

Horiták 285

Hormuzi-szoros 110

Horonen 448

Hórusz 8, 50, 91, 93, 102, 105, 107-109, 111-112, 118, 120-121, 135, 195, 197, 226, 424

Hórusz Aha 112

Hórusz útja 226

Hósea 231, 235, 237-239, 246, 440, 463, 465-466, 470

Hufu 122, 126-127

Humbaba 88

Hurrita 50, 196, 285-286, 293, 306, 323, 328-329, 336, 340, 346-347, 359, 362, 365, 370, 401,456, 495

Hut-Rurti-Heti 133

Huvava 37, 88-89

Hükszósz 10, 185, 234, 259, 266, 268-269, 271, 283-285, 290-293, 306-307, 328, 336, 387, 481

I

la 461

larlagab 211

larlaganda 212 lasszosz 429, 450 Ibate 212

Ibbí-Szín 156, 159, 210, 212

Ibni-Addu 274

Ibranum 212

Ibrim316, 516

Ibszán 273, 297, 305

Iddin-Dagan 212 ígéret Földje 9, 16, 18-20, 25, 114, 126, 135, 163, 189, 220, 224, 239-241, 243-244, 246-247, 252, 256, 260, 263, 265, 271, 273,278, 282, 288,412, 418,442, 487, 490, 495

Igesaus 211

Igigi 33, 47, 128, 156,211 íjon 415

Il-abia 146

H-Amurru 146-147

Iliosz 420

Illahun 184, 186

Imi 128, 156, 192, 211, 248 Imta211

Inanna/Istár 61-62, 75-77, 79-81,91-93, 117-118, 120, 289,415,517

Inimabakes 211 Inkisus 211 lónia/iónok 420 Iphigeneia 143 Ipuwer 223-224 Irád 49

Irán 28, 32, 35, 38-41, 46-48, 52, 57, 67-68, 78-80, 94, 98-101, 103-104, 110-111,

113. 114, 125, 127, 129, 133, 135, 143, 149-151, 159, 162, 168-169, 173, 175, 195, 201-202, 206, 209-211, 219, 224-226, 228, 230, 234, 237, 240, 244, 246-247, 252, 259, 261, 265, 268, 281, 284-285, 299, 305, 325, 330, 333, 347-348, 352-353, 356-357, 361, 366-367, 378, 382, 384, 389-390, 392, 396-397, 401-402,411-412, 414—415, 422-423, 425-426, 448, 450, 452^53, 455-456, 459, 465-466, 475, 483,486, 496

Irarum 212 Irszu 423 Isbaál 379 Isbi-Erra 212 Izmáéi 125, 141-142, 145, 161, 240-241,486,494

Ismé-Dagan 212

Istár 62, 75, 79,81,91,93, 289,415

Istenek hegye 7, 34-37, 42, 129, 146, 316

Iszet 79,81, 93

Iszin 9, 26, 159,210,212 Isszachár 162, 193, 249, 265, 269-270, 286-287, 296, 442, 465

Isztambul 40, 516

Iter-písa 212

Itj-Taui 23, 169-171, 173, 176, 191-193, 195, 202, 306

luna 168, 290

Izáj 323, 325, 329, 340, 343, 367

Izajás 36, 476-477, 480 Izebel 417-418, 444, 446, 448, 452^54, 456

Ízisz/Istár/Inanna 61-62, 75-77,79-81,91-93, 117-118, 120,289, 291, 375,415,517

Izrael 10-11, 15-18, 20-22, 24-26,36,51,94, 114, 125, 129, 138, 142-143, 146, 162, 173, 177, 190-195, 197-198,

205. 207,213-214,216, 218-220, 222-226, 228, 230-231, 233-237, 239-244, 246-247, 249, 251-252, 254-257, 259-263, 265-266, 268-269, 271-274, 277-283, 285-290, 294-297, 299-305, 313-317,319, 321-332, 334-336, 338-345, 347-352, 355-359, 361-363, 365-369, 374-375, 377-381,384, 386-393, 396, 399, 401-403, 407-408, 411-419,422-424, 431, 433-^36, 440-444, 446, 448-455, 458-460, 463-467, 469-470, 475-478, 480-482, 484, 487, 490-492, 494-497, 501

Izsák 8, 27, 125, 141-145, 161-162, 164, 175,

206. 207, 224, 263, 269, 351,366,494

J

Ja/Jah/Jahve 15, 25, 32, 35-37,45, 47, 51, 81-82, 94, 125, 135, 143-144, 159, 163, 180,201, 207, 218-220, 223, 233, 235-241, 243-244, 246-247, 256-257, 259-261,263,269, 277-278, 280-281, 283, 289-290, 294, 297, 299-302,314-316, 321, 323, 329, 332, 343, 349, 351, 361, 366-367, 370, 375, 378-379, 381-382, 384, 390-391, 399, 412^17,423, 441-443, 449, 452, 454, 456, 458, 465, 467, 476-477, 480-487, 489, 492, 494-497

Jaab 343

Jabbok 139, 152, 155, 297 Jabbok-folyó 152, 155, 297 Jábes-Gileád 283, 315, 340 Jad-Hamelek 335 Jael 335

Jáfet fiai 97, 114

Jahve temploma 300, 351, 381,456, 458, 477, 480, 482, 485

Jair 273, 296, 305

Jákob 26, 57, 142, 144,

146, 159, 161-164, 167, 174-175, 177, 192-193, 195, 197-198, 206-207, 213-214, 224, 242, 249, 263, 269, 278-279, 283, 494

James, Peter 17, 148, 509, 514

Janhamu 342, 344 Japti-hadda 346 Járműt 261 Jarvis, C. S. 251 Jasdata 329, 331 Javan 114 Jazidi 72

Jebuz 114, 265, 323, 335, 340-341, 344, 346-347, 350, 366-367

Jebuzita 114, 265, 323, 340-341,344, 346-347, 350,366-367

Jedidja 329, 361 Jehojada 456

Jehosafát 423, 445-446, 448 Jehoseba 456

Jehu 452-456, 458, 464, 469-470

Jemen 55, 100, 390

Jenoám 389, 413, 435-436 Jeremiás 51, 143, 247, 410, 484, 486-487, 498

Jerihó 9, 17, 19-21, 24-25, 151, 155, 159, 255-257, 259-261,265, 268,271, 280, 303, 308, 356, 402, 418-419,442-443, 485, 490, 495

1. Jerobeám 412, 414, 461-462, 469-470

2. Jerobeám 393, 417, 441, 455, 460-463, 467, 469-470, 496

Jerochám 300

Jeruzsálem 10-11, 20, 23-25, 28, 46,91, 114, 138-139, 143, 152, 155, 247, 261, 265, 269, 280, 303, 323, 334-335, 339-342, 344-353, 356-357, 359-361, 365-368, 375, 378-382, 384, 386, 389-391, 399, 403, 407-108,410-115, 422-426, 436, 448, 450, 452, 456, 458-460, 464-465, 474-477, 479-486, 490, 495-496, 498, 503-504, 507, 511, 515

Jesana 414

Jezebul417, 453

Jézus 25, 164, 257, 344 Jidija 328-329

Jiftach 10, 142, 273-274, 296-297, 299, 305

Jirmeja 51

Jisuja 323-324, 340, 343 Jiszka 130

Jiszreel 131, 261, 269, 281, 286-287, 289, 293, 296, 304, 313, 322, 327,

329. 331, 334, 336, 340, 346, 359, 365, 378,

388. 389, 393, 399, 411, 414, 444, 446, 451-454, 459, 469, 496

Joáb 342-343, 357

Joachász (dél) 442, 455, 458^60, 469-470, 483-484

Joás (dél) 288, 455-456, 458-460, 469-470

Joás (észak) 288, 455-456, 458-460, 469-470

Jojachin 485, 496

Jokebed 197, 199, 214 Jonatán 282, 316-317, 324-325, 330-332, 339-340, 344, 361, 379

Joppa 24, 382

Jorám (dél) 418, 444, 446, 448-452, 459, 470

Jorám (észak) 418, 444, 446, 448-452, 459, 470

Jordán 9, 131, 136-138, 140, 142, 150, 159, 217, 242, 244, 246-247, 252, 255-256, 260, 263, 265-266, 269, 271, 274, 281, 283, 287, 289-290, 294, 297,304-305,315, 317, 335, 340, 342, 344, 351, 356-357, 363, 365, 369, 388-389, 399,411, 441-443, 445-446, 448, 452, 459-460, 496

Jordán-folyó 131, 136, 159, 217, 244, 246-247,252, 266, 269, 271, 289-290, 297, 365, 496

Jordán-völgy 150

Josephus Flavius 52, 82, 84-86, 91, 94, 98-100, 102-103, 114-117, 147, 234-235, 266, 290, 390, 422, 425

Jotam 294, 464-465

Jozija 475, 482-483, 486, 490

József 4, 8-9, 17, 26, 57, 159, 162-164, 166-168, 170-171, 173-180, 184-186, 188, 190-192, 198, 213-214, 224, 228, 234, 237, 249, 251, 263, 304, 308, 344, 369,491, 493-494, 507

József csatornája 171, 173

Józsue 9, 17, 19-21,25, 162, 214, 231, 246-247, 249, 255-257, 259-263, 265, 271-274, 276-277, 279, 281, 286, 290, 294-295, 303-305,315, 356, 402, 418, 441-442, 483, 490-491, 495

Júda 11, 143, 214, 249, 257, 265, 269-270, 281, 287-288, 319, 323-326, 328-329, 332, 334, 339-340, 342-344, 407, 410, 412-416, 418, 423, 445-446, 448, 452, 454, 456, 458-460, 463, 465, 469, 475-477, 480-481, 483-486, 496, 498

Júdea/júdeai 102, 115, 303, 329, 496

Jufni 192, 248

K

Kábur 362, 467

Kádes 10, 241, 244, 246, 265, 269, 299, 356, 358, 360, 375, 389, 392-393, 395-397, 399, 401-402, 411,436, 485

Kádes-Bamea 241

Kádesi csata 10, 375, 392, 399,411,436

Kaftor 114, 285

Kaftoriták 114, 285 Kahardast 457

Káin 31, 37-39, 45-49, 53, 61 Kairó 112, 118, 182, 267, 290, 320, 365, 433-434, 505, 509, 511

Kalach 81, 92

Kaldu/Kardu 71, 130 Káleb 214, 265, 268-269, 281, 304-305

Kalhu 92

Kalibum 95

Kamosze 291

Kánaán 8, 17, 20, 79, 82,91, 97-99, 107-108, 112, 114, 117, 125, 129-131, 133, 141, 144, 146, 159, 162-163, 167, 171, 174-175, 177, 180, 184, 193, 199,213,218, 222, 226, 239, 241,247, 252, 256-257, 259-263, 265,

267. 269, 271, 273-274, 277, 282, 284-288, 292, 294, 297, 299, 303-305, 307, 313, 316, 319, 327-328, 333, 342, 345-346, 349, 351-353,

355, 359, 361-363, 369,

372, 377, 382, 387,

389. 390, 397, 407-408, 410-411,414-415,422, 426, 429, 431,435, 441-442, 444, 455-456, 458-459, 462, 465-466, 469, 483-485, 487, 490-493

Kandován 37

Kantir 184

Kappadókia 129, 477

Karak-folyó 137, 140, 152 Karducsi 71

Kardu-hegy 71

Kardunija 71

Kária/károk 167, 173, 285,

377, 426-427, 429

Karkemis 362, 387, 420, 429, 484

Kármel 323, 327, 329, 334, 336, 443, 459, 465

Kármel-hegy 323, 329, 336, 443, 459, 465

Karnak 142, 161, 182, 191, 202, 217, 226, 307, 313, 320, 363, 396, 408, 413-414, 433, 435-436, 449, 456-458,511

Kamaki bubaszti kapu 408 Karthágó 143, 450, 457 Kas 32, 42-43, 46, 79, 109, 111, 115-116, 285, 346, 371-372, 422, 426, 455, 473

Kasi 346

Kaskan 422, 426, 455 Kaszlukiták 285

Kaszpi-tenger 32, 42, 46, 79 Katar 55, 98, 171, 182, 193, 201-202, 204

Katari-félsziget 98

KD III 126

Kedor-Laomer 150

Keftiu 114, 285 Kehelata 240

Keleti-sivatag 97, 101-105, 109, 111-112, 126, 231, 241

Kemós 446, 448

Kenan 125, 130

Keniták 335

Kereták 365

Kerma 204, 505

Kerti sír 379-380

Késő bronzkor 17, 50, 142, 252, 257, 259, 262, 271-274, 284, 286, 291, 294, 296, 303, 313, 324, 328, 347, 357, 368-369, 384, 395, 402, 427, 442, 449, 490-491, 495

Készén 133, 173

Két folyó földje 101, 110, 120, 127, 159

Két út szája 191

Kétszín cserép 284

Ketura 142, 145, 205, 240 Kibrot-Hattava 240

Kidron-völgy 143, 347, 368

Kija 370

Kileáb 366

Kilikia 426-427, 429, 431, 450

Kiltu 340-341, 345 Kinneret-tó 388

Kinza 356, 358, 389

Királyok völgye 423, 448

Kirjat-Arba 144, 265, 268

Kirjat-Jearim 302, 351

Kis hükszószok 268

Kitchen, K. 21-22, 26, 436, 470, 490,510,514

Kittim 114-115

Kivonulás 9, 16, 19, 133, 177, 186, 190-191,213-214, 216-217, 224-226, 228, 231, 238, 240-241, 243, 246-247, 249, 251-252, 256-257, 266, 271,273, 282, 306, 308, 313, 410, 413, 436, 486, 491-492, 497

Kizil Uzun31,42, 79

Kodé 429

Kolofon 426-427, 429

Konstantinápoly 40

Korai bronzkor 128, 138, 142, 151, 252, 265, 303-304, 493

Korai Uruk kor 99, 117

Korai vaskor 284, 303, 368, 442, 456, 469-470, 490

Korán 15-17, 26, 42, 47, 65, 68, 80, 92, 101, 125, 148, 159, 204, 277-279, 282-283, 288, 294, 304-305,315, 384, 407, 469, 490

Kószaia 32

Középbirodalom 147, 169, 174, 182-184, 192, 196, 201, 243, 306

Középső bronzkor 125, 128, 147, 179, 218, 240, 252, 255, 259, 262-263,

267. 268, 271-272, 274, 280, 283-284, 286, 295, 303-305, 347, 356,418, 442, 450, 487, 494-495

Középső bronzkor Il-A 494 Középső bronzkor II-B 272, 284, 295, 305, 418, 495

Kréta/krétaiak 143, 285, 291, 306, 365, 367, 389, 419, 426-427

Kudda212

Kumma 506, 516

Kurdisztán 43, 69, 71-72,

80. 130

Kurum 212

Kus 8-9, 31-32, 34, 75-76,

81. 89, 96-98, 100-101, 106-107, 110-111,

114. 117, 120, 191, 193,

201. 205, 246, 281, 306, 346,412-413,415, 422-423, 425, 466, 478, 481,493-494, 507,516

Kusán-Risataim 281 Kúse-dag 32, 34 Kusita 100, 106, 110, 114-116, 191, 193,

202. 205, 246, 306,412, 415, 422-423, 466, 478, 481

Kutir-Lagamar 136-137, 150 Kuvait 55

L

Labajim 10, 326

Labaju 10, 313-317, 319,

321. 332, 334-336, 339-346, 352, 362, 370, 379, 495

Lábán 37, 111, 128, 138, 144, 146, 161-162, 206, 236-237,251,281,324, 329,412

Lagas 8, 54, 81, 153 Láis 137

Lapis lazuli 508, 513

Lappin, D. 186, 333-334, 501 Larsza 9, 54, 61, 159, 213 Laudien, M. 150-151 Lea 162, 214 Learabum 212 Lebana 146 Lehab 285

Lepsius, K. 182

Levante 18, 108, 114, 126, 131, 133, 135, 148, 174, 193, 202, 265,284-285, 291, 294, 316, 319, 351, 353, 362-363, 377, 389-391,407,418,429, 448, 456, 490, 505, 507, 514, 517

Levantei 108, 126, 202, 377, 407, 429, 456

Lévi 162, 198, 214, 239, 269, 280, 300

Leviták 239, 241, 243, 390, 482

Libanon 100, 108, 114, 126, 178, 293, 350, 352, 381, 384, 391, 393

Libanosz 100

Líbia/líbiaiak 108, 114, 117, 120, 169,412-413,415, 419, 422, 429, 435, 458, 481

Libna 240, 261, 479-480

Libu 458

Lipit-Enlil 212

List 8, 18, 23, 97, 114, 147, 149, 169, 172, 184, 359, 502-503, 509,511,513, 516

Liszán-félsziget 140, 154

Lót 130, 133, 135-138, 140, 145, 150, 152, 177, 246, 286, 392, 493

Lugalbanda 80, 89, 91, 93, 116, 154, 199, 504

Lugalkitun 89

Lupakku 358-359

Luxor 107, 109, 111, 167, 307, 313, 397

Lűdia/lűdök 334, 427 Lűkia 359, 427, 429

M

Maaca 357, 360 Machir 287

Machpela 8, 144-145, 164, 175-176, 340

Madeba 357-358, 360

Magan 76, 101

Maghara 126, 205, 231, 236, 238

Magóg 114

Mahanaim 340, 342, 344, 346, 360, 365

Makhelot 240

Makkeda 261, 390

Malkatu 146

Mallosz 426

Mami 33

Mamré 137, 151

Manahat/Manhatu 348

Manassze 143, 177, 265, 269, 287-289, 303, 334, 357, 365, 441-442, 480-482

Manassze sirámai 481

Manethón 11, 52, 147, 149, 159, 234-235, 266, 268, 271,290, 292, 306-307, 336, 370, 377, 422, 424-426, 473, 494

Manistusu 156, 211 Manneusok 42-43 Manzila-tó 292 Mara 231

Marco Polo 70

Marduk81,84, 91-93, 116, 372,415,476-477,515

II. Marduk-apla-iddina 476 Maresa 415

Mári 117, 164, 193

Martu 129, 146

Márvány-tenger 40

Masda 95

Második Átmeneti Korszak 271-272, 306

Maszada 139, 145, 151-152 Maszri 100-102, 105-107, 111, 115

Matri 314

Mazar, A. 332, 511

McCarter, K. 359, 511

McCarthy, J. 19-21

Médek 114, 467,483, 487 Medinet Habu 429, 431, 451 Megemlékezés hegye 240

Megiddo 327, 329-331, 335, 359, 368, 386, 391-393, 399, 459, 461, 469-470, 495—496, 506,516-517 Megismételt születés 456-458 Megosztott királyság kora 273, 407, 442, 469

Mehajját 252

Meketré 168, 170 Melamanna 89

Melkisua 331, 340, 344 Melkizedek 138, 143 Meluhha 76

Memphisz 8, 51, 168-172, 177, 179, 192, 203, 234, 266, 339, 350, 353, 355, 362, 372, 377, 387, 392, 478, 481

Menachem 193, 463, 465, 470

Menelik 391

Ménész/Meni 112, 121

IV Mentuhotep Nebtauiré 159

Menuffa 242

Meri 21, 122, 134-135, 148-149, 169, 195, 200, 225-226, 345, 370, 379, 471-473

Meribaál 379

Merikaré 134-135, 148-149, 169, 225-226

Meriré 122, 345

Merneptah 419, 422, 425, 429, 431,433-435, 471

Merneptah-sztélé 433-435 Merodach-Baladan 476 Merőé 100

Merőm 262-263, 265 Merrisz 195

Mesa 416, 446-448

Meszhé 89

Meszkiaggaser 75, 89, 96, 110-111, 115-116, 493

Metuselach 27

Mezopotámia 8, 18, 26-28, 31,35-37,41,43, 46-47, 49-52, 54-55, 57, 61-62, 65-67, 70-71, 75-77, 80, 82-83, 87, 89, 91-95, 99-102, 104-110,

115. 118, 120-121, 125-129, 136-138, 140, 146-147, 149, 151, 159, 168, 180, 186, 193, 198, 201-202, 208, 210, 213, 222, 239, 259, 294, 299, 389, 415, 443, 465-466, 477-478, 481,484, 487, 492-494, 496, 501

Micpa 263, 313

Midián/midianiták 9-10, 26, 142, 164, 167, 191, 205-207, 217-218, 231-233, 235, 240-243, 246, 273, 277, 287-290, 305, 494

Migdol 10, 218, 226, 228-229, 231, 277-279, 294-296, 479, 495

Migdol-Szichetn 10, 277-278, 294

Mijare 345

Milétosz 420

Milka 130, 144, 146

Milkilu 325, 345, 348

Milkom 399

Miiló 278-279, 350-351, 386, 399

Minnit 297

Minószi 306

Mirjam 198-200, 204, 230, 242

Misphragmutosis 291

Miszraiták 102, 115

Misztri 102-103, 115

Mitanni 285, 293, 306, 318, 320, 328, 346, 352, 361-362, 370, 420, 467

Mitchell, W. 186, 208, 333-334, 501, 512

Mitka 240

Moáb/moábiták 9, 24, 137, 242, 244, 246-247, 252, 255, 260, 273, 281, 283, 296, 305, 351, 356-357, 360, 363, 367, 369, 399, 416,418,446, 448, 484

Mocsári arabok 49

Mofkat 237-238

Mopszosz/Mokszosz 426, 429, 450, 456

Móré 131, 133, 278, 289

Morija-hegy 138, 366, 381 Moszera/Petra 23, 242-244 Moszerot 240

Moszul 68, 71

Mozambik 390

Mózesz/Mósze/Móse 201, 410 Mudzsahedin 316

Mukattab 232-233, 236 Mukkmasz 316

Muksus 426-427, 429

Muru 129

II. Mursilis 362, 370, 392, 420

Muszri 102, 115

Mutbaál 339-346, 349, 365, 379

II. Muvatallis 370, 392

Mükéné/mükéneiek 284, 324, 419-420, 422, 426-427

N

Naama 411

Nabateus 233, 242-243

Nablusz 163, 263, 277, 279, 379, 495

Nabot 444, 446

Nachor 125, 130, 144, 162, 199

Nadab 414

Naftali 162, 249, 265, 269-270, 286-287, 289, 442, 465

Naftukiták 285

Nagy hely 49, 493

Nagy hükszószok 10, 268, 271, 285, 306

Nagy piramis 126, 169

Nahal Hever 138, 153

Nahal Mismar 139

Naharai 511

Naharim 346

Naharina 144, 318

Nangislismá 95

Nanum 128, 156, 211

Naplánum 213

Narám-Szín 156, 211

Narmer 118, 120

Nátán 361, 367

Nearim 378, 392-393, 396-397, 402

Nebo-hegy9, 139, 152, 247, 357, 487

Necib 316-317, 361

Nefilim 27, 45, 75

Negev 24, 131, 136-137, 149, 234, 240-241, 252,

268. 269, 281, 303, 307, 334, 336, 340, 450, 459, 494, 512

Nehbet 107, 112

Neheb 107, 112-113

Nehen 8, 23, 107-109, 111, 113, 121

Nehen lelkei 108

Neolitikus forradalom 31 Nép adományának hivatala 171

Nesztoriánus keresztények 72 Newgrosh, B. 336, 372, 501 Nikaulisz/Nikulisz 390-391 Nikmaddu 333, 384, 386 Ni-maat-ré 184

Nimród/Enmerkar 7, 17, 75-77, 79, 81, 83-85, 87-89, 91, 93-94, 108,

116. 117, 120, 127, 243, 415,493, 504-506,510

Nimuaria 184

Nimurda 76, 91, 93-94

Ningal 146

Ningirszu 81

Ninhurszag 33, 37, 51, 77, 108

Ninive 81, 89, 91-92, 415, 477, 479-481,483

Ninosz 81, 91, 93, 116-117, 120

Nintu 33

Ninua 76, 81-82, 91-94, 108, 116, 122, 371-372,415

Ninurta 76, 81-82, 91, 93-94, 108, 116, 371-372,415

Ninurta gőgje és büntetése 82,94

Nippur 61, 127

Niszannu 211

Niszibisz 71

Noé 7, 39, 60-65, 67-72, 74-76, 84, 91, 98-99, 107-108, 114-116, 125, 128-130, 200-201, 207, 479

Noferhotep 193-195, 198, 202,218, 248

Noferhotep Haszehemré 193-194

Nofernoferuaton Nofertiti 355

Nofreti 168

Núbia 23, 100, 171,202, 306, 403, 481

Numejra 151-152, 493

Nun vizei 51, 121 Nun.ki 7, 49, 82-84, 86-87, 93, 95, 116, 120, 493

Nun.ki tornya 7, 83—84, 95, 116

Nuszajbin 71

o,ö

Oannész 53

Óbirodalom 126-127, 159, 169

Obot 246

Odorik 70

Odüsszeia 429

Ofir 114, 390, 392 Ofra 289, 294 Og 246, 265 Omán 76, 99 Ombosz 111

Omri 11, 407, 416-419, 423, 431,441-444, 446, 453, 469-470, 496

Omri háza 11, 416, 441, 446, 453, 496

Onbet 109, 111

Orion 82, 333

II. Oszorkon 462, 470, 72-473 Ozirisz 75, 81, 91-93, 112, 116

Örményország 43, 72

P

Paentjenu 195, 200 Pa-jam 23, 173 Pá-Kánaán 23, 435 Pá-Kesz 171 Pakisztán 99 Pakku 10, 358-359 Palesztina 130, 133, 138, 268, 271-272, 293, 339, 492

Palmonothész 195

Párán 53-54, 61, 65, 82, 84-86, 135, 142-143, 150, 166, 168, 201-203, 219, 222, 230, 233, 236, 238-242, 244, 247, 249, 251,254, 261,263, 281, 286-287, 293, 306, 316-317, 323-324, 326, 328-330, 336, 340, 342, 345, 348-349, 355, 357-358, 367, 375, 377, 388, 396-397,410,412, 415-416, 443, 456, 478-480, 487

Párán pusztája 142, 233, 240, 242, 254

Páran-hegy 241

Phrrot, A. 146

Pátriárkák kora 125, 147,

149, 180, 304

Pa-zsufi 224-226, 228-230

Pe 107-108

ft lelkei 108

Bekachja 463, 465

Maszt/pelasztoi 285,

292-293, 306

Meg 125, 130

Meszel 283-284, 450

Méták 365

Mistim 283

Mla 342, 389

Rentapolisz 150-151

Penuel 290

1. Pepi 112, 122

2. Pepi 122, 419

Perat 31, 42-43

Per-Ramszesz 26, 197, 392, 402,413, 458, 479, 491

Perzsa-öböl 47, 49, 51-52, 55, 66, 76,81,98, 100

Perzsia 41, 114, 431

Petra 23, 242-244

Betrie, W M. F. 117, 148,513

Pherosz 148

Pi-hahirot 227, 229

Pinchász 283

1. Pinodzsem 472

Piraton 334

Pison 31-32, 41-43, 46, 79

Pison-folyó 32

Pitom 148, 225, 227,231

Pi-tum 148, 225, 227

Plinius 147-148, 151

Podipare/Potifár 167-168, 171

Poene (Punt) 389-390

Polübosz 426

Priamosz 426-427

Ptah 51, 113, 392-393, 397,

422

Puat 112

Punon 246, 476

Punt földje 100

Pusch, E. 197, 491

Pút 8, 107, 114, 117

Puzur-ili 212

Puzur-Szín 154, 212

Pügmalion/Pugmatosz 457,

471

R

Rácháb 256-257

Ráchel 162, 164

Ráha 239, 287

Ráma 107, 314

Ramala 300, 314

Ramot-Gileád 444-446, 450-452

1. Ramszesz 377

1. Ramszesz Menpehtiré 387, 471

2. Ramszesz/Nagy Ramszesz 11, 148, 197, 266-267, 271,352, 363, 368, 384, 392, 395-396, 401-403, 408,410-413,419, 422-425,429, 431,433, 435-436, 449,471

3. Ramszesz 283-284, 424, 426, 429, 431,448-452, 456, 472

V Ramszesz 472

XI. Ramszesz 472

Rasap 81, 116, 333

Rász Samra 108, 386

Rász Szafszafa 235

Ré51, 148, 168, 182, 195, 220, 223, 226, 228, 306, 370, 389, 395

Rebekka 144, 161-162 Rechab 11, 344, 407, 411-415,433, 469

Rechabeám 407, 411-415, 469

Rechob 81, 360

Recin 465, 471

Refidim 218, 234-236, 265

Ré-Harahti 320

Rekem 246

Renszeneb 192, 248

Resef/Resep/Respu 214,333 Reu 125, 130, 315

Rezon 399, 401-402,411, 470

Rhind matematikai papirusz

290. 291

Rimmon 240, 282-283

Rimmon-perec 240

Rissza 240

Ritma 240

Rjamasesa 148, 410

Rohl, D. 3-4, 21, 186, 501, 509, 514

Róma 40, 92, 109, 147, 408, 416, 450

Rothenberg, B. 384

Ruben 162, 164, 249, 265,

269. 270, 287

Rubrucki Vilmos 70 Rubute 345

Rudamon 472, 481 Rurti 173, 191

s, sz

Sába királynője 10, 375, 389-390

Sabaka473, 478, 481 Sabataka 473, 481 Sabatu 209 Sabtuna 393 Sáfár, F. 514 Sakkan 64

Salamon 10, 16-17, 20-21, 78, 239, 247, 249, 271, 273-274, 304, 315, 329, 349, 351,359, 361, 366-367, 374-375, 377-379, 381-382, 384, 386-393, 396, 399, 401-403, 407—408, 411-413, 431,436, 442, 459-461,469-470, 486-487, 490, 495-496

Salamon király bányája 384 Salamon temploma 239, 247, 271, 273-274, 366, 407-408, 486

Sallum 464-465

Samas 62, 108, 116, 136, 146,210

Samgar 273, 283, 285, 305, 308

Sámson 10, 273, 277,

299. 301, 306

Sámuel 10, 273, 277,

300. 301, 306, 312-316, 323, 325, 328, 338-339, 343, 346, 349, 482-483

Sára/Sárai 130, 133-135, 141-142, 144-146, 148, 161,493

Sardina 450, 452

Sarelli 377

Sáron-síkság 334, 341, 349, 459

Sarratu 146

Saruhen 268, 292-293, 308

1. Sarrukín/Nagy Sarrukín 84, 128, 156, 199, 211, 265

2. Sarrukín 43, 77, 91, 462, 466-467, 469, 477, 496

Sás-tenger 226, 228-230, 234, 237, 256, 266, 288, 290

Saul 10, 273, 297, 305, 313-317,319, 323, 327, 334-336, 339, 343-345, 349, 361-362, 368, 370, 415, 487, 495, 512

Savsa 328

Schaeffer, C. 386, 514

Seba 114

Sebtiu 8, 47, 49-51, 94, 97, 120-121

Sefer-hegy 240

Segub 418

Sela 125, 130

Sellin, E. 295

Sem 46, 50, 52-53, 56, 62, 83, 91, 94, 97, 99, 102, 110, 114, 121, 125, 127, 129-130, 146, 149-150, 159, 192-193, 238, 408, 410, 494

Sém fiai 97, 99, 114

Sema-pecsét 461-462, 469

Semau 268, 285, 290, 292-293, 306

Sémi 46, 50, 52-53, 56, 62, 83, 94, 97, 102, 110, 114, 121, 127, 129-130, 146, 149-150, 159, 192-193, 238, 408, 410, 494

Sesák 410

Sesi/Sesai 9, 255, 265,

268. 269, 283, 292, 308

I. Sesonk 22, 333, 335, 408, 441, 458-460, 469, 471-472

I. Sesonk Hedzsheperré 408, 472

3. Sesonk Uszermaatré 466, 473

V Sesonk 473, 481

Sifra 193-194

Sikiles 427, 429

Silberman, N 490-491, 507 Siló 24, 277, 280-281, 283, 286, 300-301, 305, 351, 399, 414

Simeon 162, 249, 265,

269. 270, 281, 287-288

Sínai 22-23, 126, 131, 133, 142, 167, 172, 174, 191, 197, 205-206, 216-218, 226-228, 231-237, 240-241, 244, 249, 251-252,254-255, 292, 321,392,412,443,452, 478-481, 483-484, 494, 503

Sínai-hegy 216, 237, 240, 255,412

Sión 346-347, 351,497

Sisák 11, 22, 407-408, 410, 412, 459

Sittim 255

Skorpió 111-112, 121

Sopach 358

Sós-tenger 136-138, 140-141, 151

Sós-völgy 363

Soszu 307, 336, 393, 395, 435 Stager, L. 20, 469, 515 Stomoxys calcitrans 219 Sturgis, M. 19-21, 368-369, 515

Subanda 329

III. Sulmánu-asarídu 420, 444-445, 454-455, 463

V Sulmánu-asarídu 462-466 Sulme 211

Sumer 33, 37, 43, 45, 47, 49-54, 56-57, 62, 66-67, 75-77, 79-84, 86-89, 91-97,99, 101, 109-112, 114-118, 120-121, 126-131, 137, 146-147, 149-150, 153-154, 156, 159, 198-199, 202, 207, 210-212, 341,359, 401, 493, 504-507, 509-512, 514-517

Sumer királylista 51, 57, 89, 93, 95-96, 111, 115, 128, 153-154, 156, 210-212 Sunem 329

1. Suppiluliumas 358, 362, 370, 387, 392, 420

2. Suppiluliumas 371, 427 Sur pusztája 227, 231, 233 Su-Szín 156, 212

Suvardata 328-330, 345, 347-348

Süsa410, 415

Szabalán 32, 34, 46

Szabalán-hegy 32, 34, 46 Szabta 391

Szabteka 107

Szahand 32, 34, 37, 467 Szahand-hegy 34, 37, 467 Szakadás 11,41, 142, 343, 407,412, 446, 460-461, 469

Szakkara 112, 126, 319 Szakkez 78

Szalitisz 234, 292, 307 Szamaria 323, 334, 407, 416-417,431,440-441, 443-446, 449-451, 453-156, 458-461, 463-167, 469-470, 475, 477, 480, 490, 496

1. szamariai periódus 461, 470

2. szamariai periódus 461, 463, 470, 496

Szamariaiak 467 Szamariai-tó 444 Szamium 213 Szamszuditana 210, 213 Szamszuilúna 213 Szantorini 291 Szardínia 450 Szardisz 450

Szarlagab 211

Szefala 269, 283, 299, 366

Szehel-sziget 193 Szeir 242, 244, 346 Szeir-hegy 242 Szelasszié, H. 391 Szemirámisz 91, 93, 117, 120 Szemna 171-172, 182-183 Szeptuaginta 39, 61, 130, 133,213, 328, 483

Szerabit el-Hadim 23, 205, 231, 236, 238, 251

Szerug 125, 130 Szesza 148

Szeszoózisz 408, 410 Széth 8, 109, 111-112, 122, 148, 185, 222, 226, 248, 266-267, 291-292, 307, 319, 336, 363, 375, 377-378, 380-381, 384, 387-389, 392-393, 396, 399, 402, 422, 424-126, 435, 471-472

Széth (omboszi) 8, 109, 111-112, 122, 148, 185, 222, 226, 248, 266-267,

291. 292, 307, 319, 336, 363, 375, 377-378, 380-381, 384, 387-389, 392-393, 396, 399, 402, 422, 424—126, 435, 471-472

1. Széthi/Széthosz 148, 226, 266-267, 336, 363, 375, 378, 381, 384, 388, 392, 402, 422, 425, 435,471

2. Széthi 425-426, 471 Széthnaht 424-426, 472 Szialk 46-47

Szichem tornya 278 Szicília 148, 429, 450 Szicíliai Diodórosz 148 Sziddim 136-138, 141, 151 Sziddim-völgy 151

Szidon 296

Szihathor 194, 198, 248 Szichem 24, 133, 162-164, 255, 261, 263, 265, 276-281, 286-287, 294-296, 300, 305, 314,

322. 323, 327, 329, 334-335, 345, 368, 379, 411,414, 495

Szichon 246, 265 Sziklamecset 366, 382 Szillí-Adad 213

Szimüra 293, 352, 355, 360, 362, 389, 393, 396, 408, 411

Szín 8, 33, 36, 44, 56, 60-62, 67, 72, 85, 88-89, 94, 127, 129, 146-147, 149-150, 164, 170, 177, 179, 192, 199, 205, 210, 212-213, 219, 226, 228, 235, 246, 251, 283-284, 287, 305-306, 319, 344, 362, 390, 395,417,446, 448, 462, 475, 477-479, 481, 483, 492, 496

Szin pusztája 231, 233, 235 Szín-ahhé-eriba 72, 462, 475, 477-479, 481,496

Szín-eríbam 213 Szín-iddinam 213 Szín-iqísam 213 Szín-muballit 213

Szinuhe 169

Szippar 61, 89 Szíria/szíriaiak 55, 71, 81, 100, 114, 131, 175, 177, 184, 285, 291, 293, 297, 299, 306, 318, 333-334, 352, 356-357, 359, 361-363, 386, 389, 393, 395, 397, 401,422, 424-425, 429, 435, 444, 460, 462, 465, 469, 483, 485

Sziszera 286-288, 330, 336, 396

Szmenhkaré 350, 353, 370 Sznofru 122

III. Szobekhotep 193, 195, 248

3. Szobekhotep Szehemré- szuadzstaui 193

IV Szobekhotep 191, 193, 195, 197, 202, 204, 217-218, 248, 494

4. Szobekhotep Hanoferré 191, 193, 197, 202, 217, 494

5. Szobekhotep Hahotepré 217

Szocho 323

Szodoma 8, 125, 136-141, 145, 149-153, 246, 257, 326, 493

Szövetség ládája 9-10, 239-240, 246-247, 280, 300-301, 305, 351, 375, 382, 391,413, 482, 486-487, 495

Szpeosz Artemidosz 306 Szt. Etienne 379-381, 387 Sztrabón 151

Szudán 110, 114-115, 251, 479

Szuez 225-227, 231, 236 Szuezi-öböl 225, 236 Szukkot 224, 227, 231,290 Szumulaél 213

Szumur 352, 355-356, 362, 393, 408

Szurata 327 Szurikas 78 Szúza 47-48, 54-55, 57, 102, 110-111, 117-118, 120, 129, 137, 150

Szüéné 23, 173, 202-203, 486

T

Taanak 483

Táblák kupolája 382

Tábor 129, 137-138, 141, 161-162, 164, 192, 203, 205,207,217, 225, 231-232, 235-237, 239-243, 251, 254-256, 261-262, 265-266, 286-289, 301, 315, 324, 326-327, 329-330, 334, 342, 357, 372, 377, 393, 395-396,415, 429, 443, 449, 452, 465, 485, 496

Ta-Denit 225-226 Tadmor 131-132 Tadua/Dávid 10, 16, 20, 257, 273, 280, 305,315,

323. 329, 332, 335-336, 338-353, 355-359, 361-363, 365-368, 370, 375, 378-379, 381,384, 386, 388, 391, 399, 401-403,411,413,419, 442, 448, 460-462, 475, 485-487, 489M90, 495

Tadu-Hepa 328, 370 Tadzs Mahal 41-42

Tagú 330, 332, 336, 345 Taharka 473, 478-479, 481 laht-e Szolejmán 78-79 Talmesszi 47

Talmi 268

Támár 365

Tammúz 81

Tanisz 11, 133, 458, 472, 478,481

Tappua 465 Targum 334 Tarsis 114 Tarszosz 114 Tauszert 423, 425-426, 471 Tebet 287

Tehu-tesub 359, 363, 370 Teli Balata 278

Teli ed-Dabaa 9, 184, 195, 494

Teli el-Amarna 265, 514

Teli el-Hebua 226, 229, 231 Teli el-Retaba 231

Teli esz-Szultán 17, 257, 308, 418

Teli Jinaam 389

Teli Jiszreel 469

Teli Kazel 411

Teli nebi Mend 395, 485

Teli Rász Samra 386

Templom-hegy 382, 386, 413 Tengeri népek 284, 429, 431, 450-452, 455-456

Tepe Szialk 46

Terach 125, 130, 146, 240

Terebint 133, 323

Teremtés könyve 18, 26-27, 30-31,39,41,44-45, 53, 57, 60-61, 67, 70-71, 74-75, 77, 81-84, 93-94, 97,99-100, 102, 111, 114-117, 124-125, 143, 148-149, 151, 158-159, 166-167, 175, 180, 188, 207,213, 243, 492, 494

Tesub 359, 370, 401, 429 Teukeri 429

Tharbisz 203

Théba 11, 23, 107, 172-173, 194, 202, 290, 292, 306-307, 389, 392, 408, 431,472, 478,481

Théra 291, 419, 427

Thompson, T L. 492, 516

1. Tuthmószisz 334, 362

2. Tuthmószisz 334

3. Tuthmószisz 271, 299, 318, 334, 352, 392, 419

IV Tuthmószisz 318, 334

Tibni 416

Tigris 31, 41-43, 49, 55,65, 67-68, 71, 104, 110, 126, 129, 509

Timna 265, 300, 384, 390, 495

Timnat-Szera 265

Timszáh-tó 225, 227

Tirca 295-296, 407, 412, 414, 416,463-465, 469

Tisadal 150

Tízparancsolat 9, 235-236, 238-241, 301

Tjarbit 203

Tjehenu 435

Tjeku 222, 224, 227

Tjeuker 429

Tob 357, 360, 422

Tola 273, 296, 305,315

Tou 359, 370, 508

Törökország 40, 70-71

Trabutina mannipara 233 Trója 11, 143, 284, 292, 324, 420, 426-427, 450, 455

Trójai háború 284, 426—427, 455

Tubasz 296

3. Tukulti-apal-ésarra/Pul 465-466

Tunézia 457

Tunip 362

Túra 179

Tusratta 320

Tutanhamon 334, 339, 349, 353, 355, 362-363, 365, 369-370, 372, 375, 377, 380, 387

Tutirnaiosz 234

Tutu 355, 370

Türosz 11, 24, 36, 333, 350, 360, 363, 381, 389-391, 417, 457, 471

U

Uanna/Hénoch 7, 45, 47—49, 51-54, 57,61,66, 82,94, 243, 493

Uasszosz 429, 450

Ubajd 49, 53-55, 66, 98-99, 116,493

Ugaf 177, 182, 248

Ugarit 10, 108, 129, 142, 285, 306, 333, 377, 384, 386, 391,427,431,471, 495, 506,514,516

Újasszír birodalom 462

Újbirodalom 10-11, 81, 184, 197, 225, 269, 285,

292. 293, 313, 370, 384, 426, 456-457, 471,491

Umejri 252

Unuk 47, 52, 54

Upuaut 101-102, 105

Ur 48, 53-55, 61, 67, 75, 95, 129-130, 136, 149-150, 159, 202,210-211,508, 512, 517

3. Ur 8-9, 83, 121, 129-131, 136-137, 147, 149-150, 156,159,210, 212

Urartu43, 68, 76-77, 146, 479, 510

Ur-dukuga 212 Ur-gigir 212

Úri 7-9, 83, 95, 121, 126, 129-131, 136-137, 147, 149-150, 154, 156, 159, 210,212,214, 239, 361, 493

Úrija 361

Urkis 137, 150

Ur-nigin 212

Ur-ninurta 212

Uruk 7-9, 43, 47-48, 54-55, 61, 75-77, 79-82, 84-85, 87-89, 92-94, 99, 102, 110-111, 115-118, 120-121, 126-129, 154, 156, 168, 175, 202, 204, 210-212, 222, 267, 336, 415,452, 493,511

I. Uruk 7, 77, 89, 93, 115-116

3. Uruk 8, 156

4. Uruk 9, 92-93, 212

5. Uruk 9, 128,210-212 Uruki korszak 77, 92-93,

120

Ussishkin, D. 469, 516

Utu/Samas 62, 65, 80, 96,

108. 115-116, 136, 146, 210

Utuhegal 128-129, 210-212 Utulkalama 89

V

VádiAbbád 105

Vádi Ara 336

Vádi Barrámija 103-104

Vádi el-gaje 259-261

Vádi el-hesza 246

Vádi Fejrán 218, 233-235

Vádi Hammamát 104, 106,

109. 111

Vádi Mukkuk 259

Vádi Músza 242, 244

Vádi Szuvenit 282, 316-317 Van derveen, R 146, 148, 328, 334, 336,410, 462, 501,508,516

Van-tó 41

Miskor I-A417, 442, 469-470, 490, 496

Miskor I-B 304, 459, 469, 490

Viskót II-A 417, 442, 461-462, 469, 490, 496

Vtsos 429, 450

Via Maris 269, 293-294, 299, 334, 389, 392, 483

Vdusza 420, 426-427

Vincent de Beauvais 70

Vörös-hegy 35

Vörös-tenger 52, 99-105, 107, 109-111, 115, 140, 230-231, 389-390

w

VVawat 23, 171-172, 202, 204, 306

Wenamon 456-457

Wenham, G. 146, 517

Wood, B. 260, 502, 517

Woolley, L. 53, 126, 202, 493, 517

X

Xanthosz 429

Y

Yurco, F. 435-436, 517

z, zs

Zabaja 213

Zagrosz-hegység 34, 45, 47-48, 68, 71-72, 76-77, 80-81, 121, 128-129, 137, 285, 297

Zambia 212

Zariku 137, 150

Zebul 162, 249, 269-270, 287, 289, 295, 297, 442, 465

Zered-patak 246

Zertal, A 303

Zif 143

Zikarbaál 457,471

Zimredda 346

Zimri 193,416, 423

Zimrilim 193

Ziuszudra 62, 64-65, 88, 116

Zoroaszter 41, 46

Zsidók története 84-85, 91, 94, 98, 100, 103, 115-116

Zsile/Szile 226, 346

Zsoltár 326, 349, 384, 392

Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

BÉROSSZOSZ: Babiloni pap, aki három könyvet írt a babiloni történelemről, melyekhez felhasználta a babiloni Bél templom könyvtárát. Akárcsak Manethón esetében, az ő munkáiból is csupán töredékek maradtak ránk Josephus Flavius, Euszébiosz és Szünkellosz munkáiban. Bérosszosz valamikor Kr. e. 260 körül élt.

* Később Erithreai- vagy „Vörös”-tengernek nevezték. Amit ma Vörös-tengernek hívunk, azt korábban Arab-tengernek nevezték, míg a Perzsa-öböl volt eredetileg a Vörös-tenger, melyet a mitikus hős, Erüthreasz - „a vörös ember” - után neveztek el.

* Mindez pontosan illeszkedik Baál-Merit nagy Migdol-templomának Bibliában olvasható történetéhez. Az épületet először a hódítás utolsó szakaszában említik meg (KÖB II-B, Kr. e. 1405), majd az egyiptomi I. Amenhotep (Kr. e. 1178-1158) kortársaként uralkodó Abimelek a késő bronzkor első szakaszában elpusztítja (KéB I., Kr. e. 1168), végül az egységes királyság korában kisebb méretekben ugyan, de újjáépítik (KéB II-A, Kr. e. kb. 1011).

** Manethón Amenoftisza szinte bizonyosan a Menoptah név romlott alakja, ahol a Mr(i)-n- Pth („Ptah kegyeltje”) „r”-je kiesett az egyiptomi szó idegen (görög) olvasatában.

---

[1] A magyar bibliai idézetek a Szent István Társulat katolikus Biblia-fordításából származnak - a ford.

TANAAKH: A héber Bibliához tartozó iratok összefoglaló neve, beleértve a Tórát is.

[2] M. Sturgis: ItAin’t Necessarily So: Investigating the Truth of the Biblical Pasi, 2001, London.

[3] A szerkesztés eredményeként néhány helyen kronológiai tévedések kerültek a szövegbe. Példának okáért senki sem hiszi, hogy Jákob és az izraeliták „Ramszesz földjén” telepedtek le, ahogy az a Teremtés könyve 47:11-ben áll, mivel a Ramszesz nevű fáraók csak jó néhány száz évvel Jákob és József élete után uralkodtak Egyiptom felett, legyen szó bármilyen kronológiáról is. Nyilvánvaló, hogy a „Ramszesz földje” kifejezést később illesztették a szövegbe, ezzel kívánták magyarázni a szerkesztő korának közönsége számára az izraeliták tartózkodási helyét, mikor Gósent a Per-Ramszesz városa körül elterülő térséggel azonosították. Ramszesz városának romjait még Etheria - vagy Egeria - apátnő idejében is ezen a néven ismerték. Az apátnő a Kr. u. IV században utazta be Egyiptomot.

[4] Az ősi ember nagy valószínűséggel okkerral kente be magát, hogy ezzel védekezzen a rovarok ellen. A kert völgyében a nagy tó mocsarában született szúnyogok állandó bosszúságot okoztak az ittenieknek, ám a törzs hamar rájött, hogy a vörösokker hatékony szúnyogriasztó.

5. kép (szemben): Műholdfelvétel az Edénkért helyéről.

[5] Lásd: W. Ryan és W. Pitman: Noah’s Flood, 1998, New York.

[6] Uanna Enki/Éa eridui szentélyének pasísu-papja volt. Nevét héberül - vagyis nyugati sémi nyelven - Kanoknak írják, ám a Mezopotámiában beszélt - keleti - sémi nyelveken Anoknak vagy Unuknak kellene ejteni a szókezdő spiráns nélkül, mely a nyugati sémi nyelvek jellegzetessége és - bár írásban jelölték - nem ejtették. Sumer nyelven a név utolsó „k”-ja úgynevezett „beálló” mássalhangzó, melyet csak akkor kellett ejteni, ha a szót követő nyelvtani elem magánhangzóval kezdődött. Hénoch nevének eredeti sumer változatát ezért Anna, Unu vagy Uanna formában kell ejteni.

UANNA-ADAPA: Bérosszosz görög nyelvű szövegében oannészt ír. Az Adapa nevet gyakorta megfeleltetik a sémi Adama névnek, melyből a bibliai Ádám - az eredeti „vörös föld embere” adama törzsből való Uannaként lehetne értelmezni, ami bibliai elnevezések szerint megfelelne az Ádám családjából való Hénochnak.

[7] Ezer évvel később, a nagy vízözönt követően egy harmadik nyelvcsalád tagjai is a térségbe vándoroltak. Népük aztán a következő öt évszázad során a terület meghatározó politikai erejévé növi ki magát, míg színre nem lép az agadéi Sarukkín. Ők voltak a sumerok, pontosabban a sumert beszélő népek, akik az anunnakihoz hasonlóan az északi hegyekből vándoroltak ide.

[8] Nippur Enlil („szélúr”) otthona lett. Uruk először Anút („ég), majd Inannát („az ég úrnője”) választotta. Ur a holdistennő, Szín városa lett, Szipparban és Larszában pedig a napistennek, Utónak emeltek templomot. Végezetül Enki az eridui Apszu-templom felett rendelkezett.

15. kép (szemben): Szárnyas démon vagy kerub, a szent helyek védelmezője.

[9] Ugyanakkor C. J. Ball és más tudósok Nuh-napistinak olvassák a nevet, ahol is a Nuh tag felel meg a héber Noé névnek.

[10] Ezek az istenek a Teremtés könyvében szereplő Elohim, akik saját hasonlatosságukra teremtették az embert. A Biblia első könyvének első részéről nem állítható, hogy egyértelműen monoteisztikus. Utalásokat találni benne más, „hamis” istenekre, akikben ekkoriban - és később is - hitt az ember.

[11]NINHURSZAG: „A magas hegy úrnője”. II. SARUKKÍN: Kr. e. 721-705.

[12] A Teremtés könyve szerint nem más ő, mint a megistenült Éva, „minden ember anyja”. Az istennő otthona eredetileg egy messzi sumer királyság volt, túl az északi hegyeken, egy edmnek nevezett paradicsomi földön - a bibliai Édenben.

ZENDAN-E SZOLEJMÁN: „Salamon börtöne”. TAHT-E SZOLEJMÁN: „Salamon trónusa”.

PISON: A helyi török dialektusban Kizil Uzunnak, „Arany Uzun”-nak nevezik.

[13] Emellett a legendák párhuzamot vonnak Ninurta és a sumer Dumuzi - a bibliai Tammúz - isten között, aki a halál és feltámadás istene. Ha kissé kitekintünk, látható, hogy az egyiptomiak a legendás Aszar királyként (Ozirisz) emlékeztek rá, aki a holtak istene volt és a termékenység-istennő, Iszet (Ízisz/Istár/Inanna) a felesége. Aszar nevét „hatalmas”-nak fordították és a király trónusa, valamint a mindent látó szem hieroglifáival írták le.

[14] Ka-dingir.ki alakban szerepel, ami Babilon sumer megnevezése.

SARKALISARRI: Kr. e. 2000-1976. I. SARRUKÍN: Kr. e. 2117-2062.

[15] W. Papke: Die geheime Botschaft des Gilgamesek, 1993, Augsburg.

[16] A XII. dinasztia alapítója, Szehotepibré Amenetnhat - aki Manethónnál I. Ammanemész néven szerepelt - nem állt közvetlen vérségi kapcsolatban az előző fáraócsaláddal, akik közül legtöbbet születésekor Mentuhotepnak neveztek el. Az új dinasztia első tagja korábban IV Mentuhotep Nebtauiré vezírje volt - uralkodójáról talán azzal mondjuk a legjobbat, ha „névleges uralkodó”-nak nevezzük, aki alatt hét évig tartó anarchia és politikai zűrzavar jellemezte az országot. A XI. dinasztia utolsó Mentuhotepja utódok nélkül halt meg Kr. e. 1804-ben. Amenemhat fontos szerepet töltött be az udvarban, így érte el, hogy ő kerüljön a trónra. Személyében a Fekete Földet új, erős fáraó irányította, a friss vérvonal pedig az Obirodalom összeomlását követő szegényes évtizedek után az egyiptomi civilizáció lenyűgöző felvirágzását hozta magával.

47. kép (szemben): A pátriárkák földje - a központi dombságtól a Jordán-folyóhoz vezető mély vádik egyike Jerihó közelében.

[17] A Középső bronzkor utolsó szakasza - másként KöB II-C vagy KöB III - beleér a KéB I-A szakaszba, amely Egyiptomban a nagy hükszósz dinasztiával veszi kezdetét.

HIRBET EL-MUKKATIR: „áldozati ajándék”, ami talán arra utal, hogy a tűz pusztítása Jahvének szánt ajándékká tette a várost.

82. kép (szemben): Kenyon 1. árka Jerihóban, benne a vármező (A) és a felső vár (B) maradványával.

[18] Az Ai-hadjárat helyrajzi részletei Bryant Wood vizsgálatain alapulnak, amelyet Hirbet el- Mukátir környékén végzett - teljesen megfelelnek a Biblia szövegében szereplő leírásnak.

[19] Az alábbiakban Manethón Euszébiosznál olvasható változatát veszem alapul, mivel véleményem szerint ez a helyes sorrend, ahol a nagy hükszószok XVII. dinasztiája áll a XVIII. dinasztia előtt és némi átfedés is van a két dinasztia között.

[20] J. J. Bimson: „The Philistines: Their Origins and Chronology Reassessed” in Journal of the Ancient Chronology Forum IV (1990), 58-76. o.

[21] Ez a Jabin - kánaánita: Ibni - az újjáépített város (felsőváros XV réteg; alsóváros 2. réteg) uralkodója volt, amely ismét a térség kánaánita erőinek központja lett, bár korábbi hatalmát már nem érte el. Izrael északi törzsei némileg elkülönültek a Manassze és Efraim törzsének földjén lévő erős központi területektől, a Szichem és Siló jelentette gócpontoktól. Az északi középső bronzkori városok közül jó néhány nem pusztult el a hódító hadjárat idején (Kr. e. 1405), így a Galileai-dombságon és még északabbra jelentős kánaánita lakosság élt. Isszachár, Áser és Naftali törzse nem rendelkezett elég erővel, hogy megakadályozza a késő bronzkori Hácór felépítését. Kr. e. 1628-ban, százharminchét évvel azután, hogy Józsue elpusztította a várost, Hácór ismét Izrael biztonságát fenyegette.

[22] Azonban a déli törzse - Júda és Simeon valamint a nyugatiak - Dán és Áser továbbá Gád (Gileád) és Ruben népe, akik a Jordánon túl éltek, nem küldtek harcosokat a közelgő háborúba.

GEDEON: „Favágó”. BAÁL: „Úr”.

[23] Az Új Kronológia jelenlegi állása szerint Avarisz Kr. e. 1192-ben bukott el, azonban az ír tőzeglápban talált tölgyfák évgyűrűiben található fagyás Kr. e. 1159-re teszi az eseményt. Ha ez az időjárási változásokra utaló jel a thérai kitörésnek köszönhetőn jött létre - amelyet így nem az általánosan a thérai kitörés jelének tartott Kr. e. 1628-as fagyás jelez úgy 33 éves kronológiai eltérésről van szó. Az ÚK szerint a kitörés nem Ahmesz, hanem I. Amenhotep uralkodása idején következett volna be. Am ha figyelembe vesszük a késő bronzkori évgyűrűszámítás alapfeltevéseit és azt a tényt, hogy ez a fagyás kizárólag az ír fák évgyűrűiben jelentkezik, úgy feltételezhetjük, a problémát későbbi kutatások megoldják, esetleg a kitörés nem hagyott nyomot a bronzkori évgyűrűkön.

[24]AMORITÁK: A KB/KöB átmeneti időszakban - Ábrahám idején - a Zagrosz-hegységből levonuló és Szíria, Kánaán területén letelepedő pásztorkodó népek gyűjtőneve.

[25] Kr. e. 1112 és 1095 között III. Tuthmószisz - az ókori Egyiptom Napóleonja - tizennégy hadjáratot vezetett, s óriási északi birodalmat hozott létre. Kr. e. 1112-ben a Megiddónál vívott csatában legyőzte a Szíriái királyok szövetségét és ezzel az összes kánaánita államot, egészen az Orontész melletti Kádesig alattvalójává tette. Magát Kádest a király harmincadik uralkodási évében (Kr. e. 1105) foglalta el az egyiptomi sereg.

98. kép (szemben): a XVIII. dinasztiába való III. Tuthmószisz fáraó (Kr. e. 1134-1082), Jiftach bíra kortársa.

SÁMUEL: „[Isten] neve Él”.

EBEN-HA-EZER: „a védelmező köve”, amely talán Izbet-Szartánál, Afek közelében található.

III. AMENHOTEP: Kr. e. 1048-1012.

[26] I. Finkelstein és N. Na’ainan (szerk.): From Nomadism to Monarchy (1994, Jeruzsálem).

[27] Itt az Euszébiosznál szereplő számokat követem. Africanusnál a nagy hükszósz dinasztia a XV, thébai kortársaik pedig a XVII. dinasztiaként szerepelnek.

Következő lapon: Kronológiai táblázat, amely a bibliai korszakok és a kulcsfontosságú egyiptomi, kánaáni lelőhelyek rétegvizsgálati eredményei közötti összefüggést mutatja be a bronzkor középső szakaszában (az ÚK szerint).

101. kép (a következő lapon): III. Amenhotep, Ehnaton apjának rózsaszín gránitból faragott szobra (Luxori Múzeum).

[28]ABD-EL: „El szolgája”.

[29] Samu-El; „El leszármazottja”; El-kanah; „El teremtette”; El-hanan; „El kegyes”; Abi-El; „El az atyám”; El-eazar: „El segített” stb.

[30] Lásd 2Sám 21:19.

[31] A név az Aniarna kori Egyiptomból is ismerősen csenghet, ahol a mitanni hercegnő, Tadu- Hepa („Hepa istennő kegyeltje”) viselte. A hercegnőt kislányként küldték a Nílus völgyébe, hogy III. Amenhotep felesége legyen, ám végül Kia néven Ehnaton második felesége lett.

JEDIDJA: „Ja kegyeltje”, feltehetően egy korábbi Dud-Ja alakból (2Sám 12:24-25).

[32] McCarter és Mercer egyaránt úgy vélték, a bibliai Tou név a hurrita Tehu írásváltozata. Az amarnai levelek igazolják felvetésüket, mivel az 58. számú levélben szereplő Tehu-Tesub azonos a hamati Toúval (2Sám 8:9). Újabb példa ez a hosszabb, istenhez kötődő hivatalos névből kialakított becenévnek, ahol az istent dicsőítő tagot elhagyják.

[33] Aj az Új Kronológia szerint azonos a Manethónnál szereplő II. Akherrésszel (Africanusnál 12 év szerepel a neve mellett, Euszébiosznál 8).

116. kép (szemben): Horemheb tábornok memphiszi sírkamrájában, amelyet a hadvezért magas rangú hivatalnokként ábrázoló képek díszítenek még azelőttről, hogy Kr. e. 990-ben Aj fáraó társuralkodójává koronázták volna.

[34] Gábriel Barkay találta meg, s egyik egyiptológus kollégája látta, aki a kartust Széthi neve- ként azonosította.

122. kép (szemben): A Táblák kupolája, amely Salamon alapkövét védi. Ezen állt a szövetség ládája. A kő egyenesen az arany kapu (kelet) irányába néz.

[35] Du-Tesub feltehetően Mischname - keveréknév -, amely a sumer dumu („fiú”) logogram és a hurrita viharisten, Tesiíb nevéből áll. Ben-Hadad a héber ben („fia valakinek”) és a szír viharisten, Hadad nevéből áll. Mindkét név azt jelenti, „a viharisten fia”.

132. kép (szemben): II. Ramszesz Muvatallis elleni háborújának egyik hettita foglya (Abu Szimbel).

[36] Fontos megjegyezni, hogy a sakah igét (héber sqq: „fosztogatni”) két qoffal írják, míg a Jer 25:26. és 51:41. versben olvasható Sisák névben - amely az AT-BaS szójátékon alapul - kaf szerepel, s így - ahogy M. Garsiel rámutatott - talán a sakak igéből (héber skk: „mérsékel”) ered. Ugyanakkor F. Clancy [/SÓT 89 (1999)] a Jeremiásnál szereplő Sisákot „pusztító”-nak olvassa. Jeruzsálem két kifosztója - az egyiptomi és a babiloni - nevét feltehetően egyszerű paranomáziával, vagyis kiterjesztett alliterációval kötötték össze.

[37]TIRCA: Teli al-Farah északi része.

[38] A korszak számos neve igazolja ezt, mivel az -el végződést tartalmazzák, pl: Sámu-EI, Otni-El.

[39] Josephus Flavius Amenofisz/Amenoftiszról szóló legendája legalább két személy és korszak egybeolvasztásának eredménye. Nyilvánvaló, hogy Ehnaton (IV Amenhotep) és vallási forradalmának története az egyik, különösen az a rész, ahol szennyezett emberek telepednek le a Nílus keleti partján (ti. el-Amarnában), és az a szerep, amelyet Amenofisz, Paapisz fia játszik (ti. Amenhotep, Hapu fia). Ugyanakkor a Josephus Flaviusnál szereplő uralkodói névsor - Széthosz (I. Széthi); Rampszesz 66 évig (II. Ramszesz); Amenofisz/Amenoftisz (Merneptah); Széthosz - a történetet a XIX. dinasztia végére teszi. A Mosze és Amenoftisz/Anienofisz között dúló háború, amely tizenhárom évig tartott, ebből következően másik hagyomány, nem azonos az Ehnaton-eretnekséggel, amely jó egy évszázaddal korábbi.

[40]ARSZA: írásváltozatok: Arszu vagy Irszu. Az „u” alakban átírt hieroglifát mindig „a” hanggal olvasták ki (lásd: Hut-varet=Havare; Hut-Hór=Hathor)

[41] Az izraelita Arsza és az egyiptomi szövegekben szereplő Arsza közötti kapcsolat mellett létezik egy másik lehetőség is. A rövid Aza név az istenség dicsőítésével együtt egy hosszabb név becenevi alakja is lehet. Az Aza-el („El alkotta”) név feltűnik a 2Krón 17:8-ban, ahol Jehosafát idejének egyik fontos levitáját hívják így. Ez az ember szinte bizonyosan Jehosafát apja, Aza királyságának idején született, s így, az ókori világban elterjedt gyakorlatnak megfelelően a király után nevezhették el. Az Aza és El részekből álló név bizonyítottan létezett tehát ebben az időben, s talán ez volt annak a királynak is a neve, akit mi csupán Azaként ismerünk. A jahvista szerkesztő talán azért hagyta el az -El végződést Aza nevéről, hogy ezzel elkerülje a zűrzavart, mivel a bibliai szöveg szerint a judaita királyok javarészt Jahhoz, s nem Élhez kapcsolódnak. Azát, akárcsak Damaszkusz királyát, Hazael (arameus Haza-ilú), kortársai Aza- elként ismerhették. Mivel az egyiptomi írásrendszerben nem tettek különbséget „r” és „1” között, az ázsiai királycsináló, akit Arszának neveznek, kiolvasható „Alsza” alakban is, amely metatézissel (a fonetikus elemek felcserélése) származtatható a héber Azaelból. Amennyiben ez az elképzelés helytálló, úgy az ázsiai, aki támogatta II. Ramszesz halála után Amenmessze hatalomátvételét, súlyos katonai vereséget mért az egyiptomi király kusita haderejére Cera király alatt (2Krón 14:8-14).

[42] Ugyanakkor van két nagy’ eltérés. III. Ramszesz síron túlról érkező történeti összefoglalója szerint Arsza nem izraelita volt, hanem Szíriái - igaz, a bibliai Arszáról sem tudjuk, izraelita volt-e; elképzelhető, hogy Szíriái volt -, továbbá a szöveg nem említi, milyen szerepet játszott Jeruzsálem a megszállásban.

[43] E. R. Thiele: The Mysterious Numbers of the Hebrew Kings (Michigan, 1983).

[44] J. Hughes: Secret of the Times: Myth and Hislory in Biblical Chronology (Sheffield, 1990).

[45] A szövegmagyarázatok nagy része amellett érvel, hogy Nabotot Jiszreelben ölték meg. A bibliai szövegben jó néhány ellentmondás van a szőlőskert helyét illetően, s erősen kötődik Jiszreelhez. Ugyankkor ahhoz, hogy az átok beteljesedjen, a hely, ahol a kutyák Acháb vérét felnyalják, ugyanaz kellett legyen, ahol a kutyák felnyalták Nabot vérét. Acháb vértől iszamos harci szekerét Szamaria tavában mosták le (IKir 22:38), vagyis Nabotnak is itt kellett meghalnia. Eszerint az eszmefuttatás szerint Nabot szőlőskertjének Szamariában kellett lennie, s nem Jiszreelben. Másfelől még arra is van okunk, hogy bizonytalankodjunk a király kilétét illetően, akinek szekerét a tóban lemosták. Egyes szövegmagyarázatok szerint az egész esemény Jorám uralkodása idején történt - aki aztán az egyik ramot-gileádi csatában odaveszett. Ebben az esetben a tévedés gyökere, hogy a szekér lemosásának helyét Szamaria tavaként azonosították, holott Jiszreel tava.

II. BEN-HADAD: Kr. e. kb. 893-874.

JORAM: Kr. e. 853-842. Meglehet, nem Acháb, hanem ő volt az a király, akinek szekerét Jiszreel - és nem Szamaria - tavában megmerítették, hogy lemossák róla a királyi vért.

[46]PIANHI: Ki: e. 720-690. TAHARKA: Kr. e. 690-665. ASSUR-BÁN-APLI: Ki: e. 668-627.

[47] Manassze sirámai néven ránk maradt egy pszeudoepigráf ima görög és szír nyelven a korai keresztény időkből. A szöveget feltehetően egy zsidó írta, aki a Kr. u. 70-es heródesi templom lerombolása előtt élt. Ugyanakkor egyesek szerint az ima a Krónikák II. könyve 33:13 versén alapul, ahol Manassze megvallja minden korábbi bűnét.

[48] Napata új királya öt éven át rokonával, Sabatakával (Sabaka fiával, az egyiptomi királlyal) együtt uralkodott. Aztán a hatodik évben, Kr. e. 684-ben Sabataka meghalt, s Taharka lett Egyiptom és Kus egyedüli királya. Egyiptomban voltak még más líbiai fáraók is - a taniszi V Sesonk és a thébai Rudamon - ám ők a kusita király alattvalójának számítottak.

[49] I. Hnkelstein és N. A. Silberman: The Bible Unearthed (New York, 2001), 133. o.

[50] i. ni. 194. o.

[51] i.m. 79. o.

[52] i. m. 118. o.

[53] A földrengés, amely olyan helyeket pusztított el, mint Báb ed-Dra és Numejra, feltehetően egy évszázaddal Ábrahám kora előtt történt, és megőrződött a lakosság emlékezetében, majd a héber pátriárka történetéhez kapcsolták. További vizsgálatokra van szükség a pontos régészeti időpontok meghatározására, azonban úgy döntöttem, az egyszerűség kedvéért megtartom Szodoma és Gomorra történetét Ábrahám idejében.