Yahudi Tarihi...Macarca 3. Kısım

 

szegényebb. Nem tartom szükségesnek leírni itt a méreteit és a belső berendezést, mert a zsidó háborúról írt művem he­tedik könyvében már beszéltem erről. Óniás igen sok olyan zsi­dóra akadt, akik úgy gondolkoztak, mint ö s mint papok és levi­ták vállalkoztak itt az isteni szolgálatra. De azt hiszem eleget beszéltem erről a templomról.

Alexandriában viszály tört ki a zsidók és szamaritánusok

közt, mert ezek az utóbbiak istentiszteleteiket a Garizim hegyen Nagy Sándor idejében épült templom szertartásai szerint tartot­ták; a viszály oly elkeseredetté fajult, hogy a döntést ebben a templomkérdésben végül is Ptolemaeus király elé terjesztették, A zsidók azt állították, hbgy a Mózes törvényei szerint épült templom a jeruzsálemi, a szamaritánusok pedig, hogy a Garizim- hegyi. Tehát a királyhoz folyamodtak, hogy tanácsosaival vizsgál­tassa meg ezt az ügyet és a vesztes felet büntesse halállal. A sza­maritánusok ügyét Szába és Theodosius, Jeruzsálem és a zsidók ügyét pedig Andronikos, Mosollám fia védelmezte. Ezek meges­küdtek Istenre és a királyra, hogy tisztüket pontosan a törvény szerint töltik be és kérték Ptolemaeust, büntesse halállal azt, akit esküszegésen kap. A király sok főemberével tanácsot tartott, hogy mindenekelőtt a védőket meghallgassa. Az alexandriai zsi­dók rendkívül aggódtak azok miatt, akiknek a jeruzsálemi temp­lom jogát kellett védeniük, mert aligha tudták volna túlélni, ha a világ legrégibb és leghíresebb templomának tekintélyét meg­rendítették volna. Szába és Theodosius először Andronikost en­gedték beszélni. Ez a törvényre hivatkozott és a főpapok sorával bizonyította, hogyan nyerte el mindegyik ezt a méltóságot az apja után, hogyan kormányozta a templomot és hogyan gazda­gították Ázsia királyai a templomot értékes fogadalmi ajándékok­kal és adományokkal, míg ellenben á Garizim-hegyi templomról senki sem beszél és senki sem törődik vele, mintha nem is volna. Ezekkel és más ilyen bizonyítékokkal meggyőzte Andronikos a királyt, mire ez úgy döntött, hogy a jeruzsálemi templomot kell olyannak tekinteni, amely Mózes törvényei szerint épült, tehát Szábát és Theodoisiust ki kell végezni. Ez történt az alexandriai zsidókkal Ptolemaeus Philopator alatt.

1.    FEJEZET

Alexander nagy tisztelettel bánik Jónatással. Demetrios fia, Demetrias legyőzi Alexandert és barátságot köt Jónatással

Miután Demetrios, mint fentebb elmondtam, a csatában elesett, Alexander foglalta el Syria trónját és levélben kérte meg Ptolemaeus Philometortól leánya kezét; mert méltá­nyos, hogy rokonságára méltassa öt, mivel visszafoglalta atyja országát, Isten rendeléséből legyőzte Demetriost és elfoglalta trón­ját s feltett szándéka, hogy a jövőben sem lesz méltatlan rokon-

ságára. Ptolemaeus szívesen fogadta a lánykérést és azt válaszolta: örül, hogy Alexander visszaszerezte atvja királyságát; szívesen hozzáadja leányát és jöjjön eléje Ptolemaisig, mert addig elkíséri a leányt és ott majd feleségül adja hozzá. A levél elküldése után Ptolemaeus leányával, Kleopátrával hamarosan Ptolemaisba ment és mivel már ott találta Alexandert, aki levele értelmében eléje jött, feleségül adta hozzá leányát és királyhoz illő dús arany és ezüst hozományt adott neki.

Miután a menyegző véget ért, Alexander levelet írt Jónatás főpapnak és meghívta Ptolemaisba. Erre a főpap értékes aján­dékokkal megjelent a királyok előtt s mindkettő nagy tisztelettel fogadta. Alexander rávette, hogy vesse le öltözetét és vegyen fel bíborruhát, maga mellé ültette a trónra és megparancsolta ország - nagyjainak: kísérjék végig a városon és hirdessék, hogy senkinek sem szabad ellene szólnia, vagy őt zaklatnia. Mikor azok, akik ellenséges indulattal jöttek ide, hogy panaszt emeljenek ellene, látták, mennyire megtiszteli a király, elkotródtak, mert attól fél­tek, hogy valami bajuk esik. Egyébként Alexander oly nagy jó­indulattal viseltetett Jónatás iránt, hogy barátai sorában az első helyre iktatta.

A százhatvanötödik évben Demetrios, I. Demetrios fia, ren­geteg zsoldossal, akiket a krétai Lasthenes toborzott számára, elin­dult Krétából és átkelt Kilikiába. Ez az értesülés nagyon meg­ijesztette Alexandert és Phoinikiából tüstént Antiochiába sietett, hogy ott még Demetrios megérkezése előtt mindenről gondoskod­jék. Coelesyriában Apollonios Daost hagyta helytartónak, aki nagy sereg élén hamarosan Jámniába vonult és megüzente Jónatás főpapnak: igazságtalanság, hogy ő egymaga békességben él és úem szolgál a királynak; neki magának is mindenfelől sze­mére vetik, hogy nem hajtja őt a király igájába; mindaddig, amíg fönt tanyázik a hegységben, ne ringassa magát csalódásban és ne képzelődjék, hogy milyen hatalmas. Ha bízik erejében, jöj­jön le a síkságra és mérkőzzék meg az ő harcosaival: akkor majd megmutatkozik, ki a vitézebb és kié lesz a győzelem. De tudja meg, hogy minden város legbátrabb emberei az ő harcosainak sorában vannak és ezek Jónatás elődeit mindig legyőzték. Egyéb­ként is szálljon szembe vele olyan helyen, ahol fegyverrel lehet harcolni, nem pedig kővel és ahol a legyőzöttnek nincs hová elbújnia.

Jónatás felháborodott ezen a kihívó üzeneten, tehát tízezer válogatott harcossal, továbbá testvére Simon segédcsapataival ki-

vonult Jeruzsálemből és élért Joppéba, ahol a. városón kívül tábort ütött, mert Joppe lakosai bezárták előtte kapuikat: tud'ii- illik a városban olyan helyőrség volt, amelyet Apollonios helye­zett oda. De mikor Jónatás ostromhoz készülődött, a polgárok megijedtek, hogy erőszakkal foglalja el a várost és ezért meg­nyitották a kapukat. Amint Apollonios értesült, hogv Jónatás ha­talmába kerítette Joppét, háromezer lovassal és nyolcezer gyalo­gossal nyomban Ásdódba sietett és onnan csendben és lépésről- lépésre nyomult elő. Miután megérkezett Joppe elé, színlelt visz- szavonulással kicsalta Jónatást a síkságra, mert rendületlenül bízott lovasságában és attól várta a győzelmet. Jónatás kivonult és Apolloniost egészen Asdódig üldözte. De mikor Apollonios egé­szen kicsalta a síkságra ellenségét, hirtelen megfordult és rátá­madt. Ámbár Jónatás értesült, hogy Apollonios egy patak mellett lesbe állított ezer lovast, hogy őt hátbatámadják, egyáltalában nem vesztette el fejét, hanem négyszögbe rendezte csapatait és úgy állította fel csatára, hogy akár élűiről, akár hátulról érte őket támadás, mindenképpen védekezhettek; így gondoskodott róla, hogy bármelyik oldalról támad az ellenség, visszaverhessék. A csata egészen estig tartott és ekkor Jónatás seregének egyik részét átadta testvérének Simonnak, azzal a paranccsal, hosv tör­jön be az ellenség soraiba, maga pedig parancsot adott katonáinak, hogy pajzsaikat Szorosan zárják össze és így fogják fel az ellen­ség lövedékeit; ezek nyomban a parancs szerint cselekedtek. Az ellenséges lovasok addig haj.'gálták dárdáikat, amíg egy sem ma­radt nekik, de senkit sem találtak el: a lövedékek nem érhették a katonákat, mert visszapattantak a szorosan egymáshoz zárt paj­zsokról és így könnyűszerre] ártalmatlanokká váltak. Mikor az ellenség reggeltől estig belefáradt már a dárdavetésbe, Simon ész­revette kimerültségüket, megrohanta őket és hősiesen küzdő ka­tonáinak sikerült is visszaszorítani a gyalogságot. Mikor a lovas­ság észrevette, hogy a gyalogság megfutamodott, maga sem tudott már helytállni; ezek is futásnak eredtek tehát, mert a hosszú harcban kimerültek és a gyalogságtól sem várhattak támogatást; rendetlenül és össze-vissza menekültek és szétszóródtak a síksá­gon. Jónatás egészen Asdódig kergette őket, sokat levágott, á többit pedig kényszerítette, hogy az ásdódi Dágon templomba me­neküljön. Azután a várost rohammal elfoglalta és a szomszédos falvakkal együtt felégette. Dágon templomát sem kímélte meg, hanem felégette azokkal együtt, akik oda menekültek. A csatá­ban és a tűzvészben összesen nyolcezer főnyi ellenség pusztult el. Jónatás, miután így legyőzte ezt a hatalmas hadsereget, elindult

Ásdódból és Askalon ellen vonult s a város előtt tábort ütött. Az askaloniak kijöttek elébe, ajándékokat hoztak és hódoltak neki. Miután megdicsérte őket behódolásukért, dús zsákmánnyal vissza­kért Jeruzsálembe. Mikor Alexander értesült vezérének Apollonios- nak vereségéről, először örömöt színlelt, mert Apollonios az ő akarata ellenére támadta meg Jónatást, aki barátja és szövetségese volt. Tehát Jónatásnak a barátság bizonyságául és ajándékul és tisztelete jeléül arany karperecét küldött, aminőt csak a királyok -rokonai szoktak kapni, és neki ajándékozta Akkaront és kör­nyékét.

Ebben az időben Ptolemaeus Philometor is Syriába érkezett, hajóhaddal és szárazföldi hadsereggel, hogy megsegítse vejét Alexandert. Alexander parancsára minden város hódolattal fo­gadta és elkísérték egészen Ásdódig, amelynek lakosai nagy jaj­veszékeléssel fogadták a Dágon-templom felégetése miatt és pa­naszt emeltek Jónatás ellen, hogy ő pusztította el a templomot, ő égette fel az országot és ő gyilkoltatott meg közülük oly sok embert. Ptolemaeus végighallgatta őket, de nem szólt semmit; Jónatás pedig Joppéig elébe ment Ptolemaeusnak, pompás ajándékokat kapott tőle, a király kegyeivel tüntette ki, mire elkí­sérte őt egészen az Eleutheros nevű folyóig és onnan visszatért Jeruzsálembe.

Ptolemaeus, miután megérkezett Ptolemaisba, majdnem éle­tét vesztette, mert Alexander, barátja Ammon által, tőrt vetett neki. Azonban a merénylet terve kiderült és Ptolomaeus levelet írt Alexandernek, amelyben követelte Ammon kiadatását, mert az életére tört és ezzel rászolgált a halálbüntetésre. Mivel Alexan­der nem volt hajlandó kiadni, Ptolemaeus mindjárt tudta, hogy ő maga a merénylet tervezője és ezért nagy haragra lobbant ellene. Alexandert egyébként Ammon miatt már régebben meg­gyűlölték az antiochiaiak is. Most ezek részéről érte utói a meg­érdemelt büntetés gaztetteiért, mert szégyenszemre akkor gyil­kolták meg, amikor éppen asszonyruhában volt; tudniillik, mint már máshol is elmondtam, női ruhában próbált elbújni előlük.

Ptolemaeus már megbánta, hogy leányát Alexanderhez adta feleségül és hogy szövetkezett vele Demetrios ellen. Megszakí­totta tehát a rokoni viszonyt, mert leányát hazahozattá. Rögtön utána követeket küldött Demetrioshoz, hogy békét és szövetséget kössön vele; megígérte, hogy feleségül adja hozzá leányát, őt magát pedig atyja trónjára ülteti. Demetrios megörült az üzenet­nek s megkötötte a szövetséget és a házasságot. Most már Ptole­maeusnak csak egy dolga akadt: rábírni az antiochiaiakat, hogy

fogadják el Demetriost, aki iránt atyja garázdálkodásai miatt ellenséges indulattal viseltettek. Ezt is sikerült végrehajtania; tudniillik az antiochiaiak Ammon miatt gyűlölték Alexandert, mint az imént említettem és ezért kiűzték Antiochiából, mire ő Kilikiába menekült. Midőn most Ptolomaeus megérkezett Anti- ochiába, a polgárság és a hadsereg királlyá kiáltotta ki, úgy hogy kénytelen volt két koronát fejére tenni, Ázsia és Egyiptom koronáját. Dereik és igaz ember volt, csöppet sem nagyra vágyó és mindenekfelett következtetni tudott a jövőre s ezért elhatá­rozta, hogy lemond erről a trónról, nehogy magára vonja a rómaiak irigységét. Összehívta tehát Antiochia népét és javasolta nekik, hogy Demetriost fogadják el uralkodóul; azt mondta, hogy atyja miatt nem fog bosszút állni rajtuk, hiszen nagyon sokat köszönhet nekik; egyébként ő majd oktatja a jóra és vezeti és nem engedi meg, hogy bármi rosszat is cselekedjék; ő maga megelégszik Egyiptom trónjával. Ezzel a beszédével rávette az antiochiaiakát, hogy elfogadják Demetriost.

Miközben Alexander nagy hadsereggel és tekintélyes poggyásszal Kilikiából átvonult Syriába és az antiochiaiak terü­letét felégette és feldúlta, Ptolemaeus vejével Demetriosszal,— mert időközben feleségül adta hozzá a leányát, — haddal támadt ellene, legyőzte, megszalasztotta, úgy hogy kénytelen volt Ará­biába menekülni. Ebben a csatában történt, hogy Ptolemaeus lovát megriasztotta az egyik elefánt ordítása, mire levetette lova­sát. Amint az ellenséges katonák ezt megpillantották, valameny- nyien a királyra rohantak, sok sebet ejtettek a fején és félholtan ott hagyták. Testőrei ugyan kiragadták az ellenség kezéből, de annyira elgyengült, hogy négy napig sem eszméletét nem nyerte , vissza, sem beszélni nem tudott. Eközben Zábdiel arab fejedelem fejét vette Alexandernek és elküldte Ptolemaeusnak. Midőn Ptole­maeus ötödnapra kissé magához tért, szemének és fülének való­ságos gyönyörűség volt Alexander halálának híre és fejének a megpillantása. Nagyon örvendett Alexander bukásának, de nemsokára maga is befejezte életét. Alexander, Balas néven, öt évig uralkodott Ázsián, mint ahogy ezt máshol már elbeszéltem.

Alighogy Demetrios, akinek Nikator volt a másik neve, el­foglalta a trónt, gonoszságában máris egyre-másra gyilkolta Ptolemaeus katonáit s nem törődött vele, hogy szövetségese s azzal sem, hogy apósa, holott az ő leányát, Kleopátrát vette fele­ségül. Kegyetlenkedései elől a katonák Alexandriába menekültek, az elefántok azonban Demetrios kezére kerültek. Jónatás, a fő­pap, egész Judeából hadsereget toborzott, hogy ostrom alá vegye

a jetuzsálemi fellegvárat, amelyben a makedón helyőrség mellett még egy csomó hitehagyott ember volt, akiik elpártoltak atyáik törvényeitől. A helyőrség katonái eleinte csak nevettek a gépe­ken, amelyeket Jónatás az ostrom céljaira készíttetett, mert el­bizakodtak a vár erősségében. Éjjel azonban az említett hite- hagyottak közül néhányan kilopództak, elsiettek Demetrioshoz és jelentették neki a vár ostromát. Ez felháborodott a hírre és hadseregével Antiochiából azonnal megindult Jónatás ellen. Midőn Ptolemaisba érkezett, írásos parancsot küldött neki, hogy rögtön jelenjen meg nála Ptolemaisban; Jónatás nem hagyta ugyan abba az ostromot, de a nép véneivel és a papokkal mégis­csak elment Demetrioshoz s aranyat, ezüstöt, szövetet és egyéb ajándékokat vitt neki. Az ajándékokkal sikerült is lecsillapítania a király haragját, sőt a király igen kegyesen fogadta, megerősí­tette a főpapi méltóságban, amelyet egyébként is Demetrios elő­deitől kapott. A szökevények vádjainak Demetrios nem adott hitelt s mikor Jónatás arra kérte, hogy Judea, továbbá Samaria, Joppe és Galilea, tehát a három toparchia, vagyis helytartóság részéről elégedjék meg háromszáz talentum adóval, királyi ki­váltságlevelet adott neki, amelynek ez a szövege: „Demetrios király, testvérének Jónatásnak és a zsidó népnek üdvözletét küldi. Tudomásul vétel céljából megküldjük nektek annak a levélnek a másolatát, amelyet rokonunkhoz, Lastheneshez intéz­tünk: Demetrios király köszönti atyját Lasthenest. Mivel a zsidó nép barátságos érzülettel viseltetik irántam és mindig megőrizte a köteles hűséget, elhatároztam, hogy, ezt maghálálom nekik. Ennélfogva megerősítem őket három kerület és pedig Efraim, Lidda és Rámata birtokában, amelyeket Samariától Judeához csatoltak, a hozzájuk tartozó környékkel együtt és elengedek nekik mindent, amit a régebbi királyok a jeruzsálemi áldozatok­ból szoktak kapni, tovább a gabona és a gyümölcs mindenféle tizedét, minden egyéb adót, valamint a só járandóságot és a koro­nát is és rendelem, hogy mostantól fogva örök időkig ezen senki se változtasson. Gondoskodnod kell róla, hogy rendelkezéseim­ről másolat készüljön és azt átadják Jónatásnak és a templom­ban szembetűnő helyen függesszék ki.“ Ez volt a levél szövege. Mivel Demetrios látta, hogy mindenütt békesség uralkodik és háborús veszedelem sehonnan sem fenyeget, elbocsátotta a kato­nákat és csökkentette zsoldjukat; csak az idegen zsoldosoknak fizette ki a zsoldot az egész megállapított időre, továbbá azok­nak, akik Krétáról és a többi szigetekről jöttek vele. Ezzel azon­ban maigára vonta katonái neheztelését és gyűlöletét, mert többé

nem részesítette őket semmiben, holott elődei békében is tovább fizették nekik a zsoldot, hogy megtartsák 'hajlandóságuxat és ha szükség van rá, szívesen menjenek vele újból háborúba.

5.    FEJEZET

Tryphon legyőzi Demetriost, az uralmat átadja Antiochosnak, Alexander fiának és Jónatással szövetséget köt. Jónatás tettei

Midőn Alexander egyik egykori vezére, — aki Apameából származott és akinek eredeti neve Diodotos volt, mellékneve pedig Tryphon, — észrevette, hogy a katonák mennyire gyűlölik Demetriost, fölkereste az arab Emálkuelt, Alexander fiának Anti­ochosnak nevelőjét, tájékoztatta őt, mennyire fel van háborodva a hadsereg Demetrios ellen és rávette, hogy adja át neki Antiochost, mert királlyá teszi és atyja trónjára ülteti. Emálkuel eleinte vonakodott, mert bizalmatlan volt iránta, de midőn Tryphon egyre jobban unszolta, végre engedett kívánságának. Erről a férfiúról elég is ennyit mondanom.

Mivel Jónatás főpap rendkívül fontosnak tartotta, hogy eltá­volítsa az országból a jeruzsálemi fellegvár helyőrségét, valamint • a hitehagyott zsidó szökevényeket és a többi megerősített hely helyőrségeit, követeket küldött ajándékokkal Demetriöshoz és kérte, hogy hívja vissza a csapatokat a judeai erődítményekből. Demetrios nem csupán azt ígérte meg neki, hogy ezt a. kívánsá­gát teljesíti, hanem még nagyobb Ígéreteket is tett arra az időre, ha majd befejezi a háborút, amely most teljesen lefoglalja. Egy­úttal segédcsapatokat kert Jónatástpl, mert közölte vele, hogy majdnem valamennyi katonája elpártolt tőle. Erre Jónatás há­romezer válogatott harcost küldött hozzá.

Azonban Antiochia lakosai, — akik gyűlölték Demetriost, mert sok rosszat kellett tőle elszenvedniök, haragudtak rá és ama gyalázatosságok miatt is, amelyeket atyja, az idősebb Demetrios elkövetett ellenük, — lesték az alkalmat, hogy megtámadhassák. Mivel arról értesültek, hogy Jónatástól segédcsapatok érkeztek és bizonyosra vették, hoigy a király erős hadsereget fog szervezni, ha nem előzik meg, fegyvert ragadtak, körülzárták a királyi várat, mintha ostromolni akarnák, megszállták a kijáratokat és minden áron hatalmukba akarták keríteni a királyt. Mikor á ki­rály látta, hogy Antiochia népe fegyveresen fellázadt ellene, zsol­dosaival és á Jónatás küldötte zsidó ségédcsapatokkal meg-

támadta Antiochia lakosait, azonban legyűrték, mert nagyon sokan voltak, tehát visszavonult. Alig vették észre a zsidóik, hogy az antiochiaiak fölülkerekedtek, máris fölmentek a palota tete­jére és onnan lövöldözték őket; mivel azonban az épület magas­sága miatt nagyon messze voltak a támadóiktól, azok nem tehet­tek kárt bennük, de ök onnan felülről alaposan megtizedelhették soraikat s így hamarosan elűzték őket a környező házakból és ezeket felgyújtották. A házak nagyon sűrűn álltak egymás mel­lett, javarészt fából épültek és így a tűz hamarosan az egész városban elharapódzott, úgy hogy Antiochia lakosai, mivel sem védekezni nem tudtak, sem a tüzet eloltani, kénytelenek voltak menekülésre fogni a dolgot. A zsidók most háztetöről-háztetöre ugráltak és hihetetlen szívóssággal üldözték ellenfeleiket. Mikor a király látta, hogy az antiochiaiak már csak feleségeik és gyer­mekeik megmentésével törődnek és tovább nem akarnak har­colni, egy másik utca felől megtámadta s legázolta őket, sokat megölt közülük, úgy hogy kénytelenek voltak letenni a fegyvert és megadni magukat. Erre a király megbocsátott nekik s így véget vetett a lázadásnak. Aztán a zsidókat dúsan megajándé­kozta a zsákmányból, hálálkodott nekik, hiszen valóban nekik köszönhette győzelmét és visszaküldte őket Jeruzsálembe Jóna- táshoz, akiről el kellett ismernie, hogy hű szövetségese. Később azonban rút hálátlansággal fizetett neki, nem tartotta meg Ígére­tét, s háborúval fenyegette meg, ha nem fizeti meg neki mindazo­kat az adókat, amelyeket a zsidó nép az első királyok ideje óta mindig megfizetett. Ezt a fenyegetést be is váltotta volna, ha Tryphon nem gátolja meg benne. Mert ez kényszerítette, hogy a Jónatás elleni harcra szánt csapatokat a maga biztonsága érde­kében használja fel. Mert Tryphon a fiatal Antiochosszal együtt, aki még mindig gyermek volt, Arábiából Syriába érkezett és a gyermeket megkoronázta. Mivel pedig az egész hadsereg, amely elpártolt Demetriostól, mert nem kapta meg zsoldját, átpártolt hozzá, megtámadta Demetriost, legyőzte, elvette elefántjait és el­foglalta Antiochia városát.

Demetrios a vereség után visszavonult Kilikiába, a fiatal Antiochos pedig követeket küldött Jónatáshoz, akik megvitték levelét; ebben kinevezte barátjának és szövetségesének, megerősí­tette a főpapi méltóságban és átengedte neki azt a négy kerületet, amelyek hozzátartoztak a zsidók országának területéhez. Ezen­felül arany kegyszereket küldött neki, serlegeket és bíborruhát s megengedte, hogy ezt viselhesse, arany karperecét ajándékozott neki i s felvette belső barátai sorába, Simont pedig megtette fő-

vezérének a tyrusi hegységtől Egyiptomig terjedő területen. Jóna- tás örült Antiochos adományainak s követeket küldött hozzá és Tryphonhoz azzal az ígérettel, hogy szívesen lesz barátja és szö­vetségese és harcol vele Demetrios ellen, mert ez egyáltalán nem volt hálás az ő segítségéért, hanem jótetteit gonoszsággal viszo­nozta.

Miután Antiochostól engedélyt kapott, hogy Syriában és Phoinikiában hadsereget toborozzon és Demetrios hadvezéreit megtámadhassa, rögtön megindult a városok, ellen. Némely vá­ros nagy hódolattal fogadta, de egyik sem volt hajlandó zsoldo­sokat kiállítani. Midőn Asikalonba érkezett és az askaloniak aján­dékokkal vonultak elébe, felszólította őket is, mint Coelesyria valamennyi városának lakosait, hogy pártoljanak el Demetrios- tól és csatlakozzanak Antiochoshoz, hogy a Demetrios elleni harcban bosszút állhassanaik rajta minden szenvedésükért, amire éppen elegendő okuk van. Ezzel sikerült rávennie a városokat, hogy Antiochoshoz csatlakozzanak és ezután Gazába ment, hogy ennek a lakosait is megnyerje Antiochosnak. Azonban mindjárt észrevette, hogy a gazaiak egészen másképp gondolkodnak, mint ahogy remélte: tudniillik bezárták előtte kapuikat és semmi áron sem akartak Demetriostól elpártolni és Antiochoshoz csatlakozni. Emiatt felháborodott Jónatás, ostrom alá vette a várost, elpusz­tította környékét és miiközben hadseregének egyik részét Gaza alatt hagyta, másik részével végigdúlta s pusztította és felégette a tartományt. Mikor a gazaiak látták, milyen bajba kerültek és hogy Demetriostól nem várhatnak segítséget, vagyis hogy a baj itt van, a segítség azonban nagyon messze, s bizonytalan, hogy megérkezik-e, jobbnak látták elszakadni Demetriostól és engedni Jónatás felszólításának. Tehát követeket küldtek Jónatáshoz s barátságot és szövetséget ajánltak neki. Az emberek ugyanis nem tudják, mi válik javukra, mielőtt nem érzik a bajt a maguk hátán; mihelyt azonban rájuk szakad a szerencsétlenség, azon­nal megváltoztatják véleményüket és keserű tapasztalatok után végre elhatározzák magukat arra, amit korábban Ikönnyű szer­rel és szenvedés nélkül elérhettek volna. Miután tehát Jónatás szövetséget kötött a gazaiakkal és túszokat kapott tölülk, ezeket elküldte Jeruzsálembe, maga pedig végigvonult az egész tarto­mányon és elment Damaskusba.

Ott értesült, hogy Demetrios vezérei nagy hadsereggel Kadesbe vonultak: ez a város a tyrusiak területe és Galilea között van. Tudniillik abban reménykedtek, hogy Jónatást kicsalhatják Syriából Galileába, mivel bizonyára nem hagyja cserben a szoron-

gatott galieaiakat, hiszen szövetségesei. Csakugyan ellenük is vonult és testvérét Simont hagyta Júdeábán. Ez az országban meglehetősen nagy hadsereget toborzott, Betszur alá vonult és ostrom alá vette a várost, amely Judea egyik legerősebb vára volt s mint már föntebb említettem, helyőrsége Demetrios párt­ján volt. Midőn Simon sáncokat hányatott, ostromgépeket hoza­tott és nagy erőfeszítéssel megkezdte Betszur ostromát, a hely­őrség katonái megijedtek, hogy ha elfoglalja a várost, valameny- nyiüket kardélre hányatja, tehát üzentek Simonnak: biztosítsa őket esküvel, hogy nem esik semmi bántódásuk, mert ezzel a fel­tétellel hajlandók feladni a várat és hazatérni Demetrioshoz. Simon meg is esküdött, szabad elvonulást engedélyezett nekik a várból s maga helyezett oda helyőrséget.

Eközben Jónatás Galileából, a Genezáret tó mellől, ahol tá­borozott, fölkerekedett és egészen Ászor síkságáig vonult, de nem tudta, hogy az ellenség is ott van. Demetrios vezérei, akik már egy nappal előbb értesültek Jónatás közeledéséről, lest állítottak ellene és az erre kijelölt csapatot elbújtatták a hegységben, ma­guk pedig a hadsereg zömével a síkságon vonultak fel. Mikor Jónatás csatarendben látta az ellenséget, a lehetőséghez képest a maga seregét is csatarendbe állította. Az a csapat, amelyet Demetrios vezérei lesbe állítottak, hátba támadta a zsidókat s- most ezek megijedtek, hogy bekerítik őket és mind elpusztulnak, tehát futásnak eredtek. így azután Jónatást elhagyták katonái, s csak kevesen maradtak mellette, mintegy ötvenen, ezek közt Matatiás, Ábsálom fia és Júdás, Kálfi fia, hadseregének két fő­vezére. Ezek vakmerőn és szinte kétségbeesetten rontottak rá az ellenségre, úgy hogy bátorságukkal megrémítették, vitézkedé­sükkel pedig megfutamították. Mikor Jónatás menekülő katonái látták, hogy az ellenség csatasorai ingadoznak, megint össze­verődtek, megtámadták a szíreket és egészen Kádesig kergették, ahol az ellenség tábora volt.

545

Jónatás a fényes győzelem után, amely kétezer ellenséges katona életébe került, visszatért Jeruzsálembe. És mivel látta, hogy az isteni gondviselés jóvoltából minden dolga kedve szerint történik, követeket küldött a rómaiakhoz, hogy megújítsa velük a szövetséget, amelyet régebben kötöttek. A követeknek azt a megbízást adta, hogy Rómából visszajövet látogassanak el Spár- tába is és emlékeztessék a spártaiakat a köztük fennálló rokon­ságra és szövetségre. Midőn a követek Rómába érkeztek, meg­jelentek a szenátus előtt, átadták Jónatás főpap üzenetét és ki­jelentették: azért küldte őket, hogy megújítsák a régi barátságot

35 Flavíus Josephus: A zsidók története

a rómaiak és zsidók között. Erre a szenátus megerősítette a régi megállapodásokat és a követeknek védőlevelet adott Ázsia, Európa és a városok valamennyi fejedelmeihez, hogy az ő segít­ségükkel zavartalanul visszautazhassanak hazájukba. Hazamenet a követek ellátogattak Spártába és átnyújtották a Jónatástól rájuk bízott levelet, amelynek ez volt a szövege: „Jónatás, a zsidó nép főpapja és a vének tanácsa és a papi testület az ephorosok- nak és a lakedaimoni tanácsnak és népnek, testvéreiknek, üdvöz­letét küldi. Nekünk jól megy sorunk és örülünk, ha nektek is jól megy dolgotok, mind állami, mind magánügyeitekben. Mivel a régi időben Demoteles levelet hozott a mi főpapunknak, Óniás- nak, királyotoktól, Areiostól, a közietek és köztünk fennálló ro­konság dolgában és a levél másolata még most is megvan: mi ezt a levelet örömmel vettük és ezért ma is hálával őrizzük Demo­teles és Areios emlékét; ámbár tulajdonképpen nincs is szüksé­günk erre a bizonyítékra, hiszen mi már szent könyveinkből is tudtunk erről a rokonságról. Mindazonáltal eddig nem tartottuk szükségesnek baráti viszonyunk megújítását kezdeményezni, ne­hogy olyan látszata legyen a dolognak, mintha elbizakodottsá­gunkban visszaélnénk azzal a megtiszteltetéssel, amely részetek­ről ért bennünket. Ámbár baráti viszonyunk megalapozása óta ‘nagy idő telt el, még ma is imádkozunk Istenhez a ti szerencsé­tekért és győzelmetekért, valahányszor a szent ünnepnapokon áldozatokat mutatunk be. És ámbár szomszédaink mohósága gyakran háborúba sodor bennünket, sem titeket nem akartunk soha megterhelni, sem más barátainkat. Most azonban, miután legyőztük ellenségeinket és véneink tanácsának két legtekintélye- seb tagját, Numeniust, Antiochos fiát és Antipatrost, Iason fiát, a rómaiakhoz küldtük, nektek is küldünk velük levelet, hogy megújítsuk a köztelek és köztünk fennálló szövetséget. Tehát nagy örömet szereznétek nekünk, ha válaszolnátok és közölnétek velünk kívánságaitokat, mert mindig szívvel-lélekkel hajlandók vagyunk azokat teljesíteni.¹¹ A lakedaimoniak szívesen fogadták a követeket, elhatározták, hogy megújítják a barátsá­got és szövetséget és a határozatot megküldték népünknek.

Ez időtájt három felekezet volt a zsidóknál, amelyeknek tagjai az emberi dolgokról más-más tanítást hirdettek; egyik volt a farizeusok, másik a sadduceusoik, harmadik az esszénusok fele- kezete. A farizeusok azt állították, hogy némely dolog, de nem minden, a sora müve, viszont bizonyos dolgok szabad akaratunk­ból történnek vagy maradnak el. Ezzel szemben az esszénusok azt tanították, hogy mindent a sors hatalma kormányoz és semmi

 

sem történik az emberi életben a sors végzése nélkül. Végül a sadduceusok hallani sem akarnak a végzetről és azt tanítják, hogy nincs végzet, nem a sors irányítja az emberek dolgait, ha­nem minden a mi akaratunkból történik, úgy hogy szerencsénk­nek is magunk vagyunk a kovácsai, de szerencsétlenségünket is csak a tulajdon oktalanságunkkal idézzük elő. Minderről részle­tesebben írtam a zsidó háborúról írt művem második könyvében.

Mivel Demetrios vezérei jóvá akarták tenni az elszenvedett vereséget, még az előbbinél is nagyobb hadsereget toboroztak és Jónatás ellen vonultak. Erre a hírre Jónatás egészen Ernát vidé­kéig elébük ment, hogy ne engedjen nekik időt a betörésre Júdeába. Mikor már ötven stadionnyira volt az ellenségtől, kéme­ket küldött ki, hogy táborát és erejét kikémleljék. A kémek nem­csak megfigyeléseiket jelentették neki, hanem éjszaka még né­hány foglyot is ejtettek, s ezek elárulták, hogy az ellenség táma­dásra készül. Tehát idejében megtette a szükséges intézkedése­ket, őrszemeket állított fel a táboron kívül, egész éjjel készenlét­ben tartotta katonáit és buzdította őket, hogy viselkedjenek bátran és legyenek készen arra is, hogy esetleg már az éjjel har- colniok kell, hogy meghiúsítsák az ellenség rajtaütéseit. Mikor Demetrios vezérei értesültek, hogy Jónatás megtudta haditervü­ket, elcsüggedtek, mert szégyelték, hogy az ellenség tudomást szerzett alattomos szándékukról, de meg azért is, mert tervük kudarca után már semmi reményük sem lehetett a győzelemre; ugyanis belátták, hogy nyílt csatában nem állhatják meg a helyü­ket Jónatás seregével szemben. Tehát visszavonulásra határozták el magukat, sok tábortüzet gyújtottak, hogy az ellenség azt higyje, hogy még a táborban vannak és csendben elvonultak. Mikor Jónatás reggel közeledett táborukhoz és üresen találta, mindjárt tudta, hogy az ellenség elmenekült; nyomukba eredt, de nem tudta utolérni őket, mert már átkeltek az Eleutheros folyón és biztonságban voltak. Erre Jónatás Arábia ellen vonult, megtámadta a nabateusokat, megverte őket, azután dús zsák­mánnyal és hadifoglyokkal Damaskusba vonult s ott mindent eladott. Ugyanebben az időben testvére, Simon átvonult Judeán és Palesztinán, egészen Askalonig, megerősítette az erődítménye­ket és a helyőrségeket és azután Joppéba ment, elfoglalta és erős helyőrséggel rakta meg; tudniillik arról értesült, hogy a joppeiek át akarták adni városukat Demetrios vezéreinek.

Miután Simon és Jónatás végrehajtották ezeket a hadi vál­lalkozásokat, visszatértek Jeruzsálembe. Jónatás összehívta az egész népet a templomba és javaslatot tett, hogy állítsák helyre

Jeruzsálem falait, építsék újra a templom körfalának beomlott részeit és magas bástyákkal erősítsék meg egész környékét, ezen­felül, pedig magában a városban még egy falat építsenek, hogy elzárják a vár helyőrségét a várostól 6 így lehetetlenné tegyék neki, hogy a piacon szerezze be élelmiszereit, végül pedig, hogy a város környékén lévő erődítményeket az eddigieknél erősebb helyőrséggel rakják meg. A nép elfogadta ezeket a javaslatokat s erre ő maga vette kezébe a városi építkezéseket, Simont pedig kiküldte, hogy a környékbeli erődítésekről gondoskodjék. Közben Demetrios átkelt a folyón és megérkezett Mezopotámiába, hogy Babylonnal együtt elfoglalja és az északi helytartóságok meg­hódítása után ezeket használhassa támaszpontul az egész biro­dalom leigázásához. Az ott lakó görögök és makedónok tudniillik ismételten küldtek hozzá követeket és megígérték, hogy ha el­megy hozzájuk, meghódolnak neki és vele együtt hadakoznak Arsakes parthus király ellen. Ez a remény kecsegtette, midőn el­ment hozzájuk, azzal a szándékkal, hogy ha legyőzi a parthuso- kat és segédcsapatokat kap tőlük, megtámadhatja Tryphont és ki­űzheti Syriából. És mivel a tartomány lakosai lelkesen fogadták, csapatokat toborzott és megtámadta Arsakest, azonban egész hadseregét elvesztette, őt magát pedig foglyul ejtették, mint más­hol már elbeszéltem.

6.    FEJEZET

Tryphon orozna megöli Jónatást, a zsidók utána Simont
választják meg fővezérnek és főpapnak. Simon cselekedetei

Midőn Tryphon megtudta, hogy ilyen véget ért Demetrios, megingott hűsége Antiochos iránt és már csak azon mesterke­dett, hogy eltegye láb alól és megszerezze magának országát. De tervének végrehajtásában gátolta, hogy félt Jónatástól, Anti­ochos barátjától. Ezért elhatározta, hogy először ezt teszi el az útból és csak azután fordul Antiochos ellen. Tehát Antiochiá- ból Betsánba ment, amelyet a görögök Skythopolisnak neveznek, azzal a szándékkal, hogy orozva megöleti Jónatást. Jónatás negyvenezer válogatott harcossal vonult ellene, abban a Íriszem­ben, hogy Tryphon csatát akar vívni vele. Midőn Tryphon látta, hogy Jónatás kész a harcra, elment hozzá ajándékokkal, barát­ságosan beszélt vele s megparancsolta vezéreinek, hogy Jóna- tásnak éppen úgy engedelmeskedjenek, mint neki és így akarta

bizalmát megnyerni és gyanúját eloszlatni; abban reményke­dett! hogy majd akkor foghatja el, amikor legkevésbbé gondol valami rosszra és nem is őrizteti magát. Végül azt tanácsolta neki, hogy bocsássa el hadseregét, hiszen nincs szüksége rá, mert nincs háború és mindenütt béke uralkodik; elegendő, ha csak néhány katonát tart meg személyes védelmére s meg is hívta, hogy ezeknek kíséretében jöjjön vele Ptolemaisba; tudniillik át akarja adni neki ezt a várost és a környék többi erődítményét is, hiszen éppen ezért jött el hozzá.

Jónatás nem gyanított semmi rosszat, inkább azt gondolta, hogy Tryphon őszinte szándékkal adta neki ezt a tanácsot, tehát elbocsátotta hadseregét és csak háromezer katonát tartott meg maga mellett. Ezek közül is kétezret Galileában hagyott és csak ezerrel vonult Ptolemaisba, Tryphon kíséretében. Alighogy meg­érkeztek, a város lakosai Tryphon parancsára bezárták a kapu­kat. Jónatást azonnal elfogatta és kísérőit mind leölette, azután elküldött a Galileában maradt kétezer zsidóhoz, hogy azokat is megöljék. Csakhogy ezek értesültek Jónatás sorsáról s mielőtt a Tryphontól küldött csapat megérkezett volna, fegyveresen kivonultak a tartományból. Mikor az utánuk küldött katonák látták, hogy készek megküzdeni az életükért, nem merték meg­támadni őket, hanem visszatértek Tryphonhoz.

Mikor a jeruzsálemiek hírét vették Jónatás elfogatásának és kísérői lemészárlásának, sírtak és keseregtek sorsán. Az egész nép sóvárogva kívánkozott utána, szinte leverte a fékezhetetlen és jogos rettegés, hogy most, amikor elvesztették a vitéz és bölcs Jónatást, a szomszédos népek, akik ellenséges érzülettel visel­tetnek irántuk s akiknek most már nem kellett tartaniok Jóna- tástól, megrohanják őket, harcolnak majd ellenük és halálos veszedelmet zúdítanak rájuk. És ez valóban úgy is történt, amint sejtették; merj miután ezek a népek értesültek Jónatás halálá­ról, megtámadták a zsidókat, mivel azt hitték, hogy nincs vezé­rük. Már maga Tryphon is hadsereget szervezett, hogy Judea ellen vonuljon és megtámadja lakosait. Midőn Simon látta a jeru­zsálemiek rémületét, összehívta a népet a templomba, hogy szavaival ellenállásra lelkesítse őket Tryphon ellen és feltüzelje bátorságukat, ezzel a beszéddel buzdította őket: „Törzsrokonaim, bizonyára tudjátok, J?ogy mint atyám, magam is és testvéreim is mindig készek voltunk kockáztatni az életünket szabadság­tokért. Egyéb bizonyítékokon kívül az is bizonyítja ezt, hogy családunk tagjai a legkegyetlenebb halállal haltak meg vallá­sunkért és törvényünkért. Ezt a meggyőződésemet semmi féle-

lem sem tépheti ki telkemből s nem ültethet helyébe halál- ' félelmet és gyávaságot. Mivel pedig nincs vezéretek, aki haj­landó mindent elszenvedni és megtenni értetek, kövessetek engem hűségesen, ahova vezettek benneteket. Mert én nem va­gyok sem jobb testvéreimnél, hogy az életemet talán kímélni kellene, sem rosszabb, hogy félnem és vonakodnom kellene meg­halni a törvényekért és a vallásért, amit ők a legdicsőbbnek tar­tottak. Amikor majd úgy illik, hogy méltó testvérüknek mutat­kozzam, akkor majd megmutatom, hogy csakugyan az vagyok; mert meggyőződésem, hogy sikerül bosszút állnom az ellenségen és megvédeni benneteket dühe elten, feleségtekkel és gyerme­keitekkel együtt és Isten segítségével megmenteni a templomot a pusztulástól. Mert látom, hogy a környező népek azért néznek le benneteket s azért készülődnek harcra, mert azt hiszik, hogy nincs vezéretek.“

Simon ezzel a beszédével fölszította a nép bátorságát, elosz­latta rettegését, felrázta gyávaságából, jó reménységet keltett benne, úgy hogy az egész nép egyhangúan kikiáltotta Simont fővezérnek, hogy testvérei, Judás és Jónatás után ő álljon élükre, mert valamennyien engedelmeskedni fognak parancsainak. Erre minden fegyverfogható férfit azonnal összegyűjtött és gyorsan felépítette a városfalakat, megerősítette magas tornyokkal és egyik barátját, Jónatást, Ábsálon fiát, hadsereggel Joppéba küldte, azzal a paranccsal, hogy a város lakosait űzze ki onnan, mert attól tartott, hogy ezek a várost esetleg átadják Tryphon- nak. Maga pedig Jeruzsálemben maradt, hogy védelmezze.

Eközben Tryphon is megindult nagy hadsereggel Ptolemais- ból és Judea ellen vonult; a bilincsekbe vert Jónatást is magával vitte. Simon egészei! Addus városáig ment elébe csapataival; ez a város magas hegyen volt, amely a judeai síkságból emelke­dett ki. Midőn Tryphon értesült, hogy a zsidók Simont válasz­tották vezérükké, követeket küldött hozzá, hogy csellel és ármánykodással behálózza; felszólította, hogy ha ki akarja szabadítani testvérét, Jónatást, küldjön neki száz ezüst talentu­mot és küldje el Jónatás két fiát túszul, hogy ha szabadon bocsátja őt, nem fogja megint elszakítani Judeát a királytól és hogy Jónatást amiatt a pénz miatt vetette fogságra, amellyel a királynak kölcsön fejében tartozik. Csakhogy Simon világosan fölismerte Tryphon alattomoskodását és tudta, hogy a pénzét ugyan elfogadná, de testvérét nem bocsátaná szabadon, ő pedig, ha teljesítené Tryphon követelését, még Jónatás két fiát is kiszolgáltatná az ellenségnek. Viszont attól tartott, hogy a nép

majd testvére gyilkosának bélyegzi, ha nem küldi el a pénzt és a fiúkat, Jónatásért cserébe; tehát összehívta hadseregét, el­mondta Tryphon ajánlatát és hozzátette, hogy ő ugyan alatto­mos cselvetésnek tartja ezt, azonban inkább elküldi Tryphon- nak a pénzt és a fiúkat, mintsem hogy — ha megtagadja köve­telése teljesítését -—■ abba a gyanúba keveredjék, hogy nem akarja kiváltani testvérét. Ennek értelmében el is küldte a pénzt és Jéna tás két fiát. Tryphon pedig nem tartotta meg szavát, Jóna- tást sem bocsátotta szabadon, hanem hadseregével megkerülte az egész tartományt, hogy Éd.omon át vonuljon Jeruzsálembe. Útközben elérkezett Ádorba, az édomiták városába; Simon pedig nyomon követte Tryphont és mindig vele szemben ütötte fel táborát.

Közijén a vár helyőrsége azzal a kéréssel fordult Tryphon- hoz, hogy siessen segítségükre és küldjön nekik élelmiszert. Erre rögtön menetkész állapotba helyezte lovasságát és úgy gon­dolta, hogy még aznap éjjel megérkezhetik Jeruzsálembe. Azon­ban éjszaka igen sok hó esett, eltakarta az utakat, a lovak nem tudtak előbbre jutni s így nem sikerült elérnie Jeruzsálembe, ezért elkanyarodott Coelesyriába, betört Gálaádba, ott Jónatást kivégeztette és eltemettette, azután visszatért Antiochiába. Simon pedig elhozatta Bászkáma városából testvére tetemét és eltemette szülőföldjén, Modinban, a nép pedig mélységesen meggyászolta. Erre Simon atyjának és testvéreinek csiszolt fehér márványból hatalmas síremléket állíttatott, amely oly magas volt, hogy messzire ellátszott; oszlopcsarnokkal vette körül és egyetlen tömbből faragott hatalmas oszlopokkal, úgyhogy nézni is gyö­nyörűség volt. Ezenkívül hét gúlát állíttatott szüleinek és test­véreinek; ezek bámulatosan nagyok és szépek voltak és még ma is megvannak. Ilyen gondossággal készíttette el Jónatás síremlé­két és hozzátartozóinak emlékoszlopait. Jónatás négy éve volt főpap és a nép elöljárója, mikor meghalt. Ezekben ismertettem halálának történetét.

Simon, akit helyébe főpapnak választottak, mindjárt hiva­taloskodásának első évében felszabadította a népet a makedón uralom alól, úgy hogy ezentúl többé semmiféle adót nem kellett fizetni azoknak. Ezt a szabadságot és adómentességet a zsidók a szír királyok uralkodásának — Seleulkos Nikator szíriai király­ságának kezdetétől számított — százhetvenedik évében érték el. A nép pedig oly nagyra becsülte Simont, hogy minden állami és magániratba így jegyezték bele a keltezést: Simonnak, a zsi­dók uralkodójának és jótevőjének első évében. Alatta a zsi-

dók boldogan éltek és leverték ellénségeskedő szomszédaikat, mert Simon hatalmába kerítette Gázer, Joppe és Jámnia váro­sokat és bevette a jeruzsálemi fellegvárat is, amelyet földig rom­bolt, hogy soha töbé ne fészkelhesse meg magát benne az ellen­ség és ne zaklathassa a zsidókat, mint addig. Miután mindezt elintézte, jónak látta lehordatni azt a hegyet is, amelyen a vár épült, hogy a templom annál jobban érvényesüljön. A népet gyűlésbe hívta és sikerült is rávennie erre; kifejtette, hogy erre az intézkedésre szükség van, nehogy ha esetleg megint hely­őrséget rak a várba valamelyik idegen uralkodó, a zsidó szöke­vényekkel együtt megint annyi szenvedést okozzon nekik, mint a múltban. Ezekkel a szavaival annál inkább meggyőzte a né­pet, mert csak annak az érdekében beszélt. Erre valamennyien munkához láttak, lehordták a hegyet s három évig éjjel-nappal dolgoztak, míg végre a föld színével egyenlővé tették. Ettől fogva a templom az egész város fölé emelkedett, mivel nem volt már útjában a hegy, amelyen a vár állt. Ezek voltak tehát Simon cselekedetei.

7.   FEJEZET

Simon szövetséget köt Antiochosszal és legyőzi Tryphont, valamint Kendebaiost. Halála _s

Nem sokkal Demetrios elfogatása után Tryphon megölette Alexander fiát, Antiochost — akit „megtestesült istennek" nevez­tek ■—, miután négyéves uralkodása alatt ő volt a gyámja. Az­után kihirdettette, hogy Antiochos az orvosi kezelésbe halt bele; barátait és bizalmas embereit pedig elküldte a katonákhoz és tetemes összegeket ígért nekik, ha őt kiáltják ki királlyá: Demet- riost — ezt üzente nekik —, a parthusok elfogták és ha testvére, Antiochos kerül a trónra, bizonyára súlyosan megbünteti őket elpártolásukért. A katonák a dús pénzadomány reményében valóban egyhangúan királlyá kiáltották ki Tryphont. Azonban Tryphon, alighogy a hatalmat kezébe kerítette, azonnal ki­mutatta a foga fehérét. Előbb kedveskedett a népnek, mérsék­letet színlelt és ekként igyekezett megnyerni hajlandóságát; mi­kor’ azonban a trónra került, abbahagyta a színlelést és meg mutatta az igazi Tryphont. Ezzel azonban csak ellenségeinek használt, mert a katonák, akik gyűlölték, átpártoltak Demetrios feleségéhez, Kleopátrához, aki ekkoriban visszavonultan élt Se-

leukiában, gyermekeivel. Mivel Demetrios testvére, Antiochos, aki a Soter nevet viselte, ide-oda bolyongott az országban, mert egyetlen város sem merte befogadni, annyira féltek Tryphontól, Kleopátra követet küldött hozzá, meghívta magához s felaján­lotta neki kezét és koronáját. Antiochost részben barátai taná­csára hívta meg, részben pedig azért, mert félt, hogy vannak egyesek Seleukiában, akik át akarják adni a várost Tryphonnak.

Midőn Antiochos megérkezett Seleukiába és hatalma napról napra gyarapodott, haddal indult Tryphon ellen, legyőzte, kiker­gette Felső-Syriából Phoinikiába, egészen odáig üldözte és Dór­ban, ahova menekült, ebben a szinte bevehetetlen várban, ost­rom alá vette. Azután követeket küldött Simon zsidó főpaphoz is, hogy barátságot és szövetséget kössön vele. Ez szívesen fogadta kérését, bőségesen küldött neki pénzt és élelmiszert Dór ostromlói számára és így hamarosan Antiochos benső barátai­nak sorába került. Tryphon Dórból Apameába menekült, ott még az ostrom alatt elfogták s mindössze háromévi uralkodás után kivégezték.

Azonban a kapzsi és elvetemedett Antiochos hamarosan megfeledkezett azokról a szolgálatokról, amelyeket szorongatta- tása idején Simon tett neki és barátját, Kendebaiost nagv sereg élén elküldte, hogy pusztítsa el Juedát és fogja el Simont. Mikor Simon értesült Antiochosnak erről a hitszegéséről, felháborodott aljasságán és ámbár már idősebb ember volt, fiatalos lendülettel elhatározta, hogy haddal támadja meg. Fiait a sereg zömével előreküldte, maga a sereg másik részével más úton indult; tudni­illik ezeknek a csapatoknak jelentékeny részét lesbe állította a hegyszorosokban és ily módon mindenütt győzött. Miután még szövetséget kötött a rómaiakkal, hátralevő életét békében töltötte el.

Simon mindössze nyolc évig uralkodott a zsidókon. Egy lakomán vesztette el életét veje, Ptolemaeus, alattomos csel­vetése következtében. Ez Simon feleségét, valamint két fiát is elfogatta, börtönbe vettette és a harmadik fiút, Jánost, aki a Hyr­canus nevet viselte, ugyancsak meg akarta ©letni. Midőn a fiatal­ember értesült, hogy megérkeztek az elfogatására kiküldött em­berek, úgy szabadult meg a veszedelemtől, hogy bemenekült a városba, ahol a nép védelme alá helyezte magát; mert a nép nagyon sok jót köszönhetett atyjának és gyűlölte Ptolemaeust. Mikor Ptolemaeus a másik kapun be akart nyomulni, a nép visszakergette, mert már védelmébe vette Hyrcanust

8.    FEJEZET

Hyrcanus főpap kiűzi Ptolemaeust az országból. Antiochus
támadásra indul Hyrcanus ellen

Erre Ptolemaeus a Jericho fölötti megerősített várba vonult vissza, amelynek Dagon volt a neve. Hyrcanus, aki atyja utóda lett a főpapi méltóságban, mindenekelőtt áldozatokkal esede­zett Isteni pártfogásáért, aztán kivonult Ptolemaeus eliten, ostrom alá vette menedékhelyét és lelki nyugalmát csak az zavarta, hogy mélységesen sajnálta anyját és két testvérét: tudniillik ezeket Ptolemaeus fölvitette a falakra és azzal fenyegetődzött, hogy letaszíttatja őket, ha Hyrcanus nem hagyja abba az ost­romot. Bármennyire kívánta is Hyrcanus elfoglalni a várat, mégis úgy gondolta: tartozik szeretteinek azzal, hogy ne okoz­zon nekik szenvedést és ezért csak lagymatagon folytatta az ost­romot. Erre anyja összetett kezekkel könyörgött neki, hogy az ő kedvéért ne engedjen, hanem csak azért is annál keményebben folytassa az ostromot, hogy a vár bevételével bosszút állhasson szeretteiért; a kegyetlen halál is édes neki, ha az ellenség, aki halálának oka, megbűnhődik gazságáért. Anyja szavai újra fel­tüzelték Hyrcanust a vár bevételére, mikor azonban látta, hogy anyját megkorbácsolják és marcangolják, megesett a szíve kín­jain és megingott elhatározása. így aztán az ostrom igen el­húzódott, már elérkezett az új év is, amelyben a zsidóknak nem szabad dolgozniok: tudniilik minden hetedik évet úgy ünnepük meg, mint a hetedik napot. Ezen a réven Ptolemaeus megszaba­dult az ostromtól, megölette Hyrcanus anyját és testvéreit és gaztette után Zenonhoz menekült, akinek Kotylas volt a mellék­neve és Philadelphia városában uralkodott.

De Antiochos még mindig haragudott Simonra, veresége miatt. Tehát uralkodásának negyedik évében, Hyrcanus ural­kodásának első évében és a százhatvankettedik Olympias idején megtámadta Judeát, feldúlta az országot és Hyrcanust körül­zárta a fővárosban; ezt azután hét csapattesttel, amelyeket a város körül elosztott, ostrom alá vette, de eleinte semmiféle eredményt sem ért el, mert a fallak erősek voltak, az ostromlo t- tak vitézül harcoltak és nagy volt a vízhiány, ennek pedig csak a Pleiádok lenyugvása idején elkövetkező záporeső vetett véget Mivel a falak északi oldalán sík terület volt, Antiochus itt száz darab háromemeletes tornyot állíttatott fel, mindegyikben egy

szakasz katonát helyezett el, és napról-napra törette a falakat. Ezenfelül igen mély és széles kettős árkot ásatott és az ostrom- lottakat egészen bezárta. Ezeknek mégis mindig sikerült olyan helyeket találniok, ahol kitörhettek a várból. Ha sikerült az ellenségen váratlanul rajtaütni, akkor érzékeny veszteséget okoz­tak neki, ha pedig észrevették őket, gyorsan visszavonultak. Mivel Hyrcanus megállapította, hogy a városban, tartózkodó rengeteg ember nagyon is terhére van, mert gyorsan elfogyasztja az élelmiszereket, és különben is az volt a véleménye, hogy a sok lakos inkább teher, mint haszon, kiválogatta az alkalmatla­nokat, elbocsátotta őket és csak az erős és fegyverfogható em­bereket tartotta a városban. Antiochos viszont nem engedte el­vonulni a kiutasított embereket, úgy, hogy ezek a falak közt bolyongtak ide-oda, és sokan az éhségtől kimerültén, nyomo­rultul elpusztultak. A városbeliek csak akkor bocsátották be őket újra, szánalomból, amikor elérkezett a sátoros ünnep. Hyr­canus most követet küldött Antiochoshoz és tekintettel az ün­nepre hétnapos fegyverszünetet kért; Antiochos istenfélelmében nem csupán megadta ezt, hanem pompás áldozatot is küldött be a városba, tudniillik aranyozottszarvú bikákat s mindenféle füstölőszerrel! színültig töltött arany és ezüst edényeket. Ezeket az áldozati ajándékokat a kapukban álló őrszemek vették át és eljuttatták a templomba. Antiochos pedig megvendégelte a had­sereget és ebben homlokegyenest ellentéte volt Antiochos Epi- phanesnek, aki a város elfoglalása után sertéseket vágatott az oltáron, vérükkel beszennyezte a templomot, lábbal taposta a zsidók törvényeit és ősi vallását, úgy, hogy a nép felháborodott ellene és sohasem békéit meg vele. Ezt az Antiochost viszont, áhítatos istenfélelme miatt, Eusebesnek nevezték.

Hyrcanus, mikor így meggyőződött a király nemes gondol­kodásáról és istenfélelméről, elhatározta, hogy követséget küld hozzá és megkéri: engedje meg a zsidóknak, hogy továbbra is megtarthassák ősi törvényeiket. Antiochos nem fogadta meg azoknak a tanácsát, akik azt ajánlották, hogy a népet zárkózott életmódja miatt irtsa ki, hanem inkább istenfélelmére hallgatott és azt felelte a követeknek, hogy abbahagyja az ostromot, azzal a feltétellel, hogy az ostromlottak kiszolgáltatják fegyvereiket, átengedik neki Joppe és a Judea körül lévő többi város adóját és bebocsátják helyőrségét. A követek mindent elfogadlak, csak a helyőrség befogadása nem volt ínyükre, mert szokásaikhoz híven nem szívesen érintkeztek idegenekkel. Ehelyett azt aján-

lották, hogy túszokat adnak és ötszáz talentum ezüstöt fizetnek és ebből háromszázat mindjárt le is tettek. Antiochos elfogadta ezt a javaslatot és maga választotta ki a túszokat: köztük volt Hyrcanus testvére is; ezenkívül meg azt követelte, hogy a fal párkányzatát bontsák le. Miután feltételeit teljesítették, abba­hagyta az ostromot és távozott.

Hyrcanus pedig kinyittátta Dávid sírját, — aki életében gazdagabb volt minden királynál, — és kivett belőle háromezer ezüst talentumot. Ezen a pénzen idegen zsoldosokat fogadott: ő volt az első zsidó aki ezt megtette. Azután szövetséget kötött Antiochosszal. bebocsátotta a városba és mindennel bőven ellátta hadseregét. Midőn pedig Antiochos a parthusok ellen háborúba indult, a hadjáratban Hyrcanus is résztvett. Ezt bizonyítja da- maskusi Nikolaos is, mikor így beszél: „Antiochos a Lykos folyónál diadalmi emlékművet állíttatott, miután Indates part­hús vezért legyőzte és a zsidó Hyrcanus kérésére két napig ott időzött, mert a zsidóknak véletlenül ünnepük volt és ilyenkor tilos volt menetelniük.*¹ És ebben igaza is van; mert az egyik Sabbat utáni nap éppen pünkösd ünnepe volt, s nekünk sem Sabbat-napon, sem ezen az ünnepnapon nem szabad utaznunk. Midőn ezek után Antiochos megtámadta a perzsa Arsakest, se­rege javarészét elvesztette és maga is elesett. Testvére Demetrios követte a trónon, akit Arsakes abban az időben bocsátott el a fogságból, midőn Antiochos a parthusok országába betört, mint már másutt elmondottam.

9.    FEJEZET

Hyrcanus megtámadja Syriát és szövetséget köt a rómaiakkal. Demetrios és Alexander halála

Midőn Hyrcanus értesüli Antiochos haláláról, azonnal hadat indított a szíriai városok ellen, abban a hiszemben, hogy nin­csenek védőcsapataik, és ez valóban így is volt. Mádába várost seregének nagy erőfeszítése árán hathónapi ostrom után vette be, aztán elfoglalta Sámegát és a szomszédos helységeket, to­vábbá' Szichemet és Garizimot és leigáz.a a kutai népet, amely a jeruzsálemi templomhoz hasonló szentély körzetében lakott. Ennek az építését, mint már fentebb említetiem, Nagy Sándor engedélyezte hadvezére, Szánábállát kérésére, Manasszénak, Jó-

jáda főpap testvérének. Most, kétszáz év múlva, elpusztították a templomot. Ezenfelül Hyrcanus elfoglalta Édom földjén Dóra és Máresa városokat, leverte az édomitákat, de megengedte, hogy országukban maradjanak, ha rendszeresítik a körülmetélést és hajlandók a zsidó törvények szerint élni. Csakugyan, ezek any- nyira szerették hazájukat, hogy elfogadták a körülmetélést és a zsidók többi szokását is és ettől' az időtől fogva maguk is zsidókká le tek.

hogy biztonságban térhessenek haza. A szenátus úgy határozott, hogy a nemes és baráti zsidó nép tiszteletreméltó követeivel meg­újítja a bará'sági szerződést". Az előterjesztésekre azt válaszol­ták, hogy majd akkor veszik fontolóra, mikor a szenátus a belső ügyek elintézése után időt szakíthat rá; egyébként gondoskod­nak róla, hogy a jövőben semmi ilyen sérelem ne érje őket és Fannius praetori megbízták, hogy útiköltségül utaljon ki nekik pénzt az állampénztárból. Fannius a zsidó követeknek kiutalta a pénzt az állampénztárból, elbocsátotta őket és a szenálus hatá­rozata értelmében ajánlóleveleket adott nekik, hogy biztosítsa zavartalan hazautazásukat. Ennyit Hyrcanus főpapról.

Demetrios király meg akarta támadni Hyrcanust, de sem

Mivel Hyrcanus főpap a rómaiakkal régebben kötött szövet­séget meg akarta újítani, követséget küldött Rómába. A szenátus, miután levelét megkapta, a következő válasziratban erősítette meg a baráti szövetséget: „Fannius praetor, Marcus fia, február hatodikára összehívta a szenátust; az ülésen jelen volt Lucius Mannius, Lucius Mentinas fia, és Caius Sempronius, Pennaeus Falernas fia. A zsidó követek: Simon, Dositheos fia, Apollonios, Alexander fia és Diodoros, Jason fia, tiszteletreméltó és nemes férfiak, előterjesztést tettek a zsidók és rómaiak közt fennálló baráti szövetségről, valamint államügyekről, továbbá arról a ké­relemről, hogy adják vissza a zsidóknak .Toppét, a kikötőket, Gazerát, a forrásokat, továbbá a többi városokat és helységeket, amelyeket Antiochos, a szenátus határozata ellenére, háborúban elvett tőlük; továbbá, hogy tiltsák meg a király katonáinak az átvonulást az ő országukon és alattvalóik tartományain; továbbá érvénytelenítsék Antiochosnak minden intézkedését, amit ebben a háborúban a szenátus határozota ellenére tett; továbbá küld­jenek ki bizottságot, amely visszaadja nekik az Antiocbostól elszakított területeket és megbecsüli, hogy országuk milyen káro­kat szenvedett a háborúban, végül pedig adjanak a zsidó köve­teknek a királyokhoz és a szabad városokhoz ajánlóleveleket, ideje, sem alkalma nem volt rá, mert kegyetlenkedései miatt a szír nép is, a katonák is gyűlölték; ezért Ptolemaeus Physkon- hoz fordullak és' kérték, adjon nekik királyt a Seleukos-család- ból. Erre Ptolemaeus hadsereg élén elküldte hozzájuk Alexander Zebinast; Demetriost csatában legyőzték, úgy hogy kénytelen volt Ptolemaisba menekülni, feleségéhez, Kleopátrához. Mivel azonban ez nem akarta befogadni, Tyrusba ment, ott elfogták, ellenségei kegyetlenül megkínozták, úgy hogy belehalt. Ale­xander, aki utána trónra lépett, Hyrcanus főpappal szövetséget kötött, azonban abban a háborúban, amelyet Demetrios fia, Antiochos Grypos indított ellene, vereséget szenvedett és elesett.

■                                                                                                                                                   j*

10.    FEJEZET

Antiochos Grypos és Kyzikosi Antiochos, két testvér, az uralo­mért küzd, ezalatt Hyrcanus elfoglalja és feldúlja Samariát. El­szakad a farizeusoktól és a szadduceusokhoz csatlakozik

Antiochos, alig hogy Syria trónját elfoglalta, máris háborúra készült Judea ellen. Időközben azonban értesült, hogy mostoha­testvére, akinek ugyancsak Antiochos volt a neve, Kyzikosban hadsereget gyűjt ellene. Tehát országában maradt és elhatá­rozta, hogy fölkészül a harcra, testvére támadása elllen, akit Kyzikosinak neveztek, mert Kyzikosban nevelkedett. Atyja Antiochos Soter volt, aki a parthusok elleni háborúban esett el, és anyjuk révén, féltestvére volt Demetriosnak, Grypos atyjá­nak. Kleopátra, mint már említettük, előbb az egyik, azután a másik testvérnek a felesége lett. Kyzikosi Antiochos tehát Syriába érkezett és éveken át háborúskodott testvérével, viszont ez alatt az idő alatt Hyrcanus békességben élt; mert Antiochos halála után elpártolt a makedónoktól és sem mint szövetséges, sem mint alattvaló nem nyújtott nekik semmiféle segítséget, hanem állandó szerencsében és jólétben élt Alexander Zabinas ural­kodása alatt, s még inkább abban az időben, mikor a két test­vér háborúskodott egymással. A testvérháború ideje alatt elég ideje volt gondosan megműveltetni Judeát, úgy, hogy vagyona hihetetlenül megnövekedett. Ha Kyzikosi Antiochos dúlni akart az országában, szembeszállt vele s mikor látta, líogy a másik, az egyiptomi Antiochos, semmiféle segítséget nem kap és test­vérével örökösen viszálykodik, egyikkel sem törődött többé.

Hadat indított a kiválóan megerősített Samaria város ellen, amelynek mai neve Sebaste; ezt Herodes újjáépíttette és erről majd a maga helyén beszélek. Tehát megtámadta a várost és keményen ostromolta, ugyanis haragudott a szamaritánusokra, mert a szíriai királyok parancsára keményen szorongatták Máresa lakosait, akik zsidó gyarmatosok voltak és az ő szövet­ségesei. A város körül nyolcvan stadion hosszúságban árkot és kettős sáncot húzatott és az ostrom vezetésével fiait, Antigonost és Aristobulost bízta meg. Ezek igen buzgón végezék feladatukat és így történt, hogy a szamaritánusokat hamarosan éhínség kezdte gyötörni, úgy, hogy egészen szokatlan élelmiszerekkel táplálkoztak és végül is Kyzikosi Antiochoshoz folyamodtak se­gítségért. Ez készségesen eleget tett kérésüknek, azonban Aristo- bulos megverte, mire ő Skythopolisba menekült, a két testvér pedig üldözőbe vette. Majd mindketten visszatértek s a szama­ritánusokat megint körülzárták városukban, úgy hogy ezek me­gint segítséget kértek Antiochostól. Ekkor ez mintegy hatezer embert kért Ptolemaeus Lathurustól; meg is kapta, hiába elle­nezte Ptolemaeus anyja, aki emiatt majdnem meg is fosztotta fiát a tróntól. Egyelőre Antiochos arra szorítkozott, hogy az egyiptomiakkal pusztítsa és fosztogassa Hyrcanus országát, mi­vel annak a hadserege gyengébb volt és így nem mert vele nyílt csatában szembeszállni. Úgy gondolta, hogy legkönnyebben azzal kényszerítheti Samaria ostromának abbahagyására, ha or­szágát pusztítja. Mivel azonban nagyon sok katonáját elveszí­tette, mert ezeket tőrbe csalták, Kallimandrost és Epikratest bízta meg a zsidók elleni háború folytatásával, maga pedig visszavonult Tripolisba.

Kallimandros vakmerőn megtámadta az ellenséget, azon­ban megverték s maga is elesett. Epikrates azonban kapzsi em­ber volt, tehát Skythopollist és a közelében lévő erődöket bizo­nyos összeg ellenében nyíltan átadta a zsidóknak és Samariát sem tudta fölmenteni. Hyrcanus egyévi ostrom után elfoglalta a várost, de ezzel nem érte be, hanem földig romboltatta és rom­jaira rávezette a hegyi patakokat. A víz annyira aláásta a vá­rost, hogy belezuhant a szakadékokba s már nem is látszott, hogy valaha város volt azon a helyen. Ekkor állítólag valami csodálatos dolog történt Hyrcanus főpappal; tudniillik Isten szó­lott hozzá. Ugyanis azon a napon, amikor fiai Kyzikosi Anti- ochosszal harcollak, a főpap, mikor egyedül bemutatta az áldo­zatot a templomban, hangot hallott, amely hirdette neki, hogy

Antiochost éppen ebben a pillanatban győzték le fiai. Nemsokára kijött a templomból és közölte a néppel, hogy mi történt vele; és ez csakugyan beteljesedett. Ennyit Hyrcanusról.

Ezidőtájt a zsidók nemcsak Jeruzsálemben és országukban, hanem Alexandriában, Egyiptomban és Cyprus szigetén is nagy jólétben éltek. Kleopátra királyné ugyanis eltaszLotta fiát, Pto­lemaeus Lathurust, s Chelkiast és Ananiast nevezte ki fővezé­rekké. Ezek annak az Ómásnak a fiai voltak, aki — mint már fentebb említettem, — a beliopolisi kerületben a jeruzsálemi templom mintájára templomot építtetett. Kleopátra teljesen át­adta nekik a hadsereget és jóváhagyásuk nélkül semmit sem intézett, amiről bizonyságot tesz a kappadokiai Strabon is, mi­kor ezt írja: „A legtöbben azok közül, akik velünk jöttek Cyp- rusba, továbbá azok, akikei Kleopátra később küldött oda, nyomban átpártoltak Ptolemaeushoz; csak az Óniástól származó zsidók maradtak hűségesek, mert honfitársaiknak, Chelkiasnak és Ananiasnak nagy becsületük volt a királynénál.'⁴ Ezt mondja Strabon.

Hyrcanus szerencséje felkeltette a zsidók irigységét és külö­nösen a farizeusok haragudtak rá; ezek, mint már fentebb em­lítettem, a zsidók egyik felekezetét alkották. A nép előtt nagy a tekintélyük, úgy, hogy minden szavuknak hitelt adnak, akár a király, akár a főpap ellen emelnek szót. Hyrcanus is a tanít­ványuk volt és nagyon szerették. Egyszer meghívta lakomára s pompásan megvendégelte őket és mikor látta, hogy jól érzik magukat, kijelentette nekik: bizonyára jól tudják, hogy ő igaz­ságos és mindent szívesen megtesz, ami kedvére van Istennek, a farizeusok tanítása szerint. Tehát kéri őket: ha észrevennék, hogy vétkezik, vagy letér a helyes útról, igazítsák helyre és ja­vítsák meg. Azok azonban tanúságot tettek kiváló erényéről, ő pedig igen örült dicséreteinek. De az egyik vendég, Eleázár, sötét jellemű és összeférhetetlen ember, így szólt: „Mivel szeret­néd megismerni az igazat és igazságos akarsz lenni, tedd le a főpapi méltóságot és elégedjél meg azzal, hogy a nép vezére vagy.⁴⁴ S mikor megkérdezte, hogy miért kellene letennie a fő­papi méltóságot, az így felelt: „Mert úgy halljuk az idősebbek­től, hogy anyád Antiochos Epiphanes uralkodása alatt hadi­fogoly volt.⁴⁴ Azonban ez hazugság volt és emiatt Hyrcanus fel­háborodott s a farizeusok is valamennyien igen megharagud­tak rá.

A szadduceusok felekezetében, — - amely a farizeusokéval

ellenkező nézeteket vallott, — volt egy Jónatás nevű ember, Hyrcanus bizalmas barátja. Ez megmagyarázta neki, hogy Ele- ázár a gyalázkodásával tulajdonképpen csak a farizeusok testü­letének szellemében beszélt és ez nyomban kiderül, mihelyt meg­kérdezi tőlük, milyen büntetést érdemel Eleázár ezért az állí­tásáért. 'Midőn Hyrcanus kérdést intézett a farizeusokhoz, hogy milyen büntetéssel sújtanák Eleázárt és kijelentette nekik, hogy véleménye szerint nekik semmi közük sincs annak a gyalázko- dásához és ezért már bizonyára ki is szabták Eleázárra a meg­érdemelt büntetést, azt felelték rá: megérdemli, hogy megkorbá­csolják és bilincsbe verjék. Tudniillik véleményük szerint a gyalázkodás miatt nem érdemel halált, mint ahogy a farizeusok általában is elnézők a büntetések kiszabásában; Emiatt Hyrca.- nus éktelen haragra lobbant és csakugyan azt hitte, hogy az valóban az ő nevükben mondta el gyalázkodását. Jónatás is mindent megtett, hogy felingerelje és sikerült is elérnie, hogy elszakadt a farizeusoktól és a szadduceusokhoz csatlakozott; ki­hirdette, hogy azok a szabályok, amelyeket a farizeusok a nép­nek adtak, érvénytelenek, sőt büntetéssel is sújtotta azokat, akik e szabályokat követték. Ezért a nép meggyűlölte őt és fiait. Erről azonban később beszélek. Most még azt akarom megje­gyezni, hogy a farizeusok szóbeli hagyomány alapján sok pa­rancsot megtartottak a nép számára, amelyek nincsenek fölvéve Mózes törvénykönyvébe. A iszaddeuceusok felekezete elveti ezeket a parancsokat és azt állítja, hogy csak az érvényes, ami meg van írva a törvény könyvben, az ősöktől megmaradt hagyomány azonban érvénytelen. Emiatt súlyos nézeteltérés és civakodás támadt köztük és ebben a szadduceusok mellé álltak a gazda­gok, azonban a nép nagy tömege a farizeusokhoz csatlakozott. Részletesebben írtam, erről a két felekezetiül, valamint a harma­dikról, az esszénusokról, a zsidó háborúról írt művem második könyvében.

561

Azonban Hyrcanus hamarosan véget vetett ezeknek a viszá­lyoknak és ezentúl a legnagyobb jólétben élt. Harmincegyévi ál­dásos uralkodás után halt meg s öt fiú maradt utána. Isten három nagy kegyelemre méltatta: uralkodója lett népének, vi­selte a főpapi méltóságot és megkapta a prófétaság adományát. Tudniillik Isten állandóan megsegítette s megáldotta azzal a te­hetséggel, hogy előre látta a jövőt és előre hirdette is; így pél­dául megjövendölte, hogy két idősebb fia nem sokáig marad kor-

36 • Flavius Josephus: A zsidók története

mányon. Érdemes részletesebben elmondani Hyrcanus két fiá­nak sorsát, mért ebből kiderül, mennyire meg sem közelítették atyjuk szerencséjét.

11.    FEJEZET                                    . >.

Aristobulos megkoronázza magát és kegyetlenkedik anyjával és testvéreivel. Antigonos meggyilkolása után ö maga is meghal

Miután atyjuk meghalt, az idősebbik fiú, Aristobulos, saját elhatározásából jónak látta az eddigi államformát királysággá átalakítani, és ezért felvette a koronát, még pedig elsőnek, négy­száznyolcvanegy évvel és három hónappal azután, hogy a nép a babyloni fogságból visszatért. Testvérei közül különösen Anti- gonost szerette és királyi módon megbecsülte, a többieket azon­ban börtönben tartotta. Még anyját is börtönbe vettette, pedig Hyrcanus ráhagyta a kormányzást, ő azonban az uralom miatt összeveszett vele; sőt oly kegyetlenségre vetemedett, hogy a börtönben éhhalállal pusztította el. Testvérével Antigonos szál, — akit eleinte látszólag igen kedvelt, sőt az uralmat is megosztotta vele, — később ugyanúgy bánt el, mint anyjával, mert megrá­galmazták előde és ezért elhidegült tőle; eleinte ugyan nem hitt ezeknek a rágalmaknak, egyrészt mert csakugyan szerette őt, másrészt mert azt hitte, hogy ezeknek az irigység a forrása. De mikor Antigonos- egyszer valamelyik hadi vállalkozásáról pom­pás menetben vonult a városba és Aristobulos ugyanakkor be­tegen ágyban feküdt, Antigonos, katonái kíséretében, nagy pom­pával a templomba vonult, mivel éppen sátoros ünnep volt, hogy maga is megül ie az ünnepet, és főképpen hogy imádkozzék testvére meggyógyulásáért. Néhány rosszindulatú ember nyom­ban a királyhoz ment, mert arra, hogy megzavarják a testvérek egyetértését, jó ürügyül kínálkozott Antigonos fényes felvonu­lása és sok hadisikere; tehát a király előtt felfújták a dolgot és úgy állították be, hogy testvérének a viselkedése egyáltalán nem vall magánemberre, inkább elárulja, hogy mindenáron a királyi trónra vágyik; Antigonos bizonyára majd erős csapattal jön, hogy megölje öt, mert kétségtelenül esztelenségnek tartja meg­elégedni a társuralkodói ranggal, holott maga lehet a király.

Aristobulos ellenkezett ugyan, azonban végül mégis mindent elhitt. Nehogy azonban testvérében gyanút ébresszen s egyúttal, hogy a maga biztonságáról is gondoskodjék, testőrségét elbúj-

tatta az Antonius-vár egyik sötét, földalatti helyiségében, — maga is a várban feküdt betegen, — s megparancsolta, hogy fegyver­telen emberhez hozzá se nyúljanak, azonban Antigonost, ha fegyveresen lépne be, öljék meg. Egyúttal üzent Antigonosnak és kérte, hogy fegyvertelenül jöjjön hozzá. Azonban a királyné és Antigonos ellenségei rávették a hírnököt, hogy az üzenetet fordítsa az ellenkezőjére és jelentse így: Aristobulos értesült, hogy testvére új fegyvert és páncélt szerzett, tehát kéri, hogy fegyveresen jöjjön hozzá, mert meg akarja nézni fölszerelését. Antigonos egyáltalán nem gondolt cselvetésre, inkább nagyon örült testvére kedvességének, tehát teljes harci díszben ment Aristobuloshoz, hogy megmutassa neki fegyverzetét. Mikor be­lépett az úgynevezett Straton-toronyba és átment a koromsötét folyosón, a testőrök megölték. Halála világosan bizonyítja, hogy nincs nagyobb hatalom, mint az irigység és a rágalom és semmi sem pusztítja el gyorsabban a jóindulatot és a természe­tes hajlandóságot, mint ezek a szenvedélyek. Csodálatot érde­mel ebben a tekintetben bizonyos Judas, aki az esszénusok fele- kezetéhez tartozott és akinek jóslatai eddig még mindig telje­sültek. Mikor ez látta Antigonost felmenni a templomba, barátai és tanítványai jelenlétében, akik a jövendölés tudományát tanul­mányozták nála, felkiáltott: bár most érné el a halál, mert ha­misat jövendölt: hiszen él Antigonos, akiről megjövendölte, hogy ma a Straton-toronyban meghal s íme most itt megy előtte, bár a Slraton-torony hatszáz stadionnyi távolságban van és a nap javarésze már elmúlt; most tehát könnyen meglehet, hogy jövendölése hazugságnak bizonyult. Alighogy elmondta ezt nagy elkeseredésében, máris jelentették, hogy Antigonost megölték a földalatti folyosón, amelynek éppen úgy, mint a tengerparton hatszáz stadionnyira fekvő Kaisareának, „Sraton-tornya“ volt a neve. Ez zavarta meg a prófétát.

Aristobulos azonban hamarosan megbánta a testvérgyilkos­ságot, lelkiismeretfurdalások gyötörték és betegség tört reá, amely belső részeit úgy megtámadta, hogy vért hányt. Ezt a vért az egyik rabszolgafiú, azt hiszem isteni rendelésből, arra a helyre akarta vinni, ahol még látszott a meggyilkolt Antigonos vére, azonban megcsúszott és kiöntötte az edény tartalmát. Azok, akik látták, fölsikoltottak, mintha a fiú a vért szándékosan öntötte volna ki. Aristobulos meghallotta a sikoltást és megkérdezte, mi az oka; mivel nem feleltek neki, annál inkább szerette volna meg­tudni, mint ahogy az emberek, ha valamit elhallgatnak előttük, mindig arra gondolnák, hogy valami szörnyűség rejtőzik a hall-

gatás mögött. Mikor végre fenyegetődzni kezdett s félelmükben megmondták neki az igazat, a lelkiismeretfurdalás úgy gyötörte, hogy sírvafakadt és jajgatni kezdett: „Gyalázatos és aljas gaztet­teim nem maradhattak hát rejtve Isten előtt, mert íme testvérem meggyilkolása miatt gyorsan utolért büntetése. Ó gyalázatos test, meddig tartod vissza még lelkemet? —- amely testvérem és anyám halott árnyának áldozatja már? Miért nem bocsátód szabadon, ha már véremnek egy részét áldozatul hozom az’oknak, akiket gyalázatos módon meggyilkoltam ?“ Alig hogy ezeket a szavakat kiejtette, meghalt mindössze egy évi uralkodás után. Ámbár á görögök barátjának nevezték, hazájával is sok jót tett: Ituraeát leverte, ennek az országnak egyik részét bekebelezte Júdeába és lakosait, ha meg akartak maradni hazájukban, arra kényszerí­tette, hogy átvegyék a körülmetélést és zsidó törvények szerint éljenek. Jóindulatú és szemérmes természetű ember volt, mint Strabon is bizonyítja, aki Timagenes alapján ezt írja róla: „Jó­indulatú ember volt és sok hasznot hajtott a zsidóknak: országu­kat megnagyobbította, az ituraeus nép egy részét bekebelezte, azzal, hogy őket a körülmetélkedésre kényszerítette.

12.    FEJEZET

Alexander uralomra jut és Ptolemaeus ellen hadba vonul, de fél Ptolemaeus Lathurustól és abbahagyja az ostromot. Ptolemaeus leveri Alexandert és legyőzi a zsidókat

Aristobulos halála után özvegye, Salome, akit a görögök Alexandrának neveztek, szabadon bocsátotta sógorait, akiket Aristobulos — mint fentebb említettem — börtönben tartott és Jannaiost tette meg királynak, — akit más néven Alexandernek neveztek, — mivel ez koránál és nyugodt természeténél fogva első­sorban őt illette meg. Ez mindjárt születésekor magára vonta atyja gyűlöletét, úgy hogy ez élete fogytáig nem engedte szemé elé. Ennek a gyűlöletnek pedig ez volt az oka: Hyrcanus, aki legjobban szerette két idősebb fiát, Antigonost és Aristobulost, egyszer megkérdezte Istent, aki megjelent neki álmában, hogy melyik fia lesz utóda. Midőn Isten azt a választ adta erre, hogy Alexander, nagyon lehangolta, hogy éppen ez lesz minden javá­nak örököse, így tehát Galileában neveltette, ahol született. Isten valóban igazat mondott Hyrcanusnak, mert Aristobulos halála után valóban Alexander jutott uralomra és egyik testvérét, aki a

trónra tört, kivégeztette, a másikat azonban, aki semmi vizet sem zavart, kegyeiben részesítette.

Miután megszilárdította uralmát — úgy ahogy a maga érde­kében legjobbnak gondolta —, haddal indult Ptolemais ellen, az ütközetet megnyerte, a katonákat beszorította a városba és ostrom alá vette őket. A tengerparton ugyanis már csak Ptolemaist és Gazát kellett elfoglalnia, továbbá Kaisareát és Dórát, — ame­lyeket Zoilos király tartott hatalmában. Mivel Antiochos Philo­metor, és testvére Kyzikosi Antiochos még mindig háborúskodtak egymással és kölcsönösen pusztították egymás haderejét, Ptole­mais lakosai nem várhattak tőlük segítséget. Azonban az ostrom alatt Zoilos, Kaisarea és Dóra uralkodója, megjelent hadseregével és segítséget hozott Ptolemais lakosainak, mivel az volt a szándéka, hogy a két király között dúló háború révén kiterjessze a maga hatalmát. Ptolemais lakosai azonban már azért sem számíthattak a királyokra, mert ezek nem viseltettek jóindulattal irántuk. Tehát mindkét ellenfél úgy tett, mint a birkózók, akik ha erejük csök­ken, de szégyelletükben mégsem akarják megadni magukat, igye­keznek a küzdelmet huzavonával és szünetekkel egyre tovább nyújtani. A ptolemaisiak most már csak az egyiptomi királyokban és Ptolemaeus cyprusi uralkodóban reménykedhettek, aki akkor költözött erre a szigetre, mikor anyja Kleopátra letaszította a trónról. Ehhez tehát követeket küldtek a ptolemaisiak azzal a kéréssel: segítse meg őket és mentse meg’ Alexander király kezei­ből. Mivel a követek olyan reményt csillogtattak meg elölte, hogy ha átjön Syriába, a ptolemaisiak pártján küzdő gazaiak, vala­mint Zoilos, továbbá a sidoniak és még sok más város szövetséget köt majd vele, nagy reménykedéssel hozzáfogott csapatai behajó­zásához.

Közben azonban bizonyos Demainetosnak, aki Ptolemaisban mint népszónok különösen népszerű volt, sikerült polgártársai hangulatát megfordítani, mert meggyőzte őket, hogy sokkal jobb a zsidók ellen harcolni, még ha a siker bizonytalan is, mint az elkerülhetetlen szolgaságba rohanni, ha idegen uralkodóval szö­vetkeznek és kénytelenek lesznek nemcsak a mostani háborút, hanem az Egyiptommal megvívandó sokkal nehezebb háborút is végigküzdeni. Mert Kleopátra nem fogja ölhetett kezekkel nézni, hogy Ptolemaeus a szomszéd népekből nagy haderőt gyűjtsön, hanem hatalmas hadsereggel megtámadja, hiszen még a tulajdon fiát is ki akarja űzni Cyprusból. Ptolemaeusnak tehát, ha remé­nyében csalatkozik, módjában van visszavonulni Cyprusba, ők maguk azonban ilyen esetben feltétlenül elpusztulnak. Ámbár

Ptolemaeus útközben értesült a ptolemaisiaknak erről a hangulat­változásról, mégis folytatta útját és kikötött Sykaminosban és csapatait, körülbelül 30.000 gyalogost és lovast, partraszállította, azután Ptolemais közelébe vezette és ott tábor ütött. Mivel azon­ban a város lakosai sem követeit nem fogadták, sem egyáltalán nem akarták meghallgatni, nagy aggodalom szállta meg.

Midőn Zoilos és a gazaiak segítséget kértek Ptolemaeustól, mert a zsidók és Alexander elpusztítják szántóföldjeiket, Alexander megijedt Ptolemaeuistól, abbahagyta az ostromot, hazavezette had­seregét és most elkezdett kétszínűén viselkedni: titokban segít­ségül hívta Kleopátrát Ptolemaeus ellen, viszont színből fenntar­totta szövetségét ezzel az utóbbival. Ezenfelül pedig még 400 ezüst talentumot is ígért neki, ha eltávolítja az útjából Zoilost és ennek országát átengedi a zsidóknak. Ptolemaeus ekkor valóban szíve­sen szövetséget kötött Alexanderrel és alárendelte Zoilost. Midőn később hallotta, hogy Alexander titokban követeket küldött any­jához, Kleopátrához, megszegte esküjét és ostrom alá vette Ptole- maist, mivel a város bezárta előtte kapuit. S miután a város ostromlására ott hagyta néhány vezérét csapatainak egyrészével, a másik részével Júdeába ment, hogy elpusztítsa. Alexander, mi­dőn tudomást szerzett Ptolemaeus szándékáról, 50.000 főnyi, más történetírók szerint 80.000 főnyi belföldi hadsereget vont össze és ezzel Ptolemaeus ellen vonult. Eközben Ptolemaeus hirtelen megtámadta a galileai Azochis várost, Siabbat-napon elfoglalta, körülbelül 10.000 embert foglyul ejtett és egyéb gazdag zsákmányt szerzett.

Azután Sepphoris ellen indult, amely Azochis közelében van, azonban itt nagy veszteséget szenvedett, tehát visszavonult Ptole­mais irányában, hogy Alexanderrel megütközzék. Alexander a Jordán közelében találkozott vele Asophon nevű helységnél és az ellenség közelében ütött tábort. 8.000 élharcosa volt, az úgyneve­zett hekatontamachosok, akiK ércpajzsot viseltek. Ptolemaeus élharcosainak is ugyanilyen ércpajzsuk volt. Ha egyébként Ptole­maeus katonái nem is értek fel a zsidókkal és nem is tudtak oly szívósan helytállni, nagyban növelte bátorságukat fővezérük, Philoistephanos; átkelt velük a folyón, amely a két tábort elvá­lasztotta egymástól, úgy hogy Alexander nem tudta megakadá­lyozni az átkelést. Ugyanis Alexander azt gondolta, hogy ha az el­lenség a folyóra támaszkodik, könnyűszerrel megsemmisítheti, mert lehetetlen menekülnie. Eleinte ide-oda ingadozott és mind­két részről sok katona esett el. De midőn Alexander kezdett fö­lülkerekedni, Philostephanos kettéosztotta csapatait és ügyesen

segítségükre sietett az ingadozóknak. A zsidók tehát, mivel szo­rongatott csapatrészük sehonnan sem kapott segítséget, kénytele­nek voltak menekülésre fogni a dolgot, s a többi csapatrészeket is magukkal rántották. Ptolemaeus katonái pedig ennek éppen az ellenkezőjét cselekedték: nyomukba eredtek a zsidóknak, aprí­tották őket s végül egész seregüket megszalasztották és olyan öldöklést vittek végbe, hogy fegyvereik kicsorbultak és kezeik megbénultak. Ebben a csatában állítólag 30.000, Timagenes sze­rint 50.000 zsidó esett el; a többi részben fogságba esett, részben szülőföldjére menekült.                                        .

A győzelem után Ptolemaeus elpusztította a környéket és mivel az este leszállt, néhánv judeai faluban beszállásolta csapa­tait. Mikor látta, hogy ezekben a falvakban rengeteg asszony és gyermek zsúfolódott össze, megparancsolta katonáinak, hogy a gyermekeket öldössék le, darabolják fel és dobják bele forró víz­zel teli üstökbe. Ezt azért tette, hogy azok, akik megmenekültek az ütközetből és talán itt találtak menedéket, az ellenséget ember­evőnek tartsák és ez a látvány annál nagyobb rémületet keltsen bennük, Strabon és Nikolaos is tudósít erről az eseményről, úgy amint én elmondtam. Ptolemaeus végül rohammal elfoglalta Pto­lemais! is, mint ahogy már másutt elbeszéltem.

13.    FEJEZET

Alexander hadjáratot indít Coelesyria ellen, elpusztítja Gaza váro­sát s később az ellene lázadó sokezer zsidót lemészároltatja.

Antiochos Grypos. Seleukos, Kyzikosi Antiochos és mások

Midőn Kleopátra látta, nogy fiának a hatalma egyre gyara­podik és értesült, hogy Judeát kénye-kedve szerint pusztította és Gazát is hatalmába kerítette, úgy gondolta: nem tűrheti, hogy úgyszólván fővárosa kapujáig nyomuljon előre és az egyiptomi trónra vesse szemét; tehát hajóhadával és szárazföldi hadsere­gével megindult ellene. Hadserege fővezéreivé két zsidót nevezett ki, Chelkiast és Ananiást, maga pedig kincseit, unokáit es végren­deletét Kos sziget lakosainak őrizetére bízta. Ezenfelül megparan­csolta fiának, Alexandernek, hogy erős hajóhaddal induljon Phoi- nikiába. Miután a phoinikiaiak behódoltak, Kleopátra Ptole- maisba ment, s mivel a lakosok nem akarták bebocsátani, kény­telen volt ostrom alá venni a várost. Eközben Ptolemaeus is meg­indult Syriából és Egyiptomba sietett, abban a hiszemben, hogy

az országban nincsenek csapatok, tehát rajtaütéssel elfoglalhatja; ebben a reményében azonban csalódott. Ekkoriban történt, hogy Chelkias, Kleopátra egyik vezére, üldözőbe vette Ptolemaeust, de Goelesyriában meghalt.

. Mihelyt Kleopátra értesült fiának vakmerő betöréséről is egyúttal megtudta, hogy Egyiptomban kudarcot vallott, serege egyik részét odaküldte és Ptolemaeust kiverte az országból, úgy hogy ki kellett takarodnia Egyiptomból és a telet Gazában töltötte. Közben Kleopátra bevette Ptölemaist és foglyul éjtette helyőrségét. Mivel Alexandert 'Ptolemaeus tönkreverte, úgy hogy semmi más menedéke nem maradt, mint a királyné: ajándékokat küldött neki és hódolattal segítségét kérte. Kleopátrának néhány főembere azt tanácsolta, hogy fogadja el az ajándékokat és igye­kezzék az országot hatalmába keríteni, mivel láthatja, mily ren­geteg vitéz zsidó van ennek az embernek a hatalmában. Ananiás azonban ellenezte ezt a tanácsot és kifejtette, hogy a királyné jog­talanságot követ el, ha meg akarja fosztani hatalmától szövetsé­gesét, aki még hozzá rokona is; ez az igazságtalanság egyébként, mondotta, a zsidókat mind a királyné ellenségeivé tenné. Ezek az ellenvetések arra indították Kleopátrát, hogy nem támadta meg Alexandert, hanem inkább szövetséget kötött vele Skythopolisban, Goelesyriában.

Alexander, miután többé nem kellett félnie Ptolemaeustól, azonnal haddal indult Coelesyria ellen és tízhónapi ostrom után elfoglalta Gadarát. Továbbá bevette Amathust, a legnagyobb jor- dánmenti erődítményt, ahol Theodoros, Zeno fia őrizte legértéke­sebb és legremekebb kincseit. Ez váratlanul megtámadta a zsidó­kat, 10.000 emberüket megölte és kifosztotta Alexander poggyá­szát. Ezt azonban még ez sem csüggesztette el, hanem megindult Raphia és Anthedon tengernarti városok ellen és ezeket is elfog­lalta; az utóbbinak később Heródes király az Agrippas nevet adta. Midőn most arról értesült, hogy Ptolemaeus Gazából Cyprusba ment, anyja Kleopátra pedig visszatért Egyiptomba, ostrom alá vette Gazát, haragjában, azért, mert lakosai Ptolemaeust segít­ségül hívták és elpusztította földjeiket. Azonban Apollodotos, a gazaiak vezére, éjjel kétezer zsoldossal és tízezer polgárral betört a zsidók táborába; amíg az éjszaka tartott, a gazaiak voltak fö­lényben, mert ellenségüket megtévesztették, mintha Ptolemaeus támadta volna meg őket. Azonban mihelyt kinappalodott és a zsidók észrevették tévedésüket, szorosan összezárkóztak, megro­hanták a gazaiakat és mintegy ezer emberüket levágták. Azonban az ostromlott Gaza mégis tartotta magát; nem ingatta meg sem

az élelmiszerhiány, sem a rengeteg halott; lakosai inkább minden nyomorúságot eltűrtek, mintsem hogy megadják magukat az ellen­ségnek. Ezenfelül Aretas arab király is biztatta őket, mert segít­séget ígért nekik. Azonban mielőtt megérkezett volna, meghalt Apollodotos: testvére, Lysimachos, aki irigyelte őt népszerűségéért, meggyilkolta; azután egy csapat katonát maga mellé vett és átadta a várost Alexandernek. Ez nyomban bevonult és először mérsé­kelten viselkedett, később azonban megengedte katonáinak, hogy a gazaiakon kitölthessék bosszújukat. Erre a katonák elszéledtek a városban és öldösték a gazainkat; azonban ezek sem tűrték gyáván a dolgot, hanem bátran szembeszálltak velük és legalább annyi zsidót megöltek, mint ahányan közülük elestek. Némelyek elhagyták házukat és felgyújtották, hogy meghiúsítsák az ellen­ség zsákmányolását; mások maguk ölték meg feleségüket és gyer­mekeiket, mert csak így menthették meg attól, hogy az ellenség rabszolgaságba hurcolja őket. A városi tanács ötszáz tagja éppen együtt volt, mikor a várost elfoglalták; ezek most Apollo templo­mába menekültek, azonban Alexander ezeket is leölette, azután elpusztította a várost, majd egyévi ostrom után visszatért Jeru­zsálembe.

Ezidőtájt 29 évi uralkodás után 45 éves korában meghalt Antiochos Grypos is, akit bizonyos Herakleon orozva meggyilkolt. Fia, Seleukos, lett az utóda; ez háborúskodott nagybátyjával, Kyzikosi Antiochosszal, legyőzte, foglyul ejtette és megölette. Nem sokkal utóbb Kyzikosi Antiochos fia, Antiochos, akinek Eusebes volt a mellékneve, Aradba ment, megkoronázta magát, megtá­madta Seleukost, megverte és egész Syriából kiszorította. Seleukos elmenekült Kilikiába s miután Mopsuestiába érkezett, a város lakosait adófizetésre akarta kényszeríteni. Azonban a nép emiatt felháborodott és felgyújtotta a királyi palotát, úgy hogy Seleukos főembereivel együtt benne pusztult. Kyzikosi Antiochos fiát, Antiochost, aki most Syriában uralkodott, Antiochos Seleukos testvére haddal támadta meg, azonban vereséget szenvedett és hadseregével együtt elpusztult. Utána testvére, Philippos lett a király és uralkodott Syria egyik részén. Eközben Ptolemaeus Lathurus behívta Knidosból harmadik testvérüket, Demetriost, akinek Eukairos a mellékneve és Damaskusban királlyá tette. Antiochos vitézül harcolt a két testvér ellen, azonban hamaro­san meghalt. Ugyanis segítségére sietett Laodike samosi király­nőnek, — aki akkoriban a parthusokkal háborúskodott, — és hősi harc után a csatatéren esett el. Ezután Syriában a két test­vér, Demetrios és Philippos uralkodott, mint már máshol elő­adtam.

Alexander ellen fellázadt a nép és egy ünnepen, mikor az oltárnál állt és éppen áldozni akart, méghajigáita citrommal; tudniillik a zsidóknál az a szokás, hogy a sátoros ünnepen min­denki pálmaágat és citromot tart a kezében, mint már másutt leírtam. Csúfolták is, hogy anyja hadifogoly volt, tehát ő érde­meden a főpapi méltóságra és arra, hogy áldozatot mutasson be. Ezen annyira feldühödött, hogy hatezer embert lemészároltatott. Azután az oltár és a templom körül fából korlátokat ácsoltatott egészen a szentély faláig, ahova csak a papoknak volt szabad belépniük és így lehetetlenné tette a népnek, hogv az oltárhoz közelebb jusson. Idegen zsoldosokat is tartott Pisidiából és Kili- kiából, szíreket azonban nem, mert ezeket ellenségeinek tekin­tette. Az arabok közül meghódította a moábitákat és a gálaádia- kat, adófizetésre kötelezte őket és elpusztította Amathus városát és Theodoros nem mert szembeszállni vele. Mikor azonban meg­ütközött Obodas arab királlyal, egy szakadékos és hozzáférhetet­len helyen tőrbe csalták és Gadara gálaádi falu közelében a ren­geteg teve mély szakadékba szorította és csak nagy üggyel-bajjal tudott megmenekülni. Innen Jeruzsálembe menekült és mivel szerencsétlenségére még a nép is fellázadt ellene, hat évig há­borúskodott vele s ezalatt nem kevesebb, mint 50.000 zsidót megölt; és ámbár ismételten békülésre szólította fel a népet, még jobban gyűlölték a történtek miatt. Mikor megkérdezte tőlük, hogy tulajdonképpen mit akarnak, egyhangúan azt kiál­tották, hogy az ő halálát; egyúttal pedig követeket küldtek Demetrios Eukairoshoz és segítségül hívták.

14.    FEJEZET

Demetrios Eukairos legyőzi Alexandert, de hamarosan v^:ssza- vonnl. Alexander bosszút áll á zsidókon. Demetrios halála

Erre Demetrios megérkezett hadseregével, amelybe bele- olva’ztotta azokat, akik segítségül hívták, és Szichem mellett tá­bort ütött. Alexander 6200 zsoldossal és 20.000 behódolt zsidóval ellene vonult. Demetrios hadereje 3000 főnyi lovasság és 40.000 főnyi gyalogság volt. Mind a két fél megkísérelte előbb elpárto­lásra bírni az ellenfél csapatait: Demetrios a zsoldosokat, azzal, hogy úgyis görögök, Alexander viszont a Demetrios mellett har­coló zsidókat. Mivel azonban ez egyik félnek sem sikerült, végül is csatára került a sor, amelyben Demetrios győzött; a csatában hősi és hűséges küzdelem után Alexander valamennyi zsoldosa el­esett, azonban Demetrios is sok katonáját elveszítette.

Alexander a hegységbe menekült és ott 6000 zsidót gyűjtött maga köré: ezeket a balsorsán érzett szánalom hajtotta hozzá. Demetrios félelmében visszavonult; a többi zsidó azonban meg­támadta Alexandert, de a csatában vereséget szenvedtek és sokan elestek közülük. A nép főembereit beszorította Bethomé váro­sába, ott ostrom alá vette őket és miután elfoglalta az erődöt, fog­lyokként Jeruzsálembe hurcolta valamennyit és ott irtózatos ke­gyetlenséggel bánt el velük: ugyanis midőn egyszer mellékfelesé­geivel valami szembetűnő helyen lakomázott, mintegy nyolcszáz foglyot keresztrefeszíttetett s ameddig még éltek, szemük láttára legyilkoltatta feleségeiket és gyermekeiket. így ezzel sérelméért oly irtózatos bosszút állt, amilyet még ember talán sohasem eszelt ki. Igaz, a zsidók az ellene folytatott háborúkban sok csa­pást mértek rá, és életét és uralmát pusztulással fenyegették, mert nem érték be azzal, hogy maguk hadakoztak ellene, hanem idegen segédcsapatokat is igénybe vettek és ezzel végül is arra kényszerítették, hogy a moabiták és gálaádiak tartományainak meghódított területeit, valamint az ottani erődítményeket áten­gedje az arab királynak, nehogy ez is segítséget nyújtson a zsi­dóknak, akik már amúgy is rengeteg bajt és csapást zúdítottak rá. Azonban ez semmiképpen sem volt elegendő ok arra, hogy ily embertelen kegyetlenséget kövessen el, ami miatt a zsidók a Thrakidas melléknevet adták neki. Katonáinak javarésze, akik ellenséges indulattal viseltettek iránta, körülbelül 8000 ember, éjjel megszökött és ezek egészen Alexander haláláig száműzetés­ben éltek. így végződött ez a lázadás és Alexander ezentúl teljes békességben uralkodott.

Demetrios Judeából Beroeba vonult és ott 10.000 gyalogossal és ezer lovassal ostrom alá vette testvérét, Phillppost. Azonban Straton, Beroe uralkodója és Philippos szövetségese, segítségül hívta Zizos arab törzsfőnököt és Mithridates Sinakes parthus fejedelmet. Ezek nagy hadsereggel meg is érkeztek, ostrom tlá vették Demetriost a tulajdon táborában s lövedékeik épp úgy gyö­törték, mint a szomjúság s végül is arra kényszerítették, hogy megadja magát. Ezek aztán feldúlták az egész környéket, De­metriost elfogták és elküldték az akkori parthus királynak, Mithridateisnek, azonban az ántiochiai származású foglyokat váltságdíj nélkül azonnal visszaküldték Antiochiába. Mithridates parthus király igen kegyesen bánt Demetriosszal, aki nemsokára megbetegedett és meghalt. Philippos a csata után tüstént Anti­ochia ellen vonult, bevette a várost és elfoglalta Syria trónját.

15.    FEJEZET

Antiochos Dionysos és utána Aretas hadjáratot indít Judea ellen. Alexander egyéb tettei és halála.

Később Philippos testvére, Antiochos Dionysos, Damaskusba érkezett azzal a szándékkal, hogy az uralmat megszerezze; sike­rült is megkaparintania a hatalmat és elfoglalta a királyi méltó­ságot. Mikor éppen az arabok ellen háborúskodott, testvére Phi­lippos értesült erről, és Damaskusba sietett; Milesios, aki a felleg­vár és Damaskus város parancsnoka volt, átadta neki a várost. Mivel azonban hálátlannak mutatkozott Milesios iránt és semmit sem adott meg neki abból, amit ez a város átadása fejében re­mélt, sőt inkább azt a látszatot szerette volna kelteni, mintha nem Milesios készségének köszönhetné a város elfoglalását, hanem annak, hogy rájuk ijesztett, immel-ámmal megajándékozta ugyan, de hamarosan kezdtek rossz szemmel nézni rá, és így megint elvesztette Damaskust. Ugyanis mikor egyszer a cirkuszba ment, Milesios bezáratta a kapukat és Damas­kust megtartotta Antiochosnak. Mikor pedig ez értesült Phi­lippos támadásáról, azonnal visszajött Arábiából, Júdeába vo­nult és 8000 gyalogossal és 800 lovassal támadásra indult. Alexan­der, akit közeledésének hírére félelem szállt meg, mély árkot ása- tótt, amely Kapharsabától, a mostani Antipatristól, egészen a joppei öbölig húzódott; mert erről az egyetlen oldalról az ország védtelen volt; ezenfelül falat húzatott, fabástyákat és mellvédeket építtetett százhatvan stadionyni távolságra egymástól és így várta Antiochost. Ez azonban az erődítményeket mind felgyújtotta és hadseregét átvezette Arábiába. Az arab király eleinte hátrált előle, azonban egyszerre csak 10.000 lovassal rátámadt; Antiochos vité­zül védekezett és győzött is, azonban mikor egyik szorongatott csapatának segítségére sietett, elesett. Antiochos halála után had­serege Kana faluba menekült s javarésze ott éhhalállal pusz­tult el.

Utána Aretas foglalta el Coelesyria trónját; Damaskus helyőr­sége hívta meg a királyi méltóságra, a Ptolemaeus Mennaios iránti gyűlöletből. Aretas haddal vonult Judea ellen, Adida mel­lett legyőzte Alexandert, de azután békét kötött vele és megint visszavonult Júdeába.

Alexander maga Dión ellen vonult, bevette és hadseregét innen Gerasa ellen vezette, ahol Zeno legdrágább kincseit őrizték. A várost háromszoros sánccal vette körül, rohammal elfoglalta s azután Gaulana és Seleukia ellen indult; ezeket is elfoglalta, épp úgy mint az úgynevezett Antiochos-völgyet, valamint Gamala várát. Demetriost, aki ezeknek a területeknek az ura volt, külön­féle ürügyekkel teljesen kifosztotta és hároméves háborúskodás után hazatért; a zsidók hadiszerencséje miatt lelkesedéssel fogad­ták.

Ebben az időben a szírek, édomiták és phoinikiaiak szá­mos városa a zsidók birtokában volt már. A tengerparton az övék volt Kaisarea, Apollonia, Joppe, Jámnia, Ásdód, Gaza, Anthedon, Raphia és Rhinokorura; az ország belsejében Édom határán: Adora, Maresa, és az egész Idumaea; Samaria, a Karmel hegy, a Tábor-hegy, Skythopolis, Gadara, Golan, Seleukia és Gabala; a moábiták földjén Hesbon, Mádába, Libba, Oronaim, azután Gelmon, Zoara, a jordánvölgyi Aulon, Pella, — ezt elpusztították, mert lakosai nem akarták kötelezni magukat a zsidó szokások felvételére, — továbbá még egész sor fontos Szíriái város, ame­lyeket szintén elfoglaltak.

Alexander király később iszákossága miatt betegségbe esett és három esztendeig négynapos váltóláz gyötörte; de azért nem hagyta abba a háborút. Végre azonban a fáradalmak kimerí­tették és a gerasai hegységben, mikor a Jordánon túl Ragaba vá­rát ostromolta, meghalt. Mikor a királyné látta, hogy halála kö­zeledik és már semmi remény sincs felépülésére, sírt és jajveszé- kelt, keseregett önmaga és gyermekei miatt, mert nemsokára egyedül marad. Azután így szólt Alexanderhez: „Kire hagysz most engem gyermekeimmel együtt, akiknek nagy szükségük volna a segítségre, hiszen tudod, hogy a nép mennyire gyűlöl téged.“ A király azt felelte rá, hogy fogadja meg tanácsát: gyermekeivel együtt tartsa meg a királyi méltóságot és titkolja el halálát a hadsereg előtt, amíg a vár el nem esett. Azután pedig mint győz­tes vonuljon diadalmenetben Jeruzsálembe és adjon valami ki­váltságot a farizeusoknak: ezek azután hálából a kiváltságért a népet majd hozzá hajlítják; mivel nagy befolyásuk van a zsi­dókra és ellenségeiknek érzékeny károkat okozhatnak, barátaik­nak pedig sok hasznot hajthatnák, mert a nép minden szavuk­nak hitelt ad, amelyet olyanok ellen emelnek, aki bántalmaz la őket, ö maga is azért lett népszerűtlenné, mert szembeszállt a farizeusok hatalmával. Azután így folytatta: „Ha megérkeztél Jeruzsálembe, hívasd magadhoz a főembereket, mutasd meg holttestemet és adj nekik engedélyt, hogy bánjanak vele tetszésük szerint: tagadják meg tőle a végtisztességet, ha akarják, mert oly sokat kellett szenvedniök miattam, vagy ha úgy tetszik, harag­jukban más módon gyalázzák meg. Aztán ígérd meg nekik, hogy beleegyezésük nélkül semmi kormányzati intézkedést nem teszel. Ha így beszélsz hozzájuk, kegyelettel megadják nekem a vég­tisztességet, épp úgy mintha magad adtad volna meg, mert akkor bizonyára nem élnek engedélyeddel, hogy testemet kedvükre meggyalázhatják; így aztán megszilárdíthatod uralmadat." Mi­után közölte feleségével ezeket az intelmeket, uralkodásának 27., életének 49. évében meghalt.

16.    FEJEZET

Alexandra kilencéves uralkodása és halála

A vár eleste után Alexandra férje utasításához híven a fa­rizeusokhoz fordult, férje tetemére és a trónra vonatkozólag mindent tetszésükre bízott és ezzel lecsillapította Alexander iránt érzett haragjukat s megszerezte hajlandóságukat és jóindulatu­kat. Tehát azonnal kimentek a nép közé, gyűlésbe hívták, ma­gasztalták Alexander tetteit, panaszkodtak, hogy milyen igazsá­gos királyt veszítettek el benne és magasztalásukkal elérték, hogy a nép őszintén meggyászolta a királyt. Ezért sokkal fénye­sebb temetésben volt része, mint bármelyik előbbi királynak. Ámbár Alexandernek két fia maradt, Hyrcanus és Aristobulos, végrendeleteben mégis Alexandrára hagyta a trónt. Fiai közül Hyrcanus különben sem igen volt alkalmas az állam kormány­zására, inkább hajlamos volt a semmittevésre, de az ifjabbik, Aristobulos, kemény akaratú és bátor fiatalember volt. Alexandra hamarosan megnyerte a nép jóindulatát, mert elhúnyt férje vét­keit nyíltan elítélte.

Alexandra Hyrcanust nevezte ki főpappá, egyrészt kora miatt, de még inkább azért, mert hajlamos volt a semmit­tevésre és minden intézkedést a farizeusokra bízott. Alexandra á népet is felszólította, hogy nekik engedelmeskedjék és megint életbeléptette mindazokat a hagyományos kiváltságokat, amelye­ket a farizeusok fölelevenítettek, de apósa, Hyrcanius megszünte­tett. így a királynő tulajdonképpen csak névleg uralkodott, a valóságos hatalmat a farizeusok gyakorolták; ők száműzötteket hívtak vissza, foglyokat bocsátottak szabadon és minden tekintet­ben úgy intézkedtek, mint az uralkodók. Emellett azonban a királynő is törődött az országgal, naey zsoldos sereget szervezett, gyarapította hatalmát, úgy hogy megfélemlítette a szomszédos uralkodókat és túszokat szedett tőlük. így az egész ország nyuga­lomban élt, csak a farizeusok nem; mert szüntelenül unszolták a királynőt, engedje meg nekik, hogy kivégeztethessék azokat, akik Alexandernek ama bizonyos nyolcszáz ember keresztrefeszí- tését tanácsolták. Elsőnek bizonyos Diogenest végeztettek ki, azután egymásután gyilkolták őket, míg végre a főemberek a királyi palotába mentek. Aristobulos ugyanis nagyon haragudott a történtek miatt és nyíltan hangoztatta, hogy mihelyt hatalma lesz hozzá, véget vet anyja engedékenységének. A főemberek tehát kérték a királynőt, vegye fontolóra, hogy ők már mennyi veszedelmet vállaltak és milyen híven ragaszkodtak mindig ural­kodójukhoz és ezért mily nagy kitüntetésekben részesültek; tehát a királynő ne vegye el minden reményüket és ne engedje meg, hogy itthon mint az állatokat halomra gyilkolják ellenfeleik azo­kat, akik a csatatéren oly vitézül szembeszálltak az ellenséggel. Ha ellenfeleik beérik annyi kivégzéssel, amennyi már megtörtént, akkor ebbe a gyalázatosságba a királyi ház iránt érzett tisztelet­ből belenyugszanak, de ha ezek tovább is garázdálkodnak, akkor kérve-kérik, bocsássa el őket hivatalukból; mert ők nem akarják az életüket a királynő akarata ellenére megmenteni, hanem inkább hajlandók itt a királyi palotában meghalni, ha nem bocsátja meg hűtlenségüket. Egyébként nekik is s a királynőnek is nagy szégyene lesz, ha eltaszítja, férjének ellenségei pedig be­fogadják őket. Az arab Aretas és a többi fejedelem bizonyára nagy örömmel fogadná, ha megnyerhetne magának ennyi férfiút, akiknek a neve már régen is rettegést keltett bennük. Ha tehát helyesli ezt és inkább továbbra is megengedi a farizeusok ön­kényeskedését, akkor intézkedjék úgy, hogy őket mind kiküldjék az erődítményekbe, mert ha már valami végzetes átok ül Alexan­der házán, akkor ők szívesebben beérik alacsonyabb rangú meg­bízatásokkal is.

Miután ezt és ehhez hasonló intelmeiket elmondták s végül is Alexander szellemét idézték fel, hogy könyörüljön a meggyil­koltakon és azokon, akiknek az élete veszedelemben forgott,

valamennyien sírva fakadtak. Legnyiltabban megmondta a véle­ményét Aristobulos és súlyos szemrehányásokkal illette anyját. De tulajdonképpen magúik voltak az okai- szerencsétlenségüknek, mert egy nagyravágyó asszonyra ruházták az uralmat, még pedig a hagyomány ellenére, hiszen itt volt az alkalmas trón­örökös. A királynő pedig nem tudta, hogyan oldja meg illő módon a kérdést, tehát megbízta őket az erődítmények felügye­letével, kivéve Hyrcaniát, Alexandreiont és Machairost, ahol a kincseit őriztette. És nem sokkal utóbb fiát, Aristobulost, Damas- kusba küldte Ptolemaeus Mennaios ellen, mert veszedelmes szomszédja volt a városnak, azonban Aristobulos úgy tért vissza, hogy semmi érdemiégés dolgot nem végzett. .

Ézidőtájt híre érkezett, hogy Tigranes armeniai király 500.000 emberrel betört Syriába és Judea ellen is támadásra ké­szül. Könnyen érthető, hogy erre a hírre a királynőt és a népet rémület fogta el, úgy hogy követséget küldtek Tigraneshez, drága ajándékokkal, mikor éppen Ptolemaist ostromolta. Syria akkori királynője, Selene, akit Kleopátrának is neveztek, rávette Ptole­mais lakosait, hogy Tigranes előtt zárják be kapuikat. A követek tehát Tigranes elé járultak és kérték, fogadja kegyeibe a zsidók népét és királynőjét. Az pedig szívesen fogadta őket, hogy ilyen messziről jöttek hódolni hozzá és így jó reménységet keltett ben­nük. Azonban alighogy elfoglalta Ptolemaist, jelentették neki, hogy Lucullus üldözőbe vette Mithridatest, de nem tudja utól- érni, mert ez az iberekhez menekült és most Armeniát dúlja és el akarja foglalni. Tigranes, mikor erről értesült, hazavonult.

Ezután a királynő súlyos betegségbe esett és Aristobulos úgy gondolta, hogy most kezébe keríthetné a hatalmat; tehát éjjel egyetlen szolgája kíséretében kiment a városból, hogy sorra láto­gassa a várakat, amelyekben atyja barátai tartózkodnak. Már régóta elégedetlen volt anyja uralkodásával; most azonban amiatt is aggódott, hogy ha anyja meghal, egész nemzetsége a farizeusok uralma alá kerül. Tudta, hogy testvére, akinek a trónt örökölnie kellett volna, alkalmatlan az uralkodásra. Tervéről csak felesége tudott, akit gyermekeivel együtt a városban hagyott. Először is Agabába ment, ahol egyik hatalmas barátja, Galaistes fogadta. A királynő reggel tudomást szerzett Aristobulos szökéséről, de először nem gondolt arra, hogy lázadás céljából szökött meg. De mikor egyre-másra jöttek a hírnökök és jelentették, hogy Aris­tobulos előbb az egyik, azután a másik s végül valamennyi várat hatalmába kerítette, — ugyanis miután az elsőt megszerezte, á többi már magától pártolt hozzá, — a királynő a néppel együtt

szörnyen megrémült. Tudniillik már előre látták, hogy Aristobu- los hamarosan megszerzi az uralmat és különösen attól tartottak, hogy bosszút áll azokon, akik házát elpusztították. Ezért elhatá­rozták, hogy feleségét és gyermekeit a templom fölött emelkedő várba viszik. Aristobuloshoz oly sokan csatlakoztak, hogy már szinte az övé volt a királyi méltóság. Mintegy tizenöt nap alatt huszonkét várat foglalt el és most már megvolt a módja, hogy a Libanon, Trachon és a szomszéd tartományok területén had­sereget toborozzon. Könnyen meghódoltak neki, mint ahogy az emberek általában szívesen csatlakoznak ahhoz, akinek a kezé­ben a hatalom van. Egyébként abban is reménykedtek, hogy ha most ebben a kétséges helyzetben támogatják őt, később majd amiál bővebb jutalomban részesülnek azért, mert a trónra segí­tették. A zsidók vénei' Hyrcanusszal együtt fölkeresték a király­nőt és tanácsát kérték, hogy mitévők legyenek; tudniillik Aris- tobulosnak már majdnem valamennyi vár a kezén van, úgy hogy már-már az egész királyi hatalom az övé; és ha a királynő súlyo­san beteg is, méltánytalanság volna az ő életében tanácsa nélkül cselekednie, ámbár a veszedelem igen közelről fenyeget. Alexandra azonban azt mondta nekik, hogy cselekedjenek leg­jobb belátásuk szerint, hiszen a nép harcra kész, van hadseregük és az államkincstár tele van pénzzel. Ö maga már annyira el­gyengült, hogy alig-alig foglalkozhatik államügyekkel.

Nemsokára meghalt, hetvenhároméves korában, kilencévi uralkodás után. Ebben az asszonyban nyoma sem volt asszo­nyos gyengeségnek; szerette a hatalmat, uralkodásra termett és tetteivel bebizonyította, mily esztelenek a férfiak, akik nem tudják keményen tartani a kormányrudat. Mivel mindig a jelenre gon­dolt és sohasem a jövőre és mindent hatalomvágyának szolgála­tába állított: nem törődött sem az igazságossággal, sem a mél­tányossággal. S' mégis asszonyhoz nem illő hatalomvágyával oda­juttatta családját, hogy hamarosan megint elvesztette azt a hatal­mat, amelyet oly nehezen tudott megszerezni, hiszen azokkal szövetkezett, akik ellenségei voltak a királyi családnak, sőt meg­fosztotta országát azoktól, akik leginkább gondját viselhették volna. így történt, hogy halála után uralkodását a legnagyobb zavarok és nyugtalanságok követték; mindazonáltal ilyen ural­kodás mellett is békében és nyugalomban őrizte, meg népét. Ez volt a vége Alexandra királynőnek. Következő könyvemben el­beszélem, mi történt fiaival, Aristobulosszal és Hyrcanusszal anyjuk halála után.        \

37 Flavius Josephus: A zsidók története

XIV.        KÖNYV

1.   FEJEZET

Aristobulos és Hyrcanus küzdelme az uralomért. Megegyeznek, hogy Aristobulos lesz a király, Hyrcanus pedig visszavonul a magánéletbe. Hyrcanus ezután Aretashoz menekül

Miután előző könyvemben elmondtam Alexandra királynő történetét és halálát, most áttérek az utána következő események elbeszélésére és különösen ügyelni fogok, hogy tájékozatlanság, vagy feledékenység miatt semmit el ne hagyjak. Egyetlen szán­dékom megírni olyan események történetét, amelyek régiségük miatt a legtöbb ember előtt ismeretlenek s feltettem magamban, hogy elbeszélésemet tőlem telhetőleg választékos kifejezésekkel és szép stílussal fogom megeleveníteni s ezenfelül is megteszek mindent, hogy az olvasó kedvét találja benne, hogy ekként tör­ténelmi ismereteit kellemes és szórakoztató módon szerezze meg. Természetes, hogy mindenekfelett kötelessége a történetírónak a megbízhatóság és az igazság, hogy az olvasó tájékozódást és okulást meríthessen művéből.

Midőn Hyrcanus király a 177. Olympias harmadik évében, Quintus Hortensius és Quintus Metellus Creticus konzulsága ide­jén elfoglalta a főpapi méltóságot, Aristobulos rögtön haddal támadta meg. A Jericho mellett vívott ütközetben Hyrcanus ka­tonái közül sokan átpártoltak testvéréhez és ezért az előbbinek a várba kellett menekülnie, ahol, mint említettem, a templom kör­zetében húzódtak meg, de ott foglyul ejtették őket. Azután Aris­tobulos a megegyezésről tárgyalt testvérével és békét is kötöttek azzal a feltétellel, hogy Aristobulos lesz a király, Hyrcanus pedig magánéletet fog élni, mivel bőségesen volt ehhez vagyona. Miután

ezt a megegyezést a templomban megkötötték és esküvel s kéz­fogással megerősítették és az egész nép szemeláttára megölelték egymást, elváltak: Aristobulos a királyi palotába ment, Hyrcanus pedig mint magánember Aristobulos házába.

Volt' azonban Hyrcanusnak egy barátja, Antipatros, édomita születésű, nagyon gazdag és emellett erős akaratú és vakmerő ember. Mivel szerette Hyrcanust, sehogysem tudott megbarát­kozni Aristobulosszal. Damaskusi Nikolaos felviszi a származását egészen az első zsidókig, akik Babylonból Júdeába visszatértek, ezt azonban bizonyára csak azért mondja, hogy hízelegjen fiá­nak. Herodesnek, aki véletlenül a zsidók királya lett s akiről később fogok beszélni. Ennek az Antipatrosnak előbb Antipas volt a neve s így hívták atyját is. Ezt Alexander király és felesége kinevezte egész Édom helytartójának és ebben a méltóságában szövetséget kötött a vele rokonszenvező arabokkal, gazaiakkal és askaloniakkal, akiket állítólag dús és drága ajándékokkal meg­nyert magának. Mivel ez az ifjabbik Antipatros látta Aristobulos hatalmát és attól tartott, hogy gyűlölködésük miatt valami baj érheti, titokban fölizgatta ellene a zsidók főembereit és azt magya- rázgatta nekik: mekkora jogtalanság, hogy Aristobulosé a királyi hatalom, bátyja pedig kicsöppent belőle, holott őt illetné, mert idősebb. Ugyanezt mondta Hyrcanusnak is és azt fejtegette előtte, hogy élete veszedelemben forog, ha nem vigyáz magára és nem teszi el amazt láb alól; ö bizonyosra veszi, hogy Aristobu­los barátai minden alkalmat megragadnak és figyelmezteti őt, hogy ha meg akarja szilárdítani uralmát, gyilkoltássa meg Aris- tobulost. Hyrcanus azonban becsületes jellemű ember volt, tehát nem hallgatott ezekre az uszításokra és a maga egyenességében fel sem tételezte, hogy mindez csupán rágalmazás. Ezenfelül lusta és közömbös ember volt, határozatlan és erélytelen, viszont Aristobulos éppen ellenkezőleg: erős akaratú és eleven szellemű ember.

Mikor Antipatros látta, hogy Hyrcanus néni hallgat szavaira, napról-napra fáradhatatlanul rágalmazta Aristobulost, hogy meg akarja gyilkolni Hyrcanust. De csak a legnagyobb erőfeszítéssel sikerült rávennie őt, hogy Aretas arab királyhoz meneküljön és pedig azzal az ígéretével, hogy ha bármire elszánná magát, ő segítségére lesz. Erre az Ígéretére Hyrcanus csakugyan jónak látta, hogy Áretashoz meneküljön, mert Arábia határos Judeával és mindenekelőtt elküldte az arab királyhoz Antipatrost, hogy yegye esküjét, hogy nem adja ki őt ellenségeinek, ha hozzá menekül. Miután Antipatros megkapta ezt a biztosítékot, visszatért Jeruzsá-

lembe Hyrcanushoz és nem sokkal utóbb éjnek idején kiszökött vele a városból és hosszú utazás után elvitte Petra városába, Arelas királyi székhelyére. Mivel pedig ezzel nagyon jó barátság­ban volt, megkérte, hogy segítse vissza Hyrcanust Júdeába, Es Aretas, miután napról-napra ezzel a"kéréssel ostromolták, végre meg is ígérte. Hyrcanus maga pedig megígérte neki, hogy ha uralomra jut, visszaadja nelki azt a területet és azt >a tizenkét várost, amelyet atyja, Alexander elhódított az araboktól; ezek pedig Mádába, Libba, Nabalóth, Rabatba. Gelmon, Zoara, Oro- naim, Gobolis, Máresa, Rhidda, Alusa és Orybda.

2.   FEJEZET

Aretas és Hyrcanus haddal indul Aristobulos ellen, körülzárják Jeruzsálemet, a római Scaurus felmenti a várost. Óniás halála

Aretast megszédítették ezek az Ígéretek és 50.000 főnyi lovas és gyalogos hadsereggel megtámadta Aristobulost és legyőzte. Mivel pedig a győzelem után Aristobulos hívei közül sokan át­pártoltak Hyrcanushoz, Aristobulos elhagyatottságában Jeruzsá­lembe menekült. Az arab király azonban egész hadseregével üldözőbe vette, ostrom alá fogta a templomban, a nép pedig Hyrcanushoz csatlakozott és őt támogatta az ostromban, úgy hogy Aristobulos mellett csak a papok tartottak ki. Aretas most megparancsolta az araboknak és a zsidóknak, hogy táboraikat hozzák közelebb egymához és keményen hozzáfogott az ostrom­hoz. Miközben ezek történtek, megérkezett a kovásztalan kenye­rek ünnepe, amelyet pászkának nevezünk és a zsidók főemberei eltávoztak az országból és Egyiptomba menekültek. Csak egy bizo­nyos Óniás, Isten kedve szerint való igaz ember, rejtőzött el, mert úgy látta, hogy a testvérviszály még sokáig, fog tartani; ez volt az. aki egy szárazság idején esőért imádkozott, mire Isten azonnal meghallgatta és megeredt az eső. Most azonban elfogták, a táborba hurcolták és követelték tőle, hogy valamint egykor imádságával véget vetett a szárazságnak, úgy most könyörögje le Isten átkát Aristobulosra és híveire. S mikor hiábavaló volt minden könyörgése és ellenkezése és a tömeg (kényszerítette, kiállt a középre és így szólt: „Ó Isten, mindenség királya, mivel azok, akik itt állnak körülöttem, a te néped s az ostrom alatt állók a te papjaid, könyörgök hozzád: se azoknak, se emezeknek ne tedd

meg azt, amiért könyörögnek/' Alig fejezte be imáját, a körülálló zsidók közül néhány elvetemedett ember megkövezte.

Isten azonban hamarosan megbüntette őket ezért a gaztettért és a következőképpen bosszulta meg Óniás meggyilkolását. Mivel, mint említettem, közeledett a pászka ünnep, amelyen szokásunk az Istennek dús áldozatokat bemutatni, Aristobulosnak és hívei­nek pedig nem voltak áldozati állataik, honfitársaiktól kértek és annyi pénzt ajánlottak nekik ezért, amennyit csak kívántak. És ámbár ezek darabonkint ezer drachmát követeltek, Aristobulos a papokkal együtt nyomban megígérte ezt az árat és a pénzt a falon át leeresztették nekik. Az ostromlók átvették a pénzt, de nem adtak nekik áldozati állatokat, hanem gonoszságukban szó­szegésre vetemedtek és Isten ellen vétkeztek, mert ellenfeleiktől megtagadták az áldozati állatokat, hiába könyörögtek azok érte. Mikor a papok látták, hogy megcsalták őket, imádkoztak Isten­hez, hogy álljon bosszút honfitársaikon. Isten pedig nem is halo­gatta a bosszút, hanem hatalmas vihart küldött, amely a környék minden gabonáját elpusztította, úgy hogy abban az időben egy modius búza 11 drachmába került.

Eközben Pompeius, aki Armeniában táborozott és Tigranesz- szel hadat viselt, Scaurust küldte Syriába. Mikor ez Damaskusba érkezett, ott találta Lolliust és Metellust, akik épp akkor foglal­ták el a várost, tehát rögtön Judea ellen indult. Alighogy meg­érkezett, szinte egyszerre jelentek meg előtte Aristobulos és Hyrcanus követei és segítséget kértek tőle. Aristobulos a segítség fejében 400 talentumot ajánlott fel, Hyrcanus pedig ugyanannyit. Ö mégis Aristobulos ajánlatát fogadta el, mert ez nagyon gazdag és bőkezű ember volt és kevesebbet is kívánt tőle, Hyrcanus pedig szegény volt és emellett fösvény is és megbízhatatlan Ígé­retei fejében sokkal többet követelt. Tudniillik nem mindegy el­foglalni egy várat, amely az elképzelhető legerősebb és leghatal­masabb,, vagy pedig megkergetni egy csomó szökevényt és naba- teust, akik közül az utóbbiak még hozzá gyáva emberek is vol­tak. Ilyen meggondolás alapján kötött szerződést Aristobulosszal, elfogadta, tőle a pénzt, felszabadította az ostrom alól, Aretasnak pedig megparancsolta, hogj^r vonuljon el, mert különben a római nép ellenségének nyilvánítja. Erre Scaurus visszatért Danias- kuisba, Aristobulos pedig nagy hadsereg élén Aretas és Hyrcanus ellen indult és Papyron nevű helység mellett legyőzte őket s mintegy Hatezer katonájukat levágta; a többi közt elesett Anti- patros testvére, Phallion is.

3.   FEJEZET

Aristobulos és Hyrcanus a trónviszályt Pompeius elé terjeszti.
Aristobulos az Alexandreion-erődbe menekül. Pompeius haddal
vonul ellene

Miután Pompeius megérkezett Damaskusba és Coelesyriába, követek jelentek meg előtte egész Syriából, Egyiptomból és Judeá- ból. Aristobulos pompás ajándékot küldött neki: ötszáz talentum értékű arany szőlőtőkét. Ezt az ajándékot a kappadokiai Strabon is említi, mikor ezt írja: „Egyiptomból követség érkezett, 4000 aranyból készült koronával, továbbá Judeából „szőlőtőke¹¹, vágj⁷ pedig „kert“ s ennek a remekműnek „gyönyörűség" volt a neve. Ezt az ajándékot magam is láttam Rómában a capitoliumi Jupiter templomában s láttam rajta a felírást is: Alexandernek, a zsidók királyának ajándéka. Ötszáz talentumra becsülték. Mondják, hogy ez az, amit Aristobulos, a zsidók királya küldött."

Nem sokkal utóbb ismét követek jöttek hozzá, még pedig Hyrcanustól Antipatros és Aristobulostól Nikodenlos. Ez az utóbbi vádat emelt Gabinius és Scaurus ellen megvesztegetés miatt, mert az egyik háromszáz, a másik négyszáz talentumot fogadott el és így a többieken kívül még ezt a kettőt is Aristobulos ellenségévé tette. Pompeius felszólította a viszálykodó feleket, hogy tavasz elején jöjjenek vissza, téli szállásra vezette hadsere­gét és megindult Damaskusba. Útközben elpusztította Apamea várát, amelyet Kyzikoisi Antiochos erősített meg és feldúlta Ptole­maeus területét; ez is olyan semmirevaló ember volt, mint rokona, tripolisi Dionysios, akit lefejeztek. Ö maga azonban gaztetteinek bocsánatát ezer talentumon megvásárolta; ezt az összeget Pom­peius katonái zsoldjára fordította. Azután a római hadvezér el­foglalta Lysias várát, amelynek a zsidó Silas volt a parancsnoka, átvonult Heliopolis és Chalkis városán, átkelt azon a hegységen, amely Coelesyrián át húzódik és Pellából Damaskusba ment s itt végre meghallgatta a zsidókat és viszálykodó vezéreiket, Hyrca- nust és Aristobulost és mindkettőnek a népét. A nép nem akart királyságot, mert ősi hagyomány náluk, hogy istenük papjainak engedelmeskednek, azonban ez a két pap-ivadék más államformát akart rákényszeríteni a népre, hogy rabszolgává igázza. Hyrca­nus panaszkodott, hogy Aristobulos megfosztotta őt az elsőszülött- ség jogától, bár ő az idősebb és most az országnak csak egy kis része az övé, mert többi részét Aristobulos erőszakkal magához

ragadta; ugyancsak ő az, aki folyton be-betör a szomszéd tarto­mányokba, aki kalózkodik a tengeren és a nép bizonyára soha­sem lázadt volna fel, ha nem uralkodnék ilyen erőszakosan és zsarnoki módon. Emellett tanúskodott több mint ezer előkelő zsidó, akiket Antipatros ebből a célból hozott magával. Aristobu- los viszont azt állította, hogy azért zárta ki testvérét az uralko­dásból, mert semmittevő és nem tud tekintélyt tartani; ő maga csak kényszerből foglalta el a trónt, mert félt, hogy másoknak a kezébe kerül a hatalom, azonban csak olyan jogcímen uralko­dott, mint atyja, Alexander. Erre tanúul hívott fel néhány cifrán öltözött ifjút, akiknek bíborruhája, haja, ékszere és egyéb cico­mája megbotránkozást keltett, mert olyanok voltak, mintha nem bírói szék előtt jelentek volna meg, hanem valami ünnepi menetben.

Miután Pompeius végighallgatta őket, helytelenítette Aris- tobulos erőszakoskodásait és azzal a barátságos biztatással bocsá­totta el őket, hogy majd elmegy országukba és majd ott hozza rendbe az ügyet, miután bevégzi a nabateusok elleni hadjáratot. Felszólította őket, hogy addig is maradjanak békességben, külö­nös jóindulattal beszélt Aristobuloshoz, hogy ne lázítsa föl a népet és ne nehezítse meg a maga helyzetét. Aristobulos mégis csak ezt tette és mindenképpen fittyet hányt arra, amit Pompeius a lel­kére kötött; előbb Dionba ment, onnan pedig Júdeába.

Emiatt Pompeius haragra gerjedt és azt a hadsereget, amely­nek a nabateusok ellen kellett vonulnia, továbbá a damaskusi és syriai segédcsapatokat, valamint a keze ügyében levő római légiókat összevonta és megindult Aristobulos ellen. És miután Pellán és Skythopolison át Koreaiba érkezett, a tulajdonképpeni Judea területére, hírnököt küldött Aristobuloshoz a hegycsúcson épített pompás erődítménybe, Alexandreionba, ahová Aristobulos menekült és felszólította, hogy jöjjön le hozzá. Mivel Aristobulos- nak sokan azt a tanácsot adták, hogy ne húzzon ujjat a rómaiak- kel, eleget tett a felszólításnak, tárgyalásba bocsátkozott testvérei­vel az uralomról s azután Pompeius engedelmével visszament a várba. Ugyanezt tette másodszorra és harmadszorra is és mindig azzal a reménnyel kecsegtette magát, hogy Pompeius elismeri uralkodónak; ezért teljesítette készségesen minden parancsát, de minden alkalommal megint visszament a várba és háborús ké­szenlétben maradt, nehogy Hyrcanus kezébe kerüljön az uralom. Mikor azonban Pompeius megparancsolta neki, hogy adja át a várakat és ebben az ügyben sajátkezű leveleket írjon a vár­parancsnokoknak, mert különben senkit sem engednének be,

engedelmeskedett ugyan, azonban sértődötten Jeruzsálembe vo­nult és háborúra készült. Pompeius már éppen megindult ellene, mikor a tengerpartról érkezett emberektől arról értesült, hogy Mithridatest fia, Pharnakes meggyilkolta.

4.   FEJEZET

Pompeius körülzárja és elfoglalja Jeruzsálemet

Pompeius mindenekelőtt tábort ütött Jericho mellett; itt terem a pálma és a balzsamcserje; ha ennek a termését éles kővel felhasítják, a kifolyó nedvességből pompás illatú kenőcs lesz. Innen kora hajnalban megindult Jeruzsálem ellen. Most Aristobu- los meggondolta magát, elment Pompeiushoz, megígérte^ hogy na­gyobb összeget fizet neki, és bebocsátja Jeruzsálembe, de kérte» hagyja abba a hadjáratot és tetszése szerint békésen rendezzen mindent. Könyörgéseire Pompeius megbocsátott neki és kisebb csapat élén kiküldte Gabiniuist, hogy átvegye tőle a pénzt és a város kulcsait, Azonban nem így történt a dolog, hanem Gabinius pénz nélkül jött vissza, nem is bocsátották be a városba, mert Aristobulos katonái nem helyeselték a megegyezést. Pompeius emiatt felháborodott, Aristobuiost elfogatta és Jeruzsálem alá vo­nult. A város minden oldalról jól meg volt erősítve, csak éppen észak felől nem, mert ott széles és mély szakadék húzódott, amely a kőfallal megerősített templomot körülövezte. ,

A városban nem tudtak megegyezni abban, hogy mitévők legyenek; némelyek amellett kardoskodjak, hogy át kell adni a várost Pompeiusnak, Aristobulos hívei viszont azt követelték, hogy be kell zárni a kapukat és harcra készülni, mert Aristobu­iost fogságban tartják. Erre ezek megszállták a templomot, elpusztították azt a hidat, amely a templomot a várossal össze­kötötte és felkészültek az ostromra. A másik párt viszont beengedte a hadsereget s átadta Pompeiusnak a várost és a kirá­lyi palotát. Erre Pompeius tábornokát, Pisót, hadsereggel küldte oda; ez megszállta a várost és a palotát, valamint a templom közelében lévő házakat és az egész környéket megerősítette. Majd tárgyalásokba bocsátkozott a templom védőivel a béke ügyében; mivel azonban feltételeit nem akarták elfogadni, a templom kör­nyékét fallal zárta körül s ebben a munkában Hyrcanus a leg­nagyobb készséggel segítette. Erre Pompeius tábort ütött a tem­plom északi oldalán, ahonnan a legkönnyebben intézhetett ellene

rohamot. Itt magas bástyatornyok emelkedtek és a mély szaka­dékon belül még sáncárok is húzódott. A város felé eső oldal, ahol Pompeius táborozott, a híd lerombolása után egészen mere­dek lett és a sáncot napról-napra óriási erőfeszítéssel továbbhúz­ták s közben a rómaiak a közeli fákat mind kidöntötték. Amint azonban a sáncot befejezték és az igen mély árkot ideiglenesen feltöltöttek, Pompeius eiliozatta Tyrusból az osfromgépeket és a lövögépeket és a templomot valósággal elárasztotta kőlövedékekkel. Ha nem volna ősi szokásunk a hetedik napot megünnepelni, akkor az ostromlottak bizonyára megakadályozták volna a sánc befejezését; tudniillik a törvény megengedi ugyan, hogy csatában védekezzünk az ellenség támadása ellen Sabbat-napon, de nem engedi meg, hogy más ellenséges vállalkozásnak ellenálljunk.

Amint a rómaiak erre rájöttek, Sabbat-napokon nem lövöl­döztek köveket a zsidókra s egyáltalában semmiféle csatározásba nem kezdtek velük, hanem sáncokat és ostromtornyokat építet­tek és közelebb hozták az ostromgépeket, hogy másnap azután felhasználhassák őket. Hogy pedig mennyire szívünkön viseljük Isten tiszteletét és a törvények megtartását, az már abból is kiderül, hogy a papokat még az ostrom alatt sem tartotta vissza a félelem az áldozatok bemutatásától, sőt reggel is és a kilencedik órában is elvégezték az oltári szolgálatot és egyetlen egyszer sem mulasztották el, akkor sem, ha az ostrom közben akármilyen súlyos esemény történt. Például mikor a várost a harmadik hónap böjtnapján, a 179. Olympias idején, Gaius Antonius és Marcus Tullius Cicero konzulsága alatt bevették és a benyo­muló ellenség mindenkit lekaszabolt, aki a templomban volt, a papok akkor sem zavartatták magukat az áldozatok bemutatá­sában, nem reszkettek az életükért, nem riasztotta vissza őket a rengeteg hulla, tehát nem menekültek, hanem inkább ott az oltárnál akarták elszenvedni az elkerülhetetlen halált, mintsem hogy a törvény bármelyik rendelkezését megszegjék. Hogy pedig ezek nem csupán üres szavak, amelyeknek az a céljuk, hogy valami hazug jámborságot magasztaljanak, hanem a szín­igazságot mondják, azt minden történetíró tanúsítja, aki Pom­peius történetét megírta, közöttük Strabon és Nikolaos és rajtuk kívül Titus Livius, aki a rómaiak történetét megírta.

Miután a legnagyobb torony is összeomlott az előretolt ostromgépek csapásai alatt és így a falon rés támadt, az ellenség benyomult. Elsőnek Cornelius Faustus, Sulla fia jutott fel a falra szakaszával, azután egy másik helyen Furius százados a maga csapatával és a kettő között Fabius százados, erős csapattal.

Erre általános mészárlás kezdődött: a: zsidókat részben a ró­maiak, részben a tulajdon honfitársaik aprították, részben a mélységbe vetették magukat, részben felgyújtották házaikat és maguk is benn égtek, mert nem akarták elviselni azt, aminek el kellett következnie. így mintegy tizenkétezer zsidó esett el, a rómaiakból viszont igen kevesen, Ábsálom, Aristo- bulos nagybátyja és apósa, fogságba esett. A templom, amelynek belseje hozzáférhetetlen volt és oda senkinek sem volt szabad bepillantania, súlyos meggyaláztatást szenvedett: mert Pompeius néhány kísérőjével bement a szentek szentjébe és meglátta azt, amit a főpapon kívül egyetlen embernek sem volt szabad meglátnia. És ámbár látta az aranyasztalt, a szent mécs­tartót, az áldozati csészéket, a rengeteg füstölőszert és ezenfelül a mintegy kétezer talentum értékű templomkincset, jámbor em­ber létére hozzá sem nyúlt semmihez, hanem erényeihez méltó módon viselkedett. Másnap megparancsolta á templomszolgák­nak, hogy tisztítsák meg a szentélyt és bemutattatta Istennek a törvényben előírt áldozatokat, azután kinevezte Hyrcanust főpapnak, egyrészt azért, mert jó szolgálatokat tett neki más dol­gokban, másrészt pedig azért, mert a vidéken lakó zsidókat visz- szatartotta attól, hogy Aristobuloshoz csatlakozzanak a háború­ban. A háború okozóit lefejeztette, azután Faustusnak és a töb­bieknek, akik elsökül jutottak fel a falra, kiosztotta a megérde­melt kitüntetéseket. Jeruzsálemet arra kényszerítette, hogy adót fizessen a rómaiaknak, a coelesyriai városokat, amelyek eddig Judea fővárosának hűbéresei voltak, kivonta ezeknek hatalma alól, római praetort állított élükre és az egykor oly hatalmas népet szűk határok közé szorította. Gadara várost, amelyet nem­régiben elpusztítottak, szabadonbocsátott szolgája, a gadarai Demetrios kedvéért újra fölépíttette, ezenfelül Hippos, Skytho- polis, Pella, Dion, Samaria, Máresa, Ásdód, Jámnia és Arethusa városokat visszaadta régi lakosainak. Ezeket a városokat, amelyek az ország belsejében voltak, Pompeius mind önállóknak nyilvánította és Syria tartományhoz csatolta, az elpusztult váro­sok, továbbá a tengerparti városok, Gaza, Joppe, Dóra és Stra- ton-tornya kivételével; ezt az utóbbit Herodes pompásan fölépít­tette, kiépíttette kikötőjét s templomokkal ékesítette.

Jeruzsálem szerencsétlenségének az oka csupán az Aristobu- los és Hyrcanus közt támadt viszálykodás volt. Emiatt vesztettük el szabadságunkat; így kerültünk a rómaiak hatalma alá, így kellett visszaadnunk a szíreknek azt a földet, amelyet fegyverrel vettünk el tőlük. Ezenfelül a rómaiak rövid idő alatt több mint

Ö86

tízezer talentumot hajtottak be tőlünk és a királyi méltóságot, amely régebben csak a főpapi nemzetséget illette meg, közönsé­ges népből származó emberekre ruházták; erről még később fogok beszélni. Ezután Pompeius Coelesyriát egészen az Eufrá- Hg és Egyiptomig átadta Scaurusnak, két római légiót helyezett parancsnoksága alá és megindult Kilikiába, hogy minél előbb Rómába érhessen; magával vitte oda hadifoglyokul Aristobulost és gyermekeit is: két leányt és két fiút; ezek közül az egyik, Ale­xander, megszökött, azonban a fiatalabbikat, Antigonost, húgai­val együtt Rómába vitték.

5.   FEJEZET

Scaurus megegyezése Aretasszal. Gabinius haditettei Júdeábán

Eközben Scaurus hadat indított Petra, a petrai Arábia fővá­rosa ellen s mivel ez állta az ostromot, köröskörül a földeket pusztította el. Midőn hadseregének már elfogyott az élelmiszere, Hyrcanus közbelépésére Antipatros gabonát és egyéb élelmiszert szállított neki, amire szüksége volt. Ekkor Scaurus követet küldött Aretashoz; a követ, mivel vendégbarátságban volt a királlyal, rávette őt, hogy fizessen bizonyos összeget és így vessen véget földjei pusztításának és mindjárt kezességet is vállalt háromszáz talentumért. Erre Scaurus véget vetett a háborúnak, még pedig nem annyira azért, mert Aretas így kívánta, hanem inkább azért, mert ő maga is így akarta.

Midőn jóval később Alexander, Aristobulos fia, átvonult Judeán, Gabinius praetori megbízatással megérkezett Rómából Syriába; sok nevezetes vállalkozást hajtott végre, egyebek közt Alexander ellen is hadat indított. Ugyanis Hyrcanus nem bírta elviselni Alexander uralmát és megkezdte Jeruzsálem falainak újjáépítését, amelyeket Pompeius romboltatott le; azonban a vá­rosban állomásozó rómaiak ebben a munkában megakadályoz­ták. Közben Alexander bejárta az egész országot, sok zsidót fegy­verbe szólított s nemsokára 10.000 gyalogosa és 1500 lovasa volt együtt. Azután megerősítette Alexandreion erődítményeit, Koreai várát és Machairos erődöt az arab hegységben. Most megindult ellene Gabinius és többi vezéreivel együtt Marcus Antoniust küldte előre. A vezérek a parancsnokságuk alatt álló római katonákkal, továbbá a Pitholaos és Malichos parancsnoksága alatt hozzájuk csatlakozott zsidókkal, valamint Antipatros segédcsapataival

támadásra indultak Alexander ellen, Gabinius pedig nyomon követte őket a nehézfegyverzetííekkel. Alexander egészen Jeru­zsálemig visszavonult és ott csatára került a sor, melyben a ró­maiak mintegy háromezer' ellenséges katonát levágtak és körül­belül ugyanennyit foglyul ejtettek.

Ezután Gabinius Alexandreion alá érkezett és helyőrségét megadásra szólította fel, azzal az ígérettel, hogy megbocsát nekik mindenért, amit a múltban elkövettek. Mi,vél azonban a vár előtt is még sok ellenség táborozott, a rómaiak előbb ezeket támadták meg; ebben a harcban különösen kitűnt Marcus Antonius és sok­kal több ellenséges katonát koncolt fel, mint bajtársai. Ekkor Gabinius hadserege egyik részét ott hagyta- a vár ostromára, tovább vonult, végig Judeán és az útjába eső elpusztított városo­kat mind helyreállíttatta. így megújhodott Samaria, Ásdód, Skythopolis, Anthedon, Raphia, Dóra, Máresa, Gaza és sok más város. És mivel Gabinius parancsait mindenki teljesítette, ezek a városok nemsokára megint biztos lakóhelyekké váltak, holott hosszú ideig elhagyatottak voltak.

Gabinius, miután mindezt végrehajtotta, visszatért Alexand­reion alá. Az ostrom tovább folyt és Alexander ezalatt követséget küldött hozzá, bocsánatot kért tőle mindenért, amit elkövetett és átadta neki Hyrcania és Máchairos várakat s végül Alexand- reiont is; ezeket Gabinius mind leromboltatta. Mikor ezek után Alexander anyja — aki kénytelen volt barátságos viszonyt tar­tani a rómaiakkal, mert férje és gyermekei Rómában sínylődtek fogságban —, hozzá fordult, minden kérését teljesítette. Ezek után bevezette Hyrcanust Jeruzsálembe és rábízta a templom gon­dozását; végül öt kerületbe osztotta be a népet és ugyanannyi synedriont állított fel; e törvényszékek Jeruzsálem, Gazara, Amathus, Jericho és a galileai Sepphoris területén működtek, így a zsidók elvesztették királyságukat és arisztokratikus állam­formában éltek tovább.                                                                                      .

6.   FEJEZET

Gabinius elfogja a Rómából megszökött Aristobuiost és vissza­küldi. Legyőzi Alexandert és a nabateusokat.

Közben Aristobulosnak sikerült Rómából Júdeába szöknie. Midőn azonban a nemrégiben elpusztított Alexandreiont újjá akarta építtetni, Gabinius egy szakasz katonát küldött ellene Sisenna, Antonius és Servilius parancsnoksága alatt, hogy űzzék

el a vár területéről és fogják el. A zsidók közül sokan sereglettek Aristobuloshoz, részben régi dicsősége miatt, részben azért, mert az efféle lázadozás mindig tetszett nekik. Sőt egy bizonyos Pitho- laos, aki Jeruzsálem egyik parancsnoka volt, ezer emberrel átpár­tolt hozzá. Csakhogy azok közül, akik Aristobulos mellé álltak, a legtöbbnek nem volt fegyvere. Mivel Aristobulos elhatározta, hogy Machairosba vonul, a fegyverteleneket mind elbocsátotta, mert nem voltak kiképezve, tehát alkalmatlanok voltak a hadi­szolgálatra s így mindössze nyolcezer fegyveressel indult harcba. De a rómaiak megtámadták és legyőzték és ámbár a zsidók vité­zül harcoltak, végül mégis megfutamodtak és az ellenség kereke­dett felül. A harcban körülbelül ötezren elestek, a többiek szét­szóródtak és igyekeztek megmenteni a puszta életüket, úgy ahogy tudták. Aristobulos több mint ezer emberrel Machairosba mene­kült és hozzáfogott a vár megerősítéséhez; és bár ügyei szeren­csétlen fordulatot vettek, mégis tele volt jó reménységgel. Mind­össze kétnapi ostrom után — fiával Antigonosszal együtt, aki vele menekült Rómából — sebesülten elfogták a rómaiak és Gabi- niushoz vitték; ez visszaküldte Rómába s ott most már kemé­nyebb őrizetben tartották. Három évig és hat hónapig volt király és főpap s nemes és emelkedett szellemű férfiúnak bizonyult. Gyermekeit a szenátus szabadon bocsátotta, mert Gabiniuis jelen­tette, hogy ezt megígérte anyjuknak a várak átadása fejében. így ezek visszakerültek Júdeába.

Gabinius most a parthusok ellen indított hadat, de miután átkelt az Eufráton, megváltoztatta szándékát; visszafordult és Egyiptomba indult, hogy megint trónjára segítse Ptolemaeust, •mint ezt már máshol megírtam. Gabiniusnak ebben a Hyrcanus elleni hadjáratában Antipatros gabonát és fegyvert szállított neki és ellátta pénzzel és megszerezte neki szövetségesekül azokat a zsidókat, akik Pelusium fölött laktak és Egyiptom kapuját őriz­ték. Midőn Egyiptomból visszatért, Syriában zűrzavar és lázadás fogadta; mert Aristobulos fia, Alexander, aki erőszakkal megint magához ragadta az uralmat, fellázította a zsidókat, erős had­sereggel végigvonult az országon, levágta azokat a rómaiakat, akiket útjában talált, azokat pedig, akik a Garizim-hegyre mene­kültek, ugyanott ostrom alá vette. Gabinius okos ember volt s midőn látta Syriának ezt az állapotát, Antipatrost előreküldte a lázadók ellen, hogy lehetőleg észretérítse és lebeszélje őket vak­merő terveikről. Sikerült is sok lázadót észretérítenie, Alexander­nél azonban minden fáradozása csütörtököt mondott. Sőt ez 30.000 zsidóval megindult Gabinius ellen, meg is támadta, de a

Tábor-hegynél vereséget szenvedett és 10.000 emberét elvesz­tette.

Erre Gabinius, Antipatros javaslata szerint, rendezte Jeru­zsálem város ügyeit és megindult a nabateusok ellen; a csatában legyőzte őket, azután Mithridates és Orsanes parthus szökevénye­ket, akik nála kerestek menedéket, előreküldte Romába, azzal az ürüggyel, hogy megszöktek tőle és miután fényes hadi tetteket hajtott végre, a tartományt átadta Crassusnak és maga is Rómába ment. Pompeiusnak és Gabiniusnak a zsidók elleni hadjáratáról egybehangzó módon ír a damaskusi Nikolaos és a kappadokiai Strabon.

7.   FEJEZET

Crassus Júdeába érkezik és kifosztja a templomot; a parthusok elleni harcban elesik. Cassius védelmezi Syriát a parthusok ellen és Júdeába vonul

Miközben Crassus a parthusok ellen háborúskodott, Judéába érkezett, elrabolt a templomból minden pénzt, amihez pedig Pompeius hozzá sem nyúlt, összesen kétezer talentumot, sőt arra vetemedett, hogy elvett minden aranyat is, mintegy nyolcezer talentum értékben. Egyebek iközt eltulajdonított egy színarany rudat, amelynek a súlya 300 mina volt; egy mina annyi, mint nálunk két és fél font. Ezt az aranyrudat a kincseket őrző Eleázár nevű pap nem gonoszságból adta ki neki, mert derék és igaz ember volt, hanem a következő okból: Eleázár köteles­sége volt gondoskodni a templomi függönyökről is, amelyek csodálatosan szépek és drágamüvűek voltak és erről az arany- rúdról csüngtek alá.-Mikor látta, mily mohón kívánja Crassus az aranyat és mivel féltenie kellett az egész témplomi kincset, inkább odaadta ezt az aranyrudat, hogy a többit megmentse, miután esküt vett tőle, hogy semmi mást nem visz el a temp­lomból, hanem megelégszik ezzel a megbecsülhetetlen értékű ajándékkal. Ez az aranyrúd egy üres farúdba volt beillesztve, amiről Eleázáron kívül senki sem tudott. Crassus tehát átvette a rudat és úgy tett, mintha a templomban semmi máshoz hozzá sem akarna nyúlni, azonban megszegte esküjét és a templom minden aranyát elrabolta.

Senkinek sem szabad csodálkoznia, hogy templomunkban ily rengeteg kincs volt felhalmozva: hiszen a földkerekség vala- 590

mennyi zsidója és az igaz Isten minden tisztelője, Ázsiában és Európában, hosszú idő óta hordta össze ezt. Bizonyítékokat is hozhatok fel arra, hogy valóban oly rengeteg volt a kincs, amennyit mondtam és hogy nem dicsekvésből és túlzásból írtam le ezeket az adatokat. így például a kappadokiai Strabon ezt írja: „Mithridates elküldött Kosba és elhozatta azt a pénzt, ame­lyet Kleopátra ott letétbe helyezett és ugyancsak a zsidók nyolc­száz talentumát." Nekünk semmi más közpénzünk nincs, csak az, ami az Istené és nyilvánvaló, hogy ezt a pénzt Mithridates- től való félelmükben az ázsiai zsidók vitték Kosba. Mert hogy a Judeáiban lakó zsidók, akiknek jól megerősített városuk és templomuk volt, pénzt küldtek volna Kos szigetére, nem való­színű; és ugyancsak aligha lehet ezt feltételezni az alexandriai zsidókról is, mert azoknak meg nem kellett félniük Mithrida- testől. Máshol ugyanez a Strabon tanúsítja, hogy Sulla mikor átment Görögországba, hogy Mithridates ellen harcba induljon, Lucullusi küldte ki, hogy fojtsa el a kyrenei zsidó lázadást, mert akkor már az egész világ tele volt zsidókkal. Ezt írja: „Kyrene városában négy osztály volt: polgárok, földművesek, telepesek és zsidók. Ez utóbbiak már majdnem minden városban meg­telepedtek és aligha lehet olyan helyet találni a föld kerekségén, ahol ez a nép ne vetette volna meg lábát, vagy ne uralkodnék. Egyiptom és Kyrenaika, ahol ők uralkodnak, valamint sok más terület buzgón utánozza őket, különösképpen tiszteletben tartja a zsidók hitközségeit és átveszi a zsidók ősi törvényeit, sőt ezen a réven gyarapszik is. Egyiptomban engedélyt kaptak a letelepedésre és Alexandráénak külön nagy területét jelölték ki ennek a népnek lakóhelyül. Megvan az elöljárójuk, aki köz­ügyeiket intézi, igazságot szolgáltat, szabályozza a kereskedel­met, rendeleteket ad ki, mintha önálló államnak az uralkodója volna. Egyiptomban azért van ennek a népnek nagy hatalma, mert az egyiptomiak zsidó eredetűek és akkor is a zsidók szomszédai maradtak, mikor elváltak tőlük. Kyrenaikában azért telepedtek meg, mert ez a terület épp úgy határos Egyiptommal, mint Judea, sőt régebben az egyiptomi birodalom része volt." Ennyit mond Strabon.

Crassus most mindent legjobb belátása szerint elrendezett és megindult Parthia ellen, ott azonban egész hadseregével el­pusztult, mint ahogy ezt másutt megírtam. Cassius azonban Syriába menekült és megvédelmezte a parthusok ellen, akik a Crassuson aratott győzelem után nyugtalanították. Azután

Tyrusba ment és eljutott Júdeába is, megtámadta Taricheát, az első rohammal bevette, mintegy 30.000 foglyot’ ejtett és Anti- patros tanácsára, aki nagy befolyással íróit rá, kivégeztette Pei- tholaost, mert Aristobulos után a lázadás vezetője volt. Egyéb­ként Antipatrősnak a zsidóknál is igen nagy volt a tekintélye, hiszen harcukban segítette őket. Előkelő arab családból nősült, feleségének a neve Kypron volt és négy fia született tőle: Fázael, Heródes, a későbbi király, József és Ferorás, ezenfelül pedig egy Salome nevű leány. Antipatros barátságos viszonyban volt a többi szomszédos fejedelemmel is, különösen pedig az arab királlyal: az Aristobulos ellen folytatott háború idején gyerme­keit ennek az oltalmára bízta. Cassius hamarosan fölkereke­dett hadseregével és az Eufráthoz vonult, hogy ott szembeszáll­jon a folyton be-betörő ellenséggel, mint ahogy ezt mások már megírták.

Nem sokkal utóbb Caesar, aki Rómában megszerezte a hatalmat, miután Pompeius és a szenátus az ión tengeren át elmenekült, elhatározta, hogy Aristobulost szabadon bocsátja és két légióval Syriába küldi, hogy ott rendet teremtsen. Azonban Aristobulosnak Caesar hatalmába vetett reményei hamarosan meghiúsultak, mert Pompeius párthívei még elutazása előtt mesmérgezték, ú,gy hogy Caesar embereinek kellett eltemetniük. Holttestét hosszú ideig mézben tartották, míg Antonius Júdeába nem szállíttatta és a királyi sírboltban el nem temettette. Pom­peius levélben adott megbízást Scipiónak, hogy Aristobulos fiát, Alexandert is tegye el láb alól; ez tehát az ifjút törvény elé állíttatta, azzal a váddal, hogy régebben vétkezett a rómaiak ellen és lefejeztette; a halálos ítéletet Antiochiában hajtották végre, testvéreit Ptolemaeus Mennaios, a libanon-hegyi Chalkis uralkodója vette magához. Ez a fiát, Philippiót, Askalonba küldte, Aristobulos feleségéhez és megüzente neki, hogy küldje hozzá fiát, Antigonost és leányait. Egyik leányába, akinek Alexandra volt a neve, Philippio beleszeretett és feleségül vette. Azonban atyja, Ptolemaeus később megölette őt, maga vette fele­ségül Alexandrát és innen kezdve állandóan gondoskodott fele­sége fiútestvéreiről.

8.   FEJEZET
.1 zsidók segítik Caesart az Egyiptom elleni hadjáratban. Anti-
patros haditettei és barátsága Caesarral. A rómaiak és az
athéniek megtiszteltetésben részesítik a zsidókat

Pompeius leveretése és halála után Caesar haddal támadta meg Egyiptomot és ebben a vállalkozásban sok minden módon támogatta Antipatros, aki Hyrcanus rendeletére Judeát kormá­nyozta: Ugyanis midőn Caesar a pergamoni Mithridatesnek se­gédcsapatokat akart hozni és kénytelen volt Askalonnáli meg­állni, mivel Pelusiumon át nem tudta az mát kikényszeríteni, Antipatros háromezer zsidó gyalogossal csatlakozott hozzá és nyélbeütötte, hogy nem csupán az arab, hanem a szír fejedel­mek is mind, —- akik tűzön-vízen keresztül ragaszkodtak Caesar­hoz, — továbbá Jamblichos király és a Libanonon uralkodó Ptolomaeus, Soaimos fia, és a városok is majdnem mind szövet­ségesekként siettek Caesar támogatására. Mithridates megindult Syriábó'l Pelusium felé s mivel ennek a lakosai nem yoltak haj­landók befogadni, ostrom alá vette a várost. Antipatros hősiesen harcolt, ö vágott elsőnek rést a falon és utat nyitott a többiek­nek a városba. így esett el Pelusium.. De midőn Antipatros Mith- ridatesszel együtt Caesarhoz akart jutni, ebben megakadályozták az egyptomi zsidók, akik az Öniásról nevezett területen laktak. Antipatros azonban rávette őket honfitársaik példájának köve­tésére, úgy hogy megmutatta nekik Hyrcanus főpap levelét, amelyben ez arra figyelmeztette őket, hogy Caesar iránt barát­ságosan viselkedjenek és hadseregét mindennel lássák el. Mi­dőn látták, hogy Antipatros és a főpap véleménye megegyezik, hallgattak a szavukra és ezzel Memphis lakosait is arra indítot­ták, hogy behívják Mithridatest, aki aztán hamarosan meg is érkezett és hatalma alá vette őket.

593

Mithridates már megkerülte az úgynevezett Deltát, midőn az úgynevezett „zsidó tábor" táján rábukkant az ellenségre. A jobbszárnyon Mithridates vezényelt, a balszárnyon Antipatros. A csata folyamán Mithridates balszárnya hátrált és a legnagyobb veszedelembe került volna, ha Antipatros, aki megverte a vele szemben álló seregrészt, nem sietett volna végig csapataival a folyó partján, nem szabadítja fel őt és nem kergeti meg a már- már győztes egyiptomiakat. Az üldözés további során az ellen­séges tábort is elfoglalta és visszahívatta Mithridatest, aki már

38- Flavius Josephus: A zsidók története

jó messzire menekült. Mithridates szárnyán mintegy nyolcszáz,, Antipatros szárnyán azonban csak negyven katona esett eL Mithridates azonnal írt Caesarnak, beszámolt megmenekülésé­ről és arról, hogy a győzelem érdeme Antipatrosé, úgy hogy Caesar ezt elhalmozta dicséretekkel és a háború legválságosabb pillanataiban mindig igénybe vette a segítségét; végül azonban az egyik ütközetben Antipatros megsebesült.

Mivel Caesar bizonyos idő múlva befejezte a háborút és áthajózott Syriába, háláját azzal mutatta meg, hogy Hyrca- nust megerősítette a főpapi méltóságban. Antipatrosnak megadta a római polgárjogot és felmentette mindennemű adó fizetése alól. Sokan azt állítják, hogy Hyrcanus is résztvett ebben a hadjárat­ban s ő is Egyiptomba ment; ezt az állításomat igazolja a kappa- dokiai Strabon, aki Asilius szerint ezt írja: „Midőn Mithridates, és Hyrcanus zsidó főpap Egyiptom ellen indult...“ Ugyanez; a Strabon műve más helyén idézi Hypsikratest és ezt mondja: „Mithridates egyedül indult hadba, azonban felhívta Antipatrost, Judea helytartóját, hogy háromezer emberrel siessen segítségére Askalonba és vegye rá a többi fejedelmet is példája követésére; ezen a hadjáraton résztvett Hyrcanus főpap is.“ Ennyit mond Strabon.

Antigonos, Aristobulos fia, fölkereste Caesart, felpanaszolta atyja sorsát, aki Caesar miatt méregtől halt meg, továbbá bátyja sorsát, akit Scipio lefejeztetett és kérte, könyörüljön meg rajta, hiszen őt meg száműzték atyja országából. Felpanaszolta, hogy Hyrcanus és Antipatros erőszakos módon uralkodik a népen és őt magát és bántalmazták. Azonban Antipatros, aki éppen jelen volt, védekezett a vád ellen és bebizonyította, hogy Antigonos nyugtalan és lázongó ember; fölemlegette, mennyi hadi fáradal­mat szenvedett végig ő maga és hogy Caesar katonai tanácsadója volt és erre őt magát hívta fel tanúnak: „Aristobulost — mondta — teljes joggal vitték másodszor is Rómába, mert mindig ellen­séges indulattal viseltetett a rómaiak iránt és sohasem fért meg velük, bátyja pedig megérdemelte a büntetést, amelyet Scipio rámért, mert rablóhadjáraton kapták rajta és büntetése ennél­fogva nem volt önkényes és nem is volt igazságtalan.“

Miután Antipatros így előadta védekezését, Caesar megerő­sítette Hyrcanust a főpapi méltóságban, Antipatrosnak megadott minden szükséges teljhatalmat és kinevezte egész Judea kormány­zójának. Ezenfelül megengedte Hyrcanusnak, hogy újra felépítse szülővárosa falait, amelyek még Pompeius óta romban hevertek és levelet írt Rómába a konzuloknak, hogy helyezzenek el ok-

mányi a Capitoliumon ezekről az intézkedéseiről. Az erre vonat­kozó szenátushatározat szövege ez: „Lucius Valerius praetor, Lucius fia, javaslatára, december tizenharmadikán a Concordia- templomban a Collinus törzsből származó Lucius Coponius, Lucius fia és a Quirinus törzsből származó Papirius jelenlétében: mivel a zsidó követek, Alexander, Jason fia, Numenios, Antiochos fia és Alexander, Dorotheos fia, a mi tiszteletreméltó szövetségeseink, arra kértek bennünket, hogy régebben a rómaiakkal kötött szövetségeiket újítsuk meg és a szövetség jelképéül ötvenezer arany értékű aranypajzsot hoztak ajándékba, továbbá ajánlóleve­leket kértek a szabad városokhoz és a királyokhoz, hogy az ö területükön és kikötőiken biztonságban és zavartalanul utazhas­sanak keresztül, a szenátus elhatározta, hogy fenntartja a velük kötött barátságot és szövetséget, kéréseiket teljesíti és a pajzsot elfogadja." Ez Hyrcanus uralkodásának és főpapságának kilen­cedik évében Panemos hónapban történt.

Ugyanilyen megtiszteltetésben részesítette Hyrcanust Athén népe is, mert városuknak sok szolgálatot tett. Az athéniek ezt a határozatot küldték neki: „Dionysiosnak, Asklepiades fiának főpapsága és elnöksége idején, az utolsó hónap, Panemos ötödik napján az athéniek a következő határozatot adták ki, amelyet Agathokles államfő idején Munychion hónap tizenegyedikén, a tanácselnökség tizenegyedik' napján a színházban tartott nép­gyűlésen hoztak. A jegyzőkönyvet vezette: az alimusi Eukles, Menandros fia, a szavazatokat az erchiai Dorotheos elöljáró szám­lálta, tiszttársaival együtt. Miután Dionysios, Dionysios fia, kifej­tette, hogy Hyrcanus Alexander fia, zsidó főpap és fejedelem, mind az állam, mind minden egyes polgár iránt szüntelenül jóindulatot és barátságot tanúsított és minden athénit vendég­baráti ' fogadtatásban részesített, aki akár követi minőségben, akár magánügyben megfordult Júdeábán és gondoskodott haza­utazásukra biztos kíséretről, amit már régebben is elismeréssel állapítottunk meg, Theodorosnak, a sunioni Theodosios fiának indítványára — aki tanúságot tett előttünk, a nép előtt, ennek a férfiúnak nemeslelkűségéről és készségéről, amellyel mindig hajlandó volt segíteni nekünk —, elhatároztuk, hogy a törvény szerint az aranykorona kitüntetésében részesítjük, ércszobrát fel­állítjuk Demos és a Charisok templomában és hírnökökkel fog­juk hirdettetni a színházban, a Dionysos-ünnepen, mikor az új tragédiákat előadják, továbbá a Panathenaia-ünnepen, az eleusisi ünnepeken és a birkózóversenyeken, hogy őt aranykoronával tün­tettük ki. A hadvezéreknek kötelességük gondoskodni róla, hogy

amíg megmarad és kitart irántunk való jóindulatában, részesük jön minden elgondolható tiszteletben és megbecsülésben buzgal­máért és becsületességéért és hogy mindenki lássa, mennyire meg­becsüli és illő módon meghálálja népünk az érdemes férfiak haj­landóságát és például vegye azokat, akiket szolgálatikért már kitüntettünk. Ezenfelül válasszanak követeket az athéniak sorá­ból, hogy megvigyék neki ezt a határozatot és felkérjék, hogy é megtiszteltetések után továbbra is tartsa meg jóindulatát váro­sunk iránt." Ennyit azokról a megtiszteltetésekről, amelyekben Hyrcanust a rómaiak és az athéniek részesítették.

9.   FEJEZET

Antipatros Herodesre bízza Galilea kormányzását. Fázáelre pediff, Jeruzsálemet. Herodes ellen panaszt emelnek Hyrcanusnál

Miután Caesar Syria ügyeit rendezte, elhajózott; Antipatros pedig, aki Syriából elkísérte, most visszatért Júdeába, azonnal felépítette a Pompeiustól elpusztított városfalat és az országban még imitt-amott feltörő nyugtalankodást részben fenyegetéssel, részben szép szóval lecsillapította. Honfitársainak megmagya­rázta, hogy ha Hyrcanus mellé állnak, boldogan élhetnek és béké­ben élvezhetik javaikat; de ha lázadásokra csábíttatják magukat, akkor nem kormányzójuk, hanem szigorú uruk lesz, nem kirá­lyuk, hanem zsarnokuk, Caesar és a rómaiak pedig nem vezetőik, hanem elkeseredett ellenségeik és majd meg tudják védelmezni azokat a fejedelmeket, akiket ők ültettek trónra. Ezzel az okfej­téssel lecsendesítette az ország hangulatát.

Mivel látta, hogy Hyrcanus mily nemtörődöm és hanyag ember, legidősebb fiát Fázaelt, kinevezte Jeruzsálem és környéke parancsnokául, a másodikat Herodest pedig Galilea élére állította. Ez még nagyon fiatal volt, mindössze huszonötéves, azonban nyoma sem volt benne az ifjonti gyengeségnek, hanem határo­zott jellemű férfi volt; nemsokára alkalma is nyílt rá, hogy meg­mutassa képességeit. Ugyanis midőn véletlenül rábukkant Ezekiás rabló vezérre, aki rablóbandájával a Syriával határos területeket dúlta, elfogatta és számos rablójával együtt kivégeztette. Ezért a szírek előtt nagyon népszerű lett: hiszen megtisztította országu­kat s ők már mindennél jobban kívánták, hogy megszabaduljanak a rablóktól, A városban és a falvakon egyformán ünnepelték, mert békét és biztonságot teremtett. így történt, hogy megismerte őt

Sextus Caesar, Syria helytartója, a nagy Caesar egvik rokona. Herodes sikerei azonban felkorbácsolták testvérének, Fázaelnek féltékenységét; hírneve arra ösztökélte ezt, hogy ö is megszerezze ezt a dicsőséget; a jeruzsálemiek hajlandóságát máris megnyerte, mert önállóan uralkodott ugyan, de becstelen és erőszakos eszkö­zöket sohasem alkalmazott. Antipatros ezzel elérte, hogy a nép királyként tisztelte és úgy hódolt előtte, ahogy csak uralkodók előtt szokás. Azonban ez a nagy megtiszteltetés nem szédítette meg, mint legtöbbször történni szokott és nem rendítette meg hódola­tát és hűségét Hyrcanus iránt.

Mikor azonban a zsidók főemberei észrevették, mennyire inegnövekedett Antipatrosnak és fiainak hatalma, részben nép­szerűségük miatt, részben pedig Judea és Hyrcanus ereje miatt: felzúdultak ellene. Tudniillik Antipatros barátságot kötött a római kormányzókkal és rávette Hyrcanust, hogy pénzt küldjön nekik; Ezt a pénzt azután magához vette és nem Hyrcanus, hanem a maga nevében küldte el. Midőn Hyrcanusnak ez tudomására jutott, nem is bosszankodott, de a zsidó főemberek egyre jobban féltek, mert megfigyelték, mily erőszakosan, vakmerőn és zsar­noki módon uralkodik Herodes, úgy hogy végre felkeresték Hyrcanust és nyíltan bevádolták Antipatrost; így beszéltek: „Meddig szemléled még tétlenül a dolgokat? Nem veszed észre, hogy Antipatros fiaival együtt minden hatalmat magához raga­dott és te már csak névleg vagy király? Ne légy tehát vak s ne hidd, hogy semmi veszély sem fenyeget téged és királyságodat. Mert Antipatros és fiai nem helytartóid, mint ahogy te jámborul elhiteted magaddal, hanem őket tartják igazi uralkodóknak. Ezen­felül Herodes merőben törvénytelenül végeztette ki Ezékiást és cimboráit, mert a törvény világosan megmondja, hogy még a legnagyobb bűnöst sem szabad kivégeztetni addig, míg a synedrion halálra nem ítélte, már pedig Herodes ezt merészelte, még pedig felhatalmazásod nélkül.“

Hyrcanust ezzel sikerült meggyőzniük; haragját még jobban felszították a Herodestől meggyilkolt emberek édesanyjai, mert ezek napról-napra kérték a templomban a királyt és a népet: vonják felelősségre Herodest tetteiért a synedrion előtt. Ezért Hyrcanus megidézte Herodest, hogy védekezzék a vádak ellen. Herodes meg is jelent, azonban atyja azt tanácsolta, hogy ne magánemberként menjen Hyrcanushoz, hanem vigyen magával testőrséget és védőosapatot. Miután tehát Galileában megtette a szükséges intézkedéseket, megjelent a törvényszék előtt, akkora kísérettel, amely éppen elegendő volt védelmére, Hyrcanus szemé­ben viszont nem tűnhetett fel veszedelmesnek. Ekkor Sextus, Syria kormányzója, írásban szólította fel Hyrcanust, hogy mentse fel Herodest és megfenyegette, hogy ne merjen másképpen cselekedni. Sextus levele jó ürügy volt Hyrcanusnak arra, hogy elbocsássa Herodest, akit fiaként szeretett, úgy hogy a synedrion semmiféle büntetést sem mérhetett rá. Midőn Herodes testőrségé­vel megjelent a synedrion előtt, mindenki megijedt és vádlói között, akik az imént még hangoskodtak, egyetlen egy sem mert váddal előhozakodni, hanem mindenki mélyen hallgatott és nem tudta, mit tegyen. Ebben a helyzetben fölkelt az igazságos és ezért semmitől vissza sem rettenő Samaias és így beszélt: „Ó, királyom és ti bírák, még sohasem láttam embert és azt hiszem ti sem tud­tok előttem ilyen embert megnevezni, aki mint vádlott így meré­szelt volna megjelenni előttetek. Aki eddig a nagy tanács törvény­széke előtt megjelent, alázatosan és tartózkodón viselkedett, fekete ruhában és hosszan leeresztett hajjal jött, mintegy hogy szánal­mat keltsen bennünk. Ez a híres Herodes azonban, aki büntetle­nül gyilkosságot követett el és ilyen súlyos váddal terhelten jelent meg, bíborruhában, kicicomázott hajjal áll itten, fegyveresek veszik körül, hogy ha a törvény alapján elítéljük, megölessen bennünket és megcsúfoljon minden törvényt. De én nem akarok Herodesnek szemrehányást tenni azért, hogy inkább a maga javá­val törődik, mint a törvénnyel; inkább titeket vádollak és a királyt, hogy az ilyesmit nyugodtan tűritek. A mindenható Isten legyen a tanúm, hogy ez, akit Hyrcanus kedvéért fél akartok menteni, egyszer ma jel bosszút áll rajtatok és a királyon.” És ez a jöven­dölése beteljesedett, mert midőn Herodes később király lett, a tör­vényszék tagjait, Hyrcanusszal együtt kivégez tette, az egyetlen Samaias kivételével: tudniillik ezt különösen tisztelte, egyrészt igazságosságáért, másrészt pedig azért, mert midőn később Hero­des és Sosius ostrom alá vette a várost, az felhívta a népet, hogy Herodest bocsássa be, mivel elkövetett bűneik miatt úgysem menekülhetnek előle. Erről majd a maga helyén fogok beszélni.

Midőn Hyrcanus észrevette, hogy a synedrion tagjai Hero­dest halálra akarják ítélni, másnapra halasztotta a tárgyalást és a vádlottnak titokban azt a tanácsot adta, hogy szökjék meg a városból és így meneküljön meg a veszedelemtől. Herodes tehát Damaskusba ment, mintha a király elől menekülne. Mihelyt azonban megérkezett Sextus Caesarhoz és biztonságban érezte magát, egyáltalán nem titkolta, hogy ha a synedrion még egyszer megidézi tárgyalásra, nem jelenik meg.¹ Ezen felháborodtak a nagytanács tagjai és igyekeztek megértetni Hyrcanusszal, hogy

mindez mennyire sérti az ö érdekeit. Hyrcanus ezt be is látta, azonban határozatlan és ostoba ember létére nem tudta, mitévő hgyen. Midőn Sextus most Herodest kinevezte Coelesyria hely­tartójává, — ezt a tisztséget pénzen vásárolta meg, — Hyrcanus megijedt, hogy Herodes hadat indít ellene. És ez valóban hama­rosan meg is történt: Herodes haddal jött ellene, mert meghara­gudott, hogy ismételten megidézték a nagytanács törvényszéke elé. Azonban atyja Antipatros és testvére visszatartották attól, hogy megámadja Jeruzsálemet; lecsillapították haragját és kérték, ne ragadtassa magát ellenséges cselekedetekre és érje be azzal, hogy ráijesztett a királyra, hiszen az ö jóvoltából nyerte el méltó­ságát. Ha felháborodik azon, hogy megidézték a törvényszék elé, azt sem szabad felednie, hogy megszökött; megmeneküléséért inkább hálásnak kell lennie, nem pedig haragot táplálni magában és hálátlansággal fizetni. Fontolja meg azt is, hogy a váltakozó hadiszerencsét Isten intézi, úgy hogy a hadjárat eredménye bizonytalan; és nem számíthat a győzelemre, . ha megtámadja a királyt, aki baráti érzelmekkel viseltetik iránta, mindig csak jót tett vele és sohasem követett el ellene semmit. Herodes hallga­tott is a szóra és jövő tervei szempontjából máris elegendő nye­reségnek érezte, hogy legalább megmutathatta erejét a népnek. Ez volt akkor a helyzet Júdeábán.

10.   FEJEZET

A zsidók viszonya a rómaiakhoz és más népekhez

Közben Caesar Rómába ment és hadi vállalatra készül Afri­kába Scipio és Cato ellen; ekkor Hyrcanus követeket küldött hozzá és kérte a fennálló barátsági és szövetségi szerződés meg­újítására. Szükségesnek tartom felsorolni itt mindazokat a kivált­ságokat, amelyekben népünket a rómaiak és uralkodóik része­sítették és a velünk kötött szövetségi szerződéseket, hogy min­denki megtudja, mennyire kitüntettek bennünket az ázsiai és európai uralkodók, mert tisztelték vitézségünket és hűségün­ket. Sokan annyira nem rokonszenveznek velünk, hogy nem akar­ják elhinni azt, amit a perzsák és makedónok írtak i ólunk, mert ezeknek a történetíróknak a művei nem mindenütt hozzáférhetők és nincsenek meg a nyilvános könyvtárakban, hanem csak nálunk őrizzük ezeket s még néhány idegen népnél. De a rómaiak hatá­rozatai ellen semmit sem mernek felhozni; mert ezek megvan-

nak a városok nyilvános levéltáraiban és érctáblákra vésve még a Capitoliumon is. így például Julius Caesar az alexandriai zsidók­nak érctáblára vésett okiratot adott és ezzel őket alexandriai pol­gároknak nyilvánította. Ezekből a forrásokból akarom mindezt bizonyítani és egyúttal felsorolni itt a szenátusnak és Julius Caesarnak azokat a határozatait, amelyek Hyrcanusra és né­pünkre vonatkoznak.

„Caius Julius Caesar imperator és, pontifex maximus, má­sodízben diktátor, köszönti a szidoni hatóságokat, szenátust és népet. Ha jól megy dolgotok, örvendek; magam hadseregemmel együtt jól vagyok. Mellékelten megküldöm a másolatát annak a határozatnak, amely Hyrcanusra, Alexander fiára, a zsidók főpapjára és fejedelmére vonatkozik, hogy elhelyezzétek levél­táratokban. Továbbá elrendelem, hogy ezt görög és latin nyel­ven érctáblákra véssék. íme: Julius Caesar, másodízben impe­rator és pontifex maximus, a tanács meghallgatása után a kö­vetkezőket rendelem: Mivel a zsidó Hyrcanus, Alexander fia, . most és régebben, békében és háborúban mindig hűségesnek és készségesnek mutatkozott irántunk, amiről sok kormányzónk tanúságot tett, továbbá mivel legutóbb az alexandriai háború­ban ezerötszáz katonával segítségünkre sietett és mikor Mithri- dateshez küldtem, a seregben mindenkinél különbül vitézkedett, mindezekért Hyrcanust, Alexander fiát és az ő fiait kinevezem a zsidók fejedelmeivé s megengedem nekik, hogy ősi hagyo­mányukhoz híven örök időkre megtartsák a zsidó főpapi méltó­ságot és megparancsolom, hogy őt magát és fiait szövetségeseink és legjobb barátaink közé iktassuk. Minden kiváltság, ami tör­vényeik szerint megilleti a főpapokat, maradjon meg neki és fiainak. Ha közöltük a zsidó intézményekről vita keletkezik, abban a döntés joga őt illeti. Júdeábán téli szállásra vonulni vagy sarcolni tilos."

„Caius Caesar imperator rendeletéi, engedélyei és határo­zatai a következőképpen intézkednek: Hyrcanus fiai legyenek a zsidók fejedelmei és maradjanak meg a nekik átadót; ország birtokában. A zsidók főpapja és fejedelme vegye pártfogásába az üldözötteket. Alexander fiához, Hyrcanushoz, a zsidók fő­papjához követeket kell küldeni, hogy tárgyaljanak vele barát­sági és szövetségi szerződésről, ennek a szerződésnek a szövegét véssék ércláblákra és függesszék ki a Capitoliumon, Tyrusban, Sidonban, Askalonban és a templomokban, még pedig latin és görög nyelven. Továbbá gondoskodni kell róla, hogy ez a rende-

let eljusson az egyes városok hatóságaihoz és főtisztviselöihez, hogy követeiket barátságosan fogadják, megvendégeljék és hogy ezeket a rendelkezéseket mindenütt közhírré cegyék."

„Caius Caesar, imperator, diktátor és konzul, a római szená­tus és nép érdekében Hyrcanusnak, Alexander fiának és fiainak megtiszteltetésül, továbbá erényeik és jóindulatuk elismeréséül megengedi, hogy Jeruzsálem és az egész nép főpapjai és papjai legyenek, ugyanazokkal a jogokkal, amelyeket a főpapságban elődeik bír lak. “

„Caius Caesar, ötödízben konzul, ezennel elrendeli: enged­tessék meg a zsidóknak, hogy Jeruzsálem városát megerősítsék és hogy ott Hyrcanus, Alexander fia, zsidó főpap és fejedelem, korlátlanul uralkodjék; továbbá, a zsidóknak a gabonatizedből ' minden második évben egy kor-t el kell engedni és hogy a jövő­ben sem adóikat nem szabad bérbeadni, sem pedig az említett adókat nem kell megfizetniük.“

„Caius Caesar, másodízben imperator, a következőket ren­deli: Jeruzsálem város javára, Joppe kivételével, egész Jüdea köteles évi járulékot fizetni, kivéve a hetedik esztendőt, az úgy­nevezett Sabbat-évet, amelyben nem szüretelnek gyümölcsöt és nem vetnek gabonát. — Sidonban kétévenkint be kell szállítani járulék címén a gabonatermés negyedrészét és ezenfelül Hyrca­nusnak és fiainak a tizedeket épp úgy meg kell fizetni, mint elő­deiknek megfizették. — Egyetlen konzulnak, prokonzulnak, had­vezérnek vagy tábornoknak sincs joga a zsidók területén csapa­tokat toborozni s a katonáknak is tilos sarcot kiróni, akár áttere­lésre, akár más címen; mindenféle zaklatástól meg kell kímélni őket. — Mindent meg kell hagyni birtokukban, amijük csak van, amit vásárolnak, kapnak vagy szereznek. — Rendeljük, hogy Joppe városa, amely már a zsidóké volt, mikor a rómaiakkal szövetséget kötöttek, legyen ismét az övék; és az ottani föld­művelők szolgáltassanak be Alexander fiának, Hyrcanusnak és az ő fiainak, huszonhatezer choe gabonát, a környékről és a ki­kötőből évente Sidonba kiszállított gabona vámja fejében, ki­véve a Sabbat-évet, amelyben nem művelik meg a földet és nem szüretelnek gyümölcsöt. — A nagy síkságnak azok a falvai, amelyek régebben Hyrcanusé és elődeié voltak, a szenátus hatá­rozata értelmében kerüljenek vissza Hyrcanus és a zsidók bir­tokába, ugyanazokkal a jogokkal, mint azelőtt. Továbbá ma­radjanak érvényben mindazok a jogszabályok, amelyek régtő] fogva érvényben voltak a zsidók és főpapjaik és papjaik között.

továbbá azok a kiváltságok, amelyeket a római szenátustól és nép­től kaptak. Ugyanez a jog illesse meg őket Lyddában is. — Mind­azok a telepek, tanyák és falvak, amelyek régebben a római nép­pel baráti viszonyban lévő szíriai és phoinikiai királyok birtoká­ban voltak és amelyeknek haszonélvezetét nekik ajándékoztuk, a szenátus határozata értelmében Hyrcanus fejedelem és a zsidók birtokába jutnak. —■ Hyrcanusnak, fiainak és az általuk küldött követeknek joguk van a gladiátor! játékokon és állatviadalokon a szenátorok soraiban helyei foglalni a nézőtéren és ha a diktá­tortól vagy a lovassági tábornoktól bebocsáttatást kémek a sze­nátusba, be kell bocsátani őket és a szenátushatározat meg­hozatala után tíz napra meg kell kapniok a választ."

„Gaius Caesar, negyedízben imperator, ötödízben konzul, élethossziglan választott diktátor, Hyrcanus, Alexander fia zsidó főpap és fejedelem ügyében a következőket rendeli: Tekintettel arra, hogy a tartományok régebbi kormányzói a nép és a sze­nátus előtt a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak Hyrcanus zsidó főpapról és a zsidókról és a szenátus és a nép kifejezte irántuk háláját, illendő megemlékeznünk erről és gondoskodnunk hogy Hyrcanusnak, fiainak és a zsidó népnek, szolgálataikért és hűségükért a római szenátus és nép illő módon lerója háláját."

„Gaius Julius római konzul a parioni hatóságnak, tanács­nak és népnek üdvözletét küldi. Megjelentek előttem a ti köve­teitekkel együtt a delosi zsidók és néhány környékbeli zsidó és jelentették, hogy ti bizonyos rendelkezésekkel megakadályoz­zátok őket istentiszteletükben és régi szokásaik gyakorlásában. Helytelenítem, hogy szövetségeseink és barátaink ellen ilyen rendelkezéseket hoztok és megtiltjátok nekik, hogy törvényeik szerint éljenek és a közös lakomák és istentiszteletek céljaira adakozzanak, főképpen mivel ez még /Rómában sem tilos nekik. Mert Gaius Caesar, a mi konzulunk, mikor kiadta azt a rende­letét, amellyel Rómában mindenféle gyülekezést megtiltott, csak velük tett kivételt és nekik nem tiltotta meg sem a közös étke­zéseket, sem az adománygyüjlést. Éppen így én is, ámbár egyéb­ként minden összejövetelt megtiltok, csupán a zsidóknak enge­dem meg, hogy ősi szokásaik és hagyományaik szerint össze­gyülekezhessenek és közösen étkezhessenek. Ennélfogva meg­kívánom, hogy barátaink és szövetségeseink ellen kiadott rende- leteiteket, — tekintettel irántunk tanúsított hűségükre és barát­ságukra, — visszavonjátok."

Gaius Caesar halála után Marcus Antonius és Publius Dola-

bella konzulok összehívták a szenátust, bevezették Hyrcanus kö­veteit, előadták kérelmüket és ismét szövetséget kötöttek velük, mire a szenátus úgy határozott, hogy minden kívánságukat tel­jesíti. Ide iktatom ezt a határozatot, hogy akik könyvemet olvas­sák, itt találják mindjárt állításaim bizonyítékát is. A határozat a következő:

„Szenátushatározat, amely átvétetett a quaestorok levél­tárából és jegyzőkönyveiből, még pedig a második jegyzőkönyv elejéről, Quintus Rutilius és Quintus Cornelius quaestorok ide­jén. Április tizenegyedikén a Concordia-templomlban, a Mene- nius-törzsbeli Lucius Calpurnius Piso, a Lemonius-törzsbeli Ser­vius Papinius Quintus, a Terentinus-törzsbeli Gaius Caninius Re­bilus, a Pollius-törzsbeli Publius Tidetius, Lucius fia, a Sergius- törzsbeli Lucius Apulius, Lucius fia, a Lemonius-törzsbeli Fla­vius, Lucius fia, a Papirius-törzsbeli Publius Plautius, Publius fia, a Maecius-törzsbeli Marcus Sellius, Marcus fia, a Stellatinus- torzsbeli Lucius Erucius, Lucius fia, a Pollius-törzsbeli Marcus Quintus Plancinus, Publius Serrius jelenlétében, Publius Dola­bella és Marcus Antonius konzulok indítványozzák, hogy azt a rendeletet, amelyet szenátushatározat értelmében Gaius Caesar a zsidók javára kiadott, amelyet azonban akkor nem helyeztek el az állami levéltárban, most helyezzék el ott és a városi quaes­torok gondoskodjanak róla, hogy ez az okmány a levéltárban elhelyeztessék. Publius Dolabella és Marcus Antonius indítványa értelmében így határoztunk. Kelt a Concordia-templomban, feb­ruár kilencedikén. Jelen voltak Hyrcanus főpap követei: Lysi- machos, Pausanias fia; Alexander, Theodoros fia; Patroklos, Chaireas fia és Jóhanán, Óniás fia.“

E követek közül az egyiket elküldte Hyrcanus Dolabellához, Ázsia akkori kormányzójához is és kérte: mentse fel a zsidókat a hadiszolgálat alól, engedélyezze ősi szokásaikat és tegye lehe­tővé, hogy azok szerint éljenek. Ezt a célját könnyű szerrel el is érte, mert midőn Dolabella megkapta Hyrcanusnak ezt a levelét, senkivel sem tanácskozott, hanem azonnal valamennyi ázsiai városnak — és pedig először is Ephesosnak, amely akkoriban Ázsia legelső városa volt, — a zsidókra vonatkozólag a követ­kező rendeletet küldte:

„Artemon elnök hivataloskodása idején, Lenaion hó első napján, Dolabella imperator az ephesosi szenátusnak, ható­ságnak és népnek üdvözletét küldi. Alexander, Theodoros fia, Hyrcanusnak, Alexander fiának, a zsidók főpapjának és fejedel-

mének követe közölte velem, hegy a zsidók nem teljesíthetnek hadiszolgálatot, mert Sabbat-napon sem fegyvert nem viselhet­nek, sem nem menetelhetnek, sem pedig nem kapják meg azo­kat az eledeleket, amelyeket törvényük és szokásuk előír. En­nélfogva éppen úgy, mint elődeim, felmentem őket a hadiszol­gálattól és megengedem nekik, hogy ha szokásuk szerint áldo­zatra és istentiszteletre összegyűlnek, ősi intézményeik szerint járhassanak el, adakozhassanak áldozatok céljaira és megpa­rancsolom, hogy ti ezt a rendeletemet minden városban közhírré tegyétek."

Hyrcanus kérésére ezeket a kiváltságokat adta meg Dolá- bella népünknek. Lucius Lentulus konzul rendelete pedig így hangzik: „Azokat a zsidókat, akik római polgárok és Ephesos városában zsidó szokások szerint élnek, vallásuk követelményei értelmében nyilvános gyűlésen felmentettem a hadiszolgálat alól. Szeptember húszadikán, Lucius Lentulus és Gaius Marcellus konzulsága alatt, a Horatius-törzsbeli Titus Appius Balbus tábor­nok, Titus fia, a Crustuminus-törzsbeli Titus Tongius, Tiius fia: Quintus Raesius, Quintus fia; Titus Pompeius Longinus, Titus fia; a Terentinus-törzsbeli Gaius Servilius Braccus ezredes, Gaius fia; a Veturia-törzsbeli Publius Clusius, Publius fia és a Saba- tinus-töi zsbeli Gaius Sentius, Gaius fia jelenlétében." — „Titus Ap­pius Balbus, tábornok és propraetor, Titus fia, köszönti az ephe- sosi hatóságot, tanácsot és népet. Lucius Lentulus konzul köz­benjárásomra felmentetne a hadiszolgálattól az Ázsiában lakó zsidókat. Közbenjártam Fannius propraetornál és Lucius Anto­nius proquaestornál s ők ugyancsak megadták a felmentést. El­rendelem: gondoskodjatok róla, hogy emiatt senki se zaklassa őket."

A delosiak határozata: „A hadvezérek rendelete, kiadatott Boiötos archon alatt Thargelion hó húszadikán. Midőn Marcűs Piso tábornok városunkban a toborzást vezet e, sok más polgár­ral együtt összehívott minket és megparancsolta, hogy a zsidó­kat, akiknek római polgárjoguk van, hadiszolgálat miatt ne zak­lassuk, mert Lucius Cornelius Lentulus konzul vallásuk miatt felmentette őket a katonáskodás alól. Ennek a rendeletnek min­denki tartozik engedelmeskedni." A zsidók ügyében ugyanilyen határozatot hoztak Sardeis lakosai is.

„Gaius Fannius, Gaius fia, imperator és konzul köszönti Kos sziget tanácsát. Tudomásotokra hozom, hogy a zsidók követei azzal a kéréssel fordultak hozzám: adjam ki nekik az ügyeikben

hozott szenátushatározatokat. Mellékelten megküldöm nektek a határozatokat. Elrendelem tehát, hogy a szenátushatározat értel­mében gondoskodjatok követeikről és intézkedjetek, hogy orszá­gotokon át zavartalanul térhessenek vissza hazájukba.“

„Lucius Lentulus konzul rendelete: Azokat a zsidókat, akik­nek római polgárjoguk van és Ephesos városában zsidó szokás szerint élnek, vallásuk miatt felmentem a hadiszolgálat alól. Kelt szeptember tizenkilencedikén."

„Lucius Antonius, Marcus fia, proquaestor és propraetor, Sárdeis város hatóságának, tanácsának és népének üdvözletét küldi. Mivel megjelentek előttem a római polgárjoggal bíró zsidók és előadták, hogy régi időktől fogva törvényeik szerint összejöveteleket tartanak és saját törvényszéket is, amely előtt peres ügyeiket elintézik és szerződéseiket megkötik, kérésükre továbbra is engedélyezem ezeket az intézményeket azzal, hogy jogaikat zavartalanul gyakorolhassák."

„Marcus Publius, Spurius fia; Marcus, Marcus Publius Lu­cius fia, kijelentik: miután fölkerestük Lentulius prokonzult és tájékoztattuk őt az alexandriai Dositheos, Kleopatridas fia folya­modványa ügyében, hogy a római polgárjoggal bíró zsidókat, akik a zsidó szokások szerint élnek, vallásuk miatt mentse fel a hadiszolgálattól, ezt a kérésüket szeptember tizenkilencedikén teljesítette:

Lucius Lentulus, Quintilius fia, és Caius Marcellus konzul- sága alatt, a Horatius-törzsbeli Titus Appius Balbus tábornok, Titus fia; a Crustuminus-törzsbeli Titus Tongius; Quintus Cae­sius, Quintus fia; a Cornelius-törzsbeli Titus Peius Longinus, Ti­tus fia; a Terencinus-törzsbeli Gaius Servilius Bronchus ezredes, Gaius fia; a Veturius-törzsbeli Publius Clusius Gallus, Publius fia; az Aemilius-törzsbeli Gaius Teutius ezredes, Gaius fia; az Aemilius-törzsbeli Sextus Antilius Serranus, Sextus fia; a Saba- tinus-törzsbeli Gaius Pompeius, Gaius fia; Titus Appius Menan­der, Titus fia; Publius Servilius Strabo, Publius fia; a Collinus- törzsbeli Lucius Paccius Capito, Lucius fia; Aulus Furius Ter­tius, Aulus fia és Appius Menas jelenlétében. Jelenlétükben Len­tulus kihirdette következő határozatát: a római polgárjoggal bíró zsidókat, akik Ephesosban zsidó szokások szerint élnek, vallásuk miatt hivatalosan felmentettem a katonai szolgálat alól."

„Laodikea város hatósága köszönti Gaius Rabellius konzult, Gaius fiát. Sopatros, Hyrcanus főpap követe átadta nekünk leve­ledet, amelyből tudomásul vettük, hogy Hyrcanus zsidó főpap-

tói követek érkeztek és levelet hoztak népük ügyében; kérik, engedjük meg a zsidóknak, hogy megtarthassák ősi törvényeik szerint Sabbat-napjaikat és egyéb vallási intézményeiket, to­vábbá, hogy senkinek se tegyen fölöttük joghatósága, mivel ba­rátaink és szövetségeseink, és hogy senki se zaklassa őket tarto­mányunkban, mivel Tralles lakosait, akik az érdekükben kiadott rendeleteket nem hajtották végre, azoknak végrehajtására uta­sítottad s ezért arra kérnek, intézz hozzánk is rendeletet érde­kükben. Tehát parancsod szerint átvettük a hozzánk küldött le­velet és elhelyeztük levéltárunkban. Ezenfelül is igyekezni fo­gunk minden meghagyásodat megelégedésedre teljesíteni/

„Publius Servilius Galla, Publius fia, prokonzul, köszönti a miletosi hatóságot, tanácsot és népet. Mivel polgártársatok Pry­tanis, Hermas fia, Tralles városában, ahol gyűlést tartottam, kö­zölte velem, hogy nem a mi szándékunk szerint bántok a zsidók­kal, hanem megakadályozzátok őket, hogy Sabbat-napjukat meg­ünnepeljék, hagyományos áldozataikat bemutassák és szokásaik szerint éljenek, és hogy ő maga ezt a határozatot törvényesen mondta ki, tudomásotokra hozom, hogy mindkét fél meghallga­tása után a következőképpen döntöttem: a zsidókat nem szabad akadályozni hagyományos szokásaik gyakorlásában.“

A pergamoniak határozata: „A kormány rendelete, kiada­tott Kratippos elnöksége alatt Daisios hónapban. Mivel a rómaiak őseik példájára minden áldozatra készek a közjó érdekében s mindenképpen igyekeznek barátaiknak és szövetségeseiknek jó­létét és békéjét biztosítani, a tanács Hyrcanus főpap és a zsidók tiszteletreméltó követeinek, Stratonnak, Theodotos fiának; Apol- loniosnak, Alexander fiának; Aineiasnak, Antipatros fiának; Ari- stobulosnak, Amyntas fiának; Sosipatrosnak, Philippos fiának előterjesztésére, miután meghallgatta részletes előadásukat, el- határozata, hogy kívánságuk szerint Antiochos királynak, Anti- ochos fiának, meghagyják, hogy a zsidókat, a rómaiak szövet­ségeseit, semmi tekintetben sem szabad zaklatnia, és vissza kell adnia nekik minden erődöt, kikötőt és területet és minden egye­bet, amit elvett tőlük és szabad legyen nekik a kikötőikből árút kiszállítani, de zsidó földről és kikötőből senkinek, sem király­nak, sem ala'tvalónak, nem szabad semmit sem kivinnie a vám megfizetése nélkül; ez alól csupán Ptolemaeus alexandriai király a kivétel, mert ő barátunk és szövetségesünk; végül Joppe hely­őrségét is el kell távolítani, a zsidók kérelme szerint. Ennélfogva tanácsunk tagja, a tiszteletreméltó Lucius Pettius elrendelte, hogy kötelességünk gondoskodni a szenátus határozatának pon-

tos végrehajtásáról és biztosítani a követek zavartalan hazauta­zását. Ezek után Theodorost bevezettük tanácsunkba és nép­gyűlésünkbe, átvettük tőle a szenátushatározatot tartalmazó le­velet; utána igen lelkes beszédet tartott, magasztalta Hyrcanus erényét és nagylelkűségét, hogy egyformán gondoskodik az egész nép és külön-külön minden egyes hozzá folyamodó jólétéről. Ezután az iratot elhelyeztük levéltárunkban és mint a rómaiak szövetségesei elhatároztuk, hogy magunk is mindent meg­teszünk a zsidók érdekében. Ezután Theodoros, aki a levelet hozta, még előterjesztette azt a kérést, hogy kormányunk küldje meg a határozat másolatát Hyrcanusnak és küldjön követeket, hogy tájékoztassák őt népünk érzelmeiről s vegyék rá, hogy irántunk való baráti hajlandóságát tartsa meg és amiben lehet, cselekedjék javunkra, illő viszonzás fejében és emlékezzék arra, hogy évkönyveink tanúsága szerint őseink már a héberek ős­atyja, Ábrám idejében is baráti viszonyban voltak velük.“

A halikarnassosiak határozata: „Marcus Alexander javas­latára, Memnonnak, Aristeides fiának és Euonymos fogadott fiá­nak főpapsága idején Anthesterion hónapban: Mivel az Isten iránti jámborságot és a vallást mindig híven ápoltuk, az embe­riség jótevőjének, a római népnek példájára és mivel a velük szövetséges zsidóknak a rómaiak megengedték vallásuk szabad gyakorlatát és hagyományos ünnepeik megünneplését és össze­jöveteleik megtartását, mi is elhatároztuk, hogy minden zsidó­nak, férfinak és nőnek egyaránt joga legyen a Sabbat-napot megtartani, a zsidók törvényei szerint áldozatot bemutatni és ősi szokásuk szerint a tengerparton imádkozni. És ha akár ható­ság, akár magánember akadályozná őket ebben, pénzbírságra ítéltessék és azt fizesse be a város pénztárába.“

A sardeisiek határozata: „A tanács és a nép az elöljárók javaslatára ezt határozta: mivel régóta városunkban lakó zsidó polgártársaink, akiket népünk mindig sokféle jótéteményben részesített, folyamodtak a tanácshoz és a néphez, hogy most, — miután a római szenátus és nép engedélyezte törvényeiket és szabadságukat, — engedjük meg, hogy vallási hagyományaik szerint gyűléseket tarthassanak, belső ügyeiket intézhessék és híveiken bíráskodhassanak, továbbá jelöljünk ki nekik helyet, ahol feleségeikkel és gyermekeikkel¹ összegyűlhetnek, elmond­hatják hagyományos imádságaikat és bemutathatják áldozatai­kat Istennek, a tanács és a nép úgy határozott: megengedi nekik, hogy bizonyos napokon összegyülekezzenek és a törvényeikben előírt cselekményeket elvégezzék, továbbá az elöljárók kiutalnak

nekik véleményük szerint erre a célra alkalmas lakóhelyeket és házhelyeket, végül megbízza a piaci felügyelőket, legyen gondjuk rá, hogy minden élelmiszert megkapjanak, amire szükségük van/',

Az ephesosiak határozata: „Menophilos elnöksége idején, Artemisios hónap első napján, Nikanornak, Euphemos fiának és az elöljáróknak javaslatára a nép így határozott: mivel a város­ban élő zsidóknak Marcus Julius Pontius prokonzul, Brutus fia elé terjesztett kéréséé, hogy megünnepelhessék a Sabbat-napot és ősi intézményeik szerint élhessenek és ebben senki se gátol­hassa meg őket, a praetor teljesítette, a tanács és a nép, különös tekintettel a rómaiakra, úgy határozott, hogy senkit sem sza­bad meggátolni a Sabbat-nap megünneplésében, sem pedig emiatt pénzbírsággal sújtani, hanem meg kell engedni nekik, hogy mindenben saját törvényeik szerint élhessenek/'

Még sok ilyen szenátushatározat és római helytartói rende­let van, amelyeket Hyrcanus és népünk érdekében adtak ki, to­vábbá városi határozatok és rendeletek, amelyeket válaszul kap­tak fejedelmeink a jogaink ügyében előterjesztett kérelmeikre és amelyeknek tartalmára az előbb közűitekből könnyen követkéz-: teihet könyvem olvasója. Mivel tehát világos és meggyőző bizo-i riyítékokat hoztam fel arra, mily barátságos viszonyban voltunk a római néppel és említettem az érctáblákat és okmányokat is, amelyek még most is megvannak a Capitoliumon és valószínű­leg még igen sokáig megmaradnak, fölöslegesnek és meddőnek tartottam sorra minden egyes bizonyítékot felhozni s ezért nem is tet'.em meg. Nem tartok senkit sem oly rosszindulatúnak, hogy esetleg még ezek után is kételkedik a rómaiakkal való barát-; Ságunkban, amit oly sok rendelet bizonyít, hiszen a közölt bizo­nyítékokból is kiderül, mennyire ragaszkodom az igazsághoz, így tehát világosan előadtam, milyen barátság és szövetség fű­zött minket ezekben az időkben a rómaiakhoz.

11.   FEJEZET _;

Cassius megérkezik Syriába ‘és keményen sanyargatja a zsidókat. Antipatrost meggyilkoltatja Malichos, ezt pedig Herodes

Ugyanebben az időben Syriában nyugtalanság keletkezett, még pedig a következő okból: Bassus Caecilius, Pompeius egyik híve, orozva meggyilkolta Sextus Caesart, a hadsereg élére állt és kezébe kerítette a hatalmat. Emiatt Apamea melleti súlyos.

csatát vívtak, mert Caesar vezérei lovassággal és gyalogsággal megtámadták Bassust. Antipatros is segédcsapatot küldött nekik, fiainak parancsnoksága alatt, mert nem felejtette el, mennyi jót tett vele Caesar és ezért kötelességének tartotta bosszút állni érte és megbüntetni gyilkosát. A háború sokáig húzódott s köz­ben megérkezett Rómából Murcus, akit Sextus helyébe nevez­tek ki. Ugyanekkor a szenátusban Cassius és Brutus meggyil­kolta Caesart, aki három évig és hat hónapig kezében tartotta a főhatalmat. Ezt azonban már máshol megírtam.

Caesar meggyilkolása után háború tört ki s valamennyi szá- mottévő férfiú elindult, ki erre, ki arra, hogy csapatokat tobo­rozzon; ekkor érkezett Cassius Syriába, hogy átvegye az Apa­mea mellett álló hadsereget; abbahagyta az ostromot s Bassust is, Murcust is megnyerte magának. Aztán végigjárta a városo­kat, fegyvert gyűjtött, katonákat toborzott, súlyos hadiadókat vetett ki a városokra és különösen Judeát sanyargatta meg az­zal, hogy hétszáz ezüst talentum adót hajtott be rajta. Mikor Antipatros látta, hogy emiatt mindenki megrémült és megdöb­bent, az adóbehajtást fiaira, továbbá az iránta kissé barátság­talan Malichosra és néhány más emberére bízta. Mivel elsőnek Herodes szállította be Galileából a rá kivetett részt, Cassius na­gyon megkedvelte őt; Herodes tudniillik okosnak tartotta meg­tenni a rómaiaknak ezt a szolgálatot és mások szenvedése árán biztosítani a maga számára jóindulatukat. A többi városokban megzálogolták az elöljárókat és a lakosokat, négy város lakosait Cassius rabszolgákul adta el, ezek között a két leghatalmasabb volt Gofna és Ammaus, a másik kettő Lydda és Támna. De Cas­sius! odáig ragadta felháborodása, hogy Malichost, akire már amúgyis haragudott, megölette volna, ha Hyrcanus, Antipatros útján, nem küldött volna száz talentumot a saját pénztárából és ezzel le nem csillapította volna haragját.

609

De alighogy Cassius kivonult Judeából, Malichos máris el­kezdett áskálódni Antipatros ellen, mert azt hitte, hogy ha őt meg­gyilkolja, megszilárdíthatja Hyrcanus uralmát. Antipatros azon­ban tudomást szerzett tervéről és mihelyt ezt az értesülést meg­kapta, azonnal átkelt a Jordánon és arabokból és belföldiekből hadsereget szervezett. Malichos ravasz ember volt, váltig tagadta a cselszövést s az apa és fiai előtt eskü pecsétje alatt védekezett, hogy efféle merénylet úgysem sikerülhetett volna, hiszen Fázael megszállva tartja Jeruzsálemet, Herodes pedig őrizteti a fegyve­reket. Mikor azonban észrevette, hogy ezzel nem megy semmire,

39 Flavius Josephus: A zsidók története

kibékült Antipatrosszal és megegyezett vele. Viszont Murcus, ebben az időben Syria helytartója hamarosan rájött, hogy Mali- chos judeai lázadást forgat a fejében s meg is ölette volna, ha Antipatros könyörgése meg nem menti az életét.

De Antipatros nem tudta, hogy Malichos megmentésével tu­lajdonképpen gyilkosát mentette meg. Tudniillik alighogy együtt volt Cassius és Murcus hadserege, máris átadták Herodesnek az egész tartományt, kinevezték Coelesyria kormányzójává és egy hajóhadat, valamint lovasságból és gyalogságból álló száraz­földi hadsereget helyeztek parancsnoksága alá. Azt is megígér­ték, hogy mihelyt befejeződött a háború Antonius és a fiatal Caesar között, megteszik őt Judea királyának. Malichos most kezdett igazán félni Antipatrostól és mindenképpen el akarta tenni láb alól. Midőn egyszer mindketten Hyrcanusnál ebédel­tek, Malichos megvesztegette Hyrcanus pohárnokát, megmérgez- tette Antipatrost és fegyvereseinek segítségével hatalmába kerí­tette a várost. Herodes és Fázael megdöbbenéssel vették a hírt, hogy atyjukat orozva meggyilkolták; de akármennyit faggatták Maíichost, megátalkodottan tagadott. így puszult el Antipatros, aki jámborságával, igazságosságával és hazaszeretetével mindig különösen kitüntette magát. Fiai közül Herotles rögtön feltette magában, hogy bosszút áll atyjáért és haddal indult Malichos ellen. Fázael azonban, a bátyja, inkább csellel szerette volna megbüntetni, nehogy azzal a váddal illessék, hogy testvérhábo­rút idézett fel. Tehát színből elfogadta Malichos mentségeit; elő­ször úgy tett, mintha hinne ártatlanságában és atyjának síremlé­ket emelt. Közben Herodes Samariába érkezett és a várost, mivel igen siralmas állapotban találta, újjáépíttette és lakosainak vi­szálykodásait kiegyenlítette.

Midőn nem sokkal utóbb közeledett Jeruzsálemben az ünnep ideje, katonáival együtt a város alá érkezett. Malichos félelmében azt tanácsolta Hyrcanusnak, hogy ne bocsássa be. Hyrcanus tel­jesítette kérését, még pedig azt hozta fel ürügyül a kapuk be­zárására, hogy mivel a nép éppen az ünnepi tisztulást végzi, nem bocsáthat be a városba ily rengeteg idegent. Herodes azonban ügyet sem vetett Hyrcanus követeire és éjnek idején bevonult a városba. Ámbár Malichos emiatt nagyon megrémült, nem hagyta abba a színlelést, hanem tovább siratta Antipatrost és mindenütt hangoztatta, milyen jóbarátja volt, titokban azonban testőrséggel vette körül magát. Herodes is úgy határozott bará­taival, hogy nem leplezi le képmutatását, hanem ugyancsak

a legnagyobb szívességgel fogadja Malichost, nehogy gyanút keltsen benne.

Herodes levélben közölte Cassiusszal, hogy atyját meggyil­kolták. Ez nagyon jól ismerte Malichos jellemét, tehát azt vála­szolta Herodesnek, hogy bosszulja meg atyját és a Tyrusban állomásozó törzstiszteknek titokban azt az utasítást adta, hogy ha Herodes bosszút akar állni, járjanak kezére. Miután Cassius bevette Laodikeát és mindenfelől rengetegen tódultak hozzá, ko­szorúkkal és pénzajándékokkal, Herodes abban reménykedett, hogy Malihocs is odamegy és akkor aztán nem kerülheti el bűn- hödését. Azonban Malichos, aki Tyrus mellett tartózkodott Phoi- nikiában, gyanút fogott és vakmerő tervet eszelt ki: mivel fiát túszul fogva tartották Tyrusban, elhatározta, hogy megszökteti a városból, Júdeába siet és miközben Cassius tovább menetel Antonius ellen, a népet elpártolásra bírja és magához ragadja a hatalmat. Azonban az isteni gondviselés jóvoltából és Herodes okossága miatt ez a terv csütörtököt mondott; mert ő észrevette Malichos szándékát és egyik szolgáját beküldte a városba, szín- leg azért, hogy lakomát készítsen, amelyre meghívta barátait, a valóságban pedig azért, hogy rávegyen néhány törzstisztet, hogy tőrrel felfegyverkezve menjenek elébe Malichosnak. Ezek csakugyan azonnal el is indultak, a város közelében, a tengerpar­ton találkoztak Malichosszal és megölték. Midőn Hyrcanus erről értesült, annyira megrémült, hogy a szó torkán akadt; azonban alighogy magához tért, máris kérdést intézett Herodes emberei­hez: ki gyilkolta meg Malichost. Mivel azt a választ kapta, hogy a gyilkosság Cassius parancsára történt, maga is helyeselni kezdte és kijelentette, hogy Malichos hitvány ember volt és a haza ellensége. így bűnhődött meg Malichos Antipatros meg­gyilkolásáért.

Alig távozott Cassius Syriából, Júdeábán máris zavargások törtek ki. Bizonyos Helix, aki Jeruzsálemben maradt egy csa­pattal, megtámadta Fázaelt, s emiatt a nép fellázadt. Erre He­rodes elment Fabiushoz, Damaskus parancsnokához és onnan segítségére akart sietni testvérének, azonban megbetegedése meg­akadályozta ebben. Közben Fázael már legyőzte Helixet s be­szorította egy bástyatoronyba és csak akkor bocsátotta szabadon, miután megegyezést kötött vele. Akkor aztán szemrehányásokkal halmozta el Hyrcanust, hogy hiába tett vele annyi jót Antipatros családja, mégis annak az ellenségeit támogatja. Malichos testvére ugyanis egész sor erődítményt elpártolásra bírt és hatalmába kerített, köztük a rendkívül erős Masada várát is. Miután Hero-

des nem sokkal utóbb meggyógyult, haddal indult ellene, ki­verte valamennyi erődítményéből, amelyet megkaparintott; azután pedig megegyezésük értelmében szabad elvonulást engedélyezett neki.

12.   FEJEZET

Herodes elkergeti Judeából Antigonost, Aristobulos fiát és meg­szerzi Antonius jóindulatát. Antonius rendeletéi a tyrusiakhoz

Közben Ptolemaeus Mennaios, Antigonosszal, Aristobulos fiával együtt, aki hadsereget szervezett’ és Fabiust pénzzel a maga oldalára hajlította, rokoni szempontok miatt megtámadta Judeát. Ebben a vállalkozásban készségesei! segítette őket Marion, akit Cassius tett meg Tyrus uralkodójává; Cassius tudniillik a meg­hódított Syriát több uralkodó között osztotta meg. Marion most a vele szomszédos Galileába betört, három várat elfoglalt és meg­rakta őket helyőrségekkel; azonban Herodes megtámadta, min­dent visszavett tőle, de a tyrusi helyőrségek legénységét igen ba­rátságosan bocsátotta el s mivel a várost különösen kedvelte, némelyeknek még ajándékokat is adott. Aztán Antigonos ellen vonult, megverte és visszakergette Judea határáról, amelyet az már elért. Midőn visszatért Jeruzsálembe, Hyrcanus és a nép a győzelem jutalmául koszorúkat nyújtott át neki. Egyébként már eljegyezte Hyrcanus leányát és jövendő apósa iránt annál szívesebbnek mutatkozott, mert Aristobulos fiának, Alexander­nek egyik leányát is feleségül akarta venni, aki anyai részről Hyrcanus unokája volt s később három fiúval és két leánnyal ajándékozta meg. Már korábban feleségül vett egy egyszerű származású nőt, akinek Doris volt a neve; ettől született legidő­sebb fia, Antipiatros.

Eközben, mint más történetírók megírták, Antonius és Oc­tavianus Philippinél legyőzte Cassiust, mire Octavianus Italiába sietett, Antonius pedig Ázsiába ment. Midőn megérkezett Bithy- niába, mindenfelől követek keresték fel, egyebek közt a zsidók főemberei is, akik panaszkodtak Fázaelre és Herodesre és meg­magyarázták, hogy Hyrcanus már csak névleg uralkodik, s tulaj­donképpen amazok kelten tartanak a kezükben minden hatal­mat. Antonius nagy tisztelettel fogadta Herodest, mikor ez föl­kereste, hogy vádlói ellen védekezzék; hamarosan elérte, hogy ellenfeleit Antonius már be sem bocsátotta, ő pedig egyre jobban

megnyerte magának dús pénzajándékaival. Mihelyt ezután An­tonius megérkezett Ephesosba, Hyrcanus főpap és a zsidó nép követséget küldött hozzá, amely aranykoszorút vitt neki és kérte, írjon a tartományok kormányzóinak, hogy azokat a zsidókat, akiket Cassius a hadijog ellenére elfogatott, bocsássák szabadon és adják vissza nekik földjüket, amelyet Cassius idejében elvettek tőlük. A zsidóknak ezeket a követeléseit Antonius jogosaknak ismerte el; tehát azonnal válaszolt Hyrcanusnak és a zsidóknak és a tyrusiakhoz is rendeletet küldött, amely így hangzik:

„Marcus Antonius imperator köszönti Hyrcanust a zsidó főpapot és fejedelmet. Örvendek, ha jól megy dolgod, én had­seregemmel együtt jól vagyok. Miután követeid, Lysimachos, Pausanias fia; Josephus, Mennaios fia és Alexander, Theodoros fia, fölkerestek engem Ephesosban és ugyanolyan megbízatással, mint régebben Rómában, híven közölték velem a magad és né­ped érdekében általuk előterjesztett kéréseidet, valamint irántunk való hajlandóságod bizonyítékait, szavaikból is és a tényekből is bőségesen meggyőződtem őszinte barátságotokról és kötelessé­gemnek tartom hűségedet és hajlandóságodat szívesen elismerni. Mivel tehát ellenségeitek és a római nép ellenségei egész Ázsiát elpusztították és a városokat és templomokat sem kímélték és esküjüket sem tartották meg, mi kellőképpen megbüntettük őket ezért, mert mi nem csupán a magunk, hanem az egész világ javáért harcolunk. Hiszen olyan gyalázatosságokat követtek el embertársaik ellen, olyan vétkeket az istenek ellen, hogy a nap is elfordult, nehogy végig kelljen néznie Caesar meggyilkolását, így hát mi meghiúsítottuk egetverő terveiket, amelyeknek végre­hajtására az istentelen vakmerőségek földje, Makedonia kínál­kozott és megsemmisítettük az esztelen gonosztévők bandáját, amely a makedoniai Philippinél összeverődött, ámbár ők foglal­ták el a kedvezőbb helyeket, amelyeket egészen a tengerig húzódó hegység védett, mint valami sánc, úgy hogy csak egyetlen egy szoroson lehetett hozzájuk férkőzni: mégis gaztetteik miatt ma­guk az istenek szánták őket pusztulásra. Brutust, aki Philippibe menekült és akit ottan ostrom alá fogtunk, éppen úgy utolérte végzete, mint Cassiust. Miután ezek ilyképpen elvették megérde­melt büntetésüket, reméljük, hogy ezentúl békességet élvezhetünk és Ázsia is magához tér a háború pusztításaiból. Azt a békét,: amellyel isten minket megajándékozott, meg akarjuk szerezni szövetségeseinknek is, úgy hogy győzelmünk következtében ha­marosan Ázsia is kigyógyul súlyos betegségéből. Mivel pedig én

különösképpen .törődöm veled¹ és népeddel, nem feledkezem meg róla, hogy jólétetekről gondoskodjam. Tehát rendeletet küldtem a városoknak, hogy azonnal bocsássák szabadon azokat a szabad embereket vagy rabszolgákat, akiket Cassius vagy hadvezérei rabszolgákul eladtak, továbbá megerősítem kiváltságaitokat, amelyeket a magam vagy Dolabella kegyéből kaptatok. A tyru- siaknak megtiltottam, hogy zaklassanak benneteket, s egyúttal mindent vissza kell adniok a zsidóknak, amit elraboltak tőlük. A koszorút, amelyet küldtél, elfogadtam." '

„Marcus Antonius imperator a tyrusi hatóságnak, tanácsnak és népnek üdvözletét küldi. Miután Hyrcanus főpap és fejedelem követei Ephesosban panaszt emeltek nálam amiatt, hogy az ö területüknek egyes részeit magatokhoz ragadtátok, akkor mikor ellenfeleink erősebbek voltak, most, mivel mi a törvényes ural­kodóért viseltünk háborút és az igazságosság és istenfélelem ne­vében megbüntettük azokat, akik megfeledkeztek a kapott jó­téteményekről, megparancsoljuk, hogy békességben éljetek szö­vetségeseinkkel és mindazt, amit ellenségeinktől kaptatok, mint jogtalan tulajdont adjátok vissza régebbi tulajdonosaiknak. Mert azok közül az emberek közül egyik sem kapott soha a szenátus­tól sem tartományt, sem hadsereget; ellenkezőleg, mindent erő­szakkal szereztek meg maguknak, hogy aztán bőkezűséget gya­korolhassanak gaztetteik cinkosaival. Miután elvették megérde­melt büntetésüket, méltányosnak tartjuk, hogy szövetségeseink régebbi tulajdona változatlanul megmaradjon birtokukban s ti mindazokat az országrészeket, amelyek Gaius Cassiusnak tarto­mányunk ellen intézett jogtalan támadása napján Hyrcanus zsidó fejedelem birtokában voltak, most ellenben a ti kezetekben vannak, adjátok vissza neki és tartózkodjatok mindenféle erő­szaktól, s ezentúl ne háborgassátok a zsidókat birtokukban. Ha ez ellen igazolástokra valamit felhozni kívántok, megtehetitek, mikor legközelebb ismét megjelenünk itt, mert elhatároztuk, hogy valamennyi szövetségesünk jogait egyformán megvédel­mezzük."

„Marcus Antonius imperator a tyrusi hatóságnak, tanácsnak és népnek üdvözletét küldi. Mellékelten küldök egy rendeletet, amelynek latin- és görögnyelvü másolatát kötelesek vagytok levéltáratokban elhelyezni, eredetijét pedig feltűnő helyen kifüg­geszteni, hogy mindenki elolvashassa, Marcus Antonius impe­rator és triumvir rendeli: mivel Gaius Cassius a legutóbbi lázadás idején egy római helyőrséggel megszállt idegen tartományt fel-

dúlt, szövetségeseinket megrabolta és a zsidó népet, a római nép hű szövetségesét, megtámadta, miután fegyverrel megtörtük vak­merőségét, rendeleteink és bírói ítéleteink alapján mindent vissza­adunk szövetségeseinknek, amit elrabolt és felszabadítunk min­dent, akár ember, akár tárgy, amit a zsidók kárára eladtak, úgy hogy az emberek visszanyerjék szabadságukat, a tárgyak pedig visszakerüljenek előbbi tulajdonosaikhoz. Aki ennek a rendelet­nek nem engedelmeskedik, a törvényszabta büntetésben részesül és minden egyes esetben belátásom szerint szabom meg, milyen büntetés sújtsa a törvényszegőt/’

Ennek a rendeletnek másolatát megkapták Sidon, Antiochia és Aradus lakói is. Azt hiszem, megfelelő helyen iktattam be ezeket, mert alkalmas bizonyítékok arra, hogyan gondoskodtak a rómaiak a mi népünkről.

13.   FEJEZET

Antonius fejedelemmé nevezi ki Herodest és Fázaelt. A parthusok betörnek Júdeába s elfogják Hyrcanust és Fázaelt. Herodes me­nekülése. Fázael halála

Midőn ezek után Antonius Syriába indult, Kilikiában talál­kozott Kleopátrával és szerelemre gyulladt iránta. Itt jelent meg előtte száz előkelő zsidó, hogy panaszt emeljen Herodes és test­vére ellen; erre a célra a legügyesebb szónokokat választották ki. A két ifjú nevében Messalla válaszolt a vádakra, Hyrcanus jelen­létében, aki már apósa volt Herodesnek. Miután Antonius Daphneben mindkét félt meghallgatta, megkérdezte Hyrcanust, hogy a kettő közül melyik lenne jobb uralkodó; s mikor ez azt felelte, hogy Herodes és testvére, Antonius a két testvért ne­vezte ki a zsidók fejedelmévé, mert már régebben is igen rokon­szenvezett velük; tudniillik ő és Gabinius még annak idején vendégbarátságot kötött atyjukkal. Tehát hivatalos okirattal rájuk bízta a kormányzást s ellenfeleik közül tizenötöt bebör- tönöztetett, s ki is végeztette volna őket, ha Herodes és környezete nem lép közbe érdekükben.

Azonban a zsidók a követek visszaérkezése után sem nyu­godtak meg. Megint ezer zsidó ment Antoniushoz Tyrusba, ahova állítólag meg kellett érkeznie. Azonban Antonius, akit Herodes és testvére nagy pénzösszegekkel megvesztegetett, Tyrus elöl-

járójának azt a parancsot adta, hogy végeztesse ki a zsidó köve­teket, mert ezeknek csak lázadás jár az eszükben és támogassa Herodes és testvére uralmát. Mikor tehát a kiküldöttek a város előtt a síkon összegyülekeztek, Herodes Hyrcanusszal együtt figyelmeztette őket, hogy távozzanak, mert pórul járnak, ha civa- kodást akarnak szítani. A kiküldötteknek azonban eszük ágában sem volt megfogadni ezt a tanácsot, mire a rómaiak azonnal ki­rohantak, egyik részüket karddal levágták vagy megsebesítet­ték, a többi pedig hazamenekült és meglapult. A nép körében azonban emiatt olyan zúgolódás támadt Herodes ellen, hogy Antonius haragjában leölette a foglyokat.

A következő évben Pacorus, a parthus király fia és Barza- pharnes parthus satrapa, betört Syriába. Ugyanis ebben az idő­ben meghalt Ptolemaeus Mennaios és fia, Lysanias, azonnal trónralépte után szövetséget kötött Antigonosszal, Aristobulos fiával, ezt pedig az a satrapa közvetítette, akinek nagy befolyása volt Antigonosra. Antigonos a parthusoknak ezer talentumot és ötszáz nőt ígért, ha Hyrcanus helyébe a trónra segítik és Herö- dest egész családjával együtt kiirtják. De ígéretét nem tartotta meg; a parthusok az egyesség értelmében mégis betörtek Júdeába, — magukkal vitték Antigonost, — és pedig Pacorus a tengerpart felől, Barzapharnes satrapa pedig a szárazföld felől. Tyrus elutasította Pacorust, de Sidon és Ptolemais bebocsátotta. Erre lovascsapatot küldött Júdeába, hogy kikémlelje az orszá­got és megszerezze, Antigonosnak, a király névrokonának és kirá­lyi főpohárnoknak vezetésével. Midőn a Karmel-hegyen lakó zsi­dók Antigonoshoz csatlakoztak és hajlandóknak mutatkoztak vele együtt támadásra indulni, Antigonos abban reménykedett, hogy segítségükkel elfoglalhat egy területrészt, amelynek „Erdő- ség“ volt a neve. Mivel azonban itt ellenállásba ütköztek, átvág­ták magukat Jeruzsálemig; útközben meg is . gyarapodtak, mivel sokan csatlakoztak hozzájuk; a királyi vár aiá vonultak és ost­rom alá vették. Azonban Herodes és Fázael gyorsan ott termet­tek segítségül s a piacon valóságos csata keletkezett, amelyben az ifjak megverték az ellenséget, beszorították a templomba, a szomszéd házakat pedig fegyveresekkel megszállták, hogy ott védekezzenek. Most a nép ezek ellen fordult, felgyújtotta a háza­kat és tűzzel pusztította el őket, mielőtt még segítséget kaphat­tak volna. Heródes azonban nemsokára bosszút állt ezért ellen­felein. úgy hogy csatára kényszerítette őket és sokat megölt közülük.

Miközben napról napra folytak a csetepaték a két párt kö-

zött, az ellenfelek alig várták, hogy pünkösd ünnepére meg­érkezzék a városba a vidéki lakosság tömege. Midőn az ünnep elérkezett, sok ezer ember gyülekezett össze a templom körül, részben fegyveresen, részben fegyvertelenül. Ezek hatalmukban tartották a templomot és a várost, a királyi vár kivételével, ame­lyet Herodes kis csapattal védelmezett. Miközben Fázael a fala­kon őrködött, Herodes egy csapat harcosával az elővároson keresztül kitörést intézett az ellenség ellen és oly vitézül har­colt, hogy⁷ ezrével futamította meg őket és Fázael támogatásával egyik részüket a városba, másikat a templomba, a többieket pedig a külső sáncok közé szorította. Közben Antigonos kérésére meg­érkezett Pacorus parthus hadvezér sok katonával, állítólag azért, hogy a lázadást elnyomja, a valóságban azonban azért, hogy Antigonosnak megszerezze az uralmat. Fázael elébe ment és föl­ajánlotta vendégbarátságát, mire Pacorus azt tanácsolta neki, hogy maga menjen követségbe Barzapharneshez; csakhogy ezt a tanácsot gonosz szándékkal adta. Fázael azonban nem vette észre a cselt és hajlandó volt elmenni. Ámde Herodes, aki ismerte a barbárok alattomosságát, nem adta ehhez beleegyezé­sét és felszólította testvérét, hogy Pacorus és kísérői ellen erélye­sen lépjen fel.

Hyrcanus és Fázael mégis elmentek követségbe és Pacorus, aki Herodesnél kétszáz lovast és tíz úgynevezett szabad harcost hagyott, elkísérte őket. Midőn megérkeztek Galileába, az ottani városok parancsnokai fegyveres kísérettel elébük jöttek. Barza- pharnes maga fogadta őket és pedig eleinte barátságosan, ajándé­kokat hozott nekik, azután pedig merényletet készített elő elle­nük. Fázael lovascsapatával együtt a tengerparton vett szállást. Midőn meghallották, hogy Antigonos ezer talentumot és ötszáz nőt ígért a parthusoknak, hogy megvesztegesse őket, gyanút fog­tak a barbárok ellen. Növelte aggódásukat, midőn jelentették nekik, hogy éjjel merényletet terveznek ellenük s ezért titokban már most is őriztetik őket. És csakugyan végük is lett volna, ha azok nem vártak volna arra, hogy a Jeruzsálem körül levő parthusok elfogják Herodest, nehogy ez testvére és kísérői meggyilkolásának hírére megszökjék. Ez volt a helyzet, sőt maguk is látták őrzőiket. Egyesek tehát azt tanácsolták Fázael- nek, hogy ne késlekedjék, hanem azonnal meneküljön lóháton, különösen pedig Ofellius unszolta, aki Saramallastól, az akkori Svria leggazdagabb emberétől hallotta a merénylet tervét; ez azt is megígérte, hogy a szökésre hajókat tart készen, mivel egészen közel volt a tenger. Fázael azonban nem akarta cserben hagyni

Hyrcanust; testvérét sem akarta bajba sodorni, hanem egyene­sen Barzapharneshez ment és szemére lobbantotta, mekkora méltatlanság tőle, hogy így áskálódik ellenük; ha a satrapának pénzre van szüksége, tőle többet kaphat, mint Antigonostól és elvetemedett cselekedet volna ártatlan követeket meggyilkolni, akik becsületében bizakodva jöttek hozzá. Erre a barbár meg­esküdött, hogy gyanúja teljesen alaptalan és csupán ez a hazug gyanú izgatta fel. Ezután Pacorushoz ment.

Alighogy eltávozott, néhány parthus bilincsbe verte Hyrca­nust és Fázaelt, akik viszont szidalmakkal halmozták el a par- thusokat alattomos viselkedésükért. A heréltnek, akit Herodes- hez küldtek, az volt a megbízatása, hogy csalja ki őt a város­ból és fogja el. Fázael azonban hírnököket küldött hozzá, hogy értesítse a parthusok szószegéséről és mivel ezeket az ellenség elfogta, Herodes ennek hallatára Pacorushoz fordult és a parthus főemberekhez, akik a többieknek is parancsoltak. És ámbár ezek tájékozva voltak az esetről, aljasul tagadták és azt mond­ták, hogy ha kijön velük a város határába, találkozik a hírnök­kel; mert ezeket egyáltalán nem fogták el ellenségeik, hanem máris jönnek és jelentik, mit ért el Fázael. Herodes azonban nem hitt ennek a kertelésnek, hiszen már máshonnan is értesült testvére elfogatáisáról. Mivel pedig Hyrcanus leánya, az ő jöven­dőbeli anyósa is figyelmeztette, még jobban óvakodott a parthu- soktól és ámbár a többiek nem sokat adtak az asszony beszédére, ő minden szavát elhitte, mert nagyon értelmes nőnek tartotta.

Miközben tehát a parthusok, — akik visszariadtak attól, hogy ezt a jelentékeny embert nyíltan megtámadják, — tanács­koztak, hogy mitevők legyenek és tervük végrehajtását más­napra halasztották, Herodes igen kellemetlen helyzetben volt és inkább hitt azoknak a híreknek, amelyek testvére elfogatását és a parthusok áskálódását hozták tudomására, mint az ezekkel ellenkező bizonykodásoknak, . elhatározta, hogy amint az éjszaka leszáll, menekül és nem késlekedik tovább, mintha még kétséges lehetne, mekkora veszedelem fenyegeti ellenségei részé­ről. Tehát összeszedte valamennyi még meglévő katonáját, fele­ségeit, anyját, húgát, továbbá Aristobulos fiának, Alexandernek leányát, jövendőbeli feleségét ennek anyját, Hyrcanus leányát, legfiatalabb öccsét, valamipt az egész szolgaszemélyzetet és többi alkalmazottját öszvéreikre ültette és megindult Idumaea felé, anélkül, hogy ellenségei észrevették volna. Bizonyára nem volt ember, aki ha itt lett volna, ne érzett volna szánalmat, midőn az asszonyok magukhoz szorították kis gyermekeiket és sírás és

jajgatás közben itt hagyták hazájukat és bilincsbevert rokonai­kat, mert ezeknek a jöyője bizony már semmi jót sem ígért.

Azonban Herodes hamarosan túltette magát szörnyű szeren­csétlenségén és nemcsak maga mutatkozott bátornak ebben a ve­szedelemben, hanem útközben a többieket is egyenkint bátorí­totta, hogy ne csüggedjenek és ne adják meg magukat a szomor- kodásnak, mert az ilyesmi megnehezíti menekülésüket, holott csak ez mentheti meg őket. Herodesnek erre a biztatására vala­mennyien igyekeztek bátran viselni balsorsukat. Azonban mikor az egyik öszvér megcsúszott és anyja halálos veszedelembe került, majdnem maga is elvesztette életét, egyrészt mert túlságosan aggódott anyjáért, másrészt pedig mert félt, hogy az így támadt késedelem miatt az ellenség utolérheti őket. Már kirántotta kard­ját és a tulajdon szívébe akartt döfni, azonban társai megaka­dályozták ebben és figyelmeztették, hogy nem szabad az ellen­ség hatalmába adnia őket: az igazán bátor férfiúnak nem szabad kitérnie a veszély elől és barátait odadobni áldozatul. Részben ezek a szemrehányások, részben pedig az a sok ember, aki ön­gyilkosságát megakadályozta, arra indította, hogy lemondjon az öngyilkosságról és mivel közben anyja magához tért és amennyire ebben a válságos helyzetben lehetett, fel is frissült, folytatta a megkezdett utat és sietett Masada vára felé. Természetesen gyak­ran kénytelen volt szembeszállni kisebb parthus előőrsökkel, amelyek üldözték és megtámadták, de valamennyit visszaverte.

Azonban menekülésében még a zsidóktól sem volt bizton­ságban, mert ezek 60 stadionnyira a várostól megtámadták. Bár­mily szorongatott és kétségbeesett helvzetben volt, mégis meg­szalasztotta őket, mintha csak állig felfegyverzetten és erős csa­pattal szállt volna szembe velük. Később, mikor királlyá lett, ugyanazon a helyen, ahol a zsidókat megverte, pompás palotát építtetett és mellette várost alapított, amelynek a Herodias nevet adta. Mikor elérkezett Thresa idumaeiai városig, elébe jött test­vére, József és meghányták-vetették, mitévők legyenek. Mert Hero­des kíséretében zsoldosokon kívül még egy nagy csapat volt és ezek számára Masada vára, amelyben menedéket kerestek, túlságosan kicsiny volt. Azonban Herodes embereinek javarészét, mintegy 9000 embert, elbocsátotta, ellátta őket élelemmel és azt az utasí­tást adta nekik, hogy széledjenek el Idumaeában és igyekezzenek gondoskodni magukról. Azután legedzettebb és legmegbízhatóbb harcosait magával vitte a várba, ahol bőségesen volt gabona, víz és minden egyéb élelmiszer, ott hagyta az asszonyokat és kísé­retüket, mintegy nyolcszáz személyt és maga megindult az ará-

biai Petra felé. Ezalatt Jeruzsálemben a parthusok napkeltekor mindent kiraboltak, még a királyi várat is és csak Hyrcanus kincséhez nem nyúltak, amely mintegy háromszáz talentum volt. Herodes vagyonából azonban sok minden kisiklott a kezeik közül, mert ö óvatosságból vagyona jórészét már előbb Idu- maeába vitette. De a parthusok nem érték be magának Jeruzsá­lemnek kifosztásával, hanem végigdúlták a környéket is és el­pusztították a jól megerősített Maresa városát.

Miután a parthus király Antigonost ily módon Judea kirá­lyi székébe ültette, a fogoly Hyrcanust és Fázaelt kiszolgáltatta neki. Most azonban nagy gondja támadt, mert a nők, akiket a pénzen kívül az ellenségnek fizetségül ígért, megszöktek s mi­vel még attól is félt, hogy a nép megint a trónra akarja majd ültetni Hyrcanust, akit a parthusok őriztek, levágatta ennek a füleit, hogy csonkasága miatt többé ne tölthesse be a főpapi méltóságot, mert a törvény szerint csak hibátlan testüek lehettek- főpapok. Fázael ekkor csodálatraméltó bátorságot tanúsított; mert arra a hírre, hogy kivégzik, egyáltalán nem ijedt meg a ha­láltól, de kimondhatatlan gyalázatnak és keserűségnek tartotta, hogy ellenségei így gyilkolják le s mivel bilincsei miatt kezei nem voltak szabadok, hogy öngyilkos lehetett volna, egy sziklán szétzúzta fejét és ilyképpen ebben a kétségbeesett helyzetében tiszteletreméltó módon emésztette el magát, mert megfosztotta ellenségeit attól a lehetőségtől, hogy kényük-kedvük szerint meg­gyilkolhassák. Mondják, hogy mikor halálos sebében feküdt, Antigonos orvosokat küldött hozzá, azzal az ürüggyel, hogy gyógyíttatni akarja, az orvosok aztán mérget öntöttek sebeibe s így ölték meg. Mielőtt azonban Fázael kiadta volna lelkét, meghallotta az egyik asszonytól, hogy testvére, Herodes elmene­kült az elenség elől s így annál bátrabban halt meg, mert itt hagyta a bosszúállót, akinek hatalma volt rá, hogy megbüntesse ellenségeit.

14.   FEJEZET

Herodes menekül Egyiptomból, onnan Rómába jut, s a szenátus
és Octavianus királlyá nevezi ki

Heródietst a fenyegető veszedelem nem rémítette meg, hanem annál elszántabb volt a legvakmerőbb visszavágásra is. Először is elment Malichos arab királyhoz, akinek régebben sok szíves­séget tett és abban reménykedett, hogy most ellenszolgáltatásul

pénzt kap tőle, akár kölesemképpen, akár ajándékul, annál inkább, mert azelőtt ő is bőven támogatta pénzzel. Mivel még semmit sem tudott testvére sorsáról, minél előbb meg akarta sza­badítani őt ellenségei hatalmából, még akkor is, ha háromszáz talentum váltságdíjat kellene fizetnie érte. Ebből a célból magá­val vitte Fázael hétéves fiát, akit túszul akart átadni az arabok­nak. Azonban útközben hírnökökkel találkozott, akik Malichos nevében felszólították, hogy térjen haza, mert a parthusok meg­tiltották neki, hogy Herodest befogadja. Azonban ezt csak ürü­gyül használta, részben mert nem volt hajlandó adósságát meg­fizetni, részben pedig mert az arab főemberek rábeszélték erre, mivel el akarták sikkasztani azokat a letéteket, amelyeket Anti- patros átadott nekik. Herodes azt felelte nekik: nem azért jött, hogy bármiképpen is terhűkre legyen, csupán azért, hogy a ki­rállyal megbeszéljen néhány sürgős ügyet.

Mégis tanácsosnak látszott visszafordulnia, tehát érett meg­fontolás után Egyiptomnak vette útját; mindenekelőtt betért egy templomba, mert kísérői közül sokat ott hagyott s másnap Rhinokorurába érkezett és itt értesült testvére haláláról. Időköz­ben Malichos megbánta viselkedését és utána eredt Herodesnek, azonban hiába, mert ez már nagyon messze járt a Pelusium felé vezető úton. Midőn Herodes megérkezett ebbe a városba és a ki­kötőben nem akadt hajó, amely hajlandó lett volna elvinni, föl­kereste a város elöljáróit, akik nagy tisztelettel és hódolattal be­kísérték a városba, ahol Kleopátra fogadta. De ez sem tudta rá­venni, hogy hosszabb ideig maradjon, mert Rómába akart sietni, a tél már igen közel volt, Itáliából pedig zavargások és nyug­talanságok híre érkezett.

Tehát innen Pamphylia felé vette útját, azonban rettentő viharba került és poggyásza elvesztése árán nagy üggyel-bajjal megérkezett Rhodöisba, ahol két barátja, Sappinos és Ptolemaeus fogadta. Mivel a város a Cassius ellen folytatott háború miatt siralmas állapotban volt, elhatározta, hogy ha nincs is semmije, mégis segíteni akar rajta, tehát erején felül hozzájárult újjáépí­téséhez. Azután fölszereltetett egy háromsorevezős hajót, barátai­val együtt elhajózott Itáliába és Brundusiumban ért partot. Onnan Rómába utazott és értesítette Antoniust mindarról, ami vele Júdeábán történt: hogyan fogták el és gyilkolták meg a parthusok testvérét, Fázaelt és hogy Hyrcanust még mindig bör­tönben tartják, továbbá hogyan tették királlyá a parthusok Anti- gonost, aki ezer talentumot és ötszáz előkelő származású nőt Ígért nekik, még pedig a maga nemzetségéből és hogy ő maga hogyan

szöktette meg éjjel az asszonyokat és keserves sanyarűságok után hogyan mentette meg, őket ellenségei kezéből. Azután elmondta, mekkora veszedelembe kerültek övéi az ostrom miatt és hogy tengeri viharok és egyéb szenvedések árán hogyan sietett ő Anto- niushoz. S most benne van minden reménye és csak tőle vár segítséget.

Antonius megsajnálta Herodest balsorsa miatt s mivel józa­nul végiggondolta, hogy a kimagasló állásban lévő emberek is éppen úgy játékszerei a sorsnak, mint a többiek; elhatározta, hogy támogatni fogja Herodes nagyravágyó terveit, részben Anti- patros kedvéért, akinek vendégszeretetét élvezte, részben azért, mert Herodes, királyi kinevezése fejében, nagyobb pénzösszeget ígért neki, mint régebben is, mikor tetrarchává kinevezte; — kü­lönösen pedig azért, mert gyűlölte Antigonost, lázadónak és a rómaiak ellenségének tartotta. Maga Octavianus hajlandó volt Herodest arra a méltóságra emelni, amelyet annyira kívánt, rész­ben a fegyverbarátság miatt, amely Antipatrost az egyiptomi háború idején atyjával összefűzte, részben baráti érzülete és haj­landósága miatt, részben pedig Antonius kedvéért, aki rendkívül rokonszenvezett Herodessel. Miután a szenátus összegyűlt, Mes­sala és utána Atratinus, akik Herodest bevezették, rámutattak atyja, szolgálataira, azután fölemlegették ragaszkodását a ró­maiakhoz és megvádolták Antigonost, — akit ellenségüknek nyilvánítottak, — nem csupán régebbi bűnökkel, hanem azzal is, hogy a parthusok segítségével ült a trónra és rá sei hederített a rómaiakra. Midőn a szenátus emiatt felháborodott, Antonius rög­tön felállt és megmagyarázta, hogy a parthus háború miatt Herodes királysága csak előnyös lehet. Javaslatát egyhangú he­lyesléssel elfogadták.

Antonius ily nagy buzgalommal támogatta Herodest: nem­csak keresztülvitte, hogy ráruházták a királyi méltóságot, holott már nem is remélte, hanem lehetővé tette neki, hogy hétnapi tartózkodás után máris távozhatott Itáliából. A királyi méltósá­got Herodes eleinte nem a maga számára akarta kérni, mert úgy hitte, hogy ilyesmire nem számíthat a rómaiak részéről, akik mindig csak királyi származású embereket szoktak ezzel fel­ruházni, hanem sógorának szánta, aki atyai részről Artistobulos- nak, anyja részéről pedig Hyrcanusnak unokája volt. Ezt az ifjút Heródes később kivégeztette, mint annakidején majd elmondom. Midőn a szenátus ülése véget ért, Antonius és Octavianus közre­fogta Herodest s a konzulok és a hatóságok kíséretében fölvezet­ték a Capitoliumra, hogy áldozzanak és a határozatot ottan irat-

tárba helyezzék. Herodes új méltóságának első napján Antonius vendégszeretetét élvezte. A királyi méltóságot a 184. Olympias idején foglalta el, midőn Gnaeus Domitius Calvinus másodízben és Gaiuis Asinius Pollo elsőízben volt konzul.

Ez alatt az egész idő alatt Antigonos szakadatlanul ostro­molta Masadla várát és ámbár élelmiszerrel bőven el volt látva, vízhiányban szenvedett. Ezért József, Herodes testvére elhatá­rozta, hogy kétszáz emberével az arabokhoz menekül, mert érte­sült, hogy Malichos megbánta Herodes ellen elkövetett bűneit. Isten azonban visszatartotta ettől a meneküléstől, mert éjjel esőt bocsátott a földre. Miután tehát a vízmedencék megint megteltek vízzel, az ostromlottak már nem gondoltak menekülésre, ellenben újra nekibátorodtak és mivel már bőven volt mindenük, az is amit eddig nélkülöztek, nyilvánvaló volt, hogy az isteni gond­viselés jóvoltából jutott nekik. Ezután már gyakran ki-kitörtek, hol nyíltan, hol rajtaütéssel megtámadták Antigonos csapatait és sok katonáját megölték. Közben Ventidius római hadvezér, aki­nek az volt a feladata, hogy a parthusokat kiszorítsa Syriából, üldözésük közben Júdeába ért, állítólag azért, hogy Józsefnek segítségere siessen, a valóságban azonban azért, hogy Antigonos- tól pénzt zsaroljon ki. Amidőn Jeruzsálem közelében táborozott, nagy pénzösszeget kapott Antigonostól és erre csapatainak java­részével elvonult. De hogy ezt az eljárást ne írják a rovására, Siló vezetésével kisebb csapatot ott hagyott. Ezzel a Silóval jó viszonyban volt Antigonos, nehogy valamiben ártalmára legyen, ha —■ mint remélte — a parthusok megint segítségére sietnek.

15.   FEJEZET

Heródes Itáliából visszatér Júdeába és Antigonos ellen harcol. Egyéb események Júdeábán

Midőn Heródes Itáliából elhajózott és Ptolemaisba érkezett, meglehetősen nagy haderőt gyűjtött, részben zsoldosokból, rész­ben zsidókból és Galileán át gyors menetben Antigonos elé vo­nult; csatlakozott hozzá Siló és Ventidius, mert ezek Délhústól, Antonius megbízottjától azt a parancsot kapták, hogy Heródest vezessék vissza országába. Ventidius éppen azzal foglalkozott, hogy sorra leverte az egyes városokban a parthusoktól szított lázadásokat, Siló pedig, akit Antigonos megvesztegetett, Júdeá­bán tartózkodott. Minél tovább haladt előre Heródes, hadereje

napról-napra annál inkább gyarapodott és kevés kivétellel nem­sokára egész Galilea hozzá csatlakozott. Először is Masada alá vonult, mert annak helyőrsége a rokonságába tartozott és ezért fel akarta menteni őket az ostrom alól. Azonban feltartóztatta útjában Joppe s mivel ellenséges magatartást tanúsított, előbb kénytelen volt elfoglalni, nehogy ha majd Jeruzsálem ellen támad, ellenséges erődítmény legyen a hátában. Mivel Siló ezt az alkalmat felhasználta arra, hogy elszakadjon Antigonostól és a zsidók üldözőbe vették, Herodes kis csapatával ellenük vonult, megverte a zsidókat és megmentette Silót, akit már keményen szorongattak. Aztán elfoglalta Joppét és sietett Masadéba, hogy rokonait felmentse az ostrom alól. A zsidók közül most sokan csatlakoztak hozzá; egyesek azért, mert régebben atyjának a hívei voltak, mások hadi dicsősége miatt, ismét mások hálából a tőle kapott jótéteményekért, a legtöbben azonban azért, mert abban reménykedtek, hogy ö lesz a jövendőbeli király.

Ily módon nemsokára erős hadserege volt. Mikor ezzel meg­kezdte előnyomulását, Antigonos valamennyi útjába eső várost megrakta .helyőrséggel, lesbe is helyezett csapatokat, azonban ezzel nem sok kárt okozott ellenségeinek. Herodes rövid¹ ostrom után felmentette Masadéba zárt rokonait, elfoglalta Thresa várát és megindult Jeruzsálem ellen, nyomában Siló csapatai és sok jeruzsálemi is, akiket az hajtott hozzá, hogy féltek hatalmától. Miután a város nyugati oldalán tábort ütött, az ott felállított őrszemek nyíllal és dárdával kezdtek lövöldözni rájuk, sőt néhány szakasz is kivonult s megtámadta előőrseit. Erre Herodes hír­nökei körüljárták a falakat és kihirdették, hogy Herodes a nép javára és a város megmentésére jött ide és még esküdt ellenségei­nek sem akar semmit sem ártani, hanem még legelkeseredettebb ellenfelét is biztosítja, hogy megbocsát neki mindent, amit ellene elkövetett. Erre az üzenetére Antigonos visszaüzente Silónak és a római seregnek, hogy nagyon helytelenül cselekszenek, ha az uralmat Herodes kezére juttatják, mert ö magánember s ezenfelül edomita, tehát csak félzsidó, holott az ország hagyományai sze­rint csak királyi nemzetségből származó férfiak viselhetik a ki­rályi méltóságot; ha most haragszanak is rá és meg akarják fosztani trónjától, mert ezt a parthusoknak köszönheti, még min­dig sok férfiú van nemzetségéből, akik jogot tartanak a királyi méltóságra, mert sohasem vétkeztek a rómaiak ellen és ezenfelül papok is, tehát nem lehet őket mellőzni e tisztség betöltésénél. Miközben kölcsönösen ilyen üzeneteket váltottak, amelyek nem­sokára szidalmakká fajultak, Antigonos parancsot adott csapatai-

nak, hogy kergessék el az ellenséget a falaktól. És ezek olyan hevesen és olyan sikerrel lövöldöztek, hogy könnyű szerrel elker­gették ellenfeleiket a bástyatornyok alól.

És ekkor Siló nyilván elárulta, hogy meg van vesztegetve. Ugyanis számos katonáját fölbiztatta, hogy panaszkodjanak az élelmiszerhiány miatt és követeljenek pénzt az ellátásukra, továbbá téli szállást, mert Antigonos katonái a város körül min­dent elpusztítottak és kifosztottak. így az egész hadsereget fel­lázította, úgy hogy sokan meg is szöktek. Herodes azonban fel­tartóztatta Siló tisztjeit és katonáit és megmagyarázta nekik, hogy nem szabad őt cserbenhagyniok, hiszen őt Octavianus, to­vábbá Antonius és a szenátus küldte; élelmezésükről majd gon­doskodik és könnyű szerrel s bőségesen megszerzi nekik a szük­séges élelmiszereket. És azonnal ki is vonult a környékre és ren­geteg élelmiszerrel jött vissza, úgy hogy ennyit senki sem remélt és ezzel Silónak semmi ürügye sem maradt a távozásra. Ezen­felül samariai barátainak meghagyta, hogy hozzanak Jerichóba gabonát, bort, olajat, állatokat és minden egyéb élelmiszert, hogy katonái ezután semmiben se szenvedjenek hiányt. Erről tudo­mást szerzett Antigonos s tüstént fegyveres különítményeket kül­dött a környékre, hogy megtámadják és elfogják a gabonaszállító oszlopokat. Ezek végrehajtották a parancsait, Jerichó mellett még egy csomó fegyverest gyűjtöttek össze és elrejtőztek a hegyekben: úgy várták a szállító oszlopokat. Közben azonban Herodes sem ült ölhetett kezekkel, hanem öt római, öt zsidó, összesen tíz zászlóaljjal, nagy csapat zsoldossal és kisebb lovassággal Jerichóba ment. A várost elfoglalta: teljesen elhagyatott volt, csak a várban volt ötszáz ember; ezeket is' elfogta, feleségeikkel és gyermekeik­kel együtt, de szabadonbocsátotta, a rómaiak ellenben meg­rohanták és kifosztották a várost s a házakban rengeteg min­denféle drágaságot találtak. Ezután a király helyőrséget helyezett el Jerichóban, visszaindult és a római csapatoknak Idumaeában, Galileában és Samariában téli szállásokat jelölt ki. Mindazonáltal Antigonos megvesztegetéssel rávette Silót, hogy a római sereg egyik részét Lydda városába fogadhatta be, mert ezzel Antonius kegyét igyekezett megnyerni. így történt, hogy a rómaiak a fegy­vernyugvás alatt igen nagy bőségben éltek.

625

Azonban Herodes nem bírta a tétlenséget: testvérét, Józsefet 2000 gyalogossal és 400 lovassal Idumaeába küldte, ö maga Samariába ment, ott biztonságba helyezte anyját és többi roko­nát, akik Masadát elhagyták s azután bevonult Galileába, hogy elfoglaljon néhány várat, amelyeket Antigonos helyőrségekkel

40 Flavius Josephus: A zsidók története

rakott meg. Nagy hóesésben érkezett Sepphorisba és mivel Anti- gonos helyőrsége titokban elvonult, nagy élelmiszerkészlet jutott birtokába. Innen lovascsapatot és három zászlóalj gyalogost kül­dött ki egy rablóbanda ellen, amely a környék barlangjaiban ta­nyázott, hogy véget vessen a rablók garázdálkodásainak. Ez Ar­bela falu közelében történt. Negyven nap múlva maga is utánuk vonult egész haderejével. Erre az ellenség heves támadást intézett ellene és balszárnyát visszanyomta, de mihelyt maga is megjelent csapataival, azonnal megfutamította őket, bár már győzelmesen nyomultak előre, megint rendbeszedte saját katonáit és külön­féle utakon egészen a Jordánig üldözte az ellenséget. Ily módon hamarosan egész Galileát meghódította, kivéve a barlangokban tanyázó ellenfeleit. Ezután katonáinak fejenkint 150 ezüst drach­mát osztott ki, vezéreiknek többet s téli szállásra bocsátotta őket. Közben megérkezett hozzá Siló is, a téli szálláson lévő római csa­patok vezetőivel, mert Antigonos csak egyhónapi ellátást volt hajlandó biztosítani neki. Sőt az egész könyéknek azt a paran­csot adta, hogy a mezőkről minden terményt gyűjtsenek be és meneküljenek vele a hegyekbe, hogy a rómaiaknak semmi se maradjon s így éhenhaljanak. Herodes azonban megbízta leg­fiatalabb öccsét, Ferorast, hogy akadályozza meg ezt és Alexan- dreiont újra erősítse meg. Feroras a parancs szerint azonnal gondoskodott róla, hogy a katonáknak megint bőven legyenek élelmiszereik és az elhagyatott Alexandreiont újra megerősítette.

Ebben az időben Antonius Athénben tartózkodott, Ventidius pedig, aki Syriában időzött, a parthusok ellen maga mellé vette segítségül Silót, de lelkére kötötte, hogy előbb Herodest támo­gassa hadjáratában és azután rendelje valamennyi szövetségesét a parthus hadjáratra. Herodes azonban, aki a barlangokban tanyázó rablók ellen akart vonulni, Silót elküldte Ventidiushoz és maga vonult a rablók ellen. Ezek a barlangok teljesen üreges hegyekben voltak; a hegy közepe táján meredek ösvény vezetett hozzájuk és köröskörül sziklacsúcsok meredeztek. Ezeken a bú­vóhelyeken tanyáztak a rablók egész házuknépével. A király, hogy elbánhasson velük, ládákat készíttetett, amelyeket gépezettel vasláncon eresztettek le a hegycsúcsról, mivel a meredeken sem alulról, sem felülről senki sem tudott a barlangokig mászni. A ládákat megtöltötte fegyveresekkel, ezeket hosszú kampós- botokkal fegyverezte fel, hogy az ellenálló rablókat magukhoz rántsák és letaszítsák a mélybe. A ládák leeresztése nagyon ve­szélyes művelet volt a roppant mélység miatt, meg aztán a bar­langok lakóinak is volt mindenféle védekező eszközük. Midőn

tehát a ládákat leeresztették, egyik rablónak sem volt mersze megtámadni őket, hanem félelmükben nyugodtan viselkedtek, míg végre az egyik fegyveres kardott kötött, két kezével meg­ragadta a láncot, amelyen a láda függött és dühében, hogy a rablók nem akarnak kibújni, leereszkedett az egyik barlang­nyíláshoz. Amint odaért, először is hajítódárdákkal visiszakergette az ott nyüzsgő rablókat, azután pedig az ellenállókat a kampóval magához rántotta és a mélybe taszította. Erre benyomult a bar­lang mélyébe, az ott megbújt rablók közül sokat megölt és csak most tért vissza a ládába, mialatt a többi rablót a jajveszékelés hallatára rémület és kétségbeesés fogta el s ez bizony elvette a kedvüket a kitöréstől. Mivel a király bocsánatot hirdetett nekik, sokan megadták magukat. Másnap reggel ugyanúgy folytatták a támadást és most már a katonák bátrabban fogtak a dologhoz, közelharcot vívtak a rablókkal a barlangok bejáratában, tűzcsó- vákat dobtak be, hogy felgyújtsák a barlang belsejét, ahol sok fa volt felhalmozva. Egy öreg rabló feleségével és hét fiával meg­bújt az egyik barlangban; midőn fiai engedélyt kértek tőle, hogy kimehessenek és megadhassák magukat az ellenségnek, odaáll! a barlang szádjába és amint egy-egy fia kilépett, sorra leszúrta őket 6 végül valamennyit megölte, feleségével együtt. Azután holttesteiket ledobta a szakadékba és maga is belevetette magát, mert inkább a halált választotta, mint a rabszolgaságot. Előbb azonban még szidalmazta Herodest alacsony származása miatt, ámbár a király, aki az egészet végignézte, kezét nyújtotta és büntetlenséget ígért neki. Ezek után valamennyi barlangot elfog­lalták.

Erre a király a környék katonai parancsnokául Ptolemaeus hadvezért nevezte ki s maga hatszáz lovassal és 3000 gyalogossal Samariába ment, hogy megütközzék Antigonosszal. Azonban Ptolemaeus kormányzása sikertelen volt; azok a csapatok, ame­lyek korábban Galileát is nyugtalanították, most megtámadták őt, megölték, aztán mocsaras és járhatatlan vidékekre vonultak és dúlták az egész országot. Herodes azonnal visszafordult, meg­fenyítette őket, egyik részüket kivégeztette, másik részüket pedig lemészároltatta, miután elfoglalta azokat az erődöket, amelyekbe bemenekültek; aztán ezeket a várakat leromboltatta és a váro­sokra 100—100 talentum sarcot vetett ki, hogy elvegye a ked­vüket az efféle lázadozástól.

Mivel időközben Pacorus csatában elesett és a parthusokat egyre-másra balszerencse üldözte, Antonius parancsára Ventidius

két légióval és 1000 lovassal Herodes segítségére küldte Ma- chairast. Machairas azonban Antigonosszal megVesztegettette ma­gát, amire Herodes igazán nem számított, és elvonult azzal az ürüggyel, hogy Antigonos helyzetéről személyesen kíván meg­győződni. De Antigonos nem volt tisztában szándékaival, tehát nem bocsátotta be, hanem parittyásokkal visszakergette és vilá­gosan értésére adta, hogyan gondolkodik felőle. Mivel Machairas belátta, hogy Herodes javaslata helyes volt és ő nagy hibát kö­vetett el, mikor nem fogadta meg tanácsait, visszavonulj Am- maus városába és haragjában a történtek miatt minden zsidót megöletett, akivel útközben találkozott, akár barát volt, akár ellenség. A király felháborodott emiatt és Samariába indult; elhatározta, hogy Antoniushoz fordul és elmondja neki, hogy nincs szüksége ilyen szövetségesre, hiszen ez több bajt okoz neki, mint az ellenségnek; egyébként pedig ő egymaga is le tudja verni Antigonost. Azonban Machairas fölkereste és kérte, hogy marad­jon, ha pedig mindenáron el akar menni, akkor adja mellé leg­alább testvérét, Józsefet, hogy azzal együtt támadhassa meg Antigonost. Addiig-addig kérlelte Machairas, míg Herodes végre engedett, egy hadsereg élén mellé adta testvérét Józsefet, de ezt figyelmeztette, hogy ne bocsátkozzék csatába és maradjon egyet­értésben Máchairasszal.

Maga a rendelkezésére álló szövetséges lovasokkal és gyalo­gosokkal Antoniushoz sietett, aki éppen Samosatát ostromolta, az Eufrát partján. Mikor Antiochiába érkezett és ott nagy tömeget talált, amely minden áron Antoniushoz akart csatlakozni, azon­ban nem mert útrakelni, mert félt, hogy útközben a barbárok megtámadják és megölik, bátorította őket és felajánlkozott vezető­jüknek. Azonban Samosatától két napi járóföldre lesben álltak a barbárok, hogy Antonius utánpótlását elvágják; a síkságon az erdő szélén lovascsapatok álltak s mindaddig nyugodtan visel­kedtek, amíg amazok a sík úton haladtak. Azonban mikor az első csapatok elvonultak, egyszerre csak mintegy 500 lovas rohanta meg lesből Ilerodest. aki hátvédjük volt. Az elől menetelő szaka­szok nyomban megfutamodtak; a király azonban szokott bátor­ságával azonnal megrohanta az ellenséget és visszavetette. Ezzel, bátorságot öntött saját embereibe, s mivel a szökevények is újra visszaszállingóztak, a bennszülöttek véres vereséget szenvedtek. A király utánuk eredt és addig nem nyugodott, amíg vissza nem vette tőlük egész zsákmányukat, amelyben rengeteg rabszolga és igavonó állat volt; azután folytatta útját. Most azonban hirtelen még nagyobb csapat rohanta meg őket a síksággal határos erdő-

szél felől, azonban a király ezeket is megtámadta, most már meg­erősödött csapatával, megkergette őket, sokat levágott közülük, úgy hogy innen kezdve útitársai nyugodtan utazhattak; őt pedig inegmentöjüknek és védelmezőjüknek nevezték.

Mikor Samosata közelébe érkeztek, Antonius hadsereget küldött elébük és elküldte a maga szolgaszemélyzetét is, hogy Herodest megtisztelje és egyúttal támogassa is, mert értesült a barbárok támadásairól. Antonius, miután találkoztak, szívesen fogadta s mikor meghallotta, hogy útközben mily hőstetteket hajtott végre, kezet fogott vele, megcsodálta vitézségét, meg­ölelte, megcsókolta; azért részesítette ilyen megtiszteltetésekben, mert nemrégiben ő maga tette meg királynak. Antiochos hamaro­san átadta a várat s minthogy ezzel a háború befejeződött, Anto­nius az erőd parancsnokává Sosiust nevezte ki; meghagyta, hogy legyen segítségére Herodes nek, s maga Egyiptomba ment. Erre Sosius azonnal két légiót küldött előre Júdeába segítségül Hero- desnek, maga pedig a hadsereg javarészével utána ment.

Eközben József meghalt Júdeábán, még pedig a következő módon. Nem törődött azzal, amit testvére, mikor Antoniushoz indult, a lelkére kötött, hanem a hegy lejtőjén tábort ütött, mert a Machairastól kapott öt zászlóaljjal Jerichóba akart sietni, hogy a termést elrabolja. Mivel a római csapat, amelyet javarészt Syriában toboroztak, még gyakorlatlan újoncokból állt, egy el­lenséges támadás alkalmával, igen kedvezőtlen területen, bekerí­tették s ő ugyan bátran ellenállt, azonban elesett és elvesztette egész hadseregét; itt hat zászlóalj pusztult el. Antigonos hatal­mába kerítette a holttesteket és levágatta József fejét, amelyért testvére, Feroras ötven talentumot ajánlott neki. Erre a galileaiak is elpártoltak vezéreiktől, Herodes híveit belefojtották a tóba s egyidejűleg Júdeábán is általános lázadás tört ki. Machairas megerősítette Get várát.

A király nemsokára értesült a történtekről; ugyanekkor je­lentették neki testvére sorsát is, Daphneben Antiochia mellett; de a hír nem érte váratlanul, mert bizonyos álomlátások világo­san megjósolták neki testvére halálát. Tehát siettette előnyomu­lását s mihelyt a Libanon hegyhez érkezett, a környéknek mint­egy 800 lakosát maga mellé vette s ezekkel és a parancsnoksága alatt álló római légióval Ptolemaisba ment, onnan pedig éjnek idején fölkerekedett hadseregével és átvonult Galileán. Az ellen­ség ott útját állta, azonban vereséget szenvedett, sőt visszaszorí­tották a várba, amelyből egy nappal azelőtt vonult ki. Herodes

napkeltekor megpróbálta rohammal bevenni a várat, mivel azon­ban viharos volt az idő, semmire sem ment s kénytelen volt had­seregét a környező falvakban beszállásolni. Midőn azonban meg­érkezett hozzá az Antoniustól küldött másik légió, a vár hely­őrsége megrémült és éjszaka megszökött. Ekkor a király Jerichóba sietett, hogy bosszút álljon testvére haláláért. Amint tábort ütött, meghívta asztalához vezéreit; étkezés után elbocsá­totta vendégeit és visszavonult hálószobájába. És abból, ami most történt, nyilván megismerszik, mily kegyes volt Isten a királyhoz: tudniillik az ebédlő mennyezete beszakadt, de mivel már nem volt bent senki, senki sem halt meg. Ebben mindenki annak bizonyságát látta, hogy Herodes az Isten kedveltje, mert így megmenekült a nagy és váratlan veszedelemből.

Másnap megrémítette a rómaiakat egy hatezerfőnyi sereg, amely leszállt a hegyekből, hogy harcra álljon ki velük. A csa­patból a könnyű fegyverzetűek előre nyomultak és a király kör­nyezetét, amely elfőnek merészkedett elő, dárdákkal és kövekkel megtámadták; Herodest is megsebesítette egy dárda az oldalán. Ekkor Antigonos egyik vezérét, akinek Pappos volt a neve, erős csapattal Samariába küldte, hogy ellenségeiben azt a hitet keltse, mintha sokkal nagyobb hadereje volna, mint amekkorára szük­sége van. Ez a csapat megtámadta Machairast; Herodes pedig nemsokára öt várost elfoglalt s a bennük tartózkodó mintegy két­ezer embert lemészároltatta, a városokat felégette; azután Pappos ellen indult, aki Isana falu határában ütött tábort. És mivel Jerichóból és egész Judeából rengeteg harcos sereglett Herodeshez, midőn megközelítette az ellenséget, az pedig heves támadást in­tézett ellene, teljesen tönkreverte és hogy bosszút álljon testvéréért, bekergette a faluba és szüntelenül mészárolta. Mivel pedig min­den ház teli volt katonákkal, sőt sokan még a tetőkre is fel­másztak, egyenkint elfoglaltatta a házakat, lebontatta a ház­tetőket, és ekkor meglátták a katonákkal zsúfolt alsó helyisé­geket. Most felülről kőtömböket dobáltatott be és rakásszámra verette agyon a katonákat, úgy hogy az egész háborúban nem volt oly szörnyű látvány, mint az a rengeteg hulla, amely most a házfalak között nagy halomiban tornyosult. Ez a mészárlás teljesen megtörte az ellenség bátorságát; attól féltek, hogy majd őket is ilyen sors éri és nemsokára rengeteg menekülő embert lehetett látni a falu környékén. Herodes, ha a zord tél nem aka­dályozta volna meg benne, a győzelemtől fellelkesült hadseregével azonnal Jeruzsálembe vonult volna és ezzel véget is ért volna

a háború. Csakugyan Antigonos már előkészítette végleges me­nekülését és kivonulását a városból.

Mivel már estére hajolt az idő, a király vacsorát adatott katonáinak, maga pedig nagyon fáradtan visszavonult szobáiba, hogy megfürödjék. Ekkor megint veszedelemben forgott az élete, de az isteni gondviselés megint megmentette. Tudniillik fegy­vertelen volt és éppen fürdött a ház belsejében és csak egy rabszolgafiú szolgálta ki, de a házban menekülés közben félel­mében elbújt néhány ellenséges katona is. Miközben fürdött, egyszerre csak az egyik kivont karddal előreugrott rejtekhelyé­ről és kirohant az ajtón, azután még egy, végül a harmadik, mind fegyveresen. De úgy megijedtek, hogy nem bántották a királyt, hanem örültek, hogy nekik nem esett semmi bajuk és kirohantak a házból. Másnap Herodes levágatta a fejét az el­esett Papposnak és elküldte Ferorasnak, hogy így álljon bosszút testvéréért, akit ez a tulajdon kezével gyilkolt meg.

A tél elmúltával megindult hadseregével, Jeruzsálem ellen vonult és a város közelében tábort ütött. Ez már a harmadik éve volt, hogy .királlyá kinevezték. De nemsokára felszedte táborát, közelebb vonult a falnak ahhoz a részéhez, ahol leg­könnyebb volt bejutni a városba és a templom előtt ütött tábort, hogy ugyanúgy vegye be a várost, mint annak idején Pompeius. Három sor sáncot hányatott és ostromtornyokat építtetett s erős csapatokat helyezett ide, továbbá köröskörül kivágatta az erdőt. Ezeket a munkálatokat hozzáértő emberekre bízta és míg had­serege itt táborozott, maga Samariába ment menyegzőre, hogy feleségül vegye Aristobulos fiának, Alexandernek leányát, aki a menyasszonya volt, mint már fentebb említettem.

16.   FEJEZET

Herodes és Sosius elfoglalja Jeruzsálemet. A Hasmonaeus-uralom vége

A menyegző után Sosius felvonult Phoinikia felől, seregé­nek zömét előreküldte az ország belsejébe, maga pedig erős lovasság és gyalogság élén utána vonult. Most a király is vissza­tért a szamaritánusok földjéről; jócskán meggyarapította had­serege erejét, úgy hogy harcosainak száma majdnem 30.000 volt. Most ez az egész hadsereg Jeruzsálem falai alatt gyülekezett és

a város északi részén ütött tábort. Állománya tizenegy legiónyi gyalogság és 6000 főnyi lovasság volt a szíriai segédcsapatokon kívül. A hadsereg főparancsnoka Herodes volt; az ő feladata az volt, hogy megfossza trónjától Antigonost, — akit Róma ellensé­gének nyilvánított, •— és a szenátus határozata érteiméiben maga foglalja el a királyi méltóságot; Sosius, akit Antonius küldött segítségül, alája volt rendelve.

A zsidók azonban, akik az egész országból összesereglettek és beszorultak a városba, bátran és keményen ellenálltak Hero- desnek; szakadatlanul dicsérték Istent a templom körül és uj­jongott a nép, biztatásukra, hogy Isten megmenti őket a vesze­delemből. A város környékén mindent összeszedtek, úgy hogy sem embernek, sem állatnak nem volt ott már egy szemernyi élelem sem és titkos rablóvállalkozásaikkal ínséget okoztak az ostromlóknak. Mikor Herodes ezt észrevette, alkalmas helyeken lesbe állította katonáit az ilyen portyázók ellen, azután fegy­veres szakaszokat küldött ki, hogy élelmet szerezzenek és messzi­ről hozatott élelmiszereket, úgy hogy az ostromlók hamarosan bővében voltak minden szükségesnek. Közben száz meg száz kéz dolgozott az ostromműveken, úgy hogy a három sánc ha­marosan elkészült; ezenfelül éppen nyár is volt és sem az idő­járás, sem a földművesek nem akadályozták a munkálatokat. Most azután odahúzták az ostromgépeket, döngették a falakat és mindenféle ostrom-módszert alkalmaztak. Azonban az ostrom­lovak nem vesztették el bátorságukat, hanem maguk is min­denféle módszereket kieszeltek, hogy az ellenség fáradozásait meghiúsítsák: kirohanásaik alkalmával a készülő vagy már kész ostromgépeket felgyújtották ésa kézitusában épp oly vakmerők voltak, mint a rómaiak, ámbár ezek jóval járatosabbak voltak a haditudományban. Ha a rómaiak új gépeket hoztak az el­pusztított gépek helyébe, ők más gépeket állítottak szembe ezek­kel; a futóárkokban dolgozó ellenséges katonákat földalatti ak­nákon keresztül megtámadták és folyton, nyugtalanították. Egyéb­ként inkább kétségbeesetten harcoltak, mint észszerű terv szerint és körömszakadtáig ellenálltak, ámbár óriási hadsereg ostromolta őket és rengeteget szenvedtek az éhség és az általános Ínség miatt. Mert az az év, amelyre az ostrom esett, éppen Sabbat-év volt. Végül sikerült az ellenségnek megmásznia a falakat és pedig először húsz önkéntes jutott fel, utánuk pedig Sosius szá­zadosai. Az első falat 40, a másodikat 15 nap alatt foglalták el. Eközben a templom körül húzódó oszlopsorok közül néhány ki-

gyulladt és Herodes azt a rágalmat terjesztette, hogy Antigonos gyujtatta fel: így akarta őt meggyűlöltetni a zsidókkal. Miután elfoglalták a templom külső részeit és az alsóvárost, a zsidók a szentély belsejébe és a felsővárosba menekültek és mivel attól félteik, hogy a rómaiak megakadályozzák őket a mindennapi áldozat bemutatásában, azt a kérelmet terjesztették elő, hogy engedjék meg nekik áldozati állatok beszerzését. Herodes telje­sítette kérésüket, abban a reményben, hogy az ostromlottak most talán megadják magukat. Mikor azonban csalódott várakozá­sában és látta, mily makacsul védelmezik Antigonos királyságát, rohamot vezényelt s így foglalta el a várost. Szörnyű vérfürdő következett most, mert a rómaiakat elkeserítette a hosszú ostrom, Herodes hívei pedig az ellenséges zsidók közül senkinek sem kegyelmeztek meg. Rakásszámra gyilkolták a legyőzőiteket az utcákon, a házakban és a templomban, ahová bemenekültek. Nem irgalmaztak sem a kisgyermekeknek, sem a törődött aggok­nak, sem a gyenge asszonyoknak és ámbár a király minden­hová embereket küldött, azzal a felszólítással, hogy vessenek véget az öldöklésnek, senki sem hagyta abba, hanem a győztesek szinte őrjöngve gyilkolták a fiatalokat és öregeket egyaránt. Végre Antigonos, — aki úgy látszik sem régebbi, sem mostani helyzetét nem tudta helyesen megítélni, — előbújt a várból és Sosius lábai elé vetette magát. Ez azonban cseppet sem sajnál­kozott a király balsorsán, gorombán rárivallt, Antigonénak csú­folta, azonban mégsem bocsátotta szabadon, mintha valóban nő volna, hanem megkötöztette és őrizetbe vette.

Herodesnek, miután ellenségeit leverte, első gondja volt el­hárítani a más törzsbeli segédcsapatok erőszakoskodását. Tudni­illik az idegen katonák mind összesereglettek, hogy megnézzék a templomot és szent kincseit. A király részben könyörgéssel, rész­ben fenyegetéssel, részben még karhatalommal is, távoltartotta őket, mert a vereségnél is gyalázatosabbnak tartotta volna győ­zelmét, ha az idegenek megláttak volna olyasmit, amit még a zsidóknak is tilos meglátni. Ugyancsak megakadályozta Jeruzsá­lem feldúlását is, mert újra meg újra feltette Sosiusnak a kér­dést, vájjon a rómaiak minden embert ki akarnak-e irtani és minden kincset el akarnak-e rabolni a városból és neki mint királynak pusztaságot akarnak-e itt hagyni, holott ennyi polgár lemészárlása árán még' a földkerekség uralma sem kellene neki. Midőn erre Sosius azt válaszolta, hogy a katonákat az ostrom alatt elszenvedett fáradalmaik fejében mégis csak megilleti vala­milyen jutalom, Herodes azt válaszolta rá, hogy maga ad jutal-

634

 

mát minden katonának a saját vagyonából. Ezzel elérte, hogy a város többi részét megkímélték és aztán be is váltotta ígéretét, ment minden katonát dúsan megajándékozott, a csapatvezéreknek értékesebb, Sosiusnak pedig valóban királyi ajándékokat adott, úgy hogy mindenki dúsan megrakodva távozott el.

Ez a szerencsétlenség Marcus Agrippa és Canidius Gallus konzulsága alatt érte Jeruzsálem városát, a 185. Olympias idején, a harmadik hónapban, még pedig ezúttal is böjtnapon, mintha csak megismétlődött volna az a csapás, amelyet a zsidók Pom­peius alatt elszenvedtek, mert 27 évvel ezelőtt ugyanezen a napon foglalták el Jeruzsálemet. Sosius aranykoronát szentelt Istennek s azután elindult Jeruzsálemből, hogy a bilincsekbe vert Anti- gonost elvigye Antoniushoz. Herodes azonban félt, hogy Antonius esetleg megkíméli Antigonos életét és a szenátusi elé utalja, hogy az vonja felelősségre, amikor aztán kiderülne, hogy Antigonos királyi nemzetségből származik, ellenben Herodeis alacsony szár­mazású és akkor a születés jogánál fogva gyermekeire szállna a királyság, még akkor is, ha ő maga vétkezett a rómaiak ellen. Ebben az aggodalmában Antoniusnak nagyobb összeget küldött és rávette, hogy ölesse meg Anligonost; így aztán minden rette­géstől megszabadult. Ezzel a Hasmonaeusok uralma, amely 126 évig tartott, véget ért. Dicső' és híres uralkodóház volt ez, egy­részt nemes származása és a benne örökletes főpapi méltóság miatt, másrészt a dicső tettek miatt, amelyeket őseik a nép érde­kében végrehajtottak. A család csupán tagjainak belső egyenet­lenkedése miatt vesztette el a királyságot, amely így Heródesre szállt, Antipatros fiára, aki a népből származott, egyszerű család­ból, amely a királyok szolgája volt. így hagyományozták ránk a Hasmonaeus-uralöm megszűnésének történetét.

XV.      KÖNYV

1.   FEJEZET

Pollio és Samaias. Herodes megöleti Antigonos föembereit és meg-
zsarolja a várost. Antonius lefejezteti Antigonost

Előző könyvemben elmondtam, hogyan foglalta el Sosius és Heródes Jeruzsálemet és hogyan ejtette foglyul Antigonost; most részletesebben is le akarom írni ezeket az eseményeket. Miután Heródes egész Judea uralmát elnyerte, azokat a polgárokat, akik az ő pártján voltak, nagy tisztségekkel jutalmazta, az ellenpárt híveit pedig naponta kínozta és büntette. Különös kegyben állt nála a farizeus Pollio és tanítványa Samaias, mert Jeruzsálem ostroma alkalmával polgártársaiknak azt a tanácsot adták, hogy Heródest be'kellett bocsátani a városba. Ugyanez a Samaias volt az, aki midőn Herodes annak idején főbenjáró bűnnel vádolta a törvényszék előtt, megrótta Hyrcanust és a bírákat és előre meg­mondta, hogy Herodes, akinek az' életét megkímélte, később vala- mennyiüket megbünteti ezért; ez a jövendölés Isten rendeléséből csakugyan beteljesedett.

Jeruzsálem bevétele után Heródes összeszedte a királyi kin­cseket, kifosztotta a gazdag embereket s óriási mennyiségű ezüs­töt és aranyat szerzett ilyen módon, amit azután Antoniusnak és barátainak ajándékozott. Azután Antigonosnak 45 előkelő hívét kivégeztette és a város kapuiban őröket állíttatott fel, hogy a ki­végzettekkel együtt semmit ki ne vigyenek; a holttesteket gondo­san megvizsgálták s ami ezüst, arany vagy egyéb érték volt náluk, elvitték a királynak. A zaklatások nem akartak véget érni, egy­részt mert a király rendkívül kapzsi volt és pénzre volt szüksége, másrészt mert a föld ebben az évben megműveletlenül maradt,

mivel Sabbat-év volt, amelyben nem szabad a földet megművel­nünk. Antoniusnak eredetileg az volt a szándéka, hogy a fogoly Antigonost bilincsekbe verve életben tartja diadalmenetéig. Mikor azonban értesült, hogy a nép lázadásra hajlamos és Herodes iránti gyűlöletből Antigonoshoz húz, elhatározta, hogy Antiochiá- ban lefejezteti, mert semmi más eszköze nem volt a zsidók meg­nyugtatására. Ezt a kappadokiai Strabon is bizonyítja, ezekkel a szavakkal: „Antonius a zsidó Antigonost elhozatta Antiochiába és lefejeztette; ű volt az első római, aki királyt lefejeztetett, mert semmi más eszköze nem volt arra, hogy észretérítse a zsidókat, hogy Antigonos helyett Herodest ismerjék el királynak; még kínzással sem lehetett rávenni őket, hogy királynak^ nevezzék: annyira tisztelték előbbi királyukat. Ezért úgy gondolta, hogy a szégyen­letes kivégzéssel elhomályosítja Antigonos emlékét és csökkent­heti a zsidók gyűlöletét Heródes iránt.“ Ennyit mond Strabon.

2.   FEJEZET

Hyrcanus, akit a parthusok szabadon bocsátottak, visszatér Hero-
deshez. Alexandra erőfeszítései fia érdekében

Mihelyt Hyrcanus főpap, aki a parthusoknál élt mint fogoly, értesült róla, hogy Herodes lett a király, fölkereste őt, miután kiszabadult fogságából, még pedig a következőképpen. Midőn Bar- zapharnes és Pacorus, a parthusok hadvezérei elfogták Hyrcanust, aki előbb főpap volt és azután király lett, továbbá Fázaelt, Heró­des testvérét, elvitték őket Parthiába. Fázael nem tudta elviselni, hogy életét gyalázatos módon bilincsekben töltse és inkább válasz­totta a hősies halált, mint ezt az életet: öngyilkos lett, mint az imént mondtam.

Miután Hyrcanusszal megérkeztek a parthusok országába, a parthus király., Phraates, aki hallott előkelő származásáról, eleinte igen szelíden bánt vele; levétette bilincseit s megengedte neki, hogy Babylonban lakjék, ahol már amúgy is sok zsidó lakott. Ezek úgy tisztelték Hyrcanust, mint főpapjukat és királyukat, mint a többi zsidók is egészen az Eufrátig és ez kedvére volt neki. Midőn Heródes trónfoglalásáról értesült, új reménység támadt benne, először azért, mert Herodes iránt már kezdettől fogva barátságosan viselkedett, másodszor pedig mert úgy hitte, hogy emlékszik még arra a jótettére, amellyel megmentette a halálos veszedelemből, mikor a törvényszék előtt állt főbenjáró

bűn terhe alatt. Erről gyakran beszélt a zsidókkal is, akik meg­látogatták; ezek azonban visszatartották és azt tanácsolták neki, hogy maradjon ott és bizonykodtak, hogy mindnyájan nagyon tisztelik és megadnak neki minden hódolatot, ami királyi és fő­papi méltóságánál fogva megilleti. De még súlyosabban esik latba az a körülmény, hogy Jeruzsálemben bizonyára nem élvezhetné ezeket a kitüntetéseket, mivel Antigonos parancsára megcsonkí­tották; a királyok sem szoktak mindig emlékezni azokra a jó­téteményekre, amelyekben uralkodásuk előtt részesültek, mert a szerencse gyakran megváltoztatja gondolkozásmódjukat.

És ámbár így ostromolták, még pedig a saját érdekében, Hyrcanus mégis nagyon szeretett volna elköltözni tőlük, különö­sen mivel Herodes írt neki: kérje meg Phraatest és az ott lakó zsidókat, ne vegyék tőle rossz néven, hogy megosztja Herodessel az uralmat. MorSt van itt az ideje, hogy meghálálja élete megmen­tését és Hyrcanusnak is ez a legjobb alkalom, hogy elfogadja háláját. Ezzel a Hyrcanusnak szóló levéllel egyidejűleg rengeteg ajándékkal elküldte Saramallast követségbe Phraateshez és barát­ságosan megkérte, ne akadályozza meg őt abban, hogy az ilyen érdemes férfiú iránt lerója háláját. De nem ez volt az igazi oka kérésének, inkább attól tartott, hogy forradalom támadhat, mivel ő nem a maga érdeméért jutott trónra és ezért igyekezett Hyrca- nust hatalmába keríteni vagy pedig egészen eltávolítani az útból, mint ahogy később meg is tette.

Tehát a parthus király elbocsátotta Hyrcanust, aki tele volt bizakodással; a zsidók bőven ellátták pénzzel és ő Jeruzsálembe ment. Herödes nagy tisztelettel fogadta, gyűléseken és lakomákon neki adta a főhelyet, atyjának nevezte és ezzel úgy félrevezette, hogy még a legcsekélyebb gyanú sem merült föl ellene, mintha alattomosan viselkednék. Herodes még sok mindent megtett, hogy uralmát megszilárdítsa, azonban ezzel családjában nyug­talanságot keltett. Nehogy például valamelyik előkelő ember el­nyerje a főpapi méltóságot, Babylonból meghívott bizonyos Ananel nevű papot és kinevezte a főpapi méltóságra.

Azonban ezt a szégyent nem tudta elviselni Alexandra, Hyr­canus leánya és Aristobulos király fiának, Alexandernek felesége, akinek ettől két gyermeke született, tudniillik egy gyönyörű fiú, akinek Aristobulos volt a neve és egy ugyancsak gyönyörű leány, Mariamme, Heródes menyasszonya. Rendkívül fölizgatta és el­keserítette á fián esett gyalázat, hogy egy betolakodó kapta meg a főpapi méltóságot, tehát levelet írt Kleopátrának és elküldte

egy zenészével s megkérte, járjon közbe Antoniusnál, hogy el­ismerje fia főpapi méltóságát.

Amíg Antonius késlekedett a kérés teljesítésével, barátja, Dellius valami ügyben Júdeába érkezett. Midőn megpillantotta Aristobulost, elámult az ifjú szépségén és karcsú termetén, hason­lóképpen Mariamme a király menyasszonya szépségén és hízel­kedve meg is mondta Alexandrának, mily szépek a gyermekei. Ez aztán beszélgetés közben azt javasolta neki, hogy festesse le őket s küldje el a képüket Antoniusnak, aki bizonyára semmit sem tagad meg tőle, ha ezeket meglátja. Alexander megfogadta a tanácsot és elküldte Antoniusnak a képeket. Dellius még írt is barátjának és némi túlzással azt állította, hogy ezek a gyermekek véleménye szerint nem is embertől, hanem istentől származnak: ezzel pedig Antonius érzéki vágyait akarta felkorbácsolni. Ez ugyan visszariadt attól, hogy Mariammet elhozassa, mert már Herodes menyasszonya volt és egyébként sem akarta Kleopátra féltékenységét felkorbácsolni; de válaszában kérte, hogy küldjék el hozzá az ifjút s hogy a tisztesség látszatát megóvja, hozzátette: ha ugyan nem ütközik nehézségekbe. Midőn Herodes erről érte­sült, veszedelmesnek tartotta a tizenhatéves, ifjúsága virágában lévő, gyönyörű Aristobulost, aki még hozzá igen előkelő család­ból is származott, elküldeni Antoniushoz, ahhoz az emberhez, aki akkor a leghatalmasabb római volt és akiről fel lehetett tételezni, hogy nem riadna vissza feláldozni az ifjút érzéki vágyainak; mert mindenben kénye-kedve szerint cselekedett. Herodes tehát azt válaszolta, hogy ha az ifjú kiteszi lábát az országból, azonnal kitör a háború és a lázadás, mert a zsidók csak úgy lesik az alkalmat a lázadásra és felfordulásra, más király érdekében.

Miután Antonius előtt így mentegette magát, elhatározta, hogy az ifjút és Alexandrát illő módon kegyeiben részesíti; fele­sége Mariamme is szüntelenül ostromolta, hogy szerezze meg testvérének a főpapi méltóságot, de a maga érdekének is tartotta, mert Aristobulos, ha elnyeri ezt a méltóságot, nem távozhatik az országból. Tehát összehívta barátait és nagyon panaszkodott Alexandrára; előadta nekik, hogy az asszony az uralomra tör és Kleopátra révén akarja elérni, hogy öt letaszítsák trónjáról és Antonius az ifjút nevezze ki királynak. Ez a törekvése azonban méltánytalan, mert nem csupán leányát fosztja meg mostani tisz­teletreméltó rangjától, hanem nyugtalanságokba dönti az orszá­got, amelyet annyi fáradsággal és oly súlyos veszélyek árán szer­zett meg. És ámbár nem felejtette el, hogy az asszony részéről mennyi méltánytalanság érte, mégis méltányosságot akar gyako-

rolni és szívesen ráruházza fiára a főpapi méltóságot, amelyet előbb Ananelnek adományozott, mert Aristobulos még túlságosan fiatal volt. Mivel a király ezt nemcsak úgy találomra, hanem ravasz megfontolás után mondta, hogy jelenlévő főembereit és a nőket félrevezesse, Alexandra egyrészt örült a váratlan megtisztel­tetésnek, másrészt igen felindult, mert félt, hogy gyanút kelthet; sírva fakadt és azt mondta: valóban minden erejét megfeszítette, hogy Aristobulost a főpapi méltóságra segítse, mert szégyennek tartja, hogy nem ő a főpap; azonban a királyi méltóságra egy­általában nem gondolt; nem is fogadná el, ha felajánlanák neki, mert neki már az is nagy megtiszteltetés, hogy Herodes uralko­dik; ez kellőképpen biztosítja családjának a biztonságát is, mivel Herodes mindenki másnál alkalmasabb az uralkodásra; most azonban hálára kötelezi az a megtiszteltetés, amelyben¹ fiát része­sítette s ezért ezentúl mindenben engedelmeskedik a királynak; egyúttal bocsánatot kér tőle, hogy pusztán azért, mert rokonság­ban van vele és mert túlságosan elbizakodott, esetleg szenvedélye­sen és meggondolatlanul cselekedett. Miután ezt megtárgyalták, ott tüstént kezet nyújtottak egymásnak s úgy lászott, hogy ezzel minden gyanakvást eloszlattak.

3.    FEJEZET

Herodes meggyilkoltatja Aristobulost és ezért Antonius felelős­ségre vonja. József és Mariamme

Herodes azonnal letette Ananelt a főpapi méltóságról; mint már fentebb mondtam, nem judeai volt, hanem az Eufráton túl lakó zsidók közül származott. Valamikor tízezerszámra hurcolták el népünket Babylonba és ezektől, még pedig főpapi nemzetségből származott Ananel, aki már régóta baráti érzelmekkel viseltetett Herodes iránt. Midőn Herodes uralomra jutott, ráruházta ezt a méltóságot, most pedig törvénytelen módon elvette tőle, csak azért, hogy egy családi viszályt megszüntessen. Mert aki egyszer elnyerte ezt a méltóságot, azt többé nem lehetett megfosztani tőle. Antiochos Epiphanes volt az első, aki ezt a törvényt megszegte, mikor Józsuát megfosztotta méltóságától és testvérét Óniást ne­vezte ki főpappá. A második Aristobulos volt, aki testvérét Hyr- canust tette le erről a méltóságról; harmadiknak most Herodes csatlakozott hozzájuk, aki az ifjú Aristobulost nevezte ki főpappá.

Herodes azt hitte, hogy ily módon a családi viszályt meg-

szüntette. Azonban, bár kibékült Alexandrával, nem tudta ki­irtani magából ellene érzett gyanúját, ámbár helyes lett volna, hanem régebbi ellenségeskedése miatt most is úgy érezte: joggal tarthat tőle, hogy az asszony valamikor lázadást szít ellene. Te­hát úgy rendelkezett, hogy tartózkodjék a királyi palotában és nem engedte meg, hogy bármit is a maga kedve szerint tegyen; sőt oly gondosan őriztette, hogy napi ügyein kívül semmit sem tehetett, amiről a királynak ne lett volna tudomása. Ez lassan- lassan olyan elkeseredést keltett Alexandrában, amely nem­sokára gyűlöletté fajult. Mert teli volt asszonyi gőggél és sehogy- sem bírta elviselni ezt a rásúlyosodó gyanakvó őrizetet és inkább elviselt volna minden elképzelhetőt, mintsem hogy megfosszák szabadságától és a tisztelet leple alatt kénytelen legyen szolga­ságban és rettegésben tölteni életét. Tehát üzent Kleopátrának, elpanaszolta keserves helyzetét, és kérte, hogy tőle telhétőleg se­gítsen rajta. Kleopátra azt tanácsolta neki, hogy fiával együtt titokban meneküljön hozzá Egyiptomba; Alexandrának kedvére volt ez a tanács és ezt a ravasz tervet eszelte ki: két koporsót ké­szíttetett, egyikbe magát, másikba fiát záratta be, beavatta a titokba szolgáit is meghagyta nekik, hogy az éjszaka folyamán vi­gyék ki őket. Ügy tervezte, hogy azonnal kimegy a tengerpartra, ahol már várja a hajó, amely Egyiptomba viszi. Azonban szolgája Aisopos, aki találkozott úrnője egyik barátjával, Sabbionnal, kö­zölte vele a tervet, abban a hiszemben, hogy ez is a beavatottak közé tartozik, akik Antipatrost megmérgezték; ez tehát abban a reményben, hogy ha Herodesnelk elárulja Alexandra szándékát, az visszafogadja kegyeibe, elárulta a királynak a tervezett szö­kést. Herodes mind a kettőt békén hagyta, mindaddig, míg való­ban meg nem valósították tervüket és csak akkor fogatta el őket, mikor már éppen eT akartak indulni. Ámbár szívesen elbánt volna Alexandrával, mégis megbocsátotta ezt a bűnét, mert attól tartott, hogy Kleopátra, aki amúgy is rossz szemmel nézte őt, még jobban meggyűlöli, ha Alexandra panaszt emel ellene. Ügy tett tehát, mintha nagylelkűségből és jóindulatból bocsátana meg neki, azonban feltette magában, hogy a fiatalembert mindenkép­pen elteszi láb alól; de hogy bűne ne legyen olyan feltűnő, úgy határozott, hogy ezt a tervét nem, gyorsan és nem közvetlenül a most lezajlott esemény után hajtja végre.

Közben elérkezett a sátoros ünnep, amelyet nálunk nagy ünnepélyességgel ülnek meg. Herodes megvárta, míg az ünnep elmúlik és közben a néppel együtt maga is résztvett az öröm­ujjongásban; azonban ez alkalommal gyűlölködése még külö-

nősebben ösztökélte a tervezett merénylet végrehajtására. Mert miután az ifjú Aristobulos, aki akkor 17 éves volt, az oltárhoz lépett, hogy a törvény előírása szerint áldozatot mutasson be és főpapi öltözetében a szabályok szerint végezte a vallási szertartá­sokat és korához képest magas termetén és szépségén és legin­kább súdár alakján meglátszott előkelő származása, a nép gyö­nyörrel legeltette rajta szemét és visszaemlékezett nagyatyjának, Aristobulosnak nagyszerű tetteire és egészen átadta magát érzel­meinek, ujjongó örömmel köszöntötte, áldást mondott rá és ál­talában olyan lelkesedésről tett bizonyságot, hogy tanácsosabb iett volna kevésbbé tüntető módon kifejeznie háláját a régebben élvezett jótéteményekért, tekintettel Herodesre. Mert éppen az ilyen események miatt határozta el Herodes, hogy az ifjú ellen tervezett merényletet hamarosan végrehajtja. Mikor tehát az ün­nep után Alexandra meghívására Jerichóban lakomáztak, az ifjút elhalmozta kedveskedéseivel, bőséges ivásra noszogatta és hogy kedvében járjon, hajlandó volt tréfálkozni és fiatalos játék­ban szórakozni vele. Mivel azonban odabent igen nagy volt a hő­ség, fölszedelődzködtek, gyorsan kimentek, sétáltak egyet s oda­értek a palota körül sorakozó hatalmas fürdőmedencékhez, ame­lyek enyhítették a déli forróságot. Először nézték a háziakat és barátaikat, akik a vízben úszkáltak s midőn Herodes biztatására az ifjú is hozzájuk csatlakozott, bizalmas emberei, ■— akiket előre kioktatott, — alighogy sötétedni kezdett, úszás közben mint­egy tréfából víz alá nyomták s addig nem engedték el, amíg meg nem fulladt. így pusztult el Aristobulos alig tizennyolc éves ko­rában, — miután egy esztendeig töltötte be a főpapi méltóságot, amely most megint visszaszáll! Ananelre.

Midőn az asszonyok hírét vették a szerencsétlenségnek, örömük gyászra változott s halottjukat csillapíthatatlanul sirat­ták. Midőn a hír elterjedt a városban, kimondhatatlan fájdalom fogta el az embereket, minden házban úgy gyászoltak a szeren­csétlenség miatt, mintha velük magukkal' történt volna meg. De a legszörnyűbb fájdalmat Alexandra érezte, és ez még fokozódott, mikor megtudta, hogyan is történt az eset. Azonban mindent né­mán kellett elviselnie, mert attól tarthatott, hogy még nagyobb szerencsétlenség éri. Gyakran elfogta a kísértés, hogy kioltsa tu­lajdon életét, de mindig visszariasztotta az a gondolat, hogy ha életben marad, valamivel ö is hozzájárulhat ahhoz, hogy bosz- szút álljanak orozva meggyilkolt fiáért. Ügy tett tehát, mintha nem tudná, hogy fiát előre megfontolt szándékkal ölték meg és úgy gondolta, hogy ily módon annál hamarább lesz majd al-

41 Flavius Josephus: A zsidók története                                                                                               641

kalma a bosszú végrehajtására, hiszen ezzel a viselkedésével semmi gyanút sem kelthetett. Maga Herodes mindenütt igyeke­zett azt a látszatot kelteni, mintha egyáltalában nem ő volna az oka az ifjú halálának: nemcsak hogy részt vett a gyászban, ha­nem úgy hulltak a könnyei, mintha valóban szívből gyászolná az ifjút. Hiszen lehetséges lett volna, hogy mikor elnézte az ifjúi szépségében meggyilkolt fiatalembert, őszinte fájdalom fogja el, ha nem l'ett volna egészen nyilvánvaló, hogy az ifjú halálát a maga biztonsága érdekében tartotta szükségesnek. Kétségtelen téhát, hogy ezzel a viselkedésével csak a gyanút akarta magáról elterelni. Különösen túlzó pompával rendezte meg a végtisztessé­get, amennyiben úgy rendelkezett, hogy rengeteg drága fűszert használjanak fel és sok kincset temessenek vele a sírba. Ezzel sikerült is legalább az asszonyok gyászát és fájdaltaát enyhítenie és némi vigaszt nyújtani nekik.

Azonban az ilyesmikkel Alexandrát nem sikerült megnyug­tatnia, mert fájdalma napról-napra fokozódott, valahányszor roppant szerencsétlensége eszébe jutott; elkeseredése lassankint annyira erőt vett rajta, hogy levélben értesítette Kleopátrát Hero­des merényletéről és fia meggyilkolásáról. Mivel pedig ennek már régi kívánsága volt, hogy segítsen Alexandra bajain és most őszintén sajnálta sorsát, ügyét magáévá tette és szakadatlanul ostromolta Antoniust, hogy álljon bosszút az ifjú meggyilkolá­sáért; tűrhetetlen, hogy Herodes ilyen gaztetteket követhessen el az igazi királyi család elten, holott csak Antonius révén jutott az ország kormányára, ami tulajdonképpen meg sem illetné. Anto- niüst sikerült is megnyernie magának s midőn Laodikeába érke­zett, magához hívatta Herodest: igazolja magát a váddal szem­ben, hogy Aristobulost orozva meggyilkoltatta. Herodes féltette az életét, mert Kleopátra haragjában szüntelenül élltene izgatta Antoniust, jónak látta engedelmeskedni a felszólításnak, mivel másít nem tehetett. Tehát az ország kormányzását sógorára, Jó­zsefre bízta és titokban megparancsolta, hogy ha neki bármi baja esik Antonius részéről, azonnal ölesse meg Mariammét: mert annyira szereti őt, hogy gyalázatnak tartaná, ha halála után más valaki élvezhetné szépségét. Arra is utalt, hogy Antonius, aki már hallott Mariamme szépségéről, nagyon megkívánta az asszonyt. Herodes, miután kiadta ezeket a rendelkezéseket, kétség és re­mény között elutazott Antoniushoz.

József, amíg az országos ügyekben a királyt helyettesítette, gyakran folytatott megbeszéléseket Mariamméval, egyrészt azért, mert az ügyek elintézésében szüksége volt rá, másrészt azért,

hogy a királynénak megadja az illő tiszteletet és ilyenkor több­ször is szóbahozta Herodest és iránta érzett nagy szerelmét. Mi­dőn ai nők, és különösen Alexandra, asszonyok módjára mosoly- lyal fogadták hízelkedéseit, József egyre jobban igyekezett meg­értetni velük a király szerelmes hajlandóságát és annyira elra­gadtatta magát, hogy elárulta a neki adott titkos parancsot, hogy ezzel is bizonyítsa, mennyire nem tud élni Herodes Mariamme nélkül és hogy még a halálban sem akar elválni tőle. így beszélt József. Az asszonyok azonban ebből nem Herodes lángoló sze­relmére következtettek, ami könnyen érthető, hanem kegyetlen természetére, amelynek parancsára a maga halála után is zsar­noki szívtelenséggel tör az ő életükre, tehát jövendő sorsuk felől sötét gondok aggasztották őket.

Eközben Herodes ellenségei Jeruzsálem városában azt a hírt terjesztették, hogy a királyt Antonius kínpadra vonatta és halál­lal büntette. Ez a hír mélyen megdöbbentette az egész királyi ud­vart, ami természetes is, de leginkább az asszonyokat. Alexandra most igyekezett Józsefet rávenni, hogy velük együtt meneküljön a királyi palotából és helyezkedjék a római légió védelme alá, amely akkor a város közelében táborozott, Julius parancsnoksága alatt. Mert ha a palotában lázadás tör ki, ott, mint mondották, tekintettel a rómaiak ismeretes jóindulatára, teljes biztonságban lesznek s emellett még abban is reménykedik, hogy ha Antonius meglátja Mariammét, akkor az ő jóvoltából¹ nem csupán ura­lomra jutnak, hanem, minden egyebet megnyerhetnek, ami ki­rályi ősök sarjadékait megilleti.

Miközben még ezekről beszélgettek, megérkezett Herodes ki­merítő levele, amelyből minden szóbeszéd és hírlelés ellenkező­jéről értesültek. Mert mihelyt Herodes megérkezett Antoniushoz, jóindulatra hangolta őt a Jeruzsálemből hozott ajándékokkal és beszélgetésük folyamán annyira lecsillapította haragját, hogy jó­indulatával szemben most már hatástalanok maradtak Kleopátra szavai. Tudniillik Antonius azt mondta: nem illik egy királyt felelősségre vonni azért, amit uralkodása alatt cselekszik; mert ha ez lehetséges volna, ő maga sem szeretne király lenni. Akinek királyi méltósága és hatalma van, annak joga van tetszése szerint élni is azzal. Kleopátrának pedig értésére adta: nem illik bele­avatkoznia a királyok ügyeibe. Herodes levelében mindezt meg­írta, továbbá azokat a megtiszteltetéseket is, amelyekben Anto­nius naponta részesítette a kihallgatásokon is és az étkezéseken is és hogy mindebben bőven van része, hiába acsarkodik ellene Kleopátra, aki szemet vetett az ő országára és minden elképzel-

hető módon igyekszik őt eltenni láb alól. Mivel Antonius ilyen jóindulatú iránta, a jövőben sem kell tartania semmi rossztól; hamarosan hazatér és Antonius jóindulata segítségével uralmát még jobban megszilárdítja. Kleopátra pedig most már semmit sem remélhet, mert Antonius, hogy kielégítse követeléseit, oda­ajándékozta neki Coelesyriát és ezzel lecsillapította duzzogását és azt is elérte, hogy már lemondott Judeára támasztott igényeiről.

Miután minderről értesültek a levélből,- természetesen fölös­leges volt azzal a gondolattal foglalkozni, hogy a rómaiak vé­delme alá helyezik magukat. Herodes azonban mégis tudomást szerzett róla. Mert midőn Antonius a parthusok ellen indult, a király visszatért Júdeába és ekkor testvére Salome és anyja el­árulta neki a tervet és ezenfelül Salome még megvádolta férjét Józsefet azzal is, hogy tiltott viszonyt folytatott Mariamméval. Ezt azért tette, mert már régóta gyűlölte Mariammét, még pedig azért, mert ez a köztük támadt civakodások alkalmával gyakran szemére lobbantotta neki és testvéreinek alacsony származásu­kat. Herodes azonban, aki szenvedélyesen szerette Mariammét, felháborodott a hír hallatára és alig tudott uralkodni dühén. S nehogy szenvedélyében valami elhamarkodott cselekedetre ra­gadtassa magát, amit később meg kellene bánnia, erőt vett ma­gán és Mariammét négyszemközt vonta felelősségre Józseffel folytatott beszélgetései felől. Mivel pedig az asszony esküvel erő­sítette ártatlanságát és mindent felhozott a maga igazolására, amit csak ártatlanok felhozhatnak, lassankint meggyőzte a ki­rályt a rágalom alaptalanságáról. Most tehát csillapult haragja s mivel fölülkerekedett felesége iránt érzett szerelme, végül már bocsánatot is kért tőle, hogy ily könnyelműen hitelt adott a rága­lomnak, megköszönte neki erkölcsös viselkedését s bizonyságot tett mélységes szerelméről. És mint ilyen alkalmakkor legtöbb­ször történni szokott, végül mindketten sírva fakadtak és szívből megölelték egymást. Mivel a király újra meg újra biztosította őt határtalan szerelméről és igyekezett viszontszerelmet ébreszteni benne, Mariamme ezt felelte neki: „Egyáltalán nem valami nagy szerelem bizonyítéka az a parancsod, hogy ártatlanságom ellenére öljenek meg abban a pillanatban, mihelyt Antonius részéről va­lami bajod esik.“ Ezek a szavak fájtak a királynak, kibontako­zott karjaiból, haját tépte és hangosán felkiáltott: íme, itt a vilá­gos bizonyíték, hogy tiltott viszonyt folytatott Józseffel. Mert ez semmiesetre sem árulta volna el neki titkos megbízatását, ha nem lettek volna igen bizalmas lábon egymással. A király majd­nem megölte feleségét, de haragjának ezt a kitörését mégis meg-

gátolta nagy szerelme, ámbár csak alig-alig bírt uralkodni ma­gán. Józsefet pedig kihallgatás nélkül kivégeztette és Alexandrát, aki mindennek az oka volt, börtönbe vettette.

4. FEJEZET

Kleopátra, miután Antonius neki ajándékozta Judea egy részét és Arábiát, ellátogat Júdeába. Herodes dúsan megajándékozza és hazakíséri Egyiptomba

Eközben Syriában meginti nyugtalanság tört ki, mert Kleo­pátra szakadatlanul háborúra ösztökélte Antoniust valamennyi szomszédja ellen. Igyekezett rábeszélni arra, hogy valamennyi­nek az uralkodóit kergesse el és az uralmat adja át neki, és mi­vel Antonius nagyon szerette őt, rendkívüli befolyással volt rá. Nagyravágyó asszony volt, semmiféle igazságtalanságtól nem riadt vissza, ha azt céljai érdekében felhasználhatta. így például tizenötéves öccsét, akiről tudta, hogy utódja lesz a trónon, meg- mérgeztette és húgát Arsinoet, midőn Ephesosban az Artemis- templomba menekült, Antonius segítségével megölette. Ahol bár­mi csekély reménye lehetett arra, hogy pénzt szerezhet, nem kí­mélt sem templomot, sem sírt; nem volt olyan szent hely, hogy erőszakkal meg ne fosztotta volna kincseitől és nem volt olyan közömbös hely sem, hogy be ne ment volna, ha azt remélhette, hogy telhetetlen kapzsiságát ott kielégítheti. Szóval ennek a tel­hetetlen és érzéki nőnek semmi sem volt elég és minden hiányzott neki, ha nem kaphatta meg, amit kívánt. Ezért szüntelenül zaklatta Antoniust, hogy másoktól vegye el a birtokokat és ajándékozza neki. Midőn most Syriában találkozott vele, ezt az országot is szerette volna hatalmába keríteni. Ezzel a szándékkal megölette Lysaniast, Ptolemaeus fiát, azzal az ürüggyel, hogy fel akarta lázítani a parthusokat és azt követelte Antoniustól, hogy Arábiát és Judeát vegye el királyaiktól és adja neki. Ez az asszony any- nyira behálózta Antoniust, hogy nemcsak a legbizalmasabb vi­szonyban volt vele, hanem mintha csak megbabonázta volna, kötelességének érezte, hogy minden szeszélyét teljesítse. Azonban mégiscsak visszariadt attól, hogy nyilvánvaló igazságtalanságo­kat kövessen el; mégsem, akart mindenben engedni neki és ezzel túlságosan nagy megbotránkoztatást kelteni. Hogy tehát ne uta­sítsa el kereken a kérését, másrészt pedig hogy minden követe­lésének a teljesítésével ne tűnjék fel igazságtalannak ország-világ

előtt, mindegyik királytól csak országának egy részét vette el és ezt ajándékozta Kleopátrának. Neki adta azokat a városokat is, amelyek az Eleutheros folyó és Egyiptom közé esnek, Tyrus és Sidon kivételével, mert tudta, hogy ezek ősidőktől fogva szaba­dok voltak, ámbár a királynő folyton zaklatta, hogy ezeket is ajándékozza neki.              /

Miután Kleopátra ennyit elért, és Antoniust armeniai had­járatán egészen az Eufrátig elkísérte, visszafordult, Apameába és Damaskusba ment és onnan Júdeába indult. Itt találkozott vele Herodes és bérbevette tőle Arábiának azt a részét, amelyet ajándékba kapott, továbbá Jericho területének jövedelmeit. Tudniillik, ennek a vidékén terem a balzsamcserje, az ország legértékesebb növénye, amely máshol sehol sem tenyészik; to­vábbá sok és pompás datolyapálma. Mivel Kleopátra itt hosszabb ideig tartózkodott és Herodessel sűrűn érintkezett, megpróbálta a királyt is bizalmasabb viszonyra csábítani, mert természeténél fogva nyíltan hajhászta az érzéki élvezeteket; akár azért tette ezt, mert csakugyan beleszeretett, akár pedig azért, — és ez a való­színűbb, — mert olyasmit forgatott a fejébeti, hogy ha sikerül házasságtörésre csábítania, újabb oka lesz bizonyos ármányko­dásokra. Szóval úgy tetette magát, mintha halálosan szerelmes volna bele. Herodesnek azonban már régen ellenszenves volt a királynő; tudta, hogy mindenkit üldöz szerelmével és hitte, hogy ha féktelen szenvedélyében megtántorodik, akkor joggal meg- útálja őt; ha pedig mindezt alattomos szándékkal tette, akkor meg kell előznie őt és megbüntetni; tehát csábításait visszauta­sította, azután tanácsot tartott főembereivel, vájjon ne ölesse-e meg a királynőt, minthogy erre most alkalom kínálkozik? Ezzel sok embert megmentene a kellemetlenségektől, akiknek eddig terhűkre volt s akiknek ezután terhűkre Lehet és ez Antoniusnak is hasznára volna, mert hiszen hozzá sem maradna hű a király­nő, ha egyszer Antonius abba a helyzetbe kerülne, hogy rászo­rulna. Azonban főemberei lebeszélték erről a szándékáról és megmagyarázták neki mindenekelőtt, hogy nem való ilyen két­ségtelen veszélynek kitennie magát, mivel most fontosabb dolgai vannak; ezért kérték és könyörögtek neki, ne cselekedjék elha­markodottan. Mert bizonyos, hogy Antonius ezt a tettet nem hagyná megtorlatlanul, még akkor sem, ha meggyőződése, hogy neki is haszna lehetne belőle. Sőt Kleopátra iránt érzett szerelme csak még jobban fellángolna, valahányszor eszébe jutna, hogy csellel és erőszakkal ragadták el tőle. Herodes sem tudná elfo­gadhatón igazolni magát, azért, hogy merényletet követett el

korának legtekintélyesebb és leghatalmasabb asszonya ellen. A merénylet haszna, ha ilyesmiről egyáltalán beszélni lehet, egé­szen jelentéktelen volna, mivel nagy vakmerőség kellene hozzá és tulajdonképpen Antonius szerelmének kihívását jelentené. Eb­ből nyilvánvaló, hogy Herodes nagy és beláthatatlan szerencsét­lenségbe döntené királyságát és nemzetségét; másrészt könnyű szerrel megteheti, hogy kitérjen a bűn elől, amelyre az asszony csábítja és tisztességgel kimeneküljön a csávából. Ezekkel a riasztó szavaikkal és utalásukkal a fenyegető veszélyre sikerült is lebeszélni őt szándékáról. Ezután Herodes ajándékokkal hal­mozta el Kleopátrát és elkísérte Egyiptomba.

Miután Antonius leigázta Armeniát, Artabazest, Tigranes fiát, fiaival és satrapáival együtt foglyokként Egyiptomba küldte és a zsákmányolt királyi kincsekkel együtt Kleopátrának ajándé­kozta. Armenia trónját Artaxias, Artabazes legidősebb fia fog­lalta el, aki akkor elmenekült. Később azonban elűzte őt Arche- laos és Nero császár, akik öccsét, Tigranest ültették a trónra. De ezekről később beszélek.

Az adókat az ajándékba adott országrészekkel együtt ugyan­csak Kleopátrának juttatta Antonius; Herodes ezeket mindig pontosan fizette, mert nem tartotta volna helyesnek Kleopátrá­nak okot adni az elégedetlenkedésre. Az arab király, akitől Hero­des hajtotta be az adót, egy ideig fizette ugyan az évi kétszáz talentumot, később azonban késedelmeskedett, és ha sok unszo­lásra végre megfizette a járandóságok egy részét, ezt mindig csak úgy tette meg, hogy egyúttal ki is bújt minden büntetés alól.

5. FEJEZET

Herodes háborúja az arabok ellen. A nagy földrengés. Herodes
beszéde katonáihoz

Mivel az arab király ilyen megbízhatatlannak bizonyult és végül kötelezettségének már egyáltalán nem tett eleget, Herodes fegyverrel akarta rákényszeríteni, azonban az időközben kitört római polgárháború ebben megakadályozta. Ebben az idő­ben küszöbön állt az actiumi ütközet, amely a száznyolcvan­hetedik Olympias idejére esett és amelyben Antoniusnak és Octavianusnak meg kellett küzdenie a világuralomért. Herodes országa ebben az időben már régen kitűnően meg volt művelve és ő a jövedelmekből hatalmas¹ vagyont halmozott fel, tehát had-

sereget toborzott, pompásan fölszerelte és ezzel segítségére akart menni Antoniusnak. Azonban Antonius , megértette vele, hogy nincs szüksége segítségére; inkább megbízta azzal, hogy az arab király ellen indítson hadat, akinek a hűtlenségéről Herodes és Kleopátra révén értesült. Kleopátra tudniillik nagyon szerette volna, ha ez a kettő háborúba keveredik egymással, mert ebből csak ő remélhetett hasznot. Herodes tehát, mikor megkapta Antonius megbízását, visszafordult és felkészült, hogy betörjön Arábiába. Azután gyalogsággal és lovassággal felvonult, Diospo- lisba érkezett s ott szembeszálltak vele az arabok, mert azok is résen voltaik s felkészültek a háborúra. Véres csatát, vívtak és a zsidók győztek. Azonban az arabok nemsokára ismét nagy had­sereget gyűjtöttek a coelesyriai Kana falu mellett. Erre a hírre Herodes haderejének javarészét az arabok ellen vetette és amint Kanához közeledett, elhatározta, hogy tábort üt és sánccal erősíti meg, hogy alkalmas időben csatára állhasson. De miközben ehhez készülődött, a zsidó katonák hangosan kiáltozni kezdtek, hogy vezesse őket rögtön az arabok ellen; mert egyszerre csak heves harci vágy szállta meg őket, mivel úgy érezték, hogy pompásan föl vannak szerelve és különösen azok a katonák kívánták a csatát, akik az előbbi ütközetben is résztvettek. Mivel hadserege ilyen nagy lelkesedést és harci' vágyat tanúsított, a király elha­tározta, hogy ezt a készséget javára fordítja, tehát beszédet inté­zett katonáihoz, hogy nem akar útjába állni vitézségüknek, és maga vonult elsőnek a csatába, csapatai pedig teljes rendben kö­vették. Ekkor az arabokat hirtelen rémület fogta el, úgy hogy csak rövid ideig tudtak ellenállni és hamarosan megfutamodtak. Mind egy szálig ott pusztultak volna, ha egy bizonyos Athénion nem húzta volna keresztül a zsidók és Herodes számításait. Ez az Athénion Kleopátra nevében a neki ajándékozott arab terület főparancsnoka volt és mivel rossz viszonyban volt Herodessel, nem akarta készületlenül megvárni a háború végét, hanem elha­tározta, hogy ha az arabok maradnak fölül, akkor nyugton ma­rad, ha ellenben azi arabok húzzák a rövidebbet, — ami valóban megtörtént, — akkor megtámadja a zsidókat. Tehát hadseregé­vel megtámadta a zsidókat, akik a harcban már kifáradtak és azt hitték, hogy övék a győzelem, és súlyos csapást mért rájuk. Mivel a zsidók ereje az ellenség elleni harcban kimerült, ők pedig csak lagymatagon aknázták ki győzelmüket, a pihent támadók könv- nyen visszaszorították őket, úgy hogy súlyos veszteségeket szen­vedtek a lovasság számára alkalmatlan sziklás területen, amely­hez ellenfeleik hozzászoktak. Mikor az arabok látták, mily két-

ségbeesett helyzetbe ikerültek ellenfeleik, újra fellángolt bátor­ságuk és újra támadásra indultak, a zsidókat tönkreverték és megszalasztották és rengeteget megöltek közülük. így a zsidók javarésze elesett és csak kevesen tudtak visszamenekülni a tá­borba. Herodes ugyan igyekezett villámgyorsan segítséget hozni, mikor látta katonái szorongatott helyzetét, de akármennyire sie­tett, a segítség már elkésett, mert az arabok már a zsidó tábort is elfoglalták. Ök is nagyon büszkék voltak váratlanul kivívott győzelmükre és az ellenséges harsereg teljes megsemmisítésére. Ekkor Herodes portyázásokra adta magát, a hegyekben ütött tábort és folytonos kitörésekkel nyugtalanította az arabokat, azon­ban óvakodott nyílt csatára kiállni. Ezzel a módszerrel sok kárt tett ellenségeiben és igyekezett lehetőleg jóvátenni az elszenvedett vereséget.

Az actiumi csata idején, amelyet Herodes uralkodásának hetedik évében vívott meg Octavianus és Antonius, Judeát olyan földrengés pusztította el, amilyent még sohasem éltek meg; az országban rengeteg állat elpusztult és az összeomlott házak romja alatt mintegy háromezer ember halt meg; a hadsereget azonban, mivel szabad ég alatt tartózkodott, semmi baj sem érte. Mikor az arabok ennek a csapásnak hírét vették azoktól, akik a zsidók iránti gyűlöletükben az araboknak kedvükben akartak járni és éppen ezért túlozták is az eseményeket, egyszerre nagyon neki­bátorodtak, mintha semmiféle ellenállástól sem kellene többé tar- taniok, mivel az ellenséges ország elpusztult s rengeteg ember meghalt. Sőt a zsidók követeit, akik a földrengés után hozzájuk mentek, hogy békét kössenek velük, elfogták s kivégeztették és nagy lelkesedéssel megtámadták a zsidó sereget. A zsidóknak azonban semmi kedvük sem volt harcba bocsátkozni velük, mert a rájuk szakadt súlyos csapás szinte kétségbeejtette őket és sok­kal gyengébbnek érezték magukat, hogysem szembeszállhatnának az ellenséggel; hiszen országuk rendje egészen felborult és semmi­féle segítségre nem számíthattak. Ebben a kétségbeesett helyzet­ben a király beszédet intézett a csapatvezérekhez és igyekezett őket felrázni csüggedésükből, hogy megint megembereljék magu­kat; miután tehát a főembereknél célját elérte, az egész hadsereg­hez fordult, amelyhez eddig nem mert beszélni, mivel a sorscsapás egészen tönkretette és a következő buzdító beszédet tartotta:

„Katonák, jól tudom, hogy az utóbbi időben sok minden történt, .ami nagyon lesújtott bennünket és meglehet, hogy az ilyen szörnyű helyzetben még a legbátrabb ember is elveszti bátorságát. Mivel azonban most háborúra kényszerítenek bennünket és mivel

semmi olyan dolog nem történt velünk, amit dicső haditettel nem lehetne jóvátenni, bátorítani akarlak benneteket és meg akarom mutatni, hogyan tehettek újra bizonyságot régi vitézségtekről. A háborúról bebizonyítom nektek, hogy igazságos okunk van rá, hiszen ellenségeink igazságtalansága kényszerített rá; ez pedig, ha jól meggondoljátok, megacélozza ellenállástokat. Azután azt is bebizonyítom, hogy azokat a bajokat, melyek >most ránk súlyo­sodnak, semmibe kell vennünk és hogy alapos reményünk van a győzelemre. Kezdem az első bizonyítékkal és szavaim igazságára titeket magatokat hívlak tanúkul. Nagyon jól tudjátok, mily gá­ládul cselekedtek az arabok, s mily hűtlenül és istentelenül visel­kedtek, ahogy már a barbárok szoktak. Különösen sok kárt okoz­tak nekünk kapzsiságukkal, irigységükkel és alattomos támadá­sukkal, de minek vesztegessek erre még több szót? Ki mentette meg őket, midőn az a veszedelem fenyegette, hogy elveszítik sza­badságukat és Kleopátra rabszolgái lesznek? Csak azért menekül­tek meg attól, hogy még nagyobb baj ne érje őket, mert én barát­ságban vagyok Antoniusszal, ő pedig jóindulattal van irántunk, hiszen Antonius semmit sem tett, ami gyanút kelthetett volna bennünk. Mikor pedig mindkettőnk területének egy-egy részét Kleopátrának akarta ajándékozni, ebben az ügyben is minden gondot magamra vállaltam és dús ajándékokkál békét szereztem, az első kétszáz talentumot a magaméból fizettem és kezességet vállaltam a másik kétszáz talentumért, amelyet az országra vetett ki. És az arabok ebben sem tartották meg nekünk adott szavukat. Ha már magábanvéve is méltánytalan, hogy a zsidók a saját javaikból bárkinek járulékokat és adókat fizessenek, még ke- vésbbé helyénvaló, hogy azok helyett fizessünk, akik nekünk köszönhetik megmenekülésüket és még hozzá, mikor az arabok, akik saját bevallásuk szerint hálára vannak kötelezve irántunk, megsértettek és megcsaltak bennünket, holott nem ellenségeik voltunk, hanem barátaik; ha pedig az adott szó még a halálos ellenségek között is szent, mennyivel szentebbnek kell lennie bará­tok között 1 ■—■ Persze szó sem lehet hűségről olyanoknál, akik min­den eszközt megengedettnek tartanak, ha azon a révén valami haszonra tehetnek szert. De egyáltalán kétséges lehet-e előttetek, hogy az ilyen becstelen embereken bosszút kell állnunk, mikor Isten maga parancsolta meg, hogy gyűlöljünk minden kevély- kedést és jogtalanságot és mikor nemcsak igazságos, hanem egyúttal szükséges háborút is viselünk? Hiszen követeink meg­gyilkolásával olyan jogsértést követtek el, amelyet görögök és barbárok egyformán hitványnak tartanak. Mert a görögök fel-

fogása szerint a követek szentek és sérthetetlenek; és mi is a leg­fontosabb rendelkezéseket és legszentebb törvényeinket angyalok útján kaptuk, akik Isten követei. Ilyen hatalma van ennek a névnek, mert a követ az emberek szemében Isten képviselője és megvan a hatalma, hogy kibékítse egymással az ellenségeket. Tehát elképzelhető-e nagyobb gaztett, mint azoknak a meggyil­kolása, akiket azért küldtek ki, hogy a megegyezésről tárgyal­janak? És azok, akik ilyen gaztettet elkövettek, hogyan lehetnének még életükben nyugodtak és hogyan lehetnének a háborúban szerencsések? Én ezt elképzelhetetlennek tartom. Valaki talán ellenünk vethetné, hogy a jog ugyan mellettünk szól, az ellenség azonban erősebb és nagyobb számú. Azonban az efféle beszéd semmiféle hatással sem lehet rátok, mert akinek az oldalán a jog van, amellett van az Isten; és ahol Isten van, ott van a vitézség és hatalom. Gondoljunk továbbá régi tetteinkre: az első csatában győztünk, a másodikban az ellenség semmiféle ellenállást sem tanúsított, hanem azonnal megfutamodott, mert nem bírta ki ellenállhatatlan rohamunkat. Mikor már győztünk, megtámadott bennünket Athénion, még pedig minden hadüzenet nélkül. Hát ez nem inkább csel és alattomosság-e, mint vitézség? Miért veszí­tenék el tehát bátorságunkat olyan esemény miatt, amelynek inkább fokoznia kellene bizakodásunkat? És hogyan kelthetnének bennünk félelmet olyan emberek, akik mindig alulmaradtak, vala­hányszor nyílt csatában mérkőztek velünk; ha pedig látszólagos győzelmet vívtak ki, azt csak alattomoskodiás árán érhették el? Ha pedig valaki mégis vitézeknek tartja őket, akkor miért nem ösztökéli őt éppen ez még nagyobb harci kedvre? Igazán nem a bátorság jele gyengébbeket megtámadni, hanem inkább az erő­sebbeket legyőzni; ha pedig valaki a hazánkat sújtó nyomorú­ságok miatt elkeseredett, vagy pedig éppen a földrengés miatt elcsüggedt, gondolja meg mindenekelőtt, hogy az ilyen csapáso­kat az arabok sokkal nagyobbaknak látják, mint amilyenek a valóságban, azután pedig, hogy nem illik elcsüggednünk amiatt, ami ellenségünket bizakodással tölti el. Mert nem azért ilyen elbi- zakodottak, mintha valami nagy szerencse érte volna őket, hanem azért, mért abban reménykednek, hogy a sorscsapások ereje meg­tör bennünket. Ha azonban megtámadjuk őket, majd megtörjük elbizakodottságukat és akkor azután igazán reménykedhetünk, mert már nem kell ennyire elbizakodott ellenséggel harcolnunk. Tehát ne csüggedjetek és ne higyjétek, hogy szerencsétlenségünk az Isten haragjának következménye; ellenkezőleg, inkább a puszta véletlennek kell tulajdonítani. Ha azonban Isten elhatározása

bocsátotta volna ránk, már akkor is -végét vetette volna más elha­tározásával, mert Isten beéri azzal, ami történt. Mert ha továbbra is sújtani akart volna bennünket, akkor bizonyára nem változ­tatta volna meg ily hamar elhatározását; hogy Azonban az ő aka­rata, hogy ebbe a háborúba belevágjunk, és hogy ezt a háborút igazságosnak is tartja, azt világosan tudtunkra adta. Mert mialatt az országban mindenütt rengetegen elpusztultak a földrengés miatt, egyetlenegy katonánknak sem esett semmi baja, inkább mind épségben megmaradt, és Isten ezzel adta értésetekre, hogy meg akkor sem történt volna semmi bajotok, ha feleségetekkel és gyermekeitekkel vonultatok volna háborúba. Ha mindezt meg­gondoljátok és — ami még ennél is több — nem felejtitek, hogy Isten mindig mellettetek fog harcolni, akkor igazságos és véres bosszút állhattok azokon, akik hűtlenek lettek barátaikhoz, en­gesztelhetetlenek voltak a háborúban, áruló módon bántak köve­teinkkel és akiket vitézség dolgában mindig felülmúltatok/¹

A zsidók harci kedve ennek hallatára igen megnövekedett. Herodes bemutattatta a hagyományos áldozatot, azután gyorsan megindult a Jordánon át az arabok ellen és az ellenség közelében ütött tábort. Elhatározta, hogy a zsidók és arabok közt lévő várat elfoglalja, mert ezt fontosnak tartotta arra az esetre is, ha gyor­san megtörténik az összeütközés az ellenséggel, de arra az esetre is, ha a harc sokáig elhúzódik; mert ebben az esetben a várat megerősített tábor helyett használhatná. Azonban az araboknak ugyanez volt a haditervük, tehát ezért a várért folyt a harc. Elő­ször csak apró csatározások folytak, azután azonban közelharcra került a sor és mindkét részen sokan elestek, végül is az arabok alulmaradták és hátrálni kezdtek. Ez megnövelte a zsidók önbi­zalmát és mivel a király tudta, hogy az arabok semmiképpen sem bocsátkoznak megint harcba, első dolga volt lerombolni az ellen­séges sáncokat és megrohamozni az arab tábort. Az ellenség ren­detlenül, kedvetlenül és a győzelem minden reménye nélkül állt ki közelharcra és csak azért tanúsított ellenállást, mert számbeli fölényben volt és kényszerítették a harcra. S így kemény ütközet fejlődött ki, amelyben mindkét részen sokan elestek; végül az arabok megfutamodtak, a zsidók pedig vágták a menekülőket, akik nem csupán ellenségeik kardjától, hanem bajtársaik fegy­vereitől is hullottak; ugyanis ebben a rengeteg embertömegben szörnyű zűrzavar támadt, az arabok egymást taposták halálra és egymást sebesítették meg tulajdon fegyvereikkel és így történt, hogy ötezren elestek. A maradék az egyik várba menekült, de mivel sem élelmiszer, sem víz nem volt ott, semmi reménye sem

lehetett a megmenekülésre. A zsidóik üldözőbe vették őket, azon­ban nem tudtak azonnal benyomulni a várba, tehát körülzárták és szigorúan őrizték a szorosokat és ezzel lehetetlenné tették az ellenségnek a menekülést és a fölmentést.

Az arabok ebben a helyzetükben követeket küldtek Hero- deshez, elsősorban hogy békéről tárgyaljanak, azután pedig hogy az elviselhetetlen vízhiányon segítsen. Herodes azonban bosszút akart állni az elszenvedett sérelmekért, tehát nem fogadta a köve­teket, nem fogadott el váltságdíjat a foglyokért, nem fogadta el semmiféle javaslatukat, tehát az arabokat a szomjúság és az ínség végre is arra kényszerítette, hogy megadják magukat; megbilin­cselték és elszállították őket. Ily módon öt nap alatt négyezer arabot hurcoltak fogságba. A hatodik napon a többiek elszánták magukat, hogy még egy kitöréssel próbálkoznak és lecsapnak az ellenségre, mivel inkább választották a harc kockázatát, mint a gyalázatos éhhalált, tehát kitörtek a sáncokból, azonban a testi és lelki kimerültségtől semmi érdemleges ellenállást nem tudtak tanúsítani és már inkább a halált tartották nyereségnek, az életet pedig gyötrelemnek: ezért mindjárt az első összecsapásban mint­egy hétezer ember elesett. Az arabok vereségük után minden bátorságukat elvesztették; megcsodálták Herodes hadvezéri tehet­ségét, megadták magukat és elismerték őt uruknak. Herodes pedig büszke volt hadiszerencséjére és hősiességéért általános csodá­lattól övezve tért haza.

6. FEJEZET

Herodes meggyilkoltatja Hyrcanust, Octavianushoz utazik és ez szívesen fogadja. Nem sokkal utóbb maga is fényes fogadtatást rendez Octavianus tiszteletére Ptolemaisban

Herodes minden dolgát oly tökéletesen elintézte, hogy már úgy látszott, mintha sehonnan sem érhetné kellemetlenség. Mégis az actiumi győzelem után, amelyben Octavianus tönkreverte An- toniust, abban a veszedelemben forgott, hogy mindent elveszít. Mert a csata után nem csupán Herodes mondhatott le minden re­ményről, hanem barátai is, ellenségeik pedig örvendeztek, hiszen valószínű volt, hogy Herodes most nem kerülheti el büntetését, mert baráti viszonyban volt Antoniusszal. Barátai teljesen el­vesztették bátorságukat, ellenségei pedig színleg részvétet mutat­tak, magukban azonban ujjongtak, mert remélték, hogy most már számukra kedvezőbb fordulat következik. Herodes ebben a

helyzetében tanácsosnak látta eltenni láb alól Hyrcanust, mert most már csak ő élt a királyi családból. Tudniillik úgy gondolta: csak előnyös lehet ránézve, ha megmenekülhet ebből a fenyegető veszélyből és akkor már senki sem lesz, aki nála méltóbb lenne a királyi székre és megkísérelhetné, hogy megszerezze az ural­mat. Ha azonban Octavianus kivégezteti őt, akkor legalább ne legyen meg Hyrcanusnak se az az öröme, hogy utódja lehet a királyságban.  "A

Miközben Herodes így töprenkedett magában, magának Hyrcanusnak a barátai adtak neki alkalmat terve megvalósítá­sára. Hyrcanus szelíd természetű ember volt és sem most, sem máskor nem óhajtott beleavatkozni az államügyükbe, nem is gondolt semmiféle lázadásra, hanem megelégedett helyzetével és mindent a sorsra bízott. Viszont Alexandra az uralomra vágyott és féktelen vágy hajtotta, hogy valami fordulatot idézzen elő, tehát felbiztatta atyját Hyrcanust: ne hagyja nyugton Herodest, hogy egyre-másra elkövethesse a gaztetteket családja ellen, ha­nem fordítsa már most a maga hasznára azokat a reményeket, amelyek a jövőben kecsegtetik; aztán arra kérte, hogy írjon Malchus arab fejedelemnek, kérje meg, hogy fogadja magához és adjon neki biztos kíséretet; mert ha az ő eltávozásuk után Herodest, mint Octavianus ellenségét utoléri megérdemelt vég­zete, akkor visszaszáll rájuk az uralkodás, részben származásuk miatt, részben azért, mert a nép őszintén ragaszkodik hozzájuk. Hyrcanus ezeket a tanácsokat eleinte egyáltalán meg sem hall­gatta, midőn azonban Alexandra asszonyi makacssággal éjjel­nappal ezzel zaklatta és folyton Herodes ármánykodásairól be­szélt, végre engedett a rábeszélésnek és egy Dositheos nevű em­berével levelet küldött az arab fejedelemnek, amelyben megkérte, hogy küldjön lovasokat, akik majd magukkal viszik őt és el­kísérik a Holt-tengerig, amely háromszáz stadionnyira van Je­ruzsálemtől. Dositheosban különösen megbízott, mert nemcsak neki, hanem Alexandrának is őszinte híve volt, egyúttal pedig minden oka megvolt rá, hogy gyűlölje Herodest, mert rokona volt annak a Józsefnek, akit Herodes kivégeztetett és testvérük azoknak, akiket Antonius parancsára régebben Tyrusban legyil­koltak. És mégsem tartotta kötelességének, hogy hű legyen Hyr- canushoz; Herodes kegyét többre becsülte és ezért kiszolgáltatta neki a levelet. Herodes megdicsérte hűségéért és meghagyta neki, hogy a levelet újra zárja le, pecsételje le, vigye el Malchusnak és vegye át válaszát, mert neki fontos érdeke, hogy annak a vé-

leményét is megismerje. Dositheos mindezt készségesen meg­tette; az arab fejedelem azt válaszolta, hogy szívesen befogadja Hyrcanust, kísérőivel és a pártján lévő zsidókkal együtt; biztos kíséretet is ad nekik és egyébként is minden kívánságát telje­síti. Mikor Herodes megkapta ezt a levelet, magához hivatta Hyrcanust és megkérdezte, vájjon kötött-e valami megegyezést Malchusszal. Hyrcanus kereken tagadta ezt, Herodes azonban a synedrion előtt felmutatta a levelet, őt pedig utána azonnal kivégeztette.

Ezeket az eseményeket Herodes király emlékiratai alapján írtam meg. Mások szerint azonban nem így történt a dolog; Herodes nem csupán az imént említett okból helyezte vád alá és ítélte halálra Hyrcanust, hanem alattomos áskálódásai miatt is. Tudniillik ezek azt írják, hogy Herodes egy lakomán anélkül, hogy csak célzott volna is valami gyanúra, megkérdezte Hyrca­nust, vájjon kapott-e levelet Malchustól, mire ez azt felelte, hogy igenis kapott tőle levelet, azonban nem volt benne semmi egyéb, csupán üdvözlet az ő részére. Erre Herodes megint azzal a kér­déssel fordult hozzá, vájjon kapott-e ajándékokat Malchustól; és mikor erre azt a választ kapta, hogy csak négy hátaslovat kapott, a király ezt megvesztegetésnek és árulásnak minősítette és ezért ítélte halálra. Hogy pedig Hyrcanus ártatlanul bűnhődött halállal, azt azzal igyekeznek bizonyítani, hogy szelídlelkű em­ber volt s még ifjúkorában sem adta jelét semmiféle elszánt­ságnak vagy vakmerőségnek és hogy akkor is, mikor uralomra jutott, majdnem teljesen átengedte az uralmat Antipatrosnak. Ehhez járul még az is, hogy akkor már átlépte nyolcvanadik évét és nagyon jól tudta, hogy Herodes uralma megrendíthetet- len, sőt átkelt az Eufráton, ott hagyta azokat, akik a folyamon túl oly nagy tisztelettel övezték és Herodes hatalmába adta ma­gát. Enélfogva teljesen hihetetlen és jellemével is teljesen össze­férhetetlen, hogy lázadást tervezett volna. Inkább az a látszata a dolognak, hogy ezt az okot Herodes csak úgy kitalálta.

így fejezte be Hyrcanus hányatott és változatos életét. Mi­dőn anyja, Alexandra, uralomra jutott, ő lett a zsidó nép fő­papja és kilenc évig töltötte be ezt a tisztet. Aztán anyja halála után maga vette át az uralmat, de csak három hónapig ural­kodott, mert testvére, Aristobulos elűzte. Pompeius ismét vissza­helyezte minden méltóságába és akkor negyven esztendeig meg is maradt ebben. De azután Antigonos megint megfosztotta az uralomtól s megcsonkítottan és fogolyként élt a parthusoknál.

Bizonyos idő múlva visszatért hazájába, mert csábították Hero­des ígéretei; azonban abból, amit remélt, semmi sem teljesedett, hanem inkább még több súlyos sorscsapás érte s még a leg­szörnyűbbet is el kellett szenvednie: aggastyán korában méltat­lan halállal halt meg. Ügy látszik, mérsékelt és szelíd természetű ember volt s mivel nem szívesen foglalkozott államügyekkel s az uralkodás művészetében sem volt járatos, mindig másokra bízta a kormányzást. Ez a túlságos szelídsége az oka annak is, hogy Antipatros és Herodes annyira elhatalmasodhatott, hogy ez az utóbbi aztán jóig és törvény ellenére halállal büntethette.

Herodes, miután Hyrcanust is eltette láb alól, elindult Octa­vianus meglátogatására, azonban, mivel jóbarátságban volt An- toniusszal, semmi jót sem várhatott tőle. Emellett gyanakodott Alexandrára, hogy távollétét arra használja majd, hogy láza­dásra izgassa a népet és az ország kormányában fordulatot idézzen elő. Tehát a kormányzást öccsére Ferorásra bízta, any­ját elvitte Cyprusba, testvéreit és gyermekeit Masadéban helyezte el és öccsét megbízta, hogy továbbra is tartsa meg a hatalmat, ha arról értesülne, hogy neki valami baja esett. Feleségét, Ma- riammét, akit nem hagyhatott együtt testvéreivel és anyjával, mert ellenséges viszonyban, volt velük, édesanyjával, Alexandrá­val együtt az Alexandreion erődben helyezte el és védelmükkel kincstárosát, Józsefet, bízta meg, továbbá az ituraeai Soemust, akiket kezdettől fogva legmegbízhatóbb híveinek tartott és most az asszonyok őrizetére rendelt, mintegy különös kitüntetés­képpen. Egyúttal szigorú parancsot kaptak, hogy abban a pilla­natban, amint rossz hírt hallanak Herodes felől, azonnal öljék meg mind a két asszonyt és tegyenek meg mindent, hogy az uralmat gyermekeinek és testvérének, Ferorasnak, biztosítsák.

Miután megtette ezeket az intézkedéseket, haladéktalanul Rhodosba utazott, hogy találkozzék Octavianusszal. Amint a vá­rosba érkezett, letette királyi koronáját, de többi fejedelmi díszét megtartotta. És midőn most így Octavianus elé lépett és beszél­getett vele, igen nagy lélekjelenlétről tett bizonyságot; mert egyáltalán nem alázkodott meg és nem könyörgött, hogy bűneiért bocsánatot kérjen, amint ilyen alkalmakkor történni szokott, hanem bátran beszámolt cselekedeteiről. Tudniillik nyíltan meg­mondta Octavianusnak, hagy Antoniusszal nagyon jó barátság­ban volt és minden tőle telhetőt elkövetett, hogy megerősítse őt a főhatalom birtokában. Fegyveresen persze nem támogatta, mert akkoriban éppen az arabokkal háborúskodott, viszont

pénzzel és gabonával ellátta. De úgy hiszi, hogy ezzel még nem tett eleget kötelességének. Mert aki jóbarátnak vallja magát és elismeri, hogy barátjától mindig csiak jóiban részesült, annak szívesen fel kell áldoznia érte életét és vagyonát is, ha veszede­lembe kerül. És ámbár kevesebbet tett érte, mint illett volna, mégis azt hiszi, hogy helyesen cselekedett, mikor nem hagyta cserben actiumi veresége után és nem fordult el tőle azért, mert sorsa hirtelen rosszra fordult. Inkább — ha már nem is nyújt­hatott neki elegendő segítséget — legalább egy nagyon jó taná­csot adott, mikor azt mondta neki, hogy megmenekülésének egyetlen*lehetősége, ha megöleti Kleopátrát; ha tudniillik ezt az asszonyt eltette volna láb alól, remélhette volna, hogy megszerzi a főhatalmat és kibékülhet Octavianusszal. Azonban Antonius nem fogadta meg a tanácsát, hanem sokkal rosszabb elhatáro­zásra jutott, amiből neki csak kára, Octavianusnak pedig haszna volt. Aztán így folytatta: „Ha te pusztán azért, mert haragszol Antoniusra, bűnül rovod fel ragaszkodásomat hozzá, akkor el kell ismernem, hogy bűnös vagyok és nem habozom nyíltan kijelenteni, hogy őszintén híve voltam. Ha azonban, függetlenül az én személyemtől, meg akarod tudni, milyen hálás és hű va­gyok jótevőimhez, akkor erről legjobban meggyőződhetsz azok­ból a bizonyítékokból, amiket épp most adtam neked. Ha az állam legfőbb urának most más is a neve, én mindazonáltal iránta is rendíthetetlen barátságot fogok tanúsítani".

657

Ezekkel az önérzetes szavaival megnyerte Octavianus haj­landóságát, aki különben is nemes és nagylelkű férfiú volt. így történt, hogy éppen az szerezte meg neki az imperator hajlandó­ságát, amire az ellene emelt vádat alapítani akarták. Octavianus tehát megint feltette fejére a koronát és figyelmeztette: legyen neki is olyan jó barátja, mint Antoniusnak volt. Különös meg­tiszteltetésekben is részesítette és közölte vele, hogy Quintus Didiustól levelet kapott, amely szerint Herodes a gladiátorok elleni hadivállalatában hű segítőtársának bizonyult. Mivel He­rodes ilyen barátságos fogadtatásban részesült és látta, hogy várakozása ellenére uralma megszilárdult, egyrészt Octavianus előzékenysége folytán, másrészt a római szenátus határozata miatt, amelyet nagyobb biztonság okáért kieszközölt, elkísérte Octavianust egyiptomi útjára és. mint más barátait, őt is dús ajándékokkal halmozta el és ebben határtalanul bőkezűnek mu­tatkozott. Megkérte, hogy engedje el a büntetését Alexandernek, Antonius egyik barátjának; azonban ezt nem sikerült kieszkö-

42 Flavius Josephus: A zsidók története

zölnie, mert Octavianust ebben az ügyben eskü kötötte. Ezután tekintélyében meggyarapodva és nagy önbizalommal tért vissza Júdeába, úgy hogy megrémítette mindazokat, akik ennek az ellenkezőjét várták, mintha csak Isten különös jóindulatából mindig nagyobb dicsőséggel kerülne ki minden veszedelemből. Mindjárt ezután Octavianus fogadtatására készült, aki Syriából Egyiptom ellen vonult; Ptolemaishian fogadta, valóban királyi fénnyel; hadseregét is megvendégelte és bőven ellátta minden szükségessel. így történt, hogy Octavianus legbensőbb barátai közé került; mellette lovagolt, mikor szemlét tartott a csapato­kon, százötven főnyi kíséretet adott mellé és föemberei mellé és. ezek kitünően be voltak tanítva az udvari szolgálatra. Hasonló­képpen mikor a víztelen vidékeken utazott át, megóvta a víz­hiánytól és bőven ellátta őket borral és vízzel, afnire legnagyobb szükségük volt a katonáknak. Ezenfelül nyolcszáz talentumot ajándékozott Octavianusnak és mindenkiben azt a véleményt keltette, hogy sokkal nagyobb és fényesebb pompát fejtett ki, mint ahogy országának ereje megengedné. De ennek következ­tében annál inkább híre ment; gyökeret vert a meggyőződés hű­ségéről és ragaszkodásáról és nagy hasznot húzott abból, hogy ezt a bőkezűséget éppen kellő időben fejtette ki. Midőn a rómaiak visszatértek Egyiptomból, akkor is ugyanolyan kész­séggel fogadta őket, mint előbb.

7. FEJEZET

Herodes meggyilkoltatja Soemust és Mariammét, később Alexan­drát, Kostobárt és Babas fiait

Miután Herodes visszatért országába, családjában csupa zűrzavart talált; felesége Mariamme és ennek az anyja Alexandra rossz hangulatban volt. Mivel úgy érezték, hogy nem biztonsá­guk érdekében, hanem foglyokként zárták őket a várba, úgy hogy sem idegen dolgokkal, sem a maguk javaival nem tudtak rendelkezni, ezen nagyon felháborodtak és Mariamme a király szerelmét bizony önzőnek és képmutatónak tartotta. Különösen bántotta, hogy ha esetleg Herodes elpusztul, neki sem lehet többé semmi reménye az életre. És mivel eszébe jutott az a megbízás, amelyet férje régebben Józsefnek adott, mindenáron szerette volna őreit megvesztegetni, különösen pedig Soemust, mert tudta,

hogy ettől függ minden. Soemus eleinte hűségesnek mutatkozott és pontosan teljesítette Herodes utasításait, de mikor az asszo­nyok hízelkedéssel és ajándékokkal egyre jobban ostromolták, végre is beadta a derekát és közölte velük Herodes megbízását, annál inkább, mert úgy gondolta, hogy ha vissza is jön a király, hatalma már nem lesz akkora, mint azelőtt. Egyrészt tehát úgy hitte, hogy semmi veszedelemtől sem kell tartania, másrészt pedig szerette volna megszerezni a nők jóindulatát, mert való­színűnek tartotta, hogy megint visszanyerik régi befolyásukat és módjukban lesz ezt bőségesen meghálálni neki. Abban re­ménykedett, hogy Mariamme vagy maga lesz királynő, vagy pedig nagyon közeli viszonyba kerül az új királlyal. De úgy gondolta, hogy abban az esetben, ha Herodes sikerrel tér meg, ugyancsak nem fog rosszul járni, mert Herodes nem fogja meg­tagadni felesége kéréseit, hiszen tudta, mily szenvedélyesen sze­reti a király Mariammét. Ezek a meggondolások vitték arra, hogy elárulja a király megbízását. Mariamme azonban zokon vette, hogy Herodes egyre újabb veszedelmekbe sodorja és elke­seredésében szívből kívánta, hogy pusztuljon el, mert úgy érezte, hogy nem tud többé együtt élni vele. És ezt később sem titkolta el előtte, sőt mindig utalt rá, mennyit kellett miatta szenvednie.

Midőn Herodes a várakozás ellenére teljes sikerrel tért meg, természetes, hogy legelőször is feleségével közölte az örvendetes hírt, mert őt mindenkinél jobban szerette és éppen ezért négy­szemközt találkozott vele. De mikor elmondta neki utazásának szerencsés eredményeit, az asszony inkább fájdalmat érzett, mint örömöt, nem is tudta szomorúságát eltitkolni, hanem midőn a király üdvözölte, méltóságának és nemességének érzetében han­gosan felsóhajtott, úgy hogy Herodes most már nem pusztán gyanakodott, hanem nyugtalankodott az ilyen nyilvánvaló bizo­nyítékok miatt. Mindenekelőtt bosszantotta az a megfigyelése, hogy felesége váratlanul és leplezetlenül idegenkedik tőle; oly szenvedélyesen szerette, hogy ezt nem bírta elviselni; gyűlölet és szerelem között hánykolódott, egyszer haragra lobbant iránta, aztán megint megengesztelődött. Gyakran feltette magában, hogy megbünteti gőgje miatt, de aztán megint szerelmére hallgatott, mivel gyenge volt ahhoz, hogy megváljon tőle. Sőt attól tartott, hogy ha megfenyíti az asszonyt, tulajdonképpen önmagát bün­teti meg, mert el sem tudott képzelni nagyobb szörnyűséget az asszony halálánál.

Mivel azonban anyja és testvére világosan látták, hogyan

659

gondolkozik Mariamme felől, úgy érezték, itt az alkalmas pilla­nat, hogy kielégítsék iránta érzett gyűlöletüket; valahányszor Herodessel beszélgettek, igyekeztek őt gyalázatos rágalmakkal felingerelni s undort és idegenkedést kelteni benne felesége iránt. Herodes az ilyen beszédek hallatára bosszankodott magában, de nem akart hinni nekik és ezen az alapon eljárni Mariamme ellen. Azonban lelke napról-napra jobban elidegenedett tőle s mivel az asszony nem titkolta érzelmeit, Herodes pedig szerelmét foly­ton gyűlöletre váltotta, mindkét fél elkeseredése egyre nőtt, úgy hogy a király végre elhatározta az asszony megöletését. Közben értesült róla, hogy Octavianus, Antonius és Kleopátra halála után, elfoglalta Egyiptomot. Ütrakelt, hogy találkozzék Octa- vianusszal és családi ügyét elintézetlenül hagyta; búcsúzáskor Mariamme szót emelt előtte Soemus érdekében, aki hűséges gondoskodásáért különös háláját érdemli meg és kérte a királyt, nevezze ki tetrarcliának, mire meg is kapta ezt a méltóságot. Miután Herodes megérkezett Egyiptomba, baráti bizalmassággal tárgyalt Octavianusszal, aki kegyeivel tüntette ki: neki ajándé­kozta azt a négyszáz galatát, akikből Kleopátra testőrsége állt, visszaadta neki azt az országrészt, amit Kleopátra kedvéért elvet­tek tőle, és országához csatolt még néhány várost; ezek: Gadara, Hippos, Samaria, továbbá Gaza, Anthedon, Joppe és Straton- tornya tengerparti városok.

Ezek az ajándékozások még jobban megnövelték Herodes hatalmát; ezután Octavianust elkísérte Antiochiáha. De minél inkább javult a helyzete kifelé, annál több szenvedés várta ott­hon, mikor megérkezett, különösen pedig házasságában, amely azelőtt látszólag nagyon boldog volt. Mert oly boldog volt Ma­riamme szerelmében, — és pedig teljes joggal — mint egyetlen férfi sem, akiről a történelem beszél. Az asszony viszont erénye­sen és hűségesen viselkedett ugyan, azonban asszonyok szokása szerint kissé tartózkodón és fölényesen bánt vele, mert a férfi szinte elepedt érte szerelmében; tekintet nélkül arra, hogy alatt- val'ója volt a királynak, gyakran éppen rajta töltötte ki szeszé­lyeit, amit azonban Herodes türelmesen elviselt, mintha észre sem vette volna. Végül már nyíltan kigúnyolta a király anyját és testvérét és szidalmazta őket alacsony származásuk miatt, úgy hogy az asszonyok között engesztelhetetlen gyűlölet támadt, ami­nek aztán még szenvedélyesebb civakodás lett a vége. így történt, hogy a király gyanúja egyre fokozódott, hiszen már egy éve tartott, azóta, hogy Octavianustól¹ visszatért. Végre a régóta visz-

szafojtott feszültség kitört, még pedig a következő eset miatt: Midőn a király egyszer déltájt lepihent, nagy szerelmében ma­gához hivatta Mariammét. Mariamme belépett a szobába, azon­ban vonakodott mellé feküdni és a király epekedését fitymáló szavakkal és szemrehányásokkal viszonozta, sőt szemére lobban- totta atyjának és testvérének kivégzését is. Emiatt Herodes fel­dühödött s már éppen valami erőszakosságra vetemedett volna, amidőn testvére, Salome meghallotta a nagy lármát és hivatta a király pohárnokát, akivel már előbb szót értett; most megpa­rancsolta neki: jelentse a királynak, hogy Mariamme azzal a kéréssel fordult hozzá, legyen segítségére, hogy a királynak va­lami szerelmi bájitalt készíthessen. Ha azután a király emiatt nyugtalankodik és azt kérdezi, hogy miféle ital ez, akkor mondja, hogy a szerelmi bájital itt van nála és Mariamme megkérte, hogy nyújtsa a királynak. Ha azonban a király a szerelmi báj­ital említésére nem nyugtalankodik, akkor hallgasson és ne tö­rődjék többé semmivel; mert nem lehet emiatt semmi baja. Miután Salome így kioktatta, mindjárt beküldte a királyhoz, hogy elmondhassa a dolgot. A pohárnok fontoskodón és titok­zatosan közölte Herodessel, hogy Mariamme ajándékokkal meg­vesztegette és rá akarta bírni, hogy adjon a királynak szerelmi bájitalt. Amint a pohárnok látta, hogy Herodest elfogta az izga­lom, megmondta neki, hogy ez a szerelmi bájital tulajdonképpen méreg és Mariamme adta át neki; miivel azonban nem ismeri a hatását, kötelességének tartotta, hogy közölje a királlyal és így egyformán gondoskodjék a maga és a király életéről. Herodes már amúgy is nagyon rosszkedvű volt, de ez a közlés még job­ban elkeserítette és ezért azt a heréltet, aki Mariamme legbizal­masabb embere volt, kínpadon vallatta a méregital felől, mert tudta, hogy nélküle Mariamme sem fontos, sem jelentéktelen dologban semmit sem tesz. A heréit kétségbeesett helyzetében sem tudott siemmit sem vallani arról, amiért kínpadra vonták, csak annyit ismert be, hogy Mariamme gyűlöletének oka az, amit Soemus elárult neki. Miközben még beszélt, a király fel­ordított és azt kiáltozta, hogy Soemus, aki mindig hűségesen szolgálta őt és az országot, sohasem árulta volna el az ő meg­bízását, ha nem folytatott volna tiltott viszonyt Mariammeval. Tehát azonnal elfogatta Soemust és kivégeztette. Felesége fölött pedig legbizalmasabb emberei bevonásával törvényt ült és nagy szenvedéllyel vádat emelt ellene a méreg és a szerelmi bájital miatt, amelynek készítésével a rágalmazók megvádolták. Hero­des sokkal szenvedélyesebben és dühösebben beszélt, mint ahogy

törvényszéki tárgyaláson illett volna s mikor a bírák ilyen izga­tottnak látták, Mariammét halálra ítélték. Mindazonáltal a ki­rálynak és néhány bírónak az volt a véleménye, hogy az ítéletet ne hajtsák végre túlságosan hirtelen, hanem egyelőre helyezzék őrizetbe Mariammét az ország valamelyik várában. Salome azon­ban minden követ megmozgatott, hogy kieszközölje azonnali ki­végzését s végre rá is vette a királyt, azzal az érveléssel, hogy a nép esetleg nyugtalankodni fog, ha Mariammét fogságban tart­ják. Mariammét tehát elvitték, hogy kivégezzék.

Midőn Alexandra fontolóra vette ezt a helyzetet és nyilván attól kellett tartania, hogy Herodes öt is kivégezteti, engedett büszkeségéből és nagyon is szégyelletesen viselkedett. Hogy te­hát bebizonyítsa, hogy nem volt tudomása arról, amivel leányát vádolták, végigszaladt az utcákon és nyilvánosan gyalázta és szi­dalmazta leányát, hogy ily hálátlanul és gonoszul viselkedett férje iránt és hogy teljességgel megérdemelte a büntetést, ami­vel sújtották: mert hálátlansággal viszonozta a sok jótéteményt, amiben része volt. Miután ilyen méltatlanul viselkedett, sőt leánya haját meg is tépázta, sokan gyalázatos színlelést vetettek a szemére, ami igaz is volt. Főképpen a halálba induló Ma- riamme értette meg ezt vele, mert anyja szidalmaira egyetlen szóval sem válaszolt; a legcsekélyebb izgalom sem vett erőt rajta, hanem Alexandra gyalázatos viselkedésén érzett bosszú­ságának csak megvető pillantással adott kifejezést. Aztán el­szántan ment a halálba, még el sem sápadt és így még élete utolsó pillanatában is méltó volt nemes őseihez, amint mindenki észre­vette, aki látta.      .

így halt meg ez az előkelő, tiszta és emelkedett lelkű asz- szony, akinek csak egy hibája volt, hogy nem tanúsított elegendő mérsékletet és hogy kissé civakodó természetű volt. Testi szép­ségben és méltóságos fellépésben kimondhatatlanul túlszárnyalta korának minden asszonyát és ez volt az oka, hogy a királyhoz sem volt túlságosan kedves, úgy hogy házasságuk az összezördü­lések sorozata volt. Mert míg a király nagy szerelmében igen el- nézőn bánt vele és Mariamménak semmiféle szigorúságtól vagy ridegségtől nem kellett tartania részéről, ő maga a kelleténél el- bizakodottabb volt. És mivel rendkívül felháborította az a sors, amely övéit érte, nem riadt vissza attól, hogy a királynak ezért nyíltan szemrehányásokat ne tegyen. Végül még Herodes anyját és testvérét, sőt magát a királyt is magára haragította, holott fel­tétlenül bízott benne, hogy minden bajtól meg fogja óvni.

 

Miután Mariamme meghalt, a királyban — ebben a lelki­állapotában — fellángolt az olthatatlan vágyakozás iránta, úgy, mint az imént lleírtam. Tudniillik az ő szerelme csupa izgalom volt, nem holmi közönséges szerelem; eleinte szinte őrülten sze­rette, s ez a szerelem —■ bármily szókimondó volt az asszony — a mindennapos érintkezésben később sem csökkent, sőt inkább egyre erősödött. Most azonban úgy látszott, mintha a végzet meg akarta volna büntetni Mariamme haláláért, mert egyre jobban szította benne az asszony utáni vágyakozást, úgy hogy egyszer a nevét kiáltozta, majd keservesen siratta és mindenféle szóra­kozásokba, különösen lakmározásokba és tivornyázásokba igye­kezett fojtani bánatát. Mivel azonban mindez nem segített, végül abbahagyta az államügyek intézését és bánata annyira elhatal­masodott rajta, hogy már szolgáinak is kiadta a parancsot: szó­lítsák ai nevén Mariammet, mintha még élne és meghallaná. Eb­ben az időben járvány tört ki, amely nemcsak a népből ragadott el sokat, hanem a király főembereinek javarészét is s még hozzá éppen azokat, akiket legjobban szeretett, úgy hogy általános volt a vélemény: Isten büntetése ez Mariamme meggyilkolásáért. Ez még inkább megrontotta a király kedélyállapotát, úgy hogy végül is kiment a pusztába és látszólag vadászattal foglalkozott, azonban alig néhány napig bírta ki ezt az életet, máris súlyos betegségbe esett: kisagyában fájdalmas gyulladás támadt, úgy hogy néha elméje is megzavarodott. Hiába nyüzsögtek körülötte az orvosok, semmiféle orvossággal sem, lehetett betegségét eny­híteni, sőt állapota napról-napra rosszabbodott, úgy hogy gyen­gesége miatt már az életéről is lemondtak. És mivel a betegséget semmiféle orvosság sem gyógyította és a betegségére megszabott életmód sem használt, az orvosok végül is azt rendelték, hogy adjanak neki mindent, amit kíván és a véletlenre bízták szinte reménytelen gyógyulását. Betegsége alatt Samariában feküdt, nmelynek most Sebaste a neve.

Midőn Alexandra, aki akkor Jeruzsálemben lakott, ennek hírét vette, azonnal hozzáfogott, hogy birtokába vegye a város két erődjét. Tudniillik két erőd volt; egyik magában a városban, a másik a templom körül és aki ezeket birtokában tartotta, az ■egész népen uralkodhatott. Mert ezek nélkül nem lehet az áldo­zatokat bemutatni és nincs zsidó, aki úgy tudna élni, hogy az ál­dozatokat elmulassza; sőt a zsidók úgy gondolkodnak, hogy in­kább meghalnak, mintsem hogy megszüntessék a hagyományos istentiszteletet. Alexandra tehát értésére adta a két vár hely­őrségének, hogy át kell adniok a várakat neki és Herodes fiai-

nak, nehogy Herodes halála esetén valaki más birtokába vegye az erődítményeket. Ha pedig meggyógyul, senkinek a kezében sem lehetnek ezek megbízhatóbb helyen, mint a tulajdon rokonai kezében. A parancsnokok azonban nem hallgattak erre az érve­lésre, hanem inkább megerősödtek hűségükben Herodes iránt, részben mert útálták Alexandrát, részben pedig7 mert aljasságnak tartották volna még életében elpártolni a királytól. És mivel mindketten igen szíves viszonyban voltak Herodessel és egyikük, Áchiáb még hozzá unokaöccse is volt, Alexandra áskálódásairól értesítették. Erre Herodes azonnal kiadta a parancsot Alexandra megölésére. Mikor szörnyű kínjai után úgy ahogy felgyógyult betegségéből, annyira elkeseredett lelki és testi szenvedései miatt, hogy semmi kis okok miatt is kivégeztetett boldogot-boldogta- lant, aki éppen útjába került. Megölette legbizalmasabb embereit, Kostobart, Lysimachost, Gadiát, akinek Antipatros volt a másik neve és Dositheost, még pedig a következő okból.

Kostobar idumaeai születésű ember volt, egyike országa elő­kelőinek és Köze papi családjából származott. Közét már istennek tisztelték az edomiták akkor is, mielőtt még Hyrcanus meghono­sította náluk a zsidók szokásait és törvényeit. Herodes mindjárt trónralépte után ezt a Kostobart megtette Idumaea és Gaza hely­tartójának és feleségül adta hozzá húgát, Salomét, miután első férjét, Józsefet, mint fentebb elmondtam, meggyilkoltatta. Mivel Kostobar váratlanul ilyen nagy méltóságra jutott, elbizakodott s végül annyira vetemedett, hogy megtagadta Herodesnek az en­gedelmességet és azt követelte, hogy az edomitákat mentsék fel a zsidó szokások megtartása és egyúttal a zsidók fennhatósága alól. Megüzente tehát Kleopátrának, hogy Idumaea mindig az ő elődeinek hűbérese volt, ennélfogva méltányos, hogy visszakérje ezt az országot Antoniustól; ő maga készséggel hajlandó ezentúl neki szolgálni. Ezt azonban nem azért tette, mert szívesebben vette volna, hogy Kleopátra legyen Idumaea uralkodója, hanem azért, mert azt hitte, hogy Herodes hatalma megingott, ő maga pedig könnyűszerrel kezébe kaparinthatja az uralmat az edomita nép fölött és aztán még nagyobb hatalomra tehet szert. Ezt a re­ményét megerősítette az a körülmény is, hogy előkelő szárma­zású és igen gazdag ember volt. Tudniillik kapzsiságában óriási vagyont harácsolt össze és egyébként is mindig nagy dolgokban törte a fejét. Kleopátra kérte ugyan ezt az országrészt Antonius­tól, de nem kapta meg. Herodes tudomást szerzett a dologról és azonnal ki akarta v égeztetni Kostobart, azonban húgának és anyjának kérésére meglágyult, szabadonbocsátotta és megbocsá-

tott neki. Ettőlfogva azonban ama terve miatt szüntelenül gya­nakodott rá.

Bizonyos idő múlva viszály keletkezett Salome és Kostobar között és Salome válólevelet küldött férjének; ez azonban ellen­kezett a zsidók törvényeivel, mert nálunk a férfinak szabad ezt megtennie, azonban az asszonynak, aki önként elhagyta férjét, nem szabad új házasságot kötnie, ha előbb a férje nem bocsátja el. Salome azonban nem törődött a hébereknek ezzel a törvényé­vel, hanem a maga feje szerint cselekedett; megszüntette házas­ságát és bátyjának Herodesnek azt mondta, hogy az iránta érzett szeretetből hagyta ott férjét, mert tudomására jutott, hogy Kos­tobar, Antipatros és Dositheos összeesküvést szőtt ellene. Hogy még nagyobb hitelt szerezzen szavainak, elmondta, hogy Kosto­bar már tizedik éve rejtegeti magánál Babas fiait, ami valóban színigazság volt. A király felháborodott erre a hírre, mert ilyes­mire még álmában sem gondolt és annál jobban felindult, mert egészen hihetetlennek tartotta a dolgot. Herodes valamikor arra gondolt, hogy Babas fiait megöleti, mert azok ellenséges indulat­tal viseltettek iránta, de azóta már oly sok idő telt el, hogy nem is emlékezett rájuk. Irántuk érzett gyűlöletének és rosszindulatá­nak az oka pedig ez volt: mikor Herodes, Antigonos uralkodása idején, Jeruzsálem városát ostromolta és sokan azt javasolták, hogy Herodest be kell engedni és belé vetették minden reményü­ket, hogy véget vessenek az ostrom sanyarúságainak, Babas fiai, — akiknek nagy befolyásuk volt a népre, —. Antigonos iránti hűségükben megmaradtak, szót emeltek Herodes ellen és figyel­meztették polgártársaikat, hogy támogassák a királyt abban, hogy őseitől örökölt trónját megtarthassa. Ezek meg is fogadták tanácsát, mert előnyösnek látták. Mikor azonban a város elesett és Herodes jutott uralomra, Kostobar, aki a kapukat tartotta megszállva és akinek feladata a város őrizete volt, hogy a bűnös polgárok és a király ellenfelei el ne menekülhessenek, Babas fiait elbújtatta és biztonságba helyezte, mert tudta róluk, hogy nagyon népszerűek és hogy esetleges fordulat esetén nagy hasznára lehet­nek. Mivel ezzel magára vonta Herodes gyanúját, eskü alatt bi­zonygatta, hogy semmit sem tud Babas fiairól és ily módon el­oszlatta az ellene fölmerült gyanút. És később is, mikor a király jutalmat tűzött ki annak, aki elárulja tartózkodási helyüket és gondosan nyomoztatott utánuk, Kostobar ugyancsak nem volt hajlandó semmit sem elárulni. Mivelhogy egyszer már tagadott, attól tartott, hogy ha most felfedezik Babas fiait, nem ússza meg büntetés nélkül és éppen ezért nem csupán jóindulatból, hanem

a maga érdekében is Fejtekben tartotta őket. Mikor azonban Herodes a nővérétől megtudta a dolgot, elküldött az erődít­ményekbe, amelyekben a jelentések szerint Babas fiai tartózkod­tak és megölette őket, valamint a többi vádlottat is,. így azután Hyrcanus nemzetségéből és rokonságából senki sem élt már és Herodes oly szilárdan tartotta kezében az uralmat, hogy nem akadt már valamirevaló ember, aki szembeszállt volna törvény­telenségeivel.      ⁿ ,

8.   FEJEZET

összeesküvés Herodes ellen. Herodes megerősíti Kaisareát,
Sebastét és más városokat

Ez volt az oka annak is, hogy Herodes miért tért el egyre jobban az ősi intézményektől és miért ingatta meg a dolgok régi rendjét, amelynek érintetlenül kellett volna maradnia. Mivel ekként mindent mellőzött, ami a népet előbb jámborságra indí­totta, idők folyamán egyre több visszásság harapódzott el nálunk. Herodes mindenekelőtt Octavianus tiszteletére ötévenkint ismét­lődő játékokat rendszeresített, Jeruzsálemben színházat épített, lent a síkságon pedig hatalmas amfiteátrumot; mind a kettő szemkápráztatón fényes volt, de idegenek voltak a zsidó szoká­soktól, mivel színházba járni s látványosságokat bemutatni nem zsidó hagyomány. Az ötéves játékokat Herodes páratlan pompá­val rendezte meg; meghívta a szomszéd népeket is és minden országból összecsődítette a nézőket. Messziről is idesereglettek a versenyzők és a mindenféle színészek, különösen olyanok, akik mesterek voltak az efféle játékokban, abban a reményben, hogy elnyerik a győzelmi díjat. Mert nem csupán a birkózókra gondol­tak, hanem azok számára is tűztek ki pompás díjakat, akik zené­vel foglalkoztak — és akiket színházi zenészeknek neveitek, — azért, hogy a legkiválóbbakat buzdítsák a versenyeken való rész­vételre. Továbbá Herodes nagy versenydíjakat tűzött ki kétfogatú és négyfogatú kocsik versenyére, továbbá lóversenyre és mindent megtett, hogy a játékok minél pompásabbak és fényesebbek legyenek. A színházat gyönyörűen földíszítették és köröskörül valódi arany és ezüst alapon ábrázolták Octavianus tetteit és a diadal jeleket, amelyeket az egyes népekkel folytatott harcokból hazahozott. És az ünnepi díszben nem volt olyan drága ruha vagy pompás drágakő, amiben a versenyekkel egyidejűleg ne

gyönyörködhetett volna a nézők szeme. Állatokat is hozattak, oroszlánokat és rengeteg nagyerejü és ritka vadállatot gyűjtöttek össze. Ezek az állatok részben egymással viaskodtak, részben emberekkel, akiket erre ítéltek. Az idegenek természetesen tágra- nyílt szemmel nézték s megbámulták ezt a pompát és ezeket a veszedelmes viadalokat; a belföldiek szemében mindez nyilván a nagy becsületben tartott ősi szokások megszűnését jelentette. Mert istentelenségnek tűnt a szemükben embereket dobni a vad­állatok elé, más emberek szórakozására és ugyancsak elítélendő­nek tartották idegen szokásokkal fölcserélni a hazai szokásokat. Legjobban bántották őket a diadaljelek, mivel ezeket katona­ruhába öltöztetett faragott képeknek tartották; csak a legnagyobb bosszankodással látták ezeket, mert ősi törvényeik szerint a képek tisztelete tilos volt.

Herodes előtt nem maradhatott rejtve, hogy a zsidók emiatt nyugtalankodtak és mivel nem tartotta volna helyesnek erőszak­kal fellépni ellenük, igyekezett szavakkal megnyugtatni őket és megszüntetni ezeket a vallási aggodalmaikat. Azonban ezzel nem ért célt, sőt mivel bosszankodtak amiatt, amit bűnül róttak fel neki, egyhangúlag azt kiáltozták, hogy ha minden mást elvisel­nek is, mégsem kötelesek eltűrni emberek képmásait városuk­ban, mert ez ősi törvényeik szerint tilos: tudniillik a diadaljele­ket nézték szobroknak. Midőn Herodes látta, mily izgatottak és hogy nem tágítanak, ha valamiképpen meg nem nyugtatja őket, meghívta a nép főembereit a színházba, megmutatta nekik a diadaljeleket és megkérdezte, minek tartják ezeket. És mikor hangosan azt kiáltozták, hogy ezek emberek képmásai, leszedette a diadaljelekről díszeiket és megmutatta nekik a puszta faváza­kat. Erre hangos kacagás támadt; most annál jóízűbben nevet­tek, mert ez az egész szoborforma alkotmány már előbb is ne­vetséges volt nekik.

Ily módon egyelőre megnyugtatta a népet, úgy hogy java­részük' lecsillapodott és már nem zúgolódott. Egyesek azonban még mindig hangoztatták, hogy megbotránkoznak az ősi szoká­sok megváltoztatásán és mivel azon a véleményen voltak, hogy a törvények és intézmények megsértése nagy bajok forrása lehet, úgy érezték, hogy inkább bármi veszedelmet vállalniok kell, mintsem hogy ölhetett kezekkel nézzék, hogyan forgatja fel Herodes a dolgok rendjét, hogyan honosít meg erőszakkal különös újításokat s míg látszólag úgy viselkedik, mintha király volna, a valóságban kiderül, hogy a népnek legnagyobb ellen-

sége. Tehát a polgárságból mintegy tíz férfiú élete kockáztatá­sával összeesküdött ellene és tőröket rejtettek ruhájuk alá. Volt közöttük egy vak is, aki felháborodott mindazon, amit hallott; nem annyira azért esküdött össze a többiekkel, hogy támogassa őket céljuk elérésében, mint inkább azért, hogy minden szenve­désben osztozzék velük, ha vállalkozásuk balul üt ki. Ez nagy mértékben növelte a többiek bátorságát tervük megvalósításában.

Miután mindenben egyhangúlag megállapodtak, a színházba mentek, abban a reményben, hogy Herodes nem menekül meg előlük, ha váratlanul megrohanhatják. Ha pedig őt magát nem is pusztíthatják el, remélik legalább, hogy környezetének néhány tagját megölhetik és ezzel alkalmat adhatnak a királynak arra, hogy elgondolkozzék rajta, milyen méltatlanságot követ el a nép ellen, még akkor is, ha ők maguk belepusztulnak. Jól felkészül­tek és nagy buzgalommal fogtak hozzá munkájúkhoz; azonban Herodes egyik kémje, akinek a feladata volt az ilyen merényle­tek kiszimatolása és följelentése, fölfedezte az összeesküvést és jelentést tett róla a királynak; éppen abban a pillanatban, mikor belépett a színházba. Herodesnek eszébe jutott, hogy sokan mennyire gyűlölik és hogy majdnem minden intézkedése rend­szerint nyugtalanságot vált ki, tehát valóban nem kételkedhetett a jelentés igazságában; azonnal visszament palotájába és maga elé vezettette az összeesküvőket. A királyi testőrség összefogdosta őket és most már látták, hogy nem menekülhetnek meg a halál­tól; igyekeztek tehát legalább azzal megdicsőíteni halálukat, hogy bátran szembenéztek vele. Egyáltalán nem mutattak bűn- bánaitot, egyáltalán nem tagadtak semmit, hanem nyíltan meg­mutatták tőreiket s bátran megváltották összeesküvésüket, amelyre nem kapzsiságból vagy elvakultságból vállalkoztak, ha­nem a közjó érdekében, ami az ő szemükben mindennél többet ért és ezt mindenkinek még az élete árán is meg kell védelmez­nie. Miután szándékukat bátran megváltották, a király katonái elvezették és kegyetlen kínzások után kivégezték őket. Azonban árulóikat, akik magukra vonták az egész nép gyűlöletét, nem sokkal utóbb néhány polgár elfogta s nem csupán megölték, hanem darabokra szaggatták és odadobták őket a kutyáknak eledelül. Ezt a tettüket ugyan sok polgár látta, de senki sem árult el belőle semmit, míg Herodes szigorú vizsgálatot nem ren­delt el és néhány asszonyból a kínpadon ki nem csikarta a val­lomást. Erre a bűntény értelmi szerzőit családjaikkal effvütt ki­végeztette. Mivel azonban a nép állhatatosan és rettenthetetlenül

védelmezte törvényeit, Herodes helyzete lassankint annyira meg­nehezült, hogy kénytelen volt intézkedéseket tenni nagyobb biz­tonsága érdekében. Tehát elhatározta, hogy a népet mindenfelől körülzárja, nehogy nyugtalankodásuk - lázadássá fajuljon.

A városban erődítmény volt a palota is, amelyben lakott és a templomerőd, amelynek Antonius-vár volt a neve; jónak látta ehhez még egy harmadik erődöt is emelni a nép ellen, Samariában, amelyet Sebasténak nevezett és alkalmasnak tartott arra, hogy az egész környéket fékentartsa, mivel csak egynapi járőföldre volt Jeruzsálemtől; tehát rendkívüli módon megerősítette. A nép fékentartására még egy erődöt építtetett azon a helyen, amelynek régebben Straton-tornya volt a neve, ő azonban a Kaisarea nevet adta neki. Ugyancsak erődítményt építtetett a nagy síkságon és ebben válogatott helyőrséget helyezett el és megerősíttette a ga- lileai Gábaát és a pereai Hesbont is. így az egész népet erődít­ményekkel vette körül, hogy ne lázadozhasson kénye-kedve sze­rint, — mert akkoriban jelentéktelen okokból is gyakran lázadás robbant ki, — és ha netalán mégis kitörne valami lázadás, azt azonal észrevegye és csírájában elfojthassa. Midőn Samariába ment, hogy a várost megerősíttesse, gyarmatosokat is vitt ma­gával és ezek részben régebbi zsoldosaiból, részben pedig a szom­széd törzsek embereiből kerültek ki. A telepítésre azért volt szük­sége, mert a városban templomot akart építtetni és mert a város­nak azelőtt kevés volt a lakosa, főképpen pedig azért, hogy biz­tonsága érdekében minél kedvezőbb színben tüntesse fel bőkezű­ségét. Azután a város nevét Sebastéra változtatta és a határában lévő szántóföldet, amely a legjobb volt az egész környéken, ki­osztotta a telepesek közt, úgy hogy alig érkeztek meg, máris jó­módba jutottak. A várost erős fallal vette körül és a terület egyenetlenségeit az erődítés javára értékesítette. A várost jelen­tékenyen ki is bővítette, úgy hogy nagyságban sem maradt el a többi híres város mögött: tudniillik a kerülete öt stadion volt. Közepében mindén tekintetben pompás teret hasított ki, amelynek másfél stadionnyi volt a hosszúsága, és ezen pompás és hatalmas templomot építtetett. A többi városrészeket is egyre szépítette, biztonsága érdekében a város főrészét erősséggé épít­tette ki, úgy hogy hatalmas falakkal övezte és becsületbeli köte­lességének érezte, hogy szépérzékének és emberséges gondolkodá­sának ilyen emlékjelét hagyja utódaira.

9.   FEJEZET.

Éhínség Júdeábán. Herodes újra megnősül és újabb városokat
alapít.

Még ugyanebben az évben, vagyis Herodes uralkodásának 13. évében súlyos csapások pusztították az országot, akár Isten haragja miatt, akár pedig azért, mert bizonyos időközökben min­dig megismétlődnek az efféle csapások. Először is tartós száraz­ság támadt, úgy hogy a mezőkön semmi sem termett s még azok a termények sem termettek meg, amelyeket a föld magától szo­kott megteremni. És mivel az élelmiszer hiány miatt az egész élet­mód megváltozott, betegségek és járványok ütötték föl fejüket, úgy hogy csapás csapás nyomában járt. Mivel nem tudták ápolni és táplálni a betegeket, a járvány egyre jobban elharapódzott és annyian meghaltak, hogy az életbenmaradottaknak sem volt már semmi reményük, hiszen nem tudtak segíteni a maguk nyomorú­ságán. Mikor ennek az évnek a termését az előző évekből maradt készletekkel' együtt az utolsó szemig elfogyasztották és a nyomo­rúság napról-napra nőtt, egyszerre lemondtak minden remény­ről. Mivel már a tartalékolt vetőmagot is elfogyasztották, a jövő évben sem számíthattak termésre, úgy hogy minden lehetséges módozatot megpróbáltak, hogy segítsenek az ínségen. Maga a ki­rály is nélkülözött, mert nem kapta meg az aratásból a szokásos tizedeket és mert túlságosan bőkezűn adta ki a pénzét azoknak, akiknek városait újjáépíttette. Ezenfelül úgy gondolkodott, hogy senkisem méltó segítségére, mért az Ínség miatt még jobban fel­lángolt a nép gyűlölködése, aminthogy gyakran megtörténik, hogy ilyen csapások idején a felsőséget teszik felelőssé.

Mégis ebben a helyzetben is mindenáron segíteni akart; csakhogy ez igen nehéz volt, mert a szomszéd népek is ínséget szenvedtek és mert nem volt pénze, még ha különben módja lett volna is ilyen sok ember számára legalább valami kevés élelmi­szert vásárolni. Mivel azonban semmit sem, akart elmulasztani, hogy segítsen az Ínségen, összeolvasztatott minden arany- és ezüst­edényt, ami a királyi palotában volt és még a legdrágább és leg­művészibb remekeket is feláldozta. Az így szerzett pénzt azután Égyiptomba küldte, amelyet ekkor Petronius kormányzott Augustus nevében. Ámbár akkoriban sokan fordultak segítségért Petroniushoz, akik ugyanilyen ínséget szenvedtek, mégis mint Herodes barátja, mindenekelőtt az ő alattvalóinak életét akarta megmenteni. Tehát először is nekik engedte meg, hogy gabonát 670

szállíthassanak el és a legnagyobb készséggel segítségükre volt a bevásárlásban és elszállításban, úgy hogy javarészt, vagy talán egészben, neki köszönhették megmentésüket. Midőn a kiküldöt­tek a gabonával megérkeztek, Herodes mindenekelőtt gondosko­dott róla, hogy a nép ezt a segítséget egyesegyedül az ő érdemé­nek tudja be és így nem csupán azokat hangolta jobb véleményre önmaga felől, akik előbb rosszindulatúak voltak iránta, hanem nyilván megmutatta, mily komolyan törődik a nép jólétével. Mert mindenekelőtt a lehető legnagyobb igazságossággal azoknak osz­tott ki gabonát, akik maguk tudtak kenyeret sütni belőle; azután annak a sok embernek, aki öreg kora vagv egyéb gyengesége miatt nem tudta maga elkészíteni a kenyerét, pékeket jelölt ki, hogy ezt a munkát elvégezzék; továbbá gondoskodott róla, hogy azok, akiknek az állatjai elpusztultak, vagy pedig akik azoknak a húsát megették, tehát nem volt sem gyapjújuk, sem pedig ruhá­juk, télen ne szenvedjenek az időjárás miatt. Miután minderről gondoskodott, volt gondja arra is, hogy a szomszéd városoknak segítséget nyújtson és ellátta Syria lakóit vetőmaggal s ez az in­tézkedése nagy hasznot ígért, mert így elegendőképpen biztosí­totta az ország terméshozamát, úgy hogy segíteni lehetett majd az élelmiszerhiányon. Midőn tehát elérkezett az aratás ideje, 50.000 embert küldött szét az országban, akiket ő mentett meg az éhhaláltól és így nem csupán a maga inségsujtotta országát se­gítette meg, hanem támogatta a szomszédokat is, akik ugyan­olyan ínségben sanyarogtak. Mert senkisem fordulhatott hozzá ebben a nyomorúságban, akit tőle telhetől'eg ne segített volna, sőt egész népek, egész városok és olyan magánemberek, akik azért kerültek nyomorúságba, mert nagyon sok hozzátartozójuk­ról kellett gondoskodniok és ezért ínségbe jutottak és hozzá fo­lyamodtak, mind megkapták azt, amit kértek. így külföldi Ínsé­geseknek 10.000 kor gabonát osztott ki, — egy kor annyi mint tíz attikai medimnos, — és a saját országában mintegy 80.000 kor gabonát. Ezzel a jóságos gondoskodásával Herodes annyira megnyerte a zsidók hajlandóságát, hogy alig győzték magasztalni és teljesen elszállt alattvalói szívéből az a gyűlölet, amelyet az ősi szokások megszegésével magára vont. Általános meggyőződés volt most már, hogy áldozatos segítségével a nyomorúság nehéz napjaiban teljesen jóvátette régi bűneit. A külföldön is gyarapo­dott hírneve és úgy látszott, hogy a kimondhatatlan nyomorúság, amely oly súlyosan megviselte országát, csak arra való volt, hogy gyarapítsa nevének dicsőségét. Mert nagyszabású áldozatkészsége révén, amelyet várakozás ellenére az Ínség napjaiban tanúsított,

a nép hangulata oly mértékben javára fordult, hogy már nem an­nak tartották, akinek azelőtt megismerték, hanem olyan ember­nek, aki a szörnyű Ínségben fényes bizonyságát adta gondosko­dásának.

Ezidőtájt testőrségének ötszáz válogatott katonáját segítsé­gül adta Augustusnak; ezeket Aelius Galluis magával vitte a Vö­röstenger partjára és ott derekasan megállták helyüket. Miután vagyona ismét meggyarapodott, a felsővárosban királyi palotát építtetett, roppant termekkel, amelyeket pompásan feldíszíttetett arannyal, márvánnyal és heverőkkel, úgy hogy rengeteg ember elfért bennük. Ezeket a termeket nagyságuk szerint nevezte el, az egyiket Augustusiból, a másikat Agrippáről. Azután szerelmi vágyában újra megnősült, mint ahogy általában semmi sem tudta visszatartani attól, hogy ne élvezze kénye-kedve szerint az élet örömeit. Ez a házasság pedig így keletkezett: élt Jeruzsálem­ben bizonyos Simon, jónevű pap, az alexandriai Böethos fia. En­nek volt egy leánya, akit akkoriban a világ legszebb hajadoná- nak tartottak. Mivel éppen emiatt Jeruzsálemben mindenki csak róla beszélt, Herodes fülébe is eljutott híre és mikor a leány ra­gyogó szépségét meglátta, elámult. De nem akarta erőszakkal fel­áldozni szerelmi vágyának, mert attól tartott, hogy rossz néven veszik tőle, ha zsarnoki erőszakkal szerzi meg a leányt. Tehát tanácsosabbnak tartotta feleségül venni. Mivel azonban Simon sokkal alacsonyabbrendű állást töltött be, hogysem a királlyal rokonságba kerülhetett volna, viszont ahhoz éppen eléggé magas­rangú volt, hogy ne lehessen egészen semmibe venni, Herodes kí­vánsága teljesülése érdekében a legjobb módszernek tartotta, ha Simon családját magasabb rangra emeli. Ezért letette Józsue fő­papot. Fábes fiát a hivataláról és a főpapi méltóságot Simonra ruházta s most már rokoni viszonyba került vele.

A menyegző után erődítményt épített azon a helyen, ahol le­győzte a zsidókat, mikor Antigonos elűzte őt és kezébe kerítette a hatalmat. Ez az erőd körülbelül hatvan stadionnyira volt Jeru­zsálemtől és már a természet is mintha erődítménynek jelölte volna ki. Közvetlen közelében ugyanis volt egy közepes domb, amely hirtelen úgy a magasba szökkent, mintha emberkéz for­málta volna ki és az alakja női mellhez hasonlított. Ezt a dom­bot beépítette kerek bástyatornyokkal és megnehezítette a hozzá­jutást, amennyiben kétszáz kockakőből meredek lépcsőt építte­tett, amely a várba fölvezetett. A tornyok belsejében pompás ki­rályi termék voltak, amelyek biztonságot is nyújtottak és a sze­met is gyönyörködtették; a domb tövében pedig lakásokat építte-

tett, amelyek pompás látványt nyújtottak, egyebek közt a víz­vezeték miatt is; mert ezen a helyen nem volt víz, hanem nagy költséggel messziről¹ kellett idevezetni. Köröskörül a síkságot is beépíttette házakkal, úgy hogy az egész együtt olyan volt, mint valami nagy város és fölötte a domb úgy emelkedett, mint a fellegvár.                                         \                   <       ■

Miután minden terve kívánsága szerint sikerült, Herodesnek már nem kellett attól tartania, hogy országában lázadás tör ki, mert alattvalóit két eszközzel tartotta féken: egyrészt á rettegés­sel, mert senkinek a megérdemelt büntetést nem engedte el, másrészt gondoskodásával, amelyről az éhínség idején fényes bizonyságot tett. Mégis igyekezett külföldön is gondoskodni biz­tonságáról, mintha bizony szüksége lett volna efféle védelemre alattvalói ellen. Ugyanis a külföldi városok iránt barátságos és készséges volt, adandó alkalmakkor megtisztelte uralkodóikat ajándékokkal és kegyeinek egyéb megnyilvánulásaival megszerezte hajlandóságukat, mert természeténél fogva királyi módon bőkezű volt. Ily módon szerzett sikerei révén tetemesen megnövelte hatal­mát. Azonban pompaszeretete és a buzgalma, amellyel Augustusi és a római kormányzókat jóindulatra igyekezett hangolni, végül is arra kényszerítette, hogy eltérjen az ősi szokásoktól és áthágja a törvényeket, mert nagyravágyásában városokat építtetett és templomokat emelt, nem ugyan Júdeábán, hanem más vidékeken és városokban, mert a zsidók, akiknek tilos a görögök módjára szobrokat és képeket imádni, ezt semmiesetre sem tűrték volna. A zsidókkal szemben eljárását azzal mentegette, hogy mindezt nem a maga elhatározásából, hanem felsőbb parancsra tes>zi. Viszont Auguistusnak és a rómaiaknak a kegyeit azzal nyerte meg, hogy inkább törődött az ő dicsőítésükkel, mint az ősi szokások­kal Emellett a maga hasznáról sem feledkezett meg, mert igyeke­zett uralkodásának lehetőleg pompás emlékeit hagyni utódaira. Ez indította arra, hogy városokat építsen és erre a célra óriási pénzösszegeket áldozzon fel.

673

Városépítésre különösen alkalmasnak talált egy helyet a ten­gerparton, amelynek régebben Straton-tornya volt a neve; éppen ezért rögtön el is készíttette az új város terveit, azután nagy gond­dal és pompával felépíttette az összeomlott épületeket és a várost pompás királyi palotákkal és egyéb lakóházakkal ékesítette. Sőt biztos kikötőt is építtetett a városnak, ami pedig rendkívül nehéz és fáradságos munka volt; a kikötő akkora volt, mint a Peiraieus és igen alkalmasan, horgonyozhattak benne a hajók. A város

43 Flavius Josephus: A zsidók története

építése annál nagyobb feltűnést keltett, mert ott helyben nem volt meg hozzá a szükséges építőanyag, hanem mindent máshonnan kellett hozni és óriási költségekkel alkalmassá tenni az építkezésre. Ez a város Phoinikiában van, ott amerre a parton Egyiptom felé hajóznak, Dóra és Joppe közt. Ezeknek a kis tengerparti váro­soknak nincs kikötőjük és ki vannak téve az afrikai szeleknek, amelyek a tenger homokjával töltik fel a partot és lehetetlenné teszik a nyugodt kikötést, úgy hogy a kereskedőt itt kénytelenek nyílt tengeren lehorgonyozni. Herodes, hogy ezen a bajon segítsen, köröskörül oly nagy területet tűzött ki a kikötőnek, hogy ele­gendő volt egész hajóhadak befogadására és húsz könyöknyi mélységben óriási sziklatömböket süllyesztett a tengerbe; a leg­több 50 láb hosszú, 18 láb széles és 9 láb magas, de volt köztük ennél nagyobb is, kisebb is. Ez a móló, amelyet azért építtetett, hogy a tenger hullámainak csapásait felfogja, kétszáz láb széles volt; egyik fele arra való volt, hogy megtörje a hullámok erejét és ennek a neve „hullámtörő“ volt; a másikon tornyokkal ellátott kőfal húzódott; a tornyok közül a legnagyobb és legszebb Augus­tus fiatalon elhunyt mostohafiáról Drususról a „Drusios“ nevet kapta. Ezenfelül számos helyiség volt benne, ezeket a hajósok szállásnak használták és a helyiségek előtt köröskörül az egész kikötő körzetében pompás sétahely húzódott. A kikötő bejárata északra nézett, az északi szél irányában s itt valamennyi szél közt ez a legenyhébb; a kikötő kerületének külső végében, a kikötőbe bejövét balra, kerek torony volt, amely széles alapzaton nyugodott és keményen állta a hullámcsapásokat; jobboldalt a toronnyal szemben egymással összekötött két kőoszlop volt. Köröskörül a kikötőt házsor övezte s minden ház finom csiszolt márványból épült, középütt pedig domb emelkedett és ezen volt a császár temploma, — amely már messziről szemükbe tűnt a hajósok­nak, — továbbá Róma és a császár szobra. Maga a város a Kaisarea nevet kapta: a leggyönyörűbb anyagból épült, a leg­pompásabb művészettel. A földalatti folyosók éppen olyan művészi alkotások voltak, mint a város épületei; némelyek, amelyeket egyenlő nagyságú helyiségek választották el egymástól, egészen a tengerpartig értek; égy másik folyosó keresztben átmetszette a többit, úgy hogy az esővíz és a város szennyvizei ide folytak le és a tenger vize kívülről betódulhatott és így az egész várost tisz­tán tartotta. Ezenfelül színházat is építtetett a városban és mö­götte, a kikötő déli oldalán, amfiteátrumot, amelyben rengeteg ember fért el, fekvése pedig oly pompás volt, hogy messze el lehe-

tett látni onnan a tengerre. A király sem költséget, sem fáradsá­got nem kímélt és a város ily módon tizenkét esztendő alatt el­készült.

10.   FEJEZET

Herodes Rómába küldi fiait. Zenodoros és a gadaraiak vádat emelnek ellene, de Augustus felmenti. Az esszénus Manaem

Miután Herodes Sebastét megépíttette és betelepítette, elha­tározta, hogy fiait, Alexandrost és Aristobulost Rómába küldi, hogy Augustusnál bemutatkozzanak. Miután megérkeztek, atyjuk jóbarátjánál Polliénál szálltak meg, ámbár megszállhattak volna császári palotában is. A császár igen kegyesen fogadta a két ifjút és megengedte Herodesnek, hogy egyik fiát a maga választása szerint utódjává nevezhesse ki; ezenfelül neki aján­dékozta Trachon, Batanaia és Auranitis területét; erre pedig ezért határozta el magát: bizonyos Zenodoros, aki Lysanias egykori országát bérelte, nem volt megelégedve jövedelmeivel, hanem ezeket Trachon területén rablóportyákkal gyarapította. Ugyanis ezen a vidéken elvetemedett emberek laktak, akik a damaskusiak területét fosztogatták és Zenodoros ahelyett, hogy véget vetett volna rablásaiknak, maga is részt kapott zsák­mányukból. A szomszédok pedig, mivel ez a portyázás kegyet­lenül sanyargatta őket, panasszal fordultaik az akkori kormány­zóhoz, Varróhoz és kérték, tegyen jelentést a császárnak Zeno­doros garázdálkodásairól. Mihelyt a császár értesült a panaszok­ról, rögtön kiadta a parancsot, hogy a rablókat irtsák ki és ezt a területet adják át Herodesnek és az ő gondja legyen, hogy a (rachoniak ezentúl ne háborgassák szomszédaikat. Azonban egyál­talán nem volt könnyű dolog a rablók garázdálkodásainak véget vetni, mert ezek egyesegyedül rablással foglalkoztak és ebből éltek; nem voltak városaik, nem volt földjük, hanem földalatti rejtekhelyeken és barlangokban laktak, még pedig az állataikkal együtt. Ügyesen vízvezetéket is csináltak és gabonakészleteket halmoztak fel, úgy hogy rejtekhelyükből hosszú ideig ellenállhat­tak minden támadásnak. A barlangok bejárata oly szűk volt, hogy csak egyesével lehetett bemenni; belsejük azonban hihetetlenül tágas volt és rengeteg ember elfért bennük. Ezeknek a lakások­nak a teteje nem volt magas, hanem úgyszólván egy szinten volt a földdel. A vidék csupa kő volt és szírt és majdnem járhatatlan,

hacsak nem veit az ember maga mellé vezetőt; mert az ösvények nem egyenesek voltak, hanem tekervényesek. Mivel most már ezek az emberek nem követhettek el gaztetteket szomszédaik ellen, egymást rabolták meg és semmiféle bűnténytől sem riadtak vissza. Mihelyt tehát Herodes ezt a vidéket Augustusiéi ajándékul meg­kapta, ügyes vezetőkkel odament, leverte a gonosztevőket és így szomszédaiknak megadta a békességet és a biztonságot.

Zenodoros azonban, aki bosszankodott e terület elvesztése miatt és irigykedett, hogy Herodos hatalmába került, Rómába utazott, hogy bepanaszolja, azonban eredménytelenül tért vissza. Eközben kiküldték Agrippát, hogy Augustus nevében kormányozza az ióni tengeren túl lévő tartományokat. Mivel Herodes jóbarátságban volt vele, felkereste őt Mitylenében, ahol éppen telelt, és azután visszatért Júdeába. Ezenfelül néhány gadarai is fölkereste Agrip­pát, hogy bepanaszolják Herodest; Agrippa azonban még csak válaszra sem méltatta, hanem bilincsekbe verette és elküldte őket, a királyhoz. Eközben az arabok, akik már régen zúgolódtak Herodes uralma miatt, megint nyugtalankodni és lázadozni kezd­tek ellene és úgy látszik teljes joggal. Ugyanis Zenodoros, mikor látta, hogy már semmi reménye sem lehet uralma megtartására, területének egy részét, és pedig Auranitist, ötven talentumért eladta az araboknak. Mivel azonban ez a terület a Herodesnek ajándékozott országrészhez tartozott, az arabok, mert jogtalanul vették el tőlük, harcoltak érte, néha betörésekkel és erőszakkal, néha pedig törvényes eszközökkel. Megnyerték Herodes egyes elkeseredett és elégedetlen katonáit, folyton hiú reményekkel ke­csegtették magukat és mindig készen álltak a forradalomra, mert többnyire ilyesmiben bizakodnak azok, akiknek rosszul megy soruk. Ámbár Herodesnek erről már régen tudomása volt, nem bánt el velük kegyetlenül, hanem igyekezett a nyugtalankodókat bölcsen lecsillapítani, dehogy a lázadásra alkalmat adjon nekik.

Herodes uralkodásának tizenhetedik évében Augustus elláto­gatott Syriáha és a gadaraiak javarésze kapott az alkalmon és bepanaszolta Herodest, hogy keményen és zsarnoki módon ural­kodik rajtuk. Erre a vakmerő lépésre Zenodoros ösztönözte őket, mert folyton szította köztük az elégedetlenkedést, panaszkodott Herodesre és esküdözött: minden követ megmozgat, hogy meg­szabadítsa őket Herodes uralmától és így közvetlenül Augustus rendelkezése alá kerüljenek. így sikerült rávennie a gadaraiakat, hogy panaszt emeljenek Herodes ellen; különösen hangoztatták, hogy azokat a polgártársaikat, akiket Agrippa bilincsbe verve Herodeshez küldött, ez nem büntette meg, hanem egy újjal sem

nyúlt hozzájuk és szabadon bocsátotta őket. Mert Herodes, aki a saját emberei ellen könyörtelen szigorúsággal járt el, ha hibáztak, mindig hajlamos volt arra, hogy az idegenek gaz­tetteit nagylelkűen megbocsássa. Midőn most a gadaraiak erő­szakoskodással, rablással és templomuk elpusztításával vádol­ták meg, Herodes nyugodtan készült a védekezésre, de Augus­tus barátságosan fogadta és — hiába zúgolódott a tömeg — semmit sem változtatott iránta való jóindulatán. Az első napon ezt az ügyet tárgyalták; a következő napokon azonban nem került ítéletre a sor, mert midőn a gadaraiak észrevették a csá­szár és a tanács hangulatát és sejtették, hogy bizonyára kiszol­gáltatják őket a királynak, éjszaka — félelmükben, hogy fel­koncolják őket — egyesek a maguk kezével vetettek véget éle­tüknek, mások a mélységbe vetették vagy pedig a folyóba ölték magukat. Mivel így maguk beismerték bűnös meggondolat­lanságukat, Augustus minden latolgatás nélkül fölmentette Herodest a vádak alól. Ezenfelül az említetteken kívül még egy igen szerencsés esemény történt: Zenodorosnak a belei megrepedtek, ennek következtében sok vért vesztett és úgy elgyengült, hogy a szíriai Antiochiában meghalt; országát, amely meglehetősen nagy volt s Trachon és Galilea közt terült el, a császár Ulathaval, Paniasszal és a határos vidékkel együtt Herodesnek ajándékozta. Ezt a vidéket a szíriai helytartók alá rendelte, de meghagyta nekik, hogy Herodes hozzájárulása nélkül semmit se kezdeményezzenek. Ekként Herodes olyan sze­rencsés helyzetbe jutott, hogy a hatalmas római birodalom két ura, Augustus és Agrippa, egyforma jóindulattal volt iránta: Augustus senkit sem becsült többre Agrippa után Herodesnél és hasonlóképpen Agrippa is őt tartotta legjobb barátjának a császár után. Miután ilyen nagy kegyekben volt része, a császár­tól tetrarchiát kért testvére, Feroras számára és országa jöve­delmeiből száz talentumot utalt ki neki, hogy akármi történik is vele, Feroras nyugodtan élhessen és fiai ne foglalhassák el országát. Miután Herodes a császárt elkísérte a’ tengerpartra, visszatért és Zenodoros területén, Panias város közelében gyö­nyörű fehér-márvány templomot építtetett. Itt a hegyben pom­pás barlang van, alatta meredek szakadék és feneketlen, hozzá­férhetetlen mélység, benne állóvíz, fölötte óriási hegycsúcs: itt a barlang alatt fakadnak a Jordán folyó forrásai. Ezt a neve­zetes helyet ékesítette Herodes a templommal, amelyet a csá­szár tiszteletére szentelt.

Herodes akkoriban elengedte alattvalóinak az adók egy- harmadrészét, állítólag azért, hogy a szűk esztendők után ösz- szeszedjék magukat, tulajdonképpen azonban azért, hogy meg­nyerje hajlandóságukat, mert igen elégedetlenkedtek; rossz néven vették tőle azokat az alkotásokat, amelyek bomlasztották a vallást és megrendítették az erkölcsöket; ezekről a nép elkese­redetten és izgatottan beszélt. A lázadás meghiúsítására igen nagy gondot fordított: alattvalóit minden efféle lehetőségtől megfosztotta és állandó munkára kényszerítette; megtiltotta a nyilvános és magán összejöveteleket és minden lépésüket ki­kémleltette. Ha valakit rajtakaptak ilyesmin, igen szigorúan megbüntették; sok embert nyíltan vagy titokban Hyrcania várába hurcoltak és ott kivégeztek. A városban és az ország­utakon mindenütt voltak megbízottai, akik minden össze­jövetelt kikémleltek, sőt azt mondják, hogy maga a király is gyakran elvegyült a nép közé, éjjel, álöltözetben, hogy kihall­gassa, hogyan vélekednek uralkodásáról. Aki szembeszállt ren­delkezéseivel, azt minden elképzelhető módon üldözte, a nép többi részét pedig esküvel kötelezte, hogy megmarad hűségé­ben; meg kellett esküdniük, hogy hívek maradnak hozzá és ren­díthetetlenül kitartanak uralma mellett. Legtöbb alattvalója csakugyan engedelmeskedett is parancsainak, részben tisztelet­ből, részben félelemből; akik azonban megmakacsolták magukat és nem voltak hajlandók beadni a derekukat, azokat minden úton-módon eltette láb alól. Pollio és Samaias farizeusokat és felekezetűk számos tagját is esküre akarta kényszeríteni, de ezek ellene szegültek; azonban Pollio kedvéért mégsem bün­tette meg őket, mint másokat, akik megtagadták az esküt. Ugyancsak mentesek voltak ettől a kötelezettségtől az úgyneve­zett esszénusok; ez olyan fajta felekezet, mint a görögöknél a pythagoreusoké. Ezekről azonban más .müveimben részlete­sebben beszélek. Most inkább azt érdemes elmondanom: miért volt Herodes ily szokatlan jóindulattal az esszénusok iránt; mert egy történelmi’ mű keretébe beletartozik annak megvilágítása is, hogy abban az időben hogyan vélekedtek ezek felől.

Élt akkoriban egy Manaem nevű esszénus, aki erényes élet­módja miatt igen jó hírben állt és akit Isten megáldott a jö­vendőmondás adományával. Ez abban az időben, mikor Herodes még gyermek volt és éppen iskolába ment, meglátta őt és azt mondta neki, hogy egyszer majd a zsidók királya lesz. Herodes azonban azt gondolta magában, hogy Manaem vagy nem ismeri

őt, vagy pedig csak tréfál vele és ezért azt felelte rá, hogy hiszen ő alacsony származási'!. Manaem elmosolyodott, meg­veregette az arcát és így felelt: „Csakugyan király leszel s mivel Isten méltónak tart rá, szerencsésen fogsz uralkodni. Emlékezzél majd akkor arra, hogy Manaem arculütött, annak jeléül, hogy minden szerencse forgandó. Mert ez a meggondolás nagy hasz­nodra lesz, ha szereted az igazságosságot és az istenfélelmet és ha kegyes leszel alattvalóidhoz. Én azonban a jövőbe látok s tudom, hogy nem leszel ilyen. Mert te páratlanul boldogan fogsz élni, örök dicsőséget szerzel magadnak, azonban a jám­borságról és igazságosságról megfeledkezel. De Isten előtt mindez nem marad rejtve és életed végén haragja sújt bűnei­dért." Herodes akkor nem törődött a szavaival, mert egyáltalán nem reménykedett királyságában. Midőn azonban uralomra jutott és nagy szerencsével uralkodott és hatalmának csúcspont­jára érkezett, magához hivatta Manaemet és megkérdezte tőle, meddig uralkodik még. Manaem erre semmit sem felelt, csak hallgatott. Erre Herodes azt kérdezte, vájjon tart-e még az uralkodása tíz esztendeig; most Manaem azt felelte rá, hogy talán húsz vagy harminc esztendeig is, de életének a végét pon­tosan nem mondta meg. Herodes beérte ezzel, elbúcsúzott Manaemtől és ettől fogva nagy becsületben tartotta az esszénu- sokat. Ámbár ennek az elbeszélésnek a hitelessége kétséges, mégis jónak láttam közölni olvasóimmal és egyúttal megemlí­teni azt is, hogy rajta kívül is sok esszénus meg volt áldva a jövendőmondás adományával erényes életmódja miatt.

11.    FEJEZET

Herodes újjáépíttette a templomot, amely magasabb és pompá-
sabb lett a réginél. Az Antonius-vár

Miután Herodes uralkodásának tizennyolcadik évében az előbb említett építkezéseket befejezte, nagyobb munkához fogott, tudniillik Isten templomát újjá akarta építtetni, még pedig úgy, hogy nagyobb terjedelmű és magasabb legyen a réginél, mert úgy gondolkozott, hogy ez a mű, ha befejezi, pompásabb lesz, mint minden egyéb, amit eddig alkotott és ezzel örök emléket biztosít magának, aminthogy így is történt. Mivel azonban tudta, hogy a népet nem egykönnyen lehet rávenni az ilyen hatalmas

vállalkozás megkezdésére, elhatározta, hogy előbb beszédet intéz hozzájuk és úgy készíti elő őket és csak azután fog munkához. Ennélfogva összehívta a népet és így beszélt: „Törzsrokonaim, fölöslegesnek tartom azokról az egyéb munkákról beszélni, ame­lyeket uralkodásom kezdete óta megalkottam,, ámbár mind inkább a ti biztonságúikat szolgálja, mint az én dicsőségemet. És mivel én a sanyarúság idejében is mindig segítségtekre vol­tam és építkezéseimmel nem annyira a magam biztonságát szol­gáltam, mint inkább a tieteket, meg vagyok győződve róla, hogy Isten akarata szerint a zsidó népet olyan boldog élethez juttat­tam, amilyent azelőtt még csak nem is ismert. Azonban, mint mondtam, fölöslegesnek tartom felsorolni előttetek mindazt, amit az országban végeztem és hogy mennyire gyarapítóttam a nép erejét azzal, hogy gyönyörű városokat építtettem, nemcsak a ma­gunk területén, hanem a szomszédos országrészeken is, mivel ezt mindnyájan jól tudjátok. Most csak néhány szóval be aka­rom bizonyítani, hogy az a vállalkozás, amelyet most szeret­nék megkezdeni, éppen úgy szolgálja majd Isten dicsőségét, mint a ti hírneveteket. Ezt a templomot őseitek a mindenható Istennek emelték, mikor Babylonból visszatértek, azonban hat­van könyöknyivel alacsonyabb, mint a régi templom, amelyet Salamon építtetett. Ennek azonban nem az az oka, mintha őseink nem lettek volna eléggé jámborak, mert nem tőlük füg­gött, hogy a templomot éppen olyanra építsék, amilyen a< régi volt, tudniillik Kyros és Dareios, Hystaspes fia, szabta meg nekik az építkezés módját s mivel ők előbb ezeknek a királyok­nak, később utódaiknak, még utóbb a makedónoknak alattvalói voltak, nem volt módjuk az istenfélelemnek ezt az emlékművét épp oly nagyra építeni, amilyen a régi templom volt. Mivel most Isten kegyelméből én kerültem a trónra és hosszú békét élvezek, rengeteg kincset gyűjtöttem, óriási jövedelmeim vannak s ami a legfontosabb, a rómaiakkal, a világ uraival —- bízvást el­mondhatom -— baráti viszonyban vagyok: szeretném befejezni azt, amit elődeink kénytelenségből nem tudtak befejezni, mivel idegen uralom alatt voltak és így szeretném leróni hálámat Istennek azért a sok jótéteményért, amellyel uralkodásom alatt eJhalmozott."

így beszélt Herodes, azonban a beszéd megdöbbentette a népet, mert nem volt elkészülve ilyesmire; mivel a tervet meg- valósíthatatlannak tartották, nem annyira öröm, mint inkább aggodalom szállta meg őket. Tudniillik attól féltek, hogy ha a

templomot lerombolják, a királynak majd nem lesznek meg a kellő anyagi eszközei, hogy megalkossa azt a művet, amelyet tervezett, s annál nagyobbnak látták ezt a veszedelmet, mert az építkezés csakugyan nehéznek és nagyszabásúnak ígérkezett. Ebben a csüggedt hangulatukban Herodes azzal bátorította őket, hogy megígérte: addig nem romboltatja le a templomot, amíg nincs meg mindene ahhoz, hogy az újat befejezhesse. És e tekin­tetben szavának is állt; mert csak akkor fogott munkához, ami­kor már együtt volt ezer szekér, hogy a köveket hordja, amikor már kiválasztott tízezer tapasztalt művezetőt, amikor meg­vásárolta a papi ruhákat ezer pap számára, amikor kioktatta a munkások egyik részét a kőművességre, másikat az ácsmester­ségre és egyáltalán mindent aprólékos gondossággal előkészített.

Tehát mindenekelőtt a régi alapok helyett újakat ásatott és erre építtette magát a templomot, amely száz könyök hosszú és százhúsz könyök magas volt; magassága idővel húsz könyöknyi- vel csökkent, mivel az alap ennyit süllyedt; azonban Nero korá­ban elhatároztuk, hogy ennyivel megint kiegészítjük a magas­ságát. A templomot huszonöt könyök hosszú, nyolc könyök ma­gas és tizenkét könyök széles hatalmas fehérmárvány tömbökből építették. A templom, mint a királyi oszlopcsarnok, kétoldalt ala­csonyabb volt, középütt valamivel magasabb, úgy hogy már sok stadionnyi messzeségből láthatták, akik a mezőn dolgoztak, vala­mint a templommal szemben fekvő falvak lakói s különösen azok, akik a templom irányában haladtak. A bejárati ajtókat és a szem­öldökfákat, amelyek a szentély mennyezetéig értek, tarka füg­gönyökkel díszítette, amelybe bíborszínű virágokat és oszlopokat hímeztek. Az ajtók fölött, a falpárkány alatt, arany szőlőtőke ágazott szét és fürtök csüngtek róla és egyáltalán oly rengeteg drága anyagot használtak fel, hogy a hatalmas és művészi épít­mény mindenkit bámulatba ejtett. Az egész templomot óriási osz­lopcsarnokok övezték, amelyek arányosak voltak magával a templomépülettel, viszont sokkal pompásabbak, mint a régiek; nyilván senki más nem díszíthette volna fel ily pompásan a templomot. Mindkét oszlopcsarnok erős falazaton nyugodott; maga a fal a legnagyszerűbb alkotás volt, amiről ember valaha is hallott. Maga a hegy sziklás és meredek volt és a város keleti részei felé eső oldala fokozatosan lejtősödön, egészen a csúcsig. Ezt a hegyet Salamon, a mi legnagyobb királyunk, bölcs előre­látásból hatalmas munka árán fent a csúcson fallal vette körül, lent a tövében pedig, ahol mély szakadék övezi, óriási sziklatöm­bökkel falazta el s ezeket ólommal erősítette egymáshoz; így las-

sankint befödte az egész hegyet és így haladt egészen a csúcsig; úgy hogy a kocka-alakú építmény szokatlanul nagy és magas lett. Kívülről csak a hatalmas kőlapok látszottak, s ezeknek eresz­tékeit beiül a vaskapcsok szilárdan és szinte örökre megmozdít- hatatlanul egymáshoz kapcsolták. És mikor ezzel a kő-borítással egészen a hegy csúcsáig elkészültek, a csúcsot elegyengette, a falakon belül kitöltette a mélyedéseket s a-felületnek esetleg még kiugró részeit elsimíttatta. Ennek a térségnek a kerülete négy stadion volt, mindegyik .oldala egy stadion. Ezen belül a hegy csúcsát még egy kőfallal övezte, amelynek keleti oldalán kettős oszlopcsarnok volt, még pedig éppen olyan hosszú, mint a fal, éppen szemben a középütt épült templom kapujával. Ezt az osz­lopcsarnokot több régebbi király pompásan díszíttette. A templom körül voltak felaggatva a barbároktól zsákmányolt fegyverek; Herodes király ezeket most mind itt aggatta fel és kiegészítette azokkal, amelyeket az araboktól zsákmányolt.

A bekerített térség északi oldalán emelkedett a négyszögle­tes, igen erős vár; ezt Herodes elődei, a Hasmonaeusok építtették, akik papok és királyok voltak egyszemélyben és Barisnak nevez­ték. Ebben őrizték azt a papi ruházatot, amelyet a főpap szokott magára ölteni, de csak akkor, mikor áldozni készült. Herodes király ugyancsak ezen a helyen őriztette a főpapi ruházatot, azonban halála után a rómaiak hatalmába került, egészen Tibe­rius császár idejéig. Midőn ennek uralkodása alatt Vitellius, Syria kormányzója, Jeruzsálembe ment s a nép nagy hódolattal fogadta, a zsidók arra kérték, adja ki nekik a főpapi ruházatot; ő pedig, hogy kedvességüket viszonozza, ebben a tárgyban írásbeli kér­vényt intézett a császárhoz, aki a kérést teljesítette is. Ezután az öltözet egészen Agrippa király haláláig a zsidók kezében volt; halála után Cassius Longinus, Syria akkori kormányzója és Cus- pius Fadus, Judea helytartója megparancsolta a zsidóknak, hogy a ruházatot tegyék le az Antonius-várban, mert a rómaiak ismét maguk akarják őrizni, mint régebben. A zsidók ezért köve­teket küldtek Claudius császárhoz, hogy hagyja meg náluk a ruházatot. Midőn a követek megérkeztek, az ifjú Agrippa király éppen Rómában időzött és kieszközölte a császárnál, hogy meg­hagyja nekik a ruházatot és erre vonatkozólag parancsot is inté­zett Vitelliushoz, Syria kormányzójához. Régebben a ruházatot a főpap és a templomi kincstárosok pecsételték le; a kincstárosok az ünnep előtti napon elmentek a római várparancsnokhoz, meg­vizsgálták a pecsétet és elhozták tőle a ruházatot; mikor pedig az ünnep elmúlt, megint visszavitték ugyanoda, megmutatták, hogy

szabályszerűen lepecsételték s azután átadták a parancsnoknak. Ebből magyarázható, hogy később a ruházat annyi viszontagsá­gon ment át. Herodes a ztsidók királya ezt a Baris-várat a templom védelme és biztonsága érdekében még jobban megerősíttette és barátja Antonius, római hadvezér tiszteletére Antonius-várnak nevezte el.

A falövezet nyugati oldalán négy kapu volt, ezek közül az egyik a közbeeső völgyön át a királyi várba vezetett, kettő az elő­városba, a negyedik pedig a tulajdonképpeni városba. Hosszú lépcsősoron lehetett lejutni a völgybe és innen megint feljutni a várba; mert a város éppen szemben volt a templommal s úgy íve- lődött köré, mint valami színház, mert dél felől mély szakadék választotta el tőle. A falövezet negyedik, déli oldalán, középütt, ugyancsak kapuk voltak, mellette pedig háromszoros királyi osz­lopcsarnok, amely hosszában a völgy keleti oldalától a nyugatiig húzódott, mert nem lehetett hosszabbra építeni. A világ legbámu­latosabb alkotása volt ez: mert a völgy fölött, amely olyan mély volt, hogy szinte szédült az ember, amikor lenézett, mérhetetle­nül magas csarnok épült, úgy hogy az, aki ennek a csarnoknak a tetejéről össze akarta fogni tekintetével mind a két szakadékot, máris szédülni kezdett, mielőtt még a roppant mélységbe léért volna a tekintete. A csarnok egyik végétől a másikig, pontosan szemben egymással, négy-négy rend oszlop sorakozott; az oszlop­sor negyedik tagozata a kőfalba volt beleépítve. Egy-egy oszlop olyan vastag volt, hogy három összefogódzkodott ember éppen csak át tudta fogni karjaival. Hosszúságuk huszonhét lábnyi volt és minden oszlop kettős lábazaton nyugodott; összesen százhat- vankét oszlop volt, korinthusi stílusban kifaragott oszlopfőkkel, mind bámulatos művészi munka. Mivel négy oszlopsor volt, három-három tsor a csarnokokat folyosókra osztotta; az egymás­sal szemben fekvő két folyosó egészen egyforma volt, mindegyik harminc láb széles, egy stadion hosszú és több, mint ötven láb magas. A középső folyosó viszont másfélszer olyan széles és két­szer olyan magas volt és mindkét oldalon jóval kimagaslott a másik kettő közül. A mennyezeteket a fába faragott alakos dom­borművek díszítették; a középső mennyezet magasabb volt, mint a másik kettő. Elől az oszlopfőkön párkány nyugodott, ezt be­épített oszlopok díszítették; mind gyönyörűen faragott márvány, úgy hogy aki nem látta, nem is alkothat fogalmat szépségéről, aki pedig látta, az elragadtatással bámulta meg. Ilyen volt a templom első falövezete. Befelé azután, nem messze az előbbitől, még egy falövezet volt, amelyhez néhány lépcső vezetett fel. Ez

kőfal volt és ott volt rajta a felírás, hogy idegennek halálbüntetés terhe alatt tilos belépni. Ennek a falövezetnek déli és északi olda­lán három-három kapu volt, egyenlő távolságban egymástól, keleti oldalán pedig egy nagy kapu: ezen keresztül léphettek be feleségeikkel együtt azok, akik tiszták voltak. Azonban a belső szentélybe az asszonyoknak semmiképpen sem volt szabad be­lép niök. Végül volt még egy harmadik belső térség is, de ide már csak a papok léphettek be: ez előtt yolt az oltár, amelyen Isten­nek bemutatjuk az egészen elégő áldozatokat. Herodes király egyik térségbe sem lépett be, mert nem volt pap, tehát tilos volt belépnie. Inkább csak az oszlopcsarnokok megépítésével és a külső falövezetekkel törődött és ezt a munkát nyolc év alatt be­fejezte.

Miután a papok egy év és öt hónap alatt a tulajdonképpeni templomot is felépíttették, örömre gerjedt az egész nép és min­denekelőtt hálát adott Istennek, hogy a munka ily gyorsan be­fejeződött és hogy a király ily lelkes buzgalommal intézte, azután örömünneppel és hálaimádságokkal ülték meg az építés befejezé­sét. A király háromszáz ökröt áldozott Istennek és a többiek is áldoztak tehetségük szerint, de az áldozati állatok számát nem mondhatom meg, mert lehetetlenség a helyes számot megadnom; t. i. a templomépítés befejezésének ünnepe ugyanarra a napra esett, amelyen a király a trcnralépését szokta megünnepelni és így ezt a kettős ünnepet a szokottnál is fényesebben ülték meg.

Ezenkívül a király számára az Antonius-várból a keleti templom kapuig titkos folyosót építettek; fölébe tornyot építtetett, hogy ha esetleg a nép fellázad a királyi ház ellen, a földalatti folyosón a toronyba menekülhessen és ott biztonságba helyezked­jék. Mondják, hogy az egész idő alatt, amíg a templom építkezé­sén dolgoztak, nappal sohasem esett, csak éjjel voltak záporok, nehogy az építkezést akadályozzák; ez a monda, amelyet őseink hagytak ránk, hihetőnek látszik, ha figyelembe vesszük, hogy Isten hányféleképpen nyilatkoztatta ki magát nekünk. így folyt le az új templom felépítése.

XVI.        KÖNYV

1.   FEJEZET

Herode^ törvényt hoz a lopás ellen. Alexander és Aristobulos visszatér Rómából. Salome és Feroras áskálódása az ifjak ellen.

- A királyfiak házassága

Mivel a király az állam kormányzásában minden erejével azon volt, hogy mindenfele garázdálkodást megszüntessen a városban is és a vidéken is, törvényt hozott, amely a régiekhez képest egészen újszerű volt. Ugyanis elrendelte, hogy a tolvajokat az ország határain kívül adják el rabszolgákul. Ez a büntetés túl­ságosan is szigorú volt az efféle bűnökre, egyúttal azonban ellen­kezett a hagyományos szokásokkal is. Mert rabszolgasorban szol­gálni idegeneknek, akik még hozzá más szokások szerint élnek és engedelmeskedni minden parancsuknak: inkább a vallási parancsok megsértése volt, nem pedig a gonosztett megbüntetése, hiszen erről a régi törvények is gondoskodtak. Ezek tudniillik úgy rendelkeztek, hogy a tolvaj köteles büntetésül a négyszeres értéket megfizetni, vagy pedig, ha erre nincs módja, akkor eladhatják rabszolgának, de nem külföldre és nem is örökös rab­szolgaságra, mert az ilyen rabszolgákat hat év múlva szabadon kellett bocsátani. Ez a most megszabott büntetés éppen azért túl­ságosan súlyos és méltatlan volt és önkénykedés sugallta, mintha csak Herodes nem mint király, hanem mint zsarnok újfajta bün­tetéseket akarna rendszeresíteni, anélkül hogy törődnék az alatt­valók alkotmányával. Mivel pedig ez az eljárása általában rával- lott más dolgokban való magatartására is, nagy része volt abban, hogy egyre-másra elégedetleneked lek és zúgolódtak ellene.

Ezidőtájt áthajózott Itáliába, részben hogy találkozzék

a császárral, részben hogy meglátogassa Rómában élő fiait. A csá­szár igen barátságosan fogadta s mivel az ifjak már befejezték tanulmányaikat, megengedte, hogy vele együtt hazatérjenek. Mi­után megérkeztek Júdeába, a nép nagy lelkesedéssel fogadta a két ifjút, mivel szellemi képességeik és királyi megjelenésük miatt is nagyon tetszettek a népnek. Annál jobban gyűlölte őket Salome, a király húga és a többiek, akik rágalmaikkal Mariamme halálá­nak is okozói voltak. Ugyanis ezek azt hitték, hogy ha a két ifjú hatalomhoz és befolyáshoz jut, bosszút áll rajtuk az anyjuk ellen elkövetett bűnük miatt. Ebben az aggodalmukban rágalomhad­járatot indítottak az ifjak ellen; azt suttogták róluk, hogy egy­általán nem szívesen élnek együtt atyjukkal, mert hallani sem akarnak anyjuk gyilkosáról. Mivel ez az állítás valóságos ténye­ken alapult, sokan hitelt adtak néki és előrelátható volt, hogy ezen a réven elidegenítik az apát fiaitól. Természetesen a rágal­mazók nem Herodes előtt beszéltek így, hanem a nép körében terjesztették ezeket a gyanúsításokat. Mivel azonban mindez elkerülhetetlenül a királynak is fülébe jutott, lassankint meg­fogant a gyűlölködés; ezen azután később nem tudott erőt venni, mert már ilyen volt a jelleme. Egyelőre azonban Herodesben erő­sebb volt az apai szeretet minden gyanúsításnál és rágalmazásnál, tehát nem csupán a rangjukat megillető tiszteletben részesítette az ifjakat, hanem mikor a megfelelő kort elérték, hozzájuk méltó feleséget is adott nekik és pedig Aristobulosnak Berenikét, Salome leányát, Alexandernek pedig Glaphyrát, Archeleos kappadokiai király leányát.                                           .          -

2.   FEJEZET

Herodes kétszer is Agrippához utazik. A zsidóknak a görögök ellen emelt panaszai ügyében Agrippa biztosítja a zsidók jogait '

Midőn Herodes hírét vette, hogy Marcus Agrippa másodízben is Ázsiába jött Itáliából, haladéktalanul fölkereste és megkérte, látogasson el országába s térjen be hozzá, mint vendége és barátja. Engedett is bensőséges kérésének és elment Júdeába, Herodes pedig minden elképzelhető megtiszteltetéssel fogadta őt az újon­nan épített városokban, barátaival együtt fényesen és pompásán megvendégelte, megmutatta nekik az építményeket, Sebastéban, az újonnan épült kaisareai kikötőben s az óriási költséggel helyre­állított Alexandreion, Herodeion és Hyrcania várakban. Elvitte Jeruzsálem városába is, ahol a nép ünnepi menetben özönlött

eléje és nagy lelkesedéssel fogadta. Agrippa száz ökröt áldozott Istennek s lakomát adott a népnek, még pedig pazar bőkezűség­gel. És bár még sokáig igen szívesen maradt volna, az évszak miatt sietnie kellett; tudniillik vissza akart térni loniába is nem tartotta biztonságosnak tengerre szállni, ha a tél beköszöntött.

Miután Herodes őt és legkiválóbb kísérőit elhalmozta renge­teg ajándékkal, elhajózott. A király pedig a telet nyugalomban töltötte országában s midőn tavasz kezdetén meghallotta, hogy Agrippa hadat vezet a Bosporos ellen, megint találkozni akart vele. Tehát Rhodos és Kos mellett Lesbosba hajózott, abban a Íri­szemben, hogy ott találja, azonban a heves északi szél miatt nem tudott bejutni a kikötőbe. Ezért néhány napig Chiosban maradt, fogadta a hódolókat és közülük sokat megnyert magának királyi ajándékaival. Mikor látta, hogy a város oszlopcsarnoka a mithri- datesi háborúban elpusztult és romban hever, — mert nem lehe­tett egykönnyen helyreállítani, mint a többi építményt, oly nagy­szabású és gyönyörű volt, — a város lakosságának annyi pénzt utalt ki, amennyi túlontúl elegendő volt az újjáépítésre és figyel­meztette őket, hogy haladéktalanul állítsák helyre városuknak ezt a páratlan ékességét. Mivel közben a vihar elült, előbb Mitylenébe hajózott, ormán pedig Byzantionba; midőn itt meghallotta, hogy Agrippa már elhajózott a Symplegades-szigetek mellett, gyorsan utána ment. Sinopénál, a Fekete-tenger partján utolérte és ámbár váratlanul érkezett hajóhadával, mégis kapóra jött és igen szíves fogadtatásban volt része. Mert Agrippa a személye iránt való hű­ség és ragaszkodás jelének minősítette, hogy a király ilyen hosz- szú tengeri utat megtett és épp a kellő időben jött segítségére, pe­dig magára kellett hagynia e miatt országát és annak kormány­zását. Ebben a hadjáratban Herodes állandóan Agrippa mellett volt, a harcokban mint szövetségese és segítőtársa, a válságos helyzetekben mint tanácsadó, a szórakozásokban mint kellemes társ és mindenben osztozott vele, a rosszban becsületességből, a jóban pedig tiszteletből. Miután Agrippa befejezte a pontusi há­borút, amelyre megbízást kapott, elhatározták, hogy visszafelé nem hajón utaznak, hanem átvonultak Paphlagonián és Kappado- kián, azután további gyalogmenetekben áthaladtak egész Nagy- Phrygián Éphesosig és innen hajón keltek át Samosba. Az egyes városokban Agrippa Herodes kedvéért a rászorulóknak szükségle­teik arányában jelentős támogatást nyújtott és maga Herodes sem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, ahol pénzadományokkal szolgálhatta a maga érdekeit: tehát senkitől sem tagadta meg az anyagi támogatást. Valahányszor megkérték, mindig a legmeler

gébben támogatta a folyamodók kérvényeit Agrippánál. Mert Agrippa is bőkezű és nagylelkű volt és szívesen adott minden hasz­nos célra, feltéve hogy másokat nem, sértett vele és csak a király közbenjárására volt szükség s Agrippa máris kész volt a jótékony­ságra. így Herodes kibékítette Ágrippát az, ilioniakkal, mert ezekre haragudott; a chiosiak helyett megfizette azt az összeget, amellyel a császár tisztviselőinek tartoztak; kieszközölte felmenté­süket a behozatali vámok alól és egyáltalán mindenkin segített, akinek szüksége volt rá.

Midőn most loniába érkeztek, az ión városokban lakó zsi­dók seregestül tódultak Agrippához, hogy ezt a kedvező alkalmat .kihasználják. Panaszt emeltek nála mindenféle sérelem miatt: hogy nem engedik őket törvényeik szerint élni, hogy ünnepnapjai­kon a hatóságok önkényesen törvényszék elé idézik őket, hogy el­veszik azt a pénzt, amelyet Jeruzsálembe akarnak küldeni a templom céljaira, hogy katonai szolgálatra és közmunkára kény­szerítik őket és arra szorítják, hogy a szent célokra szánt pénzt ilyesmire fordítsák, holott mindezek alól mentesek, mert a rómaiak megengedték nekik, hogy ősi szokásaik szerint éljenek. Miután mindezt hangos panaszkodás közben előadták, Herodes megkérte Ágrippát, hogy hallgassa meg indítóokaikat és barátját Nikolaost rávette, hogy legyen a zsidók szószólója. Agrippa tehát kíséretének főembereivel, valamint a jelenlévő királyokkal és feje­delmekkel tanácsot tartott és ebben Nikolaos így emelt szót a zsi­dók érdekében:

„Hatalmas Agrippa, mint ahogy a szorongatottak azokhoz menekülnek, akik segíteni tudnak bajaikon, úgy azok is, akik most könyörögve itt állnak előtted, a legnagyobb bizalommal vannak irántad, hogy kegyelmeddel halmozod el őket. Már régeb­ben is tapasztalták, mily jóindulatú voltál irántuk és most is csak azt kérik, hogy régebbi kiváltságaikat ne vegyék el tőlük, hisz attól a néptől kapták, amelynek egyedül volt hatalma megadni ezeket, viszont nem különb népek fosztották meg őket ezektől, hanem olyanok, akik köztudomás szerint éppen úgy alattvalóitok, mint ők. Ha jelentős kiváltságokat nyertek, az ő dicsőségük, hogy ekkora kegyre méltóknak bizonyultak; ha pedig a kiváltságok jelentéktelenek, akkor annál kevésbbé volna illendő, hogy az ado­mányozók ezeket most ne erősítsék meg. Kétségtelen, hogy azok, akik a zsidókat zaklatják és bántják, mindkét félt sértik: azokat, akik a jótéteményt kapták azzal, ha nem tartják őket érdeme­seknek arra, hogy oly kiváló férfiak, mint a rómaiak, ezzel fejez­zék ki irántuk elismerésüket, — a jótevőket pedig azzal, ha azt

689

kívánják tőlük, hogy ezeket a kiváltságokat ne erősítsék meg. Ha megkérdeznék a zsidókat, mit veszítenének el szívesebben, életüket-e, vagy ősi szokásaikat, felvonulásaikat, áldozataikat és ünnepeiket, amikkel Istenüket tisztelik, bizonyosra veszem, hogy inkább hajlandók volnának minden szenvedést elviselni, mint bár­melyik ősi intézményükről lemondani. Hiszen háborúik java­részének is az az oka, hogy ezeket meg akarják védelmezni. Azt a boldogságot is, amelyet a ti réveteken most az egész emberiség élvez, éppen azon mérjük, hogy birodalmatokban mindenki sza­badon gyakorolhatja vallását és aszerint élhet. Most azonban azok az emberek rá akarnak kényszeríteni másokra olyan jogtalansá­got, amit ők maguk bizonyára nem tűrnének, mintha bizony nem volna éppen olyan bűn másokat törvényellenesen megakadá­lyozni vallásuk szabad gyakorlatában, mint a saját istentiszteletét elhanyagolni. De vegyünk figyelembe még egy érvet: Vájjon van-e olyan község, olyan város, olyan nemzet, amely ne tartaná a leg­nagyobb szerencsének a római uralmat és; a ti hatóságaitok védel­mét? Vagy van-e olyan ember, aki elutasítaná a ti jótéteményei­teket? Bizonyára nincs senki, mert ha van ilyen, az nem épelméjű. Csakugyan nincsen közösség, sem magánember, aki ne keresné a ti kegyeiteket. Azonban mindenkinek, aki meg akar fosztani másokat a ti jótéteményeitek élvezésétől, egyúttal le kell monda­nia arról is, amit ő maga nektek köszönhet, pedig ezek a jótéte­mények igazán felbecsülhetetlenek. Ha összehasonlítjuk a régebbi államformát a mostanival, ennek az utóbbinak igen sok az előnye, de a legnagyobb az, hogy az alattvalók most már nem rabszolgák, hanem szabad emberek. És ámbár általában jól megy sorunk, helyzetünk mégsem irígy- lésreméltó; mert a ti jóvoltotokból a többi néppel együtt boldogan élünk, de azt kívánjuk: legyünk velük egyenlők abban is, hogy háborgatás nélkül hívek maradhassunk ősi val­lásunkhoz. Ez magában véve nem lehet méltánytalan követelés azok szemében sem, akik teljesíthetik. Mert ha Isten örömét leli a tiszteletben, akkor örömét leli azokban is, akik lehetővé teszik e tisztelet megnyilvánulását. Egyébként a mi intéz­ményeinkben semmi sincs, ami ellentmondana az embe­riességnek, ellenkezőleg: teljes egészükben a jámborságot és a tiszta igazságot szolgálják. És egyáltalán nem tit­koljuk el azokat a vallási szabályokat, amelyek szerint életünket berendezzük és amelyek bizonyságot tesznek jámborságunkról és felebaráti magatartásunkról. A hetedik napot arra szántuk, hogy azon oktatást kapjunk szokásainkban és törvényeinkben,

44 Flavius Josephus: A zsidók története

hogy ezeket a törvényeket, valamint a többi szabályokat is an­nak rendje és módja szerint megtartsuk, mert ezeknek a meg­tartása óv meg bennünket a bűnöktől. Ha szabad ezekről a tör­vényekről néhány szót szólni, utalok arra, hogy kiváló törvények, ősrégiek, ámbár sokan kételkednek is ebben; amit pedig az idő megszentelt, arról semmiképpen sem szoknak le azok, akik jám­borul őrzik és megtartják a törvényeket. Ezeket akarják most el­venni tőlünk, erőszakkal és törvényellenesen; továbbá elveszik tőlünk a pénzt, amelyet Isten tiszteletére gyűjtöttünk; adókat követelnek tőlünk; ünnepnapokon törvény elé idéznek bennün­ket, s mindezt nem szerződéses megegyezés alapján, hanem csak azért, hogy megsértsék és üldözzék vallási meggyőződésünket, holott elnyomóink ezt nagyon jól ismerik. A ti világuralmatok olyan, hogy feltételezi a kölcsönös jóakaratot és kiküszöböli a gyűlölködést azokból, akik inkább erre hajlanának az előbbi helyett. Kérünk tehát, hatalmas Agrippa, gondoskodjál róla, hogy ne kelljen több sérelmet elszenvednünk, hogy ne akadályoz­zanak bennünket vallási parancsaink teljesítésében, ne vegyék el javainkat, ne nyomjanak el bennünket a hatóságok, hiszen mi sem lépünk föl ellenük erőszakosan. Mert ezek a követeléseink nem csupán méltányosak és igazságosak, hanem mindezt ti máj­régen engedélyeztétek nekünk. Bizonyítékul felhozhatjuk erre a szenátus-határozatok egész sorát és a Capitoliumon elhelyezett érctáblákat, amelyekből kiderül, hogy azért tüntettek ki bennün­ket így, mert méltónak tartottak erre a kegyre; és ezeket a hatá­rozatokat akkor is fenntartás nélkül tiszteletben kellene tartani, ha nem szolgáltunk volna rá az így nyert kiváltságokra. Mert nemcsak a mi javainkat védelmeztétek meg, hanem a többi né­pekét is, ezenfelül reményükön felül elhalmoztátok őket kegyei­tekkel, úgy hogy ha valaki fel akarná sorolni mindazt, amiben a ti jóvoltotokból részesültek, sohasem érne a végére. Hogy pe­dig bebizonyítsam nektek, hogy csakugyan méltók vagyunk jó­indulatotokra, nem is szólván egyebekről, elegendő arra az egyre utalnunk, aki most a mi uralkodónk és ott ül melletted. Vájjon van-e olyan szívesség vagy szolgálat, amelyet ő megtagadott volna tőletek? Vagy megingott-e valaha az ö hűsége irántatok? Vagy van-e olyan megtiszteltetés, amit ne tanúsított volna irántatok és aminek lerovásában ne előzött volna meg mindenki mást? Ki merné hát tagadni, hogy a ti jótéteményeiteket mi rengeteg hálá­val viszonoztuk? Helyénvaló megemlíteni atyjának, Antipatros- nak vitézségét, aki Caesarnak, midőn Egyiptomba vonult, kétezer

főnyi segédcsapatot küldött és aki mind a szárazföldi, mind a tengeri csatákban fölülmúlhatatlan volt. De minek beszéljek arról, mily döntő fordulatot adtaik akkor e segédcsapatok az eseményeknek és fejenkint mennyi pompás ajándékot kaptak Caesartól? Inkább azokat a leveleket kellene fölemlegetnem, amelyeket Caesar akkoriban a szenátusnak írt és inkább azok­ról a kitüntetésekről kellene beszélni, amelyekben népünk Anti- patrost a polgárjog adományozásán kívül részesítette. Mind­ezekből a tényekből nyilvánvaló, hogy mi nem érdemtelenül ré­szesültünk a ti jótéteményeitekben és jogos az a kérésünk, hogy erősítsd meg kiváltságainkat, hiszen ha már előbb meg nem kap­tuk volna ezeket, most joggal elvárhatnók, hogy megkapjuk tőled, tekintettel a közted és királyunk közt fennálló jó viszonyra. Hiszen hallottuk a judeai zsidóktól is, mily kegyes hajlandóság­gal látogattad meg országukat, bemutattad Istennek a hibátlan áldozatot, tökéletes imádsággal tisztelted őt, a népet ünnepi lakomán megvendégelted és elfogadtad ajándékait. Az a fogad­tatás, amelyben ily hatalmas férfiú, mit te, részesült a nép és a város részéről, okvetlenül bizonyítéka annak a barátságnak, amely Herodes uralkodóházának révén közied és a zsidó nép között fennáll. Midőn tehát erre emlékeztetünk és utalunk kirá­lyunkra, aki itt jelen van és melletted ül, semmi mást nem kívá­nunk, csak azt, hogy mások erőszakossága és hatalmaskodása miatt ne engedd elrabolni tőlünk azokat a kedvezményeket, amelyeket ti magatok engedélyeztetek nekünk.“

Nikolaoisnak erre a beszédére a görögök semmiféle ellenve­tést sem mertek tenni, főképp azért, mivel ez tulajdonképpen nem volt törvényszéki tárgyalás, hanem csak egy kérvényről volt szó az erőszakoskodások elhárítására. A tényállást meg sem próbál­ták tágadni, hanem mindössze azzal a mentséggel takarództak, hogy a zsidók görög területen laknak és semmiféle jogtalanság­tól sem riadnak vissza. Ezzel szemben a zsidók bebizonyították, hogy ők bennszülöttek s azzal, hogy törvényeiket tiszteletben tartják, semmiféle jogtalanságot nem követnek el a görögök ellen. Mivel Agrippa belátta, hogy a zsidók az elnyomottak, így döntött: tekintettel Herodes ragaszkodására és barátságára, haj­landó a zsidók valamennyi követelését teljesíteni és jogosnak el­ismerni. Ha még több kérést is terjesztenének elé, azok teljesíté­sének sem volna semmi akadálya, feltéve, hogy a római államra abból semmi hátrány sem származik. Mivel azonban semmi mást nem kértek, csupán annyit, hogy régi jogaikat erősítsék meg,

ezennel elrendeli, hogy törvényeik megtartása elé senki se gör­dítsen akadályt. Erre feloszlatta a gyűlést. Most Herodes oda­lépett hozzá, megölelte és megköszönte kegyességét; amaz öröm­mel viszonozta ezt: megölelte és megcsókolta őt. Ezek után távo­zott Lesbosból. A király pedig elhatározta, hogy hajón tér haza; elbúcsúzott tehát Agrippától és elhajózott. Néhány nap múlva kedvező széllel kikötött Kaisareában, innen Jeruzsálembe ment és gyűlésbe hívta az egész népet; a gyűlésen rengeteg vidéki lakos is megjelent. Fölállt, egész utazásáról beszámolt s főképpen han­goztatta, hogy a zsidók számára egész Ázsia területére kieszkö­zölte jogaik elismerését. Azután szerencsés uralkodásáról beszélt; kiemelte, mily buzgón gondoskodott a nép javáról és örömének jeléül a multévi adók negyedrészét elengedte. A nép elragadta­tással fogadta a király beszédét és kegyességét, bőséges áldást kívánt reá és ujjongva szétoszlott.

3.   FEJEZET

Herodes házában új viszálykodás támad, mert a többiek rovására legidősebb fiának, Antipatrosnak kedvez és ezzel felbőszíti ellene Mariamme fiait

A király családjában napról-napra jobban kiéleződött és egyre igyűlöíködőbbé vált a viszálykodás. Az ifjak, mint valami örökséget átvették Salome gyűlölködését és az asszony, miután aknamunkája az ifjak anyja ellen sikerrel járt, olyan örült vak­merőségre ragadtatta maigát, hogy elhatározta: Mariamme fiait mindenképpen elpusztítja, nehogy valamelyik bosszút állhasson anyja haláláért. Másrészt az ifjak is egyre dacosabbak lették és egyre jobban lázadoztak atyjuk ellen; részben azért, mert nem tudták elfelejteni anyjuk gyászos végét, részben pedig azért, mert uralkodásra vágytak. Hamarosan felütötte fejét a régi baj: az ifjak nyíltan gyalázták Ferorast és Salomét, ezek pedig alat- tomban áskálódtak amazok ellen. Mindkét részről egyformán nagy volt a gyűlölködés, de mindkét részről másféleképpen nyil­vánult meg: az egyik fél tapasztalatlanságában és tehetetlenségé­ben a gyűlölködést nem tudta titokban tartani, nyilvános szidal­makban és vádaskodásokban nyitott neki szelepet, a másik fél lépten-nyomon, titkos és alattomos rágalmakkal bőszítette az ifjakat és egyetlen célja volt, hogy ellenséges indulatuk atyjuk

ellen erőszakra ragadja őket. Mivel az ifjak az anyjuk ellen emelt vádaknak nem adtak hitelt, inkább az volt a meggyőző­désük, hogy ártatlanul végezték ki, a rágalmazók bizonyosra vették, hogy végül is személyesen állnak bosszút a gyilkosság ér­telmi szerzőjén. A szóbeszéd végre már az egész városban elter­jedt és míg az ifjak tapasztalatlansága általános szánakozást keltett, addig Salome annál lázasabban dolgozott és éppen az ifjak viselkedése adott neki alkalmat arra, hogy olyan híreket terjesszen, amelyek hitelre találhattak. Az ifjak tudniillik oly fájdalmasnak érezték anyjuk halálát, ■— hiszen gyalázata őket magukat is sújtotta, — hogy mindenáron igyekeztek szánalmat kelteni nemcsak anyjuk gyászos halála iránt, aki valóban meg is érdemelte a részvétet, hanem a maguk helyzete iránt is: amiatt panaszkodtak, hogy kénytelenek együtt lakni anyjuk gyilkosai­val.

Ez a viszálykodás annál jobban kiéleződött, mert a király távolléte egyre újabb alkalmat adott rá. Midőn azonban Herodes hazaérkezett és a fent említett beszédet tartotta a néphez, Fero- ras és Salome rögtön megijesztette azzal, hogy az ifjak részéről nagy ^veszedelem fenyegeti, mert ezek nyíltan kijelentették, hogy anyjuk meggyilkolását nem hagyják bosszulatlanul. Hozzátették még: a két ifjú, úgy látszik, abban reménykedik, hogy a kappa- dokiai Archelaos közvetítésével bejuthat a császárhoz és bepana­szolhatja apját. Herodes ezek hallatára megdöbbent, és pedig an­nál inkább, mert mindezt már máshonnan is hallotta. Mind- ezenfelül pedig most eszébe jutottak a régebbi események is, tudniillik az első viszálykodások családjában, amelyek miatt tel­jesen elidegenedett legközelebbi rokonaitól, még imádott fele­ségétől is; mivel pedig a jövőre még sokkal rosszabbtól tartott, egészén tanácstalan volt. Mert ámbár uralma alatt Isten rende­léséből minden dolga reményén felül szerencsésen sikerült, csa­ládi élete ugyancsak reményén felül elképzelhetetlenül szeren­csétlen volt; s mivel most így hányódott szerencse és szerencsét­lenség közt, nem tudta mitévő legyen: vájjon tovább élje-e ezt a bizonytalan életet, vagy pedig azzal vessen véget családi bajai­nak, hogy lemond az uralkodásról.

Ebben a zaklatott és vigasztalan helyzetében magához hívatta Antipatros nevű fiát, — aki akkor született, mikor ő még nem volt király, — és hogy az ifjakat megalázza, elhatározta, hogy ennek fog kedvezni, de egyelőre még nem annyira, mint később majd, amikor ő maga is visszavonul és mindent ráruház, hanem

egyelőre csak azzal a szándékkal, hogy megfékezze Mariamme fiainak elbizakodottságát és ily módon figyelmeztesse őket. Azt hitte, hogy majd kevésbbé hetykén viselkednek, ha meggyőződ­nek róla, hogy nem csak ők s nem is feltétlenül ők lesznek utódai a trónon. Antipatrost tehát bizonyos értelemben mint ve- tély társukat vette maga mellé és úgy gondolta, hogy ezzel töké­letesen biztosítja magát, egyúttal pedig megtöri az ifjak dacos­kodását s idővel megjavítja őket. De másképpen történt, mint ahogy remélte. Mert az ifjak atyjuk rendelkezését súlyos sére­lemnek érezték, Antipatros pedig ügyes ember volt s most, mi­kor hirtelen ily fényes kilátás nyílt meg előtte, nem csupán fölé­nyesen bánt testvéreivel és vitássá tette elsőbbségüket, hanem lépten-nyomon unszolta atyját is, hogy töltse ki rajtuk haragját, hiszen a rágalmak máris elidegenítették tőlük és ezért Antipatros úgy érezte: könnyű lesz ilysmire rávenni. Tehát minden elkép­zelhető mende-mondát elterjesztett, de óvakodott attól, hogy ő maga hozzon ilyesmit atyja tudomására, hanem erre a célra olyan embereket használt fel, akikre semmiképpen sem eshetett gyanú és akik ezzel látszólag csak a királyhoz való ragaszkodá­sukról tettek tanúságot. Antipatrosnak fényes jövője miatt ha­marosan egész sereg híve lett s ezeknek Herodes is feltétlenül hitelt adott, mert jelentéseiket bizonyítékul vette arra, hogy iránta mily hűségesek. Miközben tehát szorgalmasan folytatták ezeket a besúgásokat, Mariamme fiai bőségesen alkalmat is ad­tak ilyesmire: igen gyakran sírtak a rajtuk esett gyalázat miatt, anyjuk nevét kiáltozták és barátaik körében nyíltan merték aty­jukat igazságtalansággal vádolni. Mivel Antipatros rosszindulatú ember létére mindezt ügyesen felkapta és mindenféle toldások­kal besúgta Herodesnek, csak természetes, hogy a családi vi­szály egyre jobban kiéleződött. Mert a király, hogy Mariamme fiait megalázza, a rágalmak miatti elkeseredésében Antipatrost napról-napra újabb kitüntetésekkel halmozta el s végül is az ő kedvéért anyját Dorist is odavette a palotába. Ugyancsak gyak­ran írt érdekében a császárnak és melegen beajánlotta neki. Mi­után pedig Agrippa tíz évig kormányozta Ázsiát és visszatért Rómába, Herodes Judeából elutazott hozzá és fiai közül csak Antipatrost vitte magával: rábízta őt, hogy gazdag ajándékokkal együtt vigye Rómába, hogy ott az ifjú nyerje el Augustus barát­ságát. Most tehát úgy látszott, hogy Antipatros nyeri el majd a trónt és az ifjaknak semmi reményük sem marad, hogy ura­lomra juthatnak.

4.    FEJEZET

Míg Antipatros Rómában időzik, Herodes elviszi Augustushoz két fiát, Aristobulost és Alexandert és bevádolja őket. A kibékülés

Ez az utazás nagy kitüntetés volt Antipatrosnak s nyilván megtetszett, hogy kiváltságos helyzetbe jutott. Mivel Herodes valamennyi római burájának írt, Antipatrost kitüntető szívesség­gel fogadták. Azonban sehogy sem volt ínyére, hogy nem lehe­tett atyja mellett és így nem volt alkalma arra, hogy testvéreit tovább rágalmazza; attól tartott, hogy atyja hangulata megvál­tozik és Mariamme fiai iránt kegyesebb lesz. Ebben a meggyőző­désében elhatározta, hogy tovább folytatja az aknamunkát és Rómából, valahányszor csalk remélhette, hogy atyját felingerel­heti testvérei ellen, leveleket küldözgetett, amelyekben szorongó aggódást színlelt; azonban ezek a valóságban csak gonoszságát és nagyravágyását szolgálták és sikerült is velük Herodest any- nyira elkeserítenie, hogy az ifjak ellen most már elképzelhetet­len harag és gyűlölet vert gyökeret szívében. Azonban nehogy el­hamarkodja a dolgot és hibát kövessen el, fékezte haragját, nem engedte kitörni, hanem jobbnak tartotta, ha elutazik Rómába, az ifjakat bepanaszolja Augustusnál és nem követ el olyasmit, amit felróhatnának neki. Amint Rómába érkezett, rögtön tovább utazott Aquileiába, hogy minél előbb beszélhessen Augustusszal. Miután bejutott hozzá, kérte, hallgassa meg kegyesen, hogy rész­letesen elmondhassa nagy fájdalmát; azután odavezette fiait a császár elé és panaszt emelt ellenük bűnös vakmerőségük miatt. Oly ellenséges indulat tölti el őket, mondta, hogy atyjuk iránti gyűlöletüket minden elképzelhető módon elárulják; sőt meg is akarták ölni, hogy gaztettük révén magukhoz ragadják az ural­mat, holott Augustus felhatalmazta őt, hogy halála esetén utódja ne a természetes sorrend szerint következzék utána, hanem ő maga tetszése szerint válassza utódjául azt a fiát, aki a legjob­ban ragaszkodik hozzá. Ennek a kettőnek nem is az uralkodás a fontos, könnyű szívvel le is mondanak róla és az életüket is szívesen odadobják, csak hogy atyjukat ellehessék láb alól: ilyen féktelen és embertelen gyűlölet rabjai. Sokáig magában hor­dozta ezt a fájdalmát; most azonban kénytelen Augustus elé ter­jeszteni és őt efféle panaszokkal terhelni. Ugyan miféle jogta­lanságot kellett elszenvedniük az ő részéről? Ugyan miféle zsar- nokoskodás miatt acsarkodnak rá? Vájjon jogosnak és méltá­nyosnak tartják-e, hogy atyjukat, aki már oly régóta uralko-

dik és trónját nagy veszedelmek árán szerezte meg, megfosszák királyságától és megakadályozzák abban, hogy a legméltóbbat jelölje ki utódjául? Mert ez a kitüntetés, mint általában a hűség mindennemű megjutalmazása, csak azt illeti meg, aki minden­képpen igyekszik majd elődjéhez méltó buzgalommal uralkodni. Most azonban nyilvánvaló, hogy ez a törekvésük istentelen; mert annak, aki szüntelenül az uralkodásra gondol, okvetlenül atyja meggyilkolása forog a fejében, amennyiben csak atyja halála után juthat trónra. Tetézi mindezt még az is, hogy fiaihoz, épp úgy mint valamennyi alattvalójához, mindig túlságosan bőkezű volt: nem csupán ellátásukról, szolgáikról, szórakozásaikról gon­doskodott, hanem igen előkelő házakból szerzett nekik feleséget; egyikhez testvére leányát, Alexanderhez pedig Archelaos király leányát adta feleségül. Azonban a legfontosabb, hogy ő maga mégsem élt hatalmával, hanem fiait idehozta mindnyájuk jó­tevője, Augustus elé s lemondott mindenről, amit egy megsér­tett apa és egy veszedelemben forgó király megtehetett volna, hanem inkább idejött, hogy velük együtt önmagát is alávesse Augustus döntésének. Kéri tehát, gondoskodjék róla, hogy ne kelljen állandó rettegésben élnie. A két ifjúnak sem sokat ér már az élet eddigi áskálódásaik után, mert ha most meg is me­nekülnek a büntetéstől, bizonyára embertelen sorsra jutnak azért, amit ellene tettek és terveztek.

Herodes ily szenvedélyesen vádolta fiait Augustus előtt. Az ifjak már Herodes szavai közben sírva fakadtak és mikor befe­jezte beszédét, még keservesebben felzokogtak. Mert tiszta lelki­ismerettel vallhatták, hogy eszük ágában sem volt efféle bűn­tényekre gondolni, ámbár azt is meg kellett mondaniok, hogy atyjuk vádjai ellen nehéz volna védekezniök. Úgy látszott ugyan, hogy erre itt a legjobb alkalom; azonban sehogysem illett volna, ha be akarták volna bizonyítani, hogy atyjukat megtévesztette a tulajdon heveskedése és elhamarkodottsága. Egyelőre tehát egy szót sémi tudtak szólni, csak sírtak és sóhajtoztak. Ha némán hallgatnak, akkor ezt okvetlenül úgy magyarázták volna, hogy bevallották bűnüket; másrészt azonban ifjonti tartózkodásukban és ijedelmükben sehogysem tudtak helyesen hozzáfogni a véde­kezéshez. Augustus azonban észrevette zavarukat és mindjárt látta, hogy inkább a tapasztalatlanság és az elfogódottság, nem pedig a bűntudat miatt hallgatnak; a jelenlévők közül ugyan­csak senkisem tagadhatta volna meg tőlük részvétét, sőt maga Herodes sem tudott uralkodni belső felindulásán.

Amint az ifjak észrevették, hogy atyjuk hangulata kissé

fölengedett, és hogy nem csupán Augustus, hanem a jelenlévők is mind sajnálkoznak rajtuk, sőt egyesek könnyeiket sem tudták visszatartani, az egyik testvér, Alexander, atyjához fordult és igyekezett a rájuk nehezedő gyanút eloszlatni, mikor így beszélt: „Atyánk, még ez a beszélgetés is arról tanúskodik, mennyire szeretsz bennünket. Mert ha gonosz szándékod lett volna elle­nünk, nem hoztál volna minket ide, a világ megmentője elé. Ki­rályi és atyai hatalmadnál fogva magad megbüntethetted volna a bűnösöket, de hogy Rómába hoztál minket és a császárt hív­tad fel döntőbírónak, azt bizonyítja, hogy kímélni akarsz ben­nünket. Senki sem viszi be a templomba és a szentélybe azt, akit meg akar gyilkolni. A mi helyzetünk pedig sokkal rosz- szabb, mintha halálra ítéltek volna bennünket; mert az életre sem tartanok méltóknak magunkat, ha azt hinnék rólunk, hogy szeretett atyánknak életére törtünk. Valójában sokkal jobb volna ártatlanul meghalnunk, mintsem hogy ilyen bűn gyanúja alatt éljünk. Ha őszinte beszédünkből valóban az igazság szava szól, akkor boldogok leszünk, ha meggyőzhetünk téged és megmene­külhetünk a halálos veszedelemtől; azonban ha inkább hinnél a rágalmaknak, akikor már ez az egy nap is sokkal több, mint amennyit ilyen súlyos gyanú alatt élhetünk. Azt mondod, hogy a királyságra szemet vetettünk: könnyű fiatalemberek ellen ilyen vádat emelni, és ha összefüggésbe hozzák vele anyánk szomorú sorsát, ez elegendő arra, hogy betetőzze nyomorúságunkat. De kérlek, gondold meg, vájjon hasonló esetekben nem mindig ugyanazt mondják-e. Ha egy királynak fiai vannak s még ifjak és túlélik anyjukat, akkor mindig bízvást meggyanúsíthatja őket, hogy atyjuk életére törnek. Azonban a puszta gyanú nem elegendő arra, hogy hitelt szerezzen az ilyen gyalázatosságnak. Tanút kellene ide állítani, aki szemünkbe mondaná, hogy mit cselekedtünk, amivel igazolható ez a hihetetlen gyanúsítás. Ránk bizonyíthatja-e valaki, hogy mérget kevertünk, vagy cimboráink­kal összeesküdtünk, vagy szolgáidat megvesztegettük, vagy írá­sokat szerkesztettünk ellened? És a rágalmazás, legtöbbször alap­talanul éppen ilyen dolgokat hoz fel ellenünk. Kétségtelen, hogy a széthúzás és egyenetlenkedés a királyi házban nagy baj. És a királyi méltóság, amelyet te a hűség jutalmának nevezel, az elvetemedett embereket gyakran olyan reményekre csábítja, ame­lyeknek kedvéért semmiféle bűntől sem riadnak vissza. Egyéb­ként pedig efféle gyalázatosságot senki sem vethet szemünkre. De hogy akar bárki is meggyőződni ártatlanságunkról, ha egy­általán nem hajlandó meghallgatni bennünket? Hogy sohasem

vetettünk féket nyelvünkre? Ez természetesen nem neked szól, hiszen ez szemrehányás lenne ellened, hanem azoknak, akik sem­mit sem tudnak elhallgatni azokból, amiket hallottak; Ha vala­melyikünk anyánkat siratta, ez nem azért történt, mert meghalt, hanem mert aljas emberek még a halála után is rágalmazták. Talán a királyi méltóságra törekszünk, amelyet éppen atyánk tölt be? Miért törekednénk rá? Ha mi máris királyi kiváltságokat élvezünk, aminthogy valóban így van, akkor az efféle törekvés nem hiábavaló és nem fölösleges-e? Vagy nem vehetjük-e bizo­nyosra, hogy halálod után ránk száll a királyság? Hogyan akar­hattuk volna halálod árán megszerezni az uralmat, hiszen ilyen gaztett után sohasem mutatkozhattunk volna többé sem a száraz­földön, sem a tengeren. Az alattvalók hűsége és az egész nép igazságérzete semmiesetre sem tűrte volna, hogy atyagyilkosok kezében legyen a királyi hatalom és sohasem léphettek volna be az általad épített templom szentélyébe. De egyébről nem is szól­ván, vájjon megmenekülhetett volna-e gyilkosod a büntetéstől, amíg Augustus él? Fiaid nem oly istentelenek és ostobák, amint gondolod, de talán sokkal szerencsétlenebbek, mintsem kedvedre volna. Ha tehát semmit sem vethetsz szemünkre és semmiféle bizonyítékod sincs arra, hogy iaz életedre törtünk, mégis milyen okból adtál hitelt annak, hogy ilyen el vetemedettek lehetünk? Anyánk már nem él, de az ő szerencsétlen sorsa nem ösztönöz­hetett minket gazságokra, hanem inkább óvatosságra figyelmez­tetett. Még felhozhatnék egyet-mást védelmünkre, de minek vé­dekezni olyasmi ellen, amit sohasem követtünk el? Ennélfogva Augustusnak, a mindenható uralkodónak színe előtt, aki a mi ügyünkben most közvetít, kössünk békét. Atyánk, ha kiirtod ma­gadból a gyanút és őszinte szívvel fogadsz újra magadhoz ben­nünket, akkor élni fogunk, ha nem is (boldogan, mert szörnyű sors, ha — alaptalanul bár — főbenjáró bűnnel vádolnak bennünket. Ha azonban ezek után is tartasz tőlünk, csak óvd magad to­vábbra is, mi majd leszámolunk magunkkal, mert nem ragasz­kodunk annyira az élethez, hogy megtartsuk, ha ártalmára van annak, akitől kaptuk.'¹

A császár már előbb sem hitt a szörnyű rágalomnak, s most mikor az ifjú elhallgatott, még inkább megenyhült és folyton Herodesre pillantott, mert látta, hogy . az is megindult e sza­vakra; a többi jelenlévők is őszinte részvétet mutattak az ifjak iránt és a teremben felháborodott zúgás támadt a király ellen. A vád teljesen hihetetlennek látszott s az ifjonti szépségükben és erejükben sugárzó fiatalemberek nem csupán szánalmat kel-

tettek, hanem mindenki segíteni akart rajtuk, különösen mivel Alexander oly ügyesen és értelmesen verte vissza apjának a vád­ját. Az ifjak pedig sehogysem tudtak magukhoz térni, hanem sírva és szomorún a földre szegezték szemüket. Mégis felcsillant már bennük némi remény és a király, aki nyilván látta, hogy az ifjak ellen emelt vádjai alaptalanok, tanácstalan volt, mert semmit sem tudott felelni a védöbeszédre. Kisvártatva megje­gyezte a császár, hogy az ifjak, ha nem is bűnösek a terhűkre rótt gaztettben, mégis hibát követtek el annyiban, hogy atyjuk iránt nem úgy viselkedtek, hogy a gyanút már eleve vissza lehe­tett volna utasítani. Felszólította tehát Herodest, hogy tegyen le mindenféle gyanakvásról és béküljön ki az ifjakkal, hiszen mél­tatlanság föltételezni ilyesmit tulajdon gyermekeiről és ha mind­két fél őszintén megváltoztatja érzületét, akkor nemcsak jóra fordul ismét minden, hanem kölcsönös megbecsülés is lehet a következménye. Mindkét félnek le kell mondania az alaptalan gyanakvásról, és annál nagyobb szeretettel kell megint viseltet- niök egymás iránt. Miközben így magyarázkodott, odaintett az ifjaknak s mikor ezek éppen atyjuk lábai elé akartak borulni, hogy bocsánatot kérjenek tőle, Herodes kitárt karokkal meg­indult feléjük és egymás után mind a kettőt megölelte, úgy hogy a jelenlévők, sem a szabad emberek, sem a szolgák, nem tudtak erőt venni meghatottságukon.

Ezután köszönetét mondtak a császárnak és Antipatros kísé­retében eltávoztak; ez úgy színlelte, mintha örülne a kibékülés­nek. Valamelyik ezután következő napon Herodes háromszáz talentumot ajándékozott a császárnak, aki éppen játékokat ren­dezett és a római népnek adományokat osztott ki; Augustus cse­rébe neki adományozta a cyprusi bányák jövedelmeinek felét és rábízta a másik felének kezelését is. Ezenfelül kitüntette aján­dékokkal és azzal, hogy vendégül látta és felhatalmazta, hogy akár egyik fiát kinevezheti utódjává, akár pedig megoszthatja országát egyenlően valamennyi között. Herodes azon nyomban meg is akarta ezt tenni, de a császár kijelentette: nem engedi meg, hogy életében lemondjon országa és fiai fölött gyakorolt hatal­máról.

Ezek után visszatért Júdeába. Távollétében a trachoniak, akik birodalma jórészét lakták, fellázadtak, de az ott hagyott csapatvezérek hamarosan leverték és engedelmességre kényszerí­tették őket. Eközben Herodes fiaival együtt kikötött a kilikiai Elaiusában, amelynek most Sebastc a neve, és ott találkozott Archelaos kappadokiai királlyal, aki igen szívesen fogadta és örült, hogy Herodes kibékült fiaival és hogy éppen az ő veje, Alexander bizonyította be a vádak alaptalanságát. Aztán királyi méltóságukhoz illő ajándékokkal kölcsönösen megajándékozták egymást és Herodes visszatért Júdeába. Amint megérkezett, azon­nal a templomba ment és beszámolt mindenről, ami útján tör­tént vele, különösen a császárnak iránta tanúsított jóindulatáról és részletesen elmondott mindent, amiről úgy gondolta, hogy öt magát előnyös színben tünteti fel, a népet pedig érdekelheti. Be­széde végén intelmet intézett fiaihoz s az udvari embereket és a népet felszólította, hogy ápolják az egyetértést. Végül kijelen­tette, hogy utána fiai örököljék a királyságot, elsősorban Anti- patros, azután pedig Mariamme fiai, Alexander és Aristobulos. Egyelőre azonban figyelmeztette valamennyiüket, hogy őt te­kintsék királyuknak és uruknak, mivel elérte azt a kort, amely­ben az ember legalkalmasabb az uralkodásra s megvannak benne mindazok a tulajdonságok, amelyek a királyság kormányzására és a gyermekek irányítására szükségesek; s ha a vezérek és a hadsereg továbbra is neki engedelmeskedik, akkor nyugodt éle­tet fognak élni és kölcsönösen a legnagyobb boldogságra segítik egymást. Beszéde után elbocsátotta á gyülekezetei; a legtöbben helyeselték beszédét, némelyek azonban nem, ugyanis a családi viszály miatt és ama remények miatt, amelyeket fiaiban keltett, sokan forradalomra gondoltak, mert maguk is kívánták a vál­tozást.

5.   FEJEZET

Herodes játékokat rendez Kaisarea építésének megünneplésére Egyéb építkezései és adományai

Ezidőtájt fejezték be kilencévi munka után Kaisarea-Sebaste városát, amelyet Herodes — mint fentebb elmondtam, — újjá­épített; ünnepélyes felavatása uralkodásának huszonnyolcadik évére és a százkilencvenkettedik Olympias idejére esett. Ennek megünneplésére nagy ünnepségeket rendeztek: nagyszabású elő­készületeket tettek, zene és tornaversenyeket hirdettek, rengeteg gladiátort és vadállatot szereztek be, kocsiversenyt is terveztek s minden egyéb jót és szépet, amit Rómában és másutt szoktak rendezni. A versenyjátékokat a császár tiszteletére rendezte és elrendelte, hogy ötévenlkint meg kell ismételni. Augustus, hogy bizonyságot tegyen bőkezűségéről, a maga pénztárából fedezte a játékok költségeit és felesége, Júlia is, rengeteg drága holmit

■

küldött, hogy minél fényesebbek legyenek a játékok; az egész költség mintegy ötszáz talentum volt. Az óriási tömeg, amely a lát­ványosságra a városba érkezett, továbbá a követségek, amelyeket az egyes népek küldtek hálából a nekik juttatott jótéteményekért, szállást és ellátást kaptak és az egész ünnepség alatt mindenben gondoskodtak róluk. Nappal a játékokban gyönyörködött a tö­meg, éjjel pedig egyéb válogatott élvezetekben, amelyek becsü­letére váltak a király bőkezűségének. Igyekezett is túltenni min­denen, amit eddig ilyen tekintetben bárki más nyújtott. Mond­ják, hogy maga a császár és Agrippa ismételten kijelentette, hogy Herodes birodalma kicsiny az ö nagyvonalúságához képest és tulajdonképpen hozzá kellene csatolni egész Syriát és az egyip­tomi királyságot is.

Az ünnepségek és szórakozások befejezése után Herodes még egy várost alapított, az úgynevezett Kapharsaba síkságon, s erre a célra bővizű, termékeny helyet választott ki, amelyet folyó övezett és közelében pompás erdőségek voltak. Ezt a vá­rost atyja Antipatros nevéről Antipatrisnak nevezte el. Azután Jericho fölött is alapított várost, amely nemcsak megerősített vár, hanem kellemes lakóhely is volt és ezt anyja nevéről Kyp- rosnak nevezte el. Testvéri szerétéiből szép emléket emelt báty­jának, Fázaelnek is: magában Jeruzsálemben tornyot építtetett, amelyet Fázaelnek nevezett el: ez olyan magas volt, mint a Pharos. Ez a torony nem csupán arravaló volt, hogy az elhunyt emlékét megőrizze, hanem jó volt a város védelmére is. Ugyan­csak alapított a jerichoti völgy északi részében is egy várost, amelyet bátyjáról Fazaelisnak nevezett el: ez a vidék azelőtt pusztaság, volt, s most a telepesek buzgóságából itt is nekiindult a komoly munka.

Egyébként vége-hossza nem volna, ha fel akarnám sorolni mindazokat a jótéteményeket, amelyekben a syriai és görögor­szági városokat és általában a többieket részesítette, ahol csak megfordult. Közművekre és építkezésekre, valamint olyan vál­lalkozásokra, amelyeknek befejezésére nem volt elegendő pénz, mérhetetlen összegeket adományozott. Legnagyobb és leghíre­sebb vállalkozása az volt, hogy Rhodos lakosainak templomot építtetett a pythiai Apollón tiszteletére és többezer talentumot ajándékozott nekik hajóhad építésére. Ezenfelül Nikopolis váro­sát, amelyet a császár Actium mellett alapított, támogatta a leg­több középület megépítésében és Antiochiában, amely Syria leg­nagyobb városa volt, sétautat építtetett, amely egész hosszában át­vágta a várost; kétoldalt oszlopcsarnokokkal díszíttette és rész-

ben szépészeti okoból, részben pedig a polgárok kényelmére, végesvégig csiszolt kőlapokkal rakatta ki. Az olympiai játékok az anyagi eszközök hiánya miatt már nem voltak méltók régi hírnevükhöz; hogy tehát népszerűségüket emelje, évi járadékot rendelt az ünnepekre s áldozatokkal és egyéb költséggel emelte fényüket. Bőkezűsége jutalmául az elisiek felvették az állandó döntőbírók testületébe.

Bizonyára sokan csodálkoznak, hogy jellemében oly ellen­tétes tulajdonságok egyesültek; ha tudniillik mérlegeljük jóté­konyságát és bőkezűségét, amelyet mindenkire egyformán paza­rolt, akkor még az sem tagadhatja, hogy természeténél fogva páratlanul jótékony volt, aki nem becsüli túlságosan sokra. Viszont, ha erőszakoskodásait és jogtalanságait tekintjük, ame­lyekkel alattvalóit s legközelebbi hozzátartozóit meggyötörte és ha meggondoljuk, mily kemény és hajthatatlan termé­szetű ember volt, akkor be kell vallanunk, hogy valóságos szörnyeteg volt, akiből hiányzott minden emberi érzés. Ezért legtöbben úgy gondolják, hogy e kétféle jellem állan­dóan küzködött benne; én azonban azt hiszem, hogy jellemé­nek ezt a két homlokegyenest ellenkező tulajdonságát ugyanazzal az okkal kell megmagyarázni: tudniillik mivel igen nagyravágyó volt és ez a szenvedély elemi erővel lenyűgözte, hajlamos volt a tüntető bőkezűségre, ha nemélhette, hogy pillanatnyilag elisme­rést, vagy pedig dicsőséget arathat vele. Mivel azonban pazarlásai végül is kimerítették anyagi erejét, kénytelen volt keményen és kegyetlenül fellépni alattvalói ellen, mert amit egyfelől két marok­kal szórt, azt másfelől a többiekből ki kellett zsarolnia. Mivel belátta, hogy jogtalankodásával magára vonta alattvalói gyűlö­letét, hibáiról pedig nem tudott letenni, ha nem akarta csökken­teni jövedelmeit, ennélfogva éppen a népnek ezt az ellenséges indulatát igyekezett fölhasználni vagyona gyarapítására is. Ha valamelyikük bármikor nem az ő szájaíze szerint beszélt, vagy ha valaki nem volt hajlandó rabszolga módon alávetni magát, vagy ha valaki ellen gyanú támadt, hogy ellene mesterkedik, akkor féktelen szenvedéllyel üldözte barátait és rokonait, mintha csak halálos ellenségei volnának és vállalta az ilyen bűnöket, mert zsarnoki módon hódolatot követelt magának. Ennek a ha­tártalan szenvedélynek bizonysága az én szememben az is, hogy nülyen különös tiszteletben részesítette a császárt, Agrippát és többi barátait: ugyanis maga is olyan tiszteletet követelt magá­nak, ahogyan ő megtisztelte a hatalmasabbakat; és pazar költe­kezései világosan bizonyítják, hogy a másik fél részéről elvárta

ugyanezt. Azonban a zsidó nép, törvényeihez híven, idegenkedett minden efféle ünnepségtől és megszokta, hogy a hiú pompánál többre becsülje az igazságot. így történt, hogy nem szerette a zsidókat, mert nem tudtak szobrokkal, templomokkal és egyéb efféle kedveskedésekkel hízelegni a király hiúságának. Véleménye szerint ez az oka, hogy Herodes oly kegyetlenül bánt hozzátar­tozóival és-barátaival, holott az idegeneket és a külföldieket el­halmozta kegyeivel.

6.    FEJEZET

A zsidók követeket küldenek Augustushoz Kyrenébe és Ázsiába és panaszt emelnek a görögök ellen. Augustus és Agrippa ebben az ügyben rendeleteket intéz a városokhoz; a levelek szövege

Az Ázsiában és a libyai Kyreinében lakó zsidók számos sérelmet szenvedtek a városok részéről, holott a régebbi királyok elismer­ték jogaikat; most a görögök durván erőszakoskodtak velük és nemcsak templomi kincseiket rabolták el, hanem birtokaikat is pusztították. Ebben a szörnyű helyzetükben, mivel a görögök ke­gyetlenkedése sehogysem akart szűnni, követeket küldtek a csá­szárhoz ebben az ügyben; ez újból megerősítette jogaikat és erre vonatkozólag levelet intézett a tartományok kormányaihoz; a levelek szövegét itt közlöm, bizonyságul, mily jóindulattal bántak velünk a régebbi uralkodók.

„Augustus császár, tribunusi hatalommal felruházott ponti­fex maximus, rendeli: mivel a zsidó nép nemcsak most, hanem régebben is, különösen atyám, Julius Caesar imperator idejében, Hyrcanus főpapsága alatt mindig hűségesnek mutatkozott a római nép iránt, a római nép hozzájárulásával a szenátus hatá­rozata alapján elrendelem, hogy a zsidók, úgy mint Hyrcanus- nak, a mindenható Isten főpapjának idejében, ősi törvényeik és a maguk szokásai szerint élhessenek, továbbá hogy templomaik sérthetetlenek legyenek és pénzt küldhessenek Jeruzsálembe és átadhassák a kincstárosoknak és hogy szombaton, vagy a meg­előző előkészületi napon a kilencedik órától kezdve, ne lehessen őket törvény elé idézni. Ha valakit rajtakapnak, hogy a zsinagó­gából vagy az elöljárók házából szent könyveket, vagy templom­kincseket rabol, azt bélyegezzék templomrablónak s vagyonát kobozzák el a római államkincstár javára. Azt a határozatot, ame­lyet a birodalom népei iránt érzett jóindulatomért, továbbá Caius

Marcius Censorius érdemeiért tiszteletemre hoztak és velem írás­ban közöltek, ezzel a rendeletemmel együtt helyezzék el abban a híres templomban, amelyet egész Ázsia népei emeltek nekem Ankyrában. Akik ezt a rendeletemet megszegik, szigorú büntetés­ben részesüljenek/⁴ Ezt a rendeletet bevésették a császár templo­mának egyik oszlopába.

„Augustus köszönti Norbanus Flaccust. A zsidókat, akárhol laknak, ha ősi szokásaik szerint a templom számára pénzt külde­nek Jeruzsálembe, ebben semmiképpen sem szabad gátolni.⁴⁴ Ezek Augustus rendeletéi.

Ezenfelül Agrippa a zsidók ügyében a következő rendeleteket adta ki: „Agrippa köszönti Ephesos hatóságát, tanácsát és népét. Rendelem, hogy a zsidóknak régi szokásuk szerint szabad legyen pénzt gyűjteni, őrizeiiben tartani és Jeruzsálembe küldeni a tem­plom céljaira. Aki zsidó templomi pénzeket elrabol és menedék­helyre menekül, azt onnan el kell távolítani és ki kell szolgáltatni a zsidóknak, hogy megbüntessék, úgy amint törvény szerint a templomrablók megérdemlik. Silanus praetorhoz rendeletet intéz­tem, hogy a zsidókat szombatnapon nem szabad törvény elé idézni/⁴

„Marcus Agrippa köszönti Kyrene hatóságát, tanácsát és né­pét. A kyrenei zsidók, — akiknek ügyében Flavius lybiai kor­mányzót és e tartomány többi főtisztviselőjét már Augustus utasí­totta, hogy nem szabad megtiltani nekik, hogy hagyományai sze­rint pénzt küldjenek Jeruzsálembe a templom számára, — most azzal a panasszal fordultak hozzám, hogy alattomos feljelentők zaklatják őket és jogtalanul járulékokat vetnek ki rájuk és így megakadályozzák a templomnak szánt pénz elküldését. Ennélfogva megparancsolom, hogy minden zaklatástól mentesíteni kell őket és az egyes városok haladéktalanul kötelesek visszaadni nekik azokat a pénzeket, amelyeket esetleg a pénzgyüjtéssel és őrzés­sel megbízott embereiktől elkoboztak. Gondoskodni kell arról is, hogy ilyesmi a jövőben ne forduljon elő/⁴

„Gaius Norbanus Flaccus prokonzul köszönti Sardeis hatósá­gát. A császár közölte velem azt a parancsát, hogy a zsidókat, akik ősi szokás szerint a templom számára pénzt gyűjtenek, nem sza­bad meggátolni abban, hogy ezt a pénzt Jeruzsálembe elküldjék. Közlöm veletek ezt, hogy tudomásul vegyétek, mert ez a császár és a magam akarata is.“

Ugyanilyen rendeletet adott ki Julius Antonius prokonzul is: „Ephesos hatóságának, tanácsának és népének üdvözletemet. Az Ázsiában lakó zsidók február tizenharmadikán Ephesosban, mi-

diőn törvényszéki tárgyalást tartottam, felszólaltak előttem, hogy Augustus császár és Agrippa engedélye alapján joguk van saját törvényeik és szokásaik szerint élni és a zsengéket, amelyeket jámborsága bizonyságául mindegyikük önként felajánl Istennek, ünnepélyes kísérettel akadálytalanul Jeruzsálembe küldeni, azt a kérést terjesztették elő, hogy Agrippa és a császár engedélye értel­mében erősítsem meg ezt a kiváltságukat. Vegyétek tehát tudo­másul, hogy a császár, Agrippa és a magam akarata is az, hogy a zsidók törvényeik és szokásaik szerint élhessenek."

Fel kellett sorolnom itt ezeket a rendelkezéseket, bebizo­nyítani a görögöknek, akik elsősorban forgatják majd ezt a tör­ténelmi művemet, hogy régebben minden elképzehető kiváltsá­got megkaptunk és hagyományaink megtartásában semmiféle felső hatóság nem gátolt meg, hanem éppen a hatóságok védelme alatt szabadon gyakorolhattuk vallásunkat. Egyébként gyakrab­ban emlegetem ezeket a dolgokat, hogy az idegen népeket meg- barátkoztassam intézményeinkkel és eloszlassam az értelmetlen emberek közt még mindig uralkodó idegenkedést. Mert bár egyetlen nép sincs, amely mindig híven megőrzi ugyanazokat az intézményeket, hanem ép ellenkezőleg, ahány város, annyi szo­kás, a jog minden emberrel közös és hasznos intézmény a görö­göknek épp úgy, mint a barbároknak. Mivel pedig a mi törvé­nyeink alapja elsősorban az igazság, törvényeink pontos meg­tartásával minden embert jóindulatra és barátságos érzületre hangolhatunk. Ezért tőlük is ugyanezt követeljük a magunk szá­mára, mert nem szabad azt gondolni, hogy szokásaink külön­bözősége elegendő ok az idegenkedésre, inkább azt kell nézni, vájjon ezek a szokások kifogástalanok és erkölcsösek-e: mert ez minden emberrel közös kincsünk és egyetlen eszközünk a bol­dog emberi életre. De folytatom elbeszélésemet, ahol abba­hagytam.

7.    FEJEZET

Herodes behatol Dávid sírboltjába

Családjában egyre jobban kiéleződnek a viszálykodások

705

Herodes, akinek otthoni és külföldi költekezései óriási ösz- szegeket emésztettek fel, már régebben hallotta, hogy elődje, Hyrcanus kinyittatta Dávid sírját és abból kivett háromezer ezüst talentumot; azt is hallotta, hogy ott még annyi pénz van.

45 Flavius Josephus: A zsidók története

hogy minden mostani szükségletét fedezhetné. Ezért már régóta foglalkozott azzal a gondolattal, hogy ő is megteszi ezt s most egy éjjel kinyittatta a sírt, legbizalmasabb embereivel bement, de a legnagyobb csendben, hogy a városban semmit se sejt­senek meg. De ő is épp oly kevés pénzt talált a sírban, mint Hyrcanus, viszont rengeteg arany ékszert és drágaságot talált és azt mind magához vette. Egyúttal azonban az egészet végig akarta kutatni, tehát be akart hatolni a sírkamrákba is, amelyek­ben Dávid és Salamon csontjai pihennek. Ez azonban két testő­rének életébe kerüli: ugyanis, amint mondják, a sírból láng csa­pott ki és elemésztette őket. Herodes szörnyű rémületben sietett ki a sírboltból és hogy az Istent kiengesztelje, a sír bejáratánál óriási költséggel fehér márvány emléket emeltetett. Ezt az emlé­ket Nikolaos történetíró is említi, aki Herodes korában élt; de nem mondja meg, hogy a király behatolt a sírba, mert nagyon jól tudja, mily szégyelletes cselekedet az ilyesmi. Á történetírás­nak ezt a módszerét egyébként Nikolaos egész munkájában al­kalmazza. Mivel ugyanis Herodes országában élt és az ő bizal­mas embere volt, hogy a kedvét keresse és hízelegjen neki, csak azt írta le, ami a király dicsőségét gyarapíthatta. Sok nyilvánvaló igazságtalanságát kedvezőbb színben tűntette fel, vagy pedig egé­szen elhallgatta. Sőt nem átallja Mariamme és fiai kegyetlen meggyilkolását is szépítgetni, úgy, hogy az anyát azzal vádolja, hogy erkölcstelen életet élt, a fiúkat pedig azzal, hogy atyjuk életére törtek. Egyáltalán egész művében az a módszere, hogy a király kifogástalan tetteit túlzottan magasztalja, bűneit viszont mentegetni igyekszik. Mindazonáltal ez megbocsátható: mert nem azt tűzte ki céljául, hogy az olvasók számára írjon történelmet, hanem csak a királynak akart szolgálatot tenni. Én azon­ban, aki a hasmonaeusok királyi nemzetségével rokonságban vagyok és ezért a papi hivatalt is viselem, megengedhetetlennek tartottam, hogy mások kedvéért valótlanságot írjak le, hanem őszintén és szépítgetés nélkül közlöm a tényeket. Ámbár a király utódai közül sokat tisztelek, akik maguk is uralkodtak, azonban az én szememben ennél a tiszteletnél sokkal fontosabb az igazság, még akkor is, ha ezzel magamra vonom a hatalmasok haragját.

Egyébként a sír megszentségtelenítése után Herodes családi viszonyai egyre jobban megromlottak; akár azért, mert valami szörnyű végzet megint éppen ott csapott le, ahol egyszer már jóvátehetetlen szerencsétlenséget okozott, akár pedig azért, mert a sors üldözte, nyilván azért, mert addig mindig szerencsés volt, most pedig istentelenségéért meg kellett lakolnia. Az a viszály-

kodás, amely most kirobbant a palotában, már-már olyan volt, mint valami polgárháború, és a rágalmak végsőkig fokozták a kölcsönös gyűlölködést. Antipatros alattomban folyton mesterke­dett az ifjak elleri és bámulatos ügyesen mindig kívülálló embe­rekkel terjesztette a rágalmakat, ő maga pedig képmutató módon védelmezte az ifjakat és a jóakaratú pártfogó álarcában s így annál könnyebben támadhatta őket. Ezzel a módszerrel hálózta be apját is, úgy hogy az végül is meg volt győződve róla, hogy Antipatros egymaga védelmezi az ő életét. Ezért Antipatros alá rendelte Ptolemaeust, aki jobbkeze volt az államügyek intézésé­ben és minden fontosabb ügyet megtárgyalt Antipatros anyjával. Szóval ezeknek a kezében volt minden hatalom, azt tették, amit akartak, és a király gyűlöletét is tetszésük szerint irányították. Mariamme fiai viszont napról-napra jobban elkeseredtek és ha arra gondoltak, hogy ők a törvényes örökösök, szinte elviselhetet­lennek érezték mellőzésüket és tekintélyük csökkenését. A nők közül Glaphyra, Archenlaos leánya és Alexander felesége kimond­hatatlanul gyűlölte Salomét; részben azért, mert szerette férjét, részben pedig, mert szemére vetették, hogy gőgösen bánt Salome leányával; ez tudniillik-Aristobulos felesége volt és Glaphyrát na­gyon bántotta, hogy egyenrangú volt vele.

Midőn ez a második viszálykodás kirobbant, belekeveredett Feroras is, a király testvére, aki már amúgy is meglehetősen ellenszenves és gyanús volt. Ugyanis szerelemre lobbant egyik rabszolgalánya iránt, még pedig oly eszeveszetten, hogy felesé­gét, a király leányát teljesen elhanyagolta és csak a rabszolga­lánnyal törődött. Herodes emiatt határtalanul bosszankodott és Feroras viselkedését személyes sértésnek érezte, annál inkább, mert eddig mindenféle jótéteménnyel elhalmozta, sőt megtette társuralkodónak s ez most mindezt így hálálta meg. Mivel! meg­győződése volt, hogy Feroras szégyene a családnak, már nem tar­totta őt méltónak arra, hogy leányának férje legyen, tehát leányát feleségül adta Fázael egyik fiához. De nem sokkal utóbb azt hitte, hogy testvérének a szenvedélye már lelohadt, tehát emlé­keztette kötelességére és követelte tőle, hogy vegye feleségül má­sik leányát, Kyprost. Ptolemaeus is azt a tanácsot adta Feroras- nak, hogy vessen véget annak a viszonynak és ne ingerelje to­vább bátyját: hiszen szégyen-gyalázat egy rabszolgalány kedvéért eljátszani a király hajlandóságát és bosszantani őt. Feroras, aki már egyszer egyik bűnéért bocsánatot nyert, belátta, hogy ezek a szemrehányások jogosak és elbocsátotta a rabszolgalányt, ámbár már fia is született tőle. Aztán megígérte a királynak, hogy fele-

ségül¹ veszi kisebbik leányát; ezután a harmincadik napra kitűzte a menyegzőt és megesküdött, hogy többé nem érintkezik a rab­szolganővel, de mikor a harminc nap letelt, megint annyira erőt vett rajta a szerelem, hogy megszegte ígéretét és megint összeállt a rabszolgalánnyal. Emiatt Herodes éktelen haragra gerjedt és néhány olyan szót szalasztott ki a száján, amelyek új meg új csel­szövésekre adtak alkalmat Ferorais ellen. Végre odáig fajult a dolog, hogy nem volt nap, sőt nem volt óra újabb civakodások nélkül, amelyek a király legközelebbi és legkedvesebb hozzátar­tozói közt kitörtek. Salome Mariamme fiai iránt érzett engesztel­hetetlen gyűlöletében annyira vitte a tulajdon leányát, aki Aristo- bulosnak, Mariamme egyik fiának a felesége volt, hogy megszegte a köteles titoktartást és minden titkot elárult anyjának, amit férje rábízott. És mivel eközben, amint elképzelhető, néhány sértő szó is elhangzott, végül Salome már a tulajdon leányában is gyanút keltett férje iránt. így történt, hogy nemcsak Mariamme fiainak a titkait tudta meg, hanem leányát is egyre jobban elidegenítette Aristobulostól. Anyja kedvéért gyakran elmondta, hogy Mariamme fiai, ha maguk között vannak, sokszor beszélnek anyjukról, gyű­lölik atyjukat, sőt olyan nyilatkozatot is tettek, hogy ha egyszer kezükbe kerül a hatalom, Herodesnek többi feleségeitől született fiait megteszik majd falusi jegyzőknek, mert tanulmányaik leg­feljebb erre a hivatalra képesítik őket, feleségeit pedig, ha meg­látják, hogy anyjuk ékszereiben páváskodnak, nem díszruhákba öltöztetik, hanem zsákokba bújtatják és börtönbe záratják, hogy soha többé ne lássák a napvilágot. Salome mindezt azonnal be­súgta a királynak, és bármily fájdalmasan érintették is ezt az efféle hírek, igyekezett elsimítani a dolgot; azonban a folytonos gyanúsítások annyira felizgatták, hogy napról-napra jobban el­keseredett és végül mindent elhitt, amit besúgtak neki. Igaz, hogy midőn fiait felelősségre vonta és ezeknek sikerült meg- cáfolniok a gyanúsításokat, egyelőre megint lecsillapodott a han­gulata. Azonban közben annál nagyobb szerencsétlenség történt.

Ugyanis Feroras fölkereste Alexandert, Archelaos leányának Glaphyrának a férjét és elmondta neki, hogy Salométől hallotta, hogy Herodes olthatatlan szerelemre lobbant Glaphyra iránt. Alexander ennek hallatára féltékenységében és fiatalos szenve­délyében felháborodott és most már mind rosszra magyarázta azt a sok kedveskedést, amit Herodes ismételten tanúsított az ő felesége iránt. És mivel izgalmán sehogysem tudott uralkodni, fölkereste atyját és sírva közölte vele, amit Ferorastól hallott. Emiatt Herodes szörnyen felháborodott, szinte magánkívül tör-

delte kezeit, hogy ilyen gyalázatos gyanú nehezedik rá, panasz­kodott családtagjai gonoszsága miatt és szemükre lobbantotta, mily rút hálátlansággal fizetnek jóságáért. Azután Ferorast hívatta, elhalmozta szidalmakkal és rárivallt: „Te elvetemedett ember, hát odáig fajult hálátlanságod, hogy ilyesmit gondolsz és mersz kimondani rólam? Nem világos-e most már, hogy nemcsak azért környékezed meg fiamat efféle beszédekkel, hogy engem meggyalázz, hanem azért is, hogy rávedd, hogy engem megmér­gezzen? Vájjon ki ne állt volna bosszút atyján az ilyen vád miatt, ha nem oly istenfélő, mint az én fiam? Vájjon csak el akartad ültetni lelkében a gyanút, vagy pedig mindjárt tőrt is akartál kezébe adni, hogy meggyilkolja atyját? Vagy pedig mit akartál, mikor iránta és testvére iránt érzett gyűlöletedben ba­rátságot színleltél, hogy engem megrágalmazhass és olyasmiket mondj neki, amiket csak te eszelhettél és mondhattál ki, elvete­mültségedben? Takarodj tehát szemem elől, ha így tudtál csele­kedni jótevőd és testvéred ellen! Életed fogytáig nyomja a lelki­ismeretedet ez a gyalázatosságod! Én pedig továbbra is igyekszem majd túltenni jóságban családomon és a megérdemelt büntetés helyett elhalmozni őket olyan jótéteményekkel, amelyekre nem szolgáltak rá.“

így beszélt a király. Feroras pedig, akinek aljassága most nyilván kiderült, azt állította, hogy mindezt Salométől hallotta, mert tőle indultak ki ezek a mendemondák. Salome éppen jelen volt s amint meghallotta ezt a vallomást, színlelt felháborodással felkiáltott, hogy soha ilyesmit ő ki nem ejtett a száján; nyilván meg akarják gyűlölteim őt a királlyal s eltenni az útból, mert Herodes iránt érzett szeretetében mindig idejében felfedezi, ha őt valami veszedelem fenyegeti. Most persze még jobban fene­kednek rá, mert ő egymaga adta testvérének azt a tanácsot, hogy váljon el feleségétől és vegye el >a király leányát. Ezért egy csep­pet sem csodálatos, hogy bátyja gyűlöli őt. Miközben így beszélt, a haját tépte, mellét verte és ezzel a handabandázásával elhitette, hogy mindaz amit ellene felhoztak, hazugság, holott az volt az igazság, hogy az egész csupán gonosz jelleméből fakadó képmuta­tás volt. Eközben Feroras ott állt közöttük és egy szót sem tudott felhozni a maga mentségére. Nem tagadhatta, hogy valóban ter­jesztette ezeket a rágalmakat; hogy pedig mindezt mástól hal­lotta, nem hitték el neki. Ez az izgalmas szócsata még jóidéig tartott, míg végre a király felháborodottan eltávolította öccsét és húgát, fiát pedig megdicsérte, hogy uralkodott magán és tudomá­sára hozta ezeket a rágalmakat. Közben beesteledett és Herodes

vacsorához ült. Az összecsapás után Salomenak rossz híre kere­kedett, mert már senki sem kételkedett benne, hogy a rágalom­nak ő az értelmi szerzője. A király feleségei már régen haragud­tak rá, mert tudták, milyen gonosz természetű és hogy hol barát­nak, hol ellenségnek színleli magát, a körülmények szerint. Folyton új meg új híreket hozott Herodesnek Saloméről és erre a következő esemény még jobban felbátorította.

Obodas arab király együgyű és lusta természetű ember volt és megbízásából az államügyeket egy Syllaios nevű igen tehet­séges fiatal és csinos férfi intézte. Midőn égy ízben ez a Syllaios hivatalos ügyben Herodesnél járt és étkezés közben meglátta Salomét, nagyon megtetszett neki s mivel tudta, hogy özvegy­asszony, megkérte a kezét. Saloménak ugyancsak megtetszett a fiatalember s mivel mostanában bátyja már nem kedvelte úgy mint régen, igent mondott és ettől kezdve az étkezések alkalmá­val észre lehetett venni, hogy kettejük közt szokatlanul bizalmas viszony áll fenn. A királyt rögtön figyelmeztették erre feleségei, akik nagyon jól mulattak ezen az illetlen viselkedésen. Herodes ezért Ferorasnál is érdeklődött a dolog felől és meghagyta neki: étkezés alatt ügyeljen, hogyan viselkednek azok ketten. Feroras nemsokára jelentette, hogy arckifejezésükből é& mozdulataikból nyilván látni, hogy értik egymást. Az arab elutazott és gyanú kísérte, de két-három hónap múlva visszatért, még pedig azért, hogy Herodessel beszéljen és megkérje tőle Salome kezét. Ez a házasság, mondta neki, azért lesz előnyös Herodes számára, mert így összeköttetésbe kerül az arabokkal, hiszen lényegileg már most is uralkodik rajtuk, a jövőben azonban még inkább megerősö­dik uralma. Herodes közölte ezt húgával és megkérdezte, vájjon hajlandó-e feleségül menni hozzá, az pedig azonnal igent mon­dott. Midőn Syllaiost felszólították, hogy a házasságkötés előtt térjen át a zsidó vallásra, mert különben a házasság lehetet­len, vonakodott megtenni; azt mondta, hogy az arabok megköve­zik, ha megtudják és ezzel elutazott. Erre Salome kénytelen volt eltűrni Feroras szemrehányását, hogy erkölcstelen nőszemély, az asszonyok pedig még jobban megsértették és értésére adták, hogy túlságosan bizalmas viszonyba került az arabbal. Midőn Salome a -maga és Kostobar fia számára megkérte a király haja­don leányát, akit Herodes öccsével, Ferorassal eljegyzett, de nem adott hozzá, mert ez — mint említettem — nem akart szakítani a rabszolgalánnyal, Herodes eleinte hajlandó volt odaadni leányát, azonban hamarosan megváltoztatta elhatározását, még pedig

Feroras rábeszélésére, aki megjegyezte, hogy a fiatalember, atyja meggyilkolása miatt, semmiképpen sem szeretheti a leányt és sok­kal jobb, ha a leányt az ő fiához adja feleségül, aki utódjául van kijelölve a tetrachiában. Miivel ez alkalommal régebben el­követett bűnéért is bocsánatot kért, sikerült a királyt elhatáro­zásának megváltoztatására bírnia. A leányt tehát újra eljegyez­ték és Feroras fiához adták feleségül: a király száz talentum ér­tékű hozományt adott neki.

8.   FEJEZET

Herodes börtönbe vetteti Alexandert. Archelaos kibékíti őket

Ezzel azonban Herodes családjában még nem állt helyre a nyugalom, hanem egyre fokozódott a zűrzavar. Megint történt valami, ami nagy kellemetlenségeket idézett elő, mert szennyes okokból származott. Tudniillik a királynak volt néhány heréltje, akiket szépségükért kimondhatatanul szeretett. Az egyik pohár­nok volt, a másik asztalnok, a harmadik lefekvéskor szolgálta ki s egyúttal legfontosabb ügyeit is intézte. Ezekről a heréitek­ről valaki azt jelentette a királynak, hogy fia Alexander sok pénz­zel megvesztegette őket. A kihallgatáson beismerték, hogy bizal­mas viszonyban voltak Alexanderrel, de kereken tagadták, hogy atyja ellen bármi rosszat forraltak volna. De miután ikínpadra vonták és Antipatros nagy örömére a hóhérok egyre kegyetle­nebből kínozták őket, kétségbeesésükben bevallották, hogy Alexan­der, aki halálosan gyűlöli atyját, rávette őket, hogy pártol­janak el Herodestöl, mert már egészen elaggott és öregségét az­zal igyekszik leplezni, hogy feketére festi a haját; így akarja eltüntetni kora áruló jeleit. Ha azonban átpártolnak őhozzá, ak­kor trónralépte után azonnal a legmagasabb tisztségekre nevezi ki őket; már pedig akármit tesz Herodes, csak ö juthat trónra. Hogy pedig csakugyan ő lesz a király, arról nemcsak szárma­zása kezeskedik, hanem mindenféle előkészülete is: mert nem holmi hitvány emberek, hanem a hadvezérek és a főemberek között rengeteg híve van és ezek minden vállalkozásra és szenve­désre készek az ő kedvéért.

Midőn Herodes ezt meghallotta, a gyalázkodások haragra lobbantották, a fenyegető veszedelem híre pedig félelemmel töl­tötte el, úgy hogy rettenetes izgalom vett erőt rajta és attól tar-

tott, hogy csakugyan készül valami, ami ellen egyelőre nem is tud védekezni. Ezért nem is rendelt el nyilvános vizsgálatot, ha­nem titokban figyeltette meg azokat, akiket gyanúsaknak tartott. Mivel azonban hamarosan úgyszólván minden embert meggyanú­sított, mert biztonsága érdekében ezt szükségesnek látta, bizal­matlansága ártatlanokat is sújtott és ebben nem ismert mérsék­letet. Aki gyakran járt hozzá, attól azért félt, mert annak annál több alkalma volt merényletet elkövetni ellene; alki pedig ritkáb­ban kereste fel, annak elegendő volt csak a nevét megemlíteni s máris megérlelődött benne az elhatározás, hogy biztonsága ér­dekében ki kell végeztetni. Végül is az udvari emberek már ön­magukat sem érezték biztonságban, tehát egymás ellen áská­lódtak és abban reménykedtek, hogy ha megelőznek másokat a vádaskodással, ezzel megmenthetik önmagukat. Ha valakinek ez sikerült, akkor éppen emiatt keveredted gyanúba s maga szen­vedte el azt a büntetést, amelyet a másiknak szánt, hogy meg­előzze őt. Minden alkalmat megragadtak, hogy az ellenfélnek csapdát állítsanak, s végül is éppen az esett bele a verembe, aki azt másnak ásta. Tudniillik a király hamarosan megbánta, ha valakit törvényes ítélet nélkül kivégeztetett; de ez a bánat nem arra indította, hogy ezentúl nagyobb óvatossággal járjon el, ha­nem inkább így bánt el a fél jelentőkkel is.

Ilyen rémület uralkodott tehát az egész udvarban. Már több főemberéniek tudomására hozta, hogy szolgálattételre többé nem kell megjelenniük, sem az udvarnál nem szükséges mutatkozniok. Ezt a parancsot csak azért adta ki, hogy szókimondásuk ne za­varja s így annál szabadabban cselekedhessen. így száműzte az udvarból régi jó híveit, Andromachosí és Gemellust, akik az ál­lamügyek intézésében, a követküldésben és tanácskozásokban jó szolgálatokat tettek neki, oktatták fiait és legmegbízhatóbb ta­nácsadói voltak. Az előbbit azért érte ez a büntetés, mert fia Demetrios jóbarátja volt Alexandernek, Gemellust pedig azért, mert Herodes tudta, hogy vonzódik Alexanderhez. Ezt tudniillik gyermekkorában Gemellus oktatta és római tartózkodása alatt is szüntelenül mellette volt. Ezeket az érdemes férfiakat szívesen sújtotta volna szigorúbb büntetéssel is, mivel azonban még a lát­szatát is kénytelen volt elkerülni a zsarnoki kegyetlenkedésnek, beérte azzal, hogy megfosztotta őket méltóságuktól, ezzel pedig lehetővé tette nekik, hogy megmeneküljenek dühének kitöréseitől.

Minden kegyetlenségnek értelmi szerzője Antipatros volt, mert már régóta ő volt atyja tanácsadója s mivel látta zaklatott

lelkiállapotát, egyre jobban uszította és úgy hitte, hogy sokkal könnyebben eléri célját, ha miinél hamarabb elteiszi láb alól az ellenszegülőket. Miután Andromachost és Gemellust eltávolí­tották az udvarból, a király kínpadra vonatta mindazokat, aki­ket Alexander híveinek tartott, hogy leleplezze annak állítólagos merényletterveit. Ezek azonban inkább meghaltak, de egy szót sem vallottak s ez még jobban felbőszítette a királyt; Antipatros ilyenkor a hallgatást konokságnak és Alexander iránti hűségnek magyarázta és izgatta a királyt, hogy nyomozzon tovább titkos merényletek után. A megkínzottak közül egyik azt vallotta, hogy valahányszor megdicsérték Alexandert testi ügyessége, mesteri nyilazása vagy egyéb kiváló tulajdonsága miatt, nem egyszer azt mondta rá, hogy a természetnek ezek az adományai nem elő­nyösek, hanem inkább hátrányosak számára, mert atyja ezek miatt irígyli és gyűlöli őt. Ezért ha atyjával sétál, mindig össze­húzza magát, nehogy magasabbnak lássák nála és ha atyja tár­saságában vadászik, szándékosan elhibázza a vadat, mert ismeri azt ia becsvágyát, hogy nem szívesen tűri másnak a dicsőségét. Mikor a kínzást rövid időre abbahagyták, még hozzátette, hogy Alexander Aristobulosszal egyetértésben abban a tervben állapo­dott meg, hogy atyjukat vadászaton orozva megölik, a merény­let elkövetése után Rómába szöknek és ott kérik maguknak a ki­rályi méltóságot. Mivel most előkerült még Alexandernek a test­véréhez intézett levele is, amelyben panaszkodik, hogy atyjuk Antipatrosnak jogtalanul odaajándékozott egy területet, amely­nek a jövedelme 200 talentum, Herodes meg volt győződve róla, hogy végre kezében van a kétségbevonhatatlan bizonyíték, hogy gyanúja alapos volt a fiatalemberek ellen, tehát elfogatta Alexan­dert és börtönbe vettette. De még most sem nyugodott meg, mert nem igen adott hitelt annak, amit hallott; másrészt pedig, ha jól meggondolta a dolgot, tulajdonképpen semmi oka sem volt összeesküvésre következtetni, hanem inkább arra a megállapí­tásra kellett jutnia, hogy itt tulajdonképpen csak fiatalos nagyra- vágyásról van szó; azt is hihetetlennek találta, hogy egy apa­gyilkos nyíltan merészeljen Rómába utazni. Tehát meggyőzőbb bizonyítékot akart fia bűnösségére s attól tartott: olyan látszata lesz a dolognak, hogy elhamarkodottan vettette börtönbe. Ebből a célból Alexander legjobb embereit megkínoztatta, sokat meg is gyilkoltatott közülük, de nem tudott meg semmit, amit szeretett volna megtudni; ez azonban még inkább arra öszökélte, hogy a nyomozást annál elkeseredettekben folytassa, úgy hogy megdöb-

benés és rémület hatalmasodott el a királyi palotában. Végül akadt egy fiatalember, aki a kínpadon vallotta, hogy Alexander írt római barátainak: gondoskodjanak róla, hogy a császár minél előbb hívassa magához, mert szeretne jelentést tenni neki arról a szövetségről, amelyet atyja kötött Mithridates parthus király- lyal a rómaiak ellen. Vallotta még, hogy a királynak Askalon- ban mérget kevertetett.

Ezt már elhitte Herodes és ezzel igazoltnak látta hirtelen intézkedését, mert a veszélyt még nagyobbnak képzelte, miint amilyennek lefestették. És ámbár azonnal kerestették a mérget, sehogysem találták meg. És mivel Alexander elkeseredésében túlozni akarta szerencsétlenségét, egyáltalán nem tagadta a ter­hére rótt gyalázatos merényletet, hanem még nagyobb bűnnel még jobban felszította atyja dühét, talán azzal a szándékkal, hogy megszégyenítse, mert olyan könnyen hitt a rágalmaknak, vagy talán azért, hogy ha hitelre talál, egész udvarával együtt rom­lásba taszítsa. Tudniillik négy levelet írt s mind a négynek azo­nos volt a szövegé: nincs szükség kínzásra és további nyomo­zásra, mert ő csakugyan összeesküvést szőtt Ferorassal és a ki­rály legjobb híveivel; ezenfelül Salome éjjel bejött hozzá és erő­szakkal szerelemre kényszerítette; általános a vágy, hogy a ki­rályt tegyék el láb alól és szabadítsák meg a népet rémuralmától. Végül a levélben bevádolta Ptolemaeust és Sapinniust is, pedig ezek voltak a király leghűségesebb hívei. És mintha őrjöngés szállta volna meg az embereket; régi jó barátok egymás ellen acsarkodtak; nem volt mód a védekezésre, a cáfolásra, az igaz­ság felderítésére, hanem kihallgatás nélkül kimondták a halálos ítéletet. Némelyek börtönben sínylődtek, mások felkészültek a halálra, ismét mások mind a kettőre és a régi boldog élet helyett most siralom és panasz töltötte be a királyi palotát. Herodest pedig elkeseredés emésztette és a szüntelen áskálódások miatt már mindenki iránt bizalmatlan volt és semmi jót sem remélt a jövőtől. Gyakran úgy rémlett neki, mintha fia elébe toppanna és kivont karddal megállna előtte; s mivel éjjel-nappal ilyen rém­látások gyötörték, közel volt a megőrüléshez és a dühöngéshez. Ilyen állapotban volt Herodes.

Midőn Archelaos kappadokiai király értesült a Herodes csa­ládjában dúló viszály kodásról, nagyon aggódott leánya és Alexan­der miatt és mivel egyúttal barátja, Herodes iránt is részvétet érzett, Jeruzsálembe utazott, hogy rendet teremtsen. Ott csak­ugyan olyan állapotokat talált, amint neki jelentették és ilyen kö-

rülmények közt jónak látta nem felelősségre vonni a királyt, vagy kegyetlenkedéseiért megróni, hiszen attól kellett tartani, hogy ha esetleg igazolni akarná magát, még nagyobb izgalom ve­hetne erőt rajta. Ezért más módszert választott, hogy véget vessen ennek a szerencsétlen helyzetnek. Tudniillik úgy tett, mintha fel volna háborodva Alexander ellen és kijelentette, hogy Herodes igazságos ember és semmiféle meggondolatlanságra nem ragad­tatta magát. Sőt hajlandónak mutatkozott arra is, hogy felbontja Alexander házasságát s leányát sem kíméli, ha tudomására jut valami, amit ő esetleg elhallgatott a király előtt. Mikor Herodes látta, hogy Archelaos várakozása ellenére így viselkedik és ő miatta ilyen felháborodást mutat, megnyugodott; elhitte, hogy minden cselekedete jogos volt és ezzel atyai szeretete ismét felül­kerekedett. De most kétszeresen sajnálatraméltó volt. Mert ha valaki be akarta bizonyítani, hogy az Alexander ellen emelt vá­dak alaptalanok, nyomban erőt vett rajta az izgalom: ha maga Archelaos vette őt védelmébe, akikor keserű fájdalmában sírva fakadt, sőt kérlelte ezt, ne bontsa fel a házasságot és ne hara­gudjék a fiatalemberre bűnei miatt. Mikor Archelaos észrevette, hogy hangulata megenyhült, Alexander párthíveire hárította a felelősséget, mert a gyanútlan fiatalembert bizonyára ezek beszél­ték rá, sőt a gyanút éppenséggel a király öccsére terelte. Feroras, aki már amúgy is elvesztette Herodes kegyét és sehogysem tudott közvetítőt találni hozzá, mikor észrevette Archelaos nagy befo­lyását, ehhez fordult, még pedig gyászruhában, mint olyan em­ber, aki már életéről is lemondott. Archelaos meghallgatta ugyan kérését, de kijelentette: lehetetlenség Herodes rettenetes haragjá­nak hamarosan véget vetni, tehát azt tanácsolta, kérjen szemé­lyesen bocsánatot a királytól és vallja be, hogy ő az oka minden szerencsétlenségnek; így lecsillapítja bátyja haragját; egyébként ő maga szívesen vállalja a közvetítést. Feroras megfogadta a ta­nácsot és így minden elsimult: Alexander váratlanul megmene­kült a rásúlyosodó gyanútól és Feroras kibékült Herodessel. Ar- chelaeos hazautazott Kappadokiába; Herodes pedig annyira kegyeibe fogadta, mint ebben a helyzetében senki mást. Ezért a legdrágább ajándékokkal halmozta el, mindenféleképpen ki­tüntette és legjobb barátjaként emlegette. Azt is megígérte neki, hogy elmegy Rómába, mert minderről már írásban értesítette a császárt. Antiochiáig együtt utaztak; ott Herodes elsimította Archelaeos viszályát Titius syriai kormányzóval és aztán vissza­tért Júdeába.

9.   FEJEZET

A trachoniak elpártolása. Syllaios összeveszíti Herodest Augus- tusszal. Herodes Rómába küldi főemberét, Nikolaost, hogy ki­engesztelje a császárt

Midőn Herodes Rómából visszatért, háborúba keveredett az arabokkal, még pedig a következő okból: Trachonitis lakosai, miután a császár ezt az országrészt elvette Zenodorostól és Hero- desnek adományozta, nem folytathatták rablóportyázásaikat, ha­nem földművelésre és nyugodt életre kényszerültek. Ez azonban sehogysem volt ínyükre, mert a talaj egyáltalán nem volt alkal­mas földművelésre.. A király eleinte fékentartotta őket, úgy hogy nem nyugtalaníthatták szomszédaikat, s ezzel Herodes általános elismerést aratott. De mikor Rómába utazott, hogy bevádolja fiát Alexandert és másik fiát Antipatrost a császár kegyeibe ajánlja, a trachoniak azt a hírt terjesztették róla, hogy meghalt, fellázad­tak s megint rablásokkal és fosztogatásokkal kezdték nyugtala­nítani szomszédaikat, mint azelőtt. Azonban Herodes hadvezérei­nek sikerült a király távollétében megfékezni őket és csak negy­ven rablóvezér menekülhetett el a vidékről, mert elrettentette őket elfogott cimboráik sorsa; ezek Arábiába vonultak s ottan Syllaios, — miután Salöméval tervezett házassága nem sikerült, — befogadta őket és egy várat jelölt ki nekik. Innen aztán nem csupán Judeát nyugtalanították rablóhadjárataikkal, hanem egész Coelesyriát is; portyázásaikban Syllaios készséges segítőtársuk volt. Mihelyt Herodes Rómából visszaérkezett és értesült, hogy mennyi kárt okoztak országának, Trachonba vonult és a rabbik hozzátartozóit lemészároltatta, mert a rablókhoz, akik az arabok védelme alatt éltek, nem tudott hozzáférlkőzni. Ez még jobban elkeserítette a rablókat, annál inkább, mert egyik törvényük ér­telmében kötelesek voltak minden elképzelhető módon bosszút állni rokonaik ^gyilkolásáért; úgy hogy most igazi halálmeg­vetéssel egyre-másra dúlták Herodes egész országát. Herodes te­hát Saturninus és Volumnius római hadvezérekkel egyetértésben követelte Syllaiostól a rablók kiszolgáltatását, hogy megbüntesse őket. Ez csak annál jobban szította a rablók vakmerőségét és mivel számuk is egyre gyarapodott, egyre nagyobb területre ter­jesztették ki portyáikat, Herodes országában elpusztították a fal­vakat és a tanyákat, a foglyokat leöldösték, úgy hogy ezek a rablóportyák már valóságos hadjáratok voltak. Közben a számuk

körülbelül ezerre növekedett. Herodes ismételtein erélyesen köve­telte kiadatásukat, valamint annak a 60 talentumnak a vissza­fizetését, amelyet Syllaios közvetítésével kölcsönadott Obodas- nak és amelynek a határideje már régen lejárt. Syllaios azonban, aki Obodast egészen háttérbe szorította és maga uralkodott, ta­giadta, hogy rablók volnának Arábiában és halogatta a pénz visszafizetését, úgy hogy végre is az ügy döntés céljából Syria akkori kormányzói, Saturninus és Volumnius elé került. Ezek úgy döntöttek, hogy a pénzt harminc nap alatt vissza kell fizetni Herodesnek és hogy mindegyik fél köteles kiszolgáltatni a má­siknak alattvalóit, ha az ő országában laknak. Már pedig Hero­des országában egyetlen egy arab sem volt, sem azért, mert bűn­tény miatt menekült volna oda, sem más okból, viszont az ara­bokra rábizonyult, hogy a rablókat befogadták országukba.

A határnap elmúlt, de Syllaios nem teljesítette kötelezett­ségeit, hanem Rómába utazott. Herodes azonban állhatatosan kö­vetelte a pénz visszafizetését és a rablók kiszolgáltatását, akik az araboknál élteik és felhatalmazást kapott Saturninustól és Volum- niustól, hogy fegyverrel támadja meg az arabokat. Ennélfogva gyorsan hadat indított Arábia ellen és hétnapi utat három nap alatt megtett. Mikor elérkezett ahhoiz a várhoz, amely a rablók menedékhelye volt, mindjárt az első rohammal elfogta az egész bandát és földig rombolta az erődítményt, amelynek Raepta volt a neve; egyébként a lakosokat nem bántotta. Mivel azonban az arabok Nakeb vezetése alatt a rablók segítségére siettek, ütközetre került a sor és ebben Herodes seregéből csak néhány ember esett el, az arabok közül azonban maga Nakeb, a vezér s vele még huszonötén, a többi pedig megfutamodott. Miután Herodes meg­büntette a rablókat, háromezer idumaeust telepített le Tracho- nitisban és ezekkel tartotta féken az országrész rablásra hajlamos lakosságát. Azután írt a Phoinikiában tartózkodó két hadvezér­nek és közölte velük, hogy semmi mást nem tett, csak ami a ma- kacskodó arabok megbüntetésére szükséges volt. A két hadvezér gondos vizsgálat után mindezt jóváhagyta.

Eközben azonban lóhalálában hírnökök siettek Rómába és jelentették Syllaiosnak ezeket az eseményeket, és pedig szokás szerint túlozva. Syllaios ekkor már bejáratos volt a császárhoz s mikor a hírt megkapta, akkor is éppen a palota közelében tar­tózkodott; nyomban gyászruhát öltött, bement Augustushoz és elpanaszolta, hogy Arábiát háború dúlja, Herodes elpusztította az országot és az egész arab hadsereget megsemmisítette: az ara­bok színét-javát, kétezerötszáz embert, lemészárolta, vezérükkel

Nakebbel, az ö barátjával és rokonával együtt és sírva pana­szolta, hogy a Raeptában felhalmozott kincseket elrabolta, mivel egyáltalán nem félt Obodastól, aki nem bírja elviselni a háborús­kodás fáradalmait, ő maga pedig és a tulajdonképpeni arab had­sereg nem volt ott. És hogy még jobban meggyűlöltesse Herodest a császárral, hozzátette, hogy bizonyára nem jött volna Rómába, ha nem lett volna abban a meggyőződésben, hogy Augustus fon­tosnak tartja a béke fenntartását egész birodalmában, és ha ő oithon lett volna, a háború bizony nem végződött volna ily szeren­csésen Herodes számára. Augustus felháborodott ezen és meg­kérdezte Herodesnek véletlenül jelenlévő barátait, valamint saját főtisztviselőit, akik éppen Syriából jöttek, hogy Herodes való­ban hadba vonult-e. Mivel ezek kénytelenek voltak igennel felelni, Augustus pedig nem kért részletesebb felvilágosításokat, mérhe­tetlen haragjában elkeseredett levelet írt Herodesnek, amelynek az volt a lényege, hogy ezentúl már nem mint barátjával, hanem mint alattvalójával fog bánni vele. Syllaios is értesítette az ara­bokat az ügynek erről a fordulatáról és ezek most igazán elbiza­kodtak, nem szolgáltatták ki a rablókat, nem fizették meg a köl­csönt s még a Herodestől bérelt legelőket is, mint a sajátjukat használták, mert a császár haragjában állítólag megfosztotta trónjától a zsidók királyát. A trachoniak is kaptak az alkalmon, fellázadtak az idumaeai helyőrségek ellen és az arabokkal együtt tovább folytatták rablóportyázásaikat, a legnagyobb kegyetlen­séggel elpusztították az idúmaeaiak birtokait, még pedig nemcsak azért, hogy zsákmányt szerezzenek, hanem bosszúból is.

Mivel Herodes elvesztette a császár bizalmát, mindezt szó nélkül kellett tűrnie. De a helyzet még rosszabbodott, mikor Augustus nem volt hajlandó fogadni Herodes követeit, akiket a maga igazolására küldött Rómába, hanem dolgukvégezetlenül küldte vissza őket, ámbár kétszer is eljöttek. Ettől Herodes meg­rémült és megdöbbent s még jobban bosszantotta, hogy Syllaios szavainak hitelt adtak és személyesen jelen lehetett Rómában, ahol messzevágó terveket szövögetett. Tudniillik Obodas idő­közben meghalt és az arab királyi méltóságot Aineias foglalta el, aki Aretasra változtatta nevét. Syllaios, hogy megkaparintsa az uralmat, Aretast rágalmakkal igyekezett kiütni a nyeregből és ebből a célból nem csupán az udvari embereket halmozta el fe­jedelmi ajándékokkal, hanem magát a császárt is a legragyogóbb ígéretekkel kábította el. Aretasra különben is haragudott már Augustus, mert elfoglalta a trónt, anélkül, hogy tőle előbb fel­hatalmazást kapott volna. Időközben azonban megérkezett Are-

tas levele s vele együtt a gazdag ajándékok, köztük egy sok ta­lentum értékű aranykorona. Ebben a levélben azt a vádat emelte Syllaios ellen, hogy tulajdonképpen aljas rabszolga, aki Obodast méreggel tette el láb alól s már életében szemet vetett a királyi trónra, továbbá, hogy az arabok szemében házasságtörő és- egyre-másra vesz fel pénzkölcsönöket, hogy így vásárolja meg királyi méltóságát. Azonban Augustus azokat sem engedte színe elé, akik ezt a levelet hozták, hanem hazaküldte őket és az aján­dékokat egytöl-egyig visszautasította. Judea és Arábia kormány­zása pedig napról-napra válságosabb lett, egyrészt az ott folyta­tott üzelmek miatt, másrészt azért, mert senkinek sem volt ele­gendő ereje a bajok orvoslására. Ugyanis a két király közül az egyiket még el sem ismerték, Herodes pedig elvesztette a csá­szár kegyét s ezért minden sértést kénytelen volt szó nélkül tűrni. Mikor azonban Herodes nem győzte kivárni elviselhetet­len helyzetének javulását, elhatározta, hogy megint követséget küld Rómába és megkísérli, hogy könyörgéseivel és barátai segítségével újra megnyerje a császár kegyét. Ezt a követséget Damaskusi Nikolaos vezette.

10.   FEJEZET

Eurykles megrágalmazza Herodes fiait, atyjuk elfogatja őket s ügyükben ír a császárnak. Nikolaos leleplezi Syllaiost

Ebben az időben Herodes családi viszonyai egyre jobban romlottak és fiai napról-napra jobban elidegenedtek tőle. Ha már régebben is nyilvánvaló volt, hogy a sors a legnagyobb sze­rencsétlenségekkel verte meg uralkodását, amik csak embert ér­hetnek, ez most még inkább bebizonyosodott, még pedig a kö­vetkező okból. Bizonyos lakedaimoni Eurykles, aki előkelő csa­ládból származott ugyan, de jellemtelen ember volt, léha, tékozló és talpnyaló, bár ezeket a hibáit ügyesen rejtegette, Herodes ud­varában vendégbarátságot élvezett, ajándékokat adott a király­nak, még nagyobb ajándékokat kapott és úgy behízelegte magát, hogy sikerült megnyernie a király bizalmas barátságát. Tulaj­donképpen Antipatros barátja volt, de többnyire Alexanderrel érintkezett, mert Archelaos kappadokiai király bizalmas embe­rének adta ki magát. Éppen ezért különösen figyelmes volt Gla- phyra iránt, s általában értette a módját, hogy mindenkinél be­hízelegje magát, de közben mindent gondosan megfigyelt, amit

csak beszéltek és ami csak történt és ezekből kinek-kinek a maga szája íze szerint való rágalmakat kerekített. Végül is sikerült annyira vinnie, hogy mindenki, akivel csak érintkezett, egyetlen barátjának tartotta, aki csak az ő kedvéért barátkozik másokkal is. így hízelegte be magát Alexandernél is és elhitette vele, hogy a rajta esett sérelmeket nyugodtan elárulhatja neki, hiszen ő nem mondja el senkinek. Erre Alexander szomorúan elmondta neki, mennyire elidegenítették tőle atyja szívét, mi volt anyjának a sorsa, hogyan ragadta magához Antipatro® a hatalmat, miután őt és testvérét megfosztotta jogaiktól. Mindez elviselhetetlen, mondta, különösen azért, mert atyjuk máris oly mérhetetlenül gyűlöli őket, hogy már sem együtt étkezni, sem szóbaállni nem akar velük. Az efféle közlések természetesen a fájdalom kitöré­sénél nem voltak egyebek. De Eurykles mindezt besúgta Antipat- rosnak és hozzátette: ezt nem azért teszi, hogy szívességet tegyen neki, hanem a dolog rendkívül fontos, lehetetlen hallgatni róla s azért kénytelen elmondani, hogy Alexandertől óvakodjék. Mert ezek nemcsak véletlenül odavetett szavak voltak, hanem nyilván kiderül belőlük, hogy ott lappang bennük a gyilkos szándék. An- tipatros, aki e leleplezések után Euryklest különösen odaadó ba­rátjának tartotta, ismételten dúsan megajándékozta ezért, s végre rávette, hogy jelentse a dolgot Herodesnek. Mikor Alexander go­noszságának bizonyítékául saját szavait hozta fel, könnyen hi­telre talált és ravaszul megválogatott szólamaival a királyt any- nyira felizgatta, hogy engesztelhetetlen gyűlölet támadt benne fia iránt; Euryklesnek azon nyomban öt ven talentumot ajándé­kozott s ő ezzel az összeggel Archelaos kappadokiai királyhoz ment s ott viszont Alexandert magasztalta és azt állította, hogy a Herodessal való kibékülés érdekében nagy szolgálatokat tett neki. Ezekkel a hazugságaival Arehelaostól is pénzt csalt ki és most gyorsan távozott, mielőtt még kétszínűségére rájöttek volna. Mivel azonban Eurykles Lakedaimonban is ilyen aljas életmódot folytatott, sok gazsága miatt száműzték hazájából.

A zsidók királya pedig ettől fogva nem érte be azzal, mint eddig, hogy meghallgatta a vádakat Alexander és Aristobulos ellen, hanem olyan feneketlen gyűlölet támadt benne mindkettő iránt, hogy ha éppen senki sem vádolta őket, megtette ő maga úgy, hogy mindenüvé kémeket és nyomozókat küldött s min­denkinek alkalmat adott rá, hogy vádaskodjék ellenük. Végre jelentették is neki, hogy a kosi Euaratos összeesküvést sző Alexanderrel és ennél kellemesebb hírt Herodes igazán nem is kaphatott volna.

Eközben az ifjak ellen emelt vádak egyre dagadtak s már úgyszólván valóságos versenyfutás volt a királynál, hogy valami olyant súgjanak be neki, ami az ő biztonságát szolgálja. Volt Herodesnek két testőre, Jucundus és Tyrannos, akiket testi erejük és hatalmas termetük miatt igen megbecsült. Ezek valami hibát követtek el s elvesztették a király kegyét; ezért most Alexanderrel lovagoltak ki, aki nagyon megbecsülte őket, mert minden sportban igen ügyesek voltak, sőt időnkint aranypénzt és egyéb ajándékokat kaptak tőle. Ezzel azonban gyanút kel­tettek a királyban, aki maga elé idéztette és kínvallatás alá ve­tette őket; sokáig állhatatosak maradiak, végre mégis bevallot­ták, hogy Alexander rá akarta venni őket, hogy Herodest vadá­szaton öljék meg, mert könnyű lesz elhitetni, hogy lebukott a lováról és dárdáival megsebesítette magát, hiszen ilyesmi már azelőtt is megesett vele. Egyúttal azt is bejelentették, hogy az aranyat az istállóban ásták el s megvádolták a fővadászt, hogy királyi vadászgerelyeket adott nekik s továbbá Alexander szol­gáinak az ő. parancsára fegyvereket szolgáltattak ki.

Erre Alexandreion várparancsnokát elfogták és kínpadra vonták, mert az volt a vád ellene, hogy az ifjaknak megígérte, hogy beengedi őket a várba és kiszolgáltatja nekik az ott őrzött királyi pénztárt. A parancsnok maga ugyan semmit sem val­lott, azonban előlépett a fia és kijelentette, hogy a dolog valóban így van, azután pedig levelet vett elő, amely Alexander keze- írásának látszott és ez volt a szövege: „Ha mi Isten segítségével minden tervünket végrehajtottuk, akkor elmegyünk hozzátok. Csak gondoskodjatok róta, hogy úgy amint megígértétek, be- bocsássatok bennünket a várba.“ Herodes a levél olvastára máris bizonyosra vette, hogy fiai az életére törnek. Alexander termé­szetesen azt állította, hogy Írnoka Diophantos hamisította az ő kézírását, a szöveget pedig Antipatros eszelte ki aljas szándék­kal. Kétségtelen, hogy Diophantos igen ügyesen utánzott kéz­írásokat s egy másik ügyben ezt rá is bizonyították, mire ki­végezték.

721

Azokat, akik a kínpadon vallomást tettek, a király Jerichó- ban nyilvánosan is elővezettette, hogy fiai ellen tanúskodjanak és ekkor a tömeg halálra kövezte őket. Majdnem ugyanez történt Alexanderrel és Aristobulosszal is, ha a király meg nem, aka­dályozza, azzal, hogy parancsot ad Ptolemaeusnak és Feroras- nak a nép visszaszorítására. A két ifjút börtönre vettette és őriz­tette, senkit sem engedett be hozzájuk, s minden lépésüket és

46 Flavius Josephus: A zsidók története

mozdulatukat megfigyeltette; úgy bánt "velük, mint holmi becs­telen gonosztevőkkel. Ezen Aristobulos annyira felháborodott, hogy még nénjét és anyósát, Salomét is, igyekezett szánalomra indítani a maga szerencsétlensége iránt és gyűlöletre az iránt, aki annak értelmi szerzője volt. „Vájjon nem forog-e veszélyben a te életed is, — kérdezte tőle — miután az a hír járja felőled, hogy Syllaiosnak mindent elárultál, ami itt történik, abban a remény­ben, hogy feleségül vesz?“ Ezeket a szavakat Salome azon nyom­ban besúgta bátyjának, Herodesnek, aki most már nem bírt ural­kodni magán, hanem kiadta a parancsot, hogy az ifjakat bilincseljék meg és válasszák el egymástól. Ezután megparan­csolta, hogy írják le, mi mindent vétkeztek atyjuk ellen. Mive] ezzel a paranccsal nem tudtak ellenkezni, megírták, hogy soha nem törtek atyjuk életére és soha ilyen ügyben egyetlen lépést sem tettek; viszont elismerték, hogy meg akartak szökni, még pedig kényszerből, mert a gyanúsítások miatt elviselhetetlen az életük.

Ebben az idötájban megjött Kappadokiából Archelaos követe Melas, az ország egyik legelőkelőbb embere. Mivel Hero­des be akarta bizonyítani neki, hogy Archelaos ellenséges indu­lattal van iránta, elővezettette a bilincsbe vert Alexandert és kér­dést intézett hozzá tervezett szökése felől, főképpen pedig, hogy hová és mi módon akartak menekülni. Erre Alexander azt felelte, hogy Archelaoshoz, aki megígérte nekik, hogy udvarából eljuttatja őket Rómába; atyjuk ellen azonban semmi gonosz szándékot sem forraltak és mindabból, amit ellenségeik ter­hűkre rónak, egyetlen szó sem igaz. Csak azt szerették volna, ha Tyrannost és társait részletesebben kihallgatták volna, azon­ban — sajnos — túlságosan gyorsan kivégezték őket és pedig Antipatros mesterkedésére, mert ez a tömeget teletűzdelte a maga híveivel.

Vallomása után Herodes megparancsolta, hogy Melast és Alexandert vigyék be Glaphyrához, Archelaos leányához és kér­dezzék meg tőle, vájjon tud-e valamit a Herodes; ellen tervezett merényletről. Mikor odaérkeztek és Glaphyra meglátta a bi­lincsbe vert Alexandert, a fejét verte, rettenetesen megdöbbent és szánalmában keservesen jajveszékelt. A fiatalember is sírva- fakadt és a jelenlévőket annyira megrendítette ez a jelenet, hogy egy darabig némán és tanácstalanul álltak, mintha elfelejtették volna, hogy miért jöttek. Mikor végül Ptolemaeus, aki Alexan­dert idevezette, megkérdezte Glaphyrát, vájjon tud-e a merénylet tervéről, Alexander felelt helyette: „Hogyne tudna mindenről,

hiszen gyermekeim anyja és kedvesebb nekem az életnél." Erre az asszony felsikoltott, hogy tudtával semmi bűnt sem követtek el; ha azonban Alexander érdeke úgy követeli, hogy legjobb meg­győződése ellenére hazudjék, szívesen bevall mindent. Erre Ale­xander így felelt: „Sem magam nem terveztem olyan gaztettet, amellyel megvádoltak azok, akiknek legkevésbbé van okuk rá, sem pedig te nem tudhatsz semmi ilyen merényletről, hanem csak annyit tudsz, hogy Archelaoshoz és onnan Rómába akartunk szökni." Miután Glaphyra ezt elismerte, Herodes úgy érezte, hogy kétségtelenül meggyőzték Archelaos gonosz indulatáról; tehát Olymposnak és Volumniusnak levelet adott át s meghagyta nekik, hogy útközben kössenek ki a kilikiai Elaiusában és adják át Archaelaosnak az egyik levelet. Egyúttal emeljenek panaszt nála amiatt, mert résztvett a két ifjú merénylettervében s utána azután egyenesen hajózzanak Rómába. Ha ott látják, hogy Ni- kolaosnak sikerült valamit elérnie és a császár már nem harag­szik rá, akkor adják át neki a másik levelet és azokat a bizonyí­tékokat, amelyeket a két ifjú ellen hozzámellékelt. Archelaos tisztázta magát a gyanú alól, mert elismerte ugyan, hogy a két ifjút hajlandó volt magához fogadni, mert ez nékik is, atyjuknak isi érdekében volt, nehogy haragjában túlságosan kegyetlen bün­tetés kimondására ragadtassa magát; azonban nem akarla őket a császárhoz küldeni, nem is tett nekik semmiféle ígéretet, ami azt bizonyítaná, hogy gonosz indulat töltötte el Herodes iránt.

Miután a követek tovább hajóztak és megérkeztek Rómába, hamarosan alkalmuk volt átadni a levelet a császárnak, mert meggyőződtek róla, hogy már megbékélt Herodessel. Ugyanis Nikolaos követ járása a következő eredménnyel járt: midőn Ró­mába megérkezett és bejutott a palotába, okosabbnak találta, ha nemcsak azt teszi, amiért jött, hanem mindenekelőtt vádat emel Syllaios ellen. Ugyanis az arabok meghasonlottak egymással s mielőtt még beszélhetett volna velük, sokan átpártoltak Nikolaos- hoz s ezek közölték vele Syllaios gaztetteit és kézzelfogható bizo­nyítékokat hoztak fel arra, hogy Obodias számos hívét meggyil­koltatta. Mert egy civakodás alkalmával sikerült nekik megsze­rezniük azokat a leveleket, amelyek most bizonyítékul szolgál­hattak ellene. Nikolaos úgy gondolta, hogy ezt a kedvező vélet­lent kihasználhatná a maga céljaira, tehát buzgón fáradozott abban, hogy a császárt megengesztelje Herodes iránt. Bizonyosra vette, hogy meg sem hallgatja, ha Herodes eljárását védelmezni akarná és csak akkor remélhet jó eredményt Herodes számára, ha Syllaiost befeketítheti. Tehát megindították az eljárást és a

tárgyalásra kitűzött napon Nikolaos, Aretas követeinek jelenlété­ben, egyebek közt megvádolta Syllaiost azzal is, hogy királyát és sok arabot el akart tenni láb alól, hogy lázadás céljaira pénzt vett kölcsön, hogy Rómában és Arábiában asszonyokat gyalázott meg és ami a fő: megcsalta a császárt, mert hamis jelentést ter­jesztett elé Herodes tetteiről. Itt szavába vágott a császár és fel­szólította ; mondja meg csak azt az egyet Heroáesről, vájjon nem vezetett-e hadat Arábia ellen, nem mészárolt é le ott kétezer­ötszáz embert s az ország elpusztítása után nem hurcolta-e fog­ságba a lakosokat. Nikolaos ezt felelte rá: bebizonyíthatja, hogy ezek az állítások részben hazugságok, részben csak kevés bennük az igazság, úgy hogy Augustus emiatt nem haragudlhatik tovább Herodesre. Ezen elcsodálkozott a császár és most már annál figyelmesebben hallgatta, amint Nikolaos a kölcsönvett ötszáz talentumról és a szerződésről beszélt, amelyben kikötötték, hogy az esedékesség napja után Herodes az arabok egész országában tetszés szerint szedhet magának zálogot. Az a hadjárat tehát, mondta, egyáltalán nem volt háború, hanem csak törvényes be­hajtása egy követelésnek és Herodes ezt sem hajtotta végre azon­nal, ámbár a szerződés jogot adott neki erre, hanem csak akkor foganatosította, amikor már több ízben is Saturninus és Volum­nius szíriai helytartókhoz fordult és Syllaios azoknak jelenlété­ben Berytosban a császár életére megesküdött, hogy legkésőbb harminc nap alatt megfizeti ezt az összeget és kiszolgáltatja He- rodesnek Arábiába menekült alattvalóit. Mivel Syllaios egyik ígé­retét sem tartotta meg, Herodes ismételten eljárt a helytartóknál és csak akkor határozta el magát az Arábia elleni hadjáratra, ámbár akkor is csak kelletlenül, mikor ezek megengedték neki, hogy zálogokat foglalhasson le. Azután így folytatta: Tehát ezek a képmutatók ezt nevezik háborúnak és hadjáratnak. Hogy nevez­heti valaki a jog érvényesítését háborúnak, ha helytartóid enge­délyt adtak rá és a szerződés határozatai félreérthetetlenül meg­állapították, hogy ehhez joga volt? És ez az ember nem csupán a többi isteneket sértette meg, ó császár, hanem a te nevedet is! Most rátérek a foglyok ügyében emelt vádra. Rabló trachoniak, előbb negyvenen, később többen Arábiába menekültek, hogy megmeneküljenek Herodes büntetésétől. Ezeket Syllaios a tisz­tességes emberek vesztére befogadta, egy várat jelölt ki nekik lakóhelyéül és cserébe részt kapott a rablóportyázásokon szer­zett zsákmányból. Ezeket a rablókat is hajlandó volt Syllaios, esküjéhez híven, kiszolgáltatni, ugyanazon a napon, amikor a pénzt vissza kellett fizetnie. De nem tudja bebizonyítani, hogy

a rablókon kívül egyetlenegy embert is elhurcoltunk volna Ará­biából; sőt még a rablókat sem fogtuk el mind, hanem csak azo­kat, akik nem tudták elérni rejtekhelyüket. Mivel most már nyil­ván látod, hogy a foglyokról előadott fecsegés nem egyéb rága­lomnál, kérlek, ó császár, ismerd el, hogy ez az ember mindenféle aljas hazugságot kitalált, hogy felszítsa haragodat. Végül azt is bebizonyíthatom, hogy Herodes csak akkor kezdett védekezni, amikor az arabok serege már megrohanta csapatainkat és a mi oldalunkon már néhány ember elesett és csak ez után esett el Nákeb, az arabok vezére, mindössze huszonöt emberével; ez az ember százzal megszorozta ezt a számot és ezért locsogott két­ezerötszáz fogolyról.“

Ezek a szavak nagy hatással voltak a császárra; haragra lobbant, odafordult Syllaioshoz és megkérdezte, hány arab is esett el. Mikor ez csak dadogott és bevallotta, hogy nyilván téves értesüléseket kapott, felolvasták a szerződést, a helytartók leve­leit és a városok panasziratait az elszenvedett rablások miatt. Végül is a császárt sikerült teljesen meggyőzni, úgy hogy Syl- laiost halálra ítélte, Herodest visszafogadta kegyeibe s egyúttal sajnálkozott az elkeseredett levél miatt, amelyet a rágalmazások hatása alatt írt neki és szemébe vágta Syllaiosnak, hogy hazug fecsegésével rávitte, hogy megszegje baráti kötelességeit. Szóval Syllaiost hazavitette, hogy eleget tegyen kötelezettségének, meg­fizesse adósságát és azután elszenvedje a halálbüntetést. Aretasz- szal azonban nem tudott a császár megbarátkozni, mert ez ön­hatalmúlag s az ő engedélye nélkül foglalta el a királyi méltósá­got. Elhatározta tehát, hogy Arábiát is Herodesnek adományozza; de mikor Herodes levelét megkapta, lemondott erről a szándéká­ról. Tudniillik, mikor Olympos és Volumnius meghallották, hogy a császár kibékült, jónak látták Herodes parancsa szerint levelét és a fiaira vonatkozó bizonyító iratokat átadni. A császár, miután valamennyit végigolvasta, nem tartotta tanácsosnak még egy or­szágot rábízni erre az öregedő emberre, aki fiaval állandóan viszálykodik, hanem most már maga elé bocsátotta Aretas köve­teit, megrótta királyukat, hogy elhamarkodottan cselekedett s nem várta meg, amíg megerősíti a királyi méltóságban, végül elfogadta ajándékaikat és Aretast elismerte királynak.

11.   FEJEZET

Herodes a császár beleegyezésével bevádolja fiait a berytosi tör­vényszék előtt, azután kivégezteti őket

Miután a császár megbékélt Herodessel, megírta: sajnálja, hogy ilyen fiai vannak és ha csakugyan valami gazságot követ­tek el ellene, úgy kell elbánni velük, mint apagyilkosokkal és erre ezennel felhatalmazza; ha azonban szökni akartak, akkor eny­hébben kell megfenyíteni őket s nem szabad a végső eszközhöz nyúlni. Különben azt tanácsolja neki, hogy ebben az ügyben hív­jon össze törvényszéket Berytosba, ahol rómaiak is élnek, hívja meg oda a helytartókat, Archelaos kappadokiai királyt és min­denki mást, akit szeret és tisztel és az ő döntésük alapján hozza meg ítéletét. Ezt tanácsolta a császár. Mikor Herodes megkapta a levelet, nagyon megörült; egyrészt, mert visszanyerte a császár kegyét, másrészt pedig, mert megkapta a felhatalmazást, hogy tetszése szerint elbánhat fiaival. Előttem érthetetlen, hogy miután régebbi szerencsétlensége megkeményítette ugyan szívét, de még­sem változtatta olyan zord apává, hogy egyetlen gondja lett volna fiainak elpusztítása, hogyan szíthatta fel ennyire gyűlöletét a sze­rencse váratlan fordulása és újra feléledt bizakodása. Tehát min­denkit meghívott a tárgyalásra, aki csak kedvére való volt, csak Archelaost nem; ellenségének tartotta, tehát nem akarta, hogy jelen legyen, másrészt pedig attól tartott, hogy szembeszáll aka­ratával.

Miután tehát a helytartók és mindazok a személyek, akiket a városokból meghívtak, mind megérkeztek Berytosba, Herodes elhelyezte fiait a város közelében lévő Palaestos nevű sidoni faluban, hogy ha szükséges, a törvényszék elé állíthassa őket, mert egyelőre nem akarta, hogy a tárgyaláson megjelenjenek. Ö maga kíséret nélkül jött a tárgyalóterembe és a százötven bíró előtt előadta vádját, amely valóban helyénvaló lett volna, ha valami elkerülhetetlen szerencsétlenséget kellett volna elhárítani, azonban itt csak szégyent hozott az apára, aki tulajdon fiai ellen emelt vádat. Tudniillik rendkívül izgatottan viselkedett, heves kézmozdulatokkal kísérte szavait és valósággal lerítt róla az elkeseredett düh és kegyetlenség. A bíráknak nem engedte meg, hogy megvizsgálják a bizonyítékokat, hanem maga kardoskodott azok mellett, oly módon, amely sehogysem illett az apához fiaival szemben; felolvasta ezeknek az írásait is, amelyekben egyáltalában nem volt szó cselszövésről, vagy merényletterv-

ről, hanem csak a szökés tervéről s volt bennük még néhány becsmérlő szó is, amikre nyilván Herodes szigorúsága adott okot. Ha ilyen részletekhez érkezett, még hangosabban kiabált, minden szóból az állítólagos összeesküvést akarta kimagyarázni és eskü- dözött: inkább odadobja az életét, mintsem hogy az ilyesmit tovább tűrje. Végül kijelentette, hogy a természet jogánál fogva éppen úgy, mint a császár felhatalmazása értelmében teljhata­lommal rendelkezik s hozzátette: országának egyik törvénye megparancsolja, hogy ha szülők vád alatt álló fiuknak fejére teszik a kezüket, akkor a jelenlévők kötelesek azt agyonkövezni. Ámbár tehát cselekedhetne atyai és királyi hatalmánál fogva, mégis meg akarja várni a törvényszék döntését. A törvényszék tagjai tulajdonképpen nem bírái ennek a nyilvánvaló¹ gonosz­ságnak, amelynek ö majdnem áldozatul esett, hanem csak azért gyűltek egybe, hogy tanúi legyenek az ő jogos felháborodásának; mert az ilyen merényletek iránt még az idegen sem maradhat közömbös.

Miután a király befejezte beszédét és az ifjakat még csak be sem vezették, hogy védekezésüket előadják, a törvényszék tagjai mindjárt látták, hogy nem is gondolhatnak lecsillapítására vagy kibékítésére, tehát megadták neki a teljes felhatalmazást. Előbb azonban a nagytekintélyű Saturninus konzulviselt férfiú mondta meg véleményét, igen mérsékelten. Ugyanis kijelentette, hogy Herodes fiai! bűnösöknek tartja, de nem hajlandó halál­büntetésre szavazni, mert neki is vannak fiai és mert ez a bün­tetés túlságosan súlyos volna ahhoz képest, amit a király ré­szükről elszenvedett. Ugyanezt a véleményt hangoztatta Satur­ninus három fia is, akik mint törzstisztek szolgáltak mellette. Viszont Volumniusnak az volt a véleménye, hogy az atyjuk el­len elkövetett bűn miatt feltétlenül halálbüntetést érdemelnek. Sorra ugyanígy szavaztak javarészt a többiek is, úgy hogy az ifjakat most már majdnem egyhangúlag halálra ítélték. Nem sokkal ezután Herodes fiaival együtt Tyrusba utazott, ahová időközben Nikolaos is megérkezett Rómából; miután tájékoz­tatta őt a Berytosban megtartott tárgyalásról, megkérdezte, hogy római barátaiknak mi a véleményük az ifjakról. Nikolaos azt válaszolta, hogy véleményük szerint fiainak az áskálódásai gyalázatos bűnök, azonban egyelőre elegendő volna őket csak szigorú őrizetben tartani; ha pedig később úgy látná, hogy ke­ményebb büntetést kell kiszabnia, még mindig halállal büntet­heti őket s így elkerülheti azt a látszatot, hogy nem annyira a józan megfontolás, mint inkább a hirtelen harag vezette. Ha

pedig enyhébben akar eljárni velük szemben, bocsássa őket szabadon, nehogy jóvátehetetlen szerencsétlenséget idézzen a maga fejére. A király legtöbb római barátjának ez a véleménye. Herodes ezen egy darabig eltöprengett, aztán felszólította Niko- laost, hogy vele .együtt szálljon hajóra.

Miután megérkezett Kaisareába, olt mindenki az ifjakról beszélt és az egész ország izgatottan várta, hogyan fordul sor­suk. Mindenki attól tartott, hogy az elmérgesedett családi vi szálykodás következtében halál vár rájuk és ezért mindenfelé a legnagyobb részvét nyilvánult meg sorsuk iránt. De Isten ments, hogy valakinek meggondolatlan szó szaladt volna ki a száján, vagy csak meghallgatni is mert volna efféle nyilatkoza­tot; hanem mindenkinek magába kellett fojtania a szánalmát és ezt a fájdalmas sorsot szomorúan, de némán kellett elviselni. Csak a királynak egy régi katonája, Tiron, —■ akinek a fia egvkorú volt Alexanderrel és jóbarátja is, — egymaga merte nyíltan kimondani, amit a többiek gyáván elhallgattak; nem állhatta meg, hogy ismételten hangosan ne hirdesse a nyilvá­nosság előtt, hogy oda az igazság, s megszűnt a jog az emberek közt, diadalt ül a hazugság és a gonoszság és mindent olyan sötétség borít, hogy a gonoszok még a legnagyobb emberi szen­vedéseket sem látják meg. Ez a szókimondás halálos veszede­lembe sodorta ugyan, azonban a tisztességes gondolkodású emberek mégis elismerték, hogy ezekben a szomorú időkben tiszteletreméltó bátorságról tett tanúságot. Ezért mindenki jól­eső érzéssel hallgatta azt, amit mondott és ámbár mindenki kénytelen volt a maga érdekében hallgatni, férfias szókimondása mégis tiszteletet parancsolt, de nem beszélhettek róla, mert a várható büntetés mindenkinek ajkára fagyasztotta a szót.

Tiron bátor ember volt: elment magához a királyhoz és kijelentette, hogy négyszemközt szeretne beszélni vele. Mikor erre megkapta az engedélyt, így beszélt: „Ó király, ezt a gyöt­relmet már nem bírom tovább s őszintén kell veled beszélnem, még akkor is, ha az életembe kerül; ebből az őszinteségből egyébként, ha törődöl a magad érdekeivel, csak hasznot húz­hatsz. Mondd, vájjon eszednél vagy-e még? Hol az a pompás szellem, amelynek segítségével oly sok nagyszerűt alkottál? Hol vannak barátaid s rokonaid? De ha itt volnának, akkor sem tekinthetnéd őket barátaidnak és rokonaidnak, ha beleegyezé­süket tudták adni, hogy ilyen gazság történjék egykor boldog országodban. Hát nem látod, hogy tulajdonképpen mit akarsz?

Meg akarsz gyilkolni két ifjút, akik minden kiválósággal ékes­kednek, akiket királyi nemzetségből származó feleség szült neked, s öreg napjaidra rá akarod bízni magad arra a fiadra, aki aligha fogja igazolni belevetett reményedet és rokonaidra, akiket már magad egyre-másra halálra ítéltél. Hát nem gondolsz arra, hogy a nép, ámbár hallgat, mégis látja mit cselekszel, irtózik bűnödtől és az egész hadsereg, főképpen a vezérek, saj­nálják ezeket a szerencsétleneket és gyűlölik szomorú sorsuk értelmi szerzőjét?“ Eleinte a király nyugodtan hallgatta a szem­rehányásokat, de mikor Tiron egészen nyíltan beszélt bűneiről és hozzátartozóinak hűtlenségéről, elfogta az izgalom; azonban Tiron ezzel egyáltalán nem törődött és katonás őszintesége any- nyira elragadta, hogy Herodes végül is dühöngeni kezdett és szavait nem jóindulatú tanácsoknak, hanem durva sértéseknek minősítette. Mikor pedig hallott a katonák elégedetlenségéről és a vezérek felháborodásáról, azonnal parancsot adott, hogy bilincseljék meg és vessék börtönbe mindazokat, akiket Tiron megnevezett, valamint őt magát is.

Ezt az alkalmat bizonyos Tryphon, a király borbélya, arra használta fel, hogy a királynak besúgja: Tiron gyakran rá akarta venni, hogy a király nyakát borotvájával elvágja, mert ezzel megnyeri Alexander jóindulatát és bőséges jutalmat is kap érte. Miután ezt elmondta, a király elfogatta és Tironnal és fiá­val együtt kínvallatásnak vetette alá. Tiron szenvedéseiben is állhatatos maradt, de mikor fia látta, hogy mennyire megnyo­morították és hogy már felépüléséhez is alig lehetett remény és az ő megkínzásából következtethetett arra, hogy mi vár rá, megígérte a királynak, hogy megvallja a színigazságot, ha biz­tosítják, hogy sem apját, sem őt niem kínozzák tovább. A király erre szavát adta és most az ifjú elmondta: az volt a terv, hogy Tiro,n megöli a királyt, mert kettesben könnyen elbánhatott volna vele és ezzel Alexander kegyét is megnyerhette. Ezzel a vallomással megmentette atyját a kínzástól, azonban senki sem tudja, hogy csakugyan az igazat vallotta-e, vagy csak azért be­szélt így, hogy atyját és önmagát megkímélje a gyötrelmektől.

Ha eddig legalább Herodes némileg tétovázott, vájjon ki- végeztesse-e fiait, most már megszűnt minden gátlása, elnyo­mott magában minden szelídséget és sietett szándékát végre­hajtani. Előbb azonban kivégeztetett háromszáz gyanús tisztet, továbbá Tiront és fiát, valamint Tryphont, a besúgót, még pedig a nyilvánosság előtt: a nép halálra kövezte őket, azzal, ami

éppen a keze ügyébe esett. Azután Alexandert és Aristobulost Sebastébe vitték és ott atyjuk parancsára megfojtották. Holttest­tűket éjjel az Alexandreion-erődbe vitték, ahol anyai nagybáty­juk és sok ősük is el volt temetve.

Némelyek szemében bizonyára egy cseppet sem feltűnő, hogy a gyűlölet, amely mélyen gyökeret vert a királyban, eny- nyire fokozódott s végül is úgy megrősödött, hogy a természet szavát is elnyomta. De joggal kételkedhetünk benne, hogy az ifjak elegendő okot adtak volna atyjuknak ekkora haragra és hogy őt gonoszságukkal hajszolták volna ebbe az engesztelhetet­len gyűlöletbe. Olyan rideg, kegyetlen és nagyravágyó volt-e Herodes, hogy senkit sem tűrt meg maga mellett és mindenáron érvényesíteni akarta a maga akaratát? Vagy pedig a végzet ha­talma mutatkozott meg ebben, ami hatalmasabb a legbölcsebb megfontolásnál is? Feltételezhetjük, hogy az emberi cselekvése­ket bizonyos szükségszerűség eleve meghatározza és ezt végzet­nek nevezzük és nem történik semmi, amit ne ez idézne elő. Elegendő, azt hiszem, utalni arra, hogy ez a nézet különbözik alól, amely nekünk magunknak is tulajdonít bizonyos befo­lyást és mindenkit felelőssé tesz a maga bűneiért, mint ahogy ezt előttünk már a törvény is megszabta. De van még két más ok is, amiért Herodes fiainak talán szemrehányást lehelne tenni, és pedig fiatalos elbizakodottságuk és a büszkélkedés királyi származásukkal. Mert ez a két hibájuk vitte őket arra, hogy az atyjuk ellen hangoztatott vádakat meghallgatták, cselekedeteit és magatartását igazságtalanul ítélték meg és mindig a legrosz- szabbat tételezték fel róla. Nyelvüket sem tudták fékentartani és így beleestek azoknak a csapdájába, akik lestek rájuk és a király kegyét keresték azzal, hogy megrágalmazták őket, Viszont atyjuk sem tudott semmiféle helytálló méntséget felhozni ke­gyetlenségére, mert ahelyett, hogy bűnüket kétségbevonhatatlan bizonyítékokkal igazolta volna, meggyilkoltatta tulajdon gyer­mekeit, ezeket a ritkaszép ifjakat, akik ezenfelül a tudományok­ban és művészetekben is igen képzettek voltak, s egyformán je­lesek a vadászatban, a hadiművészetben, vagy a művelt társal­gásban, úgy, hogy mindenki szerette őket. Ugyanis mindebben kitűntek mindketten, különösen pedig az idősebbik, Alexander. Ha Herodes mindenáron el akarta ítélni őket, bizonyára ele­gendő lett volna bebörtönözni, vagy pedig országából száműzni, főképpen mert a római hatóság elgendő védelmet nyújtott neki, úgy hogy semmiképpen sem kellett tartania merénylettől, vagy

pedig lázadástól. Azonban, hogy kénye-kegyre, ilyen gyor­san és ilyen legyőzhetetlen szenvedéllyel meggyilkoltatta őket, az csakugyan elképzelhetetlen istentelenségnek a bizonyítéka volt, annál inkább, mert Herodes, mikor ezt a bűnt elkövette, már öreg ember volt. Azzal sem lehet menteni őt, hogy késleke­dett a kivégzéssel, vagy pedig elhalasztotta. Mert, hogy valaki első felháborodásában kegyetlenkedésre ragadtatja magát, az szörnyűség ugyan, de érthető. De ha érett megfontolás és töbi>~ szörös döntés és visszavonás után végül mégis csak elkövet valaki ilyen kegyetlenséget, az kétségtelenül vérszomjas és durva lélekre vall. Herodes erről tett bizonyságot később is, mikor azokat sem kímélte, akik a legdrágábbak voltak neki és ha ezek nem is érdemeltek valami nagy szánalmat, mert vesztüket maguk okozták, Herodes részéről mindenesetre épp ilyen kegyetlenség volt, hogy ezeket is meggyilkoltatta. Azonban minderről sorjá­ban később beszélünk.

XVII.         KÖNYV

I.    FEJEZET

Antipatros helyzete testvérei halála után. Herodes feleségei és
gyermekei

Miután Antipatros eltette az útból testvéreit és atyját előbb visszataszító kegyetlenkedésre uszította, azután pedig, a kivégzés miatt, lelki gyötrelmekbe taszította, jövője mégsem lett valami nagyon biztató. Mert ámbár most megszabadult attól a félelem­től, hogy testvérei majd versenytársai lesznek az uralom elnyeré­sében, máris észrevette, hogy a trón elérése még mindig sok nehézségbe kerül, mert a nép lépten-nyomon megmutatta, mily feneketlenül gyűlöli őt. Már ez magában véve is súlyosan nehe­zedett rá, de még ennél is nagyobb gondot okozott neki a had­sereg, amely az utolsó emberig ellenséges indulattal volt iránta, holott az uralkodó biztonsága egyesegyedül katonái hűségétől függ, ha a nép esetleg lázadásra hajlanék. Ilyen veszélyes hely­zetbe sodorta Antipatrost testvéreinek halála. Mégis együtt ural­kodott atyjával, még pedig egészen úgy, mintha igazán király volna. Herodes most annál jobban megbízott benne, mert eljá­rása, amelyért megérdemelte volna a halált, inkább megerősí­tette őt a király kegyeiben, mintha csupán Herodes biztonsága kedvéért emelt volna vádat két testvére ellen, nem pedig azért, mert gyűlölte őket apjukkal együtt. Mindez nyugtalanította, főképpen mert úgy érezte, hogy most alkalom volna Herodest is eltennie az útból. Ezzel úgy gondolta, elejét vehette volna annak, hogy bárki is felelősségre vonja cselekedeteiért; azt is meg akarta akadályozni, hogy Herodes bárhol is menedéket

vagy segítséget találjon, ha ö majd nyíltan, ellenség módjára fellép apja ellen. A Herodes iránt érzett gyűlölet hajtotta test­vérei üldözésére és ugyanez a gyűlölet ösztökélte most is, hogy megkezdett művét befejezze. Ü'gy gondolta, hogy Herodes ha­lála bizonyosan megszerzi neki a királyságot, de ha tovább él, ez majd azzal a veszedelemmel jár, hogy ha kiderülnek áská- lódásai, Herodes elkeseredett ellenségévé válik. Éppen ezért nem kímélte a pénzt, hogy atyja barátait megnyerje magának; nagyszerű adományokkal igyekezett a nép ellenszenvét elosz­latni és különösen igyekezett megnyerni magának római bará­tait és Saturninus szíriai helytartót, úgy hogy bőséglesen elhal­mozta őket ajándékokkal. Ugyancsak dús ajándékokkal igye­kezett megnyerni magának Saturninus testvérét, valamint a ki­rály húgát, aki Herodes egyik legbizalmasabb barátjához ment feleségül¹. Egyébként valóságos művésze volt a képmutatásnak és ezzel sikerült megnyernie mindazoknak a teljes bizalmát, akik érintkeztek vele és ugyancsak ravaszul tudta rejtegetni gyűlöletét azok iránt, akik ellenszenvesek voltak szemében. De nagynénjét nem sikerült megtévesztenie, mert az már régóta alaposan ismerte őt és minden eszközt készen tartott, hogy az ifjú gonosz mesterkedéseit visszaverje; ámbár Antipatrosnak sike­rült nyélbeütnie, hogy anyai nagybátyja vette feleségül Salome leányát, aki előbb Aristobulos felesége volt, másik leányát pedig Kallea, mostani férjének a fia vette el. De ez a rokonság semmi­képpen sem tudta megakadályozni, hogy bele nie lássanak mesterke­déseibe, mint ahogy a régebbi rokonság sem tudta eloszlatni az iránta érzett gyűlöletet. Herodes arra kényszerítette húgát Salo- mét, aki szívesen hozzáment volna az arab Syllaioshoz, hogy mondjon le szerelméről és menjen feleségül Alexashoz és ebben Augustus felesége is segítségére volt, mert azt tanácsolta Salo- mének, hogy ne ellenkezzék ezzel a tervvel és ne adjon okot a szakításra Herodessel. Mert Herodes megesküdött, hogy soha többé hallani sem akar róla, ha nem megy hozzá Alexashoz. Salome megfogadta Julia tanácsát, részben mert Augustus fele­sége volt, részben pedig mert ezt a házasságot előnyösnek tar­totta. Ezidőtájt Herodes hazaküldte atyjához Archelaoshoz Ale­xander özvegyét és a maga kincstárából fizette vissza hozomá­nyát, hogy mindenféle civakodásnak elejét vegye.

Gyermekeinek fiait Herodes igen nagy gonddal neveltette. Alexandernek ugyanis Glaphyrától két fia volt, Ariisfobulosnak pedig Berenikétől, Salome leányától három fia és két leánya.

Ha barátai néha nála voltak, bemutatta nekik a gyermeke­ket, panaszkodott fiainak sorsa miatt és azt az óhaját nyilvání­totta, hogy bár unokái ne jutnának ilyen sorsra, hanem inkább erényes élettel és szeretettel viszonoznák azt a gondosságot, amelyet nevelésükre fordított. Mikor házasulandó korba jutot­tak, Alexander idősebb fiához feleségül adta Feroras egyik leá­nyát, Aristobulos egyik fiához pedig Antipatros egyik leányát; továbbá Aristobulos egyik leányát feleségül adta Antipatros egyik fiához, a másikat pedig a maga fiához Herodeshez, aki­nek anyja a főpap leánya volt; nálunk ugyanis szokás, hogy egy férfinak egyidejűleg több felesége is lehet. Fiainak házassá­gát azért ütötte nyélbe a király, mert sajnálta az árvákat s az volt a szándéka, hogy ezen a réven megszerzi nekik Antipatros szeretetét. Antipatros azonban épp úgy gyűlölte a gyermekeket, mint annak idején a tulajdon testvéreit és az a körülmény, hogy atyja vonzódott hozzájuk, még jobban felbőszítette. Mert meg­győződése volt, hogy ezek még nagyobb hatalomhoz jutnak, mint testvérei; mivel ha felnőnek, Archelaos latbaveti minden királyi befolyását unokái érdekében, Feroras pedig, aki tetrar­cha volt, a két árva leány közül az egyiket bizonyára menyévé fogadja. De legjobban az bosszantotta, hogy a nép is sajnálta az árvákat s iránta érzett gyűlöletét nyíltan megmutatta, mert oly gonoszul halálba üldözte testvéreit. Megkísérelte tehát rá­venni atyját a megtett intézkedések visszavonására és rámuta­tott, mily veszélyes az ilyen rokoni kapcsolatok megteremtésé­vel az árvák hatalmát túlságosan megnövelni. Herodes végre engedett kéréseinek és úgy határozott, hogy Antipatros vegye feleségül Aristobulos leányát, Antipatros fia pedig Feroras leá­nyát. Tehát a király akarata ellenére így módosultak a házas­sági tervek.

Herodes királynak ebben az időben kilenc felesége volt: mindenekelőtt Antipatros anyja, azután a főpap leánya, akitől Herodes nevű fia született; azután öccsének a leánya és húgának a leánya, de ezektől nem született gyermeke; azután egy sama- riai nő, akitől két fia született, Antipas és Archelaos, továbbá egy leánya, Olympias; ezt később József vette el, a király unokaöccse. Archelaost és Antipast Rómában nevelték, egy magánembernél. Továbbá felesége volt Herodesnek a jeruzsá- lemi Kleopátra, Herodes és Philippos anyja; ezt az utóbbit ugyancsak Rómában nevelték. Felesége volt Pallas is, akitől Fázael nevű fia született, ezeken kívül pedig még Phaidra és

Elpis; ezektől két leánya született, Roxane és Salome. Két leg­idősebb leánya, Alexander nevű fia édestestvérei közül, akiknek a kezét Feroras visszautasította, az egyiket buga fiához, Anti- patroshoz, a másikat pedig bátyja fiához, Fázaelhez adta fele­ségül. Ez volt Herodes családja.

2.    FEJEZET

Zamaris, a babyloni zsidó. Antipatros újabb áskálódásai Herodes ellen. A farizeusokról

Ebben az időben Herodes, hogy a trachoniak nyugtalanko­dásai ellen biztosítsa magát, elhatározta, hogy országuk közepé­ben város nagyságú telepet alapít a zsidók számára és így nem­csak a maga országát biztosítja a becsapások ellen, hanem támaszpontot is szerez magának, ahonnan szükség esetén meg­támadhatja az ellenséget. Mivel hírét vette, hogy egy babyloni zsidó 500 lovas íjásszal és mintegy száz férfirokonával átkelt az Eufráton és a szíriai Antiochia Epidaphnes város közelében le­telepedett és Saturninus akkori szíriai helytartótól lakóhelyet is kapott, amelynek Ulatha volt a neve, kísérőivel együtt magához hivatta és abból a célból, hogy ellenségeit minél biztosabban visszaverhesse, a Trachonnal határos Batanaia tartományban egy területsávot ígért neki; ezt a területsávot hajlandó volt min­den adótól és a szokásos tizedek beszolgáltatásától mentesíteni, annál inkább, mert a zaklatások miatt megművelése sok bajjal járt.

Ezekkel az ígéretekkel sikerült a babylonit megnyernie, aki csakugyan birtokába is vette a területsávot s azon néhány várat épített, valamint egy Barthyra nevű falut. Ez a férfiú csakugyan megvédelmezte a tartomány lakosait; de a zsidókat is, akik Ba- bylonból Jeruzsálembe mentek, hogy áldozatokat mutassanak be, biztosította a trachoniak rablótámadásai ellen. Minthogy idővel sokan csatlakoztak hozzá, különösen olyanok, akik híven megtartották a zsidó törvényeket, a vidék hamarosan sűrűn be­népesült, hiszen az emberek nem csupán biztonságot, hanem teljes adómentességet is élveztek, legalább is Herodes életében. Herodes fia és utóda, Philippos, rövid ideig csekély járulékokat szedett, viszont Nagy Agrippa és ugyanilyen nevű fia kegyetlenül sanyargatta őket, de kiváltságaikból semmit sem vett el. Mikor

a rómaiak jutottak uralomra, meghagyták ugyan a lakosoknak minden jogukat, azonban roppant adókkal sújtották őket, de erről majd később, a megfelelő helyen beszélek részletesebben.

Zamaris, a babyloni zsidó, akit Herodes ennek az ország­résznek a kormányzásával megbízott, erényes élet után meghalt; derék fiúk maradtak utána, mindenekelőtt Jakim, aki híres volt vitézségéről és babyloni csapatait főleg a lovasharcra oktatta, úgy hogy a babyloni királyok mindig tartottak ezekből egy sza­kaszt testőrségükben. Miután Jakim öreg korában meghalt, Phi­lippos nevű fia lett az utóda; ez igen kiváló férfiú volt, különö­sen keménykezű s minden egyéb erényben is jeleskedett. Ezért Agrippa király mindig hű barátsággal és állandó jóindulattal viseltetett iránta; bármennyi katonát is tartott a király, mindig Philipposnak kellett ezeket a hadiszolgálara kiképeznie és min­den hadjáratban vezetnie.        .

Mivel Herodes olyan helyzetben volt, amint leírtam, minden hatalom Antipatros kezébe csúszott, még pedig atyja jóváhagyá­sával, mert Ragaszkodásában és hűségében teljesen megbízott. Minthogy Antipatros igen ügyesen tudta leplezni igazi jellemét és Herodes fenntartás nélkül hitt neki, most már komolyan arra gondolt, hogy hatalmát még nagyobbra növeli. Hamarosan min­denki rettegett tőle, nem annyira mérhetetlen befolyása, hanem inkább alattomos mesterkedései miatt; különösen Feroras hízel- gett neki, mint ahogy Antipatros is mézes-mázos barátságot mu­tatott iránta, miközben az asszonyok segítségével ravaszul be­fonta. Feroras teljesen felesége, anyósa és sógornője befolyása alatt állt. Ámbár szívből gyűlölte ezeket a nőket ama méltatlan­ság miatt, amelyet hajadon leányai ellen elkövettek, mégis tűrte, hogy pórázon vezessék, semmit sem tudott tenni nélkülük, egé­szen lenyűgözték, még pedig teljes egyetértésben. így azután Antipatros is a hatalmuk alá került, részben a maga hibájából, részben anyja kedvéért, aki, úgy hírlett, titokban az asszonyok­hoz húz. Később Feroras és Antipatros közt látszólagos viszály­kodás tört ki, még pedig a következő okból: A király húga már régen észrevette, hogy ezek egy követ fújnak s mivel úgy sej­tette, hogy ennek Herodes szempontjából nem lesz jó vége, haladéktalanul följelentette őket. Mikor azok kelten látták, hogy szövetkezésük a király rosszalását idézte fel, elhatározták, hogy nyilvánosan összevesznek, még pedig magának Herodesnek, vagy valamelyik udvari emberének jelenlétében, aki azután majd be­súghatja ezt a királynak; viszont titokban annál jobban össze-

TSZ

tartanak, aminthogy így is cselekedtek. Salome azonban erről a szándékukról is és igazi érzületükről is tudomást szerzett; mindent kikémlelt és részletesen értesítette bátyját, természetesen nagy túlzással, a titkos összejövetelekről, lakomákról és az alat­tomos merénylettel vekről, amelyeknek, így mondta, nem kellene kerülniük a nyilvánosságot, ha céljuk nem a király megbukta­tása volna. A nyilvánosság előtt haragban voltak és nem győz­ték szidni egymást; de mihelyt tudták, hogy kettesben vannak, a legnagyobb egyetértésben kovácsolták a terveket azok ellen, akik előtt szövetkezésüket titkolni akarták. Salome mindent megtudott és a legelső alkalommal besúgta bátyjának, aki már amúgyis észrevett egyet-mást, de még nem mert cselekedni, mert nem egészen bízott húga fecsegéseiben. A zsidók körében volt egy felekezet, amelynek hívei büszkék voltak tökéletes tör­vénytudásukra, Isten kedveltjeinek adták ki magukat és ezeket a nőket a maguk pártjára hódították. Ezek a farizeusok voltak, akik a királyoknak állandóan makacsul ellenálltak és mindig készen voltak a harcra és a cselszövésre. Midőn az egész zsidó nép hűséget esküdött Augustusnak és királyának, ők mintegy hatezren megtagadták az esküt és midőn Herodes emiatt pénz­bírsággal sújtotta őket, Feroras felesége lefizette helyettük az összeget. Hálából ezért a szívességért, mivel abban a hírben áll­tak, hogy Isten jóstehetséggel áldotta meg őket, megjövendölték neki, hogy Herodes és utódai Isten elhatározásából elvesztik az uralmat és az rája száll, valamint Ferorasra és gyermekeire. Salome ezt is megtudta és jelentette a királynak, azzal a hozzá- toldással, hogy néhány udvari emberét máris megvesztegették. A király erre a farizeusok közül a főkolomposokat, továbbá Bagoas heréltet és Carust, a kedvencét, aki abban az időben a leggyönyörűbb fiú volt, kivégeztette. Hasonlóképpen kivégez­tette a maga szolgaszemélyzetéből is mindazokat, akiknek tét-: szett, a farizeusok jóslata. Ezek az utóbbiak csavarták el Bagoas fejét is, mert azzal kecsegtetők, hogy aki jövendölésük értelmé­ben majd király lesz, őt atyjának és jótevőjének fogja nevezni; ez a király mindent a hatalma alá hajt és Bagoas ismét vissza­nyeri férfierejét, megházasodhat és gyermekei lehetnek.

47 Flavius Josephus: A zsidók története

3.    FEJEZET

Herodes és Feroras ellenségeskedése. Herodes Rómába küldi
Antipatrost a császárhoz. Feroras halála

Miután Herodes kivégeztette azokat a farizeusokat, akik bűnöseknek bizonyultak, összehívta főembereit és vádat emelt Feroras felesége ellen: csak az ő nagyravágyásának a rovására lehet írni a hajadonokon esett sérelmet, mert, mint mondta, ezzel a gyalázattal őt magát is sérelem érte; ez az asszony viszálykodást szít közte és testvére közt és szóval s tettel ellen­ségeskedést támaszt kettejük között; ő fizette meg a pénzbír­ságot a farizeusok helyett és általában mindenben benne van a keze, ami az udvarnál történik. „Tehát jól tennéd, Feroras, ha nem várnád meg az erre vonatkozó felszólítást, hanem önként elválnál feleségedtől, akinek egyetlen célja viszálykodást szítani köztünk, Ha tehát azt akarod, hogy továbbra is testvéri jó­viszony maradjon köztünk, el kell taszítanod ezt az asszonyt, mert csak ezzel a feltétellel maradhatsz igazán testvérem és szá­míthatsz hajlandóságomra.*¹ Ferorast megrendítették ezek a ke­mény szavak, de azt felelte, hogy továbbra is jó testvére marad a királynak, azonban felesége szerelméről sem mond le s inkább meghal, mintsem hegy megfossza magát attól az asszonytól, akit annyira szeret. Herodes emiatt megneheztelt, de uralkodott Feroras ellen támadt haragján, ámbár magában bosszút forralt; egyúttal megtiltotta Antipatrosnak és anyjának, hogy Ferorassal beszéljenek és tűrjék, hogy azok az asszonyok továbbra is össze­dugják a fejüket. Ezt mind a kelten megígérték, azonban Anti- patros és Feroras ezután is csak találkoztak lakomákon és tivor­nyáikon, sőt híre járt, hogy Antipatros tiltott viszonyt folytat Feroras feleségével s ebben Antipatros anyja a közvetítőjük.

Mivel Antipatrosnak óvakodnia kellett atyjától és félt is, hogy gyűlöletét még jobban magára vonja, levelet írt római ba­rátainak s megkérte őket, közöljék Herodessel, hogy minél előbb küldje Augustusihoz fiát, Antipatrost. Ez így is történt és Herodes elküldte Antipatrost, pompás ajándékokkal és végrendeletével, amelyben úgy intézkedett, hogy halála után Antipatros legyen a király, ha pedig ez korábban halna meg, akkor fia Herodes, aki a főpap leányától született. Antipatrosszal egyidőben érkezett Rómába az arab Syllaios is, aki semmit sem teljesített abból, amit a császár megparancsolt neki s ezért Antipatros ugyanazt a

vádat emelte ellene a császár előtt, amit már régebben Nikoiaos.; Aretas is panaszt emelt Syllaiois ellen, hogy Petrában beleegye­zése nélkül meggyilkoltatott sok előkelő férfit _s különösen a jel­leméért nagyrabecsült Soemust és Phabatost, Augustus szolgáját. Ez a Syllaios ellen emelt vád a következő tényeken alapult: He-; rodesnek volt egy Korinthos nevű testőre, akiben feltétlenül megbízott. Ezt a testőrt Syllaios nagy pénzösszeggel megvesz-; legelte, hogy ölje meg Herodest s ez meg is ígérte. Azonban Pha- batos, Syllaios révén értesült a merényletről és bejelentette a ki­rálynak. Herodem erre elfogatta Korinthost és a kínpadon vallo­másra kényszerítette a tervezett merénylet felől. Korinthos vallo­mása alapján azután még két arabot elfogtak: az egyik törzsfő yolt, a másik pedig Syllaios kebéibarátja. A kínpadon ez a kettő is bevallotta a királynak, hogy azért jöttek, hogy Korinthost báto­rítsák: ne csüggedjen s hogy szükség esetén segítségére is legye­nek a gyilkosság végrehajtásában. Herodes mindezt jelentette Saturninusnak, aki azután az összeesküvőket Rómába vitette.

Mivel Feroras szilárdan ragaszkodott feleségéhez, Herodes megparancsolta, hogy menjen tartományába. Feroras megeskü­dött, hogy előbb nem tér vissza, csak akkor, ha meghallja Hero­des halála hírét s erre készségesen visszavonult tetrarchiájába. Esküjéhez híven akkor is vonakodott Herodeshez utazni, amikor ez betegsége alatt magához kérette, hogy valami titkos megbíza­tást adjon neki. Ezt a magatartását Herodes mégsem torolta meg, hanem enyhébben fogta fel és mikor Feroras megbetegedett, hí­vás nélkül is elment hozzá és meglátogatta. Midőn Feroras meg­halt, Herodes felravataloztatta, Jeruzsálembe vitette, ünnepélye­sen eltemettette és általános gyászt rendelt él. Azonban Feroras halála Antipatros sorsában is kedvezőtlen fordulatot idézett elő, hiába utazott Rómába: most büntette meg Isten a testvérgyilkos­ságért De az ő egész történetét részletesebnen akarom elmondani, hadd tanulják meg ebből a példából az emberek, hogy minden cselekedetükben az erényhez kell igazodniok.

4.    FEJEZET

Herodes leleplezi Antipatros áskálódásait.....................

Miután Feroras meghalt és nagy pompával eltemették, két szabadonbocsátott rabszolgája, akiket különösen szeretett, elment Herodeshez; arra kérték, ne hagyja bosszulatlanul testvére halá­lát, hanem rendeljen el vizsgálatot gyanús és szerencsétlen halála

ügyében. A király úgy érezte, hogy igazat beszélnek; szavaik szö­get ütöttek fejébe, mire ezek az emberek elmondták neki, hogy Feroras a megbetegedése előtti napon feleségénél ebédelt és ott állítólag valami újfajta ételben mérget adtak be neki s ez okozta halálát. Ezt a mérget Arábiából hozták egy asszonytól, állítólag azért, hogy szerelmi bájitalnak használják, a valóságban azonban azért, hogy Ferorast eltegyék láb alól. Az arab nők híres méreg- keverők és arról, akire most a gyanú terelődött, mindenki tudta, hogy bizalmas viszonyban van Syllaios egyik kedvesével, vala­mint azt is, hogy Feroras anyja és feleségének húga elutazott az asszonyhoz megvásárolni a mérget és éppen a végzetes ebéd előtti napon tértek vissza s az asszonyt is magukkal hozták. A király felbőszült a bejelentés hallatára s az asszonyok rabszolganőit s néhány szabadonbocsátott szolgát is kínpadra vonatott, de egy­előre semmit sem tudhatott meg, mert a megkínzottak nem is­mertek be semmit; végre az egyik nem bírta tovább a rettenetes kínokat és Istenhez fohászkodott: sújtsa ilyen kínokkal Antipat- ros anyját, mert az az oka minden szerencsétlenségnek. Ez a val­lomás arra indította Herodest, hogy megszigorítsa a kínvallatást s így végre mindent megtudott: a lakomákat és titkos összejövete­leket, az Antipatrosra bízott fontos titkok elárulását Feroras asz- szonyainak, — egyebek közt Antipatros azért az ígéretéért, hogy többé nem beszél Ferorassal, száz talentumot kapott Herodes- től, ■— Antipatros gyűlöletét atyja iránt s hogy mennyit panasz­kodott anyjának Herodes hosszú élete miatt, miközben ő egyre idősebb lesz és már majd nem is örülhet jövendőbeli királyságá­nak; meg azután, hogy sok testvérét és unokaöccsét uralkodásra nevelteti a király éppen úgy, mint őt s éppen ezért egyre jobban összezsugorodnak az ő kilátásai; hiszen már most is testvérét, nem pedig a flát jelölte ki utódjául arra az esetre, ha neki valami baja történnék; végül hogy nagyon elítélőn nyilatkozott a király rettentő kegyetlenségéről és a két testvér kivégzéséről és kijelen­tette, hogy ő maga is csak azért ment Rómába és Feroras is azért ment haza tetrarchiájába, mert éttől a sorstól rettegtek.

Mindez egybevágott a király húgának vallomásával s hozzá­járult ehhez még néhány ok, amelyek azután minden kétséget eloszlattak. Antipatros alattomosködásáért a király mindenekelőtt anyját, Dorist vonta felelősségre, elvette minden ékszerét, pedig az értéke sok-sok talentumnyi volt, azután elbocsátotta és megint kibékült Feroras asszonyaival; dé haragját fia ellen leginkább lángra szította a samariai Antipatros, a király fiának Antipatros- nak nevelője; ez a kiapadón egyebek közt bevallotta, hogy halá-

los mérget szerzett, átadta Ferorasnak s meghagyta neki, hogy ezt adja be atyjának, mikor ő már elutazott, mert akkor nem hárulhat rá gyanú. Ezt a mérget Antiphilos, Antipatros egyik ba­rátja hozta Egyiptomból, azután pedig Theudion, Antipatros királyfi anyai nagybátyja elküldte Ferorasnak és így kapta kezébe Feroras felesége, akinek a férje odaadta, hogy őrizze meg. A király kérdésére Feroras felesége ezt be is vallotta, azután kisietett, állítólag azért, hogy elhozza a mérget és levetette magát a palota tetejéről, de életben maradt, mert csak a lábaira esett. Miután magához tért, a király neki és minden hozzátartozójának megígérte, hogy ha megvallja a színigazságot, megbocsát, de a legszörnyűbb kínokkal fenyegette meg, ha bármit is elhallgat. Erre esküvel megígérte, hogy a tiszta igazságot mondja el s álta­lában azt hiszik, hogy valóban igazat mondott, midőn így val­lott: „A mérget Antiphilos hozta Egyiptomból s ott testvérétől kapta, aki orvos. Azután Theudion hozta el nekünk, férjem átadta nekem megőrzésre, mert Antipatros a te elpusztításodra szánta. Midőn Feroras megbetegedett s látogatásod alkalmával meggyő­ződött barátságos érzelmeidről, ellágyult, behívatott és így szólt hozzám: Asszony, Antipatros behálózott engem, mikor rávett atyád, az én bátyám megölésére és erre a célra ideadta nekem a mérget. Mivel bátyám világosan bebizonyította, hogy éppen olyan szeretettel viseltetik irántam, mint azelőtt, én pedig amúgy is ha­marosan meghalok, nem akarok őseimre testvérgyilkossággal gya­lázatot hozni; tehát hozd ide a mérget és égesd el szemem láttára; de hozd rögtön és haladéktalanul teljesítsd férjed meghagyását. A méreg javarészét elégettem, csak keveset hagytam meg belőle, hogy ha Feroras meghal és a király bántalmazna, kezem ügyében legyen, hogy megszabadítson gyötrelmeimtől/¹ Miután ezt el­mondta, behozta a méregszelencét; Antiphilos másik testvére ér anyja ugyanígy vallott a kínpadon s mindketten felismerték a szelencét. Most azután a főpap leánya, aki a király felesége volt, ugyancsak gyanúba keveredett, hogy mindent tudott, de elhall­gatta. Ezért Herodes eltaszította s kitörölte végrendeletéből fiá­nak a nevét, akit abban trónörökösnek jelölt ki. Azután letette a főpapi méltóságról apósát Simont, Boethos fiát és a jeruzsá- lemi születésű Mátyást, Theophilos fiát tette meg főpapnak.

Ezalatt megérkezett Rómából Antipatros szabadonbocsátott rabszolgája Bathyllus s mikor őt is vallatóra fogták, kiderült, hogy Antipatros anyjának és Ferorasnak mérget hozott, hogy azzal egé­szen bizonyosan ellehessék láb alól a királyt, ha esetleg az előbbi méreg nem hatna. Ugyanakkor Herodes is levelet kapott római

barátaitól s ezekben Antipatros hajtogatására megvádolták Ar- cheaolost és Philippost, hogy Alexander és Aristobulois kivégzése miatt nyíltan hangoztatták, mennyire irtóznak atyjuktól és meny­nyire sajnálják testvéreiket és attól félnek, hogy atyjuk csak azért hívja haza őket, hogy ugyanígy eltegye őket is láb alól. Antipat­ros rengeteg pénzt pazarolt arra, hogy rávegye atyja barátait ezekre a rágalmakra. Különben egy levélben maga is súlyos vá­dakkal illette testvéreit, de felhozza mentségükre, hogy még na­gyon fiatalok s meggondolatlan szavaikat koruk miatt meg kell bocsátani. Közben folytatta az eljárást Syllaios ellen s igyekezett megnyerni magának az előkelő rómaiakat, úgy hogy 200 talen­tum értékű fényűzési tárgyakat vásárolt. Mindenesetre csodálatos, hogy még csak sejtelme sem volt mindarról, ami Júdeábán már hét hónapja folyt ellene. Ez annak a következménye volt, hogy minden utat gondosan ellenőriztek és hogy Antipatrost általában mindenki gyűlölte; mert senkisem törődött Antipatros biztonságá­val és senki sem tette volna kockára érte szívesen az életét.

5.    FEJEZET

Antipatros visszatér atyjához, ez halálra ítéli. Quintilius Varus,
Syria kormányzója börtönben őrizteti, míg a császár nem dönt
sorsa felől

Midőn Antipatros azt írta Herodesnek, hogy miután minden ügyét jól elintézte, hamarosan visszatér, Herodes semmivel sem árulta el haragját s azt válaszolta, hogy csak utazzék haza hala­déktalanul, nehogy távolléte idején valami baj történjék vele; egyúttal — bár mérsékelten — panaszkodott anyjára is, de meg­ígérte, hogy ha visszatér, szóba sem hozza többé panaszait: min­den szavából fia iránti szeretet sugárzott, mert attól tartott, hogy különben gyanút fog és nem jön haza s akkor majd attól kell tar­tania, hogy fia Rómában folytatja áskálódásait és tovább mester­kedik az ország felforgatásán. Ezt a levelet Antipatros Kilikiában kapta meg, miután már előbb Tarentumban értesült Feroras ha­láláról. Ez az utóbbi hír nagyon kellemetlenül érintette, de nem azért, mintha Ferorast szerette volna, hanem ezért, mert halála előtt nem végzett Herodessel, úgy amint megígérte. Midőn a kili- kiai Kelenderisbe érkezett, habozott, hogy visszatérjen-e hazájába, mert anyja eltaszítása gondolkodóba ejtette. Barátai közül egye­sek azt tanácsolták, hogy máshol várja meg a fejleményeket,

mások ellenben azon a véleményen voltak, hogy haladéktalanul utazzék haza, mert személyesen minden vádat meg tud cáfolni, viszont most pusztán a távolléte megnöveszti a rágalmazók szarvait. Ezt az utóbbi véleményt fogadta el, tovább utazott és partra szállt Sebaste kikötőjében, amelyet Herodes építtetett óriás’ költséggel és Augustus tiszteletére nevezett el így. Antipat­ros már itt észrevette, mi vár rá, mert senki sem várta, senki sem köszöntötte, holott elutazásakor ujjongó tömeg búcsúztatta jó­kívánságaival. Most azonban a nép büntetlenül átkozta, abban a meggyőződésben, hogy testvérei meggyilkolásáért úgyis bűn­hődnie kell.

Ezidőtájt Quintilius Varus, Saturninus utóda a szíriai kor­mányzóságban, éppen Jeruzsálemben időzött, mert Herodes kéré­sére odautazott a helyzet megtárgyalása céljából. Éppen tanács­koztak, mikor Antipatros megérkezett s anélkül, hogy sejtett volna valamit az eseményekből, bíboröltözetében belépett a palo­tába. Az ajtónállók őt magát beeresztették, kíséretét azonban el­utasították. Ez megdöbbentette és most már világosan látta, hogy hová jutott, különösen mikor atyja, akit üdvözölni akart, eltaszí­totta magától és szemére vetette testvérei meggyilkolását, vala­mint azt is, hogy merényletet tervezett atyja élete ellen, egyúttal pedig közölte vele, hogy másnap majd Varus dönt, ebben az ügy­ben. Antipatrost ez a kijelentés és a rázúduló szörnyű csapás megrendítette, eltávozott és. találkozott anyjával, Herodes elődjé­nek; Antigonosnak leányával, valamint feleségével, akiktől meg­tudta a történteket, mire hozzáfogott védekezése előkészítéséhez.

Másnap Varus és a király megtartotta a törvényszéki tárgya­lást. Ezenfelül meghívták mindkettőnek főembereit, valamint a király rokonait, húgát Salomét s mindazokat, akik terhelő tanú­vallomást tudtak tenni, azokat is» akik már a kínpadon vallomást tettek, valamint Antipatros anyjának a szolgáit, akiket kevéssel megérkezése előtt börtönbe vetettek. Ezeknél levelet találtak, amelynek tartalmából az volt a legfontosabb, hogy Antipatros ne jöjjön haza, mert atyja mindent tud; nincs más menedéke, mint ott maradni a császár oltalmában, ha nem akar atyja hatalmába kerülni. Antipatros mindjárt a tárgyalás elején atyja lábai elé vetette magát és könyörgött, hogy ne ítélje el már eleve, hanem hallgassa meg, mert minden tekintetben igazolni tudja magát. Herodes azonban parancsot adott, hogy vezessék a középre és akkor keserves panaszkodásba kezdett gyermekei miatt, akiktől már oly sokat szenvedett, addig is, míg Antipatros gyalázatos­sága meg nem keserítette öreg napjait. Azután fölemlegette, mily

nagy gonddal neveltette és taníttatta őket és hogyan elhalmozta anyagi javakkal s minden kívánságukat teljesítette. Ezért az a hála, hogy az életére törnek és kezükbe akarják kaparintani az uralmat, mielőtt még a sors vagy a törvény, vagy atyjuk akarata nekik nem juttatja. Csodálatos, miféle remények fűthették Anti- patrost, hogy ilyen vakmerőségre vetemedett; hiszen már végren­deletében őt jelölte ki utódjául s már most, atyja életében, királyi rangot és hatalmat élvez, hiszen 50 talentum az évi jövedelme s mikor Rómába, utazott, ezenfelül még 300 talentum útiköltséget adott neki. Azután szemére vetette, hogy megrágalmazta testvé­reit, pedig, ha csakugyan olyan aljasok voltak, akkor ő most mindenképpen méltó hozzájuk, ha pedig ártatlanok voltak, gya­lázatosság volt megrágalmazni őket, holott vérszerinti rokonai. Ö maga mindazt, amit a fiairól megtudott, csak Antipatrostól hallotta és a büntetést is csak az ő uszítására mérte rájuk. Most azonban mindkettőt fel kell mentenie minden vád alól, mert ki­derült, hogy Antipatros a tulajdonképpeni apagyilkos.

Amint eddig jutott, könnyek fojtották el szavait. Megkérte damaskusi Nikolaost, aki mint jóbarátja és állandó kísérője minden ügyéről és eljárásmódjáról tudomással bírt, hogy foly­tassa a beszédet és hozzon fel minden terhelő vagy mentő adatot. Azután Antipatros odafordult atyjához, hogy elmondja védő- beszedét; egy szóval sem tért ki arra, hogy Herodes jóindulatá­nak mennyi jelével halmozta el, csak azt hangsúlyozta, hogy mi minden kitüntetésben nem lett volna soha része, ha kiváló maga­tartásával azokat ki nem érdemelte volna. Amit el kellett intézni, azt mind kifogástalanul elintézte; ha erélyes fellépésre volt szük­ség, nem sajnált semmi fáradságot és mindent elvégzett. Fel sem tételezhető, hogy az, aki atyját mások merényleteitől megmen­tette, most az életére törne és a megmentésében tanúsított nemes- lelkűségét ilyen ocsmány tettel beszennyezné. Ehhez járul még az is, hogy már régen ő van kijelölve utódnak s ez ellen senki sem tiltakozott s azóta élvezi is mindazokat a kiváltságokat, ame­lyekben ma is részesül. Továbbá alig képzelhető, hogy valaki, aki máris biztosan és tisztességgel birtokolja a királyság felét, bűnös nagyravágyással az egészre törekednék, holott annak az elérése kétséges; ezt már csak azért sem lehet róla feltételezni, mert ta­núja volt testvérei szomorú sorsának, hiszen mikor bűnre vete­medtek, maga lépett fel ellenük a váddal és elítélésük után maga gondoskodott a halálos ítélet végrehajtásáról. Ezek a családi vi­szálykodások legjobban bizonyítják, mily hűséggel és ragaszko­dással viseltetett mindig atyja iránt. Római magatartására vonat-

kozólag magát Augustusi hívhatja tanúnak, akit épp úgy nem lehet megcsalni és megtéveszteni,; mint magát az Istent; hiszen levelei vannak tőle, amelyeknek bizonyára nagyobb fontosságot kell tulajdonítani, mint gonosz emberek rágalmazó vallomásai­nak, amelyeknek csak az a céljuk, hogy nyugtalanságot és vi­szályt támasszanak; ezeknek bőségesen volt alkalmuk az akna­munkára távolléte alatt, holott ha itthon van, erre sohasem lett volna módjuk. Azután a kínvallatás ellen emelt szót, mert ezzel az embereket arra kényszerítették, hogy mindent bevalljanak, a hatalmon lévők szájaíze szerint. Mindazonáltal kijelentette, hogy hajlandó alávetni magát a kínvallatásnak.

Ezek a szavak teljesen megváltoztatták a tanács hangulatát: mindenki részvétet érzett Antipatros iránt, akinek arcán végig- patakzottak a könnyek, vonásai eltorzultak, úgy hogy még ellen­ségei is megszánták. Herodes is csak nagy üggyel-bajjal tudta megindultságát eltitkolni. Most azonban Nilkolaos folytatta a ki­rály abbahagyott beszédét; felhozott minden bizonyítékot, amely alkalmas volt a vád igazolására, felhozta a kínvallatások ered­ményét, a többi tanúvallomásokat s különösen hangsúlyozta, mily nagy gonddal nevelte és taníttatta a király gyermekeit s ezért most nemcsak hogy hálát nem kap, hanem egymásután zúdulnak rá a szerencsétlenségek. Nem is nagyon csodálkozik, mondta, két kivégzett fiának vakmerőségén, mert erre nyilván csak fiatalságuk vitte rá őket és a rossz tanácsadók, ezért tapos­ták lábbal a természet jogait, ezért törtettek időnek előtte az ura­lomra. Azonban Antipatros elvetemedettsége valósággal megdöb­benti: atyjának páratlan jótéteményei sem keltettek benne gyön­géd érzelmeket, holott a vérszomjas fenevad is hálásnak mutat­kozik jótevője iránt; ezt még testvéreinek szomorú sorsa sem riasztotta vissza, hogy ugyanolyan bűntényre ne vetemedjék. „Te voltál az, Antipatros, — folytatta, — aki testvéreid terveit leg­először följelentetted, te hordtad össze ellenük a bizonyítékokat s miután az ítélet elhangzott, te intézted kivégzésüket. Ha nem is vetjük szemedre most, hogy ilyen engesztelhetetlen gyűlölettel viseltettél irántuk, mégis csak csodálkoznunk kell rajtad, hogy egyszerre csak a nyomukba léptél, és most értjük már, hogy akkor nem annyira atyád védelmét forgattad fejedben, mint in­kább testvéreid elpusztítását. És az ő vétkük üldözésével csak azért igyekeztél magadat szerető fiúnak feltüntetni, hogy aztán annál vakmerőben és kíméletlenebbül áskálódhass atyád ellen, mint ahogy meg is tetted. Ezenfelül testvéreidet csupán a ma­gad vádja alapján tétetted el láb alól, nem jelentetted föl a bűn-

részeseket és bűnsegédeket, úgy hogy az egyhangú közvélemény szerint mielőtt vádat emeltél volna, megegyeztél ezekkel, hogy az atyagyil'kosság gyümölcseit egyedül élvezed és a kettős bűntény­ből magád húzol hasznot, aminthogy ez illik is jellemedhez. A nyilvánosság élőtt úgy tüntetted fel a dolgot, mintha testvéreid kivégeztetésével hőstettet hajtottál volna végre és ezért kellő­képpen le is arattad a dicsőséget. De ha ezt a dicsőséget nem érdemelted meg, akkor rosszabb vagy náluk s miközben titokban magad is atyád életére törtél, nem azért gyűlölted őket, mert ellenségei voltak atyádnak, hanem azért, mert ők voltak a kivált­ságos trónörökösök; hiszen ha nem így volna, nem estél volna bele magad is ebbe a bűnbe. És mindezen felül atyádat is meg akartad ölni, nehogy bebizonyuljon, hogy csak rágalmaztad test­véreidet és szerencsétlen atyádat sújtottad halállal, holott magad érdemelted volna meg. Természetesen nem akartál közönséges atyágyilkosságot elkövetni, hanem olyant, amilyenről ember­emlékezet óta senki sem hallott; mert nem csupán mint fiú törtél atyád életére, hanem az ellen áskálódtál, aki téged mindig sze­rető gonddal dédelgetett, társuralkodóvá és utódjává tett, már most megadta neked a királyi méltóság minden kiváltságát és írásba foglalt végakaratával biztosította a jövőre vonatkozó re­ményeidet. Nem is törődtél Herodes jóságával, csak a magad gonoszságával, mikor atyádtól, aki oly elnéző volt irántad, azt a részt is el akartad venni, ami neki maradt az uralkodásból és miközben feltoltad magad védelmezőjéül, a valóságban halálán mesterkedtél. Nem érted be azzal, hogy anyádat is belekeverted gaz mesterkedéseidbe, hanem megrontottad testvéreid egyet­értését is és merészeltél atyádat vadállathoz hasonlítani. Nem, veszedelmesebb vagy te, minden fenevadnál, mert nem csupán méreggel fröcskölted tele legközelebbi vérrokonaidat és legna­gyobb jótevődet, hanem megtetézted gonoszságodat azzal, hogy fegyveres csapatokat s férfiak és nők minden cselszövését mozgó­sítottad a gyenge öreg ember ellen. S most, miután szabadokat és rabszolgákat, férfiakat és nőket kínpadra vontak miattad és cinkosaid mindent bevallottak, te ide állsz, hogy szembeszállj az igazsággal és nem éred be azzal, hogy atyádat kipusztítsd a vi­lágból, hanem inegcsúfolod a bűnödre lesújtó törvényt, Varus igazságszeretetét, sőt magát az igazságosságot? Hát annyira el­bizakodtál vakmerőségedben és arcátlanságodban, hogy hajlandó vagy magadat alávetni a kínvallatásnak? Talán azt hiszed, hogy megingathatod az előbbi kínvallatásokban nyert vallomásokat

i

és meghazudólhatod azokat, akik jóindulattal vannak atyáid iránt? És talán él is higyjük azt, amit vallani fogsz? Varüs, med­dig tűröd még, hogy a királyt halálra keserítsék rokonai? Mikor akaród végre kiirtani ezt a szörnyeteget, aki szeretetet színlelt atyja iránt, hogy testvéreit megölethesse s most atyját akarja elpusztítani, hogy egész rokonságából egymaga maradjon meg s annál könnyebben megkaparinthassa az uralmat? Bizonyosan tudod, hogy az atyagyilkosság nemcsak a természet ellen bűn, hanem bűn az ember élete ellen is és puszta szándéka is annyi már, mintha valóban elkövette, volna valaki a bűnt. Aki ezt nem bünteti meg, maga is bűnt követ el a természet ellen.¹¹

Ezenkívül felsorolta, hogy Antipatros anyja mi mindent árult el asszonyos fecsegésével; hogy jóslatok és áldozatok révén próbálták siettetni a király halálát; hogy milyen gyalázatosságo­kat követett el Antipatros mámorában és kéjvágyában Feroras feleségei ellen. Aztán ismételte a sok vallomást, amelyeket a kín- padon tettek, továbbá azokat a tanúvallomásokat, amelyeket a tanuk részben előzetes megfontolás alapján, részben pedig rög­tönözve tettek s rámutatott, hogy éppen az ilyen tanúvallomá­soknak van a legnagyobb bizonyító erejük. Ha valaki attól félt volna, hogy Antipatros felmentése esetén bosszút állt volna rajta és ezért hallgatott el valamit, ez az ok most elesik, mivel szoká­sos szerencséje elhagyta őt; így azután mindent őszintén el­mondtak. így tehát Antipatrost nem annyira vádlóinak ellensé­ges indulata döntötte romlásba, mint inkább bűneinek nagysága s atyja és testvérei iránt tanúsított gonoszsága, amellyel viszály­kodást és gyilkosságot támasztott atyja családjában, ő maga pedig néha gyűlöletet, néha jóságot színlelt, céljának megfele­lően. Ezt már régen észrevették azok, akik józan ésszel gondol­kodtak és nem befolyásoltatták magukat a pártgyűlölettől; de ezeknek az embereknek eddig nem volt bátorságuk hangosan panaszt emelni emiatt. Most azonban, mikor biztonságban érzik magukat, mindent kitálaltak, amit tudtak. így azután minden­féle vád napvilágra került és ezek megcáfolhatatlanok voltak, mert a vádlóknak nem lehetett szemükre vetni, hogy a király kedvéért beszélnek így, sem pedig azt, hogy gyávaságból el akar­nak hallgatni valamit. Éppen ellenkezőleg: pusztán azért emel­tek vádat, mert utálták Antipatros aljas tetteit és megbüntetését nem Herodes bizonsága érdekében kívánták, hanem méltó jutal­mul gaztetteiért. Sokan idézés nélkül is megjelentek s olyan súlyos vallomásokat tettek, hogy Antipatros, akármily nagy mű*

vésze volt is a hazudozásnak és arcátlanságnak, egy szót sem tudott válaszolni. Miután Nikolaos bizonyításának végére ért, Varus felszólította Antipatrost, hogy a vádak megcáfolásához fogjon hozzá, ha be tudja bizonyítani ártatlanságát; ugyanis ő nagyon szeretné, ha szabadon távozhatnék innen és bizonyos benne, hogy atyjának is ez az óhaja. Erre Antipatros a földre vetette magát, Istent és az embereket hívta tanúkul, hogy ártat­lan és semmit sem követett el atyja ellen. Kétségtelen, hogy min­den gazf.ckónak ez a módszere: ha valami bűntényt akarnak végrehajtani, nem törődnek azzal, hogy Isten mindenütt jelen van és kényük-kedviik szerint cselekszenek; de ha elfogják és bíróság elé állítják őket, akkor úgy akarnak lemosni magukról minden bűnt, hogy Istent hívják tanúul. így tett Antipatros is; előbb elkövetett minden szörnyűséget, mintha már nem is élne az Isten; de mikor felelősségre vonták és nem látott semmi mó­dot a menekülésre, nem átallotta Istent hívni segítségül s eiskü- dözött az ő nevére, hogy Isten a tanúja, mennyi mindent és mily bátran cselekedett atyja jóvoltáért.

Varus több ízben is kérdést intézett Antipatroshoz, de nem tudott egyebet kivenni belőle, mert az szüntelenül csak Istenre hivatkozott. Mikor látta, hogy ennek sohasem lesz vége, meg­parancsolta, hozzák be a mérget, hogy kipróbálják a hatását. Mikor behozták, Varus parancsára egy halálra ítélt gonosztevő­nek kellett innia belőle s ez azon nyomban holtan esett össze. Erre Varus fölkelt, távozott a tárgyalásról s másnap Syria fő­városába. Antiochiába ment, mert rendszerint ott tartózkodott. Herodes pedig tüstént bilincsbe verette fiát; senki sem tudta, mit is mondhatott Varus elutazása előtt a királynak; általában azon­ban az volt a vélemény, hogy beleegyezését adta ahhoz az el­járáshoz, amelyet Antipatros ellen Herodes megkezdett. Herodes, miután fiát bebörtönözi ette, írásbeli jelentést küldött az esemé­nyekről Augustusnak és szóbeli üzenetben is közölte vele Anti­patros aljasságát. Nemsokára elfogták az Egyiptomban tartóz­kodó Antiphilosnak Antipatroshoz intézett levelét; a király fel­bontatta s ezt olvasta benne: „Életem kockáztatásával elküldöm neked Akme levelét. Tudod, hogy megint két családtól kell resz­ketnem, ha rajtakapnak. Egyébként sikert kívánok vállalkozá­sodhoz." Ez volt a levél tartalma. A király kerestette a másik levelet is, de sehogysem tudtak ráakadni és Antiphilos rabszol­gája, aki a levelet hozta, váltig tagadta, hogy még egy levelet kapott volna. Mikor a király már tanácstalanul töprenkedett,

égyik főembere észrevette, hogy a rabszolgán, aki két ruhát viselt egymás fölött, az alsóruháján összevarrott ránc van és mindjárt gyanította, hogy ebben lehet a másik levél; ez be is igazolódott. Herodes mohón kapott a levél után, amelynek ez volt a szövege: „Akme Antipatrosnak. Megírtam atyádnak kíván­ságod szerint a levelet és megküldöm neki az állítólagos máso­latát annak a levélnek, amelyet Salome intézett asszonyomhoz. Ha elolvassa, bizonyosra veszem, hogy Salomét gyilkosság kísér­letéért halálra ítélik.“ A szóbanforgó levél vaószínűleg Salome levele volt Akme úrnőjéhez; nyilván Antipatros szóbeli megbízást adott Akménak, amit ez a maga szavaival leírt. Ez így hangzott: ,,Akme köszönti Herodes királyt. Mivel igyekszem mindent tudo­másodra hozni, amit ellened forralnak, életem kockáztatásával, de a te javadra leírtam Salomének úrnőmhöz intézett levelét, amely kezembe került s megküldöm neked. Akkor írta, amikor még úgy volt, hogy férjhez megy Syllaioshoz. Azonban kérlek, tépd el a levelet, nehogy veszedelembe kerüljek." Antipatrosnak pedig azt írta Akme, hogy kívánsága szerint olyan tartalmú leve­let írt Herodesnek, hogy Salome minden követ megmozgat a meggyilkolására és hogy megküldte neki annak a levélnek a másolatát, amelyet állítólag Salome intézett asszonyához. Ez az Akme zsidó származású nő volt, Augustus feleségének, Júliá­nak a rabszolgalánya és a leveleket Antipatros kedvéért írta, mert ez nagy pénzösszeggel megvesztegette, hogy legyen segítsé­gére atyjának és nagynénjének meggyilkolásában.

Herodest megdöbbentette Antipatros határtalan gonoszsága és rögtön ki akarta végeztetni, mert nem csupán ellene, hanem húga ellen is gyilkos merényletet tervezett s még Augustus udva­rában is keresett cinkosokat. A királyt ebben az elhatározásá­ban még inkább megerősítette húga, Salome, mert ez a mellét verte és hangoztatta, hogy önként hajlandó a halálba menni, ha egyetlen helytálló bizonyítékot is hoznak fel ellene. Herodes tehát elővezettette fiát s felszólította, hogy mondjon el mindent őszintén, amit a levelek ügyében tud. Midőn erre Antipatros hallgatott, felszólította, hogy azonnal nevezze meg legalább a cinkosait, ha már róla magáról kétségtelenül kiderült, hogy gonosztevő. Erre Antipatros azt mondta, hogy az egész terv ér­telmi szerzője Antiphilos, de rajta kívül mást nem vádolt meg. Herodes határtalan dühében azonnal Rómába akarta küldeni liát Augustushoz, hogy ott vonják felelősségre a tervezett merény­letekért. Mivel azonban sehogysem tudott megszabadulni attól

a félelmétől, hogy Ott esetleg barátai segítségével kieszközölheti felmentését, újra bilincsbe verette s visszaküldte a börtönbe és követeivel panasziratot küldött Augustusnak, akit egyúttal arról is értesített, hogy milyen része volt Akmének a merényletben s megküldte a levelek másolatait is.

6.    FEJEZET

Herodes betegsége. Lázadás tör ki a zsidók között.
A király utolsó rendelkezései

Mialatt a követek, akiket kellő utasításokkal láttak el, Ró­mába siettek, hogy átadják a léveleket, a király megbetegedett és végrendeletet készített; ebben gyűlöletből két fia, Archelaós és Philippos iránt, akiket Antipatros megrágalmazott, legifjabb fiát nevezte ki utódjává, továbbá Augustusnak 1000, feleségének, Júliának és fiainak, barátainak és a császár szabadonbocsátott rabszolgáinak pedig egyenkint 500 talentumot hagyományozott. Fiainak és unokáinak megfelelő összegeket, járadékokat és föld­birtokokat juttatott; testvérének, Salomének nagy összeg pénzt hagyományozott, mivel mindig hűséges volt hozzá és sohasem áskálódott ellene. Mivel már majdnem hetvenéves volt és ebben az előrehaladott korban nem igen remélhette, hogy meggyógyul, elkeseredés és fékezhetetlen düh vett erőt rajta, mert úgy érezte, hogy a nép most különösen gyűlöli és örül megbetegedésének. Ehhez járult még, hogy néhány népszerű ember lázadást szított, még pedig a következő okbál:

A zsidók között Sariphaios fia, Júdás és Marealot fia, Mátyás voltak a legkiválóbb szónokok és a legböl'csebb törvénymagyará­zók és a nép annál jobban szerette őket, mivel ők voltak az ifjú­ság tanítómesterei is. Aki valódi tökéletességre törekedett, az mind hozzájuk járt. Mikor ezek ketten megtudták, hogy a király betegsége gyógyíthatatlan, felszólították a fiatalságot, hogy szün­tessenek meg mindent, amit a király az ősi törvények ellenére rendszeresített és keljenek szent harcra a törvényekért. Mert a királyt egyéb rendkívüli csapásokon kívül azért sújtotta le ez a betegség is, mert bűnös vakmerőségében lábbal taposta a tör­vényt. Valóban Herodes nem egy tekintetben megszegte a tör­vényt, úgy hogy Júdás és Mátyás vádja helytálló volt. Ugyanis á templom főkapuja fölött hatalmas, óriási értékű arany sast he-

lyeztetetf él, már pedig a törvény mindenkinek, aki szerinte akarja irányítani életét, megtiltja, hogy akárcsak gondoljon is faragott képek felállítására, vagy arra, hogy élőlényeket ábrázoló fogadalmi ajándékot adjon. Az említett törvénytudók tehát ki­jelentették, hogy a sast el kell távolítani, s ha közben néhányan életükkel is fizetnek, azoknak a férfiaknak, akik az ősi törvények védelméért szenvedik el a halált, ezt sokkal szebbnek kell tarta- niok az élet minden öröménél, mert ezzel örök dicsőséget szerez­nek s egyszersmindenkorra tiszteletreméltó emlékezetet hagynak maguk után. Hiszen mindenkire a halál vár, azokra is, akik ve­szélytelen életet élnek. Tehát mindenkinek, aki a valódi erényre törekszik, arra kell törekednie, hogy dicsőségesen váljon meg el földi élettől. Ezenfelül nagy vígasztalás veszedelmes vállalkozás­ban elveszteni az életünket, mert akkor az egész rokonságnak, férfiaknak és nőknek egyaránt, részük van az illető dicsőségében.

Efféle beszédekkel izgatták fel a törvénytudók az ifjúságot. Egyszerre csak híre terjedt, hogy a király meghalt. Ez kapóra jött a láziióknak és így fényes nappal felvonultak a templom elé, fejszékkel ledöntötték a sast és a szentélyben tartózkodó tömeg szemeláttára darabokra törték. Mikor ezt a király helytartójának jelenhették, nagyobb jelentőséget tulajdonított az ügynek a való­dinál, tehát erős katonaszakasszal kivonult, hogy szembeszálljon a lázadókkal, akik a király fogadalmi ajándékát elpusztítani me­részelték és csakugyan rajtuk ütött. Mint ahogy a közönséges népet vállalkozásaiban inkább a pillanatnyi indulat, mint az érett megfontolás vezérli, ezúttal is a legtöbben teljesen elvesztet­ték a fejüket; itt is mintegy negyven fiatalember keményen helyt­állt, mikor a tömeg javarésze elmenekült és a lázadás értelmi szerzői, Júdás és Mátyás ugyancsak szégyennek tartották volna visszavonulni a katonák elöl, tehát valamennyien a helytartó ke­zére jutottak, s ez most a király elé vezettette őket. Mikor Hero­des megkérdezte, vájjon csakugyan oly vakmerőségre vetemed­tek-e, hogy fogadalmi ajándékát ledöntötték, így válaszoltak: „Amit terveztünk, mi terveztük, amit végrehajtottunk, mi hajtot­tuk végre, mint talpig férfiakhoz illik. Mi Isten házát védel­münkbe vettük s mivel a törvény gyakori hallgatásából megta­nultuk, hogy helyt kell állnunk érte, nem szabad csodálkoznod rajta, ha fontosabbnak tartottuk a te rendeleteidnél azokat a pa­rancsokat, amelyeket Mózes írásban hagyott ránk Isten megha­gyásából és ihletéséből. Szívesen elszenvedjük a halált, bármilyen kínzással együtt, mert tudjuk, hogy nem gonosztevőkként, ha­nem Isten ügyének védelmezőiként megyünk a halálba." Ezeket

a szavakat a többiek mind helyeselték és éppen olyan bátorságot tanúsítónak, mint a tett elkövetésekor. A király bilincsbe verette és Jerichóba vitette őket és ugyanoda rendelte a zsidók legelőke­lőbb embereit is. Mikor együtt voltak, a király valamennyit a színházba hivatta és mivel már nem tudott megállni a maga lábán, ágyban fekve sorolta fel, mennyi fáradalmat szenvedett el a nép érdekében, mily rengeteg kincset áldozott a templom épí­tésére, amit a Hasmonaeusok 125 éves uralkodásuk alatt nem tudtak megtenni, továbbá hogyan ékesítette e templomot pompás fogadalmi ajándékokkal, amiért, reméli, még halála után is di­csőíteni és magasztalni fogják. Most azonban, kiáltotta emelt hangon, már életében sem tud védekezni a felségsértés ellen, mi­vel oly vakmerőségre vetemednek, hogy fényes nappal ledöntik és összetörik fogadalmi ajándékait. Ámbár ez a sértés látszólag az ő személye ellen irányul, ha jól meggondoljuk a dolgot, tu­lajdonképpen nem egyéb templomgyalázásnál.

Mivel joggal féltek a király ismert kegyetlenkedésétől és hirtelen haragjától, nehogy súlyos büntetéssel sújtsa őket, felhá­borodottan elítélték a merényletet és úgy határoztak, hogy a bű­nösöket szigorúan meg kell büntetni. Herodes mégis meglehető­sen szelíden bánt velük, azonban Mátyás főpapot, aki részben értelmi szerzője volt az esetnek, megfosztotta méltóságától és ezt Joázárra, Mátyás sógorára ruházta. Egyébként Mátyás főpap­sága alatt történt, hogy egy napra, a zsidók böjtnapjára, más fő­papot kellett kinevezni, még pedig a következő okból: a böjt­napot megelőző éjszakán Mátyás azt álmodta, hogy hált felesé­gével és mivel emiatt nem volt szabad áldozatot bemutatnia, ro­kona, József, Elim fia vette át tőle a szolgálatot. Herodes tehát ezt a Mátyást megfosztotta méltóságától, a másik Mátyást pedig, aki a lázadást szította, néhány cinkosával együtt elevenen elégettette. Ugyanezen az éjszakán holdfogyatkozás volt.

Herodes betegsége egyébként egyre súlyosbodott: Isten nyil­ván most büntette őt gaztetteiért. Mert valami lassú tűz emész­tette, de kívülről nem látszott meg rajta, miféle forróság emészti belső részeit. Ehhez járult, hogy mohón vágyott valami ételre, de sehogysem tudott kielégülni. Továbbá súlyosbította betegségét, hogy belső részeiben daganatok keletkeztek s különösen rettene­tes fájdalmak kínozták beleit. Lábait, valamint alsőtestét vize­nyős, átlátszó folyadék duzzasztotta meg és nemiszervein geny- nyés daganat támadt, amelyben férgek keletkeztek. Ha a beteg fölült, fulladozni kezdett s bűzös lehellete épp oly fájdalmakat okozott neki, mint a nehéz lélegzés. Végül majdnem minden test-

753

részében görcsök gyötörték, amelyek szinte megsokszorozták erejét. A jövendőmondók, akik magyarázni próbálták ezeket a tü­neteket, azon a véleményen voltak, hogy Isten kemény büntetés­sel sújtja a királyt gonoszságáért, viszont maga Herodes, ámbár emberfölötti kínokat szenvedett, mégis remélte, hogy meggyó­gyul; orvosokat hivatott és rendeléseiket a legpontosabban telje­sítette, sőt átvitette magát a Jordánon és meleg fürdőket vett Kal- lirrhoéban; ennek a víznek egyéb kitűnő tulajdonsága mellett megvan az a sajátsága is, hogy iható; forrásainak vize a Holt­tengerbe ömlik. Mikor az orvosok úgy látták, hogy állapota- né­mileg javult, olajjal megtöltött fürdőkádba ültették, amelyben majdnem meghalt. Mivel azonban szolgái éktelen kiáltozásba kezdtek, magához tért s most már maga sem reménykedett többé gyógyulásában. Megparancsolta, hogy a katonáknak fejenkint 50 drachmát osszanak ki, vezéreiket és barátait gazdagon megaján­dékozta, aztán visszatért Jerichóba, ahol sárgaságba esett; ezen annyira elkeseredett, hogy a halál küszöbén még a következő gya­lázatosságot eszelte ki: megparancsolta, hogy a nép előkelői jelen­jenek meg előtte; de ez igen nagy tömeg volt: az egész nép elő­kelői összegyűltek, mert mindenki engedelmeskedett a parancs­nak, hiszen az ellenkezőket halálbüntetéssel fenyegette meg. Ezt a rengeteg embert a király, aki egyformán kegyetlenkedett bűnö­sökkel és ártatlanokkal, bezáratta a cirkuszba, azután magához hivatta húgát, Salomét és: annak férjét, Alexast s közölte velük, hogy nemsokára meg kell halnia, mert irtózatos fájdalmakat szenved; ez magában véve nem rossz, hiszen minden emberre ez vár, mégis az az egy fáj neki, hogy királyhoz méltatlanul, meg- gyászolatlanul és siratatlanul kell meghalnia. Nagyon is jól is­meri a zsidók érzelmeit és tudja, hogy semminek sem örülnének annyira, mint az ő halálának. Hiszen már életéiben is föllázadtak ellene és meggyalázták fogadalmi ajándékát. Tehát Saloménak és férjének kötelessége lesz, hogy ezekért a bántalmakért elégté­telt szerezzenek neki. Ha helyeslik ezt a felfogását, akkor rendez­zenek neki oly fényes temetést, aminőben király még sohasem részesült és akkor majd az egész nép őszintén meggyászolja, mert különben csak gúnyolódással és csúfolkodással siratná el. Tehát mihelyt észreveszik, hogy kiadta lelkét, vétessék körül a cirkuszt katonákkal, de ne mondják meg nekik, hogy ő már meghalt, — csak majd azután, ha feladatukat elvégezték — és nyilaztassák agyon a cirkuszba zárt zsidókat. Ha ezt végrehajtják, kétszeres örömet okoznak neki: egyrészt azzal, hogy teljesítik egy haldokló utolsó akaratát, másrészt pedig méltóképpen gondoskodnak elsi-

48 Flavius Josephus: A zsidók története

kíván-

7. FEJEZET

Herodes öngyilkosságra gondol. Antipatros kivégzése

754

maga­csele- mégis

 

palásáról. Folytonos jajveszékelés közben adta ezt a megbízást húgának és sógorának és a rokoni szeretet nevében és Istenbe ve­tett hitükre könyörgött nekik, ne tagadják meg tőle ezt a meg­tiszteltetést: azok ketten pedig megígérték, hogy teljesítik ’ ' ságát.

Ha Herodesnek hozzátartozói iránt tanúsított korábbi tartását mentegetni lehet azzal, hogy kénytelen volt így kedni, mert féltette az életét, ezt az utolsó rendelkezését embertelen kegyetlenségnek kell bélyegezni. Mert nem keveseb­bet akart, mint az egész népet gyászba dönteni, hogy valameny- nyien sirassák szeretteiket; hiszen minden családnak egy tagját halálra szánta; azok, akik e rendelkezés alá estek, egyáltalán nem bántották meg, a bűnnek még csak árnyéka sem nehezedett rájuk, holott egyébként általános szabály, hogy az, akiben egy szikrája van még az emberi érzésnek, az életnek ilyen válságos pillanatá­ban lemond a gyűlölködésről még azok iránt is, akiket joggal tart ellenségeinek.

Mialatt Herodes ezt a megbízást adta rokonainak, levél érke­zett Rómából, amelyben Augus tushoz küldött követei jelentették, hogy a császár felháborodásában halálra ítélte és kivégeztette Akinél, mert támogatta Antipatros gaztetteit, Antipatrost azonban egyelőre életben hagyta, hogy Herodes királyi és atyai hatalma szerint maga döntse el, vájjon száműzni kívánja-e, vagy pedig kivégezteti. Mikor Herodes; a levelet megkapta, Akme halálának híre és az a bizonyosság, hogy felhatalmazást kapott fia kivégzé­sére, hanyatló életerejét kissé megint felvillanyozta. De mivel nem sokkal utóbb elviselhetetlenekké váltak gyötrelmei és nagy kimerültség vett rajta erőt, enni kívánt s ezért almát és; kést kért; ugyanis a gyümölcsöt mindig maga szokta hámozni és feldara­bolni. Mikor elhozták azt, amit kért, körülnézett és magába akarta szúrni a kést. És szándéka sikerült volna, ha unokaöccse, Áchiáb meg nem ragadja a kezét. Áchiáb hangosan felkiáltott és a palotában olyan riadalom és jajveszékelés támadt, mintha a király csakugyan meghalt volna. Antipatros is úgy hitte, hogy a zűrzavarból atyja halálára következtethet és mintha azonnal sza- badonbocsátanák és akadálytalanul elfoglalhatná a trónt, máris tárgyalni kezdett a börtönőrrel, hogy bocsássa szabadon és nem-

csak most, hanem későbbre is a legragyogóbb ígéretekkel kecseg­tette, mert most van itt a pillanat határozottan cselekedni. A bör­tönőr visszautasította Antipatros követelődzését, sőt szándékát be is jelentette a királynak. Herodes már anélkül is engesztelhetetlen volt fia iránt, de mikor meghallotta a börtönőr jelentését, hango­san felkiáltott és a fejét verte, mintha máris utolsó pillanatait élné, azután felkönyökölt és parancsot adott, hogy hívjanak né­hány testőrt s azok nyomban induljanak és öljék meg Antipat- rost, holttestét pedig Hyrcaniában minden tiszteletadás nélkül temessék el.

8. FEJEZET

Herodes végrendelete, halála és temetése

Herodes újból megváltoztatta végső akaratát és új végrende­letet készített, amelyben Antipast, akit előbb királynak nevezett ki, Galilea és Perea tetrachájának tette meg és Archelaost jelölte ki utódjául. Azután Gaulonitist, Trachonitist, Batanaiát és Paniast fiának Philipposnak, Archelaos testvérének juttatta mint tetrar- chiát; testvérének Saloménak Jamniát, Asdódót és Fázaelt hagyo­mányozta, továbbá 500.000 vert ezüstpénzt. Valamennyi többi rokonáról is bőven gondoskodott hagyományokkal és évjáradé­kokkal. Augustusnak 10.000 ezüstpénzt hagyományozott, továbbá arany- és ezüstedényeket, kincseket érő szöveteket, a császár feleségének, Júliának s néhány más személynek 5,000.000 ezüst­pénzt. Ezután meghalt öt nappal fia, Antipatros kivégzése után; azóta, hogy Antigonost kivégeztette, 34 évet uralkodott és 37 évet azóta, hogy a rómaiak királlyá nevezték ki. Ez az ember egyfor­mán kegyetlenkedett mindenkivel, válogatás nélkül; haragjában nem ismert mértéket, túltette magát törvényen és igazságon s emellett senki nála nagyobb mértékben nem élvezte a szerencse kegyeit. Mert alacsony sorsból emelkedett a királyi méltóságba s bár rengeteg veszedelem fenyegette, minden csapásból szeren­csésen megmenekült és agg korában halt meg. Családi életében, különösen fiaihoz való viszonyában, amint ő hitte, ugyancsak tökéletesen boldog volt, mert abban a csalódásban ringatta ma­gát, hogy fiaiban tulajdonképpen ellenségein vett erőt. Vélemé­nyem szerint azonban nagyon szerencsétlen és sajnálatraméltó ember volt.

Még mielőtt híre ment volna a király halálának, Salome és

Alexas a cirkuszba zárt zsidókat hazaküldte; azt mondták nekik, hogy a király parancsa szerint ki kell menniük a mezőre és tovább kell folytatniok foglalkozásukat. Ezzel nagy jót tettek az egész néppel. Lassankint híre terjedt a nép körében Herodes halálának; Salome és Alexas összehívta a hadsereget a jerichói színházba s mindenekelőtt azt az írást olvasták fel, amelyet a király katonáihoz intézett s amelyben hűségükért és ragasz­kodásukért köszönetét mond s kérte őket, hogy ugyanilyen érzelmekkel álljanak királlyá kinevezett fia, Archelaos mellé. Ezután Ptolemaeus, a királyi pecsét őre felolvasta a végren­deletet, amelyet azonban előbb meg kellett erősítenie Augüstus- nak, hogy érvényes legyen. Archelaost nyomban általános öröm­ujjongással köszöntötték s a katonák és tisztek megfogadták, hogy épp oly hűséggel ragaszkodnak hozzá, mint atyjához és Isten áldását könyörögték uralkodására.

Azután előkészítették a király temetését, amit Archelaos pa­zar fénnyel rendezett meg, hogy atyját az elképzelhető leg­nagyobb pompával kísérjék örök nyugvóhelyére. Herodest ren­geteg értékes drágakővel díszített aranyravatalon vitték a sírba; mennyezete ragyogott a bíbortól és magát a holttestet is királyi bí­bor borította. Fejét aranykoszorúval díszített pánt fogta körül, jobbkezében kormánypálcát tartott. A ravatal körül ott voltak a ki­rály fiai és rengeteg rokona; hozzájuk csatlakoztak a néptörzsek szerint csoportosított és a törzsek nevével megjelölt katonák, még pedig a következő sorrendben: elől ment a testőrség, utánuk kö­vetkeztek a trákok, germánok és galaták, mind teljes fegyverzet­ben; ezek után jött a többi harcos, vezéreikkel és kapitányaik­kal, csatarendben. A menetet 500 szolga zárta be: ezek illat­szereket vittek. így haladt a menet nyolc stadionnyira Hero- deionba, ahol a királyt meghagyása szerint el kellett temetni, így végezte be életét Herodes.

Archelaos az ország hagyománya szerint atyja tiszteletére hétnapos gyászt rendelt; ennek leteltével megvendégelte a népet és a tömeg jókívánságai és örömujjongása közben felment a templomba; valósággal versenyre keltek az emberek a király éljenzésében. Erre Archelaos fölment egy emelvényre s a nép szüntelen éljenzése közben kijelentette, hogy rendkívül jól esik neki a ragaszkodásnak ez a sok jele; megköszönte, hogy atyja szigorúságát oly hamar elfeledték, megígérte, hogy a nép ragasz­kodását minél előbb viszonozni fogja. Egyelőre nem veszi fel a királyi címet, mivel ezt a megtisztelő elnevezést csak akkor szabad majd használnia, ha a császár megerősítette atyja végren-

deleiét. Éppen ezért nem óhajtja fejére tenni a hadseregtől fel­ajánlott koronát sem, bármily nagy kitüntetésnek tartja, mind­addig, míg nem bizonyos annak a beleegyezése felől, akitől e megtiszteltetés engedélyezése függ. Ha majd végképpen elfog­lalja az uralmat, gondoskodni fog az iránta tanúsított jóakarat megjutalmazásáról és igyekezni fog, hogv minden tekintetben jobb legyen hozzájuk, mint atyja volt. A tömeg, amely — mint rendszerint történni szokott — abban a hitben ringatta magát, hogy mindjárt a kezdet kezdetén őszintén megnyilvánul előtte azoknak az érzülete, akik a főhatalmat elnyerték, minél mele­gebben és barátságosabban beszélt hozzá Archelaos, annál job­ban magasztalta őt, sőt mindjárt kívánságait is hangoztatni kezdte. Egyesek azt kiabálták, hogy, csökkenteni kell az évi adó­kat, mások, hogy szabadon kell bocsátani a rengeteg foglyot, aki­ket Herodes már hosszú ideje börtönben tartott; ismét mások azt kívánták, hogy szüntessék meg az áruforgalomra kivetett és eddig szigorúan behajtott adókat. Archelaos semmi ellen sem emelt kifogást, mert egyelőre nem akart mást, csak megnyerni a nép kegyét, mert ezt nélkülözhetetlennek tartotta arra, hogy megtörténjék megerősítése. Azután áldozatot mutattatott be és főembereivel együtt lakomához ült.

9.   FEJEZET

A nép fellázad Archelaos ellen, mire ez Rómába utazik

Eközben összeverődött néhány lázadó szellemű zsidó s nagy kiáltozás közben méltatlankodtak Mátyás és társai halála miatt, akiket Herodes kivégeztetett s akiket még mindig nem részesítet­tek ünnepélyes végtisztességben, mert az arany sas elpusztítása miatt mértek rájuk halálbüntetést és féltek Herodestől. Egyúttal gyalázták Herodest, mintha ezzel segíteni tudnának a halottakon. Aztán gyűlést tartottak és követelték Archelaostól, hogy bosszulja meg ezeknek a férfiaknak a halálát azokon, akik Herodes leg­kedvesebb emberei voltak és mindenekelőtt fossza meg méltó­ságától a Herodestől kinevezett főpapot és helyette nevezzen ki más, törvényesebb és e méltóságra alkalmasabb embert. Arche­laos bosszankodott ugyan ezen az erőszakoskodáson, de a köve­teléseket nem akarta mereven visszautasítani, mert szeretett volna minél előbb Rómába utazni, hogy megszerezze a császár

megerősítését. Kiküldte tehát a néphez egyik tisztjét, hogy be­szélje rá őket: tegyenek le bosszúvágyukról és gondolják meg, hogy barátaikat törvény szerint büntették halállal, ennélfogva követelésük nem helytálló; különben is nem olyanok az idők, hogy ilyesmikkel foglalkozzanak, mert sokkal fontosabb össze­tartani, amíg a császár meg nem erősíti és ő vissza nem tér Ró­mából. Akkor majd megtárgyalja velük követeléseiket, egyelőre azonban nyugodjanak meg, nehogy lázadóknak minősítse őket.

Ezzel az üzenettel küldte ki hozzájuk a törzstisztet Azon­ban ők csak hangosan kiáltoztak, letorkolták a király követét, halállal fenyegették meg őt is és mindenki mást, aki megpróbálná eltéríteni őket szándékluktól, mert feltették magúikban, hogy a maguk, nem pedig a felsőbbség akarata szerint fognak ezután cselekedni. Mert elviselhetetlen, hogy kedves barátaikért, akiket még Herodes életében vesztettek el, még most a halála után se áll­hassanak bosszút. Felháborodásukban azt tartották jogosnak és törvényesnek, ami megegyezett akaratukkal s nem gondoltak arra, milyen veszedelem származhat belőle. De ha egyiknek-má- siknak eszébe is jutott ez a gondolat, hamarosan megint elhal­ványult benne: elhallgattatta az a vágy, hogy bosszút állhas­sanak állítólagos ellenségeiken. És ámbár Archelaos még néhány követet kiküldött hozzájuk, hogy a lelkűkre beszéljenek és ámbár még sok más polgár kiment a nép közé a maga elhatározásából, hogy észretérítse, senkit sem engedtek szóhoz jutni; így valóságos lázadás tört ki s nyilvánvaló volt, hogy hamarosan széliében el- harapódzik, mert egyre többen csatlakoztak a lázadókhoz.

Ezidőtájt közeledett az az ünnep, amelyen a zsidók ősi szo­kás szerint kovásztalan kenyeret esznek; ennek az ünnepnek pászka a neve és az egyiptomi kivonulás emlékére rendszeresítet­ték; nagy örömujjongással ülik meg és több áldozati állatot vágnak le ilyenkor, mint bármely más ünnepen; a pászka megünneplésére óriási embertömeg seregük össze az egész országból, sőt a kül­földről is. A lázadók is állandóan együtt voltak a templomban és szakadatlanul siratták a két törvénytanítót, Judást és Mátyást. Élelmiszerben nem szenvedtek hiányt, mert nem átallották má­soktól kunyorálni. Ezért Archelaos, mivel attól tartott, hogy a lázadók elszántsága miatt rossz vége lehet a dolognak, kiküldött egy ezredest egy szakasz gyalogos katonával, hogy megfékezze a lázadókat, mielőtt az egész tömeget megszédítenék és hogy a főkolomposokat elfogják és eléje vezessék. Azonban a lázadás­ban résztvevő törvénytanítók hangos biztatással a katonák ellen ingerelték a tömeget, úgy hogy a nép végre nagy harci zajjal

támadást intézett a katonák ellen, körülvette őket, javarészüket halálra kövezte, s az ezredes is alig néhányadmagával tudott csak sebesülten elmenekülni. A csetepaté után a nép folytatta az áldo­zati szertartást. Archelaos nyilván látta, hogy hatalma veszede­lemben forog, ha nem lép fel erélyesen a nép erőszakoskodása ellen, tehát egész haderejét a lázadók ellen vezette és a templo­mon kívül álló néptömeget lovasiságával meggátolta abban, hogy segítségükre siessen azoknak, akik benn voltak a templomudvar - han. A lovasság parancsot kapott arra is, hogy azokat a lázadó­kat, akik a gyalogosok kezeiből kisiklottak és már biztonságban érezték magukat, fogdossa össze. Ily módon a lovasság mintegy háromezer lázadót levágott, a többi a közeli hegyekbe menekült. Erre Archelaos közhírré tétette, hogy mindenki menjen haza; ez meg is történt, mert a lázadók tanácsosabbnak tartották távol­maradni az ünneptől, mivel féltek, hogy még nagyobb baj éri őket, miután esztelenül belelovalták magukat ebbe a vakmerő­ségbe. Archelaos, miután családi ügyeit és az uralkodói hatalom gyakorlását rábízta testvérére, Philipposra, anyjával, továbbá belső embereivel: Nikolaosszal, Ptolemaeusszal, Ptollasszal a ten­gerpartra utazott. Elkísérte még Herodes húga, Salome is, fiaival és sok más rokonával együtt, látszatra azért, hogy az uralom el­nyerésében segítségére legyenek, a valóságban azonban azért, hogy elgáncsolják s főképpen a templomban történt események miatt bepanaszolják. Kaisareában találkozott Archelaos a császár szíriai helytartójával, Sabinusszal, ki Júdeába, sietett, hogy Hero­des kincseit őrizetbe vegye. De még idejében megérkezett Varus, aki feltartóztatta útjában. Varust ugyanis Archelaos hívatta be Ptolemaeus útján s az ő kedvéért Sabinus sem a judeai erődít­ményeket nem szállta meg, sem nem pecsételte le a királyi kin­cseiket, hanem meghagyta Archelaos birtokában, míg a császár nem rendelkezik felőlük. Azután erre vonatkozólag kötelező ígéretet tett Archelaosnak és ott maradt Kaisareában. De alighogy Archelaos elutazott Rómába, Varus pedig Antiochiába, Sabinus máris Jeruzsálembe vonult és birtokába vette a palotát. Azután magához hívatta a várak parancsnokait és a többi főtisztviselő­ket és felszólította őket, hogy számoljanak el s nyilvánvaló volt, hogy a várakkal is tetszése szerint akar rendelkezni. Archelaos tisztviselői azonban uruk parancsaihoz igazodtak és mindent megmentettek, az ő meghagyása szerint, azzal az ürüggyel, hogy mindent megőriznek a császár döntéséig.

Ebben az időben Antipas, Herodes fia is Rómába hajózott, azzal a szándékkal, hogy megszerezze magának a királyságot. Erre

az elhatározására Salome ígérgetései indították, aki azzal inge­relte, hogy sokkal nagyobb igénye van az uralkodásra, mint Ar- chelaosnak, mert az előző végrendelet őt jelölte ki királynak, már pedig az inkább érvényes, mint a későbbi. Antipast támogatta eb­ben any ja is, továbbá Ptolemaeus, Nikolaos testvére, aki valami­kor bizalmas embere volt Herodesnak, most azonban hozzá pár­tolt. Azonban leginkább ösztökélte Antipast arra, hogy a király­ságot megszerezze magának, Eirenaios szónok, aki kiváló szónoki művészete révén az ország kormányzójának méltóságáig emel­kedett. Éppen ezért Antipas nem is hallgatott azokra, akik azt tanácsolták neki, hogy adja át az elsőséget Archelaosnak, aki leg­idősebb volt köztük és akit atyjuk legutolsó végrendeletében ki­rálynak jelölt ki. Mikor tehát Rómába érkezett, rokonai mind emellett foglaltak állást; nem azért, mintha nagyon ragaszkod­tak volna hozzá, hanem azért, mert gyűlölték Archelaost. Legfőbb kívánságuk volt, hogy szabadon élhessenek, még pedig közvetle­nül a római kormányzó fennhatósága alatt; ha ez a tervük nem sikerülne, akkor legalább abban reménykedtek, hogy Antipas uralkodását könnyebben elviselik, mint Archelaosét, tehát min­dent megtettek, hogy Antipasnak szerezzék meg a királyságot. Egyébként Sabinus is beadványt intézett a császárhoz, amelyben feljelentette Archelaost.

Most Archelaos is levelet intézett a császárhoz, amelyben szót emelt jogos trónigénye mellett és Ptolemaeust atyja végrendeleté­vel, a Herodes hagyatékában lévő kincsek jegyzékével, valamint az elhunyt király pecsétjével Augustushoz küldte és most várta az eredményt. Mikor a császár elolvasta az iratokat, valamint Va­rus és Sabinus leveleit, tudomást szerzett Herodes hagyatékáról és évi jövedelmeiről és elolvasta Antipas beadványát is, amelyben ez bejelentette igényét a királyságra, összehívta bizalmas embe­reit, hogy meghallgassa véleményüket; egyebek közt Gaiust, Ag- rippának és Júliának, a császár leányának fiát, akit a császár örökbefogadott fc akinek a tanácsban a legelső helyet adta. Augustus felszólította őket, hogy a szóbanforgó ügyben mondják meg véleményüket, mire legelőször Antipatros, Salome fia emel­kedett szólásra; igen ügyes szónok volt, halálos ellensége Arche­laosnak s azt fejtegette, hogy Archelaos most bizonyára csak tré­fából pályázik a királyságra, hiszen máris kezébe kaparintotta a hatalmat, mielőtt még a császár megerősítette volna. Ezt bizo­nyítja az a vakmerőség is, amellyel az ünnepnapon annyi embert legyilkoltatott; mert ha ezek bűnt követtek is el, mégis csak meg kellett volna várni, míg a törvényes hatóság ítélkezik fölöttük.

Semmiesetre sem lett volna szabad egy embernek megbüntetni őket, hiszen ha királyi minőségében járt volna el így, megsértette volna a császárt, mert még egyáltalán nem tudta, hogy az milyen érzülettel viseltetik iránta. De ha mint magánember követte el ezt, akkor még rosszabbul áll ügye és a császár nem adhatja a hatal­mat olyan embernek a kezébe, aki előre elfoglalta a királyi mél­tóságot és ezzel lehetetlenné tette a császárnak, hogy döntsön felőle. Továbbá felhozta Archelaos ellen, hogy néhány tábornokot felmentett állásától, hogy máris elfoglalta a királyi trónt, ítéletet mondott bizonyos peres ügyekben, mintha már király volna; megígérte, hogy teljesíti azokat a követeléseket, amelyeket á nép nyilvánosan elébe terjesztett, szóval minden tekintetben úgy visel­kedett, hogy akkor sem tehetett volna többet, ha már megtörtént volna megerősítése a császár részéről. Azután azzal is megvádolta, hogy a cirkuszba zárt emberéket szabadon bocsátotta és még sok mindent felhozott: ezeknek egy része igaz volt, másik része pedig feltételezhető, hiszen fiatal emberek elkövetnek néha ilyeneket, ha uralomvágyukban túlságosan korán szeretnék megkaparintani a királyi méltóságot. Azt is szemére vetette, hogy elhanyagolta atyja meggyászolását s mindjárt a halálát követő éjszakán tivor­nyát tartott és nyilván ez volt az oka a nép fellázadásának. Ha ily rút hálátlansággal viseltetett atyja iránt, aki annyi jóval elhal­mozta, hogy nappal igazi színész módjára gyászt színlelt, éjjel pedig királyi kéjékben fetrengett, akkor bizonyára ugyanígy fog viselkedni a császár iránt is, ha elnyeri tőle az uralmat. Mert tán­colt, énekelt, mintha nem is atyja és jótevője távozott volna az életből, hanem halálos ellensége. De a legrosszabb, hogy most ide merészkedik a császárhoz és kéri tőle a megerősítést, miután már előbb kényére-kedvére garázdálkodott, holott ezt csak akkor tehette volna meg, ha már legfőbb urától megkapta volna erre az engedélyt. Különösen kiemelte beszédében a templomban lefolyt mészárlást: egy nagy ünnepen felkoncoltak idegeneket és város­belieket, mint áldozati barmokat és a templom tele volt a legyil­koltak hulláival és mindezt nem valami idegen ember parancsolta meg, hanem az, aki a királyi teljhatalom ürügye alatt vetemedett erre a cselekedetre, hogy zsarnoki önkénnyel a leggyalázatosabb törvényellenességet kövesse el. Ezért Herodesnek, aki nagyon jól ismerte Archelaos jellemét, még álmában sem jutott eszébe utód­jává kinevezni őt, hanem végrendeletében, amely egyedül érvé­nyes valamennyi közt, ellenfelét, Antipast jelölte ki királynak és pedig nem olyan időben, amikor testi és szellemi képességei már csökkentek, hanem teljesen ép elmével és az ilyen cselekmények -

hez szükséges testi erő teljes birtokában. De ha Herodesnek már korábban is az lett volna a véleménye Archelaosról, ami a ké­sőbbi végrendeletben volt, ez máris túlságosan megmutatta, milyen király válnék belőle, hiszen a császárt, akitől függ, hogy neki adományozza-e a királyságot, vagy nem, ebben a jogában befo­lyásolta és magánember létére egyáltalán nem riadt vissza attól, hogy le ne mésizároltassa az embereket a templomban.

így beszélt Antipatros és miután szavainak igazsága mellett tanukul hívta fel nagyszámú rokonait, befejezte beszédét. Most fölkelt Nikolaos és Archelaos érdekében így beszélt: A temp­lomban történt eseményeket inkább annak kell tulajdonítani, hogy konokul viselkedtek azok, akik ott halálukat lelték, nem pedig Archelaos ön kényeskedésénék. Mert azok, akik ilyen dol­gokba ártják bele magukat, nemcsak azzal követnek el törvény­telenséget, hogy ártatlanokat felizgatnak, hanem' azzal is, hogy a békés emberek bosszúját kihívják maguk ellen. Ezek az emberek látszólag Archelaos ellen lázadtak fel, a valóságban azonban nyíl­tan vétkeztek a császár ellen; mert bebizonyított tény, hogy a lázadók megtámadták és megölték azokat a katonákat, akiket Archelaos a lázongás elnyomására ellenük küldött, tekintet nél­kül Istenre és legszentebb ünnepnapukra. Antipatros nem átallja védelmébe venni ezeket, akár azért, mert így akar szelepet nyitni Archelaos iránt érzett gyűlöletének, akár pedig azért, mert már nincs érzéke az igazság iránt. Mert azok, akik másokat megtámad­nak, sőt orozva megrohannak, a megtámadottakat akaratuk elle­nére is arra kényszerítik, hogy fegyvert ragadjanak. Minden egyébért, amit itt Archelaos ellen felhoztak, azokat a vádlókat kell felelősekké tenni, akik az ő tanácsadói voltak. Mert mind­abból, amit itt törvénytelenségnek bélyegeztek., semmi sem tör­tént az ő tanácsuk nélkül; tulajdonképpen nincs is szó itt törvény­telenségről, hanem az eseményeket Archelaos iránt érzett gyűlö­letből törvénytelenségnek állítják be. Ebből nyilvánvaló, hogy a vádlók mindenáron ártani akarnak rokonuknak, aki pedig jól bánt atyjukkal és nékik is minden tekintetben jó szolgálatokat tett. Herodes pedig teljesen ép elmével írta meg végrendeletét és kétségtelen, hogy a későbbi végrendelet érvényesebb, mint a ko­rábbi, annál inkább, mert valamennyi rendelkezésnek érvényes­ségét a császár jóváhagyásához kötötte. Nem kell tehát attól tar­tani, hogy a császár majd követi azoknak az önkényeskedését, akik előbb, Herodes életében, csak hasznot húztak az ő hatal­mából, most pedig, halála után, ellenszegülnek akaratának, holott jól tudják, hogy egyáltalán nem viselkedtek Herodes iránt olyan

jóindulattal, mint Archelaos. Mert a császár nem olyan ember, hogy érvénytelennek nyilvánítaná barátjának és szövetségesének jóváhagyás végett előterjesztett végrendeletét, holott ez a szövet­séges mindenben, tehát ebben az ügyben is teljesen alárendelte magát akaratának. A jóváhagyás megtagadása sehogysem illenék igazságérzetéhez és hűségéhez, ami pedig világszerte ismeretes ési a királyt, aki egyik derék fiát jelölte ki utódjának és a csá­szárt megkérte végrendelete jóváhagyásária, semmiképpen sem bélyegezheti meg azzal, hogy akkor már nem volt szellemi képes­ségei birtokában. Mert ha Herodes, végrendelete elkészítésekor, még annyira birtokában volt ép elméjének, hogy mindent a csá­szár jóváhagyásához kötött, akkor okvetlenül teljes birtokában volt szellemi képességeinek akkor is, amikor megválasztotta utódját.

Ezzel Nikolaos befejezte beszédét. Archelaos a császár lábai elé vetette magát, de az barátságosan fölemelte és kijelentette, hogy ő a legméltóbb a királyi hatalom átvételére; ezzel világosan értésükre adta, hogy ez az akarata és nem fog olyan rendelkezést hozni, amely eltér a végrendelettől és Archelaosra hátrányos le­hetne. Mivel észrevette, hogy Archelaos megkönnyebbült, mikor ezt a jóindulatát tapasztalta, egyelőre jobbnak tartotta, ha nem dönt véglegesen; tehát elbocsátotta az egybegyűlteket és tovább fontolgatta, vájjon Archelaost megerősítse-e a királyi méltóság­ban, vagy pedig egyformán ossza meg az országot Herodes fiai között, akik, mint látta, nagyon is rászorultak az ő segítségére.

10.   FEJEZET

A zsidók fellázadnak Sabinus ellen. Varus rendet teremt

Mielőtt ebben az ügyben végleg döntött volna, Archelaos anyja, Malthaké megbetegedett és meghalt és ugyanekkor levél érkezett Varostól, Syria helytartójától, amelyben jelentést tett a zsidók lázadásáról. Ugyanis Archelaos elutazása után az egész nép föllázadt; Varos mindjárt megérkezése után megbüntette a lázadás vezetőit, majdnem egészen elnyomta a veszedelmes lázadást, azután visszament Antiochiába és egy légiót Jeruzsá­lemben hagyott, hogy féken tartsa a zsidókat, ha megint nyug­talankodnának; azonban nem sikerült a lázadást teljesen el­nyomnia. Mert mihelyt Varos eltávozott, Sabinus, császári hely­tartó, aki ott maradt, a lázadókat keményen szorongatta s bízott

benne, hogy a rendelkezésére álló hatalmas hadsereggel elbánhat velük. Aliig felfegyverzett rengeteg katonájával sanyargatta s egyúttal új meg új lázadásra ingerelte a zsidókat: kapzsiságuk és rabló ösztöneik hatása alatt mindenáron el akarták foglalni azokat a várakat, amelyekben a királyi kincseket biztonságba helyezték.

Midőn pünkösd ünnepe közeledett, seregestül tódultak az emberek Jeruzsálembe, de nem csupán az istentisztelet kedvéért, hanem azért is, mert el voltak keseredve Sabinus erőszakosko­dásai miatt; ezer meg ezér ember sereglett össze Galileából, Idumeából és Jerichóból; ezenfelül a Jordánon túl fekvő ország­részek valamennyi lakója megjelent, végül pedig rengeteg zsidó jött, s ezek még a többieknél is jobban acsarkodtak, hogy Sabi- nuson bosszút álljanak. Az óriási tömeg három részre oszlott; az egyik a cirkuszt rohanta meg, a másik kettő közül egyik a templom keleti oldalát,, az északi oldaltól egészen a déli oldalig, a másik pedig a nyugati oldalt szállta meg, ahol a királyi vár volt. Ezzel az volt a céljuk, hogy a rómaiakat körülzárják és ostrom alá vegyék. Sabinust megrémítette a lázadók óriási tö­mege és az a vakmerőség is, amellyel inkább meghaltak, mintsem hogy alulmaradjanak és mindent feláldoztak volna a győze­lemért: azonnal levélben értesítette Varust és gyors segítséget kért tőle, mert a Jeruzsálemben maradt légió a legnagyobb veszedelemben forog, hamarosan elfogják és felkoncolják. Az­után felment a vár legmagasabb tornyába, amelyet Fázaelnek, Herodes testvérének tiszteletére építettek, — mikor a parthusok megölték — és az ő nevéről Fázaelnek nevezték el és a római­aknak jelt adott, hogy induljanak támadásra a zsidók ellen. Ö maga ugyan még barátaihoz sem mert lemenni, de a többiek­től megkövetelte, hogy a halálba rohanjanak, még pedig az ő kapzsisága miatt. A rómaiak tehát felvonultak és elkeseredett küzdelem kezdődött, amelyben a rómaiak lettek a győztesek. Eb­ben a veszedelemben a zsidók még sok halottjuk láttára sem vesztették el bátorságukat, hanem elkanyarodtak, felmentek a templom udvarát övező oszlopcsarnokok tetejére, újra kezdték a harcot s kézzel és parittyával köveket hajigál'tak le, mert az efféle harcban különösen gyaikorlottak voltak. Soraikban ott harcoltak az íjászok is mind és szörnyű kárt tettek a rómaiak­ban, mert magasabb helyen álltak, ahol az ellenség lövedékei nem találhatták el őket, ők maguk pedig könnyen összelövöldöz­hették ellenfelüket. Ilyképpen a harc sokáig elhúzódott, míg

végre a rómaiak elkeseredésükben felgyújtották az oszlopcsar­nokot, úgy hogy a tetején álló zsidók észre sem vették; a láng, mivel rengeteg gyúlékony anyagot dobtak bele, hamarosan bele­kapott a tetőbe és a tűz gyorsan elharapódzott, mert rengeteg szurok, viasz és viasszal bevont arany volt a tető anyaga; így a hatalmas és csodálatos alkotás gyorsan elpusztult, azok pedig, akik az oszlopcsarnok tetején tartózkodtak, valamennyien ott vesztek, mert egy részük lezuhant, mikor a tető beomlott, néme­lyeket az ellenség mészárolt le, mások pedig, akik semerre sem találtak utat a menekülésre és rémületükben szinte elvesztették az eszüket, a tűzbe vetették magukat vagy öngyilkosok lettek, nehogy a lángokban pusztuljanak el. Végül azokat, akik hátul azon az úton akartak elmenekülni, amerre feljöttek, a rómaiak könnyű szerrel lemészárolták, hiszen fegyvertelenek voltak és kétségbeesésükben már amúgy sem tudtak harcolni; így történt, hogy azok közül, akik a tetőre fölmentek, egyetlen egy sem menekült meg. A rómaiak, ahol csak lehetett, a lángokon át benyomultak a szentélybe, elzsákmányolták a templomkincset; •ennek jórészét megkaparintották a katonák, maga Sabinus pe­dig mindenki szemeláttára négyszáz talentumot rabolt el belőle.

A zsidókat fájdalommal töltötte el a harcban elesett honfi­társaik gyászos sorsa, valamint a templomkincs és a fogadalmi ajándékok elrablása. Mégis jókora csapat verődöd össze a lea bátrabb férfiakból és ezek ostrom alá vették a királyi palotát és fel akarták gyújtani s mindenkit leöldösni, aki bent tartózkodik. Felszólították őket, hogy azonnal távozzanak és akkor megígé­rik, hogy sem nekik, sem Sabinusnak nem történik baja; erre a királyi csapatok nagyobb része átpártolt a zsidókhoz, viszont Rufus és Gratus, akik Herodes legjobb háromezer katonáját vezényelték, a rómaiak pártjára álltak, hasonlóképpen egy lovas csapat is, amelynek Rufus volt a parancsnoka, úgy hogy a római sereg jócskán meggyarapodott. A zsidók mégis folytatták az ostromot, földalatti aknákat ástak és odakiáltoztak az ostrom­lovaknak, hogy takarodjanak ki és ne gátolják meg őket hazá­juk felszabadításában. Sabinusnlak egyetlen vágya volt, hogy katonáival együtt eloldaloghasson, de elkövetett gaztettei miatt nem nagyon bízott a zsidókban; gyanút keltett benne az ellen­ség szokatlan szelídsége s ez volt az oka, hogy visszautasította ajánlatukat. Ezenfelül Varastól is segítséget várt, tehát úgy dön­tött, hogy állja az ostromot.

Ebben az időben sok más lázadás is tört ki Júdeábán, mert

765

egyesek kapzsiságból vagy gyűlöletből hol itt, hol ott lázadást szítottak a zsidók ellen. így Júdeábán összeállt 2000 ember, akik valamikor Herodes alatt szolgáltak, de már jó ideje leszerelték őket; ezek most ostrom alá fogták a királyi csapatokat. Ezzel a csapattal Áchiáb, Herodes unokaöccse szállt szembe, azonban ezekkel a tapasztalt harcosokkal szemben kénytelen volt a sík­ságról a magaslatokra visszavonulni, hogy ezen a kedvezőtlen terepen mentse, ami még menthető.

Judás, Ezekiás rablóvezér fia, akinek nagy serege volt és akit Herodes csak üggyel-bajjal¹ tudott féken tartani, Sepphoris galileai város közelében maga köré gyűjtött egy sereg züllött embert, megtámadta a királyi palotát, elvette az abban talált fegyvereket, felfegyverezte embereit, elrabolta az ott őrzött kin­cseket is és mindenfelé rémületet gerjesztett: azt, aki a kezébe került, kifosztotta és magával hurcolta; egyúttal azonban a ki­rályi méltóságra is tört s ezt nem annyira vitézségével, mint in­kább eszeveszett pusztításaival akarta elérni.

Egy bizonyos Simon is hasznot akart húzni az általános zűrzavarból, sőt merészkedett királlyá is koronázni magát; He­rodes király szolgája volt ez, egyébként magas, nagy testi erejű, félelmetes, szép szál ember. Néhány kalandort maga köré gyűj­tött s ezzel a megkótyagosodott bandával királlyá kiáltatta ki magát és maga is elhitte, hogy mindenkinél méltóbb a királyi székre. Ezután kifosztotta a jerichói királyi palotát, földig égette, sok más helyen is felgyújtotta a királyi palotákat és amit csak bennük talált, embereinek adta zsákmányul¹. Bizonyosan sokkal nagyobb veszedelmeket is idézett volna fel, ha nem fékezték volna meg idejében. Ugyanis Gratus a királyi csapatokat egye­sítette a rómaiakkal és ezzel a haderővel megindult Simon ellen. Hosszantartó és elkeseredett ütközetben tönkreverte a pereai rablóhordát, amely vakmerőn harcolt ugyan, de rendetlenül és a haditudomány legcsekélyebb ismerete nélkül. Simont, mikor egy szoroson át menekülni igyekezett, Gratus utolérte és levágta a fejét. Amatha jordánmelléki város közelében is felgyújtotta az egyik palotát egy horda, amely hasonló volt Simonéhoz. így elvesztette a fejét akkor az egész nép, mert nem volt királya, aki igazságos kormányzással féken tartotta volna a tömeget és mert az idegenek, akik a lázadók megfékezésére betódultak az or­szágba, gőgjükkel és kapzsiságukkal még jobban elmérgesítették a helyzetet.

Ezek után bizonyos Athronges is annyira merészkedett, hogy szemet vetett a királyi méltóságra, holott nem hivatkoz-

hatott sem előkelő származásra, sem gazdagságra, sem pedig kiváló erényekre, hanem egyszerű birkapásztor volt és mind­össze óriási termetével és hatalmas erejével vált ki a tömegből. Ez minden áron arra vágyott, hogy kényére-kedvére hatalmas­kodhasson, s ámbár szüntelenül a halál fenyegette, mégsem tö­rődött vele, hogy gaztetteiért majd az életével kell fizetnie. Négy testvére volt, mind a négy hatalmas testalkatú és irtózatos erejű, úgy hogy a legnehezebb feladatokra is bátran vállalkozhattak; úgy gondolta, hogy ha megszerzi az uralmat, ezek nagy hasz­nára lehetnek. Mindegyik testvér egy-egy csapatnak a parancs­nokit volt, mert már óriási ember tömeg sereglett hozzájuk; ezek mint csapatvezérek, egyre-másra csatározásokba kezdtek és ve­zérük érdekében harcoltak. Ö maga föltette a királyi koronát, tanácsot tartott, hogy hogyan fogjanak hozzá egy-egy vállalko­záshoz, de a maga kénye-kedve szerint rendelkezett. így hosszú ideig tartotta magát, királyi címet viselt és zsarnokoskodott; testvéreivel együtt a rómaiaknak és a királyi csapatoknak egy­aránt érzékeny veszteségeket okozott, mert mind a kettő ellen egyformán fenekedett; a királyi csapatok ellen azért, mert Hero­des alatt pökhendi módon viselkedtek, a rómaiak ellen pedig meri kíméletlenül bántak el vele. Idők folyamán mindenütt egyformán kegyetlenkedtek, s oly vérszomjasak és kapzsik vol­tak, hogy aki a kezükbe került, az nem menekült meg. Egyszer Emmaus közelében még egy római csapatot is megtámadtak, amely gabonát és fegyvert szállított a hadseregnek; körülzárták a csapatot és a századost, Ariust, aki egyúttal az egész sereg parancsnoka is volt, negyven vitéz gyalogosával együtt lenyi- lazták. A többiek a vereség miatt elvesztették fejüket, de ekkor Gratus a királyi csapatokkal segítségükre sietett, úgy hogy még éppen megmenthették a puszta életüket, de bajtársaik holttesteit ott kellett hagyniok. Még hosszú ideig így garázdálkodtak ezek, hol itt, hol ott kezdtek csatározásokat és egyrészt a rómaiaknak okoztak súlyos gondokat, másrészt pedig a tulajdon népüket is kegyetlenül sanyargatták. De végül bizonyos idő múlva mind a négy pórul járt: az egyik egy Gratússzal vívott ütközetben elesett, a másik egy Ptolemaeusszal történt összecsapásban; és midőn a legidősebb is Archelaos hatalmába került, a negyedik annyira szí­vére vette testvére sorsát, hogy kényre-kegyre megadta magát Archelaosnak, mivel serege egyébként is teljesen kimerült a be­tegségek és a szakadatlan fáradalmak miatt. Ez azonban később történt.

így hát Judea csak úgy hemzsegett a rablóbandáktól és ha egy-egy lázadó csapat összeverődött valahol, rögtön királyt vá­lasztott magának és ezek az állam egész rendjét felforgatták. Mert míg a néhány rómainak csak csekély károkat okoztak, tulajdon honfitársaikat mindenütt kegyetlenül irtották.

Midőn Varus erről a helyzetről Sabinus leveléből értesült, nagyon aggódott a Jeruzsálemben hagyott légió sorsa miatt, ösz- szevont a Syriában állomásozó három légió közül kettőt, továbbá négy lovasosztályt, valamint a királyok és tetrarchák valamennyi segédcsapatát és ezzel a sereggel a Júdeábán szorongatott csapa­tok segítségére sietett. Valamennyi előreküldött csapat azt a pa­rancsot kapta, hogy gyors menetben siessen Ptolemaisba. A bery- tosiak, miikor átvonult a városon, még 1500 főnyi szövetséges csapatot adtak mellé és Aratás, a petrai Arábia királya, aki He­rodes iránt érzett gyűlöletből lett a rómaiak barátja, nagyszámú lovasságot és gyalogságot küldött neki. Miután az egész haderő összegyűlt Piolemiaisíiál, egyik részét rábízta fiára és egyik ba­rátjára azzal a paranccsal, hogy a Ptolemaistól északra lakó ga- lileaiakat támadják meg. Ez a seregrész azonnal megtámadta az ellenséget, meg is verte, felgyújtotta Sepphoris várost és lakosait eladta rabszolgákul. Varus a derékhaddal Samaria ellen vonult: mivel azonban ez a város nem vett részt a lázadásban, megkí­mélte és a Ptolemaeus tartományában lévő Árus nevű falu mellett ütött tábort. Ezt a falut az Aratástól Varushoz küldött arab segéd­csapatok felgyújtották, mert Herodes iránt érzett gyűlöletükben barátai iránt is ellenséges indulattal viseltettek. Innen az arabok tovább vonultak s kifosztották és felgyújtották a Sampho nevű jói megerősített helységet. Egyébként is tűzzel-vassal elpusztítot­tak mindent, ami útjukba akadt. Varus maga felgyújtatta Em- maust, amelyet lakói elhagytak, hogy az ott elesetteknek ünnepé­lyes halotti áldozatot hozzon, utána pedig Jeruzsálem ellen vo­nult. Mihelyt a zsidók, akik a Jeruzsálemben maradt légiót ostro­molták, észrevették Varus hadseregét, megfutamodtak és abba­hagyták az ostromot. Midőn Varus a jeruzsálemi zsidóknak sú­lyos szemrehányást tett, azzal mentegetődztek, hogy Jeruzsálem­ben az ünnepre óriási tömeg csődült össze és hogy a háborút nem az ö tanácsukra kezdték, hanem annak egyetlen oka az idegenek vakmerősége; inkább ők maguk is ostrom alatt álltak a rómaiak­kal együtt, nemhogy arra gondoltak volna, hogy ostrom alá fog­ják a rómaiakat. De már régebben elébe ment Varasnak József, Herodes atyjafia, Gratus és Rufus a katonáikkal, továbbá a rómaiak, akik ostrom alatt voltak. Sabinus azonban nem került

Varus szeme elé, hanem titokban kisompolygott a városból és a tengerpartra ment.

Erre Varus csapatainak egyik részét szétküldte az országba, hogy a lázadás értelmi szerzőit kézrekerítsék. Az elfogott lázadók közül csak a főkolomposokat büntette meg, a többit szabadon engedte; a lázadás miatt mindössze kétezer embert feszíttetett keresztre. A hadsereget, amelyre most már nem volt szüksége, feloszlatta, mert akarata és parancsa ellenére pusztán rablásvágy­ból rengeteg gaztettet követtek el. Mikor hírét vette, hogy megint összeverődött 10.000 zsidó, azonnal elindult, hogy leverje őket; a zsidók azonban nem mertek megütközni vele, hanem Achiáb ta­nácsára feltétel nélkül megadták magukat. Varus a lázadók köz­embereinek megbocsátott, vezéreiket azonban mind elküldte a császárhoz; ez a legtöbbjüket büntetlenül elbocsátotta és csak azokat végeztette ki, akik Herodes rokonságába tartoztak és a lázadókhoz csatlakoztak, mert becstelenül a tulajdon rokonaik ellen harcoltak.

11.    FEJEZET

A zsidók követsége a császárhoz. Augustus jóváhagyja Herodes végrendeletét

769

Miután Varus a lázadást leverte, helyőrségül Jeruzsálemben hagyta azt a légiót, amely eddig is ott állomásozott és visszament Antiochiába. Archelaosnak azonban Rómában újabb kellemetlen­ségei támadtak, még pedig a következő okból. A zsidók Varus engedélyével követséget küldtek Rómába, előterjeszteni azt a ké­résüket, hogy szabadon élhessenek törvényeik szerint. A nép ha­tározata értelmében ötven követet küldtek, Rómában pedig még több mint 8000 zsidó csatlakozott hozzájuk. Midőn a császár Apollo templomában, amelyet óriási költséggel építtetett, főembe­reivel s a rómaiak előkelőivel tanácsülést tartott, megjelentek ott a követek is rengeteg római zsidó kíséretében, s ugyancsak meg­jelent Archelaos is barátaival együtt. Herodes király rokonai nem akartak állást foglalni sem Archelaos mellett, hiszen gyűlölték őt, sem ellene, mert illetlennek tartották volna a császár jelenlé­tében ellenségesen fellépni vérrokonuk ellen. Varas biztatására Philippos is megérkezett Syriából, főképpen azért, hogy támo­gassa testvérét, akit Varas különösen kedvelt, de azért is, hogy ha esetleg valami változás következik be a királyi szék betölté-

49 Flavius Josephus: A zsidók története

seben, semmit el ne mulasszon, hogy neki is része legyen benne. Varus úgy gondolkodott, hogy az országot megosztják, mivel a zsidók javarésze a maga törvényei szerint kívánt élni.

Midőn a zsidók követeinek megadták a szót, nem mertek az ország felosztásáról beszélni s ezért azzal kezdték, hogy pa­naszkodtak Herodes törvénysértései miatt. Név szerint, mondták, király volt ugyan, valósággal azonban a legszörnyűbb zsarnokos- kodást folytatta és ugyanígy garázdálkodott a zsidók rovására és nem riadt vissza attól sem, hogy egész sor önkényes újítást ho­nosítson meg. Rengeteg embert eltett láb alól mindenféle úton- módon, ami régebbi időkben sohasem történt meg; azok pedig, akiket életben hagyott, még szerencsétlenebbek, részben mert örökké rettegniök kellett vérszomjas indulataitól, részben pedig szüntelen attól kelett tartamok, hogy elkobozza vagyonukat. A szomszéd városokat, amelyekben idegenek laktak, egyre szé- pítgette, a maga országának városait pedig adókkal szipolyozta és tönkretette. A népet, amely trónraléptekor még meglehetős jó­létben élt, koldussá tette, az előkelő embereket a legcsekélyebb okból is kivégeztette, vagyonukat elkobozta és még azokat is meg­fosztotta minden javuktól, akiknek megkegyelmezett. Azonfelül, hogy az egyesekre kivetett évi járulékokat a legkönyörtelenebbül behajtotta, kénytelenek voltak neki magának, rokonainak és ba­rátainak, valamint az adószedőknek pompás ajándékokat adni, miért zaklatásaik ellen csak így és ezüst tárgyaik feláldozásával tudtak védekezni. Nem is volna szabad említeni, mily aljasul meggyalázott és megrontott asszonyokat és leányokat, hiszen azok számára, akik a gyalázatot elszenvedték, talán nagyobb vígasztalás, ha sérelmeik titokban maradnak, mint az, ha nem történtek volna meg. Szóval ily gyalázatosán bánt velük Herodes s még egy vadállat sem gyötörhette volna meg őket így, ha az lett volna a királyuk. Igaz, hogy népüket már előbb is súlyos szerencsétlenségek érték s kivándorlásra kényszerítették; azon­ban nincs példa- a történelemben olyan sanyarúságra, amelyet a Herodestől felidézett mostani nyomorúsággal össze lehetne ha­sonlítani. Tehát így érteheiő, hogy az első pillanatban örömmel üdvözölték királyukul Archelaost, mert úgy gondolták, hogy akármilyen utóda lesz is Herodesnek, nála kegyetlenebb nem le­het; sőt Archelaos kedvéért még nyilvánosan meg is gyászolták atyját s még többet is megtettek volna, hogy megnyerjék jóindu­latát, ha bármivel mérsékletre bírhatták volna. Azonban Arche­laos, mintha csak attól félt volna, hogy esetleg nem tartják Hero­des vérbeli fiának, rögtön megmutatta igazi érzelmeit a nép

iránt, még pedig olyan időben, amikor még egyáltalán nem ült biztosan a trónján, hanem a császártól függött, hogy megerősíti-e vagy nem. Ugyanis mindjárt uralkodása elején megmutatta mér­sékletét és jogérzékét jövendőbeli alattvalóinak, mikor elkövette azt az isten és ember ellen való bűnt, hogy a templom területén háromezer polgárt lemészároltatott. Vájjon nem jogos-e gyűlö­letük Archelaos iránt, különösen ha még hozzávesszük, hogy panaszt emelt ellenük, mintha ellene szegültek volna uralmá­nak? Kérésük tehát az, hogy szabadítsák meg őket ilyen ural­kodótól, kebelezzék be tartományukat Syriába és helyezzék az ottani római kormányzó alá. Ezen a módon majd megmutatko­zik, hogy ha igazságos uralom alatt élnek vájjon lázadók és felforgatók-e, vagy nem.

Miután a zsidók befejezték beszédüket, Nikolaos hozzáfogott, hogy a két királyt megvédje a vádak ellen: Herodes ellen életé­ben soha senki semmiféle váddal nem lépett fel és ennélfogva helytelen most halála után vádakkal illetni, holott életében be­panaszolhatták és? felelősségre vonhatták volna. Amit Archelaos cselekedett, annak egyesegyedül a zsidók féktelenkedése az oka; mert miután megsértették a törvényt és elkezdték leöldösni azo­kat, akiknek a feladata volt lázongásukat elnyomni, most ide- állnak és panaszkodnak, hogy megbüntessék őket. Azután sze­mükre lobbantotta, hogy kedvüket lelik a felfordulásban és a lá­zadások szításában, nem tudnak a jog szerint élni és a törvé­nyeknek engedelmeskedni, hanem mindig azt akarják, hogy ne­kik legyen igazuk. így beszélt Nikolaos.

Miután a császár végighallgatta a beszédeket, feloszlatta a gyűlést. Néhány nap múlva kinevezte Archelaost, nem ugyan királynak, hanem etnarchának, Herodes országának fele terüle­tére és megígérte neki a királyi címet is, ha derekas viselkedésé­vel méltó lesz rá. Az ország másik felét két részre osztotta és He­rodes ugyancsak jelenlévő másik két fiának Philippos nak és Anti- pasnak adományozta, holott ez az utóbbi testvérével Archelaosz- szal együtt az egész ország uralmát szerette volna megszerezni. Antipasnak jutott Peraea és Galilea s ezeknek az évi jövedelme együttvéve 200 talentum volt. Batanaia, Trachonitis és< Auranitis, valamint Zenodoros egykori tartományának egyik része, Abilene vidéke, Philipposnak jutott; ez 100 talentumot jövedelmezett. Esze­rint Archelaosnak jutott Idumaea, Judea és Samaria; és a csá­szár a samariaiaknak elengedte adóik negyedrészét, mert nem vettek részt a lázadásban. Archelaos területéhez tartozott Stra- ton-tornya, Sebaste, Joppe és- Jeruzsálem városa, viszont Gaza,

Gadara és Hippos görög városokat elvette tőle a császár és Syriá- hoz csatolta. Archelaoisnak évente 600 talentum jövedelmet hozott a neki juttatott terület.

Herodes országát tehát így osztották fel fiai között. Salomé- nak a császár azokon a birtokokon kívül, amelyeket bátyja már úgy is ráhagyott — ezek voltak Jámnia, Asdód és Fázael — és a neki jutott 500 vertezüst hagyatékon kívül még az askaloni ki­rályi palotát iis adományozta. Ebből mindössze 60 talentum évi jövedelme volt; lakóháza Archelaos területén volt. Herodes többi rokonának is kifizették a hagyatékot, úgy amint a végrendelet megszabta. Herodes két hajadon leányának a császár azon kí­vül^ amit apjuk rájuk hagyott, még egyenkint 250.000 darab vertezüstöt ajándékozott és azután férjhez adta őket Feroras fiaihoz. Mindazt pedig, amit Herodes ráhagyott, mindössze 1500 talentumot, visszaadta a király fiainak és csak néhány edényt tartott meg, nem annyira nagy értékük miatt, mint inkább ked­ves emlékül a királyra.

12.    FEJEZET

Az ál-Alexander

Miután a császár ily módon mindent elrendezett, egy zsidó származású ifjú, aki Sidonban egy római felszabadított rabszol­gánál nevelkedett, Herodes fiának adta ki magát; ebben nagyon is kapóra jött neki, hogy igen hasonlított Alexanderre, Herodes fiára, akit ez kivégeztetett. A hasonlóságot mindenki elismerte, aki csak látta. Ez tehát arra indította Alexandert, hogy igényt támasszon a királyságra. Ebben a vállalkozásában cinkosul al­kalmazott egy másik zsidót, aki jól kiismerte magát a királyi udvarban, de amúgy is jellemtelen ember volt és nagyszabású dolgokban ügyes cselszövő. Ez volt a tanítómestere az efféle aljas mesterkedésekben éji így vetemedett arra, hogy Alexandernek, Herodes fiának, adja ki magát, akit a kivégzésnél foglalatoskodó egyik ember elrejtett; ez az ember azután, hogy a csalást leplezze, helyette és Aristobulos helyett másokat ölt meg és kettejüket élet­ben hagyta. Ezzel a vakmerő hazugsággal mindenkit megtévesz­tett, akivel csak találkozott, úgy hogy mikor Krétába ment, vala­mennyi zsidó hitelt adott neki, akihez csak fór dúlt; bőven ellátták pénzzel, amit arra fordított, hogy áthajózott Melosba. Itt is sike­rült rengeteg pénzt összeharácsolnia, mert mindenütt elhitték, hogy királyi vérből származik és abban reménykedtek, hogy

megszerzi atyja országát és majd hálás lesz jótevői iránt. Azután Rómába indult, házigazdái kíséretében és Dikaiarchiában kö­tött ki; ott is minden pompásan sikerült neki és ennek a város­nak a Lakosait is sikerült megtévesztenie. Az emberek hozzácsat­lakoztak, mintha máris király volna, főképpen azok, akik régeb­ben baráti viszonyban voltak HerodesseL Nagyon is természetes volt, hogy hitelt adtak szavainak, mert az embereket könnyen megvesztegeti a külső; így könnyűszerrel sikerült neki azokat, akik Alexandert ismerték, meggyőznie arról, hogy ő maga ez az Alexander; ezek azután ezt mások előtt esküvel erősítgették. Mi­kor Rómába is eljutott a híre, az ott élő zsidók seregestül elébe tódultak; abban, hogy ily meglepő módon életben maradt, az is­teni gondviselés intézkedését látták és; ahol csak kocsiján meg­jelent, mindenütt ujjongó örömmel köszöntötték, különösen anyja emlékéért, annál inkább, mert valóban királyi pompával lépett fel, amihez barátai adták az anyagi eszközöket. Végül a nép sere­gestül tódult hozzá, éljenezte és úgy hódolt neki, mint azoknak szokás, akik váratlanul megmenekültek a haláltól.

A császár, miután hírét vette üzelmeinek, sehogyisem tudott hinni benne, mert meg volt győződve róla, hogy Herodes ilyen fontos ügyben, amely őt magát mindennél jobban érdekelte, nem igen engedte volna félrevezettetni magát. Mivel azonban mégsem volt egészen bizonyos a dolgában, Celadus nevű felszabadított rabszolgáját, aki annakidején bizalmas viszonyban volt Herodes fiaival, elküldte, hogy hozza elébe az állítólagos; Alexandert. Cela­dus teljesítette a parancsot, de őt is épp úgy megtévesztette az ifjú, mint a többieket. Azonban a császár nem ment lépre; mert ha némi hasonlóságot nem is lehetett kétségbevonni, ez mégsem volt oly nagy, hogy megtéveszthette volna azt, akinek élesebb volt a megfigyelőképessége. Tudniillik ennek az ál-Alexandernek ke­mény munkáról tanúskodó durva kezei voltak, a teste pedig eset­len és idomtalan, nem pedig finom, mint a jól ápolt és nemes származású emberek teste szokott lenni. Mivel látta, hogy a ta­nítvány épp oly hazug, mint mestere és épp oly vakmerőn csal, mint a másik, megkérdezte az állítólagos Alexandert, mi történt Aristobulosszal, aki vele együtt menekült meg és mért nem jött el ő is, hogy igényt támasszon arra, amire előkelő származásánál fogva joga van. Az ifjú azt felelte, hogy Arislobuíos félt a vesze­delmes tengeri úttól és Kypros-szigetén maradt, hogy ha esetleg neki, Alexandernek valami baja esik, Mariamme nemzetsége mégse pusztuljon ki teljesen, hanem legalább Aristobulos marad­jon életben és leszámolhasson ellenségeivel. Mikor az, aki ezt a

kifogást kieszelte, megerősítette az ifjú vallomását, a császár félrevonta ezt és így szólt hozzá: „Ha megváltod nekem az iga­zat, jutalmul megkegyelmezek életednek. Mondd¹ meg tehát, ki vagy és ki vett rá erre szédelgésre. Mert eljárásod akkora agya­fúrtságról tanúskodik, amely meghazudtolja fiatal korodat'*. És ekkor az ifjú — hiszen mit tehetett volna egyebet —, felfedte a császár előtt az egész tervet és azt is megmondta, hogy ki és ho­gyan eszelte ki. A császár nem akarta megszegni adott szavát, te­hát az ál-Alexandert gályarabságra Vetette, mert látta, hogy al­kalmas a nehéz testi munkára, a felbujtót pedig kivégeztette. Egyébként Melos lakosai már azzal is eléggé megbűnhödtek, hogy elvesztették azt a rengeteg pénzt, amit az ál-Alexandernek adtak. Ilyen szégyelletes véget ért az ál-Alexander vakmerő vállalkozása.

13.    FEJEZET

Archelaost újra bevádolják. A császár Viennába száműzi

Midőn az etnarchává kinevezett Archelaos visszatért Júdeába, Joázárt, Boethos fiát, megfosztotta főpapi méltóságtól, mert meg­vádolta azzal, hogy a lázadók pártjára állt; a főpapi méltóságot testvérére, Eleázárra ruházta. Azután fényesen újjáépíttette a jerichói királyi palotát, majd a Neara falu közelében fakadó víznek,felét e célra épített vízvezetéken kiyezette a mezőkre, ame­lyeket beültetett pálmafákkal és ott falut is építtetett s Arche- laisnak nevezte el. Majd az ősi törvény ellenére feleségül vette Glaphyrát, Archelaos leányát és testvérének Alexandernek özve­gyét, akitől annak számos gyermeke született; tudniillik ilyen esetben a zsidóknál tilos feleségül venni a testvér özvegyét. Eleá- zár különben nem sokáig maradt főpap, mert még életében át­vette tőle ezt a méltóságot Józsue, See fia.

Archelaos uralkodásának tizedik évében a zsidók és szama­ritánusok előkelői, akik már nem tudták elviselni kegyetlenke.- dését és zsarnokságát, panaszt emeltek ellene a császárnál, fő­képpen mikor meggyőződtek róla, hogy egyáltalán nem teljesí­tette a császár meghagyását és nem bánt velük emberségesen. A császár a panaszok hallatára felháborodott s mivel Archelaost nem méltatta levélre, magához hívatta római képviselőjét, akinek ugyancsak Archelaos volt a neve és csak ennyit mondott neki: „Azonnal szállj hajóra, menj el hozzá és haladéktalanul hozd ide elém**. Archelaos fölszállt a legelső hajóra s mikor megérke-

zett Júdeába, Archelaoet éppen lakománál találta barátai társa­ságában s azonnal közölte vele a császár parancsát és sürgette, hogy minél gyorsabban utazzanak el. Mikor tehát Archelaos Rómába érkezett és Augustus őt is és vádlóit is meghallgatta, azzal büntette meg, hogy elkobozta egész vagyonát és a galliai Vienna városba száműzte.

Mielőtt azonban Archelaos a meghívásra Rómába érkezett volna, barátainak a következő álmát beszélte el: Azt álmodta, hogy tíz kövér és érett búzakalász't fölfaltak az ökrök. Mikor fölébredt, hívatta az álomfejtőket, mert az álmot jelentősnek tar­totta. Mivel pedig ezek nem tudtak megegyezni az álom magya­rázatában, bizonyos Simon nevű esszénus engedélyt kért, hogy szólhasson és közölte Archelaos,szál, hogy az álom kellemetlen változást jelent. Tudniillik az ökrök nyomorúságot jelentenek, hiszen kemény munkában sínylődjek, ezúttal azonban változást is jelentenek, mert a föld, amelyet ők művelnek meg, nem marad mindig ugyanabban az állapotban; a tíz kalász pedig ugyan­annyi esztendő jelent, mert a kalász egy nyáron érik meg, ennél­fogva közel van Archelaos uralkodásának vége. Simon így ma­gyarázta az álmot és öt nap múlva megérkezett Júdeába Arche- laoíi képviselője a császár parancsával, hogy Archelaost Rómába kísérje.

Hasonló dolog történt feleségével, Glaphyrával, Archelaos király leányával is, akinek első férje, mint fentebb említettem, Alexander volt, Herodes fia és Archelaos testvére. Később, mikor Alexandert atyja parancsára kivégezték, feleségül ment Jubához, Libya királyához s mikor ennek halála után özvegyi sorban atyja házában élt, feleségül vette Archelaos, miután addigi feleségét Mariammét eltaszította, mert beleszeretett Glaphyrába. Midőn Archelaos felesége volt, egyszer ezt álmodta: úgy rémlett neki, hogy Alexander mellette állt; ennek annyira megörült, hogy sze­retettel megölelte; az azonban panaszkodni kezdett és így beszélt hozzá: Glaphyra, így igazoltad hát a közmondást, hogy az asszo­nyoknak nem lehet hinni, hiszen mint hajadon! jegyeztelek el és vettelek feleségül, gyermekeket szültél nekem és mégis megfeled­keztél szerelmemről s máshoz mentél feleségül. S ezt a szégyent még azzal tetézted, hogy harmadik férjet is választottál s gyalá­zatos módon megint befurakodtál családomba és testvéremnek, Archelaosnak, mostani férjednek, lettél a felesége. Én azonban mégsem feledkezem meg irántam érzett szerelmedről, hanem megszabadítalak ebből a gyalázatból és megint enyémmé tesz-

776

hihetetlennek találja, legyen meggyőződése kezzék olyan dologgal, amely az erényre laos tartományát bekebelezték Syriába és volt konzult küldte oda, hogy elvégezze a és értékesítse Archelaos javait.

 

lek, mint ahogy előbb is az enyém voltál“. Mintán ezt az álmot elmondta barátnőinek, néhány nap múlva meghalt.

Úgy gondoltam, hogy ezt is fel kell vennem történelmi mű­vembe, mert éppen királyokról beszéltem, főképpen pedig azért, ■ mert ebből bizonyítékot kovácsolhatunk a lélek halhatatlansá­gára és az isteni gondviselés munkálkodására. Ha valaki esetleg " szerint; de ne ellen­ösztönözheti. Arche- a császár Quirinius syriai vagyonbecslést

XVIII. KÖNYV

1.   FEJEZET

Quirinius küldetése. Coponius kormányzó. A galileai Judás.
A zsidó szekták

Tehát Quirinius római szenátor, aki már valamennyi állam­hivatalt viselte és magas rangja miatt igen befolyásos ember volt, a császár parancsára néhány kísérőjével Syriába ment, részben hogy törvényszéki tárgyalásokat tartson, részben pedig hogy a vagyonbecslést elvégezze. Vieile együtt küldték ki a lovagrendi Coponiust, hogy átvegye Júdeábán a íőliatalmat. Quirinius nem­sokára Júdeába is elment, amelyet most már egyesített Syriával, hogy elvégezze ott a vagyonbecslést és értékesítse Archelaos javait. A zsidók azonban eleinte hallani sem akartak az összeírás céljára elrendelt vagyonbevallásról, de azért Joázár főpapnak, Boethos fiának rábeszélésére végül mégsem ellenkeztek, hanem az ő utasítására nyugodtan tűrték vagyonuk megbecsülését. Azon­ban a gaulani Judás, aki Gamala városában született, Szádok farizeussal együtt azzal a hazugsággal izgatta fel a népet, hogy a vagyonbecslés következménye kétségtelenül rabszolgaság lesz, tehát felszólította, hogy védelmezze meg szabadságát, mert most van itt a legjobb alkalom, hogy békességet, biztonságot s még hozzá dicsőséget is szerezzenek. Azonban Isten csak akkor fogja őket megsegíteni, ha elhatározásaikat keményen végre is hajtják és ebben a nagyon fontos ügyben minél hajthatatlanabbal cselek­szenek. Az efféle beszédeket nagy tetszéssel fogadták s így a vak­merő lázadás nemsokára óriási arányokat öltött. Ennek a két embernek az izgatása miatt rengeteg szenvedés sújtotta népünket. Egymásután következtek a háborúk és természetes, hogy a zsidók

a folytonos támadások miatt súlyosan szenvedtek. Igazi barátai­kat, akik segíthettek volna rajtuk, elvesztették; elszánt rablók zaklatták az országot, a legderekabb férfiakat sorra leöldösték, állítólag a közjóért, a valóságban azonban csak egyéni haszon reményében. így szüntelenül voltak lázadások, ömlött a polgár vér, és a lakosok abban az igyekezetükben, hogy az ellenpártból senkit se hagyjanak életben, egvmást gyilkolták, máskor pedig ellenségeiket öldösték le; az éhínség miatt az elvetemültség a vég­sőkig fajult, városokat elfoglaltak és feldúltak s végül a lázadás­ban az ellenség Isten templomát is földig égette. így aztán a nyugtalankodás és az ősi intézmények megrendülése maguknak a gonosztevőknek is romlásukra vált. Ugyanis Judás és Szádok, akik egy negyedik filozófiai irányzatot alapítottak és máris sok hívet gyűjtöttek maguk köré, már most is a legszörnyűbb zűr­zavarba döntötték az államot és 'Olyan tanokat hirdettek, aminő­ket addig senki sem hallott s ezzel későbbi szerencsétlenségek magvait hintették eh Ezekre szeretnék röviden kitérni, mivel éppen az ifjabb nemzedéket szédítették meg ezek a tanítások és ezzel ásták alá az államot.

A zsidóknál már régóta három filozófiai irány volt, tudni­illik az esszénuisok, szadduceusok és farizeusok és ámbár a zsidó háborúról írt művem második könyvében erről már beszéltein, röviden most is szeretnék ezekről megemlékezni.

A farizeusok önmegtartóztató életet folytatnak és minden él­vezettől tartózkodnak; amit az értelmes megfontolás alapján jó­nak tartanak, azt cselekszik és egyáltalán kötelességüknek tart­ják az ész parancsainak engedelmeskedni. Tisztelik az öregeket és nem mernek parancsaikkal ellenkezni. Ha azt állítják, hogy minden előre meghatározott sors szerint történik, azzal még nem akarják elvitatni az emberi akarattól az önrendelkezési jogot, csupán azt tanítják, hogy Isten rendelése szerint a sors hatalma és az emberi értelem együtt működik, úgy hogy mindenki, tet­szése szerint, a bűn vagy az erény útjára léphet. Hiszik, hogy a lélek halhatatlan és hogy a túlvilágon jutalmat vagy büntetést kap aszerint, hogy erényes, vagy bűnös volt-e az ember és pedig a bűnösök örök rabságban fognak majd sínylődni, az erényesek pedig hatalmat nyernek, hogy visszatérhessenek az életbe. Taní­tásaik révén olyan nagy hatással vannak a népre, hogy minden istentiszteleti szertartást, imádságot és áldozatot csak az ő irányí­tásukkal szabad végezni. A városi lakosok azért tanúskodtak ily fényesen tökéletességük mellett, mert az volt a meggyőződésük, hogy ezek az emberek szóval és tettel mindig a legjobbat akarják.

A szadduceusok tanítása szerint a lélek a testtel együtt el­pusztul; ezek egyetlen zsinórmértékül a törvényt ismerik el. Tisz­teletreméltónak tartják még azt is, ha valaki a saját tanítómeste­reivel vitába bocsátkozik. Csak kevés embert hódított meg ez a tanítás, de ezek mind nagytekintélyű férfiak. Egyébként semmi jelentős munkát nem végeznek s ha kényszerből hivatalt vállal­nak, csak a farizeusokkal együtt teszik, mert a nép különben nem tűrné őket.

Viszont az esszénusok azt tanítják, hogy mindent rá kell bízni Isten akaratára. Hisznek a lélek halhatatlanságában és a legkívánatosabb jónak az igazságot tartják. Ha fogadalmi aján­dékokat küldenek is a templomnak, nem mutatnak be áldozatot s azzal mentik ki magúkat, hogy nekik sokkal szentebb tisztulási eszközeik vannak. Ezért nem is szabad belépniük a közös szen­télybe, tehát külön tartják istentiszteleteiket. Egyébként kiválóan erkölcsösek és csak földműveléssel foglalkoznak. Különösen cso­dálatraméltó, hogy valamennyien az erényes életre törekszenek, ami a görögöknél és barbároknál teljesen ismeretlen; őket azon­ban nem rövid ideje, hanem már emberemlékezet óta semmi sem gátolja meg ebben a buzgó törekvésükben; teljes vagyonközösség­ben élnek és közöttük a gazdag sem élvezhet többet javaiból, mint a szegény. Tanaik szerint több, mint négyezer férfi él. Nem háza­sodnak, nem tartanak szolgákat; a szolgaságot igazságtalanság­nak tartják, a házasságot pedig minden viszálykodás, forrásának és így külön-külön élnek és szolgálnak egymásnak. Bevételeik és a földművelésből származó jövedelmeik kezelésére derék emberie­ket választanak, ezek a papok és az ő feladatuk gondoskodni gabonáról és minden táplálékról. Egyébként leginkább hasonlíta­nak az úgynevezett dákok egyik felekezetiéhez és éppen olyan az életmódjuk, mint ezeké.

Most e három irányzat mellé a galileai Judás egy negyediket alapított, amelynek hívei minden egyéb dologban megegyeztek a farizeusokkal, ezenfelül azonban szívósan ragaszkodtak a sza­badsághoz és csak Istent ismerték el uruknak és királyuknak. Semmiféle halálnemtől nem rettennek vissza, de rokonaikat és ba­rátaikat is könnyű szívvel meggyilkolják, csak ne kelljen senkit uruknak elismerniük. Mivel makacsságuk általánosan ismeretes, azt hiszem, részletesebben nem kell beszélnem róluk. Nem kell attól tartanom, hogy szavaim nem találnak hitelre; inkább attól félhetek, hogy nem találok megfelelő szavakat hősiességük és állhatatosságuk ecsetelésére. Ez a vakmerőség lázította fel a

tömeget, midőn Gessius Florus kormányzó visszaélt hivatalos hatalmával és oly kétségbeesésbe kergette a népet, hogy elszakadt a rómaiaktól. Ezek iá zsidók filozófiai irányzatai.

2.   FEJEZET

Herodes és Philippos a császár tiszteletére városokat építenek. A kormányzók és a főpapok névsora. Phraates parthus király halála

Miután Quirinius elkobozta Archelaos vagyonát és végrehaj­totta a vagyonbecslést, ami Octavianusnak Antoniuson aratott actiumi győzelme után a harminchetedik évben történt, meg­fosztotta főpapi méltóságától Jóázárt,— mert a nép ellene for­dult, — és Anant, Sethi fiát tette meg főpapnak. Herodles és Philippos elfoglalta a maga tetrarchiáját és mindegyik meg­szilárdította a maga helyzetét, Herodes megerősítette Sepphorist, Galilea ékességét és elnevezte Diocalesareának; azután fallal vette körül Betharamphthát, amely már várossá növekedett és a csá­szár feleségéről Juliasnak nevezte el. Philippos a Jordán forrásai­nál lévő Paneas várost újjáépíttette és elnevezte Kaisareának, azután pedig a Genezáreth-tó partján lévő Bethsaida falut városi rangra emelte, lakosokat telepített bele, ellátta anyagi eszközök­kel és a császár leányának nevéről ugyancsak Juliasnak ne­vezte el.

Coponius kormányzósága alatt, aki — mint említettem, — Quiriniusszal együtt érkezett meg, a következő eset történt. A kovásztalan kenyerek ünnepén,, amelyet pászkának nevezünk, a papok éjfél után rendszerint kinyitják a templom kapuit. Ezúttal alighogy ezt megtették, néhány samariai, akik titokban belopódz­tak Jeruzsálembe, emberi csontokat szórtak el a templom terüle­tén és a csarnokokban. Ezért ellentétben a,z ünnepi szokással, kénytelenek voltak megtiltani a belépést a templomba és ezentúl jobban őriztetni. Coponius nemsokára visszatért Rómába és a kormányzóságban Marcus Ambibulus lett az utóda; ennek a hiva­taloskodása idején halt meg Salome, Herodes király húga. Vég­rendeletében a császár feleségére, Júliára hagyta Jámnia várost és egész kerületét, továbbá a síkságon épült Phaselis és Arche- lais várost, ahol rengeteg pompás gyümölcsű datolyapálma tenyészett. Az utána következő kormányzó Annius Rufus volt; az

ö kormányzósága idején halt meg hetvenkétéves korában Augus­tus, a második római császár, miután ötvenkét évet, hat hónapot és két napot uralkodott, még pedig tizennégy évet Antoniusszal együtt. Augustus utóda feleségének, Júliának a fia, Tiberius Nero lett, mint harmadik római császár. Ez Annius Rufus utódjául Valerius Gratust küldte kormányzóul Júdeába, aki letette hivata­láról Anan főpapot és Phabi fiát, Izmáéit, tette meg főpapnak, de nemsokára ezt is letette méltóságáról és a főpapságot Ele- ázárra, Anan főpap fiára ruházta. Egy esztendő múlva Eleázárt is letette és Kamith fiát, Simont ültette helyébe. Alig egy év múlva ennek József lett az utóda, akit Kajafásnak is neveztek. Gratus tizenegy évig volt Judea kormányzója; ekkor visszatért Rómába és Pontius Pilatus lett az utódja.

Mivel Herodes tetrarcha őszinte baráti érzelmekkel viselte­tett Tiberius iránt, a Genezáreth-tó partján, Galilea legszebb részében, várost épített, amelyet az ő nevéről Tiberiasnak nevezett el. Nem messze ettől a várostól meleg források vannak egy Ammathus nevű helység közelében. Tiberiast egyébként szedett- vedett népség lakta, sok galileai is, sok kényszertelepes, akiket erőszakkal telepített oda, köztük előkelőbb embereket is. Úgy is gyarapította a lakosságot, hogy mindenütt összeszedte a szegény embereket, s olyanokat is, akikről azt sem tudták bizonyosan, hogy szabad emberek-e; elhalmozta őket kiváltságokkal és min­den jóval, de azzal a feltétellel, hogy a városból nem szabad el­költözniük; saját költségén házat építtetett nekik, földet adott, mert tudta, hogy zsidó törvények és hagyományok szerint nem volt szabad ott íakniok; ugyanis, hogy Tiberiast fölépíthessék, a területről sok síremléket eltávolítottak, már pedig törvényünk az ilyen helyeik lakóit hétnapi időtartamra tisztátalanoknak nyil­vánítja.

Ebben az időben meghalt Phraates parthus király, akit fia, Phraatakes gyilkolt meg és pedig a következő okból: Phraa­tes, akinek már törvényes gyermekei voltak, együtt élt egy itá­liai rabszolgalánnyal, akinek Thesmusa volt a neve; ezt a lányt egyéb ajándékokkal együtt Julius Caesartól kapta. Előbb csak mellékfelesége volt, de azután annyira lenyűgözte szépsége, hogy bizonyos idő múlva, miután Phraatakes nevű fiát meg­szülte, feleségének nyilvánította és minden asszonyánál többre becsülte. Minden szava parancs volt a királynak s ezért a par­thus trónt minden áron meg akarta szerezni a fiának, de hama­rosan látta, hogy tervét nem tudja megvalósítani, ha nem teszi el az útból Phraates törvényes fiait. Tehát rávette férjét, hogy

törvényes fiait küldje Rómába túszokul s mivel a király Thes- musa kéréseit nem igen tudta megtagadni, az ifjakat csak­ugyan Rómába vitték. Azonban Phraatakes, akit most már egye­dül neveltek az uralkodásra, nemsokára túlságosan hosszúnak találta, hogy kivárja atyja halálát. Ennélfogva meggyilkolta Phraatest, még pedig anyja segítségével, akivel — úgy rebes­gették — tiltott viszonyt is folytatott. Azonban mindkét gaz­tette miatt meggyűlölték s még mielőtt valóban hatalomra jutott volna, lázadó alattvalói — akik a vérfertőzést még nagyobb bűn­nek tartották, mint az atyagyilkosságot — elűzték országából, úgy hogy hamarosan el is pusztult. A parthuis előkelők egyértel­műen azon a véleményen voltak, hogy az országot nem lehet király nélkül kormányozni, a királynak azonban Arsakes csa­ládjából kell származnia. Más nemzetségből való királyt azért tartottak elfogadhatatlannak, mert az ország az ilyesmik miatt már sokat szenvedett, különösen a legutóbbi időben az itáliai nőszemély és fia miatt. Tehát követek útján meghívták Orodest, aki ugyan királyi nemzetségből származott, azonban embertelen kegyetlensége s ellenszenves és szenvedélyes természete miatt alattvalói hamarosan meggyűlölték. Ezért összeesküvésnek esett áldozatul; egyesek állítása szerint egy lakomán, ahöl a parthu- sok mindig fegyveresen szoktak megjelenni, más feltevés szerint vadászaton meggyilkolták. Most Rómába küldtek követeket és a túszul ott hagyott királyfiak közül az egyiket királyul kérték; ekkor hazaküldték Vononest, mert a testvérek közül rá esett a választás. Ez abban reménykedett, hogy szerencsés lesz ural­kodása, mert a trónt a világ két leghatalmasabb birodalma aján­lotta fel neki: saját országa és a római birodalom. Azonban a barbár parthusok érzülete hamarosan megváltozott, hiszen természetüknél fogva álnokok és állhatatlanok. Ugyanis kijelen­tették: sérti méltóságukat, hogy idegen hatalom szolgájának engedelmeskedjenek — mert így nevezték a túszul visszatartott királyfit — és szégyennek tartották, hogy királlyá tették, hiszen nem szabályszerű háborúban, hanem — ami sokkal rosszabb — szégyelletes békében kényszerítették öt rájuk. Ezért hamarosan Artabanost hívták meg a trónra, aki Mediában uralkodott és az Arsakes-nemzetségből származott. Ez elfogadta a meghívást és meg is jelent hadseregével. Vononeis megindult ellene s mivel kezdetben a parthusok még hozzá húztak, Artabanos vereséget szenvedett és a médiai hegyekbe menekült. Azonban nemsokára nagy hadsereget gyűjtött, újra megtámadta Vononest és annyira

tönkreverte, hogy az mindössze néhány lovas kíséretében kény­telen volt Seleukiába menekülni. Artabanos a teljesen fejvesztett és menekülő barbárok javarészét felkoncolta és azután meg­indult Ktesiphonba. így lett a parthusok királya. Vonones Arme- niába menekült, de hogy trónigényeit érvényesítse, rögtön köve­teket küldött Rómába. Tiberius azonban elutasította, részben gyáva megfutamodása, részben pedig a parthus király fenyegető magatartása miatt, mert ez követeivel megüzente, hogy azonnal megindítja a háborút. Vonones más úton-módon nem juthatott trónra, mert a Niphates-hegység tövében lakó hatalmas arme- niai törzsfőnökök szövetkeztek Artabanosszal, tehát Silanus szíriai kormányzó védelmébe helyezte magát. Tekintettel római műveltségére, a kormányzó ott, Syriában maga mellé vette, Artabanos pedig egyik fiának, Orodesnek adományozta Arme- niát.

Ekkor halt meg Antiochos, Kommagene királya is. Halála után viszály tört ki a nép és a. nemesség közt, úgy hogy mindkét fél követeket küldött Rómába. A nemesség azt követelte, hogy a hagyomány szerint tovább is királyok uralkodjanak fölötte. Ezért a szenátus határozatával Germanicust keletre küldték, hogy a viszályt elintézze, azonban ott már leselkedett rá végzete, mert miután a keleti viszály t elintézte, Piso megmérgez tette, mint ahogy az máshol olvasható.

3.    FEJEZET

A zsidók lázadása Pontius Pilatus ellen.
Jézus Krisztus. A zsidók helyzete Rómában

Pilatus judeai helytartó hadseregét Kaisareából téli szállásra Jeruzsálembe vezette. Hogy megmutassa, mennyire megveti a zsidó törvényeket, a hadi jelvényeket, amelyeket a császár kép­másai díszítettek, bevitette a városba, ámbár törvényünk min­dennemű képmás készítését tiltja. Ebből az okból a régebbi kormányzók a hadi jelvényeket mindig efféle díszek nélkül vitették, mikor a csapatok bevonultak a városba. Pilátus volt az első, aki a nép tudta nélkül, éjnek idején ezeket a képmásokat Jeruzsálembe behozatta és felállíttatta. Mikor a nép a dologról tudomást szerzett, seregestül Kaisareába tódult és napokig ostro­molta Pilátust kéréseivel, hogy vitesse máshová a képmásokat.

Pilatus azonban erre nem volt hajlandó, mert ezt a császár meg­sértésének tekintette. Mikor azonban a nép szüntelenül tovább zaklatta, a hetedik napon titokban felfegyverezte katonáit és fel­ment a cirkuszban felállított emelvényre, amely mögött elrej­tette fegyvereseit. Mivel a zsidók megint tovább ostromolták, jelt adott a katonáknak, hogy kerítsék be őket s azzal fenye- getődzött, hogy valamennyiüket lemészároltatja, ha nem hagy­ják abba a zajongást és nem mennek haza. De a zsidók földre vetették magukat, lemeztelenítették nyakukat és kijelentették, hogy inkább meghalnak, mintsem hogy eltűrjenek olyasmi^, ami ellenkezik törvényeik bölcs "parancsaival. Pilátus megcsodálta szívós ragaszkodásukat törvényeikhez, tehát a képmásokat Jeru­zsálemből azonnal visszavitette Kaisareába.

Pilatus a Jeruzsálemtől kétszáz stadionnyira levő forrás vizét be akarta vezetni a városba s elhatározta, hogy a templom pén­zét fordítja erre a célra. A zsidók azonban felháborodtak a víz­vezetéképítés miatt s ezer meg ezer ember csődült össze és han­gos kiáltozással könyörögtek, hogy tegyen le szándékáról s köz­ben — mint az ilyen szedett-vedett népség közt történni szo­kott — néhány szitkozódás és sértés is elhangzott ellene. Pila­tus tehát zsidó ruhába öltöztette egyik erős szakaszának kato­náit, akik ruhájuk alatt korbácsot vittek magukkal s kiküldte őket, hogy fogják körül a zsidókat, maga pedig oszlásra szó­lította fel a népet. De midőn a zsidók erre szidalmakkal feleltek, megadta a katonáknak az előre megbeszélt jelet és ezek a lázon- gókat, de velük együtt a békés embereket is sokkal vadabbal ütlegelték, mint ahogy Pilatus parancsolta. A zsidók mégsem tágítottak s mivel, fegyvertelenül álltak szemben a fegyveresek­kel, sokan elpusztultak közülük, isokiat pedig sebesülten kellett elvinni. így nyomták el a lázadást.

Ebben az időben élt Jézus, ez a bölcs ember, ha ugyan szabad őt embernek neveznünk. Ugyanis csodákat művelt és tanította az embereket, akik szívesen hallgatják az igazságot és sok zsidót és sok görögöt megnyert, ö volt a Krisztus. És ám­bár főembereink följelentésére Pilatus keresztrefeszíttette, most is hívek maradtak hozzá azok, akik addig szerették. Mert har­madnap feltámadt és megjelent közöttük, mint ahogy Istentől küldött próféták ezt és sok más csodálatos dolgot előre meg­jövendöltek felőle. S még ma is megvan a keresztények feleke- zete, amely róla vette a nevét.                                              <

És ugyanebben az időben más csapás sújtotta a. zsidókat éis Rómában az Isis-templomban iis felháborító és gyalázatos eise-

785

mények történtek. Mielőtt folytatnám a zsidók sorsának elbeszé- ' lését, előbb az Isis-templomban történt esetet akarom elmon­dani. Élt Rómában egy előkelő származású, erényekkel ékes, gazdag és igen szép asszony, Paulina; bár éppen abban a korban volt, amikor az asszonyok különösen élvezetre vágyók, ö éppen­séggel tiszta és erényes életet élt. Férje, Saturninus, minden tekintetben méltó párja volt. Decius Mundus, tekintélyes lovag, szerelemre lobbant az asszony iránt, de hiábavaló volt minden igyekezete, hogy pazar ajándékokkal meghódítsa; végre szen­vedélyében odáig ragadtatta magát, hogy kétszázezer drachmát ígért neki, ha egyetlenegy éjszakát vele tölt. De mikor az asz- szony ezt az ajánlatot is visszautasította, a férfi annyira elkese­redett szerelmében, hogy legokosabbnak tartotta, ha Paulina ridegsége miatt éhhalálra kárhoztatja magát és nyomban hozzá is fogott szándéka megvalósításához. Volt egy atyjától örökölt felszabadított rabszolgalánya, Ide nevű, mindenféle cselszövé­sek mestere. Ennek sehogysem tetszett a fiatalember halálos el­határozása, hiszen a vak is láthatta, hogy napról napra sorvado- zik. Bement tehát hozzá, megvigasztalta és azzal a reménnyel kecsegtette, hogy ő majd kimesterkedi találkozását Paulinával. Midőn Mundus örömmel felfigyelt szavaira, a leány kijelentette, hogy mindössze ötvenezer drachmára van szüksége és hálójába keríti az asszonyt. Miután így felbiztatta a fiatalembert és meg­kapta a kívánt összeget, más módszert alkalmazott, mint Mun­dus, hiszen az asszony sokkal erényesebb volt, hogysem pénz­zel meg lehetett volna szédíteni; tudta, hogy Paulina lelkes híve Isis tiszteletének, tehát ilyesmit eszelt ki: elment az Isis­papokhoz, biztosította őket jószándékáról és bizonyságul húsz­ezer drachmát mindjárt lefizetett és ugyanennyit Ígért nekik, ha a terv sikerült; ezután közölte velük a fiatalember szerelmét és megkérte őket, tegyenek meg minden tőlük telhetőt kívánsága teljesítésére. A papokat elkábította az arany, mindent megigér- tek és a legidősebb el is ment Paulinához; miután bebocsátot- ták, engedélyt kért, hogy négyszemközt beszélhessen vele. Pau­lina tehát így fogadta és ez elmondta, hogy őt Anubis isten küldte, aki szerelmes belé; az ő parancsára jött ide. Az asszony örömmel hallotta szavait és hozzátartozói előtt eldicsekedett, mily nagy megtiszteltetésben részesítette őt Anubis. Férjének bejelentette, hogy Anubis isten meghívta lakomára és ágyába. Férje beleegyezett, hiszen jól ismerte felesége szemérmetességét. Paulina tehát elment a templomba s midőn a vacsora után elérkezett a lefekvés ideje, az egyik pap bezárta a kaput és

50 Flavius Josephus: A zsidók története

a szentélyben eloltotta a lámpákat; Mundus, aki már előre elrejtőzött ott, bejött az asszonyhoz és egész éjjel élvezte öle­lését, mert az asszony Anubis istennek hitte őt. Mundus, mielőtt felébredtek volna azok a papok, akik semmit sem tudtak a terv­ről, kiosont, Paulina pedig kora hajnalban visszatért férjéhez, elmondta neki Anubis isten megjelenését és hozzátartozói előtt is eldicsekedett, mily nagy megtiszteltetésben, volt része. Ezek rész­ben hitetlenkedve hallották az elbeszélést, részben pedig kifejezték csodálkozásukat, hogy ily nemes és erényes asszony ilyesmire adja a fejét. Az eset után harmadnapra' találkozott vele Mun­dus és így szólt hozzá: „Paulina, kétszázezer drachmát meg­takarítottál nekem, ami pedig a tied lehetett volna s te mégis kielégítetted gerjedelmemet. Egyáltalán nem bánt, hogy sértő szavakkal illetted, azt, akit Mundusnak hívnak, inkább nagy gyönyörűség volt nekem, hogy Ahubis neve alatt élvezhettem a gyönyörűséget." Ennyit mondott s távozott, az asszony pedig, mikor így tudomást szerzett aljasságáról, megszaggatta ruháját, elmondta férjének, milyen szégyen esett rajta és könyörögve kérte, hogy legyen segítségére. Férje az egész esetet bejelentette a császárnak. Tiberius gondos vizsgálatot indított s végül a papo­kat is és Idét is, aki a gyalázatos tervet kieszelte és az asszony szerencsétlenségének ok:a volt, kéresiztrefes'zíttette. Azután lerom­boltatta a templomot és Isis szobrát a Tiberisbe dobatta. Mun- dust száműzte és ezt a büntetést elegendőnek is tartotta, hiszen a szerelem sodorta bűnbe. Ez a története annak a szörnyűség­nek, amellyel az Isis-papok meggyalázták templomukat. Most pedig, mint fentebb ígértem, rátérek annak a csapásnak az el­beszélésére, amely a Rómában lakó zsidókat sújtotta ebben az időben.   ■

Volt egy zsidó férfiú, aki elmenekült hazájából, mert vádat emeltek ellene a törvény megszegése miatt és attól tartott, hogy súlyos büntetést kap, annál inkább, mert különben is gonosz ember volt. Ez akkoriban Rómában lakott, a mózesi törvény magyarázójának adta ki magát és összeállt három más maga­fajta emberrel. Ezek négyen aztán rávettek egy Fulvia nevű előkelő asszonyt — aki a zsidó hitre tért és éppen tőlük kapott oktatást a törvényben —, hogy bíbort és aranyat küldjön Jeru­zsálembe a templom számára; ezeket át is vették, de a maguk javára értékesítették, hiszen már leredetileg is erre a célra zsa­rolták ki. Fulvia férje, Saturninus, felesége unszolására bejelen­tette az esetet Tiberiusnak, akivel jóbarátságban volt, mire

a császár megparancsolta, hogy minden zsidót ki kell űzni Ró­mából; a konzulok ezenfelül összeszedtek közülük négyezer em­bert, besorozták őket katonának és elküldték Sardinia szigetére. A legtöbben azonban törvényükre hivatkoztak és vonakodtak katonai szolgálatot teljesíteni, ezért azután súlyos büntetésben részesültek. így történt, hogy négy ember aljassága miatt a zsi­dókat kiűzték a városból.

4.   FEJEZET

A szamaritánusok fellázadnak, de sokat megölnek közülük.
Pilátust bevádolják Vitelliusnál. Vitellius Júdeábán és a
parthusoknál

Közben a szamaritánusok föllázadtak, mert felbujtotta őket egy ember, akinek könnyen állt a hazugság és minden eszköz jő volt arra, hogy megnyerje a nép kegyét. Felszólította a népet, vonuljon ki vele a Garizim hegyre, amelyet a szamaritánusok szent hegynek tartanak; megígérte, hogy ott majd megmutatja a szent edényeket, amelyeket Mózes ott elásott. A szama­ritánusok hitelt adtak szavainak, fegyvert ragadtak, Tirathaiia falunál ösiszegyülekeztek és egyre több ember csatlakozott hoz­zájuk, hogy minél nagyobb tömegben vonuljanak fel a hegyre. Pilátus azonban megelőzte őket és gyalogsággal és lovassággal megszállta az utat, amelyen végig kellett menniök. Serege meg­támadta a lázadókat, sokat levágott közülük, a többit megszalasz­totta, sokat foglyul ejtett s ezek közül Pilatus a legelőkelőbbeket és a legtekintélyesebbeket kivégez tette.

Miután a lázadást leverték, a samariai tanács követeket kül­dött Vitelliushoz, Syria konzulviselt helytartójához, hogy panaszt emeljen Pilátus ellen a szamaritánusok lemészárlása miatt. Han­goztatták: nem azért gyülekeztek össze Tirathanában, hogy a rómaiak ellen fellázadjanak, hanem csak azért, hogy Pilatus erő­szakoskodásaitól megmeneküljenek. Erre Vitellius barátját, Mar­cél tust nevezte ki Judea helytartójának s megparancsolta Pilá­tusnak, hogy térjen vissza Rómába és ott védekezzék a császár előtt a samariaiak vádjai ellen. Pilátus tehát tízévi judeai kor­mányzósága után Rómába utazott, hogy eleget tegyen Vitellius utasításának, amellyel nem mert ellenkezni. De mielőtt Rómába érkezett volna, meghalt Tiberius.

Vitellius erre Júdeába indult és éppen akkor érkezett Jeru­zsálembe, amikor az úgynevezett pászka ünnepet ülték. Mivel a zsidók fényes fogadtatásban részesítették, a jeruzsálemieknek örök időkre elengedte az eladott termények árából fizetett tizede­ket és megengedte a papoknak, hogy a főpap öltözetét és egyéb díszruháit ismét a templomban őrizhessék, mint régebben. Ezeket a tárgyakat ugyanis akkoriban az úgynevezett Antonius-várban őrizték, még pedig _za következő okból: bizonyos Hyrcanus, a sok ilyen nevű főpap közül az első, a templom szomszédságában tor­nyot építtetett; itt töltötte legtöbb idejét és itt helyezte el az őri­zetében lévő főpapi ruházatot is, ■— amelyet csak neki volt szabad viselnie, — valahányszor polgári ruhában kiment a városba. Ugyanígy tettek fiai és unokái is. Midőn Herodes lett a király, ezt a kedvező fekvésű tornyot nagy költséggel kiépíttette és barátjá­nak Antoniusnak nevéről Antonius-várnak nevezte el. Tovább is ebben őriztette a főpapi ruhát, úgy ahogy ott találta, mert abban a meggyőződésben volt, hogy a nép nem^- fogja követelni ennek a hagyománynak a megváltoztatását. Herodes példáját követte fia és utóda Archelaos is, s mikor a rómaiak birtokukba vették ennek az országát, ott találták a főpapi ruházatot, amelyet kőládában őriztek, még pedig a papok és. a kincstárosok pecsét jével lezártan, s előtte a várparancsnok köteles, volt mindennap mécsest gyújtani. Ünnep előtt hét nappal a várkapitány átadta a ruhát a papok­nak, azután megtisztították és úgy használta a főpap; az ünnepet követő napon ismét visszatették ládájába, ahol addig volt. így történt ez évente a három ünnepen és a böjtnapon. Vitellius meg­engedte, hogy ősi hagyományaink szerint itt őrizhessük tovább is a ruhát és parancsot adott a várkapitánynak, hogy ne is érdek­lődjék, hol őrzik a ruhát és mikor használják. Ezzel a rendelke­zésével kivívta a nép helyeslését. Azután letette hivataláról József főpapot, akinek másik neve Kajafás volt és Anan főpap fiát, Jónatást, tette meg főpapnak s megint visszatért Antiochiába.

Eközben Tiberius írásban parancsot adott Vitelliusnak, hogy kössön barátságot Artaba -os paríhus királlyal. Tudniillik félt tőle, mert nagyon ellenségesen viselkedett, Arméniát máris meg­szállta és félős volt, hogy még nagyobb károkat okoz a biroda­lomnak. Őszinte barátságában azonban csak akkor volt hajlandó hinni, ha túszokat ad és “pedig elsőnek a fiát. Tiberius ugyan­akkor, mikor ezt a levelet írta Vitelliusnak, megpróbálta rávenni az iberek és albánok királyait, hogy támadják meg Artabanost. Ezek ugyan nem voltak hajlandók erre, azonban ráuszították az

alánokat Artabanosra s megengedték nekik, hogy átvonuljanak országukon és a Kaspi szorosokon. Ennek az lett a következ­ménye, hogy a parthusok megint elvesztették Armeniát, országuk­ban pedig tombolt a háború, legjobb harcosaik elestek, az ellenség tűzzel-vassal pusztította az országot és sokezer harcossal együtt a király fia is elesett a csatában. Vitelliusnak majdnem sikerült Arta- banost rokonai és barátai megvesztegetésével eltenni láb alól. Ez azonban felismerte a mindenfelől leselkedő veszedelmet, látta, hogy mindenki meg van vesztegetve, aki hívének vallotta magát és csak színlelte a hűséget, hogy azután adandó alkalommal átmenjen azokhoz, akik már előbb elpártoltak: ennélfogva jobbnak látta az északi satrapiákba menekülni. Ott azután a daha és a saka törzsekből nagy hadsereget gyűjtött, leverte ellenségeit és ismét megszilárdította uralmát.

Tiberius, mikor minderről értesült, elhatározta, hogy Artaba- nosszal szövetséget köt. Felszólításának Artabanos készségesen engedett és az Eufrát mellett találkozott Vitelliusszal. A folyón hidat vertek és a híd közepén találkoztak egymással, testőreik kíséretében. Miután a megkötendő szövetségi szerződésben meg­egyeztek, Herodes tetrarcha, a híd közepén nagy költséggel sátort veretett és megvendégelte őket. Nem sokkal utóbb Artabanos el­küldte Tiberiushoz túszul fiát, Dareiost, rengeteg ajándékkal; volt ezek között egy Eleázár nevű zsidó származású hétkönyök- nyi magas ember, akit roppant termete miatt Óriásnak neveztek. Ezután Vitellius visszatért Antiochiába, Artabanos pedig Baby- lonba ment. Herodes az első akart lenni, aki hírül adja a császár­nak, hogy a kívánt túszokat kiadták, tehát követeket küldött hozzá levéllel, amelyben oly pontosan közölt mindent, hogy a kormányzónak már semmit sem kellett jelentenie. De mikor mégis elküldte ö is jelentését és a császár azt válaszolta, hogy már mindent tud Herodes levéléi»!, Vitellius igen felháborodott és ezt sokkal nagyobb sértésnek érezte, mint amilyen valóban volt. Mégis visszafojtotta haragját mindaddig, amíg Gaius nem lett a római császár.

Közben meghalt Philippos is, Herodes testvére, Tiberius ural­kodásának huszadik évében, miután harminchat évig kormá­nyozta Trachonitist, Gaulanitist és Batanaiát. Jóságosán és béké­sen uralkodott alattvalóin és egész életét országában töltötte el. Valahányszor kiment házából, mindig csak néhány kiválasztott emberét vitte magával s egyúttal maga után hordoztatta trónját is, mikor ítélkezett. Ha találkozott valakivel, akinek segítségre és

támogatásra volt szüksége, rögtön felállíttatta, a trónt, azonnal vizsgálatot tartott, megbüntette a vétkeseket és felmentette azo­kat, akiket ártatlanul megvádoltak. Juliasban halt meg és abban a sírboltban temették el, amelyet még életében építtetett magá­nak. Mivel nem voltak gyermekei, Tiberius lefoglalta országát és Syria tartományhoz csatolta, azonban a tetrarchia jövedelmeit összegyüjtette és továbbra is az országban kezeltette.

5.   FEJEZET

Herodes tetrarcha hadat üzen az arab királynak. Keresztelő János halála. Vitellius Jeruzsálemben. Nagy Herodes utódai

Ebben az időben Aretas, Petrea királya és Herodes között viszálykodás tört ki, még pedig a következő okból: Herodes tet­rarcha feleségül vette Aretas leányát és már régen együtt élt vele. Midőn Rómába utazott, mostohatestvérénél, Herodesnél, Simon főpap leányának fiánál szállt meg. Itt oly forró szerelemre lob­bant ennek felesége, Herodias iránt, — aki testvérüknek, Aristo- bulosnak a leánya és Nagy Agrippa testvére volt, — hogy rögtön elhatározta: feleségül veszi. Herodias is beleegyezett ebbe és így megállapodtak, hogy mihelyt Rómából hazatér, az asszony beköl­tözik házába, azzal a feltétellel, hogy ő viszont Aretas leányát eltaszítja. Herodes ezt meg is ígérte és tovább utazott Rómába. Miután elintézte függő ügyeit és hazatért, felesége, — aki tudo­mást szerzett Herodiassal történt megállapodásáról, — megkérte, hogy küldje őt Machairosba, abba a várba, amely Herodés és Aretas országa közt éppen a határon van, de nem árulta el, hogy mi ezzel a szándéka. Herodes teljesítette kívánságát és még csak nem ifi sejtette, hogy az asszony tud szándékáról, pedig ez már előbb üzent Machairosba, amely akkor atyjának a fennhatósága alatt állt. Mikor megérkezett, a vár parancsnoka már mindent előkészített továbbutazására, tehát azonnal el is indult Arábiába; a várparancsnokok szinte kézről-kézre adták egymásnak, úgy hogy igen gyorsan atyjához érkezett, akivel közölte Herodes ter­vét. Erre kitört köztük az ellenségeskedés, amit csak súlyosbított a Gamala-terület határainak megállapítása körül ugyanekkor kitört viszály; miután mind a két uralkodó összegyűjtötte had­erejét, megkezdődött a háború, de egyik sem állt személyesen serege élére, hanem hadvezéreiket küldték el. Mindjárt az első összecf apásban elpusztult Herodes egész hadserege, mivel elárulta

néhány szökevény, akik Philippos tetrarchiájából jöttek és Hero­des seregében teljesítettek katonai szolgálatot. Herodes erről azonnal levélben értesítette Tiberiust, aki felháborodott Aretas> békeszegésén s megparancsolta Vitelliusnak, hogy haddal tá­madja meg az arab uralkodót és vagy elevenen hozza elébe bi­lincsbeverve, vagy pedig küldje el neki a fejét. Ezt a parancsot adta Tiberius a Szíriái kormányzónak.

Némely zsidó azon az állásponton volt, hogy Herodes had­seregének pusztulását Isten haragjának kell tulajdonítani, mert így sújtotta őt a megérdemelt büntetéssel János meggyilkolá­sáért, akit Keresztelőnek neveznek. Ugyanis Herodes kivégeztette ezt a jó embert, aki a zsidókat arra oktatta, hogy tökéletességre törekedjenek, legyenek igazságosak egymás iránt, jámborak Isten iránt és így keresztelkedjenek meg. Hirdette, hogy így ked­vesen fogadja Isten a keresztelést, mert célja csak a test meg­szentelése, nem pedig a bűnök kiengesztelése; tudniillik a lélek akkor már előbb megtisztult az igaz élet révén. Seregestül tódul­tak hozzá az emberek és nagyon szívesen hallgatták ezeket a be­szédeket; ezért Herodes attól tartott, hogy ennek a férfiúnak a tekintélye, akire úgy látszik mindenki hallgatott, a népet még majd lázadásba kergeti; ennélfogva jobbnak tartotta még idejében eltenni őt láb alól, mintsem hogy valami fordulat következzék be és akkor bánkódjék majd, amikor már itt a veszedelem. Ilyen­féle gyanú miatt tehát Herodes bilincsbe verette Jánost, az imént említett Machairos várába vitette és ott kivégeztette. Amint emlí­tettem, a zsidók meggyőződése szerint halála volt az oka annak, hogy Herodes hadserege elpusztult, mert Isten haragjában ezzel a büntetéssel sújtotta öt.

Vitellius tehát háborúra készült Aretas ellen, összevont két nehézfegyverzetű légiót a hozzátartozó könnyűfegyverzetűekkel és a szövetséges királyoktól küldött lovassággal együtt, meg­indult Petra ellen és mindenekelőtt Ptolemaisba jutott. Mikor azonban innen hadseregével át akart vonulni Judeán, az ország főemberei elébe jöttek s kérték, ne menjen ezen az úton, mert törvényeik tiltják,hogy keresztülvigyék az országon azokat a kép­másokat, amelyekből nagyon sok volt az ő hadijeleiken. Vitellius engedett kérésüknek, megváltoztatta szándékát, hadseregével a nagy síkságon át vonult és Herodes tetrarchával és főembereivel Jeruzsálembe ment, hogy ott áldozatot mutasson be Istennek, mi­vel éppen közeledett a zsidók őrsi ünnepe. Midőn odaérkezett, a zsidók hódolattal fogadták; három napig tartózkodott Jeruzsá-

lemben s ezalatt letette méltóságáról Jónatás főpapot és testvérét Theophilost nevezte ki főpapnak. Midőn negyednap levelet ka­pott Rómából, amely Tiberius halálát jelentette, a népet azonnal feleskette Gaiusra. Ezután hadseregét visszahívta és téli szállásra küldte, mivel Gaius uralomra jutásával nem’volt már felhatalma­zása a háború folytatására. Egyébként Aretas, miután értesült Vitellius felvonulásáról, madárjóslatot tartott és kihirdette, hogy Vitellius hadserege semmi esetre sem érheti el Petrát, mert egy vezér hamarosan meghal: vagy az, aki parancsot adott a hábo­rúra, vagy az, aki ennek utasítására a háborút megindította, vagy pedig az, aki ellen a hadsereg harcba indult. Ezután Vitellius visszaindult Antiochiábav Aristobulos fia, Agrippa pedig már egy évvel Tiberius halála előtt Rómába utazott, hogy mihelyt alkalma nyílik rá, tárgyalásokat kezdjen a császárral. Itt szeret­nék kissé részletesebben szólni Herodes családjáról, részben azért, mert tagjainak nagyon fontos szerepük volt a történelem­ben, részben pedig mert bizonyságul szolgálhatnak arra, hogy jámbor istenfélelem nélkül sem a sok utód, sem pedig egyéb más emberi hatalom nem ér semmit, hiszen nem egészen száz esz­tendő alatt Herodes sok-sok utóda majdnem mind elpusztult; azonban erről nem is szólván, hányatott sorsuk ismerete az egész emberiségnek csak javára válhat, különösen pedig ennek a na­gyon is csodálatraméltó Agrippának a története, aki visszavonult élet után mindenkinek nagy meglepetésére elnyerte a királyi méltóságot. Erről ugyan már előbb is beszéltem, most azonban részletesebben akarok szólni róla.

Nagy Herodesnak Mariammetől, Hyrcanus leányától két leánya született; ezek közül az egyiket, Salampsiot, Fázaelhez, Herodes öccsének Fázaelnek fiához, a másikat, Kyprost, ugyancsak unoka­testvéréhez, Antipatroshoz, Herodes unokaöccséhez, Salome fiá­hoz adta feleségül. Fázaelnek és Salampsionak öt gyermeke szü­letett: Antipatros, Herodes, Alexander, Alexandra és Kypros. Ez az utóbbi Aristobulos fiának, Agrippának lett a felesége, Ale­xandra pedig Timios előkelő kyprosi férfiúhoz ment feleségül, és mint az ő felesége gyermektelenül halt meg. Kyprosnak Agrippá- tól három leánya született: Berenike, Mariamme és Drusilla, továbbá két fia, Agrippa és Drusus; ez az utóbbi még kisgyermek korában meghalt. Atyjuknak Agrippának volt még két testvére, Herodes és Aristobulos; ez a három volt az a fiú, akik Bereniké- nek, Kostobar és Herodes húga, Sálome leányának Aristobulosz- szal, Nagy Herodes fiával kötött házasságából születtek. Mind

a hárman korán árvaságra jutottak, mert atyjukat testvérével, Alexanderrel együtt, mint fent elmondtam, Herodes kivégeztette. Midőn felnőttek, megházasodtak, és pedig ez a Herodes, Agrippa testvére, Mariammét vette feleségül, akinek anyja Olympias volt, Herodes egyik leánya, atyja pedig József, Herodes öccsének, Józsefnek a fia. Ettől a Mariammétői született Herodesnek Aris- tobulos nevű fia. Agrippa harmadik testvére, akinek ugyancsak Aristobulos volt a neve, Jotapét, Sampsigeram emesai király leá­nyát vette feleségül és tőle egy süket leánykája született, aki ugyancsak a Jotapé nevet kapta. Ezek voltak az utódai férfiágon. A három testvér húga, Herodias, Nagy Herodesnek és Mariammé- nak, Simon főpap leányának fiához, Herodeshez ment feleségül; egy leányuk született, Salome s ennek születése után az asszony elvált férjétől és az ősi törvények megsértésével Herodeshez, Ga- lilea tetrarchájához és férje mostohatestvéréhez ment feleségül. Leánya, Salome először Philippos trachonitisi tetrarchának, He­rodes fiának volt a felesége s ettől nem született gyermeke; miután férje meghalt, feleségül ment Aristobuloshoz, Agrippa testvérének, Herodesnek fiához és házasságukból három fiú szü­letett: Herodes, Agrippa és Aristobulos. Ez volt tehát Fázael és Salampsio nemzetsége. Kyprosnak Mariamme másik leányának Antipatrostól ugyancsak Kypros nevű leánya született, aki, fele­ségül ment Alexas fiához, Alexas Helkiáshoz s ettől ugyancsak Kypros nevű leánykája született. Herodes és Alexander, Anti- patros két testvére, utódok nélkül halt meg. Alexandernek, Hero­des király fiának, akit atyja kivégez tetett, Archelaos kappadokiai király leányától két fia született, Alexander és Tigranes. Tigranes mint Armenia királya halt meg, mikor Rómában éppen valami vád ellen igazolta magát; gyermeke nem maradt. De testvérének, Alexandernek, volt egy fia, akit nagybátyjáról Tigranesnek ne­veztek; ennek Nero Armenia királyságát adományozta. Egy fia született, Alexander, aki Jotapét, Antiochos kommagenei király leányát vette feleségül; őt Vespasianus a kilikiai Issos királyává tette. Egyébként Alexander egész nemzetsége már ifjúkorában elpártolt a zsidó szokásoktól és görög módon élt. Herodes többi leánya gyermektelenül halt meg. Mivel azonban Herodes nevezett utódai még életben voltak, mikor Nagy Agrippa uralomra jutott, és azoknak a származásrendjét már föntebb említettem, most már csak azt kell elmondanom, mi lett Agrippa sorsa, hogyan emelkedett ki belőle és hogyan jutott a legnagyobb hatalomra és méltóságra.    >

6.   FEJEZET

Agrippa Rómába megy Tiberius császárhoz. A császár bilincsbe vereti, de Tiberius halála után Gaius szabadon bocsátja és

Philippos tetrarchiájába királlyá nevezi ki

Kevéssel Herodes halála előtt Agrippa, aki Rómában tartóz­kodott és Tiberius császár fiával, Drususszal jóbarátságban élt és ugyancsak barátságot kötött Antóniával, az idősebb Drusus fele­ségével is, akit anyja, Bereniké, nagyon tisztelt és az ő révén sze­rette volna a fiát magas méltóságra juttatni. Agrippa tehát, aki fejedelmi módon bőkezű és tékozló természetű volt; amíg anyja élt, fékezte szenvedélyét, nehogy Berenikét megharagítsa. De alig­hogy anyja meghalt és ő a maga ura lett, vagyonát eszeveszetten kezdte pazarolni, részben tékozló életmódjával, részben pedig mértéktelen bőkezűségével. Különösen pompás ajándékokkal hal­mozta el a császár szabadonbocsátott rabszolgáit, mert így akarta biztosítani magának támogatásukat. Ilyen életmód mellett anyagi eszközei hamarosan kimerültek, úgy hogy Rómában nem marad­hatott tovább; Tiberius pedig nemrég meghalt fia barátainak megtiltotta, hogy megjelenjenek előtte, nehogy, ha látja őket, föl­ébredjen benne fia emléke és ennek következtében gyásza kiújuljon.

Ebben a kínos helyzetben Agrippa nem tehetett egyebet: visszahajózott Júdeába. Nagyon keserves hangulatban volt, mert egész pénzét elvesztette, és semmije sem maradt, hogy hitelezőit kifizethesse, pedig ezek sokan voltak és minden lépését figyelték, nehogy megszökjék előlük. Mikor már teljesen tanácstalan volt és szégyellte is magát eddigi életmódija miatt, az idluimeai Ma- latha várába ment, azzal a szándékkal, hogy öngyilkos lesz. Azonban felesége, Kypros leleplezte szándékát és minden elkép­zelhető módon igyekezett eltéríteni tervétől. írt testvérének, He- rodiasnak, Herodes tetrarcha feleségének; közölte vele Agrippa szándékát és azt is, hogy miféle kényszerűség hajtotta erre és tekintettel rokonságukra, kérte, hogy segítsen rajta s férjét is nyerje meg, különösen mivel ő maga is minden tőle telhetőt meg­tesz, amint láthatja, hogy férjét talpraállítsa, ámbár nagyon is híjával van az anyagi eszközöknek. Herodias és Herodes tehát magukhoz hivatták Agrippát, Tiberiást jelölték ki lakóhelyéül, bizonyos járadékot rendeltek neki s ezenfelül megtették a város vásárfelügyelőjének. Azonban Herodes jóindulata, ámbár az ed­

digi sem volt kielégítő támogatás, nem sokáig maradt meg. Ugyanis Tyrusban egy lakoma alkalmával részeg fejjel összevesz­tek és Herodes szemére vetette Agrippának, hogy koldus és rászo­rult az ő segítségére. Agrippa úgy érezte, hogy ezt a sértést nem tűrheti és ezért elment Flaccus volt konzulhoz, Syria akkori hely­tartójához, akivel már Rómában igen jó barátságban volt.

Flaccus szívesen fogadta és ámbár ott volt testvére, Aristo- bulos is, akivel feszült viszonyban volt, ez egyáltalán nem tar­totta vissza a prokonzult attól, hogy mindkettőt egyformán illő tiszteletben ne részesítse. Aristobulos azonban nem tudta hosz- szabb időre visszafojtani Agrippa iránt érzett gyűlöletét és nem nyugodott, amíg Flaccust fel nem izgatta ellene: erre pedig a kö­vetkező eset adott alkalmat: a damaskusiak és a sidoniak közt határvillongás tört ki és ezt Flaccusnak kellett eldöntenie; mivel a damaskusiak tudták, hogy Agrippa nagy befolyással van rá, közbenjárását kérték és ennek fejében nagy összeg pénzt ígértek neki. Agrippa csakugyan minden követ megmozgatott, hogy a da­maskusiak ügyét támogassa; azonban Aristobulos, akinek tudo­mására jutott, hogy nagy összeg pénzt ígértek neki, bepanaszolta testvérét emiatt Flaccusnál. És mivel feljelentését a vizsgálat adatai igazolták, Flaccus megszakította a barátságot Agrippával, aki ekként megint a legnagyobb nyomorba jutott és elment Pto- lemaisba; mivel pedig itt semmi módja sem volt a megélhetésre, elhatározta, hogy Itáliába utazik. Ehhez azonban nem volt pénze, tehát megbízta egykori rabszolgáját, Marsyast, kövessen el min­dent és szerezzen kölcsönt neki. Marsyas megkérte Protost, — Agrippa anyjának, Berenikének szabadonbocsátott rabszolgáját, akit Bereniké végrendeletileg Antóniára hagyott — hogy kötelez­vény és az ő jótállása ellenében adjon kölcsön pénzt Agrippának. Mivel azonban Protosnak kifogása volt Agrippa ellen, mert ez egy pénzkölcsönt nem fizetett vissza, Marsyastól 20.000 attikai drachmára sízóló kötelezvényt követelt, holott 2500 drachmával kevesebbet adott neki; be kellett érnie ezzel, mert más megoldást nem tudott. Miután tehát Agrippa megkapta a pénzt, Anthedonba ment és ott tengerre akart szállni. Ezt azonban megtudta Heren­nius Capito, Jámnia parancsnoka és azonnal katonákat küldött oda, hogy behajtsanak Agrippától 300.000 sestertiust, mert ezzel az összeggel még előbbi római tartózkodása óta adósa volt a csá­szári kincstárnak. így Agrippa kénytelen volt ott maradni. Ügy tett tehát, mintha teljesíteni akarná a fizetési meghagyást, azon­ban éjjel elvágta a hajóköteleket és Alexandriába ment és Alexan­der fővámbérlőtől 200.000 sestertiust kért kölcsön. Ez ugyan vona-

kodott neki magának hitelezni ezt az összeget, azonban hajlandó volt kölcsönadni Kyprosnak, mert bámulta ennek az asszonynak férje iránti szerelmét és egyéb kitűnő tulajdonságait. Kypros tehát vállalta a kezességet, Alexander pedig azonnal kifizetett Alexandriában öt talentumot és megígérte, hogy a többit mind­járt megérkezésük után átadja Dikaiarchiában, mert félt, hogy Agrippa elpocsékolja a pénzt. Erre Kypros. elbúcsúzott férjétől, aki hamarosan elutazott Itáliába, ő maga gyermekeivel visszatért Júdeába. '

Agrippa, mihelyt Puteoliba érkezett, levelet írt Tiberius csá­szárnak, aki akkor Capreae szigetén élt: közölte vele, hogy meg­érkezett, tisztelegni akar előtte s engedélyt kért, hogy Capreaeba mehessen. Tiberius igen udvariasan s teljes jóindulattal válaszolt neki és kifejezte örömét, hogy Capreaeban láthatja. Midőn Agrippa megérkezett, oly nagy tisztelettel fogadták és oly fénye­sen megvendégelték, ahogy csak a levél alapján remélhette. Másnap azonban megkapta a császár Herennius Capito írásbeli jelentését, hogy Agrippa 300.000 sestertiust kért kölcsön, de az esedékesség napján nem fizette vissza s mikor ő figyelmez­tette a visszafizetésre, megszökött fejedelemségéből s most nem is remélheti, hogy behajtja rajta ezt az összeget. Miután a csá­szár elolvasta ezt a levelek nagyon megharagudott s megtiltotta, hogy Agrippa belépjen palotájába mindaddig, míg adósságát meg nem fizette. Ezt azonban egy cseppet sem hozta zavarba a császár haragja, hanem Antóniától, Germanicusnak és a ké­sőbbi Claudius császárnak anyjától 300.000 sestertiust kért köl­csön, hogy el ne veszítse Tiberius barátságát. Antonia oda­adta a pénzt, részben anyjának, Berenikének az emléke ked­véért — mert ez a két asszony nagyon szerette egymást —, részben pedig azért, mert Agrippa Claudiusszai együtt nevelke­dett. Miután megfizette adósságát, helyreállt a jóviszony közte és Tiberiüs között, sőt a császár még unokáját is rábízta, hogy sétáin kísérgesse. Hálából Antonia szívességéért Agrippa külö­nös gonddal foglalkozott Gaiusszab, aki Antónia unokája volt és akit mindenki nagyon szeretett, mert általában atyja is köz­kedvelt volt. Volt akkor az udvarnál még egy samariai ember, a császár felszabadított rabszolgája; ettől Agrippa 1,000.000 ses­tertiust kért kölcsön, megfizette adósságát Antóniának, a többit pedig arra fordította, hogy mindenféle pazarlással megnyerje Gaius jóindulatát, úgy hogy hamarosan nagyot nőtt a szemében.

Miután Agrippa egyre bizalmasabb viszonyba került Gaius-