Yahudi Tarihi...Macarca 2. Kısım

 

akitől a királyságot kapta. De hogy megtudják, hogy megölhette volna a királyt, de nem tette meg, fogta a dárdát és a vizeskorsót, amely ott volt a király ágya mellett és megint kilopódzott a táborból, anélkül, hogy bárki is észrevette volna, hiszen mindenki aludt; mindent elvégzett, amit a sötétség leple alatt a király hívei ellen tervezett. Aztán átkelt egy pata­kon, s fölment egy hegycsúcsra, ahonnan messzebb hallatszott a hangja; onnan hangosan lekiáltott Saul katonáinak és Ábner- nek, a fővezérnek és felébresztette őket álmukból. 'Mikor a fő­vezér meghallotta és megkérdezte, hogy ki szólítja nevén, Dávid így felelt: „Én, Izáj fia, akinek menekülnie kellett előletek. De hogyan történhetik meg, hogy te, aki ilyen hatalmas ember vagy és a király kegyeiben állsz, ily hanyagul őrződ uradat és inkább alszol, nem pedig az életére vigyázol? Megérdemeltétek a halált, mert nem vettétek észre, hogy néhányan belopództak közülünk a táborba, egészen a király sátráig és közvetlen kör­nyezetéig. Nézd csak meg, hova lett a király dárdája és vizes korsója és akkor majd megtudod, hogy valami baj történt a táborban, azonban ti nem vettétek észre." Saul megismerte Dávid hangját, s mivel belátta, hogy testőreinek hanyagsága miatt Dávid hatalmába került és mégis megmenekült, ámbár az teljes joggal meggyilkolhatta volna, köszönetét mondott neki és intette, hogy újra bízzék benne és ne tartson többé semmi rossztól, hanem térjen haza; mert meg van győződve róla, hogy önmagát sem szereti úgy, mint ahogy őt szereti, hiszen már annyiszor megvédelmezte és annyiszor jól bánt vele, holott ő viszont mindig üldözte. Ismételten megmentette az életét is Dá­vid ámbár ő elszakította barátaitól és rokonaitól, száműzetésbe kergette és sanyarú életre kárhoztatta. Azután Dávid lekiáltott, hogy küldjenek valakit a dárdáért és a vizes korsóért és hozzá­tette: „Isten mindkettőnket jelleme és cselekedetei szerint fog megítélni, mert nagyon jól tudja, hogy ma megölhettelek volna és nem tettem. “

Miután Saul ekként másodszor is megmenekült Dávid kezé­ből, visszatért királyi székhelyére és szülővárosába. Dávid azon­ban félt, hogy Saul még mindig el akarja fogatni, ha továbbra is ott marad, tehát tanácsosabbnak tartotta átmenni a filiszteu- sok földjére. Tehát hatszáz emberével átvonult Ákishoz, az öt filiszteus város közül az egyiknek, Getnek királyához. Akis őt is és seregét is barátságosan fogadta, lakást jelölt ki nekik és Dávid ott élt Getben s vele két felesége, Áchinoám és Abigail. Saulnak, mikor erről értesült, eszébe sem jutott katonákat kül­deni ellene, mert már kétszer veszedelemben forgott az élete, hiszen kevés híján maga került annak a kezére, akit el akart fogni. Dávidnak azonban sehogy sem, volt Ínyére a geti tartóz­kodás. Tehát megkérte a királyt, hogy amily barátságosan fo­gadta, éppen úgy jelöljön ki most neki lakóhelyet valahol vidé­ken, mert attól tart, hogy ha hosszabb ideig a városban tartóz­kodik, az a királynak lesz terhes és veszélyes. Erre Akis egy Szikeleg nevű falut jelölt ki neki; Dávid úgy megszerette ezt, hogy később, mikor elnyerte a királyi méltóságot, megvásárolta és különösen szívesen tartózkodott ottan; ugyanígy utódai is. Erről azonban majd a maga helyén részletesebben szólok. Dávid négy hónapig és húsz napig tartózkodott Szikelegben. Ez idő alatt titokban hadat viselt a szomszédos szúriak és amalekiták ellen, elpusztította országukat és rengeteg igavonó barmot és tevét zsákmányolt. De az embereket megkímélte, mert félt, hogy fülébe jut Akis királynak, ha megöli őket; viszont a zsákmány egy részét mindig elküldte neki ajándékul. Ha megkérdezte a király, melyik ellenségétől vette el a zsákmányt, így felelt: „A zsidóktól, akik délre és a síkságon laknak/¹ Ezt el is hitte neki Akis, mert remélte, hogy Dávid ezentúl ellensége lesz a maga népének, éltete fogytáig őt szolgálja és az ő országában marad.

13.   FEJEZET

Saul, mivel Isten megtagadja tőle tanácsát, egy halott-
idéző asszonnyal felidézteti Sámuel szellemét. 4 héberek
veresége. Saul fiaival együtt elesik a csatában

Ebben az időben elhatározták a filiszteusok, hogy megint haddal támadják meg az izraelitákat és miután hírnököket küldtek valamennyi szövetségesükhöz, hogy ezeket Sunámba rendeljék, ahonnan együttesen kellett előnyomulniok a hébe­rek ellen, Get királya Akis Dávidot is megkérte, hogy segítse meg őket a héberek ellen. Dávid erre hajlandónak mutatkozott és azt mondta: ez jó alkalom neki, hogy lerója háláját azokért a jótéteményekért, amelyekben részesítették és a vendégbarát­ságért. Hogy pedig készségét még fokozza, megígérte neki a király, hogy ha győz és a hadjárat kívánsága szerint végződik, felveszi őt testőrségébe.

Saul a próféták kivételével valamennyi jövendőmondót, halottidézőt és mindén olyan embert, aki efféle hókusz-póku- szokkal foglalkozott, kiutasított az országból. Midőn most meg­tudta, hogy a filiszteusok ellene vonulnak és Sunáni város kö­zelében a síkságon tábort ütöttek, hadseregével ellenük vonult. De miután Gelboe hegyéhez érkezeti és az ellenséggel szemben tábort ütött, nagy rémület vett erőt rajta, mert látta, hogy az ellenség száma és ereje jóval nagyobb, mint az övé. Ezért kérte Istent a próféta által, hogy nyilatkoztassa ki, hogyan dől el a harc. De midőn Isten nem felelt, még jobban megriadt és el­csüggedt, mert előre látta, hogy ha Isten nem áll mellé, veresé­get szenved. Megparancsolta tehát, hogy kerítsenek elő egy halottidéző asszonyt, aki fel tudja idézni az elhaltak lelkeit, hogy attól tudja meg, hányadán van. Tudniillik ezek a halott­idézők az elhaltak lelkeit felhozzák és ezek által jövendőt mon­danak azoknak, akik kívánják. Egyik embere jelentette, hogy efféle asszony van Endor városában. Tehát álöltözetben és a többiek tudta nélkül, csak két igen bizalmas szolgája kíséretében, éj idején elment hozzá Endörba és megkérte az asszonyt, jósoljon neki és idézze fel annak a lelkét, akit majd megnevez neki. Mivel az asszony elhárította a kérést és azt mondta, hogy fél a királytól, aki a jövendőmondókaí kiutasította országából, és hogy bizony nem emberséges cselekedet őt álnokul ilyen tiltott dologra csábítani, ami a fejébe kerülhet, ha rajtakapják: Saul

megesküdött, hogy senkinek sem árulja el és senkinek sem mondja el jóslatát, úgy hogy semmiféle veszélytől nem kell tartania.

Miután ezzel az esküvel teljesen megnyugtatta, megparan­csolta neki, idézze fel Sámuel szellemét és ámbár az asszony nem tudta, hogy kicsoda Sámuel, mégis felhívta az alvilágból. De midőn megpillantotta, megijedt a hatalmas és isteni jelen­ségtől és rémülettel felkiáltott: „Nem Saul király vagy te?“ Tudniillik ezt Sámuel sugallta neki. Mikor Saul igennel felelt és az asszonyt megkérdezte, miért ijedi meg úgy, azt felelte rá, hogy isteni alakú férfit lát felbukkanni. És miután felszólította, hogy csak mondja tovább, milyen az a férfi és milyen korú lehet, azt felelte, hogy aggastyán, előkelő a külseje és papi öltö­zetben van. Erről megismerte Saul, hogy Sámuel az és a földre borult, hogy hódoljon neki és köszöntse. Midőn Sámuel szelleme megkérdezte, miért zavarta meg nyugalmát, miért kényszerí- tetie fel az alvilágból, Saul panaszkodni kezdett, hogy hatalmas ellenség szorongatja és Isten elhagyta és sem a próféták, sem álomlátások áltál nem hajlandók kinyilatkoztatni előtte a jövői: ezért menekült Sámuelhez, mert régebben is pártját fogta. Sá­muel azonban, aki tudta, hogy Saul életének vége közeledik, ezt felelte: „Fölösleges tőlem kérdezősködnöd a jövő felől, mert téged máris elhagyott az Isten. De tudd meg, hogy a királyi méltóságot a sors Dávidnak szánta és hogy a háborút megnyeri, te azonban, mint már életedben is hirdettem neked, egyszerre veszíted el királyságodat és életedet, mert az amalekiták ellen viselt háborúban nem engedelmeskedtél Istennek és megszegted parancsait. Tudd meg tehát, hogy sereged az ellenség hatal­mába kerül és holnap fiaiddal együtt elesel a csatában és ide­kerülsz hozzám."

Saul mikor ezt hallotta, elszomorodott, elnémult és ájultan zuhant a földre, akár a jóslat miatti fájdalmában, akár pedig a kimerültségtől, mert az egész előző napon és éjjel egy falatot sem evett. Mikor nagynehezen magához térítették, az asszony un­szolta, hogy egyék valamit, és a vakmerő jóslatért, amelyet a tila­lom ellenére mondott neki, nem követelt más jutalmat, csak azt, hogy a király üljön asztalhoz, frissítse fel magát ételekkel és úgy térjen vissza övéihez. Mivel azonban Saul vonakodott és szo­morúságában hozzá sem nyúlt semmihez, addig-addig unszolta, míg végül engedett kérésének. Az asszonynak pedig, aki a keze munkája után élt, csak egyetlenegy borja volt és ezt nagy gond-

dal nevelte; ezt vágta le most, elkészítette a húsát, föltálalta Saul­nak és szolgáinak. Saul ezután még éjszaka visszatért a táborba.

Ez az asszony megérdelmi, hogy megdicsérjük jóságáért, mert ámbár mesterségének a gyakorlását, amivel anyagi hely­zetén nagyot lendíthetett volna, a király megtiltotta és ámbár azelőtt soha sem látta még Sault, mégsem törődött a rajta esett méltánytalansággal, nem is utasította el, mint valami idegen és ismeretlen embert, hanem megszánta, megvigasztalta és biztatta, hogy egyék, hiszen már egészen kiéhezett, és szívesen és ember­ségesen megosztott vele mindent, amit szegénységében adhatott. És ezért semmi jutalmat sem várt, sem pedig hálát, mivel tudta, hogy Saulnak meg kell halnia. Az emberek természettől fogva olyanok, hogy csak azokkal szeretnek jót tenni, akiktől már előbb valami előnyben volt részük. Éppen ezért szép dolog ennek- az asszonynak a példáját követni, az ínségeseket támogatni, abban a meggyőződésben, hogy ennél derekasabb, emberségesebb és istenfélőbb cselekedet nincs. Ezzel már eleget is beszéltünk az asszonyról. Most azonban még fel akarok említeni egyet-mást, ami városoknak, népeknek és nemzetségeknek hasznos és minden jó embernek kellemes lehet, mert mindenkit arra buzdíthat, hogy ápolja az erényt és így biztosítson magának örök emléket, to­vábbá azért is, mert ezen a réven a népek királyai és a városok elöljárói fellelkesülhetnek a hősi tettekre és felbuzdulhatnak, hogy szembeszálljanak a veszedelmekkel és szorongattatásokkal, sőt attól se rettenjenek vissza, hogy meghaljanak a hazáért. Erre az elmélkedésre Saul, a héberek királya, adott nekem indítást. Mert ámbár a próféta jóslatából előre tudta halálát, nem akarta el­kerülni és nem ragaszkodott annyira az élethez, hogy hadseregét az ellenség kényére bocsássa és így meggyalázza királyi méltó­ságát, hanem egész házával együtt bátran szembenézett a vesze­delemmel és azt tartotta dicsőségének, hogy fiaival együtt egy­szerre essék el ebben a harcban, amelyet népe érdekében vív. Mert inkább akarta, hogy fiai hősiesen keressék a halált, mintsem hogy bizonytalanságban hagyja őket jövendő sorsuk felől, örö­kösök és utódok helyett pedig jobbnak tartotta, ha dicsőséget és örök emlékezetet hagy maga után. Véleményem szerint Saul igaz­ságos, bátor és okos ember volt és aki ilyen, az megérdemli min­denki elismerését. Továbbá helytelennek tartom, hogy azokat, akik győzelem és a szerencsés hazatérés reményében mennek há­borúba, a történetírók és más írók, akik említik őket, vitézeknek nevezik, ha még oly hősi tetteket hajtottak is végre. Igaz, hogy megilleti őket a dicséret; azonban vitéznek, vállalkozó szellemű-

nek és halált megvetőnek csak azokat nevezhetjük, akik Saul pél­dáját követik. Mert bizonyára nem a vitézi lélek jele, ha valaki vaktában beleveti magát a háborúba, ha még oly hősi tetteket hajt is végre. Sokkal inkább azt tartom igazán vitéznek, aki ha nem is bízhat a hadiszerencsében, hanem előre látja, hogy a halálba rohan, mégis félelem és rémület nélkül vállalja a veszélyt. Ezt tette Saul és ezzel megmutatta, hogy mindazoknak, akik örök dicsőségre törekszenek, így kell cselekedniük, különösen a ki­rályoknak, akik kimagasló méltóságuk miatt nemcsak rosszak nem lehetnek alattvalóikhoz, hanem még csak közepesen jók sem. Saulról és hősi vitézségéről még sokkal többet mondhatnék, azon­ban legyen elágaz, amit eddig megírtam; de nehogy olyan látszata legyen a dolognak, mintha érdemén felül akarnám dicsérni, to­vább folytatom tulajdonképpeni elbeszélésemet.

Mikor a filiszteusok, mint fentebb említettem, tábort ütöttek és seregeiket népek és nemzetségek szerint összeszámlálták, sere­gével utolsónak megérkezett Akis király, akinek a hadseregéhez csatlakozott maga Dávid is hatszázfőnyi csapatával. Mikor a filisz­teusok vezérei megpillantották, megkérdezték a királytól, honnan jönnek a héberek és ki hívta őket. Ez azt felelte, hogy ez itt Dávid; aki ura, Saul, elől menekült és hogy hálából a vendég­szeretetért és bosszúból Saul iránt, együtt akar harcolni velük. A vezérek azoban helytelenítették eljárását, hogy ellenséges érzü­letű embert szövetségeséül fogadott és azt tanácsolták, hogy bo­csássa el Dávidot, nehogy valami bajt okozzon a szövetségesek­nek. Mert megtörténhetik, hogy az ő erejük meggyengül, az pedig adandó.alkalommal megint átpártol urához. Éppen ezért legyenek résen és Dávidot hatszáz emberével együtt küldjék vissza lakó­helyére, mert ez az a Dávid, akiről a hajadonok azt énekelték, hogy tízezer filiszteust ölt meg. Mikor Get királya hallotta ezt, kénytelen volt helyeselni a vezérek véleményét, aztán magához hivatta Dávidot és így szólt hozzá: „Én ugyan kipróbáltam a le buzgóságodat és hűségedet és ezért fogadtalak szövetségesemül, azonban a vezérek nem úgy gondolkoznak felőled. Menj tehát vissza azonnal abba a helységbe, amelyet neked adományoztam és ezt ne vedd rossz néven tőlem. Védelmezd ottan országomat, nehogy az ellenség betörjön; mert így is megmutathatod szövet­ségi hűségedet.“ Dávid eleget tett Get királya parancsának és me­gint visszament Szikelegbe. Azalatt azonban, amíg elhagyta a hely­séget, hogy a flliszteusoknak segítségére menjen, az amalekiták betörtek, Szikeleget elfoglalták, felgyújtották és rengeteg zsák­mányi hurcoltak magukkal innen is és a filiszteusok más vidé­kéről is. Azután pedig elvonultak.

Mikor Dávid megtudta, hogy Szikeleget elpusztították és ki­rabolták és hogy mindkét feleségét s harcosainak feleségeit és gyermekeit is fogságba hurcolták, tüstént megszaggatta ruháit és mindaddig keservesen sírt és jajveszékelt, amíg ki nem apadtak könnyei. De hajszálon múlt, hogy emberei, akik alig tudták türtőz­tetni haragjukat feleségük és gyermekeik elhurcolása miatt, agyon nem kövezték. Miután azonban Dávid némileg magához tért fáj­dalmából, Istenhez emelte lelkét és felszólította a főpapot; Ábjátárt, hogy öltözzék főpapi ruhájába s kérdezze meg Istent, vájjon, ha üldözőbe veszi az amalekitákat, megadja-e neki azt a kegyelmet, hogy megverheti őket, megszabadítja az asszonyokat és gyer­mekeket és bosszút állhat az ellenségen. Mivel a főpap azt a pa­rancsot adta, hogy vegye üldözőbe az ellenséget, Dávid tüstént felkerekedett hatszáz emberével és elérkezett a Beszór patakig. Ott találkozott egy egyiptomi emberrel, aki eltévedt és az éhségtől és szomjúságtól egészen kimerült, mert három nap és három éjjel egy falatot sem evett. Dávid ételt és italt adatott neki s miután felfrissült, megkérdezte tőle, kicsoda és hova való. Ez megmondta, hogy Egyiptomban született és gazdája a faképnél hagyta, mert nem tudott tovább menni, mivel megbetegedett. Azok közé tarto­zott, akik Szikeleget és Judea egyéb helységeit felgyújtották és kifosztották. Dávid ezt az embert vezetőnek alkalmazta, tovább kergette az amalekitákat és éppen akkor bukkant rájuk, amikor gondtalanul a földön heverésztek, lakmároztak, ittak és örvendez­tek a zsákmányon és a rablóit jószágon. Dávid váratlanul rajtuk ütött, sokat levágott közülük; és mert fegyvertelenek voltak és egyáltalán nem gondoltak arra, hogy támadás érheti őket, csupán az evéssel-ivással foglalkoztak, ennélfogva könnyű volt elbánni velük. Egyeseket a lakoma-asztalnál mészároltak le, úgy hogy az ételt és italt befröcskölte vérük, másokat akkor öltek meg, amikor éppen egymás egészségére ittak, másokat pedig akkor, amikor mámorukban álomba merültek. Azokat, akik még felvehették fegyverzetüket és ellenállásra készülődtek, épp ily könnyűszerrel leöldösték. A vérfürdő reggeltől estig tartott, úgy hogy mindössze négyszáz amalekita maradt életben: ezek felpattantak tevéikre és elmenekültek. De mindent, amit az ellenség elrabolt, visszavett Dávid, a maga és a harcosaik feleségeit is. Mikor a csapat vissza­felé indult és ahhoz a helyhez érkezett, ahol a kétszáz embert visszahagyták a poggyász őrizetére, a négyszáz harcos semmi áron sem volt hajlandó megosztani a zsákmányt és az egyéb rablott holmit ezekkel, mert ezek gyávák voltak és nem üldözték az ellen­séget velük együtt; úgy gondolták, hogy ezeknek az is elegendő, ha visszakapják feleségüket és gyermekeiket. Dávid azonban igaz­talannak bélyegezte ezt a véleményt, mert ha Isten hozzásegítette őket, hogy bosszút állhatták ellenségükön és minden jószágukat visszakaphatták, akkor méltányos, hogy minden harcos egyforma részt kapjon a zsákmányból, hiszen a többiek azalatt a poggyászt védelmezték. Ettől az időtől fogva az a törvény, hogy azok, akik a poggyászt őrzik, ugyanolyan részt kapjanak a zsákmányból, mint azok, akik a harcba mentek. Midőn Dávid megérkezett Szikelegbe, Juda törzsében minden rokonának és minden barátjának küldött valami részt a zsákmányból. Ez Szikeleg feldúlásának és az amalekiták lemészárlásának története.

Midőn a filiszteúsok összecsaptak a héberekkel, elkeseredett csata után ők győztek és rengeteg hébert levágtak. Saul király fiaival együtt vitézül és kitartón küzdött és csak abban keresték dicsőségüket, hogy rettenthetetlenül harcoljanak és szépen hal­janak meg. Áttörték az ellenséges arcvonalat és a filiszteúsok kö­zött rettenetes vérfürdőt rendeztek, végül is azonban elnyomta őket a túlerő. Miután Saul fiai, Jónátás, Ábinadáb és Melkisúa elestek, a héberek megfutamodtak és mivel az ellenség nyomukban volt, igen nagy zűrzavar és fejetlenség támadt s nagyon sokan elpusz­tultak közülük. Saul is menekült övéinek csapatával; a filiszteúsok azonban utána küldték íjászaikat és parittyásaikat, akik renge­teget megöltek közülük. Saul maga, miután igen bátran küzdött és sok sebet kapott, úgy hogy már nem tudott megállni a lábán és ahhoz is gyenge volt, hogy megölje magát, megparancsolta fegyverhordozójának, döfje át a kardjával, nehogy elevenen ellen­ségei kezére kerüljön. A fegyverhordozó azonban nem tudta rá­szánni magát, hogy megölje urát, úgy hogy Saul végül maga húzta ki kardját, hegyét mellének szegezte és beledölt. Mivel azon­ban már nem volt annyi ereje, hogy kardját markolatig testéire döfje és magát egészen átszúrja, körülnézett; épp ott a közelben állt egy fiatalember, megkérdezte hát tőle, hogy kicsoda. Mikor megtudta, hogy amalekita, megkérte, segítse hozzá az óhajtott halálhoz, mert az ő kezének nem volt már annyi ereje. Ez telje­sítette Saul kívánságát, azután lehúzta karjáról az aranykarpere- ceket, levette fejéről a királyi koronát és elmenekült. Mikor a fegyverhordozó látta, hogy Saul meghalt, ő is öngyilkos leit. A király testőrségének egy tagja sem menekült meg, valamennyi

 

270

elesett Gelboe hegyén. Mikor a héberek, akik a Jordánon túl lak­tak a völgyben és azok, akiknek városai a síkságon voltak, érte­sültek róla, hogy Saul, fiaival és egész seregével együtt, elpusztult, elhagyták városaikat és a legerősebb városokba költöztek, az el­hagyott városokba pedig betelepedtek a filiszteusok.

Mikor másnap a filiszteusok kirabolták az elesett katonákat, rábukkantak Saul és fiai holttestére is. Ezeket is kifosztották, azután pedig levágták fejüket. Ezután az egész országban hír­nököket küldtek szét azzal a hírrel, hogy az ellenség, elpusztult. A zsákmányolt fegyvereket fogadalmi ajándékul felakasztották Astarte templomában, testeiket nedig Betsán, a mostani Skytho- polis falain keresztre szögezték. Mikór a gálaádi Jábes lakói hal­lották, hogy Saulnak és fiainak fejét levágták, méltatlannak tar­tották, hogy temetetlenül maradjanak. Ezért a legvitézebbek és legelszántabbak, pedig sok ilyen volt a városban, fölkerekedtek, egész éjjel meneteltek, s elmentek Betsánba. Ott megmászták a városfalat, lehozták Saulnak és fiainak holttestét és elvitték Já- besbe; az ellenség nem akadályozta meg őket ebben; lehet, hogy nem merte, lehet, hogy nem tudta. A jábesiek nagy jajveszékelés közben eltemették a holttesteket a környék legszebb helyén, amelynek Háret a neve. És hét napig siratták őket feleségükkel és gyermekeikkel együtt, verték a mellüket és oly mélységesen gyászolták a királyt és fiait, hogy • sem ételt, sem italt nem vet­tek magukhoz.

Ez lett Saul vége: egészen úgy, mint Sámuel megjövendölte, mert az amalekiták dolgában megszegte Isten parancsait, mert Achimelek főpapot egész rokonságával együtt meggyilkoltatta és a papok városát feldúlta. Sámuel életében tizennyolc, halála után pedig még huszonkét esztendeig uralkodott és így végezte be életét.

VII.        KÖNYV

1. FEJEZET

Dávid egy törzsön uralkodik Hebronban, Saul fia pedig
a többi törzsön. Ábner halála

Történt, hogy az említett csatát éppen azon a napon vívták, amikor Dávid legyőzte az amalekitákat és visszatért Szikelegbe. Három nap múlva megjelent nála egy ember, — az, aki Sault megölte és elmenekült a csatából. Ez megszaggatta ruháit, hamut hintett a fejére és leborult Dávid előtt. Mikor Dávid megkérdezte, honnan jött, azt felelte: abból a csatából, amelyet az izraeliták vívtak a filiszteusokkal és amelynek oly szomorú lett a vége, mert sokezer héber elesett és elpusztult Saul király is a fiaival együtt. Előadta még, hogy mikor a héberek megfutamodtak, ő rábukkant a halálosan megsebesült királyra, és mivel abban a veszélyben forgott, hogy az ellenség elfoghatja, kérésére megadta neki a kegyelemdöfést. Mert ámbár Saul a kardjába dőlt, sebei miatt mégis annyira elgyengült, hogy nem tudta megölni magát. Erre Saul halálának bizonyságául felmutatta arany karperecéit és ko­ronáját, amelyet halála után levett róla, ho?v elhozza Dávidnak. Mikor Dávid meglátta ezeket a nyilvánvaló bizonyítékokat és nem kételkedhetett tovább Saul halálában, megszaggatta ruháit és fő­embereivel együtt egész nap sírt és jajveszékelt. Különösen mélyen megrendítette Jónatás halála, mert ez leghűségesebb barátja volt és az életét is megmentette. Most igazán megmutatkozott Dávid nemeslelkűsége és jóindulata Saul iránt. Mert nemcsak megren­dítette a halála, ámbár miatta igen gyakran forgott az élete vesze­delemben, hanem még azt is halállal büntette, aki megölte őt.

„Mert te magad vallottad be, — mondta ennek az embernek, — hogy megölted a királyt.“ Mikor meghallotta, hogy amalekita, kivégeztette. Azután sirató dalokat és gyászénekeket szerzett Saul és Jónatás tiszteletére; ezek az énekek máig is megmaradtak.

Miután a királynak illendő gyászünnepséget tartott és a gyász ideje is lejárt, egy próféta útján tanácsot kért az Istentől, hogy Juda törzsének melyik városában lakjék. Mivel azt a feleletet kapta, hogy Isten Hebront jelölte ki, elköltözött Szikelegből és odament mindkét feleségével és seregével együtt. Erre Juda egész törzse odament hozzá és királlyá választotta őt. Mikor értesült, hogy a Galaád tartománybeli Jábes lakosai Sault és fiait eltemet­ték, követeket küldött hozzájuk, megdicsérte és jóváhagyta nemes cselekedetüket s megígérte nekik, hogy meghálálja azt a kegye­letüket, amelyet a halottak iránt tanúsítottak; egyúttal értesí­tette őket, hogy Juda törzse királlyá választotta.

Mikor Ábner, Ner fia, Saul hadvezére, ez az erélyes és becsü­letes ember, meghallotta, hogy Saul Jónatással és másik két fiá­val együtt elesett, gyorsan visszatért a táborba, hatalmába kerítette a király életben maradt fiát, Isbósetet, és elvitte túl a Jordánon, ahol Juda törzse kivételével, valamennyi izraelita királyának kiál­totta ki. Királyi székhelyül azt a helységet jelölte ki neki, amely­nek héber nyelven Máhánáim, görög nyelven pedig Parembolai a neve. Innen azután Ábner válogatott harcosokkal elindult, hogy megtámadja Juda törzsét, mert haragudott, hogy ezek Dávidot választották királlyá. Joáb, Saul testvérének, Szárújának és Szuri- nak a fia, testvéreivel, Abizájjal és Ászáellel és Dávid egész had­seregével ellene indult, rábukkant Gábaa város közelében egy for­rásnál és csatára készült. Mivel Ábner úgy nyilatkozott, hogy na­gyon szeretné tudni, vájjon melyik seregben vannak vitézebb har­cosok, megegyeztek, hogy mindkét seregből tizenketten álljanak ki harcra. Ezek ki is mentek a két hadsereg közti térségre, egymásra dobták dárdáikat, kirántották kardjukat, megragadták egymást a fejüknél fogva és egymásba döfték kardjukat, még pedig olda­lukba és hasukba, úgy hogy valamennyien holtan estek össze, mintha összebeszéltek volna. Miután ezek elestek, a seregek is összecsaptak és kemény harc után Ábner katonái alulmaradtak és megfutamodtak. Joáb üldözés közben utánuk eredt és buzdította övéit, hogy csak kövessék nyomon az ellenséget és ne tágítsanak, míg valamennyit le nem öldösték. Testvérei is fáradhatatlanul harcoltak és különösen kitűnt a legfiatalabbik, Ászáéi, aki híres volt gyorsaságáról, mert nemcsak az embereket győzte le a hosszú­távú futásban, hanem még a lovakat is megelőzte a versenyben.

Ez óriási erőfeszítéssel nyílegyenes úton üldözte Ábnert és sem jobbra, sem balra nem tért ki. Ábner visszafordult és megpróbálta elhárítani támadását: odakiáltott neki, hogy hagyja abba az ül­dözést és érje be azzal, hogy valamelyik elesett katona fegyver­zetét elviszi. De mikor Ászáéi ezt visszautasította, felszólította, hogy hagyja abba és ne üldözze tovább, mert különben kénytelen volna megölni, ezt pedig a testvére sohasem bocsátana meg. Mivel Ászáéit ezek a szavak sem fékezték meg az üldözésben, Ábner hátrafelé feszítette dárdáját és azonnal megölte őt. Mikor azok, akik vele együtt üldözték Ábnert, odaértek, ahol Ászáéi holtteste hevert, megálltak mellette és abbahagyták az üldözést. Joáb azon­ban és testvére Ábizáj, akik Ászáéi megölése miatt nagyon fene- kedtek Ábnerre, ellovagoltak a holttest mellett és fáradhatatlanul tovább üldözték Ábnert, mígnem napnyugtakor egy Ámma nevű helységbe értek. Itt felmentek egy dombra, ott Joáb megállt Ben­jámin törzsével együtt és megpillantotta Ábnert és seregét. Ekkor Ábner nagy-hangosan így kiáltott fel: Nem való, hogy ugyan­azon nép fiai viszálykodjanak, egymás ellen harcoljanak; és lám, testvére, Ászáéi, maga az oka halálának, mert nem lehetett rá­venni, hogy abbahagyja az üldözést és ezért szúrta keresztül s ezért halt meg. Joáb helyeselte ezeket a szavakat, kürtjelekkel visszahivatta embereit és megszüntette a további üldözést. Joáb maga egész éjjel táborában tartózkodott. Ábner azonban tovább vonult, átkelt a Jordánon és megint eljutott Saul fiának, Isbóset- nek táborához. Másnap Joáb felkutattatta az elesettek holttesteit és eltemettette. Ábner seregéből 360 ember esett el, Dávid emberei közül viszont csak 19, Ászáelen kívül. Ennek a holttestét Joáb és Ábizáj elvitte Betlehembe és eltemette atyáik sírboltjában, innen pedig visszatértek Hebronba Dávidhoz. Ettől az időtől fogva testvérharc kezdődött a héberek között és igen sokáig tartott. Dávid népe egyre erősödött és egyre több veszélyt vállalt, Saul fiainak és utódainak népe pedig egyre jobban elsatnyult.

273

Ez időtájt Dávidnak hat fia született, közülük a legidősebb­nek, Ámnonnak, Áchinoám volt az anyja. A másodiknak, Dániel­nek Abigail, a harmadiknak Ábsálomnak Maáka, Tolmáj gessuri király leánya; a negyediknek Adoniásnak Hággit, az ötödiknek Sáfátjának Abitálj, végül pedig a hatodiknak, Jetráámnak Egla. Miután kitört a polgárháború, a két király seregei összeütköztek. Most azonban Ábner, Saul fiai hadseregének fővezére, aki okos ember volt és a nép igen hallgatott reá, addig-addig ügyeskedett, hogy egy időre mindenki Isbóséthez pártolt és hűséget fogadott neki. Mikor később Ábner ellen elhangzott a vád, hogy tiltott

18 Flavius Josephus: A zsidók története

viszonyt folytat Reszfával, Sziba leányával, Saul mellékfeleségé­vel és emiatt Isbóset szemrehányásokkal halmozta el, kitört belőle a harag és elkeseredés, hogy ilyen kevés hálában van része attól, akinek az érdekeit minden erejéből megvédte; meg is fenyegette, hogy Dávid kezére adja az egész királyi uralmat és íjiindenkinek tudomására hozza, hogy Isbóset nem a maga okossága és bátorsága révén nyerte el a Jordánon túli terület uralmát, hanem ezt csupán az ő vitézségének és hűségének kö­szönheti. És csakugyan követeket küldött Hebronba Dávidhoz s kérte, esküvel ígérje meg neki, hogy barátjának és szövetsége­sének tekinti, ha ő ráveszi a népet, hogy elpártoljon Saul fiától és őt ismerje el minden izraeliták királyának. Mivel Ábner aján­lata nagyon kapóra jött Dávidnak, szövetséget kötött vele, de hűségének bizonyítékául azt kívánta, hogy szerezze vissza neki feleségét, Mikolt, akit élete kockáztatása árán szerzett meg és akiért az apjának, Saulnak hatszáz filiszteus-fejet fizetett. Ábner erre elküldte neki Mikolt, miután visszavette Fáltitól, mostani férjétől. Ebben Isbóset is segített neki. Mert ennek írt Dávid, hogy vissza alkarja kapni feleségét, mert joga van hozzá. Ábner most összehívta a nép véneit, a kapitányokat és ezredeseket' és beszélt hozzájuk: Már előbb is hajlandók voltak elpártolni Isbó- settől és átállni Dávidhoz, de ebben megakadályozta őket. Most azonban tetszésükre bízza: menjenek, ahova akarnak; mert ő megtudta, hogy Isten, mikor Sámuel próféta által Dávidot a héberek királyául választotta, megjövendölte, hogy megbün­teti és leigázza a filiszteusokat. Mikor a vének és a sereg vezérei hallották, hogy Ábner most olyan érzelmű, mint ők voltak azelőtt, valamennyien azonnal átpártoltak Dávidhoz. Ezután Ábner összegyűjtötte Benjámin törzsét, amelybe Isbóset hívei tartoztak és ugyanígy beszélt hozzájuk; és mikor észrevette,, hogy azok is osztják véleményét, húsz társával együtt elment Dávidhoz, hogy személyesen vegye át esküjét ■— mert amit az ember maga tesz meg, sokkal biztosabb, mint ha másokra bízza —, meg aztán azért is, hogy közölje vele, mit mondott abban a beszédben, amelyet az alvezéreknek és Benjámin tör­zsének tartott. Dávid barátságosan fogadta, néhány napig dúsan megvendégelte; akkor Ábner kérte, bocsássa el, hogy elhozhassa az egész sereget és annak szemeláttára adja át neki a fővezérséget..

Midőn Ábner eltávozott Dávidtól és elment Hebronba, meg­érkezett Joáb, Dávid fővezére. Mikor hallotta, hogy Ábner bent volt Dávidnál, megegyezett vele a fővezérség dolgában és csak

kevéssel ezelőtt távozott, megijedt, hogy ez majd az első helyre kerül Dávidnál, mert megszerezte neki az uralmat és különben is igen tehetséges ember, ő maga pedig majd háttérbe szorul és elveszíti fővezéri méltóságát. Ennélfogva gyalázatos és álnok tervet eszelt ki. Előbb ugyanis megrágalmazta őt a királynál és azt a tanácsot adta, hogy óvakodjék Ábnertől és ne higyjen ígé­reteinek, mert annak egyetlen törekvése, hogy Saul fiának sze­rezze meg az uralmat. Csaló és alattomos szándékkal jött a királyhoz és jó reménnyel távozott tőle, miután csapdáit rava­szul elhelyezte. De mivel Dávid egyáltalán nem is hederített a szavaira, elhatározta: vakmerőbb módszert választ és Ábnert megöli. Hírnököt küldött, azzal a megbízással, hogy ha utoléri Ábnert, Dávid nevében hívja vissza, mintha még valamit meg kellene' tárgyalnia vele, amiről látogatása alatt megfeledkezett. A hírnök Szira helység közelében, Hebrontól húsz stadionnyira érte utói és mikor Ábner meghallotta a parancsot, azonnal visz- szafordult, teljesen gyanútlanul. Joáb a város kapujában talál­kozott vele, barátságosan fogadta, úgy tett, mintha legjobb ba­rátja volna — hiszen gyakran megtörténik, hogy azok, akik valami aljasságban mesterkednek, barátságos arcot mutatnak, nehogy gyanú támadjon ellenük, hogy talán valami mást for­gatnak a fejükben, — elcsalta övéitől egy magányos helyre, mintha négyszemközt akarna beszélni vele, — csak testvére, Ábizáj volt jelen, — kirántotta kardját és leszúrta. így ölte meg Joáb orozva Ábnert; állítólag testvéréért, Ászáéiért akart bosszút állni, akit Ábner a hebroni csatában megölt, mert az üldözőbe vette, valójában azonban azért, mert félt, hogy elveszíti a had­sereg főparancsnokságát és a király kegyét és Ábner kerül első helyre Dávidnál. Ebből nyilvánvaló, mi mindenre vetemednek az emberek nagyravágyásukban, mert elsők akarnak lenni és mindenkit el akarnak taposni. Hogy céljukat elérjék, halmozzák a gaztetteket és abban a félelmükben, hogy valamit elveszíthet­nek, nem riadnak vissza a bűntényektől sem. Tudniillik kisebb rossznak tartják egyáltalán nem jutni hatalomra, mint lemon­dani róla akkor, mikor már megszokták. Ezért a legnagyobb szörnyűségekre is ráadják a fejüket, csak megmaradhassanak méltóságukban. Erről röviden elegendő ennyit mondanom.

Midőn Dávidi értesült, hogy Ábnert meggyilkolták, fájdalom töltötte el szívét, jobbját Istenhez emelte és nyilvánosan,, hangos szóval bizonykodott, hogy nem tudott Ábner meggyilkolásáról és nem az ő akaratából és az ő felbújtására történt meg a bűntény.

A gyilkost pedig megátkozta; megesküdött, hogy egész családját és tettestársait felelősségre vonja és megtorlásul kivégezteti. Mert attól tartott? hogy olyan látszata lehet a dolognak, mintha Ábnert esküje ellenére gyilkoltatta volna meg. Megparancsolta a népnek, hogy sirassa meg és gyászolja el Ábnert, ruháit szaggassa meg, öltözzék zsákruhába és induljon meg a halotti kerevet előtt és tartson ünnepélyes temetési szertartást. Maga a király a vénekkel és előkelőkkel együtt a halott után ment és sírással és jajveszéke­léssel bizonyította, mennyire szerette Ábnert életében és mennyire gyászolja most és hogy az ő akarata ellenére ölték meg. Miután Hebronban fényesen eltemettette és sirató énekeket is szerzett, maga lépett elsőnek a sírhoz, énekelte a panaszdalt és az egész nép vele énekelt. Sőt Ábner halála annyira leverte, hogy ámbár barátai únszolták, semmiféle táplálékot sem vett magához és meg­esküdött, hogy napnyugtáig semmit sem eszik. Ez a magatartása megnyerte a nép hajlandóságát; mert azok, akik Ábnert őszintén szerették, helyeselték a halottnak juttatott tiszteletadásokat és azt is, hogy Dávid érdemesnek tartotta a fényes halotti szertartásra, mintha barátja vagy rokona lett volna. Az egész nép örült a király jóságos és atyai lelkűidének és mindenki meg volt győződve róla, hogy a király feléje is ugyanolyan jósággal közeledik majd, amilyent most a halott Ábner iránt tanúsított. így kedVeltette meg magát Dávid és mindenáron igyekezett még a gyanút is elnémítani, mintha előre tudott volna Ábner meggyilkolásáról. Beszédet is intézett a néphez, hogy szörnyű fájdalom sújtotta le a kitűnő férfiú halála miatt s a héberek is megszenvedik majd annak az elvesztését, aki bölcs tanácsával és bátorságával háború esetén megvédelmezhette és megmenthette volna őket. „Azonban a min­denható Isten, — folytatta, — nem hagyja öt bosszulatlanul. Bizonyára tudjátok, hogy nem büntethetem meg Joábot és Abi- zájt, Szárúja fiait, mert ők erősebbek nálam; Isten azonban méltó­képp megtorolja majd gaztettüket." így végződött Ábner élete.

2.   FEJEZET

Isbósetet orozva megölik. Dávid a zsidók egyetlen királya

Mikor Isbóset értesült Ábner haláláról, nagyon elszomorodott ilyen közeli rokona pusztulásán, aki őt a királyi méltósághoz segítette. Különben ő maga sem maradt már sokáig életben, mert orozva meggyilkolták Remmón fiai: Baána és Reháb. Mivel ezek

Benjámin törzséből származtak és előkelő nemzetségből, úgy gon­dolták, hogy Dávid majd dúsan megajándékozza és vezéri állás­sal, vagy más főhivatallal jutalmazza őket, ha Isbósetet megölik. Midőn tehát egyszer délidőben Isbósetet a hálószobájában talál­ták, amint éppen pihent, és testőrsége nem volt mellette, a kapus .. asszony pedig a fáradságtól és hőségtől elszundított, bementek a szobába, ahol Saul fia aludt és megölték. Azután levágták fejét, egész nap és egész éjjel vágtattak, hogy üldözőiktől megmenekül­jenek, egészen Hebronig, ahol, úgy vélték, Dávid majd meg­hálálja tettüket és biztos menedéket ad nekik. Mikor tehát meg­mutatták a halott fejét Dávidnak és jóindulatába ajánlották ma­gukat, mert ellenségét és vetélytársát eltették láb alól, Dávid egy­általán nem örült, amint remélték, hanem így beszélt hozzájuk: „O ti gonosz emberek, halál legyen a büntetéstek! Nem tudjátok-e, hogyan jutalmaztam azt az embert, aki Sault megölte és elhozta nekem arany koronáját? — bár jót tett Saullal, mikor megölte, mert így megmentette a hadifogságtól. Vagy talán azt gondol­tátok, hogy megváltoztam, hogy más lettem, hogy kedvemet lelem az ilyen gonosztevőkben s még meg is hálálom nekik, hogy az ágyában megölték urukat, aki sohasem bántotta őket, hanem szeretettel és jósággal halmozta el? Ezért bűnhődjetek halállal ti is; nemcsak a gaztettért, hanem azért is, mert ostoba fejjel azt hittétek, hogy örülni fogok az ő vesztének, mert jobban meg nem sérthettetek, mint ezzel a gyanúsítással.“ Ezután halálra kínoz- tatta őket, Isbóset fejét pedig nagy tisztelettel eltemettette Ábner sírjában.

Miután ez megtörtént, a héberek főemberei az ezredesekkel és a vezérekkel együtt összegyülekeztek Hebronban Dávidnál és megadták magukat neki és emlékeztették arra, hogy már Saul életében is milyen jóindulattal viseltetett irántuk, és arra a tisz­teletadásra is, amellyel ők, mint ezredest övezték. Arra is utaltak, hogy Sámuel próféta által Isten választotta őt királynak és ezt a méltóságot utódainak is megígérte, és Isten őt választotta ki arra, hogy letiporja a filiszteusokat és a héberek földjét meg­szabadítsa azok zsarnokságától. Dávid megdicsérte buzgóságukat, kérte őket, hogy tartsák meg továbbra is, mert nem fogják meg­bánni; aztán fényesen megvendégelte, majd elbocsátotta őket azért, hogy vezessék hozzá az egész népet. Erre összejöttek: Juda törzséből 6800 harcos, valamennyinek lándzsa és pajzs volt a fegyverzete, és ezek Saul fiának a hívei voltak, mert Juda törzse az ő akaratuk ellenére választotta királlyá Dávidot. Továbbá

Simeon törzséből 7100 ember, Lévi törzséből 4700, vezérükkel Jójádával együtt; ezekhez csatlakozott Szádok főpap, az atya- fiságából: való huszonkét vezérrel. Továbbá Benjámin törzséből négyezer ember; ez a törzs mindeddig nem döntött, mert arra várt, hogy Saul nemzetségéből jut valaki uralomra. Aztán Efraim törzséből 20.800 rendkívül vitéz és erős ember, Manasszé fél­törzséből 18.000 válogatott férfi, Iszahár törzséből 200 jövendő­mondó és 20.000 nehézfegyverzetű, Zabulon törzséből 50.000 vá­logatott harcos, — csak ez a törzs pártolt át teljes számban Dávid­hoz és ugyanolyan volt a fegyverzete, mint Gád törzsének. Naftaii törzséből 1000 kiváló férfi és vezér pajzzsal és lándzsával s a törzs megszámlálhatatlan néptömege követte őket. Dán törzséből 27.600 válogatott harcos; Ászer törzséből 40.000, végül pedig a Jordánon túl lakó két törzsből és Manasszé törzsének másik feléből 120.000; ezeknek a fegyverzete pajzs, dárda, sisak és kard volt; a többi törzsbelieknek is volt kardjuk. Ez az óriási tömeg Hebronba tó­dult Dávidhoz, roppant gabona-, bor- és más élelmiszekészlettel; s valamennyien egyhangúlag Dávidot választották királlyá. Mi­után a nép három napon át lakmározott Hebronban, Dávid egész haderejével fölkerekedett és Jeruzsálembe vonult.

3.   FEJEZET

Dávid még őst romol ja és elfoglalja Jeruzsálemet, elkergeti
onnan a kánaániakat és a várost a zsidóknak adja

Azonban a jebuzeusok, akik a városban laktak és a kánaá- niaktól származtak, bezárták Dávid előtt a kapukat és hogy megcsúfolják a királyt, fölrakták a vakokat, sántákat és nyo­morékokat a falakra és közben azt kiáltozták, hogy ezek a nyomorultak elegendők meghiúsítani az ő benyomulását. Ilyen hetykén viselkedtek, mert nagyon elbizakodták bástyáik erős­ségében. Dávid ezen felháborodott és teljes erővel ostromolni kezdte Jeruzsálemet, hogy gyors elfoglalásával bizonyságot tegyen hatalmáról és félelmet keltsen mindazokban, akik a je- buzeusok módjára ellenséges indulattal vannak iránta. Sikerült is az alsóvárost bevennie. Mivel azonban a vár még ellenállt, elhatározta a király, hogy harcosait jutalmakkal még nagyobb bátorságra ösztökéli; megígérte tehát, hogy azt, aki elsőnek jut be a várba a meredek szakadékon át, megteszi az egész had­sereg főparancsnokának. Ekkor versenyre keltek egymással és semmitől sem riadtak vissza, csak hogy elnyerjék a főparancs­noki állást. Azonban mindenkit megelőzött Joáb, Szárúja fia. Elsőnek jutott fel a várba, onnan lekiáltott a királynak, hogy most már aztán nevezze ki főparancsnoknak.

Dávid kiűzte a jebuzeusokat a várból, helyreállította Jeru­zsálemet, amelyet most Dávid városának nevezett és egész ural­kodása alatt ez maradt a székhelye. Hebronban hét évig és hat hónapig uralkodott Juda törzsén. Miután Jeruzsálemben fel­állította királyi székét, uralkodása egyre dicsőségesebb lett, mert Isten gondoskodott róla, hogy hatalma gyarapodjék és növe­kedjék. Hiram, a tyrusiak királya követeket küldött hozzá és baráti szövetséget kötött vele, egyúttal ajándékokat is küldött neki, különösen cédrusfát, azonfelül építőmestereket, képfara­gókat és egyéb művészeket, hogy Jeruzsálemben megépítsék a királyi palotát. Dávid aztán az alsóvárost és a várat közös fal­lal vette körül és így egyesítette őket és a város parancsnokává Joábot tette meg. Tehát először Dávid elűzte Jeruzsálemből a jebuzeusokat és a várost a maga nevéről nevezte el. ősatyánk Ábrám idejében Solyma volt a neve; később, némelyek szerint Hierosolyma; így nevezte Homeros is, mert ő a templomnak héber szóval a Solyma nevet adta, ami annyit jelent, mint „biztonság." Mióta Józsue a fővezér hadat viselt a kánaániak- kal és leigázásuk után az országot felosztotta a héberek között, egészen addig, amikor Dávid a kánaániakat kiűzte Jeruzsálem­ből és a várost elfoglalta, — ami addig senkinek sem sikerült, — összesen 515 év teli el.

Szólnom kell itt bizonyos Oronásról, arról a gazdag jebu- zeusról, akit Dávid Jeruzsálem elfoglalása után,> nem öletett meg, még pedig azért, mert rokonszenvezett a héberekkel s különösen barátságos magatartást tanúsított a király iránt. Er­ről majd a maga helyén még bővebben szólok. Dávid eddigi feleségein kívül most még több feleséget és mellékfeleséget vett és még tizenegy fiút nemzett velük; ezeknek a nevei: Sáma, Sóbáb, Nátán, Salamon, Jebakár, Elisúa, Nefeg, Jáfia, Elisáma, Eljóda, Elifálet, — és egy leányt, akinek a neve Támár volt. Fiai közül kilenc törvényes feleségeitől származott, a két legutóbbi pedig mellékfeleségeitől. Támár és Ábsálom egy anyától született.

4.    FEJEZET

Dávid legyőzi a filiszteusokat, a frigyládát Jeruzsálembe hozatja és templomépítésre készül

Midőn a filiszteusok megtudták, hogy Dávidot a héberek királlyá választották, haddal indultak ellene Jeruzsálembe, meg­szállták az úgynevezett Óriások' völgyét, amely nem messze van a várostól és ott tábort ütöttek. A zsidók királya, aki nem mert semmit sem elkezdeni Isten parancsa és kinyilatkoztatása nélkül, meghagyta a főpapnak, kérje ki Isten akaratát és ikinyilatkozta- tását a csata sorsáról. És mivel Isten győzelmet Ígért neki, hadba szállt a filiszteusok ellen és hátulról rajtuk ütött, jórészüket meg­ölte, a többit megszalasztotta. De ne higyje senki, hogy a filisz­teusok hadserege kicsiny volt és ne is következtesse azt, hogy gyáván és félénken viselkedtek, csak azért, mert gyorsan veresé­get szenvedtek és semmi hőstettet nem hajtottak végre, hanem lanyhák és gyávák voltak. Inkább gondoljon arra, hogy egész Syria és Phoinikia és még sok más harcias néptörzs az ő oldalu­kon harcolt ebben a háborúban. És éppen ez volt az oka, hogy annyi vereség és annyi ezer harcos elvesztése után újra meg­indíthatták a háborút a héberek ellen. Ámbár az említett csatá­ban csúf vereséget szenvedtek, mégis háromszor akkora hadsere­get gyűjtöttek Dávid ellen és táborukat megint ugyanott ütötték fel. Ékkor az izraeliták királya megint megkérdezte Istent, mi lesz a csata vége. A főpap azonban figyelmeztette, hogy nem messze az ellenség táborától az úgynevezett Siralmak erdejében tartsa együtt hadseregét és ne indítsa el és ne is kezdjen előbb harcot, míg az erdő meg nem mozdul, holott a szél nem fúj. Mihelyt tehát az erdő megmozdult és az Istentől megállapított idő itt volt, Dávid megindult, hogy kivívja az előkészített és már nem is kétséges győzelmet. Az ellenséges csatarendeket elsöpörte: az első összecsapás után megfutamodtak. Irtózatos mészárlás kezdődött s az ellenséget egészen Gezerig, az ország határszéléig üldözték. Azután Dávid kifosztotta az ellenség táborát, amelyben gazdag kincset talált és elpusztította a bálványképeket.

Miután ez a háború szerencsésen befejeződött, Dávid kikérte a vezérek és az ezredesek tanácsát, aztán elhatározta, hogy az egész országból összehívatja a java férfiakat a papokkal és levi­tákkal együtt s velük elmegy Kárjátjárim városába, s elhozza a frigyszekrényt Jeruzsálembe, hogy ott felállítsa s áldozatokkal és egyéb Istennek tetsző cselekményekkel tiszteljék, mert ha ezt már Saul uralkodása alatt megtették volna, sok szerencsétlenség-

töl megmenekülhettek volna. Miután tehát a parancs szerint az egész nép egybegyült, a király velük együtt elindult a frigy­ládáért. A papok kihozták Ábinádáb házából, vadonatúj kocsira tették, ökröket fogtak elé s Ábinádáb testvéreit és fiait megbíz­ták, hogy hajtsák az ökröket. A király maga az egész néppel együtt elől ment, Istent dicsőítette és különféle magasztaló éne­keket énekelt és így kísérték a frigyládát Jeruzsálembe, sokféle hangszer zengésében, tánccal és énekkel, kürtharsogásban és cimbalmok csengésében. Mikor az úgynevezett Nákon szérűjéhez értek, Isten egy Oza nevű embert haragjában halállal büntetett: mivel az ökrök véletlenül kirúgtak és a frigyláda emiatt oldalt dőlt, Oza a kezével utána kapott és megfogta. Mivel tehát a frigy­ládát megérintette, holott nem volt pap, Isten azonnal halállal büntette; emiatt a királyt és a népet nagy szomorúság fogta el. Annak a helynek, ahol Oza meghalt, ma is ez a neve: „Oza bün- hödése." Mivel Dávid attól félt, hogy vele is megeshetik az, ami Ozával megesett, ha a frigyládát a városba és házba viszi, — hiszen Oza csak hozzáért a kezével és már ezért is meg kellett halnia, —■ nem akarta bevinni a városba, hanem egy szántóföld felé irányította; ez a föld Obededom nevű istenfélő levita tulaj­dona volt; nála tette le a frigyládát. Három teljes hónapon át itt is maradt és Obededom házát gazdagsággal és áldással halmozta el. Mikor Dávid meghallotta, hogy Obededom így meggyarapo­dott, s hogy előbb szegény volt, most pedig bőségben él és min­denki boldognak mondja, aki csak látta gazdag házát, vagy hal­lott róla, felbátorodott és magához hozatta a frigyládát abban a reményben, hogy rá is bőséges áldást hoz majd. Papok vitték a frigyládát és a királytól kirendelt hét énekkar ment elől. Dávid maga a hárfát pengette és tapsolt, úgy hogy felesége Mikol, Saul leánya, mikor látta ezt a viselkedését, kigúnyolta. Mikor a frigy­ládát bevitték a városba és felállították a templomsátorban, ame­lyet Dávid készíttetett számára, pompás békeáldozatot mutatott be és megvendégelte az egész népet; a férfiaknak és asszonyoknak és a gyermekeknek dercekenyeret, roston sütött cipókat és olajjal gyúrt kalácsot és sült húst osztatott ki az áldozati állatból. Ezután hazabocsátotta a népet és maga is palotájába vonult.

Ott szembe jött vele felesége Mikol, Saul leánya, szerencsét kívánt neki és kérte, adjon meg neki Isten mindent, amit kegyel­mében csak adhat. De kifogásolta, hogy ő, a nagy király, oly illetlenül táncolt és tánc közben szolgái és cselédleányai szeme- láttára lemeztelenítette magát. Ö azt mondta erre, hogy nincs oka szégyenkeznie olyasmi miatt, ami Istennek tetszik, aki őt atyjánál és mindenki másnál jobban megáldotta és hogy még

máskor is fog játszani és táncolni és nem törődik vele, vájjon illetlennek tartják-e a cselédleányai. Ez a Mikol soha sem esett teherbe Dávidtól. Később azonban, mikor atyja, Saul, más férfi­hez adta feleségül, — akitől Dávid, mint tudjuk, visszavette, — öt gyermeket szült. Ezekről még később lesz szó.

Mikor a király látta, hogy Isten jóvoltából uralkodása nap- ról-napra .szerencsésebb, bűnösnek tartotta volna, hogy maga nagy és művésziesen díszített cédrusfa-palotában lakjék, Isten frigyládája pedig sátorban álljon. Elhatározta tehát, hogy Mózes parancsa értelmében templomot épít Istennek. És mivel effelől kikérte Nátán próféta tanácsát, ez pedig megerősítette szándékát, mert Isten ezért mindig megsegíti majd, — egyre jobban meg­erősödött benne a vágy, hogy megépítse a templomot. Éjjel azon­ban megjelent Isten Nátánnak s megbízta, hogy hirdesse Dávid­nak: Jóakarata és buzgósága tetszik ugyan neki, annál inkább, mert előtte senki sem gondolt még templomépítésre; azonban nem engedheti meg neki, hogy megépítse a templomot, mert sok háborút viselt és ellenség vére szennyezi kezeit. Azonban ha majd agg korában megtér atyáihoz, építse meg a templomot az a fia, aki utána uralkodik majd és akinek Salamon a neve. Salamon­ról úgy fog gondoskodni, mintha a tulajdon fia volna és uralmát megtartja utódainak is, ha azonban bármilyen dologban vét­kezik, betegséggel és a föld terméketlenségével bünteti meg. Midőn Dávid meghallotta ezt a prófétától, igen megörült, mert most tudta, hogy az uralom megmarad utódai számára, nemzet­sége híres és dicső lesz. És elment a frigyládához, arcra borult előtte és imádkozott, hogy hálát adjon Istennek minden jótéte­ményért, amiben már akkor is részesítette, mikor alacsony pász­tori sorsból ilyen dicsőségre és hatalomra emelte; továbbá, hogy hálát mondjon azért a jóért, amit utódainak Ígért, végül pedig, hogy mindig annyit törődött a héberekkel és szabadságukkal. Miután így imádkozott és dicsőítő éneket énekelt Istennek, távo­zott a sátorból.

5.   FEJEZET

Dávid leveri a filiszteusokat, a moábitákat, Szóba, Damaskus és Syria királyát és az édomitákat, szövetséget köt Ernát királyá­val és hálásan emlékezik Jónátás barátságára

Röviddel ezután Dávid arra a meggyőződésre jutott, hogy a filiszteusokat okvetlenül le kell vernie és nem szabad nyugalom­ban és tétlenségben ünnepelnie, hogy Isten parancsa szerint békében hagyhassa utódaira országát. Ezért megint összehívta

hadseregét és kihirdette, hogy készüljön a háborúra; midőn min­den rendben volt, elhagyta Jeruzsálemet és a filiszteusok ellen vonult. Megverte őket, elvette földjük jórészét, bekebelezte a héberek országába, aztán pedig a moábiták ellen fordult. Had­seregüket két részben teljesen tönkre verte, ami megmaradt, azt leigázta és évi adó fizetésére kényszerítette. Azután hadseregét Szóba királya, Áderezer, Kohob fia ellen vezette, az Eufrát folyó- nál megütközött vele és húszezer gyalogos és hétezer lovas har­cosát levágta; zsákmányolt tőle ezer harckocsit, ebből százat megtartott magának, a többit pedig elégettette.

Mikor Ádád, Damaskus és Syria királya, meghallotta, hogy Dávid Ádárezer ellen hadakozik, erős hadsereggel segítségére sietett, mivel barátja volt. Ez is az Eufrátnál ütközött meg Dáviddal, de várakozása ellenére hadserege javarészét elvesztette, mert harcosai közül húszezer ember elhullott a héberek csapásai alatt, a többi pedig megfutamodott. Ezt a királyt megemlíti Nikolaos is történelme negyedik könyvében ezekkel a szavakkal: „Jóval azután egy Ádád nevű hatalmas bennszülött fejedelem uralkodott Damaiskuson és Syrián, Phoinikia kivételével. Ez háborúskodott Dáviddal, a zsidók királyával, sok csatát vívott vele, végül is vereséget szenvedett az Eufrát mellett, holott a világ legerősebb és legbátrabb királya volt.“ Azután ír utódairól is, hogy az uralkodó halála után az utód az uralommal együtt elődjének nevét is megkapja; ezt írja: „Midőn meghalt, halála után utódai egészen a tizedik nemzedékig uralkodtak és atyjától az uralommal együtt mindegyik átvette a nevét is, mint ahogy Egyiptomban szokás volt a Ptolemaeusoknál. A harmadik, aki­nek a hatalma már igen összezsugorodott, nagyatyja vereségét minden áron jóvá akarta tenni, háborút viselt a zsidókkal és el­. pusztította azt az országot, amelynek Samaria a neve.“ Ez való­ban megfelel az igazságnak; mert éppen ez az a bizonyos Ádád, aki abban a időben, mikor Acháb volt az izraeliták királya, be­tört Samariába, amiről majd a maga helyén beszélni fogok.

Miután Dávid Damasikust és Syria többi részét egészen hatalmába kerítette, helyőrségeket telepített az országba és a lakosságot adófizetésre kényszerítette, hazatért és Jeruzsálemben Istennek szentelte az arany tegzeket és fegyvereket, amelyeket Ádád testőrei viseltek. Ezeket később Sesák egyiptomi király, mikor legyőzte Dávid unokáját Roboámot, sok más kinccsel együtt elhurcolta Jeruzsálemből, amiről majd a maga helyén részletesebben beszélek. Mivel tehát Isten a héber király minden vállalkozását megáldotta és minden háborúját sikerrel koro-

názta, Dávid még Áderezer legszebb városai, Bele és Berót ellen is haddal ment és elfoglalta és elpusztította mind a kettőt. Ezek­ben a városokban rengeteg aranyat és ezüstöt talált és egy bizo­nyos rézfajtát, amelyet értékesebbnek tartanak az aranynál. Ebből készítette később Salamon a nagy medencét, amelynek „öntött tenger“ a neve és a többi pompás kegyszereket, amelyek­kel Isten templomát ékesítette.

Midőn Ernát királya értesült Ádárezer vereségéről, megijedt és elhatározta, hogy Dáviddal szövetséget köt, mielőtt még meg­támadná őt. Ezért elküldte hozzá fiát, Jórámot, hogy az ő nevé­ben szerencsét kívánjon Ádárezer leveretéséhez, aki neki ellen­sége volt és hogy szövetséget kössön vele. Egyúttal ajándékul régi művű arany-, ezüst- és rézedényeket küldött. Dávid meg­kötötte a szövetséget Touval, — ez volt Ernát királyának a neve, — elfogadta ajándékait és nagy tisztelettel bocsátotta el fiát, amint illett is mindkettejük méltóságához. Az ajándékokat azon­ban épp úgy, mint a többi aranyat és ezüstöt, ami a leigázott városokból és népektől származott, Istennek szentelte. Isten pedig nem csupán Dávidnak magának adott győzelmet minden hábo­rújában, hanem Ábizájnak is, Joáb testvérének, akit Dávid had­sereggel küldött Édom ellen: mert az édomiták közül 18.000 ember esett el a csatában. Erre a király Édom egész földjét helyőrségekkel telepítette be és az édomitákra föld- és fejadót vetett ki. Dávid természeténél fogva igazságos ember volt és pár­tatlanul ítélkezett. Legfőbb hadvezére volt Joáb, jegyzőjévé Jósa- fátot nevezte ki, Áhilud fiát, Szádokot pedig barátjával, Ábjátár- ral együtt megtette főpapnak; Szádok Fineesz családjából származott. íródeákja Szárájás lett és Bánásra, Jójáda fiára, rá­bízta a testőrkapitányi tisztet. Ennek idősebb fiait kinevezte tes­tőreivé és őket bízta meg a maga védelmével.

Dávid nem feledkezett meg arról a szövetségről sem, ame­lyet Saul fiával, Jónátással kötött, sem az esküről, sem pedig a barátságról, amelyet az iránta tanúsított. Mert egyéb erényeit azzal is tetézte, hogy mindig visszaemlékezett azokra, akik jót tettek vele. Megparancsolta tehát, hogy nyomozzák ki gondosan, vájjon él-e még valaki Jónátás rokonai közül, hogy az egykori barátságért leróhatná iránta háláját. Elébe vezették Saul egyik szabadon bocsátott rabszolgáját, alki esetleg tudhatta, vájjon él-e még valaki Jónátás nemzetségéből. A király tehát megkérdezte tőle. Erre az az ember azt felelte, hogy egyik fia, akinek Mifi- bóset a neve,' még él, de béna, mert midőn a dajkája meghallotta, hogy a gyerek atyja és nagyatyja elesett a csatában, nyakrafőre

menekült, azonban menekülés közben a gyerek leesett a vállá­ról és összetörte a lábait. Mikor Dávid megtudta, hogy hol van s kinél nevelkedett, elküldött érte Lódabár városba egy bizonyos Mákirhoz és magához hivatta. Mifibóset el is jött a királyhoz, arcra borult előtte és hódolt neki. Dávid pedig biztatta és minden jót ígért, és csakugyan visszaadta neki atyái házát és mindent, ami régebben nagyatyjáé Saulé volt, egyúttal meghívta, hogy mindennap legyen vendége asztalánál és egy nap se maradjon el. És miután az ifjú megköszönte a királynak barátságos szavait és ajándékait, ez hivatta Szibát és megmondta neki, hogy Mifi- bósetnek visszaajándékozta atyái házát és Saul minden birtokát; megparancolta neki, hogy a birtokait művelje meg és a jövedel­met hozza be Jeruzsálembe. És Mifibóset naponta vendége volt az asztalánál és melléje adta Szibát és ennek fiait, ezek tizenöten voltak, továbbá a szolgái is, ezek összesen húszán voltak. Miután a király mindezt így elrendezte, Sziba hódolt a király­nak, megígérte, hogy mindent hűségesen végrehajt és eltávozottá Jónátás fia pedig ettőlfogva Jeruzsálemben lakott, a királyi asz­talnál étkezett s olyan tiszteletben részesült, mintha a király fia volna. Később fiút nemzett, akinek Mika volt a neve.

6.    FEJEZET

Szerencsés háború az ámmoniták ellen

így tisztelte meg Dávid Saul és Jónátás maradékait. Midőn ebben az időben Náás, az ámmoniták királya, Dávid barátja meghalt és fia, Hánon követte a trónon, Dávid követeket kül­dött hozzá, kifejezte részvétét és figyelmeztette, hogy vigasztalód­jék meg atyja halálán és legyen meggyőződve róla, hogy a barát­ság, amely őt atyjához fűzte, megmarad. Az ámmoniták főem- líerei azonban nem Dávid szellemében fogták fel ezt az üzenetet, hanem inkább rosszindulattal és azt mondták a királynak, hogy Dávid a barátság örve alatt kémeket akar ide küldeni, hogy ki­kémleljék az országot és haderejét. Egyúttal azt a tanácsot adták neki, hogy legyen résen és ne adjon könnyelműen hitelt Dávid ígéreteinek, nehogy csalódjék és váratlanul valami szerencsétlen­ség érje. Hánon a főemberek szavait a kelleténél komolyabban vette és megsértette Dávid követeit: tudniillik lenyiratta szakálluk felét, ruhájukat is félig fölvágatta és így küldte vissza őket; tehát ezek nem szóban, hanem tényekben vitték meg a választ. Az

izraeliták királya rettentő haragra gerjedt emiatt és kijelentette, hogy nem tűri el szó nélkül ezt a gyalázatos sértést, hanem meg­támadja az ámmonitákat és megfenyegeti királyukat a követein elkövetett gazság miatt. Mivel a király barátai és vezérei meg­állapították, hogy megszegték a szövetséget és rászolgáltak a bűnhödésre, sebbel-lobbal készülődtek a háborúra; üzentek Syros- nak, Mezopotámia királyának és ezer talentumot ajánlottak fel neki, ha segítségükre siet; Szóba királyával is szövetséget kötöttek. Ezeknek a királyoknak húszezer főnyi gyalogságuk volt. Ezen­felül felbérelték még az amalekiták királyát és egy negyediket, akinek Istób volt a neve; ezek még tizenkétezer fegyverest hoztak.

Dávidot nem ijesztette meg ez a szövetkezés és az ámmoni- ták óriási hadereje. Inkább Istenbe vetette bizalmát, hiszen ő igazságos háborút akart indítani, hogy megtorolja a rajta esett méltatlanságot és elküldte fővezérét, Jóábot az egész hadsereggel együtt az ellenség ellen. Joáb az ámmoniták fővárosa, Rábbat közelében ütött tábort. Az ellenség erre kivonult a városból, de nem közös, hanem külön-külön arcvonalat állított fel; mert a segédcsapatok kint álltak a nyílt mezőn, az ámmoniták hadereje viszont pontosan a kapuk előtt, szemben a héberekkel. Joáb, mikor ezt látta, máris készen volt tervével. Kiválasztotta a leg­bátrabbakat és felállította őket a szír és a többi szövetséges királlyal szemben. A hadsereg többi részét átadta testvérének, Ábizájnak és meghagyta neki, hogy seregét vezesse az ámmoni­ták ellen; egyúttal azt a tanácsot adta neki, hogy amint látja, hogy a szírek erősebbek és már-már legyűrik, csapatával siessen segítségére; ezt ő maga is megteszi, ha észreveszi, hogy Ábizájt szorongatják az ámmoniták. Ezután kérte testvérét, hogy bátran és lelkesen harcoljon, mint ahogy vitéz férfiakhoz illik és az ámmoniták ellen küldte; maga pedig megtámadta a szíreket. Mikor ezek egy darabig makacs ellenállást tanúsítottak, Joáb nagy részüket levágta, a többit pedig megszalasztotta. Az ámmo­niták ennek láttára úgy megijedtek Ábizájtól és hadseregétől, hogy egyáltalán nem is bocsátkoztak harcba, hanem követték szövetségeseik példáját és bemenekültek a városba. Miután Joáb az ellenséget megverte és megszalasztotta, fényes diadalmenet­ben visszatért Jeruzsálembe a királyhoz.

Azonban hiába szenvedtek vereséget az ámmoniták, nem tudtak nyugton maradni, hanem követeket küldtek Elámhoz, az Eufráton túl lakó szírek királyához és felbérelték szövetségesül. Ennek nyolcvanezer főnyi gyalogsága és tízezer főnyi lovassága

volt, Sóbák fővezér parancsnoksága alatt. Mikor a héberek ki­rálya értesült, hogy az ámmoniták megint ilyen hatalmas had­sereget gyűjtöttek ellene, elhatározta, hogy most már nem had­vezéreit küldi ki, hanem maga vonult egész hadseregével a Jor­dánon keresztül, megütközött velük és tönkre verte őket. Mint­egy negyvenezer gyalogos és hétezer lovas esett el az ellenség soraiból, Sóbák pedig, Elám király hadvezére, halálos sebet ka­pott. A győzelem után a mezopotámiaiak' meghódoltak Dávidnak és ajándékokat küldtek. Mivel azonban a tél közeledett, Dávid visszatért Jeruzsálembe. Tavasz elején aztán még egyszer az ámmoniták ellen küldte fővezérét, Joábot. Ez betört az ámmoni­ták földjére, elpusztította, őket magukat is behajtotta főváro­sukba, Rábbatba és aztán ostrom alá fogta a várost.

7.   FEJEZET

Dávid szerelemre lobban Betsábé iránt, férjét Uriást megöleti. Nátán a királyt bünbánatra kényszeríti

Ezidőtájt Dávid, aki igazságos és jámbor ember volt és szi­gorún megtartotta az ősi törvényeket, súlyos bűnt követett el. Mikor egyszer körülnézett királyi palotájának tetejéről, ahol es- ténkint sétálgatni szokott, észrevett egy gyönyörű asszonyt, — Betsábé volt a neve, — amint házában éppen friss vízben für- dött. Szépsége annyira lenyűgözte, hogy nem tudta megfékezni gerjedelmét, hanem magához hivatta és vétkezett vele. Miután pedig az asszony teherbe esett, üzent a királynak és kérte: gon­doskodjék róla, hogy bűne titokban maradjon; mert házasság­törést követett el és ezért az ősi törvények szerint halálbüntetés jár. Ezért Dávid az asszony férjét, aki Joáb fegyverhordozója volt, hazahivattá Rábbat ostromától; a férj neve Uriás volt. Mikor megérkezett, Dávid kérdezősködött a hadsereg és az ost­rom felől; Uriás azt felelte, hogy a hadműveletek tervszerűen folynak. Erre Dávid a saját asztaláról küldött neki ételt és meg­üzente, hogy menjen el feleségéhez és háljon vele. Uriás azonban nem tette meg,. hanem a király fegyverhordozóinál töltötte az éjszakát. Mikor a király ezt megtudta, megkérdezte, miért nem ment haza, hiszen már régen távol van feleségétől, már pedig rendszerint mindenki hazavágyódik, ha sokáig volt idegenben. Uriás azt felelte: nem tartja illendőnek, hogy feleségével szóra­kozzék és mulatozzék, mikor bajtársai a fővezérrel együtt az ellen-

ség földjén, a táborban földön fekszenek. Erre megparancsolta neki a király, hogy még aznap maradjon nála, másnap majd visszaküldi vezéréhez. Ezután Uriást meghívta Dávid a lakomá­ra. Uriáis megrészegedett, mert a király szándékosan sűrűn itatta. Mindazonáltal ezen az éjszakán a király közelében aludt és egyáltalán nem kívánkozott feleségére. Ez sehogysem tetszett a királynak, tehát levelet írt Joábnak és meghagyta neki, hogy büntesse meg Uriást, mert vétkezett; sőt a módját is megjelölte, hogy hogyan büntesse meg, nehogy kiderüljön, hogy maga a király rendelte el a büntetését: ott küldje az ellenség ellen, ahol az a leghevesebben támad, azután pedig válassza el a többi har­costól úgy, hogy mihelyt a csata megkezdődik, bajtársai távozza­nak mellőle. Ezt a levelet a király a maga pecsétjével zárta le és átadta Uriásnak, hogy vigye el Joábnak. Mikor Joáb a levelet megkapta és megértette belőle, mit akar a király, Uriást arra a helyre állította, ahol tudomása szerint az ellenség a legheveseb­ben fog támadni. Adott melléje néhány bátor harcost is és ezek­nek megmondta, hogy ha valahol aláaknázzák a falat, úgy hogy be lehet nyomulni a városba, az egész sereggel segítségükre siet. Uriást pedig megkérte, hogy mivel vitéz harcos és éppen ezért nagy a becsülete a király és bajtársai előtt, ne zúgolódjék a nagy hadifáradalmak ellen, hanem vállalja készségesen. És mivel Uriás valóban keményen harcolt, Joáb a bajtársainak titokban jelt adott és meghagyta nekik, hogy mihelyt látják az ellenséget kitörni, vonuljanak vissza, hagyják magára Uriást. Amint a héberek közeledtek a városhoz, az ámmoniták attól féltek, hogy az ellenség azon a helyen, ahol Uriás állt, gyorsan megmássza majd a falat; éppen ezért odavezényelték legbátrabb harcosaikat, kitárják a kaput és hirtelen elsöprő támadással kirohantak az ellenségre. Mikor Uriás bajtársai ezt észrevették, Joáb parancsa értelmében visszavonultak. Uriás azonban szégyell volna mene­külni és ott hagyni helyét, tehát bevárta az ellenséget és sokat megölt soraiból. Végül azonban bekerítették és megölték és vele együtt néhány bajtársa is elesett.

Ezután Joáb hírnököt küldött a királyhoz és jelentette neki, hogy mindent elkövetett a város elfoglalására, azonban mikor meg akarták mászni a falat, kénytelenek voltak visszavonulni és közben sok katonát veszítettek. A hírnököknek lelkűkre kötötte, hogy ha látják, hogy a király a hírre haragra gerjed, jelentsék neki Uriás halálát. Mikor a király megkapta a hírt, igen elked­vetlenedett és megjegyezte, hogy nagyon oktalanul cselekedtek, mikor megpróbálták a falat megmászni; inkább alá kellett volna

aknázni és megpróbálni, hogy a várost csellel vegyék be. Ott van előttük Ábimeleknek, Gedeon fiának példája: mikor Tebesz bás­tyáját rohammal akarta elfoglalni, egj^r öregasszony kővel agyon­csapta és ámbár nagyon vitéz harcos volt, ebben a nehéz vállal­kozásban mégis dicstelenül elvesztette az életét. Erre kellett volna gondolniok, nem lett volna szabad annyira megközelíteni a város falait. Mert tanulságos visszaemlékezni a régebbi haditettekre, akár sikeresek voltak, akár sikertelenek, mert ezekből megtanul­hatjuk, hogy mit szabad és mit nem szabad cselekedni. Mikor a hírnök a dühös királynak megjelentette Uriás halálát, haragja nyomban lecsillapodott és megparancsolta a hírnöknek, hogy menjen vissza és jelentse Joábnak: csak emberi sors, ami Uriást érte és a háborúval jár, hogy a hadiszerencse néha az ellenségre mosolyog, néha pedig a másik félre. Azonban ezentúl gondo­sabban intézze az ostromot és semmit se mulasszon, el, hanem hányasson sáncokat, támadja a várost ostromgépekkel és így foglalja el, azután pedig rombolja le földig és lakosait az utolsó emberig gyilkolja le. A királynak ezzel a parancsával a hírnök visszasietett Joábhoz. Betsábé pedig, Uriás felesége, néhány napig gyászolta és siratta férjét, mikor haláláról értesült, de mihelyt a gyász ideje letelt, a király feleségül vette és fia született tőle..

289

Ez a házasság azonban nem nyerte meg Isten tetszését, mert haragudott Dávidra; megjelent álmában Nátán prófétának és panaszkodott a királyra. Azonban Nátán udvarias és értelmes ember volt és úgy gondolkozott, hogy a királyok, amikor harag­szanak, inkább a szenvedély, mint az igazság szavára hallgatnak és ezért feltette magában, hogy Isten fenyegetéseiről nem is beszél, hanem ehelyett egyéb hasznos intelmeket intéz Dávidhoz. Ezek talán majd arra indítják, hogy megmutassa igazi szándé­kait. így beszélt: „Ugyanabban a városban két ember lakott, az egyik gazdag volt, sok birkanyája és marhacsordája volt, a másik ellenben szegény és mindene egyetlen báránykája volt. Ezt a báránykát gyermekeivel együtt nevelte fel, az asztalánál etette és úgy szerette, mint a tulajdon leányát. ■ Mikor egyszer a gazdag embernek vendége volt, az ebédhez nem akart a maga bárányai közül levágatni egyet, hanem elvétette a szegényember báránykáját, elkészíttette és föltálalta vendégének/¹ Ennek hal­latára a király igen megharagudott; azt az embert, aki ilyesmit meg tud tenni, gonosztevőnek nevezte és azt mondta: méltányos, hogy a bárány árát négyszeresen megtérítse és ezenfelül még halállal bűnhődjék. De Nátán erre azzal vágott vissza, hogy maga a király érdemli meg ezt a büntetést és önmagára mon-

19 Flavius Josephus: A zsidók története

dott ítéletet, mert ilyen förtelmes gaztettet merészelt elkövetni. Aztán feltárta és ecjptelte előtte Isten haragját; Isten tette őt valamennyi héberek királyává és sok és hatalmas szomszéd nép urává. Isten szabadította meg annakidején Saul kezeiből, Isten adott neki törvényes feleségeket. Mindazonáltal semmibe vette és megsértette őt, mert idegen asszonyt vett házastársul, akinek a férjét álnokul megölette az ellenséggel. Ezért Isten keményen megbünteti: tulajdon feleségeit meggyalázza egyik fia és ez a fia még az ő életére is tör és így titokban elkövetett bűnéért nyilvá­nosan szenvedi el a büntetést. Ezenfelül a fiúgyermek, akit ez az asszony szült neki, rövidesen meghal. Dávid megrémült és megdöbbent ezen és könnyezve vallotta be, hogy vétkezett Isten ellen, mert alapjában véve jámbor, feddhetetlen és tiszta ember volt, hiszen ezen a bűnén kívül, hogy Uriás feleségével vétkezett, semmi más nem volt a rovásán. Ezért Isten megkönyörült rajta, ismét kegyelmébe fogadta és megígérte, hogy megtartja király­ságát és életét, mert bűnbánata miatt nem akart tovább hara­gudni rá. Miután Nátán így hirdette a királynak jövendő sorsát, hazatért.

A fiúra pedig, akit Uriás felesége Dávidnak szült, Isten súlyos betegséget bocsátott. Ezen Dávid nagyon megszomorodott és akármennyire kérlelték udvari emberei, hét napig semmiféle táplálékot sem vett magához; fekete köntöst öltött, gyászruhá­ban lefeküdt a földre és alázatosan könyörgött Istenhez, gyó­gyítsa meg a fiút; mert nagyon szerette a gyerek anyját. Mikor a fiú hetednapra meghalt, a szolgák nem merték megmondani a királynak; attól féltek, hogy ha megtudja, még kevésbbé törődik teste ápolásával és táplálékával, ha már a gyermek betegségén is annyira búslakodott. Mikor a király észrevette, hogy udvari em­berei zavartan járnak-kelnek és úgy viselkednek, mintha vala­mit el akarnának titkolni előtte, ebből arra következtetett, hogy a gyermek meghalt. Erre magához hivatta egyik szolgáját és mikor megtudta tőle az igazságot, azonnal fölkelt, megfürdött, fehér ruhát öltött és elment Isten sátorába, aztán megparan­csolta, hogy tálaljanak eléje lakomát. Ez a megváltozott és várat­lan viselkedése bámulatba ejtette rokonait és szolgáit; mert a gyermek betegsége alatt ilyesfélét nem tett, most pedig halála után egyszerre csak így cselekszik. Meg is kérdezték az okát, miért viselkedik így, miután előbb engedelmet kértek tőle erre a kérdésre. Azt felelte nekik, hogy úgy látszik nagyon értelmet­len emberek; mert amíg a gyermek élt és ő remélhette, hogy meggyógyul, minden tőle telhetőt megtett, abban a hiszemben,

hogy Istent kiengesztelheti. Miután azonban meghalt, a fölösleges kesergés már szükségtelen. Miután a király így beszélt, vala­mennyien magasztalták bölcseségét és okosságát. Betsábé ezután ismét teherbe esett tőle és a fiúnak, akit szült, Nátán próféta tanácsára a Salamon nevet adta.

Közben Joáb keményebb ostrom alá fogta az ámmonitákat, elvágta vízvezetéküket, nem engedett hozzájuk élelmiszert, úgy hogy sokat szenvedtek az éhségtől és szomjúságtól. Minden reményük végül is az az egyetlen kis kút volt, amelynek a vizé­vel, — nehogy kimerüljön, — igen takarékoskodtak. Joáb erről levélben értesítette a királyt s megkérte, jöjjön el a város bevé­telére, hogy övé legyen a győzelem dicsősége. A király meg­dicsérte hűségéért és önzetlenségéért, az otthon maradt sereggel elindult, Rábbat várost rohammal elfoglalta és katonáinak sza­bad rablást engedélyezett. Önmagának megtartotta az ámmonita király egy arany talentum súlyú koronáját, amelynek a közepé­ben drága sardonyx kő volt; ezt a koronát viselte Dávid legszí­vesebben. Azonfelül még igen sok más drága és pompás zsák­mányt talált a városban. A férfiakat megkínzatta és megölette. Ugyanígy járt el a többi ámmonita várossal is, amelyeket el­foglalt.

8.    FEJEZET

Ábsálom megöleti Ámnont, mert ez meggyalázta édes húgát. Ezért elmenekül, de Dávid később visszahívja

Mikor a király visszatért Jeruzsálembe, családjával szeren­csétlenség történt, aminek ez volt az oka: volt egy hajadon leánya, Támár, Ábsálom édes testvére és a legszebb nőknél is szebb. Ámnon, Dávid legidősebb fia szerelemre lobbant iránta, de mivel még hajadon volt és nagyon ügyeltek rá, nem tudta megkeríteni magának; ezért igen elszomorodott, bánatában le­soványodott és megsápadt. Mikor barátja és rokona, bizonyos Jónátás nevű értelmes és okos ember látta, hogy mennyire szen­ved és észrevette, hogy sorvadozik, egyszer megkérdezte, mi a baja, de hozzátette, hogy véleménye szerint valószínűleg sze­relmi szenvedély emészti. Mikor Ámnon ezt elismerte és közölte vele, hogy húgát szereti, Jónátás megmagyarázta a módját, hogyan elégíthetné ki gerjedelmét. Azt tanácsolta neki, tetesse magát betegnek és ha atyja meglátogatja, kérje meg, hogy küldje el hozzá ápolónőnek a húgát, mert reméli, hogy akkor jobban

lesz és gyorsabban meggyógyul. Ámnon tehát ágyba feküdt és betegséget színlelt, amint Jónátás tanácsolta. És mikor az apja meglátogatta és érdeklődött hogyléte felől, megkérte, küldje el hozzá húgát és apja azonnal meg is tette. Tehát eljött a húga és Ámnon megkérte, süssön neki kalácsot, mert jobban ízlik neki, ha ő készíti el. A leány tehát ott előtte meggyúrta a tésztát, kalá­csot formált belőle, kisütötte és megkínálta vele. De ő még nem akart enni, hanem előbb megparancsolta szolgáinak, hogy vala­mennyien távozzanak hálószobájából, mert pihenni akar és nem bírja a zajt és jövést-menést. Mikor parancsát teljesítették, meg­kérte húgát, hogy hozza be az ételt belső szobájába. A leány tel­jesítette kérését és ekkor megragadta őt és rá akarta venni, hogy legyen az övé. A leány azonban felsikoltott és ezt mondta: „Ne kövess el rajtam erőszakot, bátyám és ne vétkezzél, mert ezzel megszeged a törvényt és szégyelned kellene magadat. Mondj le szennyes és csúf vágyaid kielégítéséről, mert abból családunkra csak szégyen és gyalázat származhatik.“ Még azt is tanácsolta neki, hogy beszéljen atyjával erről a dologról, ő bizonyára telje­síteni fogja kívánságát. Ezt azonban csak azért mondta, hogy most megmeneküljön az ifjú vad gerjedelmétől. De Ámnon nem hallgatott rá, eszét vette a vágy és a szerelem és erőszakot köve­tett el rajta. De miután elkövette tettét, meggyűlölte húgát és durván ráförmedt, hogy keljen fel és távozzék. Mikor a leány panaszkodott, hogy most még jobban megsérti, mert miután meggyalázta, még éjjelre sem tartja magánál, hanem fényes nappal elzavarja, hogy szégyene nyilvánossá legyen, — egyik szolgájával kidobatta. Támár ezen a méltatlanságon és a rajta elkövetett gyalázatosságon igen elbúsult. Megszaggatta ruháját, — a hajadonok ősi szokás szerint hosszú ujjú, bokáig érő ruhát viseltek, amely testüket egészen eltakarta, — hamut hintett fejére, végig ment a városon és kiáltozott és jajveszékelt a rajta esett gyalázat miatt. Véletlenül találkozott vele bátyja, Ábsálom s megkérdezte, mi baja esett, hogy így viselkedik. Mikor elme­sélte neki gyalázatát, bátyja megvigasztalta, figyelmeztette, hogy nyugodjék meg, mérsékelje fájdalmát és ne vegye gyalázatnak, ami történt, hiszen a bátya követte el. így megnyugtatta, a leány pedig abbahagyta a jajveszékelést, már nem kiáltotta világgá szégyenét s utána meglehetősen hosszú ideig vissza­vonultan élt bátyjánál, Ábsálomnál.

Mikor atyja, Dávid értesült a dologról, nagy haragra lob­bant. De mert Ámnon legidősebb fia volt és ezért nagyon sze­rette, nem akarta bántani. Ábsálom azonban feneketlenül gyű-

lölte és titokban kereste az alkalmat, hogy gaztettét megtorolja. Mikor már két esztendeje elmúlt az esetnek és Ábsálom éppen az Efraim földjén lévő Báálhászor városba készült birkanyírásrá, vendégül hívta atyját és testvéreit is. Atyja azzal mentette ki ma­gát, hogy nem akar terhére lenni, mire Ábsálom megkérte, hogy legalább a testvéreit küldje el hozzá. Mikor tehát megérkeztek, megparancsolta szolgáinak, hogy amint észreveszik, hogy Ámnon mámorában és részegségében elaludt, ne féljenek senkitől, az ő beleegyezésével nyomban öljék meg.

Azok végrehajtották a parancsot, de a többi testvér ettől igen megrémült, mindegyik önmagát féltette, tehát gyorsan lóra szálltak és hazasiettek atyjukhoz. Azonban már valaki meg­előzte őket és Dávidnak jelentette, hogy Ábsálom valamennyi fiát meggyilkolta. Mikor Dávid meghallotta, hogy egyszerre el­vesztette minden fiát, még hozzá a bátyjuk gyilkoltatta meg őket, szörnyű fájdalom vett erőt rajta és ez annyival keserűbb volt, mert éppen testvér volt a gyilkosuk. S anélkül, hogy az ügyet alaposabban megvizsgálta, vagy részletesebb híreket várt volna, ami ilyen szörnyű és szinte hihetetlen gaztett esetén helyénvaló, megszaggatta ruháját, földre vetette magát és gyászolta vala­mennyi fiát, a meggyilkoltakat is, a gyilkost is. Jónátás azonban, testvérének Számmának a fia, kérte, hogy mérsékelje gyászát és ne higyje, hogy valamennyi fiát megölték, hiszen nincs semmi oka ettől tartani; Ámnon dolgában pedig tartson vizsgálatot, mert valószínű, hogy Ábsálom Támár meggyalázása miatt szánta rá magát a gyilkosságra. Eközben lódobogás hallatszott s látták, amint lovascsapat érkezik: a király fiai voltak, akik a lakomáról elmenekültek. Mind sírtak, a király szomorúan elébük ment, ámbár várakozása ellenére elevenen látta azokat, akiknek a halá­lát már jelentették és ekkor valamennyien jajveszékelésbe és zokogásba törtek ki: a testvérek testvérükért, a király meggyil­kolt fiáért. Ábsálom ezután Gessurba menekült, az ország ural­kodójához, aki anyai nagyapja volt, és három álló esztendeig nála tartózkodott.

Egyszer Dávid elhatározta, hogy üzen fiának, Ábsálomnak és magához hívatja; nem azért, hogy megbüntesse, hanem, hogy megint mellette legyen; mert idő múltán lecsillapodott haragja. Hadvezére Joáb még inkább megerősítette ebben az elhatáro­zásában. Mert az ő intézkedésére egy gyászruhás öregasszony ment be a királyhoz és elmondta neki, hogy két fia kint a mezőn összeveszett és mivel senki sem volt jelen, aki a civakodásnak véget vetett volna, a vita végül tettlegességgé fajult és az egyik

megölte a másikat. leérte a királyt, hogy mivel rokonai a gyil­kos életére törnek, mentse meg számára öregsége támaszát, azo­kat pedig, akik leselkednek rá, félemlítse meg; mert semmi más­sal nem lehet őket szándékuktól eltéríteni, csak azzal, ha félnek a királytól. Mikor a király megígérte, hogy teljesíti kérését, az asszony megköszönte és így folytatta: „Köszönöm, hogy ilyen jó voltál hozzám és megkönyörültél öregségemen és elhagyatott- ságomon. De hogy annál inkább bízhassam jóságos ígéreteidben, mindenekelőtt fogadd újból kegyeidbe tulajdon fiadat és szűn­tesd haragodat ellene. Mert hogyan hihetném el, hogy csakugyan kegyelmes leszel hozzám, ha a tulajdon fiadat még mindig el­taszítod ugyanilyen bűntett miatt? Oktalanság volna, hogy ha egyik fiú akaratunk ellenére elpusztúl, most azt kívánni, hogy a másik ugyanúgy járjon.“ A király rögtön gyanította, hogy Joáb bíztatta fel az asszonyt, csupa szeretetből; mikor kérdezösködé- sére az öregasszony bevallotta, hogy csakugyan így van a dolog, magához hívatta Joábot és azt mondta neki: elérte célját, hozassa haza Ábsálomot, mert már nem haragszik rá és felháborodása is elmúlt. Joábot ezek a szavak örömmel töltötték el, megkö­szönte a királynak, azonnal Gessurba sietett és Ábsálomot vissza­hozta Jeruzsálembe.

Mikor a király értesült, hogy fia közeledik, hírnököt küldött eléje és visszaadta neki házát; de még nem békült meg annyira, hogy azonnal színe elé is bocsátotta volna. Ábsálom tehát, pa­rancsa szerint, még nem jöhetett színe elé, hanem otthon tar­tózkodott, meghitt családi körben. Azonban szépségét sem a bá­nat, sem pedig a királyfinak járó gondozás hiánya nem tette tönkre, sőt külseje és sudár termete különb volt mindenkiénél, még azokénál is, akik egész életüket örömben töltötték. Haja oly sűrű volt, hogy nyolc nap alatt is alig lehetett lenyírni, a súlya pedig kétszáz siklus, ami annyi mint öt mina. Két évig lakott Jeruzsálemben, három fia és egy leánya született és ez a leány gyönyörű szép volt és később feleségül ment Salamon fiá­hoz, Roboámhoz, akinek egy Ábiám nevű fiút szült. Egyszer Ábsálom üzent Joábnak és megkérte, békítse meg teljesen atyját és szerezze meg neki az engedélyt, hogy megint láthassa és be­szélhessen vele. Mivel pedig Joáb ezt nem tette meg, elküldte néhány emberét és felgyújtatta Joáb szántóföldjét, amely szom­szédos volt az ő földjével. Mikor Joáb erről a gaztettről értesült, elment Ábsálomhoz, szemrehányást tett neki emiatt s megkér­dezte, miért követte el. Ábsálom így felelt: „Ezt a cselt eszeltem ki, hogy idecsalogassalak hozzám, mert rá se hederítettél arra a

megbízásra, amelyet küldtem neked, hogy békíts ki atyámmal. Mivel most magad vagy itt, kérlek és könyörgok, békítsd meg atyámat. Mert ha atyám továbbra is megátalkodik haragjában, akkor még keservesebb a sorsom, mint a száműzetésben.¹* Ezzel Joábot meggyőzte; megkönyörült nyomorúságán és a királyhoz fordult érdekében. Oly bensőségesen beszélt a királlyal, hogy az megindult és fiát magához hivatta. Ábsálom arcra borult előtte és kérte, bocsássa meg bűnét; a király pedig felemelte és meg­ígérte, hogy a múltra nem gondol többet.

9.    FEJEZET

Ábsálom fellázad atyja ellen, Dávid menekül

Miután Ábsálom a királynál elérte célját, rövid idő alatt sok lovat és kocsit szerzett, továbbá ötven fegyveres testőrt. Naponta korán reggel felment a királyi palotába, a pervesztes emberekkel barátságos beszélgetésbe elegyedett; megmondta nekik: pervesz­tésük oka az, hogy atyja tanácsadói tapasztalatlanok és az ítélet­hozatalkor helytelen véleményt mondanak; megígérte nekik, hogy lia ő jut hatalomra, érvényt szerez jogaiknak. Ezzel általános nép­szerűségre tett szert és megnyerte magának az egész népet. Mi­kor úgy gondolta, hogy már számíthat a népre, négy évvel az­után hogy atyjával kibékült, elment hozzá és megkérte, engedje meg neki, hogy Hebronba mehessen és ott mutathassa be Isten­nek az áldozatot, amelyet száműzetése alatt fogadott. Dávid tel­jesítette kérését és Ábsálom most mindenfelé hírnököket küldött és óriási tömeget csődített össze; azután maga is elindult.

Ebben a néptömegben volt Dávidnak egy tanácsadója is, a giloi Achitófel és kétszáz jeruzsálemi ember, ezek azonban az egész tervről semmit sem tudtak, hanem csupán az áldozat be­mutatásának ürügyével csalták oda őket. Mindenféle csellel és mesterkedéssel sikerült Ábsálomnak elérnie, hogy az egész nép királlyá kiáltotta ki. Mikor Dávid erről értesült, fiának elvete­mültsége és gonoszsága miatt félelem szállta meg, egyúttal pe­dig csodálkozott, hogy az oly gyorsan megfeledkezett a bocsánat­ról, amelyet előbbi bűnei miatt megadott neki, sőt még sokkal rosszabbat forralt ellene, tudniillik, hogy az Istentől adott ki­rályságot elragadja tőle és életére törjön. Ennélfogva elhatározta, hogy átmenekül a Jordánon; összehívta legbizalmasabb barátait, mindent Isten bölcseségére bízott és miután tíz mellékfeleségét

otthon hagyta a palota őrzésére, Jeruzsálemből elment, nagy nép­tömeg kíséretében; ez a tömeg szívesen követte, továbbá vele ment a hatszázfőnyi Jgstőrség is, amely Saul életében, az ő előbbi menekülése idején, ugyancsak kíséretében volt. Viszont Ábjátár és Szádok főpapoknak, akik el akarták kísérni őt a levitákkal és a frigyládával együtt, azt tanácsolta, hogy maradjanak ott­hon, mert Isten öt akkor is megszabadítja minden veszélytől, ha nem is viszi magával a frigyládát, de lelkűkre kötötte, hogy titok­ban minden eseményről értesítsék. Különösen hű szolgáinak bi­zonyultak a főpapok fiai, Achimáász, Szádok fia és Jonátás, Áb­játár fia. A geti Etáj is vele ment, bár Dávid nem akarta, de se­hogy sem tudta rávenni, hogy otthon maradjon; ebből Dávid észrevehette, mennyire ragaszkodik hozzá. Midőn tehát mezítláb felment az Olajfák hegyére és kísérői valamennyien vele sírtak,, jelentették neki, hogy Áchitófel is Ábsálom kíséretében van és. hozzápártolt. Ettől még jobban elszomorodott és kérte Istent, hogy fordítsa el Ábsálom hajlandóságát Áchitóféltől; mert attól tartott, hogy ez az utóbbi, aki okos és józan ítéletü ember volt, tanácsaival különös hatást gyakorol majd Ábsálomra. Miután tehát felértek a hegy tetejére, Dávid visszanézett a városra s mintha már elvesztette volna királyságát, sűrű könnyhullatás közben imádkozott Istenhez. Erre találkozott egy hű barátjával, akinek Chusáj volt a neve és mikor Dávid látta, hogy megszag­gatta ruháit, hamut hintett fejére és Dávid sorsának balrafordu- lásán jajveszékelt, vigasztalta őt és kérte, hagyja abba gyászát. Azután pedig felszólította, hogy menjen el Ábsálomhoz, tegyen úgy, mintha hozzápártolt volna, kémlelje ki titkos terveit és el­lensúlyozza Áchitófel gonosz tanácsait. Mert ha Ghusáj itt marad nála, nem lehet neki annyira hasznos, mint ha Ábsálom környe­zetében tartózkodik. Ez meg is fogadta a király szavát, elbúcsú­zott tőle, elment Jeruzsálembe, ahová nemsokára Ábsálom is megérkezett.

Miután Dávid továbbjutott, találkozott Szibával, Mifibósef ispánjával, akit ez küldött ki, hogy menjen ki a birtokra, ame­lyet, mint Jonátás fia, ajándékba kapott Dávidtól, ispán két szamarat vezetett, amelyek élelmiszerrel voltak megrakva s kérte Dávidot, vegyen belőle annyit, amennyire szüksége van. Mikor a király megkérdezte, hol hagyta Miíibósetet, s azt a választ kapta, hogy Jeruzsálemben, — mert reméli, hogy az általános zűrzavar­ban a nép visszaemlékszik Saul érdemeire és őt választja királlyá, —- haragra gerjedt és Szibának ajándékozta mindazt, amit ko­rábban Mifibósetnek adott; mert sokkal méltóbbnak tartotta

ezekre az ajándékokra, mint Miíibósetet, Sziba pedig szívből megörvendezett ennek.

Miután Dávid egy helységbe ért, amelynek Báhurim volt a neve, találkozott Saul egyik rokonával, akinek a neve Semei volt, Gera fia; ez kövekkel dobálta meg és szidalmazta. S ámbár a ki­rályt barátai körülvették és védelmezték, Semei nem hagyta abba gyalázkodásait, vérszopónak és minden baj okozójának nevezte őt. Felszólította, hogy takarodjék az országból, mivel tisztátalan és átkozott; ő hálát ad Istennek, hogy elvette Dávidtól a királyságot és tulajdon fia kezével sújtott le rá bűneiért, ame­lyeket az Ür ellen elkövetett. Mikor ezen valamennyien elkese­redtek és Ábizáj meg akarta ölni Semeit, Dávid visszatartotta és így szólt: „Isten ments, ne tetézzük ezt a mostani bajt újabb szerencsétlenséggel! Mert nem félek és nem aggódom amiatt, hogy ez az ember, mint a veszett kutya, úgy tajtékzik ellenem, hanem Istenre bízom őt, aki megengedte, hogy rám okádja dü­hét. Egyáltalán nem is csodálkozom azon, hogy ezt kell tőle el­szenvednem, hiszen a tulajdon istentelen fiam is üldöz engem. De Isten talán megkönyörül rajtunk és erőt veszünk ellenségeinken/¹ Erre folytatta útját és többé nem törődött Semeivel, aki a hegy túlsó oldalára sietett és kifogyhatatlanul szitkozódott. Mikor Dá­vid a Jordán folyóhoz ért, pihenőt rendelt övéinek, akik a hosszú úttól kifáradtak.

Mihelyt Ábsálom tanácsadójával, Áchitófellel, az egész nép kíséretében bevonult Jeruzsálembe, megérkezett hozzá Dávid barátja is. Leborult Ábsálom előtt és hosszú uralkodást kívánt neki; ez pedig így beszélt hozzá: „Te előbb atyám legjobb barátai­hoz tartoztál és bizalmas embere voltál, hát miért hagytad el most egyszerre és miért jöttél át hozzám?¹¹ Chusáj erre okosan és értelmesen felelt és így szólt: „Én mindig Istenhez és az egész néphez igazodom. Mivel most látom, uram, hogy mind a kettő melletted áll, nekem is melléd kell állnom: mert Istentől kaptad meg a királyságot. És ha engem felveszel barátaid sorába, éppen olyan hűséget akarok tanúsítani irántad, amilyent atyád iránt tanúsítottam, mint jól tudod. De egyébként sem szabad bosz- szankodni a mostani fejlemények miatt, mert a királyi méltóság nem szállt át más családra, sőt megmaradt ugyanabban a csa­ládban, csak éppen az apáról a fiúra szállt/¹ Ezekkel a szavak­kal meggyőzte őt és Ábsálom gyanakodása éloszlott. Utána ma­gához hívatta Áchitófelt és vele együtt latolgatta, mit kell most cselekedni. Az azt tanácsolta neki, hogy háljon atyja mellékfele-

ségeivel, mert ebből majd megláthatja a nép, hogy soha többé nem akar kibékülni atyjával és akkor majd annál nagyobb lel­kesedéssel fog atyja ellen hadba vonulni. Az emberek tudniillik mindeddig féltek nyíltan pártot ütni Dávid ellen, mert arra szá­mítottak, hogy a király kibékül Ábsálommal. Ábsálom tehát meg­fogadta ezt a tanácsot és szolgáival a királyi palota tetején az egész nép szemeláttára sátrat veretett és atyja mellékfeleségeivel abban fajtalankodott. így teljesült Nátán jövendölése, hogy Dávidot a tulajdon fia fogja meggyalázni.

Miután Ábsálom így megfogadta Áchitófel tanácsát, meg­kérte, tegyen neki javaslatot az atyja ellen indítandó háborúról. Áchitófel tízezer válogatott harcost követelt: ezekkel megöleti Dávidot és foglyul ejti párthíveit, már akik túlélik a harcot. Mert csak akkor lesz Ábsálom uralkodása szilárd és biztos, ha Dávidot elteszik láb alól. Ez a javaslat tetszett Ábsálomnak; de még magához hívatta Chusájt is, Dávid barátját, — mert ö min­dig így nevezte, — közölte vele Áchitófel tanácsát és megkér­dezte, mit szól hozzá. Ez nagyon jól tudta, hogy ha Áchitófel tervét megvalósítják, Dávid abba a veszedelembe kerül, hogy el­fogják és megölik és éppen ezért igyekezett Ábsálomot meggyőzni az ellenkező véleményről: „Ó, király, — így beszélt, — nagyon jól ismerem atyádnak és mostani környezetének vitézségét; tu­dom, hogy már sok háborút viselt és mindegyikben győzött; ki­tűnő hadvezér, előre átlát az ellenség hadicselein. Most való­színűleg táborában tartózkodik, azonban éjszaka majd otthagyja övéit és elrejtőzik egy völgyben, vagy pedig valamelyik sziklán lesbe áll; és ha a mieink támadnak, akkor az ő emberei majd kissé visszavonulnak, azonban, tekintettel arra, hogy a király is ott van a közelükben, hamarosan nekibátorodnak és ellentámadásra indulnak. Mikor azonban a harc javában tombol, atyád egyszerre váratlanul kitör és övéiben bátorságot, a mieinkben pedig félel­met és rémületet kelt. Fontold meg tehát az én tanácsomat is és ha jónak látod, vesd el Áchitófel javaslatát. Küldj hírnököket szerte a héberek országában és hívd fel őket harcra atyád ellen. Ha valamennyi csapatod együtt van, akkor magad légy a háború fővezére és ne bízz meg mást a sereg vezérletével. Akkor bizto­san remélhetjük, hogy könnyű szerrel legyőzöd atyádat, mert nyílt mezőn ütközöl meg vele és körülötte csak kisebb csapat lesz, parancsod alatt ellenben sok tízezer harcos, akik alig vár­ják, hogy megmutassák érted való buzgóságukat és lelkesedésü­ket. Ha azonban atyád valamelyik várba bezárkózik, és állni

 

akarja az ostromot, akkor azt a várost ostromgépekkel és aknák­kal könnyű szerrel elfoglaljuk.” Ez a tanács jobban tetszett Áb- sálomnak, mint Áchitófel javaslata; hogy pedig Chusáj tanácsát tartotta jobbnak és fogadta el, az Isten különös rendelése volt.

Erre Chusáj elsietett Szádok és Ábjátár főpapokhoz, rész­letesen elmondta nekik Áchitófel javaslatát és a magáét, és azt is közölte, hogy Ábsálom az ő javaslatát fogadta el. Ezután felszó­lította őket, hogy értesítsék erről Dávidot és figyelmeztessék, hogy haladéktalanul keljen át a Jordánon, nehogy közben a fia másra határozza magát, üldözőbe vegye és elfogja, mielőtt még biztonságban volna. A főpapok már előbb gondoskodtak róla, hogy fiaikat elrejtsék a városon kívül, hogy a történtekről Dá­vidot értesíthessék. Tehát most kiküldték fiaikhoz egyik hű cse­lédjüket, hogy közölje velük Ábsálom elhatározását és azt a pa­rancsot, hogy erről sürgősen értesítse Dávidot. Azok pedig egy pillanatig sem késlekedtek, hanem valóban hű és alázatos szol­gáknak bizonyultak és az atyai parancs értelmében cselekedtek, mert tudták, hogy legfontosabb ebben a szolgálatban a gyorsa­ság, a sebesség; siettek is, hogy minél előbb Dávidnál legyenek. Mikor már két stadionnyira voltak a várostól, véletlenül meg­látta őket néhány lovas, ezek jelentették a dolgot Ábsálomnak, ez pedig azonnal parancsot adott, hogy fogják el őket. Mikor a főpapok fiai ezt megtudták, letértek az útról, betértek egy Jeru­zsálem melletti faluba, amelynek Báhurim volt a neve és egy ottani asszonyt megkértek, hogy jól bújtassa el őket. Erre az asszony kötélen leeresztette őket a kútba, a kút száját pedig gyapjúval takarta le. Mikor az üldözők megérkeztek és megkér­dezték az asszonyt, nem látta-e ezt a két férfit, az asszony igen­nel felelt: keveset pihentek nála, aztán tovább siettek; ha utánuk erednek, talán még utolérik őket. A lovasok csakugyan tüstént továbbsiettek, de mivel nem találták meg őket, visszatértek. Mi­kor az asszony látta, hogy visszafelé indulnak és az ifjaknak már semmitől sem kell tartaniok, kihúzta őket a kútból és útjokra engedte. Azok pedig azonnal Dávidhoz siettek és pontosan jelen­tették neki, mire határozta el magát Ábsálom. Erre Dávid nyom­ban parancsot adott övéinek, hogy haladéktalanul, még az éjjel keljenek át a Jordánon.

Midőn Áchitófel látta, hogy tanácsát elvetették, nyomban szamárra ült és elment szülővárosába, Giloba, valamennyi roko­nát összehívta és elmondta nekik, mit tanácsolt Ábsálomnak és azt is, hogy ez nem fogadta meg tanácsát; ebből bizonyos, hogy hamarosan a vesztébe rohan, mert Dávid legyőzi és ismét el­foglalja a királyi trónt. Ennélfogva úgy gondolta, hogy jobb bát­ran és önként távozni az életből, mint megadni magát Dávidnak, aki ellen Ábsálomot támogatta és elszenvedni a halálbüntetést. Ennyit mondott, azután bement házának leghátsó szobájába és felakasztotta magát. Áchitófelt, aki önmagát ítélte így halálra, rokonai levették a kötélről és eltemették. MoSt már Dávid, mint említettük, átkelt a Jordánon és megérkezett Parembolaiba, ebbe a szép és erős városba. A környék előkelői mind baráságosan fo­gadták, részben mert sajnálták, hogy menekülnie kell, részben pedig, mert tisztelték régebbi hatalmáért; ezek voltak: a gálaádi Berzelláj, Sobi, az ámmoniták uralkodója és Mákir, Gálaád fejedelme. Ezek Dávidot és kíséretét minden szükséges élelmi­szerrel bőségesen ellátták, nem feledkeztek meg ágyról, takaró­ról, kenyérről, borról sem, sok áldozati állatot ajándékoztak ne­kik és bőven juttattak minden szükségest, hogy kipihenjék ma­gukat és jól táplálkozzanak.

10. FEJEZET

Ábsálom halála

Eközben Ábsálom nagy hadsereget gyűjtött a héberekből atyja ellen, átkelt a Jordánon és Parembolainál, Gálaád tarto­mányban, fölállította seregét. Rokona, Joáb helyett Ámászát ne­vezte ki főparancsnoknak. Ámásza apja Jetra volt, anyja pedig Abigail; ez az utóbbi és Szárúja, Joáb anyja, Dávid testvérei voltak. Dávid megszámláltatta katonáit és megállapította, hogy négyezer embere van; elhatározta, hogy nem várja meg Ábsálom támadását, hanem ezredeseket és századosokat állított serege élére és az egészet három részre osztotta;_xaz egyiknek vezére volt Joáb, a másiké testvére, Abizáj, a harmadiké pedig bizalmas ba­rátja és bajtársa, a geti Etáj. Midőn maga is harcolni akart, ba­rátai nem engedték, hanem igen okos érveléssel visszatartották; mert ha vele együtt legyőzik őket, akkor minden reményük el­veszett; viszont ha a seregnek csak egyik része szenved vereséget, akkor a másik felével visszavonulhatnak hozzá és új erőt gyűjt­hetnek; sőt az ellenség még talán azt fogja gyanítani, hogy Dá­vidnak másik serege is van. Ez a tanács meggyőző volt, tehát a király elhatározta, hogy Parembolaiban marad. De amikor bará­tait és vezéreit harcba indította, figyelmeztette őket, hogy bát­ran és hűségesen viselkedjenek és gondoljanak a sok jóra, amivel

elhalmozta őket. Arra is kérte őket, hogy ha ők győznek, kímél­jék meg Ábsálom életét, mert fiának halála kétségbeesésbe és ön­gyilkosságba kergetné. Ezután győzelmet kívánt nekik és elin­dította a sereget.

Miután Joáb hatalmas, erdőkoszorúzta síkságon felállította seregét, Ábsálom ellene indult csapataival és megtörtént az össze­ütközés. Mindkét oldalon bátran és nagy elkeseredéssel harcol­tak, mert Dávid katonái nem riadtak vissza semmiféle vesze­delemtől és akadálytól, azért, hogy ismét trónjára segítsék öt; az ellenség pedig minden erejét megfeszítette, hogy Ábsálomot megmentse az elfogatásiéi, nehogy atyja halállal büntesse vak­merőségéért; azonfelül ezek többen is voltak és nem szívesen szenvedtek volna vereséget Joáb maroknyi seregétől, mert ezt igen nagy gyalázatnak érezték volna: viszont Dávid katonáinak az volt minden vágyuk, hogy ezt a rengeteg sereget legyőzzék és ezért mindkét fél túl akart tenni a másikon a viaskodásban. Vé­gül is Dávid katonái nyerték el a győzelmet, mert testileg izmo­sabbak és a hadiművészetben járatosabbak voltak. A győzelem után szakadékokon és meredekeken át üldözték a menekülő el­lenséget, néhányat elfogtak, azonban a legtöbbet levágták, úgy hogy menekülés közben sokkal több pusztúlt el, mint harc köz­ben: ezen a napon mintegy húszezer ember esett el. Dávid vala­mennyi katonája Ábsálomot rohanta meg, aki szép, magas ter­metével kitűnt a többiek közül. Ez nagyon félt, hogy élve kerül ellenségei kezébe; ennélfogva felpattant egy királyi öszvérre és azon menekült. És amint nagy lendülettel, könnyedén és ügye­sen vágtatott, haja beleakadt egy görcsös, ágas-bogás fába s mi­közben az öszvér tovább rohant, mintha gazdája még mindig rajta ülne, ö maga fennakadt az ágon, mire ellenségei körül­vették. Az egyik katona, aki látta ott lógni, azonnal jelentette Joáb- nak. Amikor a fővezér megjegyezte, hogy ötven siklust adott volna neki, ha keresztülszúrta volna Ábsálomot, a katona így felelt: „És ha ezer siklust kínáltál volna, akkor sem tettem volna meg uramnak fiával, annál kevésbbé, mert valamennyiünket megkért, hogy kíméljük az ifjút.“ Joáb azonban megparancsolta neki, hogy mutassa meg, hol van Ábsálom; azután odament, dár­dával szívenszúrta és így ölte meg. Joáb fegyverhordozói, akik ott álltak körben, levették a fáról a holttestet, bedobták egy mély és sötét gödörbe, köveket hengerítettek rá, amíg a gödör meg nem telt; a kőrakás olyan nagy és olyan alakú lett, mint valami «sírdomb. Ezután Joáb visszavonulót fuvatott s nem engedte,

hogy katonái tovább üldözzék a megvert ellenséget, mert nem akart testvérvért ontani.

Ábsálom az úgynevezett Királyok völgyében, két stadion­nyira Jeruzsálemtől, má^ványoszlopot állíttatott magának és ezt a nevet adta neki: „Ábsálom keze“. Mért azt mondta, hogy ha valamennyi gyermeke elpusztul, ezen az oszlopon mindig meg­marad az ő neve; tudniillik három gyermeke volt, két fia és egy Támár nevű leánya, akiről már föntebb beszéltem. Ez később férjhez ment Dávid unokájához, Roboámhoz és egy Ábiám nevű fiút szült neki, aki később maga is király lett; de erről majd később bővebben beszélek. Ábsálom halála után párthívei szét­szóródtak és visszatértek hazájukba.

Áchimáász, Szádok főpap fia ezek után elment Joábhoz és kérte, engedje meg, hogy jelenthesse Dávidnak a kivívott győ­zelmet s hírül vigye, hogy Isten segítségével minden szerencsésen végződött. Joáb azonban nem engedte meg és azt mondta, hogy mindeddig csak jó híreket közölt a királlyal és most azt akarja neki bejelenteni, hogy a fia meghalt? Tehát kérte, hogy csak ma­radjon, s helyette Chusájra bízta, hogy jelentsen meg mindent a királynak, aminek csak szemtanúja volt. Mivel azonban Áchi­máász újra meg újra kérlelte, hogy őt bízza meg a híradással, mert ő csak a győzelmet akarja jelenteni, fia halálát azonban el­hallgatja, végre is megengedte, hogy elmenjen Dávidhoz. Mivel pedig Áchimáász rövidebb úton ment, amelyet csak ő maga ismert, hamarabb ért a királyhoz, mint Chusáj. Dávid ott ült a kapuban és hírnököt várt, aki a csatából jön és jelenti neki a csata sorsát. Es ekkor az egyik őr látta, amint Áchimáász feléje rohan, de még nem ismerte fel és csak annyit jelentett Dávidnak, hogy va­laki jön. A király azt felelte rá, hogy nagyon szeretne jó hírt kapni. Kisvártatva az őr másik hírnököt látott közeledni s ezt is jelentette a királynak. És midőn a király megismételte az imént mondott kívánságát, az őr, aki közben felismerte az előbbi hír­nököt, közölte vele, hogy az Áchimáász, a főpap fia. Ennek na­gyon megörült Dávid és kijelentette, hogy ez bizonyosan jó hírt hoz a csatáról, olyat, amilyent ő hallani szeretne.

Alig mondta ezt a király, már ott is volt Áchimáász, leborult a király előtt és kérdésére jelentette, hogy győztek és uralma megszilárdult. Midőn a király a fia felől kérdezősködött, Áchi­máász azt felelte, hogy mikor az ellenség megfutamodott, ő azon­nal útrakelt, de annyit még hallott, hogy a katonák Ábsálomot harci kiáltozás közben üldözőbe vették. Ezenkívül egyebet nem sikerült megtudnia, mert Joáb sietségre unszolta, hogy Dávid minél előbb megkapja a győzelem hírét. Eközben Chusáj is meg­érkezett, leborult a király előtt és jelentette neki a győzelmet. Mikor Dávid őt is megkérdezte Ábsálom felől, így felelt neki: „Valamennyi ellenségednek az legyen a sorsa, mint Ábsálomé." Erre a hírre megkeseredett a királynak és környezetének győzelmi öröme; a király fölment a város legmagasabb pontjára és siratta fiát, mellét verte, összezilálta haját és mindenképpen gyötörte ma­gát és így kiáltott fel nagy bánatában: „Ó, fiam, bár veled együtt haltam volna meg!“ Mert Dávid ugyan nagyon szerette vala­mennyi hozzátartozóját, de különösen vonzódott Ábsálomhoz. Midőn Joáb és a katonák meghallották, hogy a király mily mér­hetetlenül gyászolja a fiát, szégyelték volna diadalmenetben be­vonulni a városba, hanem nagy szomorúsággal és könnyezve kullogtak be, épp úgy, mintha vereséget szenvedtek volna. És mikor Joáb meglátta, hogy a király eltakarja arcát és keserve­sen siratja a fiát, odalépett hozzá és így beszélt: ,,Ó, uram, ezzel a viselkedéseddel szégyent hozol magadra, mert úgy látszik mintha gyűlölnéd azokat, akik szeretnek és érted minden ve­széllyel szembeszállnak, sőt önmagadat és családodat is, és mint­ha ellenségeidet szeretnéd és azokat siratnád, akik nem érdemlik meg, mert méltán érte őket a halál. Ha Ábsálom győz és ura­lomra jut, akkor bizonyára egyikünk életének sem kegyelmez meg, hanem valamennyiünket irgalmatlanul legyilkoltak első­sorban téged és családodat. Akkor pedig ellenségeink nem sirat­tak volna minket, hanem örvendeztek volna, sőt megbüntették volna azokat, akik sajnálkoztak volna rajtunk szerencsétlen­ségünk miatt. Te pedig nem szégyelled magad így viselkedni olyan ember miatt, aki ellenséged volt s ámbár a fiad, mégis is­tentelenül bánt veled. s Ezért szűntesd gyászodat, mutasd meg magad katonáidnak és köszönd meg nekik bátorságukat és a kivívott győzelmet. Mert ha így folytatod, még ma rábeszélem a népet, hogy pártoljon el tőled és adja másnak a királyi méltó­ságot, akkor aztán igazán keserves lesz a gyászod.“ Ezekkel a szavakkal Joáb eloszlatta a király kesergését és rávette, hogy gondolkozzék helyzetén. Erre Dávid rendbehozta magát, úgy, hogy megjelenhetett a nép előtt, ki is ment a kapun és a nép erre a hírre hozzásereglett, hogy üdvözölje.

11. FEJEZET

Dávidot minden törzs elismeri királyának. Seba lázadása

Mikor azok a héberek, akik Ábsálom párthívei voltak és a csatából megmenekültek, visszatértek szülőföldjükre, valamennyi városba hírnököket küldtek és a lakosoknak emlékezetébe idéz­ték, menny ^jótéteménnyel halmozta el őket Dávid és hogy sok és súlyos harc árán megszerezte nekik a szabadságot; ők szívből sajnálják, hogy elűzték országából és másra ruházták a király­ságot s most kérték ezeket, hogy miután lázadó vezérük elpusz­tult, kérjék meg Dávidot: szüntesse haragját, fordítsa feléjük is­mét jóindulatát, vegye kezébe az uralmat éppen olyan atyai gonddal, mint azelőtt. Efféle kéréssel egyre-másra jöttek a hír­nökök Dávidhoz, ö pedig Szádok és Ábjátár főpapok útján a Juda törzsbeli elöljárók figyelmét felhívta arra, mily szégyen volna rájuk, ha más törzsbeliek előbb választanák újra királlyá Dávidot, mint ők maguk, holott törzsrolkonuk és vérrokonuk. Egy­úttal megüzente Ámásza fővezérnek, hogy ha már unokatestvére, miért nem veszi rá a népet, hogy ismét ismerje el királyának? Nemcsak arra számíthat, hogy megbocsát neki, hiszen ez már meg is történt, hanem arra is, hogy megteszi a hadsereg fővezéré­nek, ami már Ábsálom alatt is volt. A főpapok ezután beszéltek

•     .             '              Ki

Juda törzsének elöljáróival és Amászát is rávették, hogy meg­hódoljon a királynak; ez azután rábeszélte törzsét, hogy azonnal küldjön követeket Dávidhoz és kérje meg: vegye át újra az ural­mat. Ámásza tanácsára ugyanezt tették azután a többi izra­eliták is.

Mikor a követek megérkeztek Dávidhoz, velük együtt Jeru­zsálembe ment. Juda törzse azonban a többiek előtt elébe ment a királynak egészen a Jordánig s vele Semei, Gera fia, Benjámin törzséből ezer emberrel és Sziba, Saul szabadonbocsátott szol­gája, tizenöt fiával és húsz szolgájával. Ezek Juda törzsével együtt hidat vertek a Jordánon, hogy Dávid és övéi fáradság nél­kül átkelhessenek. Midőn Dávid megérkezett a Jordánhoz, elő­ször is Juda törzse köszöntötte, azután Semei lépett a hídra, a király lábaihoz borult és kérte, 'bocsássa meg ellene elkövetett bűneit, ne bánjon vele keményen és új uralmát ne kezdje mind­járt büntetésekkel; inkább gondolja meg Dávid, hogy megbánta tévedéseit és elsőnek sietett elébe. Mikor így könyörgött és a ki­rály szívét igyekezett meglágyítani, Ábizáj, Joáb testvére, közbe­szólt: „Hogyne bűnhődnél halállal, hiszen megátkoztad azt, akit

Isten uralkodásra rendelt!“ Dávid azonban odafordult hozzá és így szólt: „Hagyjátok abba, Szárúja fiai! Ne támasszatok újra lázadást, hiszen éppen most nyomtuk el az előbbit. Jól tudjátok, hogy ma ismét elfoglalom a trónt; ezért esküszöm, hogy mind­azoknak, akik ellenem vétettek, elengedem büntetésüket és gon­dolni sem akarok többé bűnükre. Te pedig, Semei, nyugodj meg és ne félj, hogy halállal kell bűnhődnöd.¹¹ Erre Semei a király lábaihoz borult és köszönetét mondott neki, ezután pedig eltávo­zott.

Ezután Dávid elé járult Saul unokája, Mifibóset is, piszkos ruhában, hosszú, csapzott hajjal, mért a király menekülése óta a gyász jeléül nem nyiratkozott, nem is tisztította ki ruháját, mert a király szerencsétlenségét úgy vette, mintha őt magát érte volna; ezenfelül pedig ispánja, Sziba hamis váddal is illette a királynál. Miután tehát a királyt üdvözölte és a szokásos hódolatot bemu­tatta, Dávid megkérdezte, miért nem távozott vele együtt, miért nem kísérte el, mikor menekült. Mifibóset azt felelte, hogy ennek Sziba az oka: „Mert ez, — így folytatta, — parancsom ellenére nem készített elő semmit az útra, szavaimra rá sem hederített, mintha csak szolgája lettem volna. Ha épek volnának lábaim, bizonyára veled mentem volna. Azonban ő nemcsak meghiúsí­totta, hogy hűségemről bizonyságot tegyek, hanem gonoszul ha­zudott és rágalmazott is. De én tudom, hogy a te emelkedett fel­fogásod visszautasítja az ilyen rágalmakat, mert tiszteled a jo­got, érvényesíted az igazságot és szereted az Istent. Mert te még többet szenvedtél az én nagyatyámtól és jogod lett volna egész családunkat kipusztítani; mégis mérsékelt és jóindulatú voltál és a rajtad esett bántalommal semmit sem törődtél, éppen akkor, amikor hatalmadban állt volna bosszút állni érte. Sőt engem barátaid sorába iktattál, asztalodnál vendégül láttál, úgy, hogy tiszteletben egyik közeli rokonodnál sem voltam alábbvaló." Mi­után így beszélt, a király sem Mifibósetet nem akarta megbün­tetni, sem Sziba rágalmait nem akarta megtorolni, hanem azt vá­laszolta, hogy mivel Mifibóset nem jött el Szibával együtt, ennek ajándékozta már minden birtokát; mindazonáltal most a felét megint visszaadja s egyúttal meg is bocsát neki. Mifibóset erre így válaszolt: „Csak tartson meg magának mindent Sziba; én beérem azzal, hogy te visszanyerted királyságodat.¹¹

305

Dávid megkérte a gálaádi Berzellájt, ezt az előkelő és derék embert, — aki Parembolaiban annyi jót tett vele és egészen a Jordánig elkísérte, — hogy menjen vele együtt Jeruzsálémbe, ahol majd korához méltó tiszteletben fogja részesíteni, s úgy fog

20 Flavius Josephus: A zsidók története

gondoskodni róla, mint atyjáról. Berzelláj azonban elhárította ezt az ajánlatot, mert visszavágyott övéihez, régi lakóhelyére; azt mondta, hogy már öreg s nem vágyik semmi élvezetre, hiszen elérte nyolcvanadik évét; most már inkább csak a halálra és a sírra gondol s ezért kéri a királyt, hogy ha jót akar tenni vele, bocsássa haza; neki, mint öreg embernek, semmi öröme sincs már a dúsan terített asztalban; különben is nagyot hall, úgy hogy már nem tudja élvezni a fuvolát és a többi hangszer zené­jét, amiben a királyi udvar gyönyörködik. Miután ily állhatato­san kérte a királyt, az így válaszolt: „Hát akkor elbocsátalak,, de magad helyett hagyd itt fiadat, Kámaámot, hogy neki hálál­hassam meg jóságodat.“ Erre Berzelláj otthagyta fiát a királynál s meghajolt előtte, minden jót kívánt neki és hazatért. Dávid pe­dig elment Gálgálba és ekkor már az egész nép fele és Juda törzse vele volt.

Gálgálban összegyüiekeztek a királynál az ország előkelői, nagy tömeg kíséretében és panaszt emeltek Juda törzse ellen, hogy ez titokban elment a királyhoz, ámbár ök egy szívvel- lélekkel valamennyien elébe akartak menni. Juda törzsének elöl­járói azonban kérték, ne vegye ezt tőlük rossz néven, hiszen ők a király törzsrokonai, jobban is ragaszkodnak hozzá és ezért előz­ték meg a többieket, nem pedig azért, mintha abban remény­kedtek volna, hogy ajándékot kapnak; éppen ezért a többieknek emiatt nincs okuk panaszra. De hiába beszéltek így Juda törzsé­nek elöljárói, nem tudták lecsillapítani a többi törzset, mert azok így vágtak vissza: „Csodálatos, testvéreink, hogy ti a királyt egyetlen rokonotoknak nevezitek. Mivel Isten neki adta a király­ságot valamennyiünk fölött, bizonyára valamennyien egyformán rokonai vagyunk. Mivel pedig a nép többi része tizenegy törzs, ti pedig csak egy törzs vagytok, ezenfelül pedig mi idősebbek is vagyunk, mint ti, tehát helytelenül cselekedtetek, mikor titokban és tudtunk nélkül elmentetek a király fogadására."

Miközben a törzsek vezetői ilyképpen civakodtak egymással, egy istentelen pártütő, névszerint Seba, a Benjámin förzséből való Bokri fia, berohant a nép közé és hangosan így kiáltott: „Nincs részünk Dávidban és nincs örökségünk Izáj fiában!" Amint ezt kimondta, belefojt kürtjébe és háborút hirdetett a király ellen.. Erre valamennyien elpártoltak Dávidtól és Seba mellé szegőd­tek, csak Juda törzse maradt hű és kísérte el öt Jeruzsálembe, a királyi palotába. Dávid a mellékfeleségeket, akikkel fia, Ábsá- lom fajtalankodott, átküldte egy másik házba és parancsot adott, hogy lássák el őket minden szükségesekkel; de ő maga többé nem

ment át hozzájuk. Ezután kinevezte Ámászát főparancsnoknak; azt a tisztséget adta neki, amely Joábé volt és megparancsolta, hogy Juda törzséből annyi katonát toborozzon, amennyit csak lehet és három nap múlva jelentkezzék nála, hogy átadhassa neki az egész hadsereg főparancsnokságát és hadba indítsa Bokri fia ellen. Midőn Ámásza toborzása igen elhúzódott és a király meg­tudta, hogy nem jelent meg kellő időre, harmadnap így szólt Joábhoz: „Nem helyes dolog ilyen hosszú időt engedni Sebának. mert így könnyű szerrel szaporíthatja hadseregét és még több bajt okoz majd nekünk, mint Ábsálom. Tehát haladéktalanul vedd magad mellé a kezed ügyében levő csapatokat és a hatszázas sereget, testvéreddel, Abizájjal és eredj az ellenség után. Mihelyt pedig rábukkansz, ütközzél meg vele. De siess, hogy megelőzd, nehogy elfoglalja a megerősített városokat és kemény harcra kényszerítsen bennünket."

Joáb feltette magában, hogy semmit sem késlekedik, hanem maga mellé vette testvéreit, a hatszázat és a Jeruzsálemben levő egész fegyverfogható legénységet és Seba után eredt. És mikor Jeruzsálemtől negyven stadionnyira, Gábaon faluba érkezett, ott találta Ámászát nagy hadsereg élén. Midőn Ámásza közeledett hozzá, hogy üdvözölje, Joáb, aki karddal és páncéllal volt fel­fegyverkezve, szándékosan kiejtette hüvelyéből kardját, majd lehajolt, hogy felemelje, s megfogta a mitsem sejtő Ámásza sza- kállát, mintha meg akarná csókolni és hirtelen hasába döfte kardját és megölte őt. Ezt a gyalázatos és alattomos gyilkosságot azért követte el Joáb, mert ettől a derék s még hozzá rokon ifidtől, akinek semmi bűne sem volt, irigyelte a fővezéri méltóságot, amelyet a király kegye ruházott rá. Ugyanebből az okból ölte meg régebben Ábnert is, amire legalább azt hozhatta fel látszóla­gos mentségül, hogy ezzel testvérét, Ászáéit akarta megbosszulni; azonban Ámásza meggyilkolására efféle ürügyet nem találhatott. Ezután tovább üldözte Sebát, egy embert ott hagyott Ámásza holttesténél, s meghagyta neki, hirdesse ki az egész seregben, hogy Ámásza megérdemelte halálát és méltán bűnhődött; azok azon­ban, akik a királyhoz hívek maradtak, csatlakozzanak Joábhoz, aki elnyerte a fővezérséget és testvéréhez, Abizájhoz. Mivel azon­ban a holttest éppen az úton hevert és az egész nép odatódult hozzá és a tömeg szokása szerint bámészkodott, az őr elvitte onnan, kihúzta egy útmenti szántóföldre és betakarta köpenyével. Erre valamennyien Joábhoz csatlakoztak. Ez most az egész izra­elita földön kereste Sebát, míg végre megtudta, hogy a megerő­sített Ábel-Betmááka városba húzódott vissza. Tehát odavonult,

ostrom alá vette a várost, körülvette sánccal, megparancsolta ka­tonáinak, hogy ássák alá a falakat és rombolják le. Ennek a városnak a lakosaira különben is nagyon haragudott, mert egy­szer nem bocsátották be.

Volt azonban ebben a városban egy derék és okos asszony; mikor látta, hogy szülővárosát végső pusztulás fenyegeti, felment a falra és szólt a katonáknak, hogy beszélni szeretne Joábbal. Mikor Joáb odalépett, így kezdett beszélni: „Isten azért jelölt ki királyokat és hadvezéreket, hogy az izraeliták ellenségeit kiirtsák és a nép békességét megtartsák. Te azonban arra vetemedel, hogy az izraeliták e nagyszerű városát elfoglald és feldúld, holott sem­mit sem vétkezett.'⁴ Joáb azt felelte erre, hogy Isten ments, esze- ágában sincs akár csak egyetlen egy embert is megölni, még kevésbbé elpusztítani ezt a pompás várost. Mert ha Sebát, Bokri fiát, aki a király ellen fellázadt, kiszolgáltatják neki, hogy meg­büntesse, abbahagyja az ostromot és visszavonul hadseregével. Erre az asszony megkérte Joábot, vonuljon kissé hátrább, mert rögtön átdobják neki a falon a lázadó fejét. Erre lement-polgár­társaihoz és így beszélt hozzájuk: „Nyomorultak, hát nyomorul­tul el akartok pusztulni feleségeitekkel és gyermekeitekkel együtt, emiatt az istentelen és ismeretlen lázadó miatt és őt akarjátok királlyá kikiáltani Dávid helyett, aki annyi jót tett veletek? Talán azt hiszitek, hogy egyetlen egy város ellenállhat ilyen erős és ha­talmas hadseregnek?" Ezzel rá is vette őket, hogy levágják Seba fejét és kidobják Joáb katonái közé. A fővezér azonnal vissza­vonulót fúvatott, abbahagyta az ostromot, visszatért Jeruzsálembe, mire a király ismét kinevezte az egész hadsereg fővezérévé; iBáná- jást pedig megtette a testőrség és a hatszázak főparancsnokának, Ádurámot adófelügyelőnek, Jósafátot, Áhilud fiát udvari titkár- r •

nak, Sivát íródeáknak, Szádokot és Abjátárt pedig ismét fő­papoknak.

12.   FEJEZET

A hébereket éhínség gyötri. Dávid háborúi a filiszteusok ellen.
Dávid vitézei

Mikor ezek után éhínség sanyargatta áz országot, Dávid imádkozott Istenhez, könyörüljön meg a népen és nyilatkoztassa ki neki a nyomorúság okát és elhárításának a módozatait. A próféták azt felelték, hogy Isten bosszút követel Gábaa lako-

saiért, akiket Saul király alattomosan, jog és törvény ellenére meg­öletett s megszegte az esküt, amelyet egyszer Józsue, a fővezér és a vének tettek. Ha a király megengedi Gábaa lakosainak, hogy tetszésük szerint bosszút álljanak meggyilkolt polgáraikért, akkor Isten megint kibékül a néppel és megszabadítja az éhinségtői. Miután Dávid a próféta által ekként megismerte Isten akaratát, magához idézte Gábaa lakosait és megkérdezte, mit kívánnak; és mivel Saul nemzetségéből hét embert kívántak, hogy azokon töltsék ki bosszújukat, a király átadott nekik hetet, azzal a fel­tétellel, hogy Jonátás fia, Mifibóset nem lehet köztük. Gábaa lako­sai erre a kiadott embereket tetszésük szerint megbüntették. Ezután Isten nyomban esőt adott, megszabadította az országot a szárazságtól és megtermékenyítette, úgy hogy a héberek földje megint bőségesen termett élelmiszert. Nem sokkal utóbb meg­támadta Dávid a filiszteusokat és megkergette őket. Midőn a ki­rály üldözés közben kifáradt és egyedül maradt, meglátta őt az egyik ellenség, Áráfa fia, Száfot, aki az óriások nemzetségéből szár­mazott: lándzsájának a nyele háromszáz siklus súlyú volt, ezen­felül páncélinget és kardot viselt. Ez most menekülés közben visszafordult, rárolhant Dávidra és úgy látta, hogy bizonyosan megölheti; mert a király a fáradságtól egészen kimerült. Azonban hirtelen ott termett Joáb testvére, Abizáj, megvédte a földön he­verő királyt és leszúrta az ellenséget. A népnek sehogy sem tet­szett, mikor meghallotta, milyen halálos veszedelemben forgott Dávid és az elöljárók kérlelték, hogy többé ne vegyen részt a csatában, nehogy ha esetleg harciassága és vitézkedése miatt va­lami baja esik, a népet megfossza azoktól a jótéteményektől, ame­lyekkel elhalmozta és ha sokáig él, még majd ezután is elhalmozza.

Midőn a király értesült, hogy a filiszteusok Gázéra városánál gyülekeznek, hadsereget küldött ellenük. Ebben a csatában külö­nösen kitüntette magát a husáti Szobbokáj, Dávid egyik legbát­rabb harcosa, mert sok ellenséget megölt, akik azzal dicsekedtek, hogy az óriások nemzetségéből származnak és igen hencegtek vi­tézségükkel; ezzel pedig a hébereknek szerezte meg a győzelmet. De a filiszteusok a vereség után újra kezdték a háborút és Dávid megint hadsereget küldött ellenük. Ebben a hadjáratban különö­sen kitűnt a király egyik rokona, Efán. Tudniillik párviadalra állt ki a filiszteusok legbátrabb katonájával, megölte, a többit pedig megszalasztotta, úgy hogy igen sokan elpusztultak. A filiszteusok kevéssel utóbb Get mellett ütötték fel táborukat: ez a vár nem messze volt a héber föld határától. Volt nekik akkoriban egy hat

könyök magas katonájuk és ennek az embernek több kéz- és láb­ujja volt, mint a közönséges embereknek. Jonátán. Sámaa fia, megküzdött vele, megölte, ezzel jócskán hozzájárult a héberek győzelméhez, és ily módon nagy dicsőségre tett szert, mert ez a filiszteus is azzal kérkedett, hogy óriásoktól származik. Ettől fogva a filiszteusok békén hagyták az izraelitákat.

Mikor Dávid ennyi háború és veszedelem után végre zavarta­lan békét élvezett, Isten .dicsőségére három és ötméretű versekben dalokat és énekeket szerzett; hangszereket is készíttetett s meg­tanította a levitákat Sabbat napján és más ünnepnapokon muzsi­kálni és hozzá énekelni Isten dicsőségére. Ezek a hangszerek ilyes­félék voltak: a kinnór tízhúros hangszer volt, kis pálcikával pen­gették; a nebel tizenkéthúrois hangszer volt és ezt az ujjailkkal pen­gették; végül a cimbalom nagy és széles réz hangszer volt. Erről a tárgyról elég is ennyi, hogy az eddig említett hangszereknek leg­alább a lényegét megismerje az olvasó.

A király legszűkebb környezetének minden tagja vitéz ember volt. Ezek között is különösen híres volt hőstettei miatt harminc­nyolc, de közülük ezúttal csak ötöt akarok felemlíteni, mert ezek­ből is következtetni lehet a többiek vitézségére. Ezek olyan erő­sek voltak, hogy egész országokat és népeket tudtak leverni. Ott volt mindenekelőtt Jesbaán, Hákámoni fia, aki gyakran bero­hant az ellenséges csatasor kellős közepébe és nem tágított addig, míg legalább kilencszázat meg nem ölt. Aztán ott volt Eleázár, Dudia fia, aki a királlyal volt Áráriban; ez, midőn egyszer az izraeliták az ellenséges túlerő elől hátráltak, egymaga állt helyt és annyi ellenséget vágott le, hogy a rengeteg vértől a kard odaragadt a jobbkezéhez; mikor az izraeliták látták, hogy a filiszteusok me­nekülnek, lerohantak a hegyről, üldözőbe vették őket s fényes és csodálatos győzelmet vívtak ki, miközben Eleázár szüntelenül öl­dökölte az ellenséget, a katonák pedig üldözték és az elesetteket kifosztották. A harmadik volt Semnia, Age fia. Ez egymaga állt helyt a filiszteusokkal vívott ütközetben, amely az „Állkapocs" nevű hely mellett folyt le, midőn a héberek megijedtek a túl­erőtől és menekültek; az ellenség egyik részét levágta, a többit pedig üldözőbe vette, mert vad rohanásának senki sem tudott el­lenállni. Ez a három vitéz ilyen hőstetteket vitt végbe s ezekhez csatlakozik még a következő: midőn egyszer a király Jeruzsálem­ben időzött és a filiszteusok hadserege váratlanul betört az or­szágba, Dávid, mint fentebb említettük, a fellegvárba vonult, hogy Istent megkérdezze a háború felől. Az ellenség tábora odalent volt

.-a völgyben, amely a Jeruzsálemtől (húsz stadion távolságban levő Betlehem városáig húzódik. Ekkor a király így szólt környezeté­hez: „Szülőföldemen pompás víz van, különösen abban a kútban <ott Betlehem kapujánál. Ha valaki vizet hozna nekem onnan, nagy szívességet tenne, mintha csak valami nagy kinccsel ajándékozna meg.“ Mikor a három vitéz meghallotta ezt, azonnal felkereked­tek, áttörtek az ellenséges táboron, eljutottak Betlehembe, vizet merítettek a kútból és megint csak a táboron keresztül visszajöt­tek. A filiszteusokat meghökkentette bátorságuk és merészségük és hozzájuk sem nyúltak és rá sem eszméltek, milyen kevesen vannak. Miután a vizet meghozták, a király nem akart inni belőle, mert ilyen halálos veszedelem árán szerezték, inkább kiöntötte Isten tiszteletére és hálát mondott neki, hogy a vitézeket megmen­tette a haláltól. Negyediknek meg kell említenem Abizájt, Joáb testvérét, aki egy nap hatszáz ellenséget levágott, ötödiknek pedig a papi nemzetségből származó Bánájást; egyszer ezt két híres moábita párbajra hívta ki, de ő vitézül leverte mind a kettőt. Más alkalommal egy óriás termetű egyiptomi hívta ki viadalra s ámbár Bánáiá'S fegyvertelen volt, elvette az egyiptomitól a dáiáláját és azzal szúrta agyon. Ezekhez a hőstettekhez sorozhatjuk még azt is, amely bízvást hozzájuk fogható vitézség szempontjából: tudni­illik midőn Isten havat bocsátott a földre, egy oroszlán véletlenül beesett egy vízmedencébe. Mivel a medence nyílása iszűk volt és hó fedte, az oroszlán abban a veszedelemben forgott, hogy elpusz­tul és elkezdett rettenetesen üvölteni. Bánájás, amint éppen arra járt, meghallotta az állat üvöltését, odament, ahonnan az ordítás hallatszott, leszállt a medencébe >s a kezében levő bunkós bottal agyonvágta az oroszlánt. Éppen ilyen vitéz volt a többi harminc­három is.

13.   FEJEZET

Isten a Dávidtól elrendelt népszámlálás miatt betegségét bocsát a népre. A király áldozatokkal elhárítja a betegséget

Dávid király szerette volna tudni, hány lelket számlál népé, de megfeledkezett Mózes parancsáról, hogy valahányszor nép­számlálást tartanak, fejenként fél siklust kell felajánlani Isten­nek, tehát megparancsolta hadvezérének, Joábnak, ho,gy járja be az országot és számlálja meg a népet. Ez ugyan úgy vélekedett,

hogy az efféle népszámlálás fölösleges, de a királyt nem tudta meggyőzni; inkább parancsot kapott, hogy azonnal keljen útra. Joáb tehát maga mellé vette a törzsek fejeit, valamint az Írnoko­kat, bejárta az izraeliták egész földjét, megszámlálta a népét és kilenc hónap és húsz nap múlva visszatért Jeruzsálembe a király­hoz és jelentette neki a nép számát, kivéve Benjámin és Lévi tör­zseit, mert azokat még nem számlálta meg. A király azonban most már megbánta a népszámlálást, mert ezzel vétkezett Isten ellen. Az izraeliták száma 900.000 fegyverfogható férfi volt; magából Juda törzséből 400.000 került ki.

Midőn a próféták jelentették Dávidnak, hogy Isten haragszik rá, térdre hullt és úgy könyörgött, hogy kegyelmezzen neki és bocsássa meg bűnét. Ekkor Isten Gád prófétát küldötte hozzá és választást engedett neki, vájjon mit akar inkább: hétesztendei éhínséget országában, vagy pedig inkább háromhónapos háborút, amelyben ellenségei megverik, vagy pedig talán inkább három­napos dögvészt, amely a hébereket megtizedeli. Ö pedig szinte tanácstalan volt, hogy csupa rossz közül kell választania; nagyon megzavarodott és elbúsult. De amikor a próféta felvilágosította, hogy okvetlenül választania kell és ráparancsolt, hogy azonnal válaszoljon, mert Istennek jelentenie kell, a király úgy gondolko­zott, hogy ha az éhínséget választja, olyan látszata lehet a dolog­nak, mintha ezt alattvalói kárára tenné, — tudniillik neki magá­nak óriási gabonakészlete volt, tehát semmitől sem kellett tartania, viszont a nép súlyosan szenvedett volna. Ha a háromhónapos háborút választja, akkor az a szemrehányás érhette, hogy azért választotta a háborút, 'inért vitéz férfiak védelmezik, megerősített várai vannak, tehát semmitől sem kell félnie. Ennélfogva azt a csapást választotta, amely egyformán éri majd a királyt és alatt­valóit és amelytől valamennyien egyformán rettegtek, mert úgy gondolkozott, hogy sokkal jobb Isten kezébe kerülni, mint az el­lenség kezébe.

A próféta megvitte a király feleletét Istennek, aki ezután dög­vészt és pusztulást bocsátott a héberekre. De nem valamennyien haltak meg ugyanazon a módon, minthogy nagyon nehéz volt a betegséget felismerni. A betegség ugyanaz volt, azonban különféle tünetek közt jelentkezett, úgy hogy mindenki tanácstalan volt vele szemben. Egymás után pusztultak az emberek és az észrevétlenül elharapózó betegségnek gyors halál volt a vége. Némelyek hirtelen .múltak ki, gyötrő, heves fájdalmak közben; mások oly irtózatosan lesoványodtak, hogy a betegség szinte mindenestül elemésztette őket s valósággal semmi sem maradt belőlük, amit el lehetett volna temetni; voltak aztán olyanok, akiknek hirtelen elhomályo­sodott a látásuk és keserves sikoltozás közben megfulladtak; némelyek, akik halott hozzátartozóikat el akarták temetni, meg­haltak, mielőtt a temetés véget ért volna. A dögvész reggel kez­dődött és délig dühöngött, s máris hetvenezer ember pusztult el. Erre az angyal kiterjesztette kezét Jeruzsálem fölé, hogy arra is rábocsássa a dögvészt. Most a király zsákruhát öltött, földre vetette magát s könyörögve kérte Istent, vessen gátat végre a dög­vésznek és érje be azokkal, akik már elpusztultak. S midőn fel­tekintett és megpillantotta az angyalt, amint meztelen kard­jával ott lebegett Jeruzsálem fölött, Istenhez kiáltott, hogy ő, a pásztor, megérdemli ezt a büntetést, nyája viszont megérdemli, hogy megmentse, mert semmit sem vétkezett; könyörögve kérte Istent, hogy haragja sújtsa őt és házát, de kímélje meg a népet.

Ekkor Isten meghallgatta imádságát, megállította a dög­vészt, egyúttal pedig elküldte hozzá Gád prófétát azzal a parancs­csal, hogy azonnal menjen fel a jebuzeus Áreuna szérűjére, állít­son ott oltárt és áldozzák Istennek. Dávid a parancs vétele után azonnal a mondott helyre sietett. Mikor Áreuna, aki éppen csép- léssel foglalatoskodott, meglátta, hogy a király fiaival együtt, fe­léje közeledik, elébe sietett. Származása szerint jebuzeus volt és Dávid nagyon szerette. Éppen ezért nem bántotta akkor sem, mikor a várost elfoglalta, mint föntebb már elbeszéltem. Midőn tehát Áreuna megkérdezte, hogy miért jött el az úr az ő szol­gájához, Dávid azt válaszolta neki, hogy meg akarja vásárolni szérűjét, mert azon oltárt akar emelni és Istennek áldozatot be­mutatni. Áreuna azt felelte, hogy szívesen odaadja szérűjét, eké­jét és minden ökrét egészen elégő áldozatul, ha Isten kegyesen elfogadja. A király azt válaszolta rá, hogy tetszik neki ez a jám­borság és nagylelkűség és megköszöni ajánlatát; azonban kéri, hogy szabja meg az árát, mert nem illik ingyen áldozatot fel­ajánlani. Midőn erre Áreuna azt mondta, hogy beéri akármivel, a király fizetett neki a szérűért ötven siklust, aztán oltárt épí­tett rá, az oltáron egészen elégő áldozatot és békeáldozatot muta­tott be; ezekkel engesztelte Istent és hódította ismét maga felé kegyelmét. Véletlenül úgy esett, hogy ez ugyanaz a hely volt, ahová valamikor Ábrahám elvezette fiát, Izsákot, hogy feláldozza Istennek és ahol, mikor éppen le akarta szúrni fiát, hirtelen meg­jelent egy kos, amelyet aztán fia helyett feláldozott, mint fen­tebb elbeszéltem. Mikor Dávid látta, hogy Isten meghallgatta imádságát és szívesen fogadta áldozatát, elhatározta, hogy ezt a helyet elnevezi az „Egész nép oltárának" és itt templomot is épít Istennek. Ezt a nevet éppen jövendő rendeltetése miatt adta ennek a helynek, mert Isten egy próféta által kinyilatkoztatta neki, hogy fia, aki majd követi az uralkodásban, ezen a helyen fog templomot építeni.

14.   FEJEZET

Dávid templomépítéshez készül. Ádoniás hiába tör a királyi
méltóságra. Salamont elismerik királynak

E kinyilatkoztatás után a király megszámláltatta a lakoso­kat s kiderült, hogy a számuk 180.000. Ezek közül 80.000-et kő­faragónak rendelt, a többit pedig arra, hogy összehordja a kö­veket és a munkások fölé 3500 felügyelőt állított. A munkához rengeteg vasat és rezet gyűjtött, valamint óriási mennyiségű sudártörzsű cédrust; ezeket a tyrusiak és sidoniak küldték neki, mert levélben kérte meg őket, hogy szállítsanak neki ilyen fát. Barátaival közölte, hogy azért készülődik, hogy fiának, jövendő­beli utódjának már egybegyűjtve hagyhassa örökül az egész építési anyagot; akkor aztán ennek, mivel még fiatal és kevés tapasztalata van efféle dolgokban, nem kell majd az anyagot gyűjtenie és annál gyorsabban befejezheti a művet.

Erre Dávid ingához hivatta fiát, Salamont. Meghagyta neki, hogy mihelyt trónra jutott, építsen templomot Istennek. Ö maga, — mondta, — meg akarta építeni, de Isten nem engedte meg, mert az ő keze tisztátalan a háborúban kiöntött vértől; azonban kinyilatkoztatta neki, hogy legifjabb fia, Salamon fogja meg­építeni a templomot; róla majd atyailag gondoskodik és ural­kodása alatt szerencsét és jólétet ad a héberek országának s ami mindennél fontosabb: békét és nyugalmat a belső és külső el­lenségtől. Azután így folytatta: „Te pedig, akit Isten már szüle­tésed pillanatában királlyá jelölt ki, minden erődből igyekezzél méltónak mutatkozni az ő ^gondoskodására; légy jámbor, igaz­ságos és bátor, tartsd meg híven parancsait, valamint a Mózestől kapott parancsokat és ne engedd meg népednek sem, hogy meg­szegje azokat. Minden elképzelhető módon gondoskodjál róla, hogy elkészüljön a templom, ha már Isten úgy akarta, hogy uralkodásod alatt épüljön meg és ne riasszon vissza a feladat­nak sem nagysága, sem pedig nehézsége. Mert én halálom előtt

megszerzek mindent, ami szükséges hozzá; tudd meg, hogy máris tízezer talentum aranyat és százezer talentum ezüstöt gyűjtöttem; rengeteg vasat és rezet, követ és fát hordattam össze. Ezenfelül van tízezenszámra kőfaragód és ácsod és ha még szükséged van valamire, majd megszerzőm. Tehát embereid meg magad, hiszen Isten a védelmeződ.“ Erre Dávid figyelmeztette a nép elöljáróit, hogy támogassák fiát az építkezésben s minden bajtól menten, buzgón végezzék az istentiszteletet. Jutalmul b két és törvényes rendet fognak élvezni, amit Isten rendszerint megad a jámbor és igaz embereknek. Ha pedig a templom elkészül, állítsák fel abban a frigyládát és a szent kegyszereket, mert ezeknek már régen kellett volna templomot építeni. Ez meg is történt volna, ha atyáik nem szegték volna meg Isten parancsait, hiszen ő meg­fagyta, hogy mihelyt birtokukba veszik a földet, építsenek neki templomot. Ilyen intelmeket intézett Dávid az elöljárókhoz és fiához.

Mivel pedig Dávid nagyon elaggott s teste annyira kihűlt, hogy rengeteg ruhával sem lehetett fehnelegíteni, az orvosok összegyülekeztek és tanácskoztak s azt javasolták, hogy keresse­nek valami kivételesen szép hajadon! az országban, adják a ki­rály mellé, hogy együtt háljon vele: ez a legjobb eszköz a hideg ellen, mert a hajadon majd felmelegíti. Találtak is a városban egy páratlanul szép leányt, akinek Ábiság volt a neve; innen kezdve ez a király mellett aludt és melegítette öt, azonban a király nem hált vele, mert kora miatt ehhez már gyenge volt. Erről a hajadonról később még lesz szó.

Azonban Ádoniás, Dávid negyedik fia, akinek anyja Hággit volt, — szép és sudár ifjú s olyan jellemű, mint Ábsálom volt, — abban a reményben ringatta magák hogy ő lesz a király s me,g is mondta barátainak, hogy minden áron meg kell szereznie az uralmat; rengeteg kocsit és lovat szerzett hát, továbbá ötven fullajtárt. És ámbár atyja megtudta ezt, nem rótta meg miatta, s egyáltalán nem is kérdezte meg, mire való ez a készülődés. Ádoniás pártján volt Joáb fővezér és Ábjátár főpap, viszont el­lene volt Szádok főpap, Nátán próféta, Bánájás testőrparancsnok, Semei, Dávid barátja, valamint a vitézek csapata. Ádoniás a vá­roson kívül a királyi kertben egy forrás mellett lakomát ren­dezett és Salamon kivételével meghívta valamennyi testvérét, továbbá Joáb fővezért, Ábjatárt, Juda törzsének elöljáróit s ezek valamennyien meg is jelentek. Viszont Szádok főpapot, Nátán prófétát, Bánájás testőrparancsnokot s a többieket, akik az el-

lenpárthoz tartoztak, nem hívta meg. Erre Nátán közölte Sala­mon anyjával, Betsábéval, hogy Ádoniás máris úgy viselkedik, mintha király volna, Dávid pedig nem is tud róla; azt taná­csolta neki, hogy a maga és fia, Salamon érdekében menjen el egyedül Dávidhoz, hozza tudomására a dolgot, ho«y Ádoniás már valósággal uralkodik, ámbár a király esküvel Ígérte, hogy Salamon lesz az utóda. Miközben majd a királlyal beszélget, ő maga is odaér és megerősíti szavait. Betsábé megfogadta Nátán szavait s elment a királyhoz; miután meghajolt és engedélyt ka­pott arra, hogy beszéljen, mindent elmondott neki a próféta tanácsa szerint: hogy Ádoniás lakomát rendezett és arra meg­hívta Joábot, a fővezért, Ábjátárt, a főpapot s a király fiajt és barátait, Salamon kivételével; azután elmondta, hogy az egész nép türelmetlenül várja, kit jelöl ki ő királynak és könyörögve kérte, vegye fontolóra, hogy Ádoniás, ha uralomra jut a király halála után, őt magát fiával Salamonnal együtt meggyilkoltatja.

Miközben a királyné így beszélgetett a királlyal, az udvari főtisztviselők jelentették Dávidnak, hogy Nátán szeretne beszélni vele. Mivel a király parancsot adott, hogy bocsássák elébe, Nátán belépett és megkérdezte, vájjon ma Adoniást jelölte-e királynak és ráruházta-e az uralkodást? Mert ez fényes lakomát rendezett s meghívta a király minden fiát, Salamon kivételével, és Joábot, a fővezért s most zajos és derűs hangulatban ülnek a lakománál és hosszú uralkodást kívánnak neki. Azonban őt magát, Szádok főpapot és Bánájás testőrparancsnokot nem hívta meg. Illendő mindenkinek megtudnia, vájjon mindez a király beleegyezésével történik-e. Miután Nátán ezt elmondta, a király visszahívatta Betsábét, aki a próféta érkezésekor eltávozott a teremből; mikor az asszony megint előtte állt; így beszélt hozzá: „Esküszöm a felséges Istenre, hogy fiad, Salamon örökli a király­ságot, mint már annakidején megesküdtem rá és hogy ő fog ülni trónomon s ez még ma meglesz.“ Erre az asszony meghajolt a király előtt és hosszú életet kívánt neki; Dá^id pedig behívatta Szádok főpapot és Bánájás testőrparancsnokot; megparancsolta neki, hogy ültesse fiát, Salamont királyi öszv'rre s Nátán pró­féta, valamint a királyi udvarban tartózkodó katonák kíséreté­ben kísérjék ki a város elé Gihon forrásához, kenjék fel ott a szent olajjal és kiáltsák ki királlyá; ezt az utóbbi feladatot Szádok főpapra és Nátán prófétára bízta; a többiek pedig kísérjék azután Salamont végig a városon és kürtök harsogása közben kiáltozzák, hogy éljen Salamon király, sokáig üljön királyi trónusán! Akkor

azután megtudja a nép, hogy atyja őt jelölte ki királynak. Sala­monnak pedig utasításokat adott, hogy hogyan uralkodjék; lel­kére kötötte, hogy szelíden és igazságosan kormányozza a hé­berek népét és Juda törzsét; Bánájás pedig Isten áldását könyö­rögte le Salamonra. S nyomban utána felültették az öszvérrre, kikísérték a városból a forráshoz, felkenték olajjal, visszakísér­ték a városba, éljenezték és elhalmozták jókívánságokkal, hogy ■uralkodása hosszú legyen, elvezették a királyi palotába és a trónusra ültették. Azután a nép vidám lakmározással ünnepelte meg ezt a napot, zene mellett mulatozott és táncolt, úgy hogy a hangszerek zengésétől a föld és ég visszhangzott.

Mivel azonban Ádomiás és vendégei meghallották a rikolto- zást, megrémültek és a fővezér, Joáb rögtön kijelentette, 'hogy ez a zengő zenebona sehogy sem tetszik neki. Mikor már felhord- ták az ételeket és senki sem nyúlt semmihez, sőt inkább vala­mennyien gondolataikba merültek, egyszerre csak megérkezett Ábjátár főpap fia, Jónatás. Ádoniás megörült az ifjú jövetelének és azt mondta, hogy bizonyára jó hírt hoz. De mikor ez elmondta, hogy Dávid akaratából mi történt Salamonnal, Ádoniás, aki félt a királytól a történtek miatt, könyörgött Istenhez, miközben meg­ragadta az oltár kiálló szarvait. Midőn Salamon meghallotta, hogy Ádoniás Istenhez imádkozik és könyörög, hogy felejtse el a történteket s ne bántsa öt, szelíden és bölcs mérséklettel meg­bocsátott neki és elengedte büntetését, de figyelmeztette, hogy ha ismét rajtakapják ilyen merényleten, elveszi méltó büntetését. Erre üzent neki, hogy keljen fel, hagyja abba a könyörgést; mi­kor megérkezett hozzá és leborult előtte, meghagyta neki, hogy bátran menjen haza, de még külön a lelkére kötötte, hogy a jövőben jól viselkedjék, mert ez csak javára válik.

Mivel Dávidnak az volt a szándéka, hogy fiát kikiáltja az egész nép királyává, meghívta Jeruzsálembe valamennyi törzs elöl­járóit a papokkal és levitákkal együtt; mikor megszámolták őket, kiderült, hogy 38.000 harminc és ötven év közötti ember van. Ezek közül a király 24.000-et felügyelőül rendelt a tiemplomépí- téshez, 6000-et bírónak és írnoknak, 4000-et Isten háza kapu­őrének, ugyanannyit karénekesnek és zenésznek az istentisztelet­hez. Azután családok szerint felosztotta őket, elkülönítette a papokat a többi törzstől és kiderült, hogy huszonnégy család van, 16 Eleázár házából, 8 pedig Itámár házából; elrendelte, hogy min­den család nyolc napig végezze az istentiszteletet sabbattól sab- batig. Ezután Dávid, Szádok főpap és Ábjátár és valamennyi elöl-

járó jelenlétében a családok sorsot vetettek s azt a családot, amely­nek a sorsa először jött ki, elsőnek jegyezték föl és így tovább a többit, egészen' a huszonnegyedik családig. Ez a beosztás máig is megvan. Ugyanúgy Lévi törzsét is huszonnégy osztályba so­rozta és sorshúzással, mint a papoknál, nyolcnapos szolgálatot bízott rájuk. Mózes utódait különösképpen megtisztelte azzal, hogy a templomkincs és a királyoktól felajánlott fogadalmi ajándékok őreivé tette őket. Végül elrendelte, hogy a leviták és papok éjjel­nappal szüntelenül tartsanak istentiszteleteket, mint már Mózes is megparancsolta nekik.

Ezután a hadsereget tizenkét csoportra osztotta fel s minden csapat élére vezéreket állított, századosokat és ezredeseket. Min­den csoportban 24.000 ember volt; ezeknek kötelességük volt szá­zadosaikkal és ezredeseikkel együtt 30 napon át, a hónap első napjától az utolsóig, Salamon király mellett szolgálatot teljesí­teni. Ezenfelül minden csapat fölé derék és igazságos férfiakat állított, kincstári felügyelőket, falusi elöljárókat, földmívelési in­tézőket és állattenyésztési felügyelőket; azonban fölöslegesnek tartom ezeket egyenkint felsorolni.

Miután mindezt így elrendezte, amint elmondtam, összegyűj­tötte a héberek hatóságait, a törzsek fejeit, a csapatvezéreket és mindazokat, akik királyi vagy egyéb hivatalt viseltek, felment egy emelvényre és így beszélt a néphez: „Testvéreim és atyámfiai, tudjátok meg, hogy templomot akartam építeni Istennek, ren­geteg aranyat és százezer talentum ezüstöt már össze is gyűj­töttem hozzá. De Isten az ő prófétája, Nátán által megtiltotta nekem az építést, mert sok háborút viseltem értetek és kezeimet ellenség vérével szennyeztem. Az Úr inkább azt akarta, hogy fiam és utódom építse meg a templomot. Mivel pedig tudjátok, hogy atyánk, Jákob tizenkét fia közül Juda egymaga volt ki­jelölve királynak és hogy Isten engem hat testvérem közül ki­választott és a királyi méltóságra emelt, ők pedig egyáltalán nem zúgolódtak miatta, tehát kérem fiaimat is, hogy ne lázadjanak fel, mert Salamon nyerte el a királyságot, inkább ismerjék el, hogy Isten őt választotta és ezért készségesen fogadják el uruk­nak. Mert ha Isten úgy akarja, még idegen úrnak sem nehéz szolgálni; hát mennyivel inkább örvendezni kell, ha a tulajdon testvérünk emelkedik ilyen magas méltóságra, hiszen akkor a többinek is része van az ő szerencséjében. Imádkozom, hogy tel­jesüljenek Isten ígéretei és hogy az a szerencse; amelyet Isten Salamon uralkodása alatt az országnak szánt, az egész országra

kiáradjon és örökké tartson. Ez valóban így is lesz és minden jó véget ér, ha te, fiam, jámbor és igazságos leszel, oltalmazod és megvédelmezed atyáid törvényeit; de ha ellenük cselekszel, készülj el a legrosszabbra."

Ezekkel a szavakkal a király befejezte beszédét. Azután vala­mennyiük jelenlétében átadta Salamonnak a templom tervrajzát, amely feltüntette az alaprajzot, az alsó és felső helyiségek számát, magasságát és szélességét, továbbá az arany és ezüst kegyszerek súlyát. Továbbá figyelmeztette, hogy a legnagyobb buzgalommal intézze az építkezést; az elöljárókat és Lévi törzsét kérte, hogy támogassák készségesen fiát, — hiszen még fiatal, — annál in­kább, mert maga Isten jelölte ki őt a templomépítésre és az uralkodásra. Azután kifejtette nekik, hogy az építkezés nem lesz túlságosan nehéz és fáradságos, hiszen már sok talentum ara­nyat és ezüstöt, továbbá épületfát, valamint rengeteg smaragdot és egyéb mindenféle drágakövet gyűjtött össze s elegendő számú kőfaragóról is gondoskodott. Ezenfelül királyi jövedelmeiből 3000 talentum színaranyat adományozott a szentélynek, valamint az Úr szövetségládáját befedő kerubok szekerének elkészítésére. Mi­dőn Dávid befejezte beszédét, a törzsek fejei, a papok és leviták bőkezűen adakoztak a teniplomépítéshez és még sokkal több és értékesebb adományt ígértek későbbre. Tudniillik kötelezték magukat, hogy adnak még 5000 talentum és 10.000 stater aranyat, 10.000 talentum ezüstöt és sok tízezer talentum vasat. És ha va­lakinek volt valami drágaköve, elhozta és odatette a kincshez», amelynek őrzését Mózes egyik utódjára, Jáhielre bízták.

Ezen az egész nép örvendezett s mikor Dávid látta, hogy az elöljárók, a papok és a többiek versenyt adakoztak az építkezés­hez, hangos szóval kezdte magasztalni Istent, az egész világ atyjá­nak és teremtőjének nevezte, minden isteni és emberi mű alkotó­jának, aki rábízta a héberek kormányzását és a gondoskodást róluk és a ráruházott királyságról. Azután áldást kívánt az egész népre, fiának, Salamonnak pedig becsületes, igaz, minden erénnyel ékes jellemet. Végül felhívta, a népet, hogy vele együtt énekeljen. Valamennyien földre borultak, imádkoztak Istenhez is hálát adtak Dávidnak a jótéteményekért, amelyekkel uralkodása alatt a népet elhalmozta. Másnap ezer borjút, ugyanannyi kost és bárányt áldoz­tak Istennek egészen elégő áldozatul, ezer meg ezer más állatot békeáldozatul s a király az egész néppel együtt ünnepelt. Sala­mont ismét felkenték olajjal és királlyá választották, Szádo'kof

pedig az egész nép főpapjává. Végezetül a nép Salamont a királyi palotába kísérte, leültette atyja trónjára és ettől a naptól fogva engedelmeskedett neki.

15.   FEJEZET

Dávid utolsó szavai és halála

Midőn nem sokkal ezután Dávid aggkori gyengeségében be­tegségbe esett s halálát közeledni érezte, magához hívta Salamont és így beszélt hozzá: „Fiam, elérkezett a vég, én immár megtérek atyáimhoz és rálépek minden földi ember útjára, mindazokéra, akik most élnek és utánam élni fognak, amelyről senki sem térhet vissza, hogy megtudja, mi is történik ebben az életben. Mivel még élek, de halálom már közeledik, még egyszer emlékeztetlek arra, amit már korábban is mondtam, hogy tudniillik légy igazságos alattvalóidhoz és hűséges az Istenhez, aki a királvságot adta ne­ked és ne szegd meg törvényeit és parancsolatjait, amelyeket Mózes által adott nekünk, sem félelemből, sem hízelkedésből, sem más vágy vagy szenvedély miatt. Mert ha Isten parancsait nem tartod meg, eljátszod az ő jóságát és oltalmát is. Azonban, ha úgy viselkedek amint illik és amint én követelem tőled, akkor a királyi méltóság megmarad családunkban és soha más család nem fog uralkodni a hébereken, csak a miénk. Gondolj Joáb fő­vezér gazságára, aki irigységből két derék és igaz hadvezért meg­gyilkolt: Ábnert, Ner fiát és Amászát, Jetor fiát. Bosszuld meg ezeknek a halálát tetszésed szerint, mert Joáb sokkal hatalma­sabb, hogysem én megbüntethettem volna. Különösen figyelmedbe ajánlom a gálaádi Berzelláj gyermekeit: az én kedvemért be­csüld meg őket és gondoskodjál róluk, mert így hálálhatjuk meg nekik azt a sok jót, amit atyjuk velem tett, mikor menekültem. A Benjámin törzséből való Semeit pedig, Gera fiát, aki engem, mikor Parembolaibá menekültem, szidalmazott s azután a Jor­dánig elébem jött, ahol megkegyelmeztem neki: büntesd meg, mihelyt igazságos ok adódik rá.“

Miután ilyen utasításokat adott fiának az uralkodásra, vala­mint barátaira és ellenségeire vonatkozólag, meghalt hetvenéves korában, miután Hebronban, Juda törzsén hét évig és hat hó­napig, Jeruzsálemben pedig az egész országon harminchárom évig uralkodott. Kiváló férfiú volt, megvolt benne minden erény, amire csak szüksége van a királynak, akinek ennyi nép javáról

kell gondoskodnia. Mert a többieket mind felülmúlta vitézségben és ha háborút viselt népeiért, elsőnek mindig ö vállalta a vesze­delmet és elviselte a fáradalmakat és hősiesen harcolt: így buzdí­totta katonáit hősi tettekre, nem pedig parancsokkal, mint a zsarnokok. Egyúttal a jelen és jövő alakulását világosan látta és számontartotta; szerény, szelíd és jóságos volt a szerencsétlenek­hez, igazságos és emberséges mindenkihez. Megvolt benne minden tulajdonság, ami díszére válik a királynak, sohasem élt vissza hatalmával, csak egyetlen egyszer, mikor Uriás feleségével vét­kezett. Ezenfelül olyan vagyont hagyott örökségül, amilyent még egyetlen más héber király, de még más népek uralkodója sem hagyott soha.

323

Fia, Salamon Jeruzsálemben temette el nagy pompával és megtartotta a hagyományos királyi temetés minden szokását, sőt rengeteg kincset helyezett el a sírban, amelynek nagyságát a következő adatokból lehetne kiszámítani: midőn 1300 évvel később Antiochos Eusebes, Demetrios fia ostrom alá fogta Hyr- kanus főpapot és ez nagyobb pénzösszeggel akarta rávenni, hogy hagyja abba az ostromot és vonja vissza hadseregét, de éppen nem volt pénze, tehát kinyittatta Dávid sírjának egyik kamráját, kivett belőle 3000 talentumot, egyik részét odaadta Antiochosnak és ezzel megszabadult az ostromtól, amint más helyen elbeszéltem. Sok évvel utána Heródes kinyittatta a sírnak egy másik kamráját és rengeteg kincset vett ki belőle. Azonban a koporsókig, amelyek a királyok földi maradványait rejtették, egyikük sem jutott el, mert ezeket oly ügyesen rejtették el a földben, hogy ha az ember belépett a sírboltba, semmit sem látott belőlük. Erről legyen elég ez a kis kitérés.

21 Flavius Josephus: A zsidók története

VIII.         KÖNYV

1.   FEJEZET

Salamon elfoglalja a trónt és megöli ellenségeit

' - ' ...........................................................................................................  ' .' ' ' /

Az előző könyvben elmondtam, hogy milyen erényes volt Dávid, mennyi jót tett népével, milyen fényes haditetteket haj­tott végre és hogy mindezek után hogyan halt meg agg korában. Fia, Salamon, akit Isten akarata szerint még életében megtett népe uralkodójának, nagyon fiatal volt, mikor trónra jutott. Trónralépéseikor, mint ahogy új király trónralépésekor általában szokás, az egész nép szerencsét kívánt neki, továbbá áldott ural­kodást és hosszú életet.

Azonban Ádoniás, aki már atyja életében is uralomra tört, elment most Betsábéhoz, tisztelettel köszöntötte; kérdésére, hogy mit kiván, s arra a kijelentésére, hogy hajlandó kívánságát telje­síteni, előadta: ő nagyon jól tudja, hogy koránál és a nép akara­tánál fogva tulajdonképpen őt illeti meg az uralkodás; mivel azon­ban Isten akaratából az ő fiára, Salamonra szállt a királyság, szívesen aláveti magát neki és elismeri a tényleges helyzetet. Csak arra kéri Betsábét, járjon közbe öccsénél, hogy adja hozzá fele­ségül Ábiságot, aki atyja mellett aludt; atyja már olyan agg kor­ban volt, hogy nem folytathatott a leánnyal bizalmas viszonyt, úgy hogy hajadon maradt. Betsábá megígérte neki, hogy közben­jár a házasság érdekében: a király bizonyára megteszi bátyjának ezt a szívességet, különösen, ha anyja is megkéri. Erre Ádoniás eltávozott, abban a reményben, hogy a házasság bizonyosan létre jön, Salamon anyja pedig egyenesen fiához ment, hogy meg­beszélje vele az ügyet. Fia elébe jött, szeretettel megölelte, be-

vezette a királyi trónterembe, leült a trónra és jobbja felől leültette anyját is. Betsábé leült, azután így beszélt: „Tedd meg nekem ezt az egyet, amit kérek tőled és ne szégyeníts meg azzal, hogy meg­tagadod tőlem.“ Salamon megkérte, adja elő kívánságát, mert illendő, hogy anyjának mindent megtegyen; sőt szemére vetette, hogy nem úgy beszél hozzá, mintha feltétlenül bíznék kérése tel­jesítésében, hanem mintha attól tartana, hogy megtagadhatja. Erre anyja megkérte, hogy Abiságot, a hajadont, adja feleségül bátyjához, Ádoniáshoz.

A király azonban emiatt a kívánság miatt haragra lobbant és elbocsátotta anyját, de megjegyezte, hogy Ádoniás bizonyára mást forgat a fejében; csodálkozik, miért nem követeli anyja mindjárt azt, hogy mondjon le a trónról amannak a javára, mivel az idősebb, hiszen különben is oly hatalmas barátai vannak, mint Joáb, a fővezér és Ábjátár, a főpap. Azonnal magához hi­vatta Bánájást, a testőrkapitányt, és megparancsolta neki, hogy ölje meg bátyját, Ádoniást, azután magához hivatta Ábjátár fő­papot és így szólt hozzá: „A haláltól ugyan megment téged az a sok szenvedés, amit atyámmal együtt viseltél el, és a frigyláda, amelyet vele együtt hoztál el Jeruzsálembe. Mivel azonban Ádoniás párthíve vagy, azzal büntetlek, hogy nem szabad többé itt tartózkodnod, sem a~szemem elé kerülnöd, hanem vissza kell térned szülővárosodba, mezei munkával kell foglalkoznod és ha­lálodig így kell élned: mert tisztedben nem maradhatsz meg tovább.“ Emiatt veszítette el Itámár családja a főpapi méltóságot, mint ahogy Isten megjövendölte Éhnek, Ábjátár nagyapjának, és emiatt szállt át Szádokra, aki Fineesz nemzetségéből származott. Addig az ideig, amíg a főpapi méltóság Itámár családjának jutott és abban maradt, miután elsőnek Éli nyerte el, Fineesz nemzet­ségéből a következő férfiak nem nyerték el a főpapi méltóságot: Bokki, József főpap fia, továbbá Bokki fia Joátám, Joátám fia Mer a jót, ennek a fia Ámariás, és Ámáriás fia Áhitób. Áhitób fia volt Szádok, aki Dávid uralkodása alatt az első főpap volt.

Midőn Joáb, a fővezér, értesült Ádoniás haláláról, megrémült, mert inkább hajlott hozzá, mint Salamon királyhoz. És mivel gyanította, hogy ez a hajlandósága őt is veszedelembe sodorhatja, az oltárhoz menekült, abban a hiszembén, hogy ott a király jám­borsága miatt semmi baj sem érheti. De mikor a királynak meg­jelentették Joáb szándékát, odaküldfce hozzá Bánájást azzal a pa­ranccsal, hogy vezesse el az oltártól és a törvény előtt vonja fele­lősségre. Joáb azonban kijelentette, hogy nem hagyja el a szen­télyt, és inkább ott hal meg, mint másutt. Mikor Bánájás megr

vitte Joáb feleletét a királynak, Salamon megparancsolta, hogy Joábnak kívánsága szerint ott vágják le a fejét és így büntessék meg a két hadvezér gyalázatos meggyilkolásáért, azután pedig temettessék el holttestét. így a bűn súlya ránehezedik egész nem­zetségére, viszont a király maga és atyja ártatlan marad Joáb halálában. Bánájás végrehajtotta a parancsot s utána őt nevezte ki a király az egész hadsereg fővezérévé; Szádok pedig egymaga lett a főpap, miután a király Ábjátárt megfosztotta ettől a méltó­ságtól.

Erre a király Semeinek megparancsolta, hogy Jeruzsálemben építsen magának házat, állandóan ott lakjék és ne merje átlépni a Kedron patakot; ha pedig megszegi ezt a parancsot, halállal bűnhődjék. De nem csupán megfenyegette, hanem arra kény­szerítette, hogy esküvel kötelezze magát ennek a parancsnak a megtartására. Semei csakugyan esküvel ígérte, hogy a parancsot megtartja, elköltözött szülővárosából és átjött Jeruzsálembe is ott éjt. Mikor három évvel később értesült, hogy két rabszolgája meg­szökött és Get városába menekült, maga is felkerekedett, hogy visszahozza őket. A király rendkívül felháborodott parancsának megszegésén, s még inkább az esküszegésen, tehát magához hi­vatta Semeit és így beszélt hozzá: „Nem esküdtél-e meg, hogy nem távozol innen és nem mégy ebből a városból másikba? Most tehát megbűnhödöl és nem csupán ezért az esküszegésért, hanem azért is, amit atyám ellen elkövettél, mikor menekült. Tehát meg­büntetlek gonoszságodért s így majd megtudod: semmit sem használ a gonoszoknak, ha nem bűnhődnek meg azonnal, hanem egyelőre bántatlanul maradnak és biztonságban érzik magukat, mert a bünhödésük csak annál nagyobb lesz és bármikor lesújt­hat rájuk.“ Ezután Bánájás a király parancsára Semeit is megölte.

2.   FEJEZET

Salamon felesége, bölcsesége és gazdagsága. Hirámtól anyagot kap a templomépítéshez

Miután Salamon eltette az útból ellenségeit és megszilárdította uralmát, feleségül vette az egyiptomi királynak, a fáraónak egyik leányát. Azután kibővítette és megerősítette Jeruzsálem erődít­ményeit és innen fogva zavartalan békében uralkodott. Fiatalsága egyáltalán nem volt akadálya annak, hogy igazságosan ne ural­kodjék, meg ne tartsa a törvényeket és meg ne őrizze emlékezeté-

ben mindazt, amit atyja halálos ágyán rábízott, inkább érett és meggondolt férfi módjára, világos ítélőképességgel intézett min­dent. Elhatározta azt is, hogy Hebronba megy át és ott a Mózes­től emelt rézoltáron áldoz Istennek. És csakugyan ezer egészen elégő áldozatot mutatott be, ezzel pedig nagy és kedves hódolatot tanúsított Isten iránt. Mert másnap éjjel megjelent álmában az Űr és feliszólította, hogy ezért a jámborságáért kérjen jutalmat. Erre Salamon a legszebbet és a legjobbat kérte Istentől, amit ő maga is a legszívesebben ad és ami az embernek a leghasz­nosabb; tudniillik nem aranyat, vagy ezüstöt, vagy más egyéb kincset kér, mert más fiatalember bizonyára ilyesmit kért volna, mert a legtöbben az ilyesmit tartják a legértékesebbnek és Isten ajándékának, — hanem így beszélt: „Uram, adj nekem józan észt, bölcseséget és értelmet, hogy a népet jog és igazság szerint ítél­hessem." Ennek a kérésnek Isten annyira megörült, hogy meg­ígérte neki mindazt, amit nem is kért: gazdagságot, dicsőséget, győzelmet ellenségein és mindenekfelett bölcseséget és tapaszta­latot: mindazt, ami még soha sem volt így együtt sem királyban, sem más emberben. Azt is megígérte neki, hogy utódainak is meg­tartja a királyi méltóságot, ha ő maga megmarad az igazságban és engedelmességben és hasonló lesz atyjához minden erényben. Midőn Salamon ezt hallotta Istentől, azonnal felkelt ágyából, imádkozott Istenhez és visszatért Jeruzsálembe, ahol a szent sátor előtt sok áldozatot mutatott be és a zsidókat megvendégelte.

Ezekben a napokban nehéz ügyben kellett döntenie és a döntés szinte lehetetlennek látszott. Szükségesnek tartom az ügyet röviden ismertetni, hogy az olvasók megértsék a döntés nehézségét és hogy ha ugyanilyen helyzetbe kerülnének, a király bölcseségéről vegyenek példát, hogyan kell dönteniük ilyen viták­ban. Tudniillik két festett életű nő jött a királyhoz s az egyik azt mondta, hogy igazságtalanság esett rajta és így beszélt: ,,Ó király, egy szobában lakom ezzel az asszonnyal; történt, hogy mindketten ugyanazon a napon és ugyanabban az órában egy-egy fiút szültünk, azonban harmadnap ez az asszony álmában agyon­nyomta a maga gyermekét, azután titokban kivette ölemből az enyémet, áthúzta magához és amíg én aludtam, a halott gyer­meket tette karomba. Mikor másnap reggel a fiamat meg akar­tam szoptatni, nem az én fiam, hanem ennek az asszonynak a halott gyermeke feküdt mellettem; alaposabban szemügyre vet­tem a gyermeket s megállapítottam, hogy csakugyan így történt a dolog. Tehát visszaköveteltem a fiamat s mivel nem kaptam vissza, hozzád jöttem segítségért, uram. Mert mi egyedül voltunk

és mivel ez az asszony nem fél, hogy valaki megcáfolhatja, ma­kacsul és szemtelenül tagad.“ Miután elhallgatott, a király meg­kérdezte a másik asszonyt, mit felel erre. Az tagadta a vádat és azt állította, hogy az ő gyermeke él, de a másik asszony gyermeke meghalt. Most azután mindenki tanácstalan volt és úgy törték a fejüket, mintha valami rejtvényt kellett volna megfejteniük. Csak a király találta meg a megoldást. Megparancsolta, hogy hoz­zák elő az élő és a holt gyermeket, behívta egyik testőrét és fel­szólította, hogy kardjával mindkét gyermeket vágja ketté, s mind­egyik asszonynak adja oda mind a két gyermeknek egyik felét. A királynak ezt a döntését a jelenlevők titokban mind meg­mosolyogták, mert gyermekesnek tartották, azonban a valódi anya hangosan felsikoltott, hogy meg ne tegyék ezt, mert ő inkább a tulajdon gyermekét is odaadja a másik asszonynak s megelég­szik azzal, hogy él és hogy láthatja, még akkoi’ is, ha a másiknál van. A másik anya azonban rögtön beleegyezett az osztozkodásba, mert nem sajnálta volna, ha a másik asszony alaposan meg­szenved. Ekkor a király, aki a két asszony hangjából mindegyik­nek igazi lelkűidét megismerte, odaítélte az élő gyermeket annak az anyának, aki felsikoltott, mert az csakugyan az ő .saját gyer­meke; a másikat pedig megbüntette gonoszságáért, mert miután a saját gyermekét agyonnyomta, most még a másik asszony gyer­mekének halálában is szívesen gyönyörködött volna. Ez a döntés a nép szemében a király bölcseségének és éles elméjének szembe­tűnő bizonysága volt és ettől fogva úgy hallgattak rá, mint olyan emberre, aki isteni bölcseséggel van megáldva.

Hadvezérei és helytartói az egész országban ezek voltak: Efráim kerületében Benhúr volt az elöljáró, Betsámes kerületé­ben Bendekár. Dór vidékének és az egész tengerpartnak Ádinádáb állt az élén, aki Salamon egyik leányát vette feleségül. A nagy síkságnak, valamint a Jordánig terjedő országrésznek helytartója Bána volt, Áhilud fia. Gálaád és Golán tartományokat, amelyek­ben hatvan nagy és jól megerősített város volt, egészen a Liba­nonig, Bengáber kormányozta. Ahinádáb, aki ugyancsak Salamon egyik leányát, Bászemátot, vette feleségül, kormányozta Galileát egészen Sidonig, Baána pedig a partvidéket Áser körül, Jósáfát a Tábor- és Karmel-hegy vidékét, valamint Galileát a Jordánig. Ennek az egész területnek külön helytartó állt az élén. Semei volt a helytartója a Benjámin-törzs kerületének, Bengáber pedig a Jordánon túl fekvő területnek. Ezek fölött is külön helytartó állt. Csodálatosan gyarapodtak a héberek és különösen Juda törzse, mert földmíveléssel foglalkoztak és minden gondjuk a föld

volt; békében éltek, háború és lázadások nem zavarták őket, az édes szabadságot boldogan élvezték, mindenki abban fáradozott, hogy szaporítsa és jobbítsa birtokát.

A királynak azonban voltak más helytartói is, akik a szírek és a többi idegenek területén kormányoztak, az Eufráttól Egyip­tomig és behajtották neki az adót. Ezek naponta beszállítottak a királyi udvartartás és a királyi asztal részére harminc kor búza­lisztet, hatvan kor egyéb lisztet, tíz darab hízott ökröt és húsz darab vágómarhát, valamint száz hízott birkát. Az idegen népek naponta beszállították ezt a királynak és ezenfelül még vadat, szarvast, bivalyt, szárnyast és halat. Továbbá Salamonnak annyi kocsija volt, hogy negyvenezer jászolra volt szüksége az igáslovak számára; de ezenkívül tizenkétezer hátaslovat is tartott; ezeknek fele Jeruzsálemben volt a király közelében, másik fele pedig szerteszét mindenfelé a királyi birtokokon. Ugyanaz a felügyelő, aki a királyi éléskamrákat igazgatta, felügyelt a lovakra is és mindig ott hivataloskodott, ahol a király éppen tartózkodott.

Salamon, Istentől nyert bölcs esége és értelme révén kü­lönb volt mindenkinél, aki előtte élt, s nagyon éles elméje nemcsak felért az egyiptomiakéval, — akik pedig állítólag különösen éleselméjűek, — hanem még felül is múlta őket. Azok is, akik abban az időben a hébereknél kiváló bölcseség hírében álltak és akiknek nevei ezek voltak: Etán, Hemán, Kálkol, Dorda, — Máhol fiai, — akiket nem szabad mellőznöm, messze elmaradtak mögötte. A király 1005 könyvnyi költeményt és éneket szerzett, továbbá 3000 példázatot és bölcs mondást. Mert minden fára költött valami példabeszédet, az izsóptól a cédrusig, hasonló­képpen az igavonó állatokra és a föld valamennyi víziállatjára és madarára is. Mindegyiknek ismerte a természetét, mindegyiket kitanulmányozta, mindegyikről bölcsen tudott beszélni és tulaj­donságaikat tudományos alapon értette. Isten megtanította arra a művészetre is, hogy a gonosz szellemeket kiűzze, az emberek hasznára és üdvére. Tudniillik ráolvasásokat szerkesztett beteg­ségek meggyógyítására és átokmintákat, amelyekkel a megszál­lottakból kiűzi a gonosz lelkeket, úgy hogy soha többé nem tud­nak visszatérni. A gyógyításnak ez a művészete nálunk még ma is használatos. Például én magam is láttam, amint egy Eleázár nevű zsidó, — Vespasianusnak, fiainak, a főembereknek és a többi harcosoknak jelenlétében, — a gonosz szellemeket kiűzte a meg­szállottakból. A gyógyítás a következőképpen történt: a megszál­lottnak orra alá tartott egy gyűrűt, ennek a köve alatt volt valami­féle gyökér, — Salamon előírása szerint, — ezt megszagoltatta

a beteggel és a gonosz szellemet így az orrán át húzta ki belőle. A megszállott rögtön összeesett és Éleázár kényszerítette a gonosz lelket, hogy soha többé ne térjen vissza az emberbe, miközben Salamon nevét és az általa szerkesztett mondásokat mormolta. De hogy bebizonyítsa a jelenlevőknek, hogy csakugyan van ilyen hatalma, Eleázár a közelben vízzel telt serleget vagy medencét állított fel és megparancsolta a gonosz léleknek, hogy mikor ki­megy az emberből, ezt döntse fel és így győzze meg a nézőket arról, hogy valóban távozott az emberből. Ez csakugyan meg is történt és így bizonyságot tett Salamon bölcseségéről és láng­elméjéről. Jónak láttam kitérni minderre, hogy mindenki meg­tudja, mily hatalmas volt a király szelleme, mennyire szerette őt az Isten és hogy a világon mindenki megismerje a király párat­lan kiválóságát.

Midőn Hirám, a tyrusiak királya, hírét vette Salamon trónraléptének, megörült, mert barátja volt Dávidnak; küldöttsé­get indított Salamonhoz, hogy kifejezze jókívánatait. Erre Sala­mon ezt a levelet írta neki: „Salamon köszönti Hirám királyt. Amint tudod, atyám templomot akart építeni Istennek, de a foly­tonos háborúk megakadályozták ebben; mert nem hagyta abba a háborút mindaddig, míg valamennyi ellenségét adófizetésre nem kényszerítette. Én azonban hálás vagyok Istennek a békéért, amelyben élek s mivel ezenfelül időm is van hozzá, meg akarom építeni Istennek a templomot, mint ahogy atyámnak előre meg­mondotta. Ezért kérlek, küldj az én követeimmel néhány embert, hogy a Libanon hegységben fatörzseket döntsenek számomra. Mert a fatörzsek döntését a sidoniak jobban értik, mint a mi embereink. Én a favágóknak minden bért megfizetek, amit te meghatározol.¹⁴

Mikor Hirám elolvasta ezt a levelet, nagyon megörült a meg­bízásnak és Salamonnak így válaszolt: „Hirám király köszönti Salamon királyt. Dicséret illeti Istent azért, hogy atyád országát reád hagyta, ily bölcs és erényes férfiúra. Szívesen megteszek neked mindent, amit kívánsz tőlem. Gondoskodom róla, hogy embereim igen sok és különösen nagy cédrus- és ciprusfát dönt­senek, azután juttassák el a tengerpartra; én majd tutajokat ácsoltatok velük s leúsztatják a fát országodnak arra a pontjára, ahová akarod; onnan azután vigyék a te embereid Jeruzsálembe. Cserébe szállíthatsz nekünk gabonát, mert mi abban hiányt szen­vedünk, mivelhogy szigeten lakunk.“

Ezeknek a leveleknek a szövege még ma is megvan, nem­csak a mi könyveinkben, hanem a tyruisi könyvekben is. Ha valaki

meg akar győződni róla, csak forduljon a tyrusi levéltár igaz­gatójához és megállapíthatja, hogy az ottani iratok azonosak az itt közölt szövegekkel. Ezt csupán azért említem, mert meg aka­rom győzni olvasóimat, hogy egyetlen szándékom az igazságot megírni és nem akarok kibújni a bírálat alól megbízhatatlan mesékkel, amelyeknek a célja csupán az olvasók félrevezetése vagy gyönyörködtetése, viszont bizonyíték nélkül nem tartok igényt hitelre s megérdemlem a megrovást, ha történelmi mű­vemben eltérek az igazságtól, ha nem is tudom ezt az igazságot megdönthetetlen bizonyítékokkal megtámogatni.

Salamon, mikor megkapta a tyrusi király levelét, nagyon megörült baráti készségének és jóindulatának s elhatározta, hogy hálából évente 20.000 kor búzát és ugyanannyi bad olajat és bort küld neki; egy bad annyi, mint 72 sextarius. Ezen a réven egyre jobban megerősödött Salamon és Hirám barátsága, sőt örök barátságukra meg is esküdtek. Salamon ezután 30.000 munkást sorozott be a népből s ezeknek a szolgálatát ügyes beosztással igen megkönnyítette: tudniillik 10.000 ember egy hónapig fát dön­tött a Libanonon, azután hazament és két hónapig pihent; ezalatt viszont a többi 20.000 végezte a maga munkáját s a negyedik hó­napban megint az első 10.000 került sorra. A munkások főfel­ügyelője Adonirám volt. A vidék lakói közül, akiket Dávid ki­jelölt a munkára, hetvenezren követ és egyéb építési anyagot hordtak, nyolcvanezer pedig mint kőfaragó dolgozott; valameny- nyi fölött 3300 felügyelő volt. Mindenekelőtt a templom alapzata számára óriási sziklatömböket kellett megfaragniok, még oda­fent a hegységben egymáshoz illeszteni és csak azután behordani a városba. Ezt a munkát azonban nem csupán bennszülött munká­sok végezték, hanem azok a mesteremberek is, akiket Hirám küldött.

3.   FEJEZET

A templomépítés

Sálamon a templomépítést uralkodásának negyedik évében kezdte meg, a második hónapban, amelynek a makedónoknál Artemisios, a hébereknél pedig Ijjár a neve, ötszázkilencvenkét évvel az egyiptomi kivonulás után, ezerhúsz évvel azután, hogy Ábrám Mezopotámiából Kánaánba költözött, ezernégyszáznegy­ven évvel a vízözön után és háromezerszázkét évvel Ádám meg­teremtése után. Abban az időben, amikor a templom építését

megkezdték, Hirám már tizenegyedik éve uralkodott Tyrusban és Tyrus alapítása óta akkor éppen kétszáznegyven év telt el.

Mindenekelőtt nagy mélységben, lerakták a templom alapjait időálló, kemény kövekből és pedig úgy, hogy a kövek szinte egy tömböt alkottak, a földdel és ezzel biztos alapot adtak az egész építménynek, úgy hogy nem csupán az óriási épületet bírta el, hanem még a rengeteg díszítményt is. Mert ezeknek a súlya is volt legalább akkora, mint az épületé, amelyet pompásnak és dí­szesnek, de azért magasnak és nagykiterjedésűnek is terveztek. Az épület a mennyezetig fehér márványból készült és pedig 60 könyök magasságban, 60 könyök hosszúságban és 20 könyök szélességben. Ezen ugyanilyen méretű emelet magasodott fel, úgy hogy a templom teljes magassága 120 könyöknyi volt. A temp­lom keletre nézett. Az előcsarnok, a tulajdonképpeni épü­let szélességével arányosan, 20 könyök hosszú, 10 könyök széles és 120 könyök magas volt. A templom körül harminc kisebb épü­letet emeltek, amelyek a templomot körülvették és az volt a ren­deltetésük, hogy tömegükkel és azzal, hogy szorosan egymáshoz simulnak, összetartsák a tulajdonképpeni templomépületet. Eze­ket ajtók kötötték össze egymással s mindegyiknek a hosszúsága és szélessége öt, magassága pedig 20 könyöknyi volt. E kis épü­letek fölött még két emelet következett ugyanilyen méretekben, úgy hogy az egész elérte a templom földszintjének magasságát; az emeletet azonban nem vették körül ilyen épületek. A tetőzet cédrusfából készült. Minden kis épületnek megvolt a maga külön teteje, amely nem függött össze a szomszédos épületek tetőivel és ezenfelül az egészet közös tető is védelmezte, amely az egyik oldaltól a másikig érő s különösen hosszú gerendákból volt ösz- szeácsolva, úgy hogy a közfalakat ezek a gerendák tartották össze és erősítették meg. A mennyezet a tetőgerendák alatt ugyanebből az anyagból készült, rekeszes volt és arany domborművek borítot­ták. A falakat viszont aranyozott cédrusfalemezek borították, úgy hogy a templom belseje ragyogott s ha valaki belépett, szinte elvakította a mindenütt feléje sugárzó aranyragyogás. Az egész templom igen művészien épült, faragott kövekből, amelyeknek eresztékei oly pompásan illettek egymásba, hogy sem kalapács­nak, sem egyéb szerszámnak a nyomát sem lehetett rajtuk észre­venni. Ennélfogva az egész épület olyannak tűnt fel, mintha egy darabból készült volna és az ember szinte úgy érezhette, hogy ez a harmónia magától lett, nem a szerszámok kényszeréből. A földszintről az emeletre a falba beépített csigalépcsőn lehetett feljutni. Mert az emeletnek nem volt kelet felé néző nagy kapuja,

mint a földszintnek, hanem kis oldalajtókon lehetett bejutni. Végül a templomot kívül-belül cédrusfagerendák fogták össze, ezeket vastag láncok kötötték egymáshoz s így támpilléreket és gyám­oszlopokat helyettesítettek.

A templom belsejét a király két helyiségre osztotta, ezek közül a hátsó volt a szentek szentje. Ez a helyiség 20 könyök hosszú volt; az előtte lévő 40 könyök hosszú helyiséget szentély­nek rendelte. A kettő közé eső falba cédnusfa ajtót illesztett, ame­lyet dúsan díszített az arany és a dombormű; kék, bíbor, skár- lát s fényes és lágy fehér színekből szőtt tarka függöny takarta. A szentek szentjében, amely 20 könyök hosszú és 20 könyök szé­les volt, két színarany kerubimot állított fel, amelyek öt könyök- nyi magasak voltak, kiterjesztett szárnyaik öt-öt könyöknyi szé­lesek. Közel álltak egymáshoz, mert külső szárnyaik a szentek szentjének északi, illetőleg déli falát érték, belső szárnyaik pedig ugyancsak érintkeztek és betakarták a közöttük álló frigyládát. Ez a két kerubim kimondhatatlanul és elképzelhetetlenül gyö­nyörű volt. A templom padlózatát is aranylapokkal rakták ki. Végül pedig a templom kapuja oly magas volt, mint a fal és 20 könyök széles és ugyancsak arannyal volt díszítve. Egyáltalán a templom mindegyik részét kívül-belül dúsan borította az arany. A kaput ugyanolyan függöny takarta, mint a belső ajtót, ellenben a tornác ajtaján nem volt függöny.

Ezután Salamon Hirám tyrusi királytól kért egy ugyancsak Hirám nevű művészt, aki anyai ágon rokonságban volt Neftáli törzsével, atyja pedig Uriás volt, izraelita származású férfiú. Ez kitűnő iparművész volt, különösen ügyes az arany-, ezüst- és fém­munkában. A király parancsára a templomban minden ilyen munkát ő csinált. Ez a Hirám a templom előcsarnokában felállí­tott két rézoszlopot, amelyek négy ujjnyi szélesek, 18 könyök magasak voltak, kerületük pedig 18 ujjnyi. Mindegyik oszlopra liliomalakú öntött oszlopfőt illesztett, ezek öt könyök magasak voltak; mindegyiket pálmafonat övezte s ezen két sorban 200 gránátalma csüngött le. A két oszlop közül az egyiknek Jákin volt a neve, ez a bejárattól jobbra állt, a másikat, amelynek Boóz volt a neve, baloldalt állították fel.

Ezután rézből megcsinálta a félgömbalakú „öntött tengert". Az „öntött tenger" nevet nagysága miatt kapta, mert ez a medence-tíz könyök átmérőjű, arasznyi vastagságú volt. A fél­gömb tíz csigavonalban kanyarodó talapzaton nyugodott, amely­nek az átmérője egy könyöknyi volt; a talapzat körül tizenkét szarvasmarhát helyezett ei, ezek a négy égtáj felé néztek; min-

den oldalon három volt, testük hátsó része befelé nyúlt, úgy hogy a félgömböt köröskörül ezek is támasztották. Az „öntött tenger** űrtartalma 3000 bad volt.

Azután tíz darab négyszögletes rézállványt készített a mosdó­medencéknek; mindegyik öt könyök hosszú volt, négy könyök széles és hat könyök magas. Ezek a domborműves öntvények így készültek: egy négyzet négy sarkán, négy kis oszlopot állítot­tak fel, ezekbe illesztették bele az állvány oldalait, amelyeken domborművű oroszlán, bika és sas volt; a kis oszlopokon, vala­mint az állvány oldalain is domborművek voltak. Az egész négy öntött keréken nyugodott, amelyeknek az átmérője másfél kö- nyöknyi volt. Csodálatos, mily gömbölyűek voltak a keréktalpak és mily pontosan beleillettek az állvány oldalai és szegélyei. Ezek hát ilyenek voltak. A négy felső sarkán kinyújtott kéz alakú tar­tók voltak, ezeken a medence aljáig érő csavarodott díszítmény nyugodott. Maga a medence oroszlánmancsokon és saskarmokon nyugodott s ezek úgy illeszkedtek a tartókhoz, mintha egy darab­ból öntötték volna az egészet. Az állatkarmok között dombor­művű pálmák voltak. 'Ilyenek voltak a rézállványok s ezekhez az­után elkészítették a tíz kerek rézüstöt; mindegyiknek az űrtar­talma 40 choe volt, mindegyik négy könyök magas, felső kerülete ugyanilyen átmérőjű. Az üstöket rátették az állványokra, ame­lyeknek a neve mechónot volt. Ötöt a templom baloldali, vagyis északi felében, ötöt pedig a jobboldali, vagyis déli felében helyez­tek el, de valamennyit keleti irányban. Jobboldalt állították fel az „öntött tengert** is, azután pedig az üstöket mind megtöltötték vízzel. Az „öntött tenger“-nek az volt a rendeltetése, hogy abban mossák meg a papok kezüket és lábukat, mielőtt felmennek az oltárhoz; a többi üstnek pedig az, hogy az egészen elégő áldozat­hoz felhasznált állatok belső részeit és lábait azokban tisztogas­sák meg.

Azután elkészítették a rézoltárt az egészen elégő áldozatok számára: 20 könyök hosszú és széles és tíz könyök magas volt; továbbá minden egyéb rézedényt, fazekakat, korsókat s mind­ezen felül Hirám csinált kanosokat és vedreiket rézből, de oly szé­pek és ragyogók voltak, mintha aranyból lettek volna. Ezután készíttetett a király sok-sok asztalt, közöttük egy nagy aranyasz­talt, hogy azon legyenek Isten kenyerei, ezenfelül pedig rengeteg egyéb asztalt, mind más-más alakban s ezekre tették a korsókat és csészéket; ezek közül 20.000 aranyból volt, 40.000 pedig ezüst­ből. Ehhez járult még Mózes meghagyása szerint rengeteg mécs­tartó; egyet magában a templomban állítottak fel s törvény sze­rint egész nap égnie kellett; ezt a déli oldalon helyezték el s vele szemben az asztal a kenyerekkel az északi oldalra került. Kö­zöttük volt az aranyoltár. Mindez a 40 könyök hosszú külső szentélyben volt, a szentek szentjének függönye előtt. A szentek szentjében viszont csak a frigyládát tartották.

Ezenfelül csinált még 80.000 boroskorsót, 10.000 arany és 20.000 ezüst csészét, továbbá 80.000 arany és kétszer annyi ezüst tálat, hogy azokban vigyék a meggyúrt búzalisztet az oltárhoz, továbbá 60.000 arany és kétszer annyi ezüstedényt; ezek­ben gyúrták meg a lisztet olajjal. Továbbá 20.000 arany és két­szer annyi ezüst ürmértéket, olyanokat, amelyeknek Mózesnél hin és assaron a nevük; 20.000 arany tömjénes dobozt, amelyben a füstölőszereket vitték a templomba és 50.000 egyéb serpenyőt, hogy azokban vigyék a tüzet a nagy oltárról a templom belse­jébe, a kis oltárra. A főpap használatára ezer papiruhát készítet­tek földig érő talárral, chosennel és drágakövekkel. Párta, amelyre Mózes az Isten nevét felírta, csak egy darab volt s ez a mai napig is megmaradt. A papiruhákat bisszusból készítették, 10.000 bíborövvel. Készítettek továbbá 200.000 kürtöt Mózes elő­írása szerint; 200.000 bisszusruhát a leviták közül választott kar­énekeseknek; végül pedig borostyánszínű arany-ezüst ötvényböl 40.000 hangszert, — amelyeknek nebel és kinnór volt a nevük, — hogy azokon kísérjék az éneket.

Mindezt Salamon Isten dicsőségére a legpazarabbul és a ]eg- pompásabban készíttette el, nem riadt vissza semmi kiadástól, hogy a templomot díszítse, hanem a legnagyobb bőkezűséget ta­núsította az Istennek szánt kegyszerek tekintetében is. Azután míg fallal vette körül a templomot: ennek a neve a mi nyelvünkön gison, görög nyelven pedig thrinkos; magassága 3 könyöknyi s célja, hogy a nép ne mehessen be a templomba és csak a papok­nak legyen szabad a bejárás. A falon kívül külön négyszögletes szentélyt építtetett nagy és tágas csarnokokkal, hatalmas kapuk­kal a négy égtáj felé; a kapuk aranyból voltak. Ebbe a szentélybe bárki beléphetett, ha megtisztult és eleget tett a törvény parancsai­nak. De leírhatatlan, mily csodálatosan díszes volt ez a külső szentély. A király földdel betemettette azokat a mély szakadéko­kat, amelyeknek alig lehetett látni a fenekét, és egy szintre hozta annak a, magaslatnak a tetejével, amelyen a templom épült. Ezt a helyiséget kettős csarnokkal vette körül, ezek oszlopokon nyu­godtak .s az oszlopok köveit ott a helyszínen fejtették; a csarnokok mennyezetét cédrusfa borította. Ennek a szentélynek minden kapuját ezüstből készíttette.                                           ¹

4.   FEJEZET

Salamon a frigyládát átviteti a templomba s imádsággal
és áldozattal hálát ad Istennek

Ezt a nagyszerű és káprázatos építményt és minden belső díszítését Salamon király hét év alatt készíttette el, s ezzel nem csupán elképzelhetetlen gazdagságáról tett bizonyságot, hanem kifogyhatatlan buzgalmáról is, mert azt, amire tulajdonképpen egy egész emberi élet kellett volna, a templom nagyszerűségéhez képest, igen rövid idő alatt végezte be. Ekkor írt a héberek vezéreinek és véneinek, és az egész népet Jeruzsálembe rendelte, hogy látogassa meg a templomot és legyen jelen, mikor Isten frigyládáját át­viszik. Miután a meghívást közhírré tették, valamennyien össze­gyülekeztek ott a hetedik hónapban, amelynek náluk Thisri, a makedónoknál pedig Hyperberetaios a neve: ebbe a hónapba esik a héberek legnagyobb és legszentebb ünnepe, a sátoros ünnep. Azután a Mózestől állított sátorral és egyéb istentiszteleti kegy­szerekkel együtt átvitték a frigyládát a templomba. Elől ment a király és a nép, az áldozati állatokkal, azután a leviták, akik az utat italáldozatokkal és rengeteg áldozati állat vérével hintették meg és elképzelhetetlen mennyiségű füstölöszert elégettek, úgy hogy az édes illat egészen betöltötte a levegőt, messzire szétterjedt és hirdette, hogy Isten útra kelt és — emberi fogalmak szerint — beköltözik a neki épített és szentelt házba. Ezenfelül szakadatla­nul zengtek a himnuszok és karénekek, míg csak be nem értek a templomba. A frigyládát pedig így helyezték el: mikor a frigylá­dát be kellett vinni a szentek szentjébe, az egész nép félreállt és a papok, akik hozták, elhelyezték a két kerubim között. A kerubi- mok szárnyának vége összeért és a művész úgy -alakította, hogy sátor és kupola módjára borultak a frigyláda fölé. A frigyládában azonban nem volt egyéb, csak a két kőtábla, azokon pedig a tíz­parancsolat, amelyet Isten adott Mózesnek a Sínai hegyen. A mécstartót, az aranyasztalt és az aranyoltárt a templomban a szentek szentje előtt ugyanazon a helyen állították fel, ahol a templomsátorban is álltak és azonnal rájuk is helyezték a napi áldozatot. A rézoltár azonban a templom elé került, a bejárattal szembe, úgy hogy ha az ajtót kinyitották, látni lehetett az oltárt, a szent cselekményeket és az áldozatok pompáját. A többi kegy­szert mind a templom belsejében helyezték el.

Miután a papok a frigyláda körül mindent elrendeztek és távoztak a szentélyből, egyszerre csak sűrű felhő ereszkedett le a

templom fölé, — de nem komor és esővel terhes, mint a téli felle­gek, — s elhomályosította a papok szemét, úgy hogy nem is lát­ták egymást. Mindenkinek az elméjében megvilágosodott a fel­ismerés, hogy Isten leszállt a templomba és lakóhelyéül választotta. Miközben mindnyájan ezen elmélkedtek, felkelt Salamon király, -— mert eddig ült, — és Istenhez fordult, a szent felséghez illendő és önmagához is méltó szavakkal: „Uram, neked ugyan van örök lakásod, amelyet égből, levegőből, földből és tengerből alkottál és amelyet betöltesz anélkül, hogy bezárna téged. Mindazonáltal ne­vednek ezt a templomot szenteltem, hogy innen küldjük fel hoz­zád imádságainkat és áldozatainkat és bizonyosak lehessünk felőle, hogy jelen vagy és népedet nem hagyod el. Mert ha min­dent látsz és mindent hallasz és közöttünk lakozol, akkor nem hagysz el bennünket és éjjel-nappal kegyesen meghallgatsz min­denkit, aki hozzád imádkozik." Miután így ünnepélyes áhítattal imádkozott Istenhez, a néphez fordult és eszébe juttatta Isten mindenhatóságát és jóságát: hogyan jövendölte meg atyjának, Dávidnak mindazt, ami majd elkövetkezik s amiből már nagyon sok be is teljesült, a többi pedig be fog teljesülni, s hogyan jelölte ki előre őt magát, hogy atyja halála után, ha elfoglalta a királyi trónt, építse fel a templomot. Mivel mindez oly csodálatos módon teljesült, magasztalják Istent és ne essenek kétségbe affelől, amit üdvösségükre megígért, hiszen azzal, amit láttak, megerősíthetik hitüket.

Miután a király így beszélt a néphez, megint a templom felé fordult, kinyújtotta jobbkezét a nép felé és így beszélt: „Emberi alkotásokkal lehetetlen megköszönni Isten jótéteményeit, mert az istenségnek nincs szüksége semmire és sokkal felségesebb, hogysem az ember ilyesmivel leróhatná háláját. Te azonban különbnek teremtettél bennünket, uram, a többi teremtménynél, tehát úgy illik, hogy dicsérjük felségedet és hálát adjunk neked mindenért, amivel elhalmoztad házamat és a héber népet. Mert mivel engesztelhetnök inkább haragodat és mivel imádkozhat­nék le jóságodat, mint a szóval, amelyet levegőből alakítunk és megint csak a levegőn át küldünk hozzád? Ezért az ajándékért külön hála illet téged, valamint azért is, hogy atyámat alacsony sorsból nagy dicsőségre emelted és rajtam mind a mai napig minden jóslatodat beteljesítetted. Kérlek, adj meg nekem ezentúl is mindent, amit kedveltjeidnek szoktál megadni, tartsd meg csa­ládomat és gyarapítsd minden időben, mint ahogy atyámnak, Dávidnak megígérted életében és halálos ágyán, hogy megmarad a királyság az én házamban és nemzetségünkből még ezer és

ezer utód következik majd ezután. Ezt add meg nekünk és áldd meg neked tetsző erényekkel gyermekeimet. Azután kérlek még arra is: küldd le lelkedet ebbe a templomba, hogy valóban jelen­való légy közöttünk. És ámbár az egész világegyetem nem tud befogadni téged, még kevésbbé ez a templom, mégis imádkozom hozzád: ne engedd, hogy az ellenség elpusztítsa, hanem vedd ol­talmadba, mint saját tulajdonodat. Ha azonban a nép vétkezne ellened, s ezért éhínséggel, járványokkal és egyéb csapásokkal kellene lakolnia, hallgasd meg, ha ebben a templomban könyö­rög hozzád és imádkozik, hogy mentsd meg: mutasd meg jelen­létedet azzal, hogy megkönyörülsz rajta és megmented nyomo­rúságából. De ne csak a héberek iránt mutatkozzál kegyelmesnék, ha bűnbe estek, hanem azok iránt is, akik máshonnan jön­nek hozzád, talán a világ távoli határairól, hogy segítségedért könyörögjenek: hallgasd meg kérésünket. Mert így megtudja az egész világ: bizony te magad akartad, hogy nálunk épüljön meg templomod, s ezért nem akarunk ellenségesen és gyűlölködött vi­selkedni az idegenek iránt, hanem mindenkinek megengedjük, hogy elnyerje itt a te segítségedet és kegyelmedet."

E szavak után a király leborult a földre és sokáig imádko­zott. Ezután felkelt és az oltárra vitette az áldozatokat. Mikor az egészen elégő áldozat ott volt már az oltáron, egy csodajelről fel­ismerte, hogy Isten kegyesen fogadja az áldozatot: mert tűz hul­lott az égből, mindenki szemeláttára belekapott az áldozatba és el­emésztette. A nép ebből a csalhatatlan tüneményből arra követ­keztetett: ime, Isten így mutatta meg hajlandóságát, hogy a templomban fog lakni. Tehát mindenki a földre borult és imád­kozott, a király pedig elkezdte magasztalni Istent, felszólította a népet, hogy énekeljen vele együtt, hiszen most itt a bizonyság, most megismerhették Isten jóakaratát, kérjék tehát, hogy legyen hozzájuk mindig ily kegyes, tartsa meg őket tisztán és büntet­lenül, erősítse meg őket az igazságosságban, az istenfélelemben, a Mózestől adott törvények hűséges megtartásában: így szeren­csés lesz a héber nép s minden más emberi nemzetnél boldogabb. Egyúttal könyörögve kérte őket: gondoljanak arra, hogy ezt a kincset, ami most nekik jutott, meg is tartsák és gyarapítsák; mert nem elegendő, hogy istenfélelemmel és igazságossággal megszerezték, de legyen rá gondjuk, hogy állandósítsák is. Miért nem oly nagy dolog az embernek megszerezni bizonyos javakat, mint inkább megtartani azt, amit megszerzett, és bűnnel el nem játszani.

Miután a király ilyen figyelmeztetéseket intézett a néphez,

elbocsátotta, előbb azonban magáért és a héberekért 20.000 bor­jut és 120.000 birkát áldozott. Ezúttal első ízben hintették meg a templomot az áldozati állatok vérével és vendégelték meg benne a hébereket egytől-egyig feleségeikkel és gyermekeikkel együtt. Azután a király a néppel együtt a templom előtt tizen­négy napon át nagy fénnyel és pompával és ünnepi lakomákkal megülte az úgynevezett sátoros ünnepet.

337

Miután beteltek az ünneppel és teljesítették Isten iránti köte­lességüket, elbúcsúztak a királytól és valamennyien hazatértek; hálálkodtak Salamonnak, hogy elképzelhetetlen fáradsággal ilyen gyönyörű épületet emelt nekik és könyörögtek Istenhez, hogy még sokáig tartsa meg királyukat. Útközben ujjongtak és Istennek hálaadó énekeket zengtek és úgy értek haza, hogy nem is érezték az út fáradalmait. És akik a frigyládát a templomba vitték és megcsodálták nagyságát és szépségét s résztvettek a nagy áldozatokon és ünnepségeken, ugyancsak rendre hazatértek városaikba. A király pedig éjjel álmot látott, amely jelentette neki, hogy Isten meghallgatta imádságát és oltalmába veszi a templomot és állandóan benne lakik majd, ha Salamon és valamennyi utódja és az egész nép megmarad .az igazság útján. S különösen őt magát az elképzelhető legna­gyobb és legteljesebb boldogsággal áldja meg, ha követi atyja intéseit s mindig az ő családjából és Juda törzséből választja ki az ország uralkodóját. Ha azonban elpártol a törvénytől és meg­feledkezik róla, vagy talán idegen istenek imádására vetemedik, kiirtja és nyomorultul eltörli nemzetségét, az izraeliták népét pedig szenvedésekkel gyötri meg; háborúval és ezernyi nyomo­rúsággal veri őket-, kiűzi az országból, amelyet atyáiknak adott és idegen rabságba juttatja őket; megengedi, hogy az ellenség a templomot felgyújtsa és kifossza és a várost elpusztítsa, és a világon minden nép tudja ,meg, mennyi szerencsétlenség érte őket és döbbenjen meg úgy, hogy szinte el se higyje; ha azután a népek meghallják szerencsétlenségüket, csodálkoznak s az okát kutatják: miért gyűlölte meg Isten így a hébereket, holott azelőtt dicsőséget és jólétet adott nekik, akkor kapják meg a feleletet az életbenmaradottak vallomásából: büntetésül azért, mert vétkez­tek és megszegték atyáik törvényeit. Hogy Isten valóban így be­szélt hozzá álmában, az fel van jegyezve a szent iratokban.

22 Flavius Josephus: A zsidók története

5.   FEJEZET

Salamon pompás pdlotát épít magának és megfejti Hirám talányait

A templom felépülése után, amely, mint mondottuk, hét év alatt készült el, Salamon hozzáfogott a királyi palota építéséhez; alig 13 év alatt ezt is befejezte. Mindazonáltal a palota építése lassabban haladt, mint a templomé. Mert a templom, amely óriási méreteihez és csodálatos szépségéhez képest szinte hihetet­lenül rövid idő alatt épült meg, csak Isten segítségének köszön­hette, hogy ilyen gyorsan befejezhették, mivel Istennek készült. A királyi palotához azonban az építőanyagokat nem gyűjtötte oly buzgón, s különben azért is húzódott az építkezés, mert nem az Istennek, hanem csak királyoknak készült lakásul. Azonban ez is pazar építmény volt, s méltó a nép és a király gazdagságá­hoz. Éppen ezért szükségesnek tartom, hogy leírjam tervét és berendezését, hogy jövendőbeli olvasóim ebből a nagyszerűségére következtethessenek.

A palota díszterme tágas és pompás volt, rengeteg oszlopon nyugodott. Ennek az volt a rendeltetése, hogy törvénykezések alkalmával befogadja a népet s éppen azért kellett ilyen tágasnak lennie. Tehát a hossza 100, szélessége 50, magassága 30 könyök- nyi volt. Az oszlopok, amelyeken nyugodott, négyszögletesek vol­tak, cédrusfából készültek, korinthusi stílusban; a szabályosan elhelyezett kapuk, hárommezős ajtószárnyaikkal, nemcsak díszül voltak, hanem, védelmül is. Ehhez csatlakozott egész szé­lességében a következő helyiség, -amely négyszögletes és 30 kö­nyök szélességű volt. Ennek az átellenes oldalán erős oszlopokon nyugvó csarnok volt és ebben pompás trónus; ezen ült a király, mikor bíráskodott. Ehhez megint másik lakosztály csatlako­zott: ez volt a királyné lakása; a következő helyiségek pedig arravalók voltak, hogy munka után ezekben szórakozzanak és pihenjenek; valamennyit cédrusfalemezek borították. Az egész palotát 10 könyöknyi kőkockákból építették, a falakat pedig drága faragott márványokkal borították; ilyen márványokat a föld csak egyes híres lelőhelyeken terem, templomok díszéül és királyi paloták ékességéül. Az épületet kívül háromsoros pompás oszlopcsarnok fonta körül; fölöttük párkányzat, remek dombor­művekkel, amelyek fákat és növényeket ábrázoltak s ezekről ár­nyat adó ágak csüngtek le és eltakarták a köveket. Ezek a dom­borművek oly fínom-művűek voltak, hogy az ember néha szinte azt hihette, hogy mozognak. A falfelület többi részét egészen 338

a mennyezetig tarka festés borította. Ezenfelül a király egyéb épületeket is emelt még szórakozások céljaira, továbbá végelát­hatatlan csarnokokat, köztük egy éttermet is, amely csak úgy ra­gyogott az aranytól és egyéb dísztől és amelyben az egész asz­tali készlet színaranyból volt. Egyáltalán nehéz a királyi palota­nagyságát és változatosságát leírni vagy felsorolni, hány nagyobb vagy kisebb szoba, hány földalatti helyiség volt benne, vagy pedig leírni a pazar kerteket, amelyeket nézni is gyönyörűség volt, s amelyek nyáron menedéket és árnyékot adtak az embereknek. Röviden: az egész építmény csupa fehér márvány, cédrusfa, arany és ezüst volt s a mennyezetet és a falat éppen olyan aranyba foglalt kövek díszítették, mint Isten templomát. Végül a király elefántcsont-trónust is készíttetett; óriási volt és hat lépcsőfok vezetett fel hozzá; minden lépcsőfokon kétoldalt két-két oroszlán állt és ugyanannyi fent a trónus mellett is. Az ülést tenyerek alkották, ezeken ült a király, a trón támlája pedig hátra­felé néző fél-marha volt s mindez színaranyból.

Salamon valamennyi építkezését húsz év alatt fejezte be. Mindehhez Hirám tyrusi királytól rengeteg aranyat, ezüstöt, cédrust és lucfenyőt kapott. Ezekért cserébe gazdag ajándékokkal halmozta el öt, évente küldött neki gabonát, bort és olajat, mert mint fentebb említettem, ezekben Hirám, mint afféle szigetlakó, hiányt szenvedett. Ezenfelül ajándékozott neki húsz galileai várost, közel a tyrusi hatáthoz. Mikor azonban Hirám megláto­gatta ezeket és megtekintette, sehogy sem tetszett neki az ajándék, éppen ezért megüzente Salamonnak, hogy nem fogadja el a váro­sokat; azóta ezeket a városokat „Kabul-földnek“ nevezik, ez phoinikiai nyelven annyit jelent, mint „semmi". A tyrusi király Salamonnak fogas kérdéseiket és elmés rejtvényeket is küldött és felszólította, hogy fejtse meg azokat és a megfejtést küldje el neki. Salamon rendkívül éleseszű ember volt, tehát a megfejtés semmi­ség volt neki; miután megfejtette a talányokat és jelentésüket megmagyarázta, meg is üzente Hirámnak.

Erről a két királyról megemlékszik Menandros is, — aki a tyrusiak történetét phoinikiai nyelvből görögre fordította, — még pedig ezekkel a szavakkal: „Abibal halála után fia Hirám következett a trónon, aki 34 évig uralkodott és 53 éves korában halt meg. Ö csináltatta az Eurychorost, az úgynevezett széles összekötő töltést, és Zeus templomában aranyoszlopot állított és a Libanon hegységben a templomok befedésére személyes fel­ügyelete alatt fát döntetett. A régi szentélyeket lebontatta, Héra kies­nek és Astarténak új templomokat építtetett. Herakles templomát

Peritios hónapban építtette. Haddal támadta meg az itnreusokat, mert nem fizették meg az adót, leigázta őket és hazatért. Ebben az időben élt Abdemonnak egy ifjabb fia, aki egyremásra meg­oldotta a foigas kérdéseket, amelyeket Salamon jeruzsálemi király feladott neki.“ Diós iis említi őket ezekkel a szavakkal: „Abibál halála után fia, Hirám uralkodott, aki a város keleti részén töl­tést emeltetett és a várost kibővítette, úgy hogy az olympiai Zeus templomát, amely kívül esett, bevonta a városba. Erre a célra a város és a templom közötti területet földdel töltötte ki. A templomot ezenfelül elhalmozta arany fogadalmi ajándékok­kal. Ezután felment a Libanonra és ott templomépítés céljaira fát döntetett. Salamon, Jeruzsálem akkori uralkodója, rejtvénye­ket küldött Hirámnak és tőle is ilyeneket kért: aki nem tudta megfejteni a rejtvényeket, köteles volt büntetésül nagy összeg pénzt fizetni. Hirám vállalkozott reá ilyen feltételekkel, de nem tudta megfejteni a rejtvényeket, ami sok pénzébe került. Később azonban valamennyit megfejtette a tyrusi Abdemonnal és Sala­monnak más rejtvényeket adott fel, ezeket viszont Salamon nem tudta megfejteni, tehát most ő fizetett jókora összeget/¹ Ennyit mond Diós.

6.   FEJEZET                               .

Salamon megerősíti Jeruzsálemet, nagy városokat épít, a kána- ániak ellen hadat visel, fogadja az egyiptomi és etiópiai királynő látogatását

Mivel a király látta, hogy Jeruzsálem falainak nincsenek bástyái és az volt a felfogása, hogy ez nem méltó a városihoz, azonnal munkához látott és a falakra magas bástyákat építtetett. Ezenfelül városokat is alapított és ezek voltak az ország leg­erősebb városai; elsősorban Hászor, Magiddo és Gázer, a filiszteu- sok területén; ezt a várost fáraó, az egyiptomi király, ostrom alá fogta, be is vette, legyilkolta lakosait, földig romboltatta, azután pedig odaajándékozta leányának, akit Salamon vett feleségül. Tehát ezért és mert természettől fogva is erős volt és háborúban jó szolgálatot tehetett, a király újra felépíttette. Nem messze innen még két várost építtetett, ezek voltak: Bethoron és Bálaát, azután még egyéb városokat, amelyek enyhe éghajlatukkal, egészséges fekvésükkel, rengeteg forrásukkal igen alkalmasak voltak pihenésre és szórakozásra. Ezután meghódította a puszta-

Ságot Syria fölött és ott is alapított egy nagy várost, amely Syriától kétnapi, az Eufráttól egynapi és a hatalmas Babylon- tól hatnapi járóföldre volt. Ezt a várost azért építette oly messze Syria lakott részeitől, mert a várostól délre nem volt víz és csak ezen a helyen voltak források és vízmedencék. A várost, amelyet erős falakkal vett körül, Tádmornak nevezte el és a szíreknél ma is ez a neve, a görögök azonban Palmyrának nevezik.

Ebben az időben ezekkel a munkáikkal foglalkozott Salamon király. Mivel egyeseket talán érdekelne, hogy az egyiptomi kirá­lyok Menéstől kezdve — aki sok-sok évvel atyánk, Ábrám előtt Memphis városát alapította, — egészen Salamonig, tehát mintegy ezerháromszáz évig, miért viselték valamennyien a fáraó nevet, egy királyról, aki későbben uralkodott, helyénvalónak tartom felvilágosítani őket erről és megmagyarázni ennek a névhasz­nálatnak igazi okát. Tudniilllik „fáraó" egyiptomi nyelven annyit jelent, mint „király". Azt hiszem, hogy ezeknek a királyoknak ifjúkorukban más nevük volt, de mikor trónraléptek, mindegyik azt a nevét vette fel, amely az ő nyelvükön a méltóságukat jelen­tette. így az alexandriai királyok is, akiknek azelőtt más nevük volt, trónralépésüktől kezdve az első királyról mind Ptolemaios- nak nevezik magukat. A római uralkodók is, akik születésükkor mind más-más nevet kaptak, valamennyien „Caesar" néven neve­zik magukat, mert állásuknál és méltóságuknál fogva ez a név jár nekik; családi nevüket azután egészen elhagyják. Úgy gondolom, ez az oka annak, hogy a halikarnassosi Herodotos még háromszáz­harminc királyról beszél Menes, Memphis alapítója után, de egyiknek sem mondja meg a nevét; tudniillik valamennyinek „fáraó" volt a neve. Mihelyt pedig ezeknek halála után királynő lép uralomra, azt Nitokrisnak nevezi, nyilván azért, mert a királyok ugyan mind a fáraó nevet viselték, ezt azonban nő nem vehette fel, tehát a királynőt kénytelen volt a saját nevén meg­nevezni. A hazai forrásművekben is úgy találom, hogy az után a fáraó után, aki Salamon apósa volt, már egyik egyiptomi királyt sem nevezik így és hogy az előbb említett királynő Egyiptom és Etiópia uralkodója volt, aki Salamont meg is látogatta. Róla mindjárt részletesebben beszélek; de mindezt csupán bizonyítékul hoztam fel arra, hogy néha mennyire egyeznek az egyiptomiak forrásművei a mieinkkel.

Salamon király mindenekelőtt a lázadó kánaániak ellen for­dult, akik a Libanon hegyen, egészen Ernát városáig laktak, le­igázta és adófizetésre kényszerítette őket, rabszolgamunkát végez­tetett velük és évente kötelezte őket, hogy meghatározott számú

embert küldjenek földjei megművelésére. A héberek közül akkor senki sem volt rabszolga, és mivel Isten annyi népet alájuk vetett, erre nem is volt szükségük, sőt inkább ők kényszeríthették a le- igázottakat szolgai munkára. Éppen ezért ők fegyveres hadi­szolgálatot teljesítettek; inkább hadba vonultak harckocsin és lóháton, mintsem hogy kedvük lett volna rabszolgamunkára. A kánaániak fölé, akiket szolgákul magával vitt, 550 felügyelőt helyezett és a király megbízásából ezek voltaik kötelesek minden ■tekintetben gondoskodni róluk s főképpen megtanítani őket min­den munkára és mesterségre, amit megkövetelt tőlük.

Azután a király az egyiptomi tengeröbölben sóik hajót épít­tetett, és pedig a Vörös-tenger partján fekvő Ániongáber város­ban, nem messze Áilát városától, amelynek a mostani neve Bere- nike; mert ez az egész terület akkor a zsidóké volt. A hajóhad építéséhez is bőséges támogatást kapott a bőkezű Hirámtól, Tyrus királyától; küldött neki kormányosokat és szakértő tengerészeket is. Ezeket Salamon a maga embereivel együtt elküldötte Indiába, Ofirba, az úgynevezett aranyországba, hogy onnan aranyat hoz­zanak neki. Gyűjtöttek is körülbelül négyszáz talentum aranyat és ezzel visszatértek a királyhoz.

Egyiptom és Etiópia királynője, alki bölcseségre törekedett és egyébként is csodálatraméltó asszony volt, hallott Salamon böl- cseségéről és erényeiről s mindenképpen szerette volna személye­sen megismerni; közvetlen tapasztalatból akart meggyőződni mindarról, amit naponta hallott felőle. Mivel a hír hitelessége mindig attól függ, hogy ki hozza, néha bizony hazug és megbíz­hatatlan. Elhatározta tehát, hogy meglátogatja és próbára teszi bölcseségét, nehéz kérdéseket ad fel neki, hogy döntse el és pompával és fényes kísérettel elment Jeruzsálembe. Tevekara­vánja dúsan meg volt rakva arannyal, mindenféle kincsekkel és értékes drágakövekkel. A király rendkívül barátságosan fogadta s mivel éleselméjű ember volt, gyorsabban megoldotta a neki feladott fogas kérdéseket, mint akárki hitte volna. A királynő el- ámult, mert észrevette, hogy a király nemcsak nála bölcsebb, hanem bölcsesége még a hírét is jóval felülmúlja. Különösen a királyi palota szépsége, nagysága és az egyes épületek művészi elrendezése keltette fel csodálkozását: mert ezekben is megnyilat­kozott a király bölcsesége. Főképpen az az épület, amelynek „Libanoni erdő“ volt a neve, 'valamint a mindennapi étkezések pompája, a pazar bútorok, a szolgák ruházata és ügyessége lát­tára egyik ámulatból a másikba esett. A mindennapi áldozatok és a papok és leviták szent cselekményei is lekötötték érdeklő-

dését. Miután ezt naponta látta, elcsodálkozott; az, amit látott, annyira lenyűgözte, hogy nem is tudta eltitkolni meglepetését s meg is mondta a királynak, hogy mindez jóval felülmúlta vára­kozását. „Mindaz, amiről hírből hallunk, ó király — így be­szélt, — kétségeket támaszt bennünk. Azonban a te javaidról, •amiket magadban hordozol, továbbá kincseidről nemcsak hogy nem hazudott a hír, hanem inkább messze elmaradt a valóság mögött; s ezt most látom világosan, mikor mindezt a te pompádat a tulajdon szememmel láttam. Már az is elkábított, amit hallot­tam, de az ilyen közvetett értesülés nem győz meg úgy, mint a személyes tapasztalat. Ha már az is nagyszerű és felséges volt, amit halottam, mindennél sokkal több az, amit most láttam. Valóban úgy érzem, hogy a héberek népe, valamint szolgáid és barátaid boldogok, mert naponta, láthatják arcodat és hallhatják bölcseségedet. Áldott legyen az Úr, aki ezt az országot és népét annyira szerette, hogy téged tett meg királyának."

Ezután szóval és ajándékokkal megköszönte a királynak a barátságos fogadtatást és húsz talentum aranyat és rengeteg fű­szert és drágaköveket ajándékozott neki; állítólag ő adta neki az első balzsamcser jetövet is; ez még most is tenyészik országunk­ban. Salamon viszonozta ajándékait, a királynő kívánságai sze­rint; semmit sem tagadott meg tőle, hanem valóban királyi módon és bőkezűen ajándékozta meg. Miután kölcsönösen ki­cserélték ajándékaikat, Egyiptom és Etiópia királynője hazatért.

7.   FEJEZET

Salamon gazdagsága, bujálkodása. Ádád és Jeroboám lázadása. Salamon halála

Ebben az időben a király az úgynevezett aranyországból drágaköveket és lúcfenyöt kapott. A fából gyámoszlopokat készít­tetett a templomba és a királyi palotába, továbbá kinnór és nebel nevű hangszereket, amelyeket a leviták használtak, mikor a dícsérőénekeket kísérték. Mindaz, amit kapott, sokkal szebb és pompásabb volt, mint minden, amit később hoztak neki. Senki sem hiszi el, hogy az akkori lúcfenyö mennyire más volt, mint amit ma lucfenyőnek neveznek; az eladók valami hasonlófajta fát neveztek ezen a néven, hogy a vevőket megnyerjék. Mert hasonló volt a fügefához, de sokkal fehérebb és fényesebb. Úgy véltem, hogy helyénvaló megemlítenem ezt és az olvasó is szívesen veszi,

hogy mindenki tudja a kettő közti különbséget és megismerje, milyen is volt a valódi fenyő, amit a király használt.

A királynak évente hatszázhatvan talentum aranyat szállítot­tak be, nem számítva azt, amit kereskedőiktől vásárolt és amit Arábia királyai és törzsfőnökei ajándékul küldtek neki. Az arany­ból kétszáz négyszögletes pajzsot készíttetett, mindegyik hatszáz: siklus súlyú volt és még háromszáz kerek pajzsot, mindegyik három mina arany súlyú volt. Ezeket a pajzsokat abban az épü­letben akasztotta fel, amelynek a neve „Libanoni erdő“ volt. Azután készíttetett aranyból és drágakövekből művészi serlegeket, amelyeket lakomákon használtak. Ugyancsak minden egyéb edénye is aranyból volt, mert az ezüst oly keveset ért, hogy senki sem volt hajlandó azért eladni valamit, de nem is tudott vásá­rolni. Az úgynevezett tarsusi öbölben a királynak igen sok hajója volt; ezek a távoli népekhez mindenféle árut szállítottak és ara­nyat, ezüstöt, elefántcsontot, etiópiaiakat és majmokat hoztak értük cserébe. Egy-egy ilyen út oda-vissza három évig tartott.

Salamon gazdagságának és bölcseségének híre oly messzire terjedt, hogy a királyok, akik a róla szóló híreket hihetetleneknek tartották, mind szerették volna látni őt és gazdag ajándékokkal fejezték ki iránta érzett tiszteletüket. Arany- és ezüstedényeket, bíbornuhákat, mindenféle fűszereket, lovakat, kocsikat, teher­hordó öszvéreket küldtek neki s ezek oly szépek és erősek voltak, hogy úgy hitték, nagy örömet szereznek vele a királynak. így kocsijainak a száma, ami addig ezer volt, négyszázzal meggyara­podott; lovainak száma pedig, amelyekből máris húszezer volt, kétezerrel. A lovak oly nemesek és gyorsak voltak, hogy sem szebbek, sem jobbak nem voltak sehol; páratlanul lenyűgöző volt a szépségük és utolérhetetlen a gyorsaságuk; gyönyörű volt a sok lovász, csupa remek, sudár növésű fiatalember: fejjel magaslottak ki a többiek közül. Hosszú hajuk volt, öltözetük tyrusi bíborruha, hajukat naponta aranyporral hintették be s fejük ragyogott, mikor a napsugarak visszaverődtek az aranyszemosékről. A király íjakkal és egyéb fegyverekkel látta el őket s kíséretükben naponta napfelkeltekor kiment a városból; maga fehér ruhában hajtotta kocsiját. Jeruzsálemtől két schoinos távolságnyira volt egy Etám nevű falu, a környéke csupa kert meg dús és üdítő forrás. Ide rán- dult ki mindennap.

Valamint Salamon minden ügyet gondosan intézett és külö­nösen szerette a szépet, úgy az utakról sem feledkezett meg: vala­mennyi utat, amely a királyi városba, Jeruzsálembe vezetett, fekete kövekkel köveztetett ki, egyrészt, hogy az utasoknak

kényelmessé tegye, másrészt, hogy gazdagságát és királyi hatal­mát megmutassa. Kocsijait elosztotta és minden városban bizo­nyos számú kocsit helyezett el és csak keveset tartott magánál. Az ilyen városokat kocsivárosoknak nevezte. Ezüstöt annyit hozott a király Jeruzsálembe, mintha közönséges kő lett volna és Judea síkságait beültette cédrusfával — ezt addig ott nem ismer­ték — és szikomorfával. Egyiptomi kereskedőktől kétlovas kocsi­kat rendelt hatszáz drachma ezüstért s ezeket elküldte a szíriai és az Eufráton túli királyoknak.

Salamon a leghíresebb királlyá lett, akit Isten legjobban ked­velt és bölcseségben és gazdaságban a héberek minden addigi uralkodóját túlszárnyalta, de nem maradt ilyen élete végéig, hanem elpártolt az ősi erkölcsöktől. Mert mértéktelenül bolondult a nőkért és végül már féktelen gerjedehnét nem elégítették ki a bennszülött nők, hanem feleségül vett idegeneket is, sidoniakat, tyrusiakat, ámmonitákat és édomitákat és így áthágta Mózes törvényeit, mert ő megtiltotta a házasodási külföldi nőkkel. Egy­úttal pedig, hogy kedvükben járjon ezeknek a nőknek, bálvány­imádásra vetemedett. Mert a törvényhozó éppen azért tiltotta meg a házasságot idegen nőkkel, hogy a héberek ne vegyék át azok­nak a szokásait és bálványimádását és ne pártoljanak el a maguk törvényeitől és istentiszteletétől. Salamon vad gerjedelmében minderről megfeledkezett. Mert az egyiptomi király leányán kívül az előkelő és főemberek leányai közül hétszáz feleséget vett és eze­ken felül még háromszáz mellékfeleséget s annyira rabjuk lett, hogy átvette szokásaikat és hogy bizonyságot tegyen hajlandó­ságáról és szerelméről, jónak látta alkalmazkodni az ő otthoni erkölcseikhez. Mivel pedig már meg is öregedett és ítélőképessége is sokkal jobban meggyengült, hogysem emlékezetébe idézhette volna népének hagyományait, még jobban elhanyagolta Istent és egészen idegen feleségeinek bálványimádására adta magát. Már korábban is vétkezett és megszegte a törvény parancsait, mikor rézből öntött marhákat készíttetett az „öntött tenger“ alapzatául, trónjára pedig oroszlánokat: mert ezeknek az ábrázo­lása tilos volt. S ámbár ott volt a szeme előtt atyjának gyönyörű példája és dicsősége, amit jámborsága jutalmául hagyott rá örök­ségül és ámbár Isten kétízben is figyelmeztette álmában, hogy jár­jon atyja nyomdokain: mégis letért az erény útjáról és ezért dics­telenül halt meg. Megjelent egy Istentől küldött próféta is, aki hirdette neki, hogy bűne nincs rejtve Isten előtt és megfenyegette, hogy már nem sokáig élvezheti bűnös életét. Ámbár a királysá­got nem veszti el életében, mivel Isten megígérte atyjának, Dávid-

nak, hogy őt teszi utódjává, azonban halála után ez a büntetés majd a fiát éri és ha nem is pártol el tőle az egész nép, tíz törzs mégis egyik főemberéhez áll és csak két törzs marad meg Dávid unokája mellett, a nagyapja kedvéért, akit Isten szeretett és Jeru­zsálem kedvéért, ahol meg akarta tartani templomát.

Salamont ennek hallatára fájdalom és megdöbbenés fogta el, mert úgy látszott, hogy összeomlik minden dicsősége, amire pedig oly büszke volt. Nem sokkal utóbb a próféta jövendölése után Isten ellenséget támasztott neki, akinek a neve Ádád volt és ez a következő okból kezdte meg az ellenségeskedést: királyi vérből származó édomita ifjú volt; midőn Dávid hadvezére, Joáb, Édomot leigázta és hat hónap alatt minden fegyverfogható férfit megöletett, Ádád az egyiptomi királyhoz, a fáraóhoz menekült. Ez szívesen fogadta, házat és földet adott neki s mikor felnöve­kedett, annyira megszerette, hogy felesége húgát, akinek a neve Táfnesz volt, feleségül adta hozzá, a fiút pedig, akit ez szült neki, a királyi gyermekekkel együtt neveltette. Mikor Ádád értesült, hogy Dávid meghalt és Joábot megölték, elment a királyhoz és kérte, engedje meg, hogy visszatérjen hazájába. A király azt kér­dezte tőle, vájjon hiányt szenvedett-e nála valamiben, vagy meg­bántotta-e valaki, hogy el akarja hagyni. Azután újra meg újra kérte a király engedélyét, de az nem bocsátotta el; végül is Ádád elhatározta, hogy marad. Mikor azonban Salamon szerencséje — bűnei és Isten haragja következtében •—, rosszra fordult, Ádád végre megkapta a fáraó engedélyét és visszatért Édomba. De hiába próbálta rávenni ezt az országot, hogy elpártoljon Sala­montól, mert erős helyőrségei voltak és ezek miatt nem könnyű és bátorságos lázadást támasztani. Átment tehát Syriába s ott találkozott egy Rázon nevű emberrel, aki megszökött urától, Áderezertől, Szóba királyától és mini rabló garázdálkodott az or­szágban. Ezzel szövetkezett tehát, egy rablócsapattal előrenyo­mult, megszállta Syria egy részét és királlyá kiáltatta ki magát. Azután még Salamon életében betört az izraeliták földjére, elpusz­tította és kifosztotta s így Ádád mégis megsanyargatta a hébe­reket.

Ezenfelül Salamon ellen fellázadt még egy földije, Jeroboám, Nábát fia, aki egy előbb kapott jövendölés alapján abban remény­kedett, hogy király lesz. Ez még kisgyermek korában elveszítette atyját és az anyja maga nevelte. Mikor Salamonnak feltűnt, mily nemes érzeletű és bátor, építészeti felügyelővé nevezte ki, mikor Jeruzsálemet fallal vették körül. Munkáját oly kitűnően végezte, hogy a király József törzsének vezérévé tette. Abban az időben te-

hát, amelyről beszélünk, Jeruzsálem kapuja előtt találkozott Jero- boám egy Siló városából való prófétával, akinek Áhiás volt a neve. Ez köszöntötte, elvezette az útról egy szántóföldre, ahol kettesben maradtak, tizenkét darabra szaggatta köpenyét s azt mondta Jeroboámnak, hogy vegyen el azokból tizet és hogy Isten ugyan­így fogja széttépni Salamon országát és — amint Dávidnak meg­ígérte — az ő fiának ad két törzset, Jeroboámnak pedig a többi tíz törzset, mert Salamon súlyosan vétkezett Isten ellen és egé­szen rabjuk lett a nőknek és a bálványoknak. — „Mivelhogy most már ismered az okát — folytatta —, hogy Isten miért fordult el Salamontól, tehát gyakorold az igazságot és tartsd meg a tör­vényt, mert csak jámborságodért szánta neked azt a legmaga­sabb méltóságot és ültetett téged Dávid királyi trónjára."

A próféta szavai gondolkodóba ejtették Jeroboámot és nem tudott nyugton maradni, mert igen nagyravágyó volt. Mihelyt a vezéri méltóságot elnyerte, visszaemlékezett Áhiás szavaira, megpróbálta a népet elfordítani Salamontól és rávette, hogy ruházza rá az uralmat. Mikor Salamon tudomást szerzett erről a szándékáról, el akarta fogatni, hogy megölesse; azonban Jero- boám idejében értesült erről és Sesák egyiptomi királyhoz mene­kült és ott maradt egészen Salamon király haláláig, úgy hogy meg­menekült acsarkodásától és megtartotta magát a királyi méltó­ságra. Salamon agg kort ért, 94 éves korában halt meg, 80 évi uralkodás után és Jeruzsálemben temették el. Ö volt a világ leg­szerencsésebb, leggazdagabb és legbölcsebb királya és csak öreg­korában vétkezett Isten ellen, azzal, hogy asszonyok rabja lett. Erről és azokról a szenvedésekről, amelyek ezek miatt a héberekre háramlottak, majd ott fogok beszélni, ahol arra jobb alkalom kínálkozik.

8.   FEJEZET

Salamon halála után a nép elpártol Roboámtól és tíz törzs Jero­boámot választja királyának

Midőn Salamon halála után fia, Roboám következett a tró­non, akinek anyja az ámmonita Nááma volt, a törzsek fejei azon­nal követeket küldtek Egyiptomba, hogy hazahívják Jeroboámot. Ez Szichembe ment, ahová Roboám is megérkezett, mert elhatá­rozta, hogy az egybegyűlt izraeliták előtt maga hirdeti ki trónra- lépését. Jeroboám főemberei kérték, hogy enyhítse kissé szolga­ságukat, legyen hozzájuk szelídebb, mint atyja volt, mert annak

az uralkodása alatt súlyos igát hordtak; jobban szeretik majd és szívesebben szolgálnak neki, ha kegyes hozzájuk, mint ha zsar­nokoskodik rajtuk. De Roboám azt felelte, hogy majd három nap múlva válaszol nekik és már azzal is gyanút keltett bennük, hogy nem felelt rögtön kedvük szerint. Tudniillik úgy gondolkoztak, hogy az ember, különösen amíg ifjú, hajlandó az emberiességre és jóságra. Mindazonáltal abból is jó reménységet merítettek, hogy nem utasította el azonnal kérésüket, hanem gondolkodási időt kért.

Ekkor Roboám összehívatta atyja barátait és tanácskozott velük, milyen választ adjon a népnek. Ezek — mint ahogy jóindu­latú és a nép gondolkodását ismerő férfiakhoz illett is — azt taná­csolták neki, hogy barátságosan és jóindulattal beszéljen a nép­hez, ne pedig királyi gőggel, mert így megnyeri magának, mivel az alattvalók természetesen legjobban szeretik, ha királyaik jósá­gosak és úgyszólván leereszkednek hozzájuk. Ezt a tanácsot, amely minden alkalomra igen jó, de különösen hasznos trónra- lépéskor, Roboám visszautasította; mert Isten úgy akarta, hogy ne ismerje fel a tulajdon előnyét. Inkább magához hivatta azokat a fiatalembereket, akik vele együtt növekedtek fel, elmondta nekik, mit tanácsoltak neki az öregek és őket is felhívta, mond­ják meg véleményüket, hogy mit tegyen. Ezek pedig, mivel fiata­lok voltak és Isten akarata szerint nem tehettek másként, azt tanácsolták; felelje a népnek azt, hogy a kisujja is keményebb, mint atyjának a dereka! Ha apja túlságosan keményen bánt velük, akkor ő majd még keményebb szenvedéseket mér rájuk; ha az korbáccsal fegyelmezte, ő majd skorpiókkal gyötri meg őket. Ez a tanács tetszett a királynak s mivel úgy érezte, hogy az ilyen felelet illik a király méltóságához, mikor a nép harmadnap feszült várakozással összegyűlt,_s hogy meghallgassa a király döntését, abban a reményben, hogy az emberséges lesz, ez mellőzte az atyai barátok tanácsát és a fiatalemberek tanácsa értelmében adta meg válaszát. Ez pedig Isten akarata szerint történt, hogy teljesedjék Áhiás jövendölése.

Rolboám szavai megdöbbentették őket és szinte kővé mered­tek attól, amit hallottak. De azután feliháborodtak, hangosan kiáltoztak, hogy mostantól fogva semmi közük többé Dávidhoz és utódaihoz és csak a templomot hagyják meg neki, mert azt atyja építtette és megfenyegették, hogy elhagyják. Annyira elkese­redtek és megharagudtak, hogy Ádurámot, az adófelügyelőt — akit a király küldött hozzájuk, hogy lecsillapítsa őket és hirdesse nekik bocsánatát, ha esetleg meggondolatlanul és vakmerőn cse- /

lekednének —, szóhoz sem engedték jutni, hanem agyonkövez­ték. Mikor Roboám látta ezt és megijedt, hogy talán őt is meg­kövezik majd, mint a szolgáját, gyorsan kocsijába szállt és Jeru­zsálembe menekült. Erre Juda és Benjámin törzsei uralkodójukká választották, a nép többi része pedig elszakadt Dávid nemzetségé­től és Jeroboámot kiáltotta ki királyának. Ezután Roboám, Sala­mon fia, összegyűjtötte a két törzset, amely hű maradt hozzá, 180.000 főnyi válogatott harcosból sereget toborzott és ezzel akart Jeroboám és népe ellen hadba vonulni és győzelmet aratni. Isten azonban egy próféta által megakadályozta ebben, mert azt üzente neki, hogy bűnös dolog haddal vonulni törzsrokonai ellen, annál inkább, mert a nép elpártolása Isten akarata szerint történt; erre abba is hagyta előnyomulását. Én most előbb Jeroboám király tetteiről fogok beszélni és csak azután Roboám királyról, hogy az események elbeszélésében kellő rendet tarthassak.

Jeroboám királyi palotát építtetett Szichem városában. Mivel közeledett már a sátoros ünnep, gondolkodóba esett, hogy a nép, ha Jeruzsálembe vonul, hogy ott imádja Istent és ülje meg az ün­nepet, talán megváltoztatja véleményét, talán elkápráztatja majd a templom és az istentisztelet pompája s elszakad tőle s ismét régi királyához csatlakozik és ez az életébe is kerülhet, tehát ilyen tervet eszelt ki: két aranyborjút készíttetett s mindegyiknek templo­mot építtetett; az egyiket Bételben, a másikat Dánban, a Kis-Jor- dán forrásánál. Mindegyik templomban felállított egy borjút, az­után összehívta a tíz törzset és beszédet intézett hozzájuk: „Törzsrokonaim, azt hiszem, mindnyájan tudjátok, hogy Isten mindenütt jelen van és nem csak egy helyet választott ki, hogy ott tartózkodjék, hanem mindenütt meghallgatja gyermekeinek kérését. Ezért nem akarlak arra kényszeríteni benneteket, hogy az istentiszteletre a távoli Jeruzsálembe, az ellenség városába menjetek. Az ottani templomot is csak ember építtette, ugyan­így én is csináltattam két aranyborjút, hogy istenetek legyen, az egyiket Bételben, a másikat Dánban állíttattam fel, hogy min­denki abba a városba mehessen, amely hozzá közelebb van s ott tisztelhesse Istent. Majd- kijelölök közületek papokat és levitákat, úgy hogy ezentúl nem lesz szükségetek Lévi törzsére és Áron utódaira. Aki tehát vállalja a papi méltóságot, áldozzon Istennek borjút és kost, amit a hagyomány szerint az első pap, Áron is megtett/¹ Ezekkel a szavaival megcsalta a népet és rávette, hogy elpártoljon atyái hitétől és megszegje a törvényt. Ebből szárma­zott a héberek minden szerencsétlensége s ez az oka, hogy ide-

gén népek leigázták és rabságba hurcolták őket. De erről még a maga helyén beszélek.

A hetedik hónapban a közeledő ünnepet Bételben akarta megütni, mint ahogy a két törzs Jeruzsálemben ünnepelt; tehát a borjú előtt oltárt emelt s mint főpap, maga ment fel az oltár­hoz papjaival. Azonban abban a pillanatban, mikor a nép szeme- íáttára az áldozatot az oltárra akarta helyezni, előlépett egy Jádon nevű próféta, akit Isten Jeruzsálemből küldött, felállt a nép kö­zött, az oltár felé fordult és hogy a király jól hallja, így beszélt; „Isten hirdeti nektek, hogy eljön majd egy ember Dávid nem­zetségéből, akinek névé Jósiás, aki majd az ő idejében fellépő hamis papokat feláldozza s ezeknek a lázítóknak, csalóknak és istenteleneknek a csontjait elégeti. És hogy ez a nép elhigyje, hogy ez mind megtörténik majd, jelet akarok mutatni nektek: ez az oltár meghasad és az áldozati állatok zsírja kifolyik a földre." A prófétának e szavaira Jeroboám haragra lobbant, kinyújtotta kezét feléje és megparancsolta, hogy fogják el. Ebben a pillanatban hirtelen leesett kinyújtott keze, megmerevedett és elhalt, úgy hogy Jeroboám nem tudta felemelni; utána pedig meghasadt az oltár s minden, ami rajta volt, a földre hullt, amint a próféta megjövendölte. Most megismerte a király, hogy ez az ember az igazságot mondta és isteni sugallatra .jövendölt; meg­kérte hát, imádkozzék Istenhez, hogy karja megint megéledjen. A próféta teljesítette kérését, imádkozott Istenhez és mivel a kar azonnal meggyógyult, Jeroboám öröméiben meghívta a prófétát ebédre. Jádon azonban azt mondta neki, hogy nem szabad belépnie házába, sem ételt és italt magához vennie ebben a város­ban, mert Isten mcgiiltotta neki; sőt nem is szabad azon az úton visszatérnie, amelyen jött, hanem más utat kell választania. A ki­rály megcsodálta önmegtartóztatásáért, maga miatt azonban aggódni kezdett, mert a történtek után attól tartott, hogy baljós­latú fordulat következik be életében.

9.   FEJEZET

Jádon prófétát engedetlensége miatt oroszlán tépi szét.

Egy hamis próféta elfordítja a királyt Istentől

Volt a városban egy istentelen aggsjstyán és hamis próféta, akit Jeroboám nagyon tisztelt, mert mindig csak kedve szerint jövendölt és ezzel megcsalta őt. Ez az ember aggkori gyengesége miatt akkor éppen ágyban feküdt. Mikor fiai beszéltek neki a 350

jeruzsálemi prófétáról és a templomban történt csodákról és Jeroboám kezének meggyógyításáról, megijedt, hogy az idegen majd megrendíti tekintélyét a királynál, vagy talán ki is üti a nyeregből; meghagyta tehát fiainak, hogy azonnal nyergeljék fel szamarát, mert útra indul. Ezek rögtön teljesítették is parancsát, ő pedig felszállt a szamárra és a próféta után eredt. Éppen akkor érte utói, mikor a próféta egy magas és árnyas tölgyfa alatt pihent; köszöntötte, azután szemrehányást tett neki, hogy nem tért be hozzá és nem vette igénybe vendégszeretetét. Mikor erre Jádon azzal felelt, hogy Isten megtiltotta neki, hogy bármit is elfogadjon a város lakosaitól, a hamis próféta így beszélt hozzá: „De az Isten bizonyára nem tiltotta meg neked, hogy nálam ét­kezzél, hiszen én is próféta vagyok, éppen úgy tisztelem őt, mint te és most is ő küldött hozzád, hogy vendégül vigyelek magam­mal." Jádon hitt a csalónak és visszatért. Mikor tehát a vacsorá­nál ültek és barátságosan beszélgettek, megjelent Isten Jádonnak és hirdette neki, hogy engedetlenségéért megbűnhödik, mert orosz­lánnal találkozik majd s az széttépi s így ő nem fog atyái sír­boltjában nyugodni. Ez pedig nyilván Isten rendeléséből történt, hogy Jeroboám ne higyjen Jádon szavainak, hanem hazugságnak bélyegezze azokat. Jádon, amikor hazament Jeruzsálembe, orosz­lánnal találkozott az útón; ez lerántotta az öszvérről és megölte, azonban az öszvért nem bántotta, hanem odafeküdt mellé s vigyázott rá és a próféta holttestére, míg végre jött néhány járó­kelő, meglátták, bementek a városba és jelentették a hamis prófé­tának. Ez fiaival behozatta a városba a holttestet és nagy tisztelet­tel eltemette; azután pedig megparancsolta fiainak, hogy halála után öt is ugyanebbe a sírba temessék s hozzátette: amit Jádon a városról, az oltárról, a papokról és a hamis prófétákról jöven­dölt, mind igaz; ha azonban őt halála után Jádon mellé temetik, csontjai békén fognak nyugodni, mert nem tudják majd meg­különböztetni Jádon csontjaitól. Miután így a prófétának meg­adta a végtisztességet és fiainak is megadta a megbízást, gonosz és istentelen szándékkal elment Jeroboámhoz és így beszélt hozzá: „Hogyan is mehettél lépre az ilyen esztelen ember szavainak?" Mikor a király elmondta neki, hogy mi történt az oltárral és az ő kezével és Jádont valóban nagy és isteni prófétának nevezte, emez igyekezett megingatni ezt a véleményét s az események hitelét körmönfont okoskodásokkal megrendíteni. Megpróbálta ugyanis elhitetni a királlyal, hogy karja csak a fáradságtól bénult meg, mert az áldozati húst vitte; mikor kissé kipihente magát, karja megint rendbejött; az oltár pedig azért hasadt meg, mert

frissen építették és rengeteg nagy húsdarabbal terhelték meg. Végül elbeszélte neki, hogy az állítólagos csodatevőt egy oroszlán széttépte, ez pedig azt bizonyítja, hogy nem volt igazi próféta. Ezzel a fecsegéssel meggyőzte a királyt, lelkét egészen elfordította Istentől, a jámborságtól és az igazságtól s istentelenségre csábí­totta. Akkora volt Jeroboám istentelen kevélysége és törvény­szegése, hogy napról-napra csak azon törte a fejét, hogyan követ­hetne el mindig új és az eddigieknél is gyalázatosabb tetteket. Ennyit egyelőre elegendőnek tartok elmondani Jeroboámról.

10.   FEJEZET

Roboám bünhödése és Sesák rablóhad járata

Roboám, Salamon fia, aki, mint említettük, két törzsön ural­kodott, erős és nagy városokat épített; ezek: Betlehem, Etám, Tekme, Betszúr, Szokó, Odollám, Get, Máresa, Zif, Adurám, Lákis, Ázéka, Száiraa, Ajálon és Hebron; előbb ezeket építtette meg Juda földjén, azután Benjámin törzsében is épített nagy városokat; valamennyit megerősítette, helyőrséggel rakta meg, parancsnoko­kat helyezett föléjük és ellátta őket bőven gabonával, borral, olajjal és egyéb szükséges élelmiszerrel, valamint pajzsokkal és dárdákkal sok tízezer harcos számára. Jeruzsálemben köréje gyülekeztek a papok és leviták az izraeliták egész földjéről, vala­mint a népből is azok, akik még jók és igazak voltak; ezek azért hagyták el lakóhelyüket, hogy Jeruzsálemben tiszteljék Istent, mert visszaborzadtak attól, hogy kényszer hatása alatt imádják az aranyborjúkat, amelyekét Jeroboám felállított. így három éven át növelték Roboám hatalmát. Ez pedig előbb egyik rokonát vette feleségül és ezzel három gyermeket nemzett, azután pedig egy másik rokonát, Abessálom leányának, Támárnak a leányát, aki­nek a neve Mááka volt. Ettől több gyermeke született, de legjob­ban szerette Máákát. Összesen tizennyolc törvényes felesége és haiminc mellékfelesége volt és ezektől huszonnyolc fia és hatvan leánya született. Utódjául Ábiámot, Mááka fiát jelölte ki s rábízta kincseit és megerősített városait.

Azt hiszem, hogy az emberek gonoszságának és törvénysze­géseinek oka gyakran éppen mérhetetlen szerencséjük és jólé­tük. így Roboám is, mikor látta, hogy hatalma egyre növekszik, istentelen és gonosz cselekedetekre adta fejét, megfeledkezett Isten szolgálatáról és tiszteletéről, rossz példájával népét is tör-

vénytelenégre csábította. Az uralkodók erkölcseivel rendszerint az alattvalók erkölcsei együtt fajzanak el, mert ezek többnyire utánozzák a fejedelmek bűneit, nehogy a maguk erényes és tiszta életével még jobban kiemeljék azoknak az elvetemültségéi. Másképp nem tudják megőrizni azt a látszatot, hogy helyeslik fejedelmeik tetteit. Ez történt Roboám alattvalóival is; mikor isentelenségre vetemedett és megszegte a törvényeket, azok is nyakra-főre igyekeztek a király kedve szerint viselkedni. Isten azonban, hogy megbüntesse Roboámot, elküldte Sesákot, Egyip­tom királyát; ennek a tetteit Herodotos tévesen Sesostris király­nak tulajdonította. Tehát Sesák Roboám uralkodásának ötödik évében nagy hadsereggel indult ellene: tudniillik 1200 harckocsit, 60.000 lovast és 400.000 gyalogost vitt magával; ezek közül a legtöbb lybiai és etiópiai volt. Ezzel a sereggel tört be a héberek országába, kardcsapás nélkül elfoglalta Roboám legerősebb vá­rosait, helyőrségekkel rakta meg és aztán Jeruzsálem alá vonult.

353

Midőn Roboámot és népét Sesák serege bezárta a városba, megint könyörögve rimánkodtak Istenhez, hogy adja nekik a győzelmet és mentse meg őket, de nem tudták Istent könyörü- letre indítani. Ellenben Semejás próféta hirdette nekik, hogy Is­ten elfordul tőlük, mint ahogy ők is elfordultak tőle és szolgá­latától. Ennek hallatára lelohadt bátorságuk és tanácstalansá­gukban bevallották, hogy Isten méltán fordult el tőlük, mert vétkeztek ellene, megszegték parancsait és törvényeit. Mikor Isten ilyen lesújtottan és bűnbánatosan látta őket, kinyilatkoz­tatta a prófétának, hogy nem pusztítja ki a népet, hanem az egyiptomiak igája alá veti, hogy megtanulják, könnyebb-e em­bernek szolgálni, mint Istennek. Sesák tehát kardcsapás nélkül elfoglalta Jeruzsálemet, — mert Roboám ijedtében kinyittatta a kapukat, — de nem tartotta meg a szerződést, hanem kifosz­totta a templomot, kirabolta Isten és a király kincseskamráját, mérhetetlen mennyiségű aranyát és ezüstöt elhurcolt és úgy­szólván semmit sem hagyott ott. A négyszögletes és kerek arany­pajzsokat is elvitte, amelyeket Salamon csináltatott, hasonlókép­pen az arany tegzeket, amelyeket Dávid Szóbé királyától zsákmá­nyolt és Istennek szentelt. Ezután hazatért. Ezt a hadjáratot a halikarnassosi Herodotos is említi, csak a nevet téveszti el; el­mondja, hogy a király sok más népen kívül a palaestinai Syriát is leigázta, még pedig kardcsapás nélkül. Ezzel nyílván arra céloz, hogy az egyiptomiak leigázták a mi népünket. Arról is tudósít, hogy a király a kardcsapás nélkül meghódított nép

23 - Flavius Josenhus: A zsidók története

földjén oszlopokat állíttatott és ezeken női szeméremrészeket ábrázoltatott és hogy a mi királyunk, Roboám vollt az, aki harc nélkül átadta neki a várost. Továbbá elmondja, hogy az etiópok az egyiptomiaktól tanulták a körülmetélést, mert a phoinikiaiak és a Palesztinában lakó szírek is saját bevallásuk szerint az egyiptomiaktól vették át ezt. Viszont köztudomású, hogy Pa­lesztinában semmiféle szírek sem használják a körülmetélést, csak mi. Erről azonban kiki vélekedjék úgy, ahogy kedve tartja.

Sesák elvonulása után Roboám a királyi testőrségnek az aranypajzsok helyett ugyanannyi rézpajzsot készíttetett. Mivel nem volt módja háborúra és ragyogó haditettekre, békében uralkodott ugyan, de szüntelenül rettegett Jeroboámtól, mert ellensége volt. Ötvenhétéves korában halt meg, ebből tizenhét évig uralkodott. Gőgös és oktalan ember volt és csak azért ve­szítette el országának nagyobbik felét, mert nem követte atyai barátainak tanácsát. Jeruzsálemben temették el a királyi sír­boltban. Utóda fia, Ábiám lett, mikor Jeroboám tizennyolcadik éve uralkodott a tíz törzsön. Ez tehát így végződött. Most még hátra van, hogy elmondjam, hogyan végezte életét Jeroboám. Ez továbbra is káromolta Istent, a hegytetőkön egymásután emelte az oltárokat és új meg új papokat nevezett ki a népből.

11.   FEJEZET

Jeroboám fiának halála. Ábiám legyőzi Jeroboámot és hama­rosan meg is hal. Utódja Ásza. Jeroboám és fia, Nádáb halála

Nem sokkal utóbb Isten a megérdemelt büntetéssel sújtotta őt és egész nemzetségét. Tudniillik ebben az időben megbetege­dett Jeroboám 'fia, Ábia, s ezért meghagyta feleségének, hogy tegye le királyi öltözetét és közönséges ruhában menjen el Áhiás prófétához, aki csodálatosan meg tudja mondani a jö­vendőt, mint ahogy neki is megjövendölte királlyá választását. Mihelyt megérkezik a prófétához, adja ki magát idegennek, s kérdezze meg, vájjon meggyógyul-e a fia. A királyné férjének parancsa szerint álöltözetben elment Silóba, ahol Áhiás lakott. Mikor éppen be akart lépni házába, a prófétának, aki agg nap­jaira megvakult, megjelent Isten és kinyilatkoztatta neki, hogy mindjárt meglátogatja Jeroboám felesége és azt is megmondta, mit feleljen kérdésére. A királyné idegen, szegény asszonynak

adta ki magát. A próféta azonban rákiáltott: „Lépj be, Jero- boám felesége, miért alakoskodol? Isten, aki előtt semmi sincs rejtve, látomásban jelentette nekem érkezésedet s meghagyta, mit mondjak neked.“ Midőn erre az asszony hazakészülődött, a próféta ezt üzente férjének: „Semmiből és kevésből magasra emeltelek, Dávid házától elvettem a királyságot és neked ad­tam, te azonban nem törődtél ezzel, elhanyagoltad szolgálato­mat, aranyból csináltál magadnak isteneket, hogy azokat imád­jad. Ezért kiirtalak téged egész nemzetségeddel s a kutyáknak és madaraknak adlak eledelül. Olyan királyt akarok választani az izraeliták fölé, aki senkit sem hagy életben Jeroboám nem­zetségéből. És ez a büntetés sújtsa a népet is. Mert én kiűzöm az ígéret földjéről és száműzöm túl az Eufráton, mert cinkosa, lett uralkodója bűneinek és azokat a bálványokat imádta, ame­lyeket az készíttetett, az én tiszteletemmel pedig nem törődött. Te pedig, asszony, siess férjedhez és jelentsd neki ezt. Mire hazaérsz, fiad már halott lesz, mert amint belépsz a városba, meghal. Az egész nép jajveszékelve kíséri majd koporsóját, mert csak ő találtatott jónak Jeroboám nemzetségében.“ Ettől a jövendöléstől megrettent a királyné, vigasztalhatatlan volt fiának közeledő halála miatt, elrohant és sírva, jajveszékelve tette meg az utat hazáig. Kimondhatatlan gyötrelem, kínozta, szinte rohant, ámbár így csak annál hamarább meglátta holt fiát; mégis úgy érezte, férje kedvéért sietnie kell. Mikor meg­érkezett, fiát csakugyan holtan találta, amint a próféta megjö­vendölte. És mindent elmondott a királynak.

Jeroboám azonban rá sem hederített, hanem nagy sereget gyűjtött, hogy háborúi indítson Roboám fia és utódja, Abiám ellen, akit fiatalkora miatt semmibe vett. Ábiám, mikor értesült Jeroboám felvonulásáról, egyáltalán nem ijedt meg, hanem fiatal korához képest szokatlan és az ellenséget is meglepő határozottsággal hadsereget toborzott a két törzsből és Jero- boáim ellen vonult a Szemeron nevű helységig; közelében tábort ütött és harcra készült. Négyszázezer katonája volt, Jeroboám hadserege pedig éppen kétszer akkora. Mikor a két hadsereg már csatasorban állt, Ábiám felment egy magaslatra és kezével jelt adott, hogy Jeroboám és a nép hallgassa meg. És mikor elcsendesedtek, így beszélt hozzájuk: „Nagyon jól tudjátok, hogy Isten Dávidnak és utódainak adta a királyságot örök időkre. Azért csodálkozom, hogy elhagytátok atyámat, s az ő szolgájához, Jeroboámhoz pártoltatok, most pedig vele együtt

vonultatok hadba, hogy megtámadjátok azt, akit Isten uralko­dóul rendelt és elvegyétek tőle országát. Az ország nagyobbik fele Jeroboámé, de nem sokáig örülhet majd ennek. Meri Isten megbünteti törvényszegéséért és kevélységéért, mivel nemcsak hogy maga szüntelenül vétkezett, hanem titeket is bűnre csábí­tott. Atyám semmit sem vétett nektek és csak azért pártoltatok el tőle, mert rossz tanácsra hallgatott és a gyűlésben nem ked­vetek szerint beszélt. Állítólag zsarnoksága miatt pártoltatok el tőle, a valóságban azonban Istentől és parancsaitól! fajzottátok el. Ennélfogva úgy illenék, hogy ne gondoljatok többet a fiatal és tapasztalatlan Roboám kemény szavaira, hanem inkább emlékezzetek Salamonra és jótéteményeire, mert az atyák ér­deme eltörli az utódok bűneit. Erre azonban nem gondoltatok és most sem gondoltok, hanem óriási hadsereggel vonultok el­lenem. Kitől várjátok tulajdonképpen a győzelmet? Talán arany­borjúitoktól vagy a hegyi oltároktól, amelyek nem jámborság­toknak, hanem istentelenségteknek jelei? Vagy azért remény­kedtek a győzelemben, mert olyan sokan vagytok? De semmit sem ér a százezres hadsereg, ha gonosz céllal harcol; mert csak az igazságosság és jámborság ad biztos reményt arra, hogy le­győzhetjük ellenségeinket; a győzelem pedig a mi oldalunkon van, mert kezdettől fogva megtartottuk a törvényeket és tisz­teltük Istent; nem azt, akit emberkezek készítettek romlandó anyagból és akit holmi gaz király állított a nép fölé csaló szán­dékkal, hanem azt, aki önmagától lett s minden dolognak kez­dete és vége. Ezért intelek benneteket, térjetek észre és hagy­játok abba a háborút. Gondoljatok az ősi hagyományra és mind­arra, aminek eddigi nagy szerencséteket köszönhetitek."

így beszélt Ábiám a néphez. De mialatt még beszélt, Jero- boám titokban kiküldött a táborából egy csapat katonát, hogy rejtekutakon bekerítsék Ábiámot. Mikor egyszerre csak körül­vette az ellenség, serege megrémült és elcsüggedt, azonban Ábiám bátorította őket és azt mondta: bízzanak Istenben, mert > őt nem kerítheti be az ellenség. Erre valamennyien egy szívvel imádkoztak Isten segítségéért, miközben a papok megfújták a kürtöket, s ők harci kiáltással megrohanták az ellenséget. Isten elvette az ellenség bátorságát és erejét és Ábiám seregének adta a győzelmet. És az ellenség soraiban olyan vérfürdőt rendeztek, amilyen még sohasem volt egyetlen háborúban sem, sem a gö­rögöknél, sem a barbároknál, úgy hogy Ábiám katonái Isten kegyelméből nagyszerű és csodálatos győzelmet vívtak ki. Öt-

százezer ellenséges katonát öltek meg, aztán megrohamozták és feldúlták az ellenség legerősebb városait és elfoglalták Bételt és Jesánát és ezeknek környékét. Jeroboám a vereség után többé nem tudott magához térni, amíg Ábiám élt. Csakhogy ez nem sokkal a győzelem után meghalt és Jeruzsálemben, ősei sírjában temették el. Huszonkét fiú és tizenhat leány maradt utána; eze­ket tizennégy feleség szülte neki. A trónon fia, Ásza követte és ennek anyja Mááka, mivel a fiú még nagyon fiatali volt. Ásza uralkodása alatt az izraeliták országa tíz esztendeig békét élvezett.

Ennyit tartottam szükségesnek elmondani Ábiámról, Ro- boám fiáról, Salamon unokájáról. Jeroboám, a tíz törzs királya, huszonkétévi uralkodás után hali meg és fia, Nádáb követte a trónon, Ásza uralkodásának második évében. Jeroboám fia két évig uralkodott és egy húron pendült apjával istentelenségben és gonoszságban. Uralkodásának két éve alatt háborút viseli Gebbeton város ellen, a filiszteusok földjén és ostrom alá vette. Eközben egyik barátja, Báása nevű ember, Áhiás fia, összeeskü­vést szőtt ellene és megölte. Ez aztán Nádáb halála után magá­hoz ragadta az uralmat és Jeroboám, egész nemzetségét kiirtotta, így teljesült Isten jövendölése, meri Jeroboám néhány rokonát, akik a városban estek el, kutyák tépték szét és falták föl, máso­kat pedig, akiket a mezőn vertek agyon, a ragadozó madarak lakmározták fel. így Jeroboám háza elnyerte méltó büntetését istentelenségéért és gaztetteiért.

12.   FEJEZET

Ásza legyőzi Zára etiópiai királyt. Ásza a damaskusi királyt hívja segítségül Báása ellen. Báása nemzetségének kiirtása.

Zámbri. Ácháb

Ásza, Jeruzsálem királya kiváló jellemű férfiú volt, minde- nekfelett istenfélő, minden tettében és gondolatában csak Isten és a törvény megtartása lebegett szeme előtt. Népének jó ural­kodója volt, irtotta a rosszat és minden szennytől megtisztí­totta országát. Hadserege háromszázezer Juda-törzsbeli ka­tonából állt, akik pajzsot és lándzsát hordtak és kétszázötven­ezer Beniámin-törzsbeli pajzsos íjászból. Uralkodásának tizedik éviben Zára, Etiópia királya nagy hadsereggel vonult ellene, kilencszázezer gyalogossal¹, százezer lovassal és háromszáz harc­kocsival. Midőn elért a Juda-törzsbeli Máresa városáig, Ásza

megindult ellene és a Szefáta nevű völgyben, nem messze a várostól, csatarendbe állította seregét s mikor meglátta az etió­pok óriási tömegét, hangos szóval imádkozott Istenhez, adja kezére a sokezernyi ellenséget; mert semmi másba nem veti bizakodását, csak Isten segítségébe; ő megteheti, hogy a keve­sek vitézebbek legyenek a nagy tömegnél és a gyengék leverjék az erősebbeket; így száll ő is csatába Zára ellen.

Miután Ásza így imádkozott, Isten jelt adott neki, hogy övé lesz a győzelem; erre Isten ígéretében bizakodva vitézül megtámadta az etiópokat, rengeteget megölt közülük, a többit megszalasztotta és egészen Gerára városáig üldözte. Végre a héberek belefáradtak az öldöklésbe és most már hozzáfogtak Gerára város és az ellenséges tábor kifosztásához és ekkor ren­geteg arany, ezüst, teve, igás- és vágómarha jutott kezükre. Miután Ásza Isten segítségével kivívta ezt a fényes győzelmet, hadserege élén visszatért Jeruzsálembe. A város közelében találkozott egy prófétával, akinek Ázáriás volt a neve; ez meg­kérte, álljanak meg kissé, aztán azt mondta neki, hogy ezt a győzelmet azért adta Isten, mert igazak és jámborak voltak és mindenben engedelmeskedtek akaratának; ha tovább is így cselekszenek, Isten mindig kezükre adja ellenségeiket és őket magukat boldog élettel ajándékozza meg. De ha elpártolnak Istentől, akkor éppen az ellenkezője történik velük és eljön az idő, amikor nem lesz már igazi próféta és igaz pap a népben. Akkor a városaik is elpusztulnak, a nép pedig mint idegen fog bolyongani szerte a világban. Azt tanácsolta nekik, hogy legye­nek jámborak, amíg van rá idő és ne játsszák el Isten jóindu­latát. Szavainak hallatára a király és a nép megörült; szívvel- lélekkel ígérték, hogy egyenkint és összesen igaz életet fognak élni, s a király felügyelőket is jelölt ki, hogy az egész ország­ban ellenőrizzék a törvények megtartását.

Ez történt Ászával, a két törzs királyával. Most visszatérek Báásához, a többi törzs királyához, aki megölte Jeroboám fiát, Nádábot és magához ragadta az uralmat. Az ő királyi szék­helye Tersza városában volt; huszonnégy évig uralkodott, még istentelenebb és elvetemültebb volt, mint Jeroboám és fia; sa­nyargatta a népet és károimolta Istent. Az Ür ezért elküldte hozzá Jehu prófétát és hirdette neki, hogy egész nemzetségét kiirtja és őt magát ugyanolyan csapásokkal sújtja, mint Jeroboám házát; mert ámbár Istennek köszönhette királyságát, nem vi­szonozta kegyelmét jámbor és igazságos uralkodással, ami 358                                                                     •

alattvalóinak áldásos, Istennek pedig kedves lett volna. Inkább Jeroboám aljasságát utánozta, mert úgy látszik, a halott szel­lemének gonoszsága tovább él benne. Mivel tehát hasonló lett hozzá, ugyanaz a büntetés is érje! Ámbár most Báása hallhatta, milyen büntetés sújtja öt és nemzetségét gaztetteiért, mégsem változtatta meg életmódját, pedig ezzel talán megnyerhette volna Isten bocsánatát; inkább makacsul rohant a maga és nemzetsége vesztébe, — mint a versenyzők a díjért, — hiába hirdette a próféta egész nemzetségének pusztulását; s mintha ez volna a legfőbb jó és mintha csak versenyezne valakivel, elvetemültségében napról-napra újabbakkal tetézte gaztetteit. Végül hadsereggel támadta meg az erős Ráma városát, Jeru­zsálemtől negyven stadionnyira, elfoglalta és megerősítette, az­zal a szándékkal, hogy helyőrséggel rakja meg és ez majd rajtaütésekkel fogja nyugtalanítani Ásza országát.

Ásza megrémült ellenségének ettől a támadásától és mivel arra gondolt, hogy Ráma helyőrsége nagyon sok kárt okozhat országának, követeket küldött arany és ezüst ajándékokkal Damaskus királyához és kérte, legyen a szövetségese; emlé­keztette arra, milyen barátság kötötte össze atyjukat is. A ki­rály elfogadta az ajándékokat és szívesen megkötötte a szövet­séget; Báásával kötött szövetségét azonban felbontotta és csa­patokat küldött országába, hogy pusztítsák. Ily módon Áhion, Dán, Ábel-Mááka városokat és sok más várost részben földig égettek, részben feldúltak. Mikor az izraeliták királya erről ér­tesült, abbahagyta Ráma építését és megerősítését és gyorsan visszavonult, hogy szorongatott alattvalóinak segítséget vigyen. Abból az építőanyagból, amelyet Ráma megerősítésére szánt, ugyanazon a tájon két megerősített várost épített; ezek voltak Gábaa és Mászfa. Báásának azonban nem adatott meg, hogy Ásza ellen hadba vonuljon, mert hamarosan meghalt és Terszá- ban eltemették. A trónon azután fia, Ela követte, akit már két évvel később meggyilkoltatott lovasságának egyik ezredese, Zámbri. Mert midőn egyszer Ársza nevű tiszttartójánál ebédelt és hadvezérei vagy testőrei közül senki sem jöhetett segítségére, mert valamennyien a filiszteus Gebbeton város ostromával vol­tak elfoglalva, Zámbri rávette néhány lovasát, hogy megtámad­ják és megöljék.

Ela meggyilkolása után Zámbri ezredes maga uralkodott és Jehu jövendölése szerint Báása nemzetségét teljesen kiirtotta; ez tehát ugyanúgy pusztult ki, mint ahogy Jeroboám nemzetsé-

géről már elmondottam. Mikor a hadsereg, amely Gebbetont ostromolta, meghallotta, hogy mi történt a királlyal és hogy gyilkosa, Zámbri kaparintotta meg a trónt, fővezérét, Ámrit kiáltotta ki királlyá. Ez azonnal felkerekedett Gebbetontól, Ter- szába vonult, a királyi székhelyre, és rohammal bevette a várost. Zámbri, mikor látta, hogy a várost elpusztítják, visszavonult palotája belsejébe, csóvái vetett rá és a palotával együtt elégett, mindössze hétnapi uralkodás után. Az izraeliták népe pedig megoszlott; az egyik rész Tebnit, a másik rész pedig Ámrit vá­lasztotta királlyá; végül ez az utóbbi kerekedett felül és miután Tebnit meggyilkolták, ő lett az egész nép királya. Ásza uralko­dásának harmincadik évében lépett a trónra és tizenkét évig uralkodott; ebből hat évig Terszában, hat évig pedig Szomron- ban, amelyet a görögök Samariának neveznek. Ö maga a várost Szomronnak nevezte, bizonyos Szomer nevéről, aki eladta neki a hegyet, amelyen a város épüli. Közte és az előbbi királyok kö­zött mindössze annyi volt a különbség, hogy ő még istentele­nebb volt, mint azok. Egyébként valamennyien abban lelték ked­vüket, hogy a népet mindennapos gazságaikkal elidegenítsék Istentől. Éppen azért az Úr egyiket a másikkal ölette meg és nemzetségüket kipusztította. Ámri Samariában halt meg és fia, Ácháb követte a trónon.

Mindebből az a tanulság, hogy Isten bizony nagyon sokat törődik az emberek ügyeivel, szereti a jókat, azonban a gono­szokat gyűlöli és gyökerestül kiirtja. Tudniillik az izraeliták királyai gonosztetteik miatt nemzetségükkel együtt nagyobb­részt egymás kezétől pusztultak el. Ásza azonban, Jeruzsálem és a két törzs királya, jámborsága és igazságossága jutalmául ma­gas kort ért és negyvenegy évi uralkodás után boldog halált halt. Halála után fia, Jósáfát örökölte a trónt, akit Ázuba szült neki. Öt erénye és jámborsága miatt valámennyien ősük, Dávid méltó utódjának tartották. De erről a királyról később kell majd beszélnem.

13.   FEJEZET

Ácháb és Jezabel istentelensége. Illés próféta. Nábát sorsa

Ácháb Samariában székelt és huszonkét évig uralkodott. Ö is legfeljebb annyiban különbözött elődeitől, hogy minden né­ven nevezendő gyalázatosságukat még fokozottabb mértékben űzte. Valamennyi gazságukat és aljasságukat utánozta, különö-

sen pedig Jeroboám törvényszegéseit: mert nem csupán az ő aranyborjaii imádta, hanem még más szörnyűségeket is eszelt ki. Feleségül vette Etbáálnak, Tyrus és Sidon királyának leá­nyát, akinek Jezábel volt a neve, és akitől eltanulta az ő bálvá­nyainak imádását. Elszánt és vakmerő nő volt ez, s elbizako­dottságában és szemtelenségében arra vetemedett, hogy templo­mot épített annak a bálványnak, amelyet a tyrusiak Baálnak neveznek. A templomot mindenféle fákból ültetett ligettel vette körül és istenének papokat és hamis prófétákat rendelt. A ki­rály környezetében is sok efféle ember volt, különben is túl­szárnyalta valamennyi elődjét istentelenségben és gonoszságban.

Ekkor a magasságos Isten egyik prófétája érkezett Teshibe, a Gálaád földjén levő városba, Áchábhoz és hirdette neki, hogy Isten ezekben az években sem esőt, sem harmatot nem bocsát a földre, míg ő maga újra meg nem jelenik. Ezt esküvel is meg­erősítette, s aztán visszavonult az ország északi részébe, ahol egy patak partján lakott; ebből merítette ivóvizét, eledelét pedig naponta hollók hordták. De mikor nem sokkal utóbb ez a pa­tak kiszáradt, Isten parancsára Szárefta városába ment, amely Tyrus és Sidon közelében volt, éppen a két város között; ott majd talál egy özvegyasszonyt, aki ellátja élelmiszerrel. Nem messze a város kapujától csakugyan megpillantott egy napszá­mos asszonyt, aki éppen fát szedegetett. S mivel Isten kinyilat­koztatta neki, hogy ez az az asszony, aki majd táplálni fogja, oda­ment hozzá, barátságosan köszöntőbe és kérte, hozzon neki vi­zet. Az asszony rögtön elment, hogy vizet hozzon, mire a pró­féta visszahívta és kérte, hogy hozzon kenyeret is. De mikor az asszony megesküdött, hogy semmije sincs otthon, csupán egy maroknyi lisztje és egy kis olaja és ezt a kis fát is azért szedte, hogy magának és fiának kenyeret süssön és azután, mivel ezen­kívül nincs semmije, meghaljon, így beszélt hozzá: „Ne félj semmit, menj haza, minden jóra fordul. Előbb azonban nekem süss kenyeret és hozd ide. Mert megjövendölöm neked, hogy a te lisztes vékád és olajos korsód nem ürül ki addig, míg Isten újra esőt nem támaszt.“ Miután a próféta így beszélt, az asz- szony hazament és úgy cselekedett, ahogy megparancsolta neki, s ettől fogva annyija volt, hogy nemcsak önmagát és fiát, ha­nem még a prófétát is eltarthatta és egyikük sem szenvedett szükséget, amíg a szárazság meg nem szűnt. Erről a szárazság­ról Menandros is megemlékezik, aki Etbáál tyrusi király törté­netében ezt írja: „Uralkodása alatt nagy szárazság dühöngött,

amely az egyik év Hyperberetaios hónapjától a következő év Hyperberetaios hónapjáig tartott. Mikor aztán könyörgést ren­delt el, nagy zivatar támadt. Ö alapította a phoinikiai Botrys és a lybiai Aoza várost.“ Ezen Menandros az Ácháb alatt dühöngő szárazságot érti, mert Etbáál ebben az időben volt Tyrus királya.

Midőn annak az asszonynak a fia, aki a prófétát eledellel ellátta, betegségbe esett s ennek következtében lélekzete el­akadt s már szinte holtra vált, az asszony jajveszékellt, öklével verte a mellét, keservesen siránkozott és azt hajtogatta, hogy ennek a szerencsétlenségnek a próféta az oka: mert idejött és bizonyára megbüntette őt bűneiért és ezért halt meg a fia. Azonban a próféta bátorította, azt mondta neki, hogy csak adja oda a fiát, majd ő elevenen adja vissza. Erre bevitte a fiút szo­bájába, amely a lakása volt, lefektette ágyára és Istenhez kiál­tott: méltatlan viszonzása ez annak, hogy az asszony magához vette és ellátta. Azután pedig imádkozott, hogy Isten küldje vissza a fiúba a lelket és adja vissza életét. Erre az Ür megkö­nyörült az anya szomorú sorsán és annak bizonyságául, hogy a prófétát nem romlására küldte, meghallgatta kérését, és csoda módon feltámasztotta a fiút. Az asszony megköszönte a prófétá­nak és felkiáltott: most igazán megismerte, hogy az ő szájából Isten beszél.

Nem sokkal utóbb Isten parancsára a próféta megint el­ment Ácháb királyhoz, hogy Isten akarata szerint hirdesse neki a közeledő esőt. Közben az éhínség országszerte dühöngött és minden élelemben nagy volt a szükség; nemcsak az emberek szenvedtek szükséget, hanem a lovak és egyéb állatok is, mert a legelőkön a szárazság miatt kiégett a fű. Erre a király magá­hoz hívatta Ábdiás nevű sáfárját, megparancsolta neki, hogy kerestessen füvet a források és patakok mentén; ha talál, vá­gassa le és adja oda az állatoknak. Továbbá hírnököket kül­dött szét az országba, hogy keressék meg Illés prófétát, s mivel nem találták, megparancsolta Abdiásnak, hogy induljon el vele egyszerre. így hát elindultak, Ábdiás az egyik, a király a másik úton. Ábdiás annakidején, midőn Jezabel királyné a prófétákat megölette, száz prófétát elrejtett a Gárizim-hegy barlangjaiba és ellátta őket kenyérrel és vízzel. Midőn most elvált a királytól, találkozott Illés prófétával, s miután megtudta tőle, hogy ki­csoda, leborult előtte. A próféta meghagyta neki, hogy menjen a királyhoz és jelentse: nemsokára megjelenik Illés. Erre Ábdiás azt kérdezte, vájjon mit vétett ellene, hogy ahhoz küldi, aki

az egész országot átkutathatja, hogy őt megölje? Nem tudja-e, hogy nincs olyan hely, ahová ne küldött volna hírnököket, hogy elfogassa és halálra adja őt? Csak attól fél, — folytatta, — hogy Isten intésére máshová akar menni innen. Mivel pedig őt a ki­rály küldte, hogy megkeresse a prófétát, ha nem találja meg, halállal kell bűnhődnie. Arra kéri tehát a prófétát, mentse meg őt; gondoljon arra, hogy ő, Abdiás, megmentette a pusztulástól a száz prófétát, s titokban még most is ellátja őket élelemmel. Erre a próféta biztatta, hogy csak bátran menjen a királyhoz és esküvel ígérte neki, hogy még ugyanazon a napon ő is megje­lenik Ácháb előtt.

Miután Abdiás megjelentette Áchábnak, hogy hol tartózkodik Illés próféta, Ácháb elment, hozzá és haragosan megkérdezte: vájjon ő e az, aki éhínségbe döntötte a héber népet? Ez pedig kereken megmondta: maga a király idézte elő a szerencsétlen­séget, nemzetségével együtt, mert idegen isteneket hoztak az országba, azokat tisztelték, a maguk istenét pedig, aki az igaz Isten, elhagyták és megvetették. Meghagyta neki: menjen most és gyűjtse össze az egész népet Karmel hegyén, a maga és fele­sége prófétáit is, ahány csak van, valamint szent ligeteik pap­jait, akik vagy négyszázan lehetnek. Midőn tehát a király paran­csára az említett hegyen valamennyien összegyülekeztek, Illés próféta megjelent közöttük és beszélt hozzájuk: meddig sánti- kálnak még így kétféle tanítás és kétféle meggyőződés között? Ha atyáik Istenét tartják az igaz és egyetlen Istennek, akkor kövessék őt és tartsák meg parancsait; ha azonban megvetik és úgy gondolják, hogy idegen isteneket kell tisztelniük, hódolja­nak azoknak. Minthogy a nép erre csak hallgatott, Illés azt javasolta, hogy ő majd hoz egy ökröt, levágja és máglyára teszi, de a máglyát nem gyújtja meg, hogy így kipróbálja az idegen istenek és a maga istene erejét, ámbár ő egyetlen prófétája, a többiek pedig négyszázan vannak; tehát ők is cselekedjék ugyanezt és fohászkodjanak bálványaikhoz, hogy gyújtsák meg a máglyát. Majd abból tetszik meg, melyik az igaz Isten, hogy melyik gyújt tüzet. Mivel ezt a javaslatot elfogadták, Elés felszó­lította a többi prófétát, hogy először ők áldozzanak ökröt és hívják segítségül isteneiket. Mikor azonban hiábavaló volt az imádság, a fohászkodás és az áldozat, mert nem történt semmi. Illés gúnyosan odakiáltott nekik: hívják hangosabban as istenei­ket, mert azok talán elutaztak vagy alszanak. Azok aztán egé­szen délig erőlködtek és szokásuk szerint felhasogatták testü-

két kardokkal és tőrökkel. Ekkor aztán Illés is nekifogott és bemutatta áldozatát; felszólította amazokat, lépjenek hátrább, a népet pedig, hogy jöjjön közelebb és figyeljen, nehogy ő titok­ban meggyujtsa a máglyát. Erre hozott tizenkét követ, a tizenkét törzs száma szerint, oltárt készített belőlük s az oltár körül mély árkot ásott. Aztán a fahasábokat az oltárra helyezte és leöntötte négy vödör forrásvízzel, úgy hogy a víz köröskörül lefolyt és megtöltötte az árkot. Az előkészületek után imádkozott Istenhez és kérte, mutassa meg hatalmát az elvakult népnek. És íme, egy­szerre csak tűz hullott az égből, a nép szemeláttára belekapott az oltárba 6 elemésztette az áldozatot a vízzel együtt, az árok pedig kiszáradt.

Ennek láttára az izraeliták a földre vetették magukat, imád­koztak Istenhez, őt az egyetlen, igaz és legfelségesebb Istennek nevezték s minden más istent esztelen és idétlen emberi kép­zeletnek bélyegeztek; azután pedig Illés parancsára megragadták a hamis prófétákat és megölték. Illés figyelmeztette a királyt, menjen haza ebédelni s egyébként se aggódjék, mert rövidesen meglátja: Isten esőt bocsát a földre. Erre Ácháb eltávozott, Illés pedig felment a Kármel csúcsára, leült, térdére hajtotta fejét és megparancsolta szolgájának, menjen fel egy kiugró szikla­csúcsra, kémleljen ki a tenger felé és jelentse neki, ha felhőt lát közeledni, mert mindaddig tiszta és derült volt az ég. A szolga elment és több ízben is azzal a hírrel tért vissza, hogy még eddig semmit sem látott; hetedszerre azonban jelentette, hogy valami feketeséget lát az égbolton, de nem nagyobb egy emberi láb­nyomnál. Erre Illés Áchábhoz küldött és megüzente neki, jöj­jön sürgősen a városba, mielőtt leszakad a zápor. A király azon­nal Jezráhelbe ment. Rögtön utána elsötétedett az égbolt, tele lett felhőkkel s hatalmas vihar és zápor keletkezeit. A próféta pedig, akit megszállt az Isten, a király kocsija mellett futott egé­szen Jezráhel városáig.

Mikor Ácháb felesége, Jezahel megtudta, milyen csodákat művelt Illés s megölte az ő prófétáit: megharagudott és meg­fenyegette, hogy éppen úgy megöleti őt, mint ahogy Illés meg­ölte az ő prófétáit. Illés megijedt és ezért Bersábé városába me­nekült, amely Juda törzsének határához közel van. Ott elvált szolgájától és egyedül kiment a pusztába. És halált kívánt magá­nak, mert ő sem jobb, mint atyái és ha ezek meghaltak, minek él akikor ő? Erre lefeküdt egy fa alá és elaludt, de valami jelenés hamarosan felébresztette s midőn felkelt, eledelt és vizet talált maga mellett. Evett és erőt gyűjtött az eledelből és felment az

úgynevezett Sinai hegyre, ahol a hagyomány szerint Mózes meg­kapta Istentől a parancsolatokat. Ott mély barlangot talált, be­ment és abban vett szállást. Egyszerre csak megkérdezte egy hang, amelyről nem tudta, honnan jön: miért hagyta el a várost, mért jött ide? Megmondta, hogy azért, mert megölte az idegen istenek prófétáit és meggyőzte a népet, hogy csak egy az Isten, akit kezdettől fogva tiszteltek és mert a király felesége ezért az életére tör. Erre a hang megparancsolta neki, hogy másnap men­jen ki a barlangból s akkor majd megtudja, mit kell tennie. Midőn tehát napkeltekor kijött a barlangból, földrengés mora­ját hallotta és ragyogó tűzfényt látott. Utána minden elcsende­sedett és ő hallotta Isten hangját; figyelmeztette, hogy ne féljen semmitől, mert ellenségei nem tudnak erőt venni rajta; most térjen haza és kiáltsa ki királlyá saját népe fölött Jehut, Námsi fiát, a daimaskusi szírek királyává meg Házáéit; maga helyett pedig tegye meg prófétának az ábelmehulai Elizeust. Az istente­len népet azután részben Jehu, részben Házáéi fogja elpusztítani. Illés tehát visszatért a héberek országába és miután találkozott Elizeussal, Sáfát fiával, amint éppen néhány ember társaságá­ban tizenkét iga marhával szántott, odalépett hozzá és rádobta köpenyét. Erre Elizeus tüstént prófétálni kezdett, ott hagyta marháit és követte Illést; azonban engedélyt kért, hogy még előbb elbúcsúzhasson szüleitől. Miután az engedélyt megkapta és szüleitől elbúcsúzott, Illéssel együtt elment s egészen annak halá­láig tanítványa és szolgája maradt. Ez történt tehát ezzel a pró­fétával.

Bizonyos jezráheli származású Nábótnak volt egy szántó­földje a királyi birtok szomszédságában. A király felszólította, hogy mondja meg az árát és adja el neki ezt a földet, amely határos az övével, hogy egyesíthesse a maga birtokával. De ha nem akar érte pénzt, kívánhatja helyette a király bármely másik földjét. De Nábot nem fogadta el az ajánlatot, hanem kijelentette, hogy atyáitól örökölt földjén akar gazdálkodni. Mikor a király látta, hogy kívánsága nem teljesül és úgy érezte, hogy ezzel szégyen esett rajta, nagyon bosszankodott és sem ételhez, sem italhoz nem nyúlt. Jezábel megkérdezte, miért ilyen rosszkedvű, hogy sem nem fürdik, sem nem reggelizik, sem nem ebédel. Erre a király elmondta neki Nábot gorombasá­gát és hogy hiába tett neki illő ajánlatot; szinte királyi méltó­ságát is megalázta, foghegyről beszélt vele és nem teljesítette kérését. Az asszony azonban bíztatta, hogy ne keseredjék el, ne eméssze magát és törődjék megint teste gondozásával; majd neki

lesz gondja rá, hogy Nábot elvegye' büntetését. És Ácháb nevé­ben nyomban írt az izraeliták elöljáróinak, hogy tartsanak böj­töt, hívjanak össze népgyűlést, tegyék meg elnöknek Nábotot, mert előkelő nemzetségből származik, aztán bujtassanak fel három elvetemült embert, akik majd bizonyságot tesznek, hogy Nábot káromolta Istent és a királyt, mire mindjárt kövezzék is meg és így tegyék el láb alól. Csakugyan elhangzott Nábot ellen a hamis vád, amint a királyné követelte, hogy káromolta Istent és a királyt, mire a nép agyonkövezte. Mikor Jezábcl erről értesült," bement a királyhoz s felszólította, hogy most már vegye birtokába ingyen Nábot szőlejét. Ácháb nagyon megörült ennek, felugrott heverőjéről és elindult, hogy megnézze Nábot szőlejét. Isten azonban haragjában odaküldte Illés prófétát is, hogy kér­dezze meg Áchábot: miért gyilkoltatta meg a föld jogos tulaj­donosát és miért akarja törvénytelenül eltulajdonítani a földet. Ez oda is ment s mikor a király megkérdezte, mit akar hirdetni neki — mert szégyelte magát, hogy ez rajtakapta bűnén ■— Illés azt mondta, hogy ahol Nábot holttestét felfalták a kutyák, ugyanazon a helyen fog majd elfolyni a királynak és feleségé­nek a vére is és elpusztul egész nemzetsége, mert elkövette azt a szörnyű bűnt, hogy az ősi törvények csúfjára jogtalanul meg­öletett egy polgárt. Erre Áchábot bűnbánat szállta meg, zsák­ruhát öltött, mezítláb járt, böjtölt és megvallotta bűneit. És Isten kiengesztelődött és a próféta által hirdette nekj, hogy életében nem sújtja ezzel a büntetéssel nemzetségét, mert megbánta bű­nét, hanem csak majd Ácháb fián váltja be fenyegetéseit. És a próféta ezt meg is mondta a királynak.

14.   FEJEZET

Benádád, Damaskus és Syria királya kétszer indít hadat
Ácháb ellen, de mind a kétszer vereséget szenved

Ez történt Áchábbal. Benádád pedig, Syria és Damaskus királya, összevonta országának minden haderejét, az Eufráton túlról harminckét királlyal szövetséget kötött és megindult Ácháb ellen. Ennek gyengébb volt a hadserege, tehát nem mert nyílt csatába bocsátkozni, hanem az ország lakosait a megerősített városokba terelte és maga Samariában maradt, amelynek a fala nagyon erős volt és bevehetetlennek látszott. Syria királya azon-

bán egész hadseregével körülzárta Samariat és ostrom alá vette a várost. Aztán hírnököt küldött Áchábhoz azzal a követeléssel, hogy fogadja követeit, akik majd megmondják neki akaratát. Midőn az izraeliták királya erre hajlandónak nyilatkozott, meg­jelentek előtte a követek és felszólították, hogy adja ki Ácháb kincseit, valamint gyermekeit és asszonyait Benádádnak. Ha ebbe beleegyezik és megengedi Benádádnak, hogy mindent el­vegyen, ami kedvére van, akkor visszavonja hadseregét és abba­hagyja a város ostromát. Erre Ácháb a követekkel megüzente Benádádnak, hogy ő és övéi legyenek mind Benádád tulajdonai. Mikor a követek ezt jelentették uruknak, még egyszer elküldte őket Áchábhoz. Most már azt követelte, hogy csak úgy lesz tel­jes a megegyezés, ha másnap beengedi a városba Benádád kato­náit, akik majd átkutatják a királyi palotát s barátainak és roko­nainak házait, s mindent, ami értékes, elvisznek, azt pedig, ami nem tetszik nekik, ott hagyják. Syria királyának második üze­nete miatt Ácháb felháborodott, összehívta a népet és azt mondta, hogy ő ugyan hajlandó a nép megmentéséért és a békes­ség kedvéért feleségeit s gyermekeit kiszolgáltatni az ellenségnek és minden kincséről lemondani, mert a szír király követei első ízben ezt követelték; most azonban még ezenfelül el akarja küldeni szolgáit, hogy minden házat kutassanak ki és semmi értéket ne hagyjanak birtokukban s ezzel nyilván csak ürügyet keres a háborúra, mert úgy gondolkozik, hogy Ácháb ugyan a nép érdekében szívesen odaadja a maga kincseit, de inkább vállalná a háborút, mintsem hogy a népet ekkora megszégye­nítés érje. Mindazonáltal kijelentette, hogy úgy fog cselekedni, ■ ahogy a nép akarja. De a nép elutasította a követelést és elhatá­rozta, hogy felkészül a háborúra. Ácháb tehát azzal az üzenettel bocsátotta el a követeket, hogy az előbbi követelést népe biz­tonsága érdekében hajlandó teljesíteni, azonban a második követelés teljesítéséről szó sem lehet.

Mikor Benádád erről értesült, haragra lobbant és harmad­ízben is követeket küldött Áchábhoz; megfenyegette, hogy sán­cot hányát a város körül, amely a falnál is magasabb lesz — hiszen a fal különben is hitvány — és ehhez nem kell egyéb, mint hogy minden katonája egy maroknyi földet hozzon. Ácháb erre azzal válaszolt, hogy nem úgy szerez dicsőséget, ha fegyve­res erejével henceg, hanem ha a harcban győz. Ezt a választ megvitték a követek s mikor megérkeztek, a király éppen ebé­delt a harminckét idegen fejedelemmel. Benádád rögtön meg-

parancsolta, hogy húzzanak palánkot a város körül és sáncot is hányatott és alkalmazta az ostrom minden módszerét. E készü­lődések közben Áchábot és az egész népet nagy aggodalom szállta meg, de nemsokára megint nekibátorodtak, mert jött egy próféta és hirdette, hogy Isten kezükre adja az ellenség roppant seregét. S mikor a király megkérdezte, kinek a segítségével vívja ki a győzelmet, a próféta így felelt: „A vezérek fiai által, azon­ban neked kell őket vezetned, mert ők még tapasztalatlanok." Ezért hivatta a vezérek fiait, akik összesen kétszázharminc- négyen voltak s mikor arról értesült, hogy a szír király éppen lakmározik_t kinyittatta a kapukat és kiküldte az ifjakat. Mikor a kémek ezt jelentették Benádádnak, egy szakasz katonát kül­dött az ifjak elé azzal a paranccsal, hogy ha azok harcot kezde­nek, bilincseljék meg és vezessék hozzá őket; de ha békés szán­dékkal jönnek, akkor ők is viselkedjenek békésen. Eközben Acháb az egész hadsereget készenlétben tartotta a városban, hogy kitörjön vele. A vezérek fiai összecsaptak a katonacsapa­tokkal, sokat megöltek azok közül, a többieket pedig vissza­kergették a táborba. Mikor az izraeliták királya észrevette ezt a sikert, egész seregével kivonult, rajtaütött a szírek hadseregén, megverte és szétszórta. Mivel a szírek nem vártak kitörést, a támadás védtelenül és éppen mámorban találta őket, úgy hogy ott hagyták minden felszerelésüket és úgy menekültek a tábor­ból; magát a királyt is csak gyors lova mentette meg. Acháb még sokáig üldözte a szíreket és sokat levágott közülük, aztán kifosztotta a tábort s abban rengeteg arany és ezüst kincset, kocsit és lovat talált, végül pedig visszatért a városba. A próféta figyelmeztette, hogy tartsa hadseregét készenlétben, mert Syria királya a következő évben megint haddal vonul majd ellene.

Benádád, mihelyt hadserege maradványaival biztonságba ju­tott, tanácsot tartott barátaival: hogyan támadja meg újra az izraelitákat. Ezek úgy vélték, hogy ne harcoljanak velük többé a hegységben, mert az Istenük ott különösen hatalmas; • éppen ezért szenvedtek tőlük most is vereséget; viszont ha a síkságon harcolnának, legyőzhetnék őket. Azt is tanácsolták neki, hogy küldje haza azokat a királyokat, akik szövetségesei voltak, de a csapataikat tartsa magánál és királyok helyett a maga hely­tartóit tegye meg vezéreknek. Ezenfelül az elszenvedett veszte­ség pótlására szedjen azoknak az országában csapatokat, harc­kocsikat és lovakat. Mivel ezt a tanácsot helyesnek tartotta, ilyen értelemben hozta rendbe hadseregét.

369

Tavasz elején aztán hadseregével az izraeliták ellen vonult és Áfek város mellett nyílt mezőn ütött tábort. Ácháb csapatai­val felvonult ellene és vele szemben ütött tábort; azonban az ő hadserege az ellenségéhez mérten igen kicsiny volt. És a pró­féta megint megjelent Áchábnál és hirdette, hogy Isten neki adja a győzelmet, mert be akarja bizonyítani a szíreknek, hogy ha­talma a síkságon éppen akkora, mint a hegységben. A két tábor hét napig nézett farkasszemet egymással, mikor azonban a hete­dik nap hajnalán az ellenség csatarendbe állította seregét, Ácháb is harcra készült. Kemény viadalban megverte az ellen­séget, megszalasztotta s üldözés közben csak úgy aprította. A harckocsik is sokat elpusztítottak közülük, egymás kezétől is sokan estek el és csak kevésnek sikerült a megszállott Áfek városába menekülnie. Azonban ezek mintegy huszonhétezren, ugyancsak elpusztultak, mert rájuk omlott a várfal és agyon­csapta őket: magában a csatában százezer ember esett el. A szí­rek királya, Benádád, leghűségesebb barátaival menekült és egy földalatti kamrában rejtőzött el. Társai elmondták neki, hogy az izraeliták királya jóindulatú és szerény ember, ezért remélik, hogy Ácháb megkegyelmez nekik, ha Benádád megengedi, hogy elmenjenek hozzá. A király tehát útra bocsátotta őket. Zsák­ruhát öltöttek, aztán kötelet csavartak fejük köré — mert ősidők óta így szoktak könyörögni a szírek — és megindultak Áchábhoz. Ott aztán előadták Benádád kérését, hogy kímélje meg az életét s viszont megígérték, hogy örökké hálásak lesznek Áchábnak. Ez azt felelte: örül, hogy a király életben maradt és megígéri, hogy tisztelettel és jóindulattal bánik vele, éppen úgy, mintha a testvére volna. Miután még meg is esküdött rá, hogy a királynak semmi bántódása sem. esik, kihozták Benádádot abból a házból, ahol addig rejtőzködött és kocsin Áchábhoz kísérték. Benádád a lábaihoz vetette magát, Ácháb pedig kezét nyújtotta neki, megint kocsijára ültette, megcsókolta s bátorí­totta, hogy ne féljen. Benádád hálálkodott és megígérte neki, hogy élete fogytáig emlékezetében tartja jóságát; az izraelita városokat, amelyeket elődei elfoglaltak, szívesen visszaadja neki és Damaskus mindig nyitva lesz Ácháb számára, éppen úgy mint ahogy atyái szabadon járhattak ki és be Samariában. Erre esküvel pecsételték meg barátságukat. Ácháb dúsan meg­ajándékozta Benádádot és elbocsátotta. így végződött az a há­ború, amelyet Benádád, Syria királya, viselt Ácháb és az izraeli­ták ellen.

24 Flavius Josephus: A zsidók története

Azonban egy Mikeás nevű próféta megjelent az egyik izraeli­tánál és megparancsolta neki, hogy verje sebesre a fejét, mert Isten így akarja. De mikor ez vonakodott, a próféta megiósolta neki, hogy majd oroszlán tépi szét, mert nem engedelmeskedett Istennek, Ez csakugyan beteljesedett és akkor a próféta egy másik izraelitához ment ugyanezzel a kéréssel. Miután ez meg­sebesítette a prófétát. Mikeás bekötötte fejét, elment a khályhoz, elmondta mki. hogy az ö seregében harcolt, ezredesétől azt a parancsot kapta. ho«y vigyázzon az egyik hadifogolyra, m’vel azonban ez megszökött, ő attól tartott, hogy az ezredes balálbl bünteti, mert ezzel fenyegette meg arra az esetre, ha a fogoly megszökik. Ácháb azt válaszolta rá, hogy megérdemli; s ekkor a nróféta levette feiéről a kötést és megismertette magát; ezt a cselt csak azért alkalmazta, hogy a királyt tulajdon szavaival fogia meg. S megmondta neki, hogv mivel büntetlenül elbocsá­totta Bnuádáítot. aki az Istent ikáromolta. Isten maid őt bünteti meg, még ped'g a királyt maga Benádád, a népet pedig hadserege által pusztítja el. Erre Achábot elöntötte a harag és megparan­csolta, hogy vessék börtönbe a prófétát. Mindazonáltal Mikeás szavai nagyon megrendítették és így ment haza palotájába.

.                          15. FEJEZET.

Jósáfát jeruzsálemi király. Ácháb a szírek elleni harcban elesik.

Ez történt Achábbal. Most pedig visszatérek Jósáfáthoz, a jeruzsálemi királyhoz. Ez kiterjesztette hatalmát és nem csupán a leigázott népeik városait rakta meg helyőrségekkel, hanem Efráim törzsének azokat a városait is, amelyeket nagvatyja, Abiám hódított meg, mikor Jeroboám uralkodott a tíz törzsön. Az Úr kegyes volt hozzá és megsegítette, mert igaz és jámbor ember volt és szüntelenül csak azzal törődött, hogyan nyerje meg Isten tetszését és hogyan tegyen kedvére. A szomszédok királyi ajándékokkal mutatták meg iránta tiszteletüket, úgy hogy óriási kincset és páratlan dicsőséget szerzett.

Uralkodásának harmadik évében összehívatta az ország elöl­járóit és a papokat; megparancsolta nekik, hogy járják be az országot, s valamennyi alattvalóját oktassák Mózes törvényeire, hogy megtartsák azclkat és buzgón tiszteljék az Istent. Ennek az égész nép megörült, úgy hogy semmi mással nem törődtek és semmit sem cselekedtek oly szívesen, mint hogy megtartották a törvényeket. A szomszédok tovább is tisztelték Jósáfátot és békében

éltek vele; a filiszteusok megszabott adót fizettek neki, az arabok pedig évente háromszázhatvan bárányt és ugyanannyi bakot szállítottak. Nagy és igen jól megerősített városokat épített s hadseregét és felszerelését mindig rendben tartotta a háborúra. Juda törzséből volt neki háromszázezer nehézfegyverzetű kato­nája, Ednás vezérlete alatt és még kétszázezer katonája Jóhánán vezérlete alatt, aki ezenfelül még Benjámin törzséből kétszázezer íjászt vezényelt. Harmadik vezére, akinek Józábád volt a neve, száznyolcvanezer főnyi nehézfegyverzetű katonával állt a király rendelkezésére. Ezeken kívül ott voltak még a megerősített váro­sok helyőrségei.

Fiának, dórámnak Átáliát, — Áchábnak, a tíz törzs királyá­nak leányát, — adta feleségül. Midőn nem sokkal utóbb Sama- riába ment, Ácháb szívesen fogadta, kíséretét fényesen meg­vendégelte kenyéréi, borral és hússal és végül kérte Jósáfátot, kössön vele szövetséget Syria királya ellen, hogy visszafoglal­hassa a gálaádi Rámót városát, amelyet a szír király atyja az ő atyjától hódított el. Jósáfát megígérte neki, hogy ugyanakkora sereggel segíti meg, mint a sajátja és csapatait Jeruzsálemből Samariába rendelte. Erre mind a két király kivonult a városból, mindegyik helyet foglalt a maga trónusán, hogy kifizettessék katonáiknak a zsoldot. Eközben Jósáfát parancsot adott, hogy hívják elő a prófétát és kérdezzék meg, vájjon tanácsos-e mosta­nában háborút indítani a szír király ellen, mert Ácháb már három éve békében és barátságban él a szír királlyal, mióta elbocsátotta őt a fogságból.

Ezután Ácháb összehívta a maga prófétáit, — mintegy négy­százan voltak, — és megkérdeztette Istent, vájjon, ha hadat indít Benádád ellen, övé lesz-e a győzelem és meghódíthatja-e a várost, amelyért háborút indít. Mikor a próféták azt tanácsolták neki, hogy csak indítsa meg a hadjáratot, mert a szír királyt épp úgy legyőzi, mint azelőtt és foglyul ejti: gyanút fogott Jósáfát, hogy ezek talán hamis próféták és megkérdezte Áchábot, vájjon nincs-e itt Istennek más prófétája, akitől valami bizonyosat tudhatnának meg a jövőről. Ácháb azt felelte, hogy van még egy, azonban ö gyűlöli, mert azt jövendölte neki, hogy a szír király legyőzi és megöli; éppen ezért börtönre is vettette; a neve Mikeás, Jemlafia. Mikor Jósáfát ragaszkodott hozzá, hogy vezessék elő a prófétát, Ácháb elküldte egyik heréltjét. hogy hozza el Mikeást. Ez útköz­ben megmondta a prófétának, hogy a többi mind győzelmet jósolt a királynak. Mikeás azonban azt felelte, hogy ő nem foghat rá hazugságot az Istenre és a királynak azt fogja jósolni, amit

Isten sugall neki. Mikor Ácháb előtt állt és a király az eskü szentsége alatt felszólította, hogy mondja meg az igazat, azt felelte, hogy Isten megmutatta neki az izraelitákat, amint me­nekülnek s a szírek üldözik őket és szétkergetik a hegységben, mint a pásztor nélkül maradt nyájakat. Ezután még hozzátette: Isten kinyilatkoztatta neki, hogy Ácháb elesik a csatában, a töb­biek azonban épségben megmenekülnek. Mikeás szavainak hal­latára Ácháb így szelt Jósáfáthoz: „Nem mondtam-e neked ép az imént, mily rosszindulatú irántam ez az ember és mindig rosszakat jövendöl nekem? Mikeás azzal vágott vissza, hogy Isten szavát mindig meg kell hallgatni; a hamis próféták hábo­rúba kergetik a királyt, a győzelem reményével, holott pedig el fog pusztulni. A királyt emiatt aggodalom és félelem szállta meg. Ekkor Szedekiás, az egyik hamis próféta, előlépett és figyelmeztette a királyt, hogy ne törődjék Mikeással, mert hazu­dik. Bizonyítékul felhozta Illés prófétát, aki mindenesetre job­ban tudott jövendölni, mint Mikeás, mert azt jósolta, hogy Nábót szöliejében, Jezráhel városa mellett, a kutyák fogják fel­nyalni vérét, mint ahogy Nábót vérét felnyalták, akit őmiatta kövezett meg a nép. Világos tehát, hogy Mikeás hazudik, mert a különb prófétával szemben nem átallja azt állítani, hogy a király három nap múlva meghal. „Most azonban kiderül, váj­jon igaz próféta-e és Isten lelke lakozik-e benne: íme, ha most megütöm kezemmel, bénítsa meg kezemet, mint ahogy Jádon megbénította Jeroboám király jobbkezét, mikor ez el akarta fogatni. Erről bizonyosan hallottál.¹* Erre most megütötte Mikeást; és mivel emiatt semmi baja sem esett, Ácháb nekibáto­rodott és elhatározta, hogy azonnal megindul a szír király ellen. Azt hiszem, a végzetnek esett áldozatul, mert inkább hitt a hamis prófétának, mint az igaznak, hogy sorsa beteljen. Szedekiás pedig vas szarvakat csináltatott magának és közölte Áchábbal: Isten kijelentette neki, hogy ezekkel pusztítja el Syriát. Erre Mikeás megjövendölte, hogy Szedekiás néhány nap múlva a legeldugottabb zugba fog rejtőzni, hogy megmeneküljön ha­zug jövendölése büntetésétől. A király megparancsolta, hogy vigyék el Ámonhoz, a városparancsnokhoz, az vesse börtönbe s kenyéren és vizen kívül egyebet ne adjon neki.

Ácháb és Jósáfát, Jeruzsálem királya, hadseregükkel meg­indultak a gálaádi Rémét ellen. Mihelyt a szír király erről érte­sült, megindult ellenük és Rámót közelében ütött tábort. Ácháb megegyezett Jósáfáttal, hogy leveti királyi ruháját, a jeruzsálemi

király pedig Ácháb ruhájában megy a csatába, hogy így meg­csúfolják Mikeás jövendölését. Azonban Áchábot, bár nem volt rajta királyi öltözete, mégis utolérte a végzet. Benádád tudni­illik az ezredesek útján megparancsolta a katonáknak, hogy senki mást ne öljenek meg, csak az izraeliták királyát. Mikor a csata megkezdődött és a szírek meglátták Jósáfátot, amint ott állt a csatarend élén, Áchábnak nézték, rátámadtak és körül­vették, de hamarosan rájöttek tévedésükre és tovább rohantak. Ámbár a csata reggeltől estig tartott és a szírek fölényben vol­tak, mégsem öltek meg senkit, mert a király így parancsolta és csak Áchábot keresték, de nem tudták megtalálni. Végre Benádád király egyik aprcdja, akinek Ámán volt a neve, talá­lomra kidobta dárdáját az ellenségre és az a páncélingen át a király tüdejébe fúródott. Ácháb jobbnak látta eltitkolni a sze­rencsétlenséget a katonák előtt, nehogy megfutamodjanak; tehát megparancsolta kocsisának, hogy forduljon meg és vigve ki őt a csatából, mert súlyosan megsebesült. És ámbár rettenetesen szenvedett, mégis napnyugtáig harckocsiján maradt. Akkor azon­ban elvérzett és meghalt.

Amint az éj leszállt, a szír hadsereg visszatért táborába; mikor egy tábori hírnök kihirdette, hogy Ácháb meghalt, meg­kezdték a visszavonulást. Ácháb holttestét övéi Samariába vit­ték és ott temették el. Midőn kocsiját, amelyet a király vére beszennyezett, Jezráhel mellett egy forrásban megtisztították, beteljesedett Illés jövendölése: mert a kutyák odasereglettek és fölnyalták a vért. Később az volt a szokás, hogy ebben a forrás­ban a feslett életű nőszemélyek fürödtek. Ácháb Rámóíban halt meg, mint Mikeás megjövendölte. Mivel tehát Áchábon két pró­féta jövendölései teljesültek, ebben fel kell ismernünk Isten nagyságát és mindig tisztelnünk és imádnunk kell őt. Azt is megtanulhatjuk ebből, hogy ne tartsuk többre az igazságnál a magunk előnyét és szeszélyét és fontoljuk meg, hogy a jöven­dölésnél és ezáltal a jövő megismerésénél nincs áldásosabb va­lami, mert Isten így adja tudtunkra, hogy mitől kell őrizked­nünk. A király történetéből pedig következtethetünk a végzet hatalmára, amitől akkor sem menekülhetünk, ha előre ismer­jük; csak azért kecsegteti az embert csillogó reményekkel, hogy oda csábítsa, ahol erőt vehet rajta. így tehát nyilván Áchábot is a végzet csalta meg és azért vesztette el életét, mert nem hitt abban a jóslatban, amely vereségét hirdette, hanem inkább azok­nak hitt, akik kedve szerint jövendöltek. Fia, Ochoziás követte a trónon.

IX.      KÖNYV

1.   FEJEZET

Jósáfát bírákat rendel és Isten segítségével legyőzi ellenségeit

Mikor Jósáfát király visszatért Jeruzsálembe a Benádád szír király elleni hadjáratból, amelyben az izraeliták királyának, Áchábnak oldalán harcolt, elébe ment Jehu próféta és szemre­hányásokkal illette azért, mert az istentelen és átkozott Ácháb- bal szövetséget kötött. Isten ezt nem szívesen látta s ámbár vét­kezett, mégis kimentette ellenségei kezéből, mert lelkülete jó és istenfélő. A király hálálkodott az Úrnak és áldozatot mutatott be neki. Azután beutazta egész országát és oktatta a népet a tör­vényekre, amelyeket Isten Mózes által adott, valamint Isten tisz­teletére. Továbbá minden városában bírákat rendelt, azzal a figyelmeztetéssel, hogy az ítélkezésben az igazság vezesse őket és ne vesztegettessék meg magukat és ne legyenek részrehajlók az előkelők, a gazdagok és a főúri származásúak kedvéért, hanem inkább a méltányosság elvei szerint ítéljenek; gondolják meg, hogy Isten mindent lát, azt is, ami titokban történik. Mikor ezt mind a két törzs minden városában kihirdette, visszatért Jeruzsálembe és a papok, leviták és a nép előkelői közül bírákat választott s figyelmeztette őket, hogy minden ítélkezésükben pon­tosan és igazságosan teljesítsék feladatukat. Ha pedig más váro­sokból nehéz jogi kérdéseket terjesztenek eléjük döntésre, még nagyobb buzgalommal fáradozzanak abban, hogy igazságos íté­letet mondjanak, mert illendő, hogy a legigazságosabb ítéleteket éppen abban a városban mondják, ahol Isten temploma és a király székhelye van. A törvényszék elnökévé kinevezte Amá-

riás papot és Zábádiást; mindkettőt Juda törzséből. így rende­zett el a király mindent.

Ebben az időben haddal támadták meg a moábiták és az ámmoniták s az' arabok is nagy sereggel és táborukat Jeruzsá­lemtől háromszáz stadionra a Holt-tenger partján, Engáddi vá­rosa mellett ütötték fel, ahol szép pálmák és balzsamcserjék te­nyésztek. Mikor Jósáfát értesült, hogy az ellenség átkelt a tavon és már betört országába, nagyon megrémült, összegyűjtötte Jeruzsálem népét a templom udvarában, maga megállt szemben a templom homlokzatával és imádkozott Istenhez: adjon neki erőt és elszántságot, hogy visszaverje ellenségeit. így imádkoz­tak hozzá ennek a templomnak építői is, hogy védelmezze meg a várost és verje vissza mindazokat, akik megtámadni merésze­lik. Ellenségei most azzal a szándékkal támadják meg, hogy el­vegyék tőle országát, amelyet maga Isten adott neki. így imád­kozott Istenhez sírva, ő maga és az egész nép s az asszonyok és a gyermekek. Ekkor odalépett a nép közé egy Jáháziel nevű próféta, hangosan kiáltott s beszélt a királyhoz és a néphez: Isten meghallgatta imádságukat, maga fog harcolni ellenségeikkel. Aztán megparancsolta a királynak, hogy másnap hadseregével vonuljon ki az ellenség ellen: Jeruzsálem és Engáddi közt a ,,Tető“ nevezetű domboldalon talál majd rá. De ne bocsátkoz­zék vele azonnal harcba, inkább maradjon veszteg és várja meg, míg Isten megharcol velük. Miután a próféta így beszélt, a király a néppel együtt a földre borult, hálát adott Istennek és imádko­zott; utána a leviták zenekísérettel dicsőítő éneket zengtek Istennek.

Napkeltekor kivonult a király a Tekue városa melletti pusz­tába és szólott a néphez, hogy hitelt kell adni a próféta szavai­nak és nem szabad harcba bocsátkozni; hanem állítsák fel az első sorban a papokat a kürtökkel, valamint a levitákat és éne­keseket, hogy hálát adjanak Istennek, mintha az országot máris megszabadította volna az ellenségtől. A király' javaslatát vala­mennyien elfogadták és azonnal meg is valósították. Isten pedig félelmet és rémületet keltett az ámmonitákban: egymást nézték ellenségnek, egymást öldökölték, úgy hogy a roppant hadsereg­ből egyetlen egy ember sem menekült meg élve. Midőn most Jósáfát lepillantott a völgybe, ahol az ellenséges tábor állt és látta, hogy azt végesvégig holttestek borítják, örvendezett Isten váratlan segítségének, aki — anélkül, hogy megerőltettek volna magukat — nekik adta a győzelmet; erre megengedte katonái­nak, hogy az ellenséges tábort és az elesettek holttesteit kifosz-

szák. Miután a katonák három napon át zsákmányoltak, teljesen kimerültek: annyi volt a halott. Negyednap aztán összegyűjtötte az egész népet egy völgyben, magasztalta Isten hatalmát és segít­ségét s innen kapta ez a hely a „Hálaadás Völgye'¹ nevet.

Miután a király visszavezette hadseregét Jeruzsálembe, egész sor ünnepet tartottak, áldozatokat mutattak be és lakmá- roztak. Az ellenség vereségének híre egyébként eljutott idegen népekhez is, akik most mind rettegtek Jósáfáttól, mert meg­ismerték, hogy Isten mindig megsegíti őt. Ettől az időtől fogva Jósáfát élete dicsőségben telt és ezt csak igazságosságának és jámborságának köszönhette. Barátságban élt Ácháb fiával, az izraeliták királyával is és szövetséget kötött vele abból a célból, hogy hajókat szereljenek fel, elküldjék azokat Pontusba és Thrákia kereskedelmi kikötőibe. Mivel azonban a hajók túlságo­san nagyok voltak és elpusztultak, hajóépítéssel többé nem fog­lalkozott. Ez Jósáfát jeruzsálemi király története.

2.   FEJEZET

Ochoziás, az izraeliták királya. Illés próféta

Az izraeliták királya Ochoziás volt, Ácháb fia, és Samariá- ban székelt. Istentelen ember volt s mindenben hasonlított szülei­hez és Jeroboámhoz, aki először követte el azt a gyalázatossá­got, hogy megrontotta a népet. Uralkodásának második évében elpártolt tőle a moábiták királya és megtagadta az adót, amelyet azelőtt atyjának, Áchábnak fizetett. Egyszer Ochoziás lefelé jött házának tetejéről, lezuhant és mivel megsérült, elküldött Akkáron istennőjéhez, Beelzebubhoz, — mert ez volt az istennő neve ■—-, hogy megkérdezzék, meggyógyul-e. A héberek istene azonban megjelent Illés prófétának és meghagyta neki, siessen a követek után, kérdezze meg őket, vájjon nincs-e Istenük az izraeliták­nak, hogy királyuk idegen istenhez küld és azt kérdezteti meg, hogy, meggyógyul-e. Parancsolják meg a követeknek, hogy for­duljanak vissza és jelentsék a királynak, hogy betegségéből nem gyógyul ki. Illés a parancs szerint cselekedett s a követek, mi­után megkapták a próféta utasítását, visszamentek a királyhoz. Ez elcsodálkozott, hogy ilyen gyorsan visszatértek; mikor meg­kérdezte az okát, azt felelték, hogy találkoztak egy emberrel, aki azt parancsolta nekik, hogy ne utazzanak el, hanem for-

 

377

 

dúljanak vissza s az izraeliták istenének meghagyása szerint hir­dessék a királynak, hogy betegsége rosszabbra fordul. Mikor a király felszólította őket, hogy írják le pontosabban ezt az em­bert, elmondták, hogy bozontos szakállú, állatbőrökbe öltözött ember volt. Ebből a király kitalálta, hogy Illéssel találkoztak. Elküldte egyik ezredesét ötven ember élén, hogy elfogják és eléje vezessék. Mikor az ezredes meglátta a prófétát, amint ott ült az egyik hegy tetején, megparancsolta neki, hogy jöjjön le, vele együtt menjen a királyhoz, mert a király így parancsolja; és ha Illés nem jön szépszerével, akkor majd erőszakkal viszi el. Illés azt felelte rá: imádkozik, hogy tűz hulljon az égből s az ezredest katonáival együtt pusztítsa el; erről majd megismeri, hogy igazi prófétával van dolga. Illés tehát imádkozott és tüs­tént tűz hullott az égből s elemésztette az ezredest katonáival együtt. A király ennek hallatára haragra lobbant és másik ezre­dest küldött ki ugyanannyi katonával. Ez ugyancsak megfenye­gette a prófétát, hogy majd erőszakkal viszi el, ha nem jön le szépszerével, mire Illés megint tüzet imádkozott le az égből és ez épp úgy elemésztette ezeket, mint az első ezredest. Erre a ki­rály a harmadik ezredest is kiküldte Illés elé. Ez okos és szelíd ember volt, s mikor odaért a hegyhez, ahol Illés tartózkodott, hízelgő szavakkal megkörnyékezte és azt mondta: a próféta bizonyára jól tudja, hogy ő csak kelletlenül teljesíti a király parancsát és nem is szívesen jött hozzá, mint a másik két ezre­des, hanem csak kényszerből. Ezután arra kérte, szánja meg őt és katonáit és jöjjön le s menjen vele együtt a király elé. A barát­ságos szavak és az udvarias viselkedés arra indította Illést, hogy lejöjjön és az ezredeshez csatlakozzék. Mikor a király elé ért, jövendölt neki és hirdette Isten parancsára: „Mivel megvetetted az Istent, mintha nem volna Isten és nem tudná megmondani az igazat gyógyulásod felől, hanem elküldtél Ákkáronba az istennő­höz, hogy attól tudd meg, hogyan végződik betegséged, meg­mondom, hogy ebbe a betegségbe belehalsz."

Nem sokkal utóbb csakugyan meghalt, mint Ihés meg­jövendölte s mivel gyermek nem maradt utána, testvére, .Tórám követte a trónon. Ez a Jórám, aki aljasságban egy csöppet sem maradt el bátyja, Ácháb mögött, tizenkét esztendeig uralkodott; uralkodása a törvényszegések és istentelenségek sorozata volt; elhagyta az igaz Isten szolgálatát és idegen isteneket lisztéit, holott egyébként keménykezű uralkodó volt. Ezidőtájt ragadta­tott el Illés az emberek szeme elől és mindmáig senki sem tudja, hogyan halt meg. De itt hagyta tanítványát, Elizeust, akiről fen-

tebb volt szó. Egyébként Illésről és Hónokról, aki a vízözön előtt élt, azt olvassuk a Szentírásban, hogy eltűntek és senki sem tud semmi bizonyosat haláluk felől.

3.   FEJEZET

Jórám és Jósáfát had'bavonul a moábiták ellen.
Elizeus csodái. Jósáfát halála.

Mikor Jórám átvette az uralkodást, elhatározta, hogy hadat indít a moábiták királya, Mesa ellen, mert az, mint már fentebb említettük, elpártolt testvérétől és nem akarta megfizetni neki az adót: a kétszázezer nyíratlan birkát. Tehát összegyűjtötte had­seregét és kérést intézett Jósáfáthoz, hogy mivel már atyjának is barátja volt, kössön vele szövetséget, hogy megfenyítsék az el­pártolt moábitákat. Jósáfát nemcsak azt Ígérte meg, hogy ő maga ad neki segítséget, hanem azt is, hogy belevonja a szövetségbe az édomiták királyát is, aki lekötelezettje. Mikor Jórám megkapta Jósáfát beleegyezését, hadseregével Jeruzsálembe vonult és ott pompás fogadtatásban volt része. Most a három király elhatározta, hogy Édom pusztáján keresztül vonulnak fel az ellenség ellen, mert arról nem várja őket. Mikor azonban már hét napot mentek a pusztában, szomjúság kezdte őket gyötörni, mert vezetőik el­tévesztették a helyes utat, úgy hogy rémület és szomorúság töl­tötte el őket és Jórám jajveszékelve kiáltott Istenhez: vájjon vét­keztek-e ellene, hogy három királyt kardcsapás nélkül akar a moábiták kezére juttatni? Jósáfát, aki igaz ember volt, vigasz­talta és bátorította őt és megkérdeztette vele a táborban, vájjon nincs-e a seregben valamely szent próféta, aki által tanácsot kér­hetnének Istentől, hogy mit tegyenek. És midőn egy királyi szolga jelentette, hogy látta Elizeust, Sáfát fiát, Illés tanítványát, a há­rom király Jósáfát tanácsára elment Elizeus sátrához, amely a táboron kívül volt; megkérdezték a sereg jövendő sorsa felől és különösen Jórám kíváncsiskodott. Elizeus azt mondta neki: ne zaklassa ilyen kérdésekkel, hanem menjen atyja és anyja pró­fétáihoz, hiszen azok az igaz próféták. De Jórám csak annál inkább kérlelte, hogy jósoljon nekik és mentse meg őket. Erre Elizeus megesküdött Istenre, hogy nem adna neki feleletet és csak Jósáfát kedvéért teszi meg, mert az jámbor és igaz ember. Miután tehát odahívtak valakit, aki tudott hárfázni, — mert a próféta ezt kívánta, — Elizeust a zene hangjaira megszállta Isten lelke

s megparancsolta a királyoknak, hogy a patak árkában ássanak sok gödröt és hamarosan meglátják, hogy a gödrök, ámbár felhő sem mutatkozik, szél sem támad, eső sem esik, megtelnek vízzel, úgy hogy a katonák meg az állatok csillapíthatják szomjúságukat. És nem csupán ezt nyerik meg Istentől, hanem az ő segítségével győzelmet is aratnak ellenségeiken, elfoglalják a moábiták leg­erősebb, legszebb városait, kivágják gyümölcsfáikat, elpusztítják országaikat és betemetik forrásaikat és folyóikat.

Miután a próféta így beszélt, másnap napkelte előtt a patak színig telt vízzel, mivel Isten háromnapi járóföldre Édomban ha­talmas esőt támasztott, úgy hogy embernek és állatnak bőségesen volt vize. Mihelyt a moábiták észrevették, hogy három király vonul ellenük és ezek a pusztán át vették útjukat, királyuk rögtön összevonta haderejét és egv magaslaton ütött tábort, nehogy az ellenfél észrevétlenül betörhessen az Országba. De mikor a moábi­ták napkeltekor meglátták a patakot, — mert országuk közelé­ben folyt, — és a vizét vérszínűnek látták, mert a víz ebben az időben a nap sugaraitól rendszerint vörös, arra az esztelen fel­tevésre ragadtatták magukat, hogy az ellenség katonái szomjú­ságukban egymást öldösték le és a vizet az ö vérük festette vö­rösre: ebben a feltevésben kérték a királyt, küldje ki őket, hogy kifoszthassák az ellenséget; mikor a király teljesítette kíván­ságukat, valamennyien kivonultak a holtnak hitt ellenség tábo­rába, mintha ingyen zsákmány várná őket. Azonban ebben a re­ményükben csalatkoztak, mert az ellenség minden oldalról rájuk rohant, egy részüket megölte, a többit pedig szétkergette s ezek hanyatthomlok visszamenekültek országukba. Erre a királyok benyomultak a moábiták földjére, feldúlták városaikat, elpusztí­tották földjeiket és telehányták kövekkel, amelyeket a patakokból hordtak össze. Továbbá kivágták legjobb gyümölcsfáikat, betöm­ték forrásaikat, lerombolták a várfalakat és ostrom alá vették a moábiták királyát abban a várban, amelybe beszorították. A király ebben a szorongattatásban, mikor látta, hogy a ,város hamarosan elesik, hétszáz katonájával kitört és lóháton keresztül­vágott az_ ellenséges táboron, arrafelé, amerre a legkevesebb őr­szemet gyanította. De nem sikerült elmenekülnie, mert éppen egy erős katonaszakaszba ütközött. Ezért visszavonult a városba és végső szükségében kétségbeesett cselekedetre szánta el magát. Tudniillik legidősebb fiát, aki utódjául volt kiszemelve, felvitte a várfalra, hogy az ellenség láthassa, és egészen elégő áldozatul bemutatta Istennek. A királyokat ennek láttára szánalom fogta el, megkönyörültek nyomorúságán, megszüntették az ostromot és

visszavonultak országukba. Jósáfát azután békében élt Jeruzsá­lemben s nem sokkal e hadjárat után meghalt hatvanéves korá­ban, huszonötévi uralkodás után. Nagy pompával temették el Jeruzsálemben, mert minden dolgában buzgó követője volt Dávidnak.

4.   FEJEZET

Jósáfát utóda, Jávám. Névrokona, az izraeliták királya, háborút visel a szírek ellen. Elizeus újabb csodái.

Jósáfátnak sok fia maradt; közülük a legidősebbet, Jórámot jelölte ki utódjának. Ugyanez volt a neve az izraeliták királyának is, aki anyai nagybátyja volt Jórámnak és Ácháb fia. Mikor az izraeliták királya a moábiták földjéről visszatért Samariába, ott volt a környezetében Elizeus próféta is, akinek nagy és emléke­zetes tetteit akarom most elmondani, úgy amint azokat a Szent­írásból megismertem.

Állítólag egyszer Ábdiásnak, Ácháb tiszttartójának a felesége elment Elizeushoz és azt mondta neki: tudja, hogy a férje meg­mentette azokat a prófétákat, akiket Ácháb felesége, Jezabel, ül­dözött. Azt mondta, hogy száz prófétát elrejtett és csak úgy tudta őket életben tartani, hogy kölcsönpénzt vett fel. Most azonban, hogy férje meghalt, a hitelezők azzal fenyegetik, hogy gyermekei­vel együtt eladják rabszolgának. Tehát kéri, hogy férje nemes cselekedetének emlékére könyörüljön meg és segítsen rajta. Mikor a próféta erre azt kérdezte, mije van otthon, azt felelte: hogy nincs egyebe, csak egy kis korsó olaja. Elizeus erre hazaküldte és meghagyta, hogy kérjen szomszédaitól sok üres edényt, zár­kózzék be és mindegyikbe öntsön egy kis olajat; Isten majd valamennyi edényt megtölti. Az asszony így is cselekedett, gyer­mekeivel elhozatta az edényeket és mikor valamennyi tele lett, megmutatta a prófétának. Elizeus azt tanácsolta neki, hogy adja el az olajat, az árából fizesse ki hitelezőit s azután is marad neki még annyi, hogy gyermekeivel együtt megélhet belőle. így szün­tette meg a próféta az asszony adósságát és így szabadította meg őt hitelezőinek szorongatásától.

Elizeus egyszer kellő időben figyelmeztette Jórámot, hogy őrizkedjék egy bizonyos helytől, mert ott a szírek embereket rej­tettek el, hogy meggyilkolják őt. A király hallgatott a prófétára és nem tartotta meg a tervezett vadászatot. Mikor azonban Be- nádád látta, hogy a merénylet meghiúsult, gyanakodott, hogy talán a maga emberei árulták el a tervet «Tórámnak. Tehát meg­haragudott, magához hivatta embereit, szemükre vetette, hogy elárulták a titkot, s halállal fenyegette őket, mert az ellenségnek elárulták azt, amit a titok pecsétje alatt közölt velük. De az egyik jelenlevő azt mondta: ne gyanúsítsa őket alaptalanul, mintha a merénylet tervét elárulták volna ellenségének; inkább tudja meg, hogy Elizeus próféta az, aki minden tervét közli az ellenséggel. A király erre azonnal kinyomoztatta, melyik városban tartózkodik Elizeus. És mikor jelentették neki, hogy Dotánban van, nagy lovascsapatot küldött ki kocsival együtt abba a városba, hogy Elizeust elfogják. A csapat körülzárta a várost. Mikor másnap reggel a próféta szolgája megtudta, hogy az ellenség el akarja fogni gazdáját, kétségbeesett jajveszékeléssel berohant hozzá és közölte vele a dolgot. A próféta azonban megnyugtatta szolgáját és bizalommal kérte Istent, hogy szolgája megerősítésére és meg- vigasztalására mutassa meg hatalmát és jelenlétét. Isten meg is hallgatta a próféta könyörgését és látomásban mutatta meg a szolgának, amint gazdáját sok lovas és kocsi veszi körül, úgy hogy félelme eloszlott és a védősereg láttára nekibátorodott. Azután Elizeus kérte Istent, vakítsa el az ellenség szemét és verje meg őket sötétséggel, úgy hogy ne tudják őt felismerni. És miután ezt is megnyerte Istentől, bement az ellenség kellős közepébe s megkérdezte, kit keresnek. Azok azt mondták, hogy Elizeust; erre megígérte nekik, hogy kiszolgáltatja őt, ha vele jönnek a városba, mert ott tartózkodik. Mivel Isten vaksággal verte meg szemüket és szívüket, azonnal követték a prófétát. Elizeus be­vezette őket Samariába s felszólította Jórám királyt, zárassa be 1 kapukat és fogja körül katonáival a szíreket. Azután imádko­zott, hogy Isten ismét nyissa ki szemüket és vegye le róluk a sö­tétséget. Azok most rémülettel látták, hogy ellenségeik gyűrűjé­ben vannak. Midőn a szírek, amint könnyen elképzelhető, a cso­dálatos és váratlan esemény miatt megdöbbentek és megzavarod­tak és a király megkérdezte a prófétát, vájjon leölesse-e őket, Elizeus tiltakozott ellene. Mert csak a hadifogoly ellenséget sza­bad megölni, — mondta, — ezek azonban semmi kárt sem tettek országában, hanem Isten akaratuk ellenére vezette ide őket. Azt tanácsolta, hogy adasson nekik ajándékokat, vendégelje meg és azután bocsássa el őket. Jórám megfogadta a próféta tanácsát, fényesen és bőkezűn megvendégelte a szíreket s azután vissza­küldte őket királyukhoz, Benádádhoz.

Mikor hazaértek és elmondták élményeiket, Benádád el- álmélkcdott a csodán, amelyből megismerte az izraeliták Istené­nek mindenhatóságát és jelenlétét, egyúttal pedig a nyilvánvaló védelmet is, amelyben a prófétát részesítette. Mivel félt Elizeus- tól, elhatározta, hogy nem ármánykodik többé titokban az izraeliták királya ellen, hanem inkább nyíltan száll szembe vele, mert úgy érezte, hogy csapatai erősebbek és nagyobbak az ellen­ség csapatainál. Ezért nagy sereget toborzott és megindult Jórám ellen. Ez pedig úgy érezte: nem eléggé erős ahhoz, hogy szembe­szállhasson a szír királlyal, tehát bezárkózott Samariába, mert bízott erős bástyáiban. Benádád úgy gondolta: ha nem is tudja ostromgépekkel bevenni a várost, kiéheztetéssel mégis meg tudja szerezni, tehát odavonult, hogy ostrom alá vegye. Az ostromlott városban olyan éhínség támadt, hogy egy szamárfej nyolcvan sestertiusba és egy sextarius galambganéj, — amit a héberek só helyett használtak, — öt sestertiusba került. Jórám nagyon félt, hogy az éhség valakit majd arra csábít, hogy a várost elárulja az ellenségnek, tehát naponta végigjárta a várfalat, -ellenőrizte az őrszemeket, nehogy valami kémet rejtegessenek- és a leg­nagyobb gonddal vigyázott, hogy az efféle gondolatot -vagy cse­lekedetet csirájában elfojtsa. Egyszer a kőrútján odakiáltotta egy asszony a királynak: ..Könyörülj meg rajtam, uram!“ A király, abban a Íriszemben, hogy az asszony ennivalót kért tőle, haragra lobbant, Isten nevében megátkozta és azt mondta, hogy neki nincs sem szérűje, sem borsajtója, hogy akármit is adhatna neki. De az asszony azt felelte, hogy ilyesmire nincs is szüksége, ha­nem csak arra kéri, intézze el azt a viszályát, amely egy másik asszonnyal támadt. Amikor a király felszólította, hogy mondja el a dolgot, előadta, hogy egyik szomszédasszonyával, akivel jó­viszonyban volt, megegyezett, hogy mivel az éhínséget és a nél­külözést tovább nem bírják, mindegyikük levágja a gyermekét, ■—■ és mindkettő fiú volt, — és egy-egy napig azoknak a húsával táplálkoznak. „Először én vágtam le a gyermekemet és a húsát tegnap meg is ettük. Emez azonban nem akarja megtenni ugyanezt, hanem megszegi a ^szerződést és eldugta a fiát.“ A király ennek hallatára igen megszomorodott, megszaggatta ruhá­ját, hangosan felkiáltott és szörnyen megharagudott Elizeus pró­fétára, meg is akarta ölni, mert nem könyörgött Istenhez, hogy hárítsa el nyomorúságukat. Azonnal el is küldött valakit, hogy vágja le a fejét. Az ember elsietett, hogy a parancsot teljesítse. De Elizeus már tudta a király haragját; otthon ült tanítványai­val és megmondta nekik, hogy Jórám, egy gyilkosnak a fia, el­küldött valakit, hogy öt lefejezze. „Mihelyt ideér, hogy a paran­csot teljesítse, zárjátok be az ajtót és ne bocsássátok be; mert

hamarosan maga a király is eljön hozzám, megváltozott érzület- tel.“ A tanítványok a parancs szerint cselekedtek. Jórám hama­rosan megbánta, hogy úgy megharagudott a prófétára, s mivel attól tartott, hogy szolgája, akit éppen ezért küldött, már meg^- is ölte, gyorsan elindult maga is, hogy megakadályozza a gyilkosságot és megmentse a prófétát. Mikor a prófétához érke­zett, szemére vetette, hogy ebben az Ínségben nem imádkozott Isten segedelméért, hanem nyugodtan nézi sanyarúságukat. Eli- zeus erre megígérte neki, hogy másnap ugyanabban az órában, amelyben a király meglátogatta, nagy élelmiszerbőség támad, úgy hogy a piacon két sálon árpát egy siklusért és egy saton búzalisztet ugyancsak egy siklusért lehet majd vásárolni. Ennek a király és kísérete nagyon megörült; nem kételkedtek a jöven­dölés igazságában, mert már előbb is tapasztalták Elizeus jósla­tainak igazságát. Ezért ennek a napnak az ínségét könnyebben viselték, mert a másnapban reménykedtek. A hadsereg egyik harmadának a parancsnoka, a király barátja, akinek a kezére akkor éppen támaszkodott, így szólt a prófétához: „Hihetetlen, amit mondasz és amilyen lehetetlen, hogy Isten árpát és búza­lisztet szór le az égből, épp oly lehetetlen az is, hogy jóslatod tel- jesüljön.“ A próféta így vágott vissza: „Tulajdon szemeddel fogsz meggyőződni róla, hogy mindez csakugyan beteljesül. Neked azonban nem lesz részed benne.“

Elizeus jövendölése pedig a következőképpen teljesült: Samariában törvény rendelte el, hogy a bélpoklosoknak a váro­son kívül kell lakniok. Ebből az okból akkor négy ember lakott a falaikon kívül és ezek, mivel a dühöngő éhínség miatt senki sem vitt nekik eledelt és a városba sem volt szabad belépniük, úgy gondolták, hogy jobb, ha megadják magukat az ellenségnek, mint ha éhenhalnak ott, ahol tartózkodnak. Remélték, hogy a győztes ellenség megkíméli őket; de ha még el is veszi életüket, legalább tisztességgel halnak meg. Miután erre elhatározták magukat, éj idején bementek az ellenséges táborba. Isten pedig megijesztette és megzavarta a szíreket, úgy hogy a fülükben ló­dobogás és fegyverzúgás zaját támasztotta, mintha hadsereg közelednék; s ez a gyanújuk egyre jobban megerősödött. Ez pedig annyira felizgatta őket, hogy elhagyták a tábort, Benádád- hoz rohantak s jelentették neki, hogy Jórám, az izraeliták királya szövetségeseivel, valamint Egyiptom királyával és a szigetek királyával közeledik, hogy megrohanja őket: tudniillik világo­san hallották a felvonuló hadsereg robaját. Benádád annál inkább elhitte ezt a hírt, mert az ő fülében is ott zúgott már az

a robaj, amit a katonái hallottak. így aztán az egész sereg vad összevisszaságban menekült; ott hagyta lovait, igavonó állatait és roppant kincseit. Mikor tehát az említett bélpoklosok a szír táborba értek, észrevették, hogy odabent nagy nyugalom és csend van; erre bementek a táborba, beléptek az egyik sátorba, mert senkit sem láttak az ajtajában, s étellel és itallal felfrissítették magukat, azután felnyaláboltak egy csomó ruhát és aranyat és zsákmányukat elrejtették a táboron kívül. Aztán másik sátorba mentek, abból is elvittek mindent, amit ott találtak. Mikor már harmadszor és negyedszer is megtették ugyanazt és még mindig senkit sem láttak, ebből arra következtettek, hogy az ellenség el­vonult; most aztán lelkiismeretfurdalást éreztek, hogy erről nem tettek jelentést «Tórámnak és polgártársaiknak. Tehát azon nyom­ban Samaria falához rohantak és felkiabáltak az őröknek, hogy mi történt az ellenséggel. Az őrök tovább mondták a hírt a király testőreinek s mikor Jórám ezektől megkapta a jelentést, magá­hoz hivatta barátait és a vezéreket s közölte velük, hogy a szír király elvonulása mögött valószínűleg csel lappang. A király nem bízik benne, hogy kiéheztetheti őket, tehát valószínűleg ezzel a színlelt meneküléssel akarja őket a táborba csalni, aztán hirte­len megrohanni, hogy a várost harc nélkül bevehesse. Ennélfogva figyelmezteti őket, hogy ezután is csak őrködjenek a városon és ne éljék bele magukat abba a gondolatba, hogy az ellenség el­vonult. A jelenlevők közül egyik kijelentette, hogy helyesli a király bölcs tanácsát, de javasolja: küldjenek ki két lovast, hogy kikémleljék a vidéket egészen a Jordánig. Ha ezeket az ellenség lesből elfogja, akkor ebben figyelmeztetést láthatnak, hogy az egész hadsereget ez a sors érheti. „Azonban, ezt a két lovast, ha az ellenség elfogja és megöli őket,-számítsd hozzá a többiekhez, akiket az éhínség elragadott.“ A királynak, tetszett ez a javaslat, rögtön kiküldte a két lovast. Ezek végigmentek az úton, amelyen ellenségnek nyoma sem volt, azonban egymás hegyén-hátán hevert az élelmiszer és a fegyver, mert a menekülők mindent el­doblak, hogy annál könnyebben szaladhassanak. Mikor a király erről értesült, hadseregének parancsot adott, hogy vonuljon be az ellenséges táborba és dúlja fel. A zsákmány pedig nem volt rossz s nem volt csekély, hanem rengeteg arany, ezüst, nyáj­számra mindenféle állat, továbbá árpa és egyéb gabona; ebből akkora készletet találtak, amekkoráról nem is álmodhattakJ Ily- képpen nemcsak az éhínségtől menekültek meg, hanem akkora fölösleget is szereztek, hogj két saton árpát egy siklusért és egy saton búzalisztet ugyancsak egy siklusért adtak el, amint Elizeus megjövendölte. Egy saton űrtartalma annyi, mint másfél római

modius. Azonban ebben a bőségben nem volt része a harmad-had­sereg parancsnokának. A király ugyanis a kapuba állította, hogy fogja fel a tömeg tolongását, nehogy egyik ember a másikat agyonnyomja, közben azonban öt magát nyomták agyon s meg is'halt, mint Elizeus megjövendölte, mikor a bőségről jósolt, amit a parancsnok lehetetlennek tartott.

Mikor Benádád, a szírek királya, épségben elért Damas- kusba és rájött, hogy nem az ellenség tört be táborába, hanem Isten maga töltötte el rémülettel őt és hadseregét, elázömorodott azon, hogy Isten az ellensége; kétségbeesett és meg is betegedett. Ebben az időben Elizeus hazájából Damaskusba ment. Mikor á király erről értesült, egyik hű szolgáját ajándékokkal elébe küldte, hogy kérdezze meg, vájjon kigyógyul-e betegségéből. A szolga tehát, akinek Házáéi volt a neve, ki is vonult Elizeus elé négyven tevével s ezek Damaskusnak és a királynak legdrá­gább kincseit vitték; barátságosan köszöntötte és elmondta: Benádád király küldte, hogy adja át ajándékait a prófétának és kérdezze meg a király betegsége felől. Erre a próféta megjöven­dölte Házáéinak, hogy ura hamarosan meghal, de kérte, hogy ezt ne közölje a királlyal. A szolgát ennek hallatára fájdalom töltötte el, Elizeus pedig sírva fakadt, mert előre látta, hogy Benádád halála után mekkora szerencsétlenség sújtja majd á népet. Mikor Házáéi megkérdezte, miért szomorodott el így, Eli­zeus ezt felelte: „Sirok, mert sajnálom áz izraelitákat ama ször­nyűségek miatt, amelyeket majd tőled elszenvednek. Mert leg­jobbjaikat meggyilkolod, megerősített városaikat felégeted, gyer­mekeiket a sziklákon szétroncsolod és terhes asszonyaikat fel- daraboltatod.“ Mikor Házáéi megkérdezte, honnan lesz neki ekkora hatalma, a próféta megmondta: Isten nyilatkoztatta ki neki, hogy Házáéi Syria királya lesz. Erre Házáéi visszament a királyihoz s megvitte neki a hírt, hogy betegsége jóra fordul. Másnap azonban nedves hálót dobott rá, kötelével megfojtotta és magához ragadta az uralkodást. Házáéi erőskezű ember volt és igen népszerű a szírek és Damaskus népe körében. Vala­mint Benádádot, őt is istenként tiszteli a szír nép még ma is és hálásan emlékezik e két király jótéteményeire és a pompás templomokra, amelyekkel Damaskust ékesítették. Naponta rendez a nép tiszteletükre fényes felvonulásokat és büszkélkedik régi korukkal, mert nem tudja, hogy újabb korban élték, nincs még ezerszáz éve sem, hogy uralkodtak. Midőn Jórám, az izraeli­ták királya értesült Benádád haláláról, félelme és rettegése, ame­lyet miatta érzett megszűnt. És ezentúl boldogan élvezte a békét»

25 Flavius Josephus: A zsidók története                                                                                               385.

5.   FEJEZET

Jórám, jeruzsálemi király istentelensége, bünhödése és halála

Jórám, jeruzsálemi király, aki, mint már fentebb említettük, névrokona volt az izraeliták királyának, azzal kezdte uralkodá­sát, hogy meggyilkoltatta testvéreit és atyja barátait, akik mind főemberek voltak. Ezzel már eléggé megmutatta gonoszságát, mint ahogy egyébként semmiben sem maradt el az izraeliták ama királyai mögött, akik először pártoltak el a héberek ősi szó­kásáitól és istentiszteletétől. Minden gyalázatosságára és különö­sen az idegen istenek tiszteletére felesége, Átália, Ácháb leánya ösztökélte. És ámbár Jórám napról-napra új meg új istentelen- ségeket eszelt ki az ősi vallás romlására, Isten mégsem akarta nemzetségét kipusztítani, mivel annakidején szövetséget kötött Dáviddal. Mivel ebben az időben elpártoltak tőle az édomiták s megölték királyukat,' aki atyjának hűbérese volt és kedvükre való királyt választottak maguknak, Jórám a keze ügyében levő lovassággal és egy csomó harckocsival éjnek idején betört Édomba és elpusztította azokat, akik országához legközelebb laktak, de nem tudott tovább előnyomulni. így az egész had­járatból semmi haszna sem volt, sőt most más népek is elpártol­tak tőle, elsősorban Lobna tartomány lakói, mert őrültségében arra vetemedett, hogy a népet felhajtotta a hegytetőkre és kény­szerítette, hogy ott idegen isteneket imádjon.

Miközben ezeket az üzelmeket folytatta és az ősi törvények­nek emlékezetét tökéletesen kiirtotta, meghozták neki Elizeus próféta levelét, amelyből megtudta, hogy isten keményen meg­bünteti, mert megvetette az ősi erkölcsöket, beleesett az izraelita királyok bűneibe és Juda törzsét, Jeruzsálem lakóival együtt, arra kényszerítette, hogy az igaz Isten tiszteletét elhagyják és bálványokat imádjanak, — mint ahogy Ácháb is megtette ezt az izraelitákkal, — továbbá mert meggyilkoltatta testvéreit, más derék és igaz emberekkel együtt. A próféta azt is megírta levelé­ben, hogy mi lesz a büntetés, amely sújtani fogja: népe elpusztul, feleségei és gyermekei meghalnak, őt magát fájdalmas és hosszas betegség éri utói, belei undorító módon megrothadnak és kiesnek testéből; egész nyomorúságát végig kell néznie a tulajdon szemé­vel és semmi sem segíthet rajta, s végül így hal meg. Ezt jelen­tette be Elizeus próféta levele.

Nem sokkal ezután az Etiópia szomszédságában lakó arabok és a filiszteusok serege betört Jórám országába, elpusztította a vidéket és a királyi palotát, megölte fiait és feleségeit. Fiai közül

csak egy, Ochoziás menekült meg az ellenségtől. E csapás után utolérte a királyt a betegség, amelyet a próféta megjövendölt. Isten a hasát sújtotta a fájdalmakkal és látta, amint belei kies­nek testéből, azután pedig nyomorultul meghalt. Holttestét a nép meg is gyalázta. Mert azt hiszem, úgy gondolták, hogy nem illeti meg királyi temetés azt, aki úgy halt meg, hogy Isten haragja súlyosodott rá; ennélfogva nem temették ősei sírjába s nem is tartották végtisztességre sem méltónak, hanem úgy temették el, mint valami közönséges embert. Negyven évet élt és nyolc évig uralkodott. Jeruzsálem népe fiára, Ochoziásra ruházta a királyi méltóságot.

6.   FEJEZET

Jehu, miután felkenik királynak, megöli Jórámot és Ochoziást és megbünteti az istenteleneket

Jórám, az izraeliták királya, Benádád halála után abban reménykedett, hogy a gálaádi Rámót városát elhódíthatja a szí­rektől és ezért nagy hadsereggel ellene vonult. A város ostroma közben egy szír katona nyíllövéssel megsebesítette, de nem halá­losan, tehát visszavonult Jezráhel városába, hogy sebét meg- gyógyíttassa; de a hadsereget ott hagyta Rámótban, amelyet már különben is elfoglaltak s Jehut, Námsi fiát rendelte parancs­nokul. Feltette magában, hogy a szíreket megint megtámadja, mihelyt sebe begyógyul. Közben Elizeus próféta egyik tanítvá­nyát szentelt olajjal Rámótba küldte, hogy Jehut királlyá kenje s közölje vele, hogy Isten maga szánta neki ezt a méltóságot. Többek közt azt is lelkére kötötte, hogy úgy siessen el onnan, mint valami szökevény, nehogy bárki is észrevegye távozását. Mikor a tanítvány a városba érkezett, látta, hogy Jehu éppen ott ül hadvezérei társaságában, amint Elizeus előre megmondotta. Odament hozzá és azt mondta, hogy szerelne bizonyos ügyekben beszélni vele. Jehu felkelt s bement vele egy szobába, ahol az ifjú elővette az olajat, Jehu fejére öntötte és. kijelentette: Isten királlyá választotta, hogy kiirtsa Ácháb nemzetségét és bosszút álljon a prófétákért, akiket Jezábel törvény ellenére megöletett és hogy Ácháb nemzetségéből se maradjon senki életben, mint ahogy Nábád fiának, Jeroboámnak és Báásának nemzetsége is elpusztult az ö istentelenségük miatt. Ezekután kisietett a szobá­ból, hogy senki se lássa meg.

Erre Jehu is kijött és visszatért a vezérek közé. Mikor ezek

faggatták: mondja meg nekik; miért látogatta meg az ifjú és megjegyezték, hogy bizonyára bolond, így felelt nekik: „Eltalál­tátok, mert csakugyan bolondokat beszélt." Mikor tovább fag­gatták és kérdezgették, megmondta nekik: az ifjú közölte vele, hogy Isten neki adta az uralmat a nép fölött. Alighogy ezt ki­mondta, a vezérek levetették s leterítették eléje ruháikat, meg- fuvatták a kürtöket és Jehut királlyá kiáltották ki. Most össze­gyűjtötte a csapatokat és Jezráhelbe akart vonulni Jórám ellen, mert ez, mint fentebb említettem, a Rámót ostrománál kapott sebét ott gyógyíttatta. Odament Ochoziás jeruzsálemi király is Jórámhoz, — mert, mint említettem, Jórám unokaöccse volt, érdeklődni, mivel rokona volt, hogy gyógyul-e a sebe. Mivel Jehu rajtaütéssel akarta megtámadni Jórámot és környezetét, meg­parancsolta katonáinak: nagyon vigyázzanak, hogy senki se szökhessen ki a városból, aki elárulhatná szándékát Jórámnak; ebből ismeri meg hajlandóságukat és ebből ítéli meg majd, váj­jon őszinte szándékkal kiáltották-e ki királlyá.

A katonák örömmel fogadták a parancsot és őrizték az uta­kat, hogy senki se juthasson el titokban Jezráhelbe és ne árul­hassa el Jehu tervét. Jehu aztán válogatott lovascsapatot vett maga mellé, kocsiba szállt és elindult Jezráhelbe. Mikor a város közelébe ért, az őr, akit Jórám király kiállított, hogy szemmel tartsa az érkezőket, meglátta őt lovascsapatával együtt és jelen­tette Jórámnak, hogy lovasság közeledik. Ez azonnal kiküldött egy lovast, hogy tudja meg, kik a jövevények. Mikor a lovas Jehuhoz ért, megkérdezte tőle, mi van a hadseregével, mert a király szeretne hírt kapni róla. Jehu azt felelte, hogy ne aggód­jék miatta és csatlakozzék hozzá. Mikor az őr ezt észrevette, jelentette Jórámnak, hogy a lovas csatlakozott a csapathoz és azzal együtt közeledik. A király másik hírnököt küldött, de Jehu azzal is így bánt el és az őr ezt is megjelentette a királynak. Erre a király Ochoziás jeruzsálemi királlyal együtt, aki — mint emlí­tettem — a rokonság révén éppen látogatóban volt nála, hogy érdeklődjék hogyléte felől, kocsiba szállt és elébe hajtott Jehu- nak. Jórám Nábót földjén találkozott Jehuval, aki csapatával zárt menetben lassan haladt előre; megkérdezte tőle: mi van a hadseregével. Mivel pedig Jehu durván szidalmazni kezdte és méregkeverőnő fiának nevezte, Jórám attól félt, hogy Jehu valami gonoszát forral ellene; tehát tőle telhetőén gyorsan visszafordult és elvágtatott, de közben odaszólt Ochoziásnak, hogy ez árulás és ők csapdába estek. Jehu azonban megfeszítette íját és Jórámot nyilával szíven lőtte, úgy hogy térdre bukott és

szörnyethalt. Ezután Jehu megparancsolta Bádákernek, aki a hadsereg harmadrészének parancsnoka volt, hogy Jórám holt­testét dobja Nábót földjére, mert eszébe jutott Illés jövendölése, aki Áchábnak, Jórám atyjának, Nábót meggyilkolása után azt jövendölte, hogy egyszer majd egész nemzetségével együtt ezen a földön fog elpusztulni. Ezt a jövendölést, — tette hozzá, ■—‘ magának a prófétának szájából hallotta, mikor ott ült Ácháb mögött a kocsiban. Miután Jórám elesett, Ochoziás, aki féltette az életét, más útra hajtatott és azt hitte, hogy így elmenekülhet Jehu elöl. De ez egy dombon utolérte és nyilával megsebesítette. Ochoziás tüstént leszállt a kocsiról, lóra pattant és Jehu elől Mágeddóba menekült s ott nemsokára bele is halt sebébe. Hozzá­tartozói Jeruzsálembe vitték holttestét és ott temették el. Ural­kodása csak egy esztendeig tartott, gonoszsága még atyja gonosz­ságát is túlszárnyalta.

Midőn Jehu megérkezett Jezráhelbe, Jezábel kipirosította magát, felment egy toronyba és lekiáltott hozzá: „Derék szolga az, aki megöli az urát!“ Jehu felnézett rá és megkérdezte, kicsoda, aztán rászólt, hogy jöjjön le. Mikor az vonakodott, meg­parancsolta néhány heréltjének, hogy dobják le a toronyból. Ezek végrehajtották a parancsot és Jezábel vére esés közben be­fröcskölte a falat, testét pedig a lovak halálra taposták. Erre Jehu barátaival együtt bement a királyi palotába és mivel fárad­tak voltak a meneteléstől, felfrissítették magukat minden egyéb­bel s különösen étellel. Szolgáinak, akik Jezábelt megölték, meg­parancsolta, hogy rangjához illő módon temessék el, mert királyi vérből származott. De akiket a temetésre rendelt, nem találtak egyebet a testből, csak a végtagokat, a többit mind felfalták a kutyák. Jehu ennek hallatára csodálta Illés próféta jövendölését, mert ő előre megmondta, hogy Jezábel így fog elpusztulni Jez- r éheiben.

Áchábnak hetven fia maradt és ezek Samariában nevelked­tek. Jehu két levelet küldött oda, az egyiket a fiúk nevelőjének, a másikat Samaria elöljáróinak. Figyelmeztette őket, hogy mivel sok a harckocsijuk, lovuk, fegyverük, katonájuk és megerősített városuk, Ácháb fiai közül a legerősebbet kiáltsák ki királlyá és aztán álljanak bosszút uruk haláláért. Ezekkel a levelekkel Jehu csak a samariaiak érzületét akarta próbára tenni. Mikor az elöl­járók és a nevelők elolvasták a leveleket, nagy rémület fogta el őket, mert meggondolták, hogy az ellen, aki két hatalmas királyt legyőzött, semmit sem tehetnek; tehát azt válaszolták, hogy őt magát akarják uralkodójukká választani, az ő parancsait akar-

ják teljesíteni. Erre Jehu megint levelet írt nekik: megparan­csolta, vágják le Ácháb fiainak fejét és küldjék el hozzá. Az elöl­járók közölték a levelet a fiúk nevelőivel, akik haladéktalanul teljesítették a parancsot, Ácháb fiainak fejét fonott kosarakba csomagolták és elküldték Jezráhelbe. Jehu éppen barátaival ebé­delt, mikor jelentették neki, hogy a fejek megérkeztek; paran­csot adott, hogy rakják két halomba a város kapujának két olda­lán. Mikor a parancsot végrehajtották, korán reggel maga is ki­ment, hogy megnézze a fejeket és azt mondta a jelenlévőknek, hogy ő ugyan hadsereget vezetett ura ellen és meg is ölte, azon­ban ezeket itt nem ő gyilkolta meg. Ezzel azt akarta értésükre adni, hogy Ácháb nemzetségét Isten végzése szerint utolérte vég­zetük, mint Illés megjövendölte. Majd megölette Ácháb többi rokonait is, akik Jezráhelben kézrekerültek, aztán pedig Sama- riába ment. Útközben találkozott Ochoziás jeruzsálemi király rokonaival s megkérdezte tőlük, hová mennek; miután azt felel­ték, hogy meg akarják látogatni Jórámot és királyukat, Ocho- ziást, — mert még semmit sem tudtak a halálukról, ■— Jehu őket is elfogatta és kivégeztette, mind a negyvenkettőt.

Erre találkozott egy jó és igaz emberrel, régi barátjával, aki­nek Jónádád volt a neve; ez köszöntötte őt és megdicsérte, hogy mindent elvégzett Isten akarata szerint és kiirtotta Ácháb nem­zetségét. Jehu felszólította, hogy szálljon kocsijába és kísérje el őt Samariába, ott majd megmutatja neki, hogy egy istentelent sem kiméi meg, hanem halállal bünteti a hamis prófétákat és papokat, valamint a többieket is, akik a népet a mindenható Isten tiszteletétől elfordították és idegen istenek imádására csá­bították: mert derék és igaz embernek a legszebb és legkedvesebb látvány a gonoszok bűnhödése. Jónádád helyeselte mindezt, fel­szállt a kocsira és vele ment Samariába. Ott Jehu kinyomoztatta és megölette Ácháb valamennyi rokonát. De hogy Ácháb hamis prófétái és bálványpapjai közül egyik se kerülje el a halálbün­tetést, ilyen ravasz csellel szedette össze őket: gvűlésbe hívta a népet és kihirdette, hogy kétszerannyi bálványistent akar tisz­telni, mint ahányat Ácháb betelepített, tehát gondoskodjanak róla, hogy ezeknek a bálványoknak a papjai, prófétái és tisztelői mind jelenjenek meg előtte; mert ő Ácháb isteneinek drága és nagyszerű áldozatokat akar bemutatni; aki pedig a bálvány­papok közül nem jelenik meg, halállal bűnhődjék. Ácháb istené­nek a neve Baál yolt. Mikor tehát megállapította a napot, ame­lyen az áldozatot be kellett mutatni, az izraeliták egész országá­ból összegyűjtötte Baál papjait és megparancsolta, hogy vala-

mennyit szent ruháikba öltöztessék. Aztán barátjával, Jónádád- dal elment a templomba és parancsot adott: gondosan ügyelje­nek arra, hogy egyetlen idegen se keveredjék a papok közé, mert nem akarja, hogy idegen résztvegyen az ő áldozatain. Mikor ezek jelentették neki, hogy egy idegen sincs jelen és elkezdték az istentiszteletet, nyolcvan leghűbb katonájával megszállta a templom kapuit, megparancsolta nekik, hogy öljék meg a hamis prófétákat s most álljanak bosszút, hogy ősi hagyományaikat annyi időn át megcsúfolták; megfenyegette őket, hogy halállal lakóinak, ha csak egy is megmenekül azok közül. Erre a katonák mind megölték a bálványimádókat, porig égették Baál templo­mát s így szabadították meg Samariát a bálványimádástól. Baál a tyrusiak istene volt és Ácháb templomot építtetett, prófétá­kat rendelt és istentiszteletet rendszeresített neki Samariában. apósa, a tyrusiak és sidoniak királya, Etbáál kedvéért. De a bál­vány eltávolítása után Jehu továbbra is megengedte az izraeliták­nak, hogy az aranyborjúkat imádják. Mivel azonban legalább ezt végrehajtotta és az istenteleneket megbüntette, Isten egy pró­féta által megjövendölte neki, hogy utódai negyediziglen fognak uralkodni az izraelitákon. Ennyi elegendő Jehu történetéből.

7.   FEJEZET

Atúliát hatévi uralkodása után meggyilkolják és Jójáda főpap Ochoziás fiát teszi királlyá

Mikor Atália, Ácháb leánya értesült fiának, Ochoziásnak, s testvérének, Jórámnak és az egész királyi családnak meggyilko­lásáról, minden követ megmozgatott, hogy Dávid házát teljesen kiirtsa, hogy abból többé senki se kerülhessen uralomra. Azt hitte, hogy ez a szándék máris megvalósult. Azonban Ochoziás egyik fia életben maradt és pedig így menekült meg a haláltól: Ochoziásnak volt egy Jósábet nevű édes húga, Jójáda főpap fele­sége. Mikor ez a királyi palotába ment és ott találta Jóást, — mert ez volt az egyéves kisfiú neve, ■— amint dajkájával együtt elbújt a meggyilkoltak hullái között, mind a kettőt magával vitte hálószobájába s férjével, Jójádával egyetértésben, hat esz­tendeig titokban nevelte a fiút a templomban, miközben Átália Jeruzsálemen és a két törzsön uralkodott.

A hetedik évben Jóiáda öt századossal közölte a dolgot s rá- .J              o

vette őket: járjanak kezére, hogy Atáliát eltegyék az útból és a

királyi méltóságot a kisfiúra ruházzák. Hogy annál bizonyosabb legyen segítségükben, esküt vett tőlük, — amivel rendszerint megszilárdítják az összeesküvők elszántságát, — és most már bízvást reménykedett az Atália elleni merénylet sikerében. A fér­fiak tehát, akiket Jójáda főpap segítségül megnyert, bejárták az egész országot, összegyűjtötték a papokat, levitákat és a törzsek elöljáróit és magukkal vitték őket Jeruzsálembe a főpaphoz. Ez: esküt követelt tőlük, hogy megőrzik a titkot, amelyet hallani fog­nak, mert elengedhetetlen a hallgatás és a közös cselekvés..: Miután letették az esküt, úgy érezte, hogy bátran beszélhet tervé­ről, Kivezette tehát a Dávid nemzetségéből való kisfiút, akit ki­nevelt fel és így beszélt: „Ez legyen királyotok, mert abból a családból származik, amelynek, mint jól tudjátok, Isten örök időkre megígérte a királyságot. Ennélfogva azt tanácsolom, hogy egyharmadrészetek álljon fel itt a templomban a király védel­mére, egyharmadrész a templom kapujában őrködjék és annál a nyitott bejáratnál, amely mindjárt mellette a királyi palotába vezet;, a többi fegyvertelenül maradjon a templomban. De senkit,' se engedjetek belépni a templomba, aki fegyvert visel, csak ha a papok közé tartozik.¹⁴ Ezenfelül megparancsolta, hogy a papok és leviták egyik része testőrök módjára, kivont karddal vegye körül a királyt s mindenkit vágjon le azonnal, aki fegyveresen be mer lépni a templomba és egyáltalában minden figyelmüket szenteljék a király védelmének. A főpapnak ezt a tanácsát vala­mennyien njegfogadták és rögtön cselekedtek is. Jójáda megnyi­totta á fegyverraktárt, amelyet még Dávid rendezett be és kiosz­totta a századosok, papok és leviták közt az ott őrzött dárdákat, tegzeket és egyéb fegyvereket. Azután a fegyvereseket felállította a templom körül, hogy szorosan zárkózzanak össze és senkit se engedjenek be, aki nem odavaló. Végül a kisfiút középre vezette. Fejére tette a királyi koronát, miközben Jójáda szentelt olajjal felkente és kikiáltotta királlyá. A nép felujjongott, tapsolt és hangos kiáltozással éltette a királyt.

Midőn Átália a hirtelen zajt és az éljenzést meghallotta, meg­zavarodott és testőrségével kirohant a királyi palotából. Mikor a templomhoz érkezett, a papok őt magát ugyan beengedték, fegy­veres kíséretének azonban a templom körül felállított őrök a fő­pap utasítására útját állták. Alig hogy Atália megpillantotta az emelvényen álló királyi koronás gyermeket, megtépte ruháját, felsikóltott és parancsot adott, hogy öljék meg a fiút, aki el akarja venni trónját. Azonban Jójáda odahivatta a századosokat, parancsot adott nekik, hogy Átáliát vigyék ki a Kedron völgyébe és gyilkolják meg: mert nem akarja, hogy ezt a gyalázatos asz-

szoiíyt a templomban öljék meg és ezzel a szentélyt megszentség- telenítsék. Még hozzátette, hogy mindenkit öljenek meg, aki segí­teni akar neki. Erre a századosok megrohanták Átáliát, kivitték az úgynevezett királyi öszvérkapuhoz és ott meggyilkolták.

Midőn eképpen az Átália elleni merénylet sikerült, Jójáda összehívta a népet és a csapatokat a templomba és megeskette őket, hogy á királyhoz hűségesek maradnak s az ő és az ország javán fognak munkálkodni. A királyt is megeskette, hogy Istent tisztelni fogja és Mózes törvényeit sohasem szegi meg. Erre be­nyomultak a Baál-templomba, amelyet Átália és férje, Jórám építtetett az igaz Isten megszégyenítésére és Ácháb tiszteletére s a templomot leromboltatta. Mátánt, aki akkor a főpapi méltósá­got betöltötte, megölték. A templom gondozását és őrzését Jójáda. Dávid rendelkezése szerint, a papokra és levitákra bízta; meg­parancsolta nekik, hogy naponta kétszer mutassák be a szokásos égőáldozatot és a törvény rendelkezése szerint gyújtsák meg a füstölőszereket. Néhány levitát kinevezett a templom kapuőrévé, hogy tisztátalan ember soha be ne lópődzhasson oda.

Miután megtette ezeket az intézkedéseket, á századosokkal,^ a vezérekkel és az egész néppel Jóást a templomból a királyi palotába kísérte. Miután ott a trónra ültették, valamennyien örömujjongásban törtek ki s néhány napig ünnepeltek és lakomá­kat tartottak. A város nyugalmát pedig még Átália meggyilkolása sem zavarta meg. Mikor Jóás elfoglalta a trónt, hétéves volt; anyja neve Szebia és Bersábéból származott. Ameddig Jójáda főpap élt, a király megtartotta a törvényeket és buzgón tisztelte Istent. Midőn a megfelelő kort elérte, a főpap ajánlatára két nőt vett feleségül és mind a kettőtől születtek fiai és leányai. Ennyit: Jóás királyról, hogy hogyan menekült meg Átália acsarkodásától és hogyan nyerte el a királyi méltóságot.

8.   FEJEZET

Jehu halála után Jóácház lesz a király. Jóás jeruzsálemi király eleinte istenfélő életet él, de később gyalázatosságokra vetemedik és megkövezted Zakariás papot. Jőás fia, Ámásziás

Azonban Házáéi, Syria királya megtámadta az izraelitákat és Jehu királyt, elpusztította azokat az országrészeket, amelyek a Jordánon túl keletre estek és amelyeken Ruben, Gád és Ma- nasszé törzsei laktak, valamint Gálaád és Básán földjét, felgyuj-

tóttá és feldúlta a városokat és mindenkit megölt, aki csak a kezébe került. Jehu nem tudott gátat vetni dühöngésének s mint istentelen és törvényszegő meg is halt huszonhétévi uralkodás után. Samariában temették el és fia, Jóácház követte a trónon.

Azonban Jóás, Jeruzsálem királya, Isten templomát helyre akarta állíttatni és ezért magához hivatta Jójáda főpapot; paran­csot adott neki, hogy küldjön papokat és levitákat szerte az or­szágban és szedessen velük a lakosságtól fejenkint fél siklust a templom helyreállítására, mert az Jórám, Átália és utódai alatt pusztulásnak indult. Azonban a főpap nem teljesítette a paran­csot, mert tudta, hogy úgy sem fog adakozni senki. A király tehát uralkodásának huszonharmadik évében magához hivatta a főpapot és a levitákat és szemükre lobbantotta, hogy nem haj­tották végre parancsát. S mivel egyúttal sürgősen lelkűkre kö­tötte, hogy a jövőben többet törődjenek a templom helyreállítá­sával, a főpap kitalálta á módját, hogyan kell a pénzadományo­kat gyűjteni és ehhez a nép szívesen hozzájárult. Tudniillik ládát készíttetett fából, amely minden oldalán zárt volt és csak egyet­len egy nyílása volt. Ezt a perselyt a templomban az oltár mel­lett felállította és megparancsolta, hogy a templom helyreállítá­sára mindenki dobjon be a persely nyílásán pénzt, még pedig annyit, amennyit akar. Ez tetszett is a népnek; és versenyt ada­kozott, sok arany- és ezüstpénzt. Az írnokok és pénztárkezelő papok kiürítették a perselyt, a király jelenlétében megolvasták tartalmát, aztán megint visszatették a helyére. így tettek nap nap után. S amikor úgy látszott, hogy már elegendő adományt gyűjtöttek, Jójáda főpap a királlyal együtt a pénzt; arra fordí­totta, hogy kőfaragókat és építőmestereket szerződtetett és nagy­mennyiségű szép épületfát vásárolt. Miután a helyreállítás mun­káját befejezték, a megmaradt arany- és ezüstpénzen serlegeket és csészékét, korsókat és egyéb edényeket vásároltak és naponta pompás áldozatokat mutattak be. Ez a buzgalom mindaddig tar­tott, ameddig Jójáda élt.

Százharmincéves korában halt meg; kivételesen jámbor és igaz ember volt és a jeruzsálemi királyi sírboltban temették el, mert ő tartotta meg Dávid nemzetségének a királyságot. Halála után azonban Jóás király elhanyagolta az istentiszteletet és a nép elöljárói is rossz útra tértek, mint ő, megszegték a parancso­kat és kényük-kedvük szerint garázdálkodtak. A királynak és a többieknek ezen a romlottságán felháborodott Isten és prófétákat küldött, hogy szemükre lobbantsák gyalázatosságukat és véget vessenek gonoszságaiknak. Csakhogy annyira szerették és kíván-

iák ezt az életmódot, hogy nem tudta őket bűnbánatra indítani sem az a szerencsétlenség, amely őseiket, egész nemzetségüket sújtotta, a parancsok megszegése miatt, sem pedig a próféták előbbi jövendölései, úgy hogy egyáltalán nem voltak hajlandók visszatérni régebbi jámbor életükhöz. Sőt a király a templom­ban megköveztette Zakariást, Jójáda főpap fiát, — megfeledkez­vén atyjának hozzávaló jóságáról, — mert megszállotta Isten lelke és nyilvános gyűlésen megtérésre intette a királyt és a népet ás súlyos büntetéssel fenyegette meg őket, ha nem hallgatnak szavára. Zakariás haldokolja Istenhez kiáltott, hogy legyen tanúja és bosszulója keserves és erőszakos halálának, amelyet jóakaratáért és atyja érdemeiért kell elszenvednie.

Nem sokkal utóbb elérte a királyt a megérdemelt büntetés. Mert Házáéi, Syria királya betört országába, feldúlta és kifosz­totta Get városát, azután pedig Jeruzsálem ellen vonult. Emiatt Jóás nagyon megijedt és kirabolta Isten és a királyok kincstárát, elvette a templomból a fogadalmi ajándékokat és mindent elkül­dött a szír királynak, hogy ezzel lekenyerezze, hogy álljon el az ostromtól. A roppant kincs Házáéit csakugyan arra indította, hogy visszavonja csapatait Jeruzsálem alól. Nem sokkal utóbb Jóás súlyos betegségbe esett és ekkor Zakariásnak, Jójáda fiának barátai, mivel meg akarták bosszulni ennek halálát, megtámadták és meggyilkolták. Jeruzsálemben temették el, azonban istentelen- sége miatt nem a királyi sírboltban. Negyvennyolcéves korában halt meg. Az uralkodásban fia, Amásziás követte.

Jóás uralkodásának huszonegyedik évében Jóácház, Jehu fia vette át az uralkodást Samarlában az izraelitákon és tizenhét évig uralkodott. De egyáltalán nem utánozta atyja jámborságát, hanem beleesett ugyanazokba a bűnökbe, mint a régebbi királyok, akik megvetették Istent. Syria királya legyőzte őt s óriási hadse­regét annyira megtizedelte, hogy mindössze tízezer gyalogosa és ötven lovasa maradt; sok nagy városát is elfoglalta. Ez a szeren­csétlenség az izraeliták népével Elizeus jóslata szerint történt, amit akkor mondott, mikor Házáelnek is megjósolta, hogy meg fogja ölni urát és megszerzi az uralmat a szírek és damasku- siak fölött. Jóácház ebben a nagy szorongattatásban az imádság­hoz menekült és könyörgött Istenhez, ne adja őt Házáé) hatal­mába. Isten pedig, akinek kedvesebb a bűnbánat, mint az erény, és aki gyakran megelégszik a puszta fenyegetődzéssel, nem akarta őt teljesen tönkretenni és megmentette a háború veszedel­métől, úgy hogy országa megint békét élvezett és visszanyerte régi jólétét.

Jóácház halála után fia, Jóás lett a király. Ez a Jóás akkor vette át az uralmat Samariában az izraelitákon, mikor Jóás király harminchetedik éve uralkodott Juda törzsén. Névrokona volt a jeruzsálemi királynak és tizenhat évig uralkodott. Jó ember volt és éppenséggel az ellenkezője atyjának. Ebben az időben az agg Elizeus próféta betegségbe esett és az izraeliták királya meglátogatta. Midőn az aggastyánt halálos ágyán találta, sírva fakadt, jajveszékelt, atyjának és oltalma* zójának nevezte, mert neki köszönheti, hogy ellenségei ellen nem ss volt szüksége fegyverre, hanem Elizeus jövendölése szerint á győzelmet harc nélkül szerezte meg; és éppen most hál meg a próféta és itt hagyja őt a szírek és többi ellenségei kényére-ke- gyére, úgy hogy már az élete sem lesz biztos és jobb volna vele együtt meghalnia. Elizeus megvigasztalta a kesergő királyt; az* után azt mondta, hozzon elő íjat és feszítse ki; mikor a király lö­vésre készen tartotta az íjat, a próféta rátette kezét a király ke­zére és megparancsolta, hogy lőjön. A király kilőtt három nyilat és akkor abbahagyta; Elizeus pedig így beszélt hozzá: „Ha több nyilát lőttél volna ki, gyökerestül elpusztíthattad volna a szírek országát. Mivel azonban beérted három nyíllal, a szíreket is ugyanennyi csatában győzöd le, visszaveszed tőlük az országod amelyet atyádtól elhódítottak." Erre a király távozott, a próféta pedig hamarosan meghalt. Igaz ember volt és Isten nagyon fszerette. Ezt bizonyítják a szinte hihetetlen csodák, amelyeket pró­fétái hivatalánál fogva müveit és amelyeknek emléke még ma is él a héberek között. Nagy pompával temették el, amint illik is Istennek ilyen kedves emberéhez. Ekkor történt, hogy a rablók megöltek egy embert és bedobták Elizeus sírjába. Midőn a halott hozzáért a próféta testéhez, azonnal feltámadt. Ennyit Elizeus prófétáról, jövendöléseiről és az isteni erőről, amelyről még ha­lála után is bizonyságot tett.

Miután Házáéi, Syria királya meghalt, a királyság fiára, Be- nádádra szállt. Ezt Jóás, az izraeliták királya, haddal támadta meg, háromszor legyőzte s mint Elizeus megjövendölte, városai­val és falvaival együtt elvette egész országát, amelyet atyja, Házáéi rabolt el az izraeliták országától. Mikor pedig Jóás is meg­halt, Samariában temették el és fia Jeroboám követte a trónon.

9.    FEJEZET

Ámásziás legyőzi az édornitákat, a gábaaiakat és az arnalekitákat: Hadjárata Jóás ellen és veresége. Meggyilkolása után Oziás kerül a trónra

Jóás izraelita király uralkodásának második évében Ámá­sziás, Jóádán jeruzsálemi asszony fia uralkodott Juda törzsén. Már ifjúkorában kitűnt bámulatos igazságszeretetével. Amikor trónrálépett, elhatározta, hogy bosszút áll atyjáért, Jóásért, tehát elfogatta és kivégeztette mindazokat a főembereket, akiknek ré­szük, volt meggyilkolásában. De megkímélte gyermekeiket, híven Mózes törvényeihez, aki igazságtalannak tartotta a gyermekeket büntetni szüleik bűneiért. Erre hadiszemlét tartott Juda és Ben­jámin törzsében a fiatalembereken, akik körülbelül húszévesek voltak vagy nem sokkal idősebbek és háromszázezret besorozott közülük, föléjük pedig századosokat helyezett. Ezenfelül követet küldött az Izraeliták királyához s száz talentum ezüstért zsold- jába fogadott tőle is százezer embert, mert elhatározta, hogy az amalekitákat, édomitákat és gábaaiakat haddal támadja meg. Midőn hadseregével éppen el akart indulni, figyelmeztette egy próféta, hogy az izraelita csapatokat bocsássa el; mert ez isten­telen nép és Isten kinyilatkoztatása szerint a király vereséget szenved, ha segítségükkel harcol; viszont legyőzi az ellenséget, ha Isten segedelmében bizakodva a harcot saját csapataival vívja meg. Mivel a király ezen bosszankodott, — mert az izraelitáknak már kifizette a zsoldot, — a próféta figyelmeztette, hogy hajoljon meg Isten akarata előtt, mert ő majd gondoskodik róla, hogy megint sok pénze legyen. Erre a király elbocsátotta az izraeli­tákat és közölte velük, hogy a zsoldot, amit kaptak, csak tartsák meg, ő maga pedig saját csapataival az említett népek ellen táma­dásra indult. Nagy csatában legyőzte őket, tízezer embert megölt közülük és ugyanennyit élve foglyul ejtett; ezeket aztán föl vitette Arábiában egy nagy sziklára és letaszítatta. Ebben a hadjáratá­ban rengeteg drágaságot zsákmányolt az ellenségtől; mialatt azon­ban Ámásziás a hadjáratot folytatta, betörtek országába az izra­eliták; mert elbocsátotta őket és emiatt elkeseredtek, mert azt hitték, hogy Ámásziás megvetésből küldte őket haza; előnyomul­tak egészen Bethoronig, elpusztították az országot, sok marhát Raboltak és háromezer embert legyilkoltak.

Egyébként Ámásziás a szerencsésen kivívott győzelem miatt

elbizakodott és kezdte mind jobban elhanyagolni Istent, -— ho­lott éppen ő volt a győzelem, szerzője — s lassankint azoknak az isteneknek a tiszteletére adta magát, amelyeket az amalekiták országából hozott. Jött azonban hozzá egy próféta és kijelentette neki: csodálkozik, hogy isteneknek tartja azokat, akik nem tud­tak segíteni tisztelőiken és nem tudták megmenteni őket az ő kezéből, sőt tűrték, hogy híveik hadseregének legnagyobb része elpusztúljon s maguk az istenek is fogságba kerüljenek, mert a bálványokat éppen úgy hurcolták Jeruzsálembe, mint a foglyul esett ellenséges katonákat. Emiatt megharagudott a király, rá­parancsolt a prófétára, hogy hallgasson, halállal fenyegette meg, ha olyasmikkel törődik, amikhez semmi köze. A próféta azt fe­lelte, hogy ő hallgathat, azonban Isten nem hagyja büntetlenül a király hitehagyását. Ámásziás nem tudta mérsékelni magát szerencséjében; mert ámbár Istennek köszönhette, mégsem riadt vissza attól, hogy ne gyalázza az Istent, és nagyon elbizakodott s levelet írt Jóásnak, az izraeliták királyának, hogy hódoljon meg neki egész népével együtt, mint ahogy őseinek, Dávidnak és Salamonnak meghódoltak. De ha nem hajlandók meghódolni, tudja meg, hogy fegyverrel döntenek majd a királyságról. Jóás erre a levélre így válaszolt: „Jóás király köszönti Ámásziás ki­rályt. Volt a Libanon hegyén egy hatalmas ciprus és mellette egy bogáncs. A bogáncs elküldött a ciprushoz és fia számára fele­sérül kérte annak leányát. Közben azonban arra ment egy vad­állat és eltiporta a bogáncsot. Ez legyen neked a példa, hogy ne vágd túlságosan nagy fába a fejszédet és ne tedd kockára orszá­godat csak azért, mert elbizakodol az amalekitákon aratott győ­zelmed miatt."  _

Mikor Ámásziás elolvasta ezt a választ, még nagyobb ked­vet kapott a háborúra. Azt hiszem, Isten maga ösztökélte, hogy így bűnei miatt elnyerje büntetését. Mikor azonban kivonult Jóás ellen és meg akarta kezdeni a harcot, hadseregét félelem és zűrzavar fogta el, amit Isten szokott küldeni haragjában, úgy, hegy megfutamodott, mielőtt még összecsaphatott volna az ellen­ségre! Ámásziást, mivel katonái rémületükben széfrebbentek és őt cserbenhagyták, az ellenség foglyul ejtette és Jóás meg is fe­nyegette, hogy megöleti, ha nem veszi rá Jeruzsálem lakóit, hogy nyissák ki előtte a kapukat és hadseregével együtt bocsássák be a városka. Ámásziás szorongatott helyzetében kénytelen volt ezt a követelést teljesíteni, tehát rávette Jeruzsálem lakóit, hogy Jcást beengedjék. Ez aztán négyszáz könyöknyi hosszúságban le-

bontotta a városfalat és a résen át vonult be Jeruzsálembe s köz­ben maga előtt vezettette a fogoly Ámásziást. így Jeruzsálemet hatalmába kerítette, kifosztotta Isten kincstárát és Ámásziás ki­rályi palotájából minden arany és ezüst tárgyat elrabolt. Csak most bocsátotta szabadon Ámásziást és visszatért Samariába. Ez a szerencsétlenség Ámásziás uralkodásának tizennegyedik évé­ben érte Jeruzsálemet. Nem sokkal utóbb a király főemberei uruk életére törtek, úgy, hogy kénytelen volt Lákisba menekülni; ott azonban megölték azok az emberek, akiket a főemberek utána küldtek. Holttestét Jeruzsálembe vitték és királyi pompával te­mették el. Elbizakodottsága és Isten elleni lázadozása miatt halt ilyen halált ötvennégy éves korában, huszonkilencévi uralkodás után. Fia, Óziás követte a trónon.

10.   FEJEZET

II.    Jeroboám az izraeliták királya és Jónás próféta. Jeroboám halála után fia, Zakariás kerül trónra. Óziás jeruzsálemi király leveri a szomszéd népeket. Mi történt vele, mikor illatáldozatot akart gyújtani Istennek?

Ámásziás uralkodásának tizenötödik évében Jeroboám, Jóás fia lett az izraeliták királya és negyven évig uralkodott. Ez a ki­rály megvetette Istent és a törvényt, bálványképeket imádott és esztelen idegen szokásokra adta fejét, ezzel pedig nagy szeren­csétlenséget zúdított az izraelitákra. Azonban Jónás próféta meg­jövendölte neki, hogy ha a szírekkel háborúskodik, megrendíti azoknak hatalmát és saját országának határait északon egészen Ernát városáig, délen pedig a Holttengerig kiterjeszti. Tudniillik ezek voltak régebben Kánaán határai, mint ahogy Józsue, a fő­vezér megszabta. Erre Jeroboám hadat indított a szírek ellen és egész országukat meghódította, mint Jónás próféta megjöven­dölte neki.

Mivel az a célom, hogy megírjam népemnek egészen hiteles történetét, szükségesnek tartom, hogy mindent felemlítsek, amit a héberek könyveiben erről a prófétáról olvastam. Mert Isten megparancsolta neki, hogy menjen Ninive városába és ott hir­desse, hogy a király hamarosan elveszti országát. Azonban ő félt s nem ment oda, hanem Isten elől Joppe városába menekült, ott hajóra szállt és a kilikai Tarsusba indult. Azonban hirtelen ha-

talmas vihar támadt és a hajó már-már elsüllyedt. A hajósok a kormányossal és kapitánnyal együtt megfogadták Istennek, hogy ha a veszedelemből megmenti őket, leróják hálájukat. Jónás azon­ban nem követte példájukat, hanem elbújt a hajóban. Mikor a hullámok egyre magasabbra csaptak és a vihar a tengert egyre jobban felkorbácsolta, a hajósok gyanakodni kezdtek, hogy vala­melyik utas az oka a viharnak, — mert az ilyesmi gyakran elő­fordul, — tehát elhatározták, hogy sorsot vetnek és így állapíb ják meg, ki a bűnös. A sors a prófétára esett s mikor megkér­dezték, kicsoda és hová megy, azt felelte, hogy héber származású ember és Isten prófétája. Azt a tanácsot adta nekik, hogy ha eb­ből a veszedelemből meg akarnak menekülni, dobják őt a ten­gerbe, mert ö az oka a viharnak. A hajósok eleinte nem merték bedobni, mert istentelen dolognak tartották odadobni a biztos pusztulásba egy idegen embert, aki rájuk bízta az életét. De mi­kor a veszedelem már a fejükre nőtt és a hajó süllyedni kezdett, végül is részben a. próféta unszolására, részben pedig félelemből, hogy elpusztulnak, mégis csak rászánták magukat, hogy bedob­ják a tengerbe. A vihar azon nyomban elült. Jónást állítólag el­nyelte egy cethal, s három nap és három éjjel után elevenen ki­dobta a Fekete-tenger partján, és a haja szála sem görbült meg. Miután Istenhez imádkozott bűne bocsánatáért, elment Ninive városába, felállt egy emelvényre, ahonnan mindenki jól hallhatta és hirdette, hogy hamarosan elvesztik Ázsia uralmát. Azután hazament. Ezt a történetét úgy mondtam el, ahogy a Szentírás- bán olvastam.

, Miután Jeroboám király életét a legnagyobb boldogságban élt öltötte és negyven évig uralkodott, megtért őseihez és Sama- riában eltemették. A trónon fia, Zakariás lett az utóda. Jeroboám uralkodásának tizennegyedik évében Óziás, Amásziás fia lett a két törzs királya Jeruzsálemben. Anyja, akinek a neve Jekelia. jeruzsálemi asszony volt, ö maga nemes, igazságos jellemű, a cselekvésben előrelátó ember volt. Miután haddal vonult a filisz- teusok ellen, Get és Jábnia városokat elfoglalta, falaikat lerom­bolta. Aztán az arabokat támadta meg, akik Egyiptom határán laknak, várost alapított a Vörös-tenger partján és megrakta hely­őrséggel. Azután leigázta az ámmönitákat, megszabott adót ve­tett ki rájuk, és az egész országot Egyiptom határáig meghódí­totta. Ezek után Jeruzsálem városának szentelte gondját. A vá­rosfalnak azokat a részeit, amelyék akár az idő pusztítása, akár az előbbi királyok gondatlansága miatt beomlottak, újra felépí­tette. Azt a falrészt is helyreállíttatta, amelyet az izraeliták királya

leromboltatott, mikor az ö fogoly atyjával, ÁmásziássaJ bevonult a városba. Ezenfelül sok tornyot emeltetett, mindegyik százötven könyök magas volt. Továbbá a pusztában lévő Őrállomásokat erődítményekkel vette körül és sok vízvezetéket is építtetett. Meg­számlálhatatlan mennyiségű igavonó és egyéb marhája volt, mert országában sok volt a jó legelő. S mivel szerette a földműve­lést, törődött is a földdel, beültette növényekkel és mindenféle gabonamagvakkal. Válogatott harcosokból hadsereget szervezett, amelynek á létszáma 370.000 ember volt; ezeknek az élére rend­kívül vitéz és nagy testi erejű századosokat és ezredeseket állított. A hadsereget kisebb egységekre osztotta fel és felfegyverezte: minden katona kapott kardot, ércpajzsot és páncélt, íjat és pa­rittyát. Ezenfelül sok gépet is csináltatott: ezeket várostromoknál használták s ugyancsak csináltatott olyan készülékeket, amelyek­kel köveket és egyéb lövedékeket lehetett hajítani, végül pedig vas ostromkampókat és egyéb efféle eszközöket.

Miközben így szervezkedett és készülődött, elvakította a hiú­ság és elbizakodott a múlandó hatalomban; megvetette a halha­tatlan és Örökkévaló dolgokat, az Isten iránti jámborságot és a törvények megtartását. Végül lezuhant szerencséje csúcsáról, és atyja bűneibe süllyedt; atyját ugyancsak páratlan szerencséje és hatalma csábította ezekre a bűnökre, mert nem ismerte a ihér- sékletet. Midőn egyszer valami ünnepet ültek, amelyen az egész nép résztyett, Óziás papi ruhába Öltözött s elment a templomba, hogy az afanyoltáron illatáldozatot mutasson be Istennek. Ázá- riás főpap, aki mellett nyolcvan pap állt, igyekezett megakadá­lyozni ebben, mert a királynak nem szabad áldoznia, hisz ehhez csak Áron utódainak van joguk: a papok is valamennyien kiál­toztak, hogy távozzék a templomból¹ és ne szegje meg Isten pa­rancsát. Óziás azonban haragra lobbant és halállal fenyegette meg őket, ha nem maradnak nyugton. Erre megremegett a föld, a templom meghasadt és a hasadékon fényes napsugár lövellt be, amely a király arcára esett: ebben a pillantban ellepte a bél- poklosság. A városon kívül pedig, azon a helyen, amelynek Erogé á neve, meghasadt a hegy és egyik fele, amely nyugatra esett, négy stadion távolságnyira gurult a hegy keleti oldala felé, úgy hogy eltorlaszolta az utakat és a királyi kerteket. Mikor a papok észrevették, hogy a király arcát ellepte a noklosság, hir­dették neki szerencsétlenségét, megparancsolták, hogy hagyja el •a várost, mert tisztátalan. A király szégyell te betegségét és élszo­morodott; engedelmeskedett a parancsnak és így viselte el bünte­tését mérhetetlen gőgjéért, s azért, mert vétkezett Isten elleti.

■.20 Flavius Josephus: A zsidók története                                                                                            401

Egy ideig a városon kívül visszavonultan élt s ezalatt fia, Jóátán uralkodott. Bánatában és bűnei miatti elkeseredésében meghalt, miután hatvannyolc évet élt 6 ebből ötvenkét évet uralkodott. Kertjében temették el magányos sírban.

11.   FEJEZET

Zakariás, Sellum, Mánáhem, Fáké ja Mánáhem fia és Fákee Romelia fia, az izraeliták királyai. Jóátán, Óziás fia, Jeruzsálem királya. Náhum jövendölése az asszírekről

Zakariást, miután hat hónapig uralkodott az izraelitákon, orozva meggyilkolta barátja, Sellum, Jábes fia; egyúttal mind­járt követte is a trónon, azonban mindössze harminc napig ural­kodott. Mert midőn a fővezér, Mánáhem, aki akkoriban Tersza városában tartózkodott, értesült Zakariás meggyilkolásáról, egész haderejével felkerekedett, Samariába ment, csatában megölte Sellumot, királlyá tette magát, utána pedig Tápsza városába ment. Mivel azonban a város lakosai bezárták előtte kapuikat és nem akarták elismerni királyuknak, elhatározta, hogy bosszút áll rajtuk és az egész környéket elpusztította, a várost is bevette és bosszúból a rajta esett sérelemért, Tápsza valamennyi lakóját pá­ratlan kegyetlenséggel legyilkoltatta, még a gyermekeket is. Olyasmiket követett el honfitársai ellen, amiket akkor sem le­hetne megbocsátani, ha idegenek ellen, háborúban legyőzött el­lenség ellen követte volna el. És amily gyalázatos kegyetlenség­gel kezdte Mánáhem az uralkodását, éppen úgy folytatta is tíz esztendeig. Mikor azonban Fúl asszír király háborút indított el­lene, nem bocsátkozott vele harcba, hanem úgy fejezte be a há­borút, hogy Fúlt ezer talentum ezüst lefizetése árán rábírta a visszavonulásra. Csakhogy ezt az összeget a népnek kellett elő­teremtenie s ezért fejenkint ötven drachma adót vetettek ki. Nem sokkal utóbb meghalt és Samariában temették el. Fia, Fákeja követte az uralkodásban; méltó párja volt apjának a kegyetlen­kedésben, de mindössze két évig uralkodott. Egy Fákee nevű ez­redes, Romelia fia, egy lakománál megtámadta és megölte bará­taival együtt. De ez a Fákee is, aki egyébként húsz évig uralko­dott, istentelen és kegyetlen ember volt. Uralkodása alatt Téglát- fálászár asszír király megtámadta az izraelitákat, meghódította az egész Gálaád völgyét, a Jordánon túli területet, a szomszéd Galileát, továbbá Kedest és Ászárt és a lakosságot foglyul hur­colta magával birodalmába. Ennyit az asszírak királyáról.

Jóátán, Óziás fia, Jeruzsálemben uralkodott Juda törzsén. Anyja egy Jerusa nevű jeruzsálemi asszony volt. Ez a király minden erénnyel ékeskedett és énp oly jámbor volt Isten iránt, mint amily igazságos az emberekkel. Az államügyeket is gondo­san intézte. Mindent, amit ki kellett javítani, vagy megszépíteni, pompásan megcsináltatott. A templomhoz csarnokot építtetett és oszlopos kapuzatot, a beomlott várfalat kijavíttatta, roppant nagy és bevehetetlen tornyokat építtetett. Nagy gonddal helyreállít­tatta mindazt, ami országában elhanyagolt állapotban volt. Az ámmoniták ellen hadjáratot indított, legyőzte őket és száz ezüst talentum évi adót vetett ki rájuk, továbbá tízezer kor búzát és ugyanannyi árpát. Hatalmát annyira megerősítette, hogy ellen­ségeiben tiszteletet gerjesztett, alattvalóit pedig boldogította.

Ezidőtájt élt egy Náhum nevű próféta, aki az asszírok és Ninive város pusztulásáról ezt a jóslatot mondta: „És olyan lesz Ninive, mintha hullámzó tóvá lett volna vize, úgy hogy egész népe megzavarodik, ide-oda sodortatik és végül megfutamodik. Az egyik ezt mondja majd a másiknak: álljatok meg, maradjatok itt és raboljatok aranyat és ezüstöt. De nem lesz senki, akit rá lehetne venni erre. Mert valamennyien inkább az életüket akar­ják megmenteni, mint a kincseket. És akkor viszálykodás, gyász és jajgatás súlyosodik rájuk és tagjaik megremegnek és arcuk a féle­lem miatt megfeketedik. De hol van hát az oroszlánok búvó­helye és az oroszlánkölykök atyja? így beszél hozzád Isten, Ninive: gyökerestül ki akarlak irtani. És nem jönnek ki többé oroszlánok belőled, hogy a világon uralkodjanak!“ Sok egyebet jövendölt még ez a próféta Ninivéről, de nem tartottam szüksé­gesnek elmondani, s mellőzöm is, nehogy terhére legyek az ol­vasónak. Mindezek a jövendölések Ninivéről száztizenöt évvel később beteljesedtek. Erről elég legyen ennyi.

12.   FEJEZET

Rászin szír király és Fákeje az izraeliták királya megtámadják Ácházt, Jóátán utódját, aki Téglátfálászár asszír királyt hívja szövetségesül. Ez elpusztítja Syriát s a damaskusiakat elhurcolja Mediába. Ácház halála

Jóátán, miután negyvenegy évet élt és tizenhat évig uralko­dott, meghalt és a királyi sírboltban temették el. A trónon fia, Ácház követte, aki istentelenségben és törvényszegésben az izra­eliták királyait utánozta; Jeruzsálemben oltárokat emelt, eze-

ken a bálványoknak áldozott, s a kánaániak szokása szerint még saját fiát is bemutatta egészen elégő áldozatul. Miközben ilyen és efféle gyalázatosságokat művelt, Raszin szír király és Fakee izra­elita király, akik barátai és szövetségesei voltak egymásnak, had­dal támadtak rá, körülzárták Jeruzsálemben és sokáig ostromol­ták; de a nagyon megerősített várossal nem boldogultak. A szír király elfoglalta Aila városát a Vörös-tenger partján, megölte lakó­ijait és helyükbe szíreket telepített. És miután a zsidókat is, akik­ből a város helyőrsége állt, valamint azokat is, akik a környéken laktak, legyilkoltatta, gazdag zsákmánnyal visszatért Damas- kusba. Mikor a jeruzsálemi király értesült a szírek hazatéréséről, haddal vonult ellenük, abban a hiszemben, hogy van olyan erős, mint az izraeliták királya; azonban vereséget szenvedett, mert megszámlálhatatlan és óriási gazságaival magára vonta Isten haragját. Az izraeliták százhúszezer zsidót levágtak és vezérük, Zákri kézitusában megölte Máásziást, Ácház fiát; az egész király­ság helytartóját, Elkámot és Juda törzsének vezérét, Ezrikát foglyul ejtették. Ezenfelül az izraeliták Benjámin törzséből fog­lyokként elhurcolták az asszonyokat és gyermekeket, s gazdag zsákmánnyal visszavonultak Samariába.

Bizonyos Oded, aki akkoriban próféta volt Samariában, á város falai előtt találkozott a sereggel és odakiáltott nekik, hogy ezt a győzelmet nem a maguk vitézségével szerezték meg, hanem csak úgy, hogy Isten haragudott Ácház királyra. Szemükre lob- ! bántotta, hogy nem érték be a győzelemmel, hanem rokonaikat, Juda és Benjámin törzséből, foglyul magukkal hurcolták; felszó­lította őket, hogy engedjék haza ezeket bántatlanul. De ha nem fogadják meg szavát, legyenek elkészülve Isten büntetésére. Erre összegyűlt az izraeliták népe, hogy ezen tanácskozzék. És fel­szólalt egy Bárákiás nevű ember, igen nagytekintélyű férfiú, mellette még három, és megmondták, hogy nem szabad megen­gedni a katonáknak, hogy ezeket a foglyokat magukkal vigyék a városba, „mert különben — mondták — Isten valamennyiünket elpusztít. Mert Isten ellen elkövetett bűneink, mint prófétáink mondják, már magukban véve is igen nagyok és éppen ezért őrizkednünk kell, nehogy újabb bűnöket kövessünk el.“ A kato­nák ennek hallatára rájuk bízták, hogy csak határozzanak leg­jobb belátásuk szerint. Erre az említett férfiak leoldották a fog­lyok bilincseit, megvendégelték őket, ellátták útraválóval és bán­tatlanul hazabocsátották. Jericbóig, amely nincs messze Jeruzsá­lemtől, négyen még el is kísérték őket és aztán visszatértek Samá- riába.

Miután Ácház király vereséget szenvedett az izraelitáktól, követeket küldött Téglátfálászár asszír királyhoz s kérte, hogy nagy pénzösszeg fejében kössön vele szövetséget az izraeliták, szírek és damaskusiak éllen. Ez csakugyan segítségére sietett Ácházhak, megtámadta a szíreket, feldúlta országukat, elfoglalta Damaskust és megölte Rászin királyt. A damaskusiakat elhur­colta Észak-Médiába és a helyükbe asszír népeket telepített le Damaskusban. Azután elpusztította és kifosztotta az izraeliták országát is és közülük sokat fogságba hurcolt. Ácház pedig magához vette a templom és a királyi palota egész arany és ezüst kincsét, valamint a drága fogadalmi ajándékokat, elvitte mind Damaskusba és a szerződés értelmében átadta az asszír királynak, segítségéért köszönetét mondott és visszatért Jeru­zsálembe. Ez a király oly esztelen volt és annyira nem törődött á maga javával, hogy ámbár a szírek legyőzték, mégsem hagyta abba a bálványaik tiszteletét, hanem továbbra is szolgált nekik, mintha azoknak a segítségével szerezte volna meg a győzelmet. De mikor másodszor is legyőzték, elkezdte az asszírek bálványait imádni, úgy, hogy minden más istennek szívesebben szolgált, mint atyái igaz Istenének, aki haragjában ezt a vereséget mérte rá. Annyira megvetette és semmibe vette Istent, hogy bezáratta a templomot, megtiltotta az áldozatok bemutatását és elrabolta a templomból a fogadalmi ajándékokat. Ez után az istengyálázás után meghalt harminchat éves korában, tizenhat évi uralkodás után; fia, Ezékiás lett az utóda.

13.   FEJEZET

Ósee orozva megöli Fákeét, őt magát pedig Szalmanaszár hama-
rosan adófizetésre kényszeríti. Ezékiásnak, Ácház fiának istenfélő
uralkodása

Ebben az időben Fákee izraelita király is meghalt; barátja, Ósee meggyilkolta. Aztán kilenc évig ez uralkodott, de gonosz ember volt és megvetette Istent. Ellene Szalmanaszár asszír király indított háborút és mivel már nem volt mellétté Isten ke­gyelme és oltalma, Szalmanaszár legyőzte, hűbéresévé tette, s meghatározott adót vetett ki rá. Ósee uralkodásának negyedik évében Jeruzsálemben Ezékiás lépett trónra, Ácház és a jeru- zsálemi származású Ábia fia. Nemes jellemű, igaz és istenfélő ember volt: uralkodásának kezdete óta a legszükségesebbnek és

alattvalói szempontjából is a legüdvösebbnek Isten tiszteletét tar­totta. Ezért összehívta a népet, a papokat és a levitákat és így beszélt hozzájuk:,„Jól tudjátok, hogy atyám bűnei miatt, — aki vétkezett Isten szentsége ellen, — sok és súlyos nyomorúság tsza­kadt rátok, mert ő megrontotta lelketeket, s rávett, hogy azokat a bálványokat imádjátok, amelyeket ő isteneknek tartott. Mivel már láttátok a bűn következményeit, figyelmeztetlek benneteket: térjetek a jó útra és tisztuljatok meg régi szennyeitektől. Különö­sen ti, papok és leviták, nyissátok ki újra a templomot, tisztítsá­tok meg a szokásos áldozatokkal és állítsátok vissza ősi és ha­gyományos tiszteletét. Akkor majd Isten megszünteti haragját és ismét kegyelmes lesz hozzánk.“

A királynak erre a felszólítására a papok kinyitották a temp­lomot, megtisztították a szent edényeket, eltávolítottak minden szennyet és ünnepélyes áldozatot helyeztek az oltárra. A király pedig hírnököket küldött szerte az országba és meghívta Jeru­zsálembe a népet a kovásztalan kenyerek ünnepére, amelyet az előbbi királyok istentelensége miatt sokáig nem tartottak meg. Még az izraelitákhoz is küldött és figyelmeztette őket, hogy hagy­ják abba mostani életmódjukat és térjenek vissza az igaz Isten tiszteletére; szívesen megengedi nekik, hogy Jeruzsálembe jöjje­nek és ott üljék meg a kovásztalan kenyerek ünnepét és velük együtt ünnepeljenek. Ezeket a figyelmeztetéseket azonban nem azért intézte hozzájuk, hogy kényszerből hallgassanak a szavára, hanem a saját érdekükben, mert ezen a réven boldogok lehetnek. Az izraeliták azonban nem fogadták el a király meghívását s még ki is nevették követeit, mint afféle bolondokat. Kicsúfolták a prófétákat is, akik erre buzdították őket és nagy szerencsét­lenséget jövendöltek, ha nem térnek vissza azonnal az igaz Isten tiszteletére; és végül elfogták és meg is ölték a prófétákat. De ez­zel nem érték be, még nagyobb bűnökre vetemedtek és mind­addig nem tágítottak, amíg Isten büntetésül gonosztetteikért el­lenségeik kezére nem adta őket, amiről majd később fogok rész­letesen beszélni. Csak Manasszé, Zabulon és Iszahár törzséből fo­gadták meg sokan a próféták fisvelmeztetéseit, s ezek visszatértek az istenfélő életre; ezek mind Ezékiáshoz mentek Jeruzsálembe, hogy ott imádkozzanak Istenhez.

Midőn tehát a tömeg összesereglett Jeruzsálemben, a király az elöljárókkal és az egész néppel együtt bement a templomba, áldozott önmagáért hét bikát és ugyanannyi kost, továbbá hét bárányt és ugyanannyi bakot. És miután a törzsek fejeivel együtt rátette kezét az áldozati állatok fejére, valamennyit levágatta a

papokkal. A papok levágták az állatokat és elégették egészen el­égő áldozatul. A leviták pedig hangszereikkel körben álltak, ma­gasztaló dalokat énekeltek és muzsikáltak, amint Dávid tanította, a többi pap pedig kürtharsogással kísérte az énekeseket. Erre a király az egész néppel együtt leborult a földre és imádta Istent. Aztán levágatott még hetven ökröt, száz kost és kétszáz bárányt s a lakomára hatszáz ökröt és háromezer egyéb állatot aján­dékozott. A papok mindent pontosan, a törvény szerint végeztek el. Azután a király emelkedett hangulatban a néppel együtt lako- mázott és hálát mondott Istennek. Mikor megérkezett a kovász tálán kenyerek ünnepe, bemutatták a pászka-áldozatot és hét egy­másután következő napon elvégezték az előírt áldozati szertar­tást. És a király a népnek a bemutatott áldozatokon felül még kétezer bikát és hétezer üszőt ajándékozott. Ugyanezt tették a törzsek fejei is, akik a népnek ezer bikát és ezernegyven darab egyéb állatot ajándékoztak. Salamon óta nem tartották meg ezt az ünnepet és most először ülték meg ily pazar pompával. Mikor már az ünnepség véget ért, kimentek és megtisztították a kör­nyéket; a várost is megtisztították a bálványimádás szennyétől. A király erre megparancsolta, hogy a törvény előírása szerint az ő költségén mutassák be a mindennapi áldozatokat és elrendelte, hogy a nép köteles beszolgáltatni a papoknak és levitáknak a termények tizedét és zsengéjét, hogy azok az istentiszteletről gon­doskodjanak és csak annak élhessenek. Ezért a nép a papoknak és levitáknak mindenféle terményt összehordott. A király élés­kamrákat és élelmiszer-raktárakat építtetett s a papok, leviták, ezeknek a feleségei és gyermekei ezekből kapták meg járandó­ságaikat; így újra rendszeresítette az istentisztelet régi intéz­ményeit. Ezután a király a filiszteusok ellen háborút indított, legyőzte őket és Gázától Getig elfoglalta minden városukat. Az asszír király pedig követeket küldött hozzá, megfenyegette, hogy elpusztítja országát, ha nem fizeti meg neki azt az adót, amelyet már atyja is fizetett. Ezékiás azonban nem ijedt meg fenyege­téseitől, hanem istenfélelmében és Izaiás prófétában bízott, aki­nek a jövendölései feltárták előtte a jövőt. Egyelőre ennyit erről a királyról.

■' -

• 3

14.   FEJEZET

Szalmanaszár elfoglalja Samariát, a tíz törzset elhurcolja ■ Mediába, országukba Katából hozott gyarmatosokat telepít

Midőn Szalmanaszár, az asszírek királya tudomást szerzett arról, hogy az izraeliták királya titokban követséget küldött Szua egyptomi királyhoz, hogy vele szövetséget kössön ellene, felhábo­rodott és Óisee uralkodásának hetedik évében megindult Samariá ellen. A király azonban nem engedte meg, hogy bevonuljon a vá­rosba, tehát Szalmanaszár három évig ostromolta s végül elfog­lalta, Ósee uralkodásának kilencedik és Ezékiás jeruzsálemi ki­rály uralkodásának hetedik évében. Ekkor az izraeliták orszá­gát teljesen eltörölte és az egész népet elhurcolta Médiába és Per­zsiába; Ósee királyt is foglyul ejtette. Azután pedig más népeket telepített Samariába és az izraeliták országába, Kuta vidékéről; ez a vidék egy perzsiai folyótól kapta nevét. így hát Judeából kivándorolt a tíz törzs, kilencszáznegyvenhét évvel azután, hogy őseik, akik Egyiptomból kivonultak, elfoglalták ezt az országot, és nyolcszáz évvel Józsue uralkodása után; azóta, hogy elpártol­tak Dávid unokájától, Roboámtól és a királyság Jeroboámra szállt, kétszáznegyven év, hét hónap és hét nap telt el. Ez a sors érte az izraelitákat, mert megszegték a törvényeket és nem hall­gattak a prófétákra, akik megjósolták nekik, hogy ez lesz a sor­suk, ha nem hagynak fel istentelen életmódjukkal. A szerencsét­lenség azzal a lázadással kezdődött, amelyben Roboámtól, Dávid unokájától elpártoltak és ennek a szolgáját, Jeroboámot válasz­tották királlyá, aki aljasságával és gonosz példájával rossz útra vezette őket és fejükre vonta Isten haragját. El is vette bűnének méltó büntetését.   ¹

Az asszírek királya megtámadta Syriát és Phoinikiát és en­nélfogva nevét feljegyezték a tyrusiak krónikái is. Mikór Tyrus ellen hadat indított, ennek az országnak Elulaios volt a királya. Ezt Menandros is bizonyítja, — aki a tyrusi krónikákat görögre fordította, — és pedig ezekkel a szavakkal: „Elulaios, akit a tyru­siak Pyasnak neveznek, harminchat évig uralkodott. Ez megint le­igázta a kittaiosokat, akik elpártoltak tőle. Ezek ellen is hadat in­dított az asszír király, Szalmanaszár és leverte egész Phoinikiát, utána pedig minden ellenfelével békét kötött és hazatért. A tyrusi királytól Sidon, Arke, Palaityrus és sok más város elpártolt és megadta magát az asszír királynak. Mivel azonban a tyrusiak

nem akartak meghódolni, a király megint haddal támadta meg őket, miután a phoinikiaiaktól hatvan felszerelt hajót és nyolc­száz matrózt kapott. A tyrusiak mindössze tizenkét hajóval száll­tak szembe velük, szétszórták az ellenség hajóhadát és körülbelül ötszáz foglyot ejtettek. Ezzel pedig Tyrus nagy dicsőséget szer­zett. De mikor az asszír király visszatért, a folyókhoz és a víz­vezetékekhez őröket állított, hogy ne engedjék a tyrusiakat vizet meríteni. Öt évig szenvedték ezt a tyrusiak s ezalatt a maguk-ásta kutakból látták el magukat vízzel." Ezt jegyezték fel a tyrusi krónikák Szalmanaszárról, Asszíria királyáról.

Miután a kutaiak, — akiket Kuta perzsiai tartományról ne­veznek így, ahol ugyanilyen nevű folyó is van, — áttelepedtek Samariába és magukkal hozták isteneiket, magukra vonták a mindenható Isten haragját; öt néptörzs telepedett át s ezek közül mindegyiknek megvolt a maga külön istene. Isten haragja miatt dögvész tört ki, sokan belehaltak és nem volt ellene semmi orvos­ság. Ekkor egy jóslat figyelmeztette őket, hogy térjenek á min­denható Isten tiszteletére, mert akkor megmenekülhetnek. Tehát követeket küldtek az asszír királyhoz s megkérték, küldjön hoz­zájuk néhányat a foglyul ejtett izraelita papok közül. Küldött is papokat s ezek oktatták őket a törvényre és Isten szolgálatára; ekkor kezdték buzgón tisztelni Istent, mire a dögvész hamarosan megszűnt. A kutaiak, ■— ez a héber nevük, a görögök szamari­tánusoknak nevezik őket, — ezekhez a szokásokhoz később is hívek maradtak. Egyébként, valahányszor látják, hogy a zsidók­nak jól megy soruk, rokonaiknak mondják magukat, mert Jó­zseftől származnak, tehát egy az eredetük. De ha észreveszik, hogy a zsidók sorsa rosszra fordul, akkor azt mondják: semmi közük sincs hozzájuk, sem baráti, sem rokoni viszonyban nin­csenek velük, mert ők külföldiek és idegen nemzetségből szár­maznak. De később majd jobb alkalom is adódik, hogy erről beszéljek.

'.VT

40Í)

X.     KÖNYV

1. FEJEZET

Szennácherib hadat indít Ezékiás ellen s mikor aztán az egyip­tomiak ellen vonul, Rábsáké fenyegeti Ezékiást, akit Izaiás pró­féta bátorít. Szennácherib dolgavégezetlenül tér vissza Egyiptom­ból Jeruzsálembe, onnan pedig hazájába. Halála

Midőn Ezékiás, a két törzs királya, már tizennegyedik éve uralkodott, Szennácherib asszír király hadat indított ellene s Juda és Benjámin törzsének minden városát elfoglalta. Mivel most arra készült, hogy Jeruzsálem ellen vonuljon, Ezékiás köve­teket küldött hozzá és azt üzente neki, hogy hajlandó meghó­dolni és adót fizetni. Szennácherib átvette a követektől az üzene­tet, elhatározta, hogy nem kezd háborút, elfogadja az ajánlatot s megígérte, hogy békésen elvonul, ha Ezékiás háromszáz talentum ezüstöt és harminc talentum aranyat fizet neki, egyúttal pedig esküvel ígérte, hogy több pusztítást nem okoz. Ezékiás jóhiszemű- leg kiürítette a kincseskamrát és átküldte a pénzt, abban a hi- szemben, hogy most már megszabadult a háborútól és nem kell trónjáért harcolnia. De az asszír király, mihelyt megkapta a pénzt, többé nem törődött ígéreteivel s miközben maga az egyip­tomiak és etiópok ellen vonult, ott hagyta hadvezérét, Rábsákét, másik két hadvezérével, Tártánnal és Rábszárisszal nagy sereg élén, hogy elpusztítsák Jeruzsálemet.

Ezek, mihelyt tábort ütöttek Jeruzsálem alatt, követet küld­tek Ezékiáshoz és tárgyalásra hívták. Azonban a király féH. s ezért nem maga ment el, hanem kiküldte három legbizalmasabb barát iát, E¹ iá kun nevű királyi udvarnagyot és Sobna és Joáké nevű jegyzőit. Mikor ezek megjelentek az asszír hadvezérek előtt,

Rábsáké visszaküldte őket a királyhoz azzal az üzenettel, hogy Szennácherib, a hatalmas király azt kérdi tőle: ugyan miben bizakodik, hogy nem akarja őt urának elismerni és nem akarja hadseregét a városba bebocsátani, amint megparancsolta neki? Vájjon talán az egyiptomiak segítségében bizakodik-e annyira? Ha arra vár, tudja meg, hogy nagyon esztelenül cselekszik; o’yan, mint az az ember, aki törött nádbotra akar támaszkodni és emiatt nem csupán elesik, hanem még kezét is megsérti. Gondolja meg a király, hogy ő, Szennácherib, Isten akaratából indított had­járatot, mert azzal bízta meg őt, hogy az izraeliták országát el­pusztítsa és Ezékiás népét kiirtsa. Mivel Rábsáké mindeddig hé­ber nyelven beszélt, — mert tudott héberül, ■—• Éliákim attól tar­tott, hogy kísérői esetleg megértik és megrémülnek miatta, tehát arra kérte, hogy szír nyelven folytassa beszédét. De mikor a had­vezér észrevette Éliákim félelmét, annál hangosabban és annál csengőbb hangon beszélt tovább héber nyelven s így folytatta: „Miután valamennyien hallottátok királyunk parancsát, hódol­jatok meg nekünk saját érdeketekben. Mert nyilvánvaló, hogy ti is és királyotok is csak üres reményekkel ámítjátok és tüzelitek ellenállásra a népet. Azonban, ha bátor emberek vagytok és azt hiszitek, hogy megverhetitek seregünket, szívesen átadok nektek kétezer lovat: adjatok hozzájuk ugyanapnyi lovast, azután így mutassátok meg erőtöket. Csakhogy ti nem tudtok lovasokat kiállítani, mert nincsenek lovasaitok. Tehát miért vonakodtok megadni magatokat az erősebbeknek, akik, akár akarjátok, akár nem, elfoghatnak benneteket? Ha önként megadjátok magatokat, még mindig jobban jártok, mint ha erővel verünk le benneteket, ami csak veszedelmet és szenvedést hozna rátok.“

Miután a követek is, a nép is hallották a hadvezérnek ezeket a hangosan mondott szavait, megjelentették Ezékiásnak. Ez letette királyi ruházatát, zsákruhába öltözött, ősi szokás szerint arcra borult s alázatosan imádkozott Istenhez, hogy most, mikor már semmi más segítségben nem reménykedik, ne tagadja meg tőle támogatását. Azután néhány barátját papok kíséretében elküldte Izaiás prófétához és megkérte, imádkozzék Istenhez és mutasson be áldozatot valamennyiük megmeneküléséért, hogy az Úr tegye csúffá az ellenség reménykedéseit és könyörüljön meg a népen. A próféta így is cselekedett; Isten parancsára bátorította a királyt és barátait s megjövendölte nekik, hogy az ellenséget harc nél­kül fogják legyőzni; azt is megjövendölte, hogy az ellenség kény­telen lesz szégyenszemre elvonulni és abbahagyni mostani hen­cegését. Az Isten gondoskodik róla, hogy ellenségei elpusztulja-

nak. Azt is megjövendölte, hogy Szennácherib asszír király egyip­tomi hadjárata kudarcot vall, ő maga hazajövet kard által pusz­tul el.

Ezidőtájt az asszír király is írt levelet Ezékiásnak, amelyben esztelennek nevezte, ha azt hiszi, hogy uralmától megmenekülhet, hiszen ő már rengeteg hatalmas népet leigázott. Aztán megfe­nyegette őt és népét, hogy fogságba hurcolja és megöleti, ha nem nyitják ki a kapukat és nem engedik be hadseregét szépszerével Jeruzsálembe. Azonban Ezékiást ez a levél sem csüggesztette el, mert Istenbe vetette reményét; tehát összehajtogatta az írást és letette a templomban. Mikor megint imádkozott, hogy Isten vegye pártfogásába a várost és a népet, Izaiás próféta hirdette neki, hogy imádsága meghallgatásra talált; az asszír király abba­hagyja az ostromot és többé nem fogja háborgatni, a nép pedig békében művelheti földjét és bátran intézheti ügyes-bajos dol­gait. Kevéssel utóbb az asszír király, aki Egyiptomban Kudarcot vallott, dolgavégezetlenül hazatért, még pedig a következő okból: Pelusium ostromához nagyon hosszú időre volt szükség. Miután a sáncot, amelyet a várfallal szemben hányatott, már kellő ma­gasságra huzattá fel és éppen el akarta kezdeni az ostromot, meg­hallotta, hogy Táráka etióp király nagy hadsereggel segítségükre akar sietni az egyiptomiaknak, és pedig úgy, hogy átvonul a pusz­tán és váratlanul betör az aisszírek országába. Emiatt Szenná­cherib annyira meghökkent, hogy Pelusium ostromát abbahagyta és dolgavégezetlenül elvonult. Erről a Szennácherib királyról beszéli Herodotos, történelme második könyvében, hogy megtámadta az egyiptomi királyt, aki Hephaistos papja volt, és Pelusiumot ostrom alá fogta, de az ostromot abbahagyta, még pedig a következő okból: az egyiptomiak papja imádkozott Isten­hez és az meghallgatta könyörgését és kemény csapással sújtotta az arabokat. De téved Herodotos, mikor „arab“ királyt mond „asszír" király helyett. Azután így folytatja: Rengeteg egér egyet­len egy éjszaka szétrágta az ásszírek nyilait és egyéb fegyvereit s ezért a király kénytelen volt visszavonni hadseregét Pelusiumtól, mert nem voltak nyilai. Herodotos így mondja el ezt a történetet. Berosus is megemlíti chaldaeai történelmében Szennácherib ki­rályt, hogy az asszíreken uralkodott és egész Ázsiát haddal támadta meg, és ezt mondja róla:

Midőn Szennácherib az egyiptomi hadjáratból visszatért Jeruzsálem alá, látta, hogy a Rábsáké vezérlete alatt Ott hagyott csapatokat dögvész tizedeli. Az első éjjel, amikor ezekkel a csapa­tokkal folytatta az ostromot, a járvány száznyolcvanötezér embert

Ölt meg hadseregében, vezéreikkel és századosaikkal együtt. Ez a csapás megrémítette és szörnyű aggodalommal töltötte el. Mert attól tartott, hogy egész hadserege elpusztul; tehát serege marad­ványaival visszasietett székvárosába, Ninivébe. De már csak rövid ideig élt, mert legidősebb két fia, Ádrámelek és Szárászár meg­gyilkolta tulajdon templomában, amelynek Neszrok a neve. Az atyagyilkosság miatt a két fiút a polgárok kikergették a városból, mire ezek Arméniába menekültek, Szennácherib trónját pedig Ászgrháddon foglalta el. így végződött az asszírek hadjárata Jeruzsálem ellen.

.      ; \                               2. FEJEZET

Ezékiás megbetegszik, de Isten visszaadja egészségét és
meghosszabbítja életét

Ezékiás, aki oly váratlanul megszabadult rettegésétől, az egész néppel együtt hálaáldozatot mutatott be Istennek. Mert jól tudta, hogy semmi más ok nem bírta rá az ellenséget arra, hogy elvonuljon Jeruzsálem alól, csak az a segítség, amelyet Isten kül­dött neki. Tehát nagy buzgalommal és odaadással ápolta Isten szolgálatát. Azonban nem sokkal utóbb súlyos betegségbe esett, úgy hogy gyógyulása felől az orvosok tanácstalanok voltak, s a beteg maga< és barátai is már minden reményről lemondottak. A betegséget még emésztő bánat is tetézte, mert a király arra gondolt, hogy nincsenek gyermekei és házát örökös nélkül, trón­ját pedig utód nélkül kénytelen itt hagyni. Ez a gondolat nagyon elszomorította, tehát imádkozott Istenhez, hosszabítsa meg éle­tét, amíg utódai nem születnek és ne szólítsa el az életből előbb, csak akkor, ha már atya lesz. Az Úr csakugyan megkönyörüit rajta és teljesítette kérését, mert halála miatt nem azért bánkó­dott, mivel emiatt elvesztené a királyságot, hanem csak azért, mert nem hagyott volna utódot maga után. Isten tehát Izaiás próféta útján hirdette neki, hogy három nap múlva szűnik beteg­sége s meggyógyulása után még tizenöt évig él és gyermekei is születnek. Mikor a próféta ezt hirdette neki, a király nem hitt szavainak, mert nagyon súlyos beteg volt, és mert valószínűtlen is volt a jövendölés és Izaiástól csodajelet kívánt jövendölésének és isteni küldetésének hitelesítésére, mert mindaz, ami hihetetlen és reménytelen, ilyen bizonyítékokkal hitelesíthető. Mikor most a próféta megkérdezte, milyen jelet kíván, Ezékiás azt kívánta, hogy a nap, amelynek árnyékvonala már tíz fokot haladt az óra-

lapon, menjen megint vissza, úgy hogy az árnyékvonal kénytelen legyen még egyszer megtenni ugyanazt az utat. A próféta kérte Istent, hogy adja meg ezt a jelet a királynak, mire Ezékiás kíván- «sága azonnal teljesült is. Akkor azután megszűnt a betegség s ő elment a templomba, imádkozott Istenhez és hódolt neki.

Ebben az időben a médek elpusztították az asszírok birodal­mát, amiről majd később fogok beszélni. A babyloniak királya Báládán pedig követeket küldött ajándékokkal Ezékiáshoz s kérte, kössön vele baráti és szövetségi szerződést. A király szívesen fo­gadta a követeket, fényesen megvendégelte, megmutatta nekik kincseit és fegyvertárát, valamint rengeteg drágakövét és aranyát és ajándékokkal megrakva visszaküldte őket Báládánhoz. Ekkor Izaiás próféta elment hozzá és megkérdezte, honnan jöttek a köve­tek; a király azt felelte, hogy a babyloni királytól jöttek s ő min­dent megmutatott nekik, hadd lássák, milyen gazdag és hatalmas és hadd mondják el királyuknak. Erre a próféta így felelt: „Tudd meg, hogy hamarosan Babylonba hurcolják kincseidet és utódai­dat heréitekké teszik s majd mint rabszolgák szolgálnak a baby­loni királynak. Mert ezt nyilatkoztatta ki nekem Isten.“ Ezékiás nagyon elszomorodott ezen és azt mondta rá, hogy nagyon sze­retné megkímélni népét ettől a szerencsétlenségtől. Mivel azonban Isten végzései megváltoztathatatlanok, kérte, hogy legalább addig élvezhessen országa békét, ameddig ő él. Berosus is említi Báládán babyloni királyt. Izaiás prófétát Isten lelke töltötte be és hajt- hatatlanul szerette az igazságot; abban a meggyőződésben, hogy a legcsekélyebb valótlanságot sem mondja, minden jövendölését feljegyezte, hogy a későbbi nemzedékek ezeket majd a beteljesü­lésből ítélhessék meg. Nem ő volt az egyetlen ilyen próféta: rajta kívül még tizenkét más próféta is megtette ugyanazt és a leg­csekélyebb dolog is az ő jövendölésük szerint történik. De majd később még külön-külön beszélek ezekről.

3.    FEJEZET

Ezékiás utódja, Mánássze, a fogságban megtér az igaz Istenhez és visszakerül trónjára

Miután Ezékiás az imént említett időt teljes békében leélte, ötvennégyéves korában, huszonkilencévi uralkodás után meghalt. Utóda Mánássze, akit Ábia jeruzsálemi asszony szült neki, elfaj­zott atyja erkölcseitől s éppen ellenkező módon élt, mert minden

gonoszságot elkövetett és minden istentelenségben megfetrengett. Utánozta az izraeliták bűneit, amelyek miatt Isten azokat meg­semmisítette, sőt arra vetemedett, hogy Isten templomát, a várost és az egész országot beszennyezte. Annyira merészkedett isten- telenségében, hogy a héberek közül az igazakat mind meggyil­koltatta, még a prófétákat sem kímélte meg, hanem közülük is megöletett naponta néhányat, úgy hogy Jeruzsálemben patakok­ban folyt a vér. Isten haragra lobbant emiatt és prófétákat kül­dött a királyhoz és a néphez, és ugyanolyan csapásokkal fenye­gette meg őket, amilyenek testvéreiket, az izraelitákat sújtották. Ezek azonban rá se hederítettek a figyelmeztetésekre, pedig ha megfogadják, elérhették volna, hogy minden bajtól megmenekül­nek. Csak akkor látták be, hogy a próféták jóslatai igazak, ami­kor teljesültek.

Mivel pedig megátalkodtak ebben az életmódban, Isten a babyloniak és chaldeusok királyát haddal küldte rájuk. Ez Júdeába vezényelte hadseregét, elpusztíttatta az országot, Ma- hássze királyt csellel elfogatta és elhurcoltatta, hogy azután majd kedve szerint megbüntethesse. Ekkor ismerte fel Mánássze, mek­kora csapás szakadt rá és belátta, hogy mindennek ö az oka. Tehát imádkozott, hogy Isten indítsa szánalomra és könyörületre ellensége szívét. Isten pedig meghallgatta ezt a könyörgést és ísy Mánásszét a babyloni király szabadon bocsátotta, úgy hogy visz- szatérhetett országába. Miután visszatért Jeruzsálembe, igyekezett régi vétkeinek, amelyeket szívből megbánt, még az emlékét is eltörölni, mert most már istenfélő akart maradni. Megint felszen­telte a templomot, megtisztította a várost és egyetlen gondja volt: hogyan hálálja meg Istennek megmenekülését és hogyan nyerje meg egész életére az ő kegyelmét. A népet is istenfélelemre taní­totta, mert az belátta, mekkora szerencsétlenség érhette volna vétkei miatt. Továbbá helyreállíttatta az oltárt és bemutatta a Mózestől előírt törvényes áldozatokat. Miután újból rendszeresí­tette a törvényes istentiszteletet, Jeruzsálem biztonságára is gon­dolt: helyreállíttatta a régi falakat, újakat építtetett, magas bástya­tornyokat emelt és bőségesen ellátta a városon kívüli erődöket mindenféle élelmiszerrel és egyéb felszereléssel. így hátralevő életét olyan istenfélelemben töltötte el, hogy attól kezdve, amióta újra tisztelni kezdte Istent, mindenki nagyon boldog és buzgó férfiúnak tartotta. Hatvanhétéves korában, ötvenötévi uralkodás után halt meg és tulajdon kertjében temették el. A királyi mél­tóságot fia, Ámon örökölte, aki a Jábát városából származó Mossálemettöl született.

415

4.    FEJEZET

Anion és Jóslás uralkodása. Holda prófétaasszony

Anion ugyanazokba a bűnökbe süllyedt, amelyeket atyja elkövetett ifjúkorában és nemsokára tulajdon szolgái ölték meg palotájában. Mindössze huszonnégy évet élt és két évig uralkodott. A nép megölte gyilkosait, Ámont atyja mellé temette és fiát, a nyolcesztendős Jósiást kiáltotta ki királlyá, akinek anyja a Be- szekát városából származó Idika volt. Nagyon derék és erényes ifjú volt és minden dolgában Dávid királyt vette mintaképének és példájának. Már tizenkétéves korában különös bizonyságát adta jámborságának és igazságosságának. Mert megtérítette a népet, rávette, hogy elforduljon a bálványoktól, amelyek egyál­talán nem istenek és térjen meg az igaz Istenhez. És miután az elődeitől meghonosított szokásokat átvizsgálta, minden hibát helyreigazított, mintha máris öregebb és érettebb ember volna. ■Amit jónak talált, azt megtartotta és ahhoz igazodott. Eljárásában azonban nem csupán a maga eszére és bölcseségére támaszko­dott, hanem idősebb férfiak tanácsát és javaslatait is meghall­gatta. És sikerült is neki az állami és istentiszteleti ügyek intézé­sében mindent a legjobban elrendeznie, mert elődeinek rossz in­tézkedéseit nemcsak nem tartotta meg, hanem úgyszólván egé­szen kitörölte, az emlékezetből. Mert személyesen járta be a várost és az egész országot, elpusztíttatta az idegen isteneknek szentelt ligeteket, feldöntette oltáraikat és az elődeitől adományozott foga­dalmi ajándékokat megvetéssel eltávolíttatta. Ily módon vissza­térítette a népet az igaz Isten tiszteletére s oltárán ismét eledel­áldozatokat és egészen elégő áldozatokat mulattatott be. Bírákat és felügyelőket is nevezett ki, akiknek kötelességük volt min­denkire felügyelni, igazságot szolgáltatni, akár még az életük árán is. Továbbá hírnököket küldött szét egész országába és kihir- dettette, hogy mindenki adakozzék, jószándéka és tehetsége sze­rint, aranyat és ezüstöt a templom helyreállítására. És mikor a pénzadományok együtt voltak, a templomnak és a helyreállítására szükséges intézkedéseknek gondját Máászia városparancsnokra, Sáfán levéltárosra, Johát jegyzőre és Helkiás főpapra bízta. Ezek haladéktalanul építőmestereket hozattak és minden elvehet, ami a helyreállításhoz szükséges és rögtön munkához is láttak. És a helyreállított templom hamarosan hirdette a király jámborságát.

Időközben a király elérte tizennyolcadik évét és megbízta Helkiás főpapot, hogy a megmaradt pénzből serlegeket, csészé-

két és tálakat készíttessen a szertartásokhoz s minden aranyat és ezüstöt, ami még megvan a templomkincsben, ugyancsak ilyen edények elkészítésére fordítson. Midőn Helkiás főpap kihozta az aranyat, véletlenül rábukkant Mózesnek a templomban őrzött szent könyveire és átadta Sáfán jegyzőnek. Ez elolvasta a köny­vet, elment a királyhoz, hogy jelentse: parancsait teljesítették; ugyanekkor Mózes könyveit felolvasta neki. A király végighall­gatta és megtépte ruháját, magához hivatta Helkiás főpapot s a jegyzőt néhány bizalmas barátjával együtt elküldte Holda pró­fétaasszonyhoz, a nemes és nagyhírű Sellum feleségéhez. Meg­üzente neki: engesztelje ki Istent és indítsa irgalomra, mert attól kell tartani, hogy megbünteti a népet ama bűnökért, amelyeket ősei elkövettek Mózes törvénye ellen; elűzi őket hazájukból, meg­fosztja minden javaiktól, mivel annyi ideje nem tértek már észre. Midőn a prófétaasszony a követektől meghallotta a király meg­bízását, visszaküldte őket a királyhoz azzal az üzenettel, hogy Isten máris határozott a népről és könyörgésekkel nem lehet már megmásítani határozatát: a népet elűzik országából, elveszíti minden birtokát, mert megszegte a parancsokat és annyi ideje már nem tartott bűnbánatot, ámbár a próféták figyelmeztették a megtérésre és megjövendölték, hogy bűnhődni fog gaztetteiért. Hogy tehát a nép lássa, hogy ő az igaz Isten és prófétái nem hir­dettek semmi hamisságot, ezzel a büntetéssel sújtja a népet; azon­ban a király jámborságáért még elhalasztja és csak akkor hajtja végre, ha már Jósiás elköltözött az élők sorából.

A prófétaasszony jövendölését a követek megvitték a király­nak, aki erre közelről-távolról Jeruzsálembe hivatta a papokat és levitákat és a mindenféle korú férfiakat. Mikor mindannyian együtt voltak, először is felolvastatta nekik a szent könyveket, azután a nép között az emelvényre lépett és megeskette őket, hogy Istent tisztelni fogják és a törvényeket ezentúl híven meg­tartják. Ezt valamennyien készségesen megfogadták és megígér­ték, hogy követik a király tanácsát. Erre bemutatták az áldozatot és imádkoztak Istenhez: legyen hozzájuk kegyelmes és könyörü­letes. A király megparancsolta a főpapnak, hogy azokat a szent edényeket, amelyeket őseik a bálványoknak és idegen isteneknek ■szenteltek s amelyek talán még a templomban vannak, hordássá ki. S mivel még nagyon sok ilyen edény volt, valamennyit össze- hordták, elégették és hamuját szétszórták. A bálványpapokat pedig, ha nem származtak Áron nemzetségéből, mind meg­gyilkolták.

417

Miután a király Jeruzsálemben ezt végrehajtotta, országát is

27 Flavius Josephus: A zsidók története

beutazta, mindent elpusztított, amit Jeroboám az idegen bálvá­nyok tiszteletére berendezett és a hamis próféták csontjait eléget- tette azon az oltáron, amelyet Jeroboám emelt. Ezt Áhiás próféta megjövendölte már a népnek, mikor megjelent Jeroboám áldoza­tán és mindezt megjósolta, mint ahogy azt is megjövendölte, hogy Dávid egyik utódja, akinek Jósiás tesz a neve, végrehajtja mindazt, amit az imént elmondtam. így teljesedett jövendölése háromszáz­hatvan év eltelte után.

a régi szokásokat mind élt, gazdag és hatalmas fejezte be:

Ezután Jósiás király elment azokhoz az izraelitákhoz is, akiket az asszírek nem hurcoltak fogságba és rabszolgaságba és tanácsolta nekik, hogy hagyják abba istentelen életmódjukat és az idegen istenek tiszteletét, inkább szolgáljanak a mindenható Istennek és maradjanak hívek hozzá. Sőt átkutattatta a házakat, falvakat és városokat is, mert gyanakodott, hogy imitt-amott lesz­nek még elrejtett bálványok. Azután eltávolíttatta a templom bejárata mellől a napisten kocsijait, amelyeket elődei állíttattak fel, valamint minden egyéb olyan tárgyat, amelyet istentiszteletben részesítettek. Miután ilyképpen az egész országot megtisztította, összehívta a népet Jeruzsálembe és megülte a kovásztalan kenye­rek ünnepét, amelyet pászkának is neveznek. A népnek ő maga ajándékozta a pászka-áldozatot, harmincezer bakot és szopós bá­rányt, valamint háromezer ökröt egészen elégő áldozatul. Továbbá kaptak a papok a föemberektől pászka-ajándékul kétezerhatszáz bárányt, ugyancsak a leviták az ö elöljáróiktól ötezer bárányt és ötszáz ökröt. S mivel így rengeteg áldozati állatjuk volt, az áldo­zatokat pontosan Mózes törvénye szerint mutatták be és a papok mind az áldozatokkal foglalatoskodtak. Ilyen pászka-ünnepet nem ültek még a héberek Sámuel próféta ideje óta; mindent szigorúan a törvény előírása szerint végeztek és megtartották. Ezentúl Jósiás békében uralkodó hírében állt. Életét pedig így

5.    FEJEZET

Jóslás szembeszáll Nekáóval, megsebesül, meghal. Nekáó elhur­colja Eggiptomba Jóácház királyt és Jóákimra ruházza az ural­mat. Jeremiás és Ezékiel

Nekáó egyiptomi király hadsereget toborzott és megindult az Eufrát felé, hogy megtámadja a médeket és babyloniakat, akik az asszír birodalmat elpusztították. Tudniillik az volt a szándéka,

hogy egész Ázsiát meghódítja. Mikor megérkezett Mágeddo váro­sához, amely Jósiás országában volt, ez hadseregével meg akarta akadályozni abban, hogy országán átvonuljon. Azonban Nekáő hírnököt küldött hozzá és azt üzente neki, hogy nem ellene vonult hadba, hanem az Eufrát felé indul és ne ingerelje őt harcra azzal, hogy feltartóztatja előnyomulásában! Azonban Jósiás rá se hede­rített Nekáó üzenetére, hanem elhatározta, hogy minden erejével megakadályozza a király átvonulását országán. Azt hiszem, vég­zete hajtotta, hogy ily módon szinte belevesse magát a pusztu­lásba. Mert miután hadseregét csatarendbe állította s ő maga harckocsiján egyik szárnyról a másikra robogott, egyiptomi nyíl eltalálta és kioltotta harci hevét. Mivel pedig sebe nagyon fájt, visszavonulót fuvatott és azonnal Jeruzsálembe hajtatott. Ótt sebe következtében meghalt és nagy pompával eltemették atyái­nak sírboltjába, miután harminckilenc évet élt és harmincegy évig uralkodott. A nép nagyon meggyászolta s napokig sírt és jajga­tott, Jeremiás próféta pedig gyászéneket szerzett, amely ma is megvan. Ez a próféta megjövendölte azt a szerencsétlenséget is, amely a várost fenyegette, sőt írásos jövendöléseket hagyott hátra a város pusztulásáról is, ami napjainkban következett be, vala­mint Babylon elfoglalásáról. De nem ő volt az egyetlen, aki ezt a népnek megjósolta, hanem Ezékiel próféta is két könyvet írt és hagyott ránk ezekről. Mind a két próféta papi nemzetségből származott. Jeremiás próféta Jósiás király uralkodásának tizen­harmadik évétől kezdve egészen a templom és a város pusztulá­sáig Jeruzsálemben élt. Történetét majd a maga helyén mon­dom el.

Miután Jósiás, amint említettem, meghalt, a trónon fia, Jóá- cház követte huszonhároméves korában; anyja a Lobna városból származó Ámitál volt. Gyalázatos és bűnös életet élt. Midőn az egyiptomi király a harcból visszatért, magához rendelte Jóácházt a szíriai Ernát városába, bilincsbe verette és a királyságot báty­jára, Eliákimra ruházta, akinek a Jóákim nevet adta, az országra pedig száz talentum ezüst és egy talentum arany sarcot vetett ki, amit Jóákim meg is fizetett. Jóácházt magával vitte Egyip­tomba, ahol ez meg is halt. Mindössze három hónapig és tíz napig uralkodott. Jóákim anyja az Abumából származó Zebida volt, ö maga igazságtalan és gonosz jellemű ember volt, cseppet sem jámbor Isten iránt, cseppet sem jó az emberekhez.

6.    FEJEZET

Nábukodonozor legyőzi az egyiptomi királyt, megveri a zsidókat,
megöli Jóákimot és fiát Jóákint teszi meg királynak

Jóákim uralkodásának negyedik évében Babylon trónjára egy Nábukodonozor nevű király került, aki hamarosan nagy hadsereggel indult az Eufrát melletti Kárkámis város ellen azzal a szándékkal, hogy Nekáó egyiptomi királyt megtámadja, aki akkoriban egész Syriát hatalmában tartotta. Mikor Nekáó ér­tesült a babyloni király tervéről és hadjáratáról, maga sem ma­radt tétlen, hanem nagy haderővel megindult az Eufráthoz, hogy Nábukodonozor további előnyomulásának útját vágja, azonban a csatában vereséget szenvedett és sokezer katonáját elvesztette, A babyloni király ezután átkelt az Eufráton és Judea kivételével egész Syriát meghódította Pelusiumig, Uralkodásának negyedik évében, amely Jóákim uralkodásának nyolcadik évével egybe­esett/ Nábukodonozor nagy hadsereggel megtámadta a zsidókat is és Jóákimtól adófizetést követelt s ha vonakodnék, megfenye­gette, hogy megtámadja. Jóákim megijedt ettől a fenyegetéstől, pénzen vásárolta meg a békét és három évig fizette a rá kirótt adót.

De mikor három év múlva hallotta, hogy az egyiptomiak háborúra készülnek a babyloni király-ellen, megtagadta az adó­fizetést. Azonban csalatkozott reményében, mert az egyiptomiak nem merték a hadjáratot megindítani. Jeremiás próféta is na­ponta figyelmeztette a népet, ho,gy ne vesse reményét balgatagon az egyiptomiakba; a várost mindenesetre elpusztítja a babyloni király és Jóákim királyt hatalmába keríti. De szavai süket fülekre találtak, mert meg volt írva, hogy senki sem menekülhet meg. És a nép s az elöljárók nemcsak hogy rá sem hederítettek jö­vendölésére, hanem még meg is haragudtak miatta és szemére lobbantották a prófétának, hogy mindig szerencsétlenséget jö­vendöl, törvény elé hurcolták és követelték megbüntetését. xA. bírák egy része csakugyan halálára is szavazott és csak az öre­gebbek szavaztak felmentésére, mert értelmes emberek voltak; el is bocsátották a tárgyalóteremből, gondoskodtak róla, hogy semmi baja se essék. Mert megmagyarázták, hogy Jeremiás nem az egyetlen, aki ilyen sorsot jósol a városnak, hanem Mikeás és már előtte is sokan jövendölték ugyanazt és az akkori királyok emiatt mégsem bántották a prófétákat, hanem tisztelték őket, mint Isten küldötteit. Sikerült is neki ezekkel a szavaival meg-

nyugtatni a népet, úgy hogy végül Jeremiást a neki szánt bün­tetés alól felmentették. A próféta pedig feljegyezte valamennyi jövendölését és Jóákim uralkodásának ötödik évében, a kilen­cedik hónapban fel is olvasta a népnek, mikor böjtöltek és a templomban összegyülekeztek. A könyvben pedig meg volt írva az a sors, amely a várost, a templomot és a népet fenyegette? Mikor a főemberek végighallgatták, elvették tőle a könyvet s megparancsolták neki és íródeákjának, Baruchnak, hogy távoz­zanak és ne is árulják el, hogy hová mennek, a könyvet pedig átadták a királynak. Ez barátai jelenlétében megparancsolta a jegyzőnek, hogy vegye át a könyvet és olvassa fel. Mikor meg­hallotta, mi van benne, haragra lobbant, szétszaggatta a könyvet és tűzre dobta, egyúttal pedig megparancsolta, hogy keressék meg Jeremiást és Baruchot és vezessék elő, hogy megbüntethesse őket. De azok már elmenekültek haragja elől.

Mikor kevéssel utóbb a babyloni király haddal jött, Jóákimot a jövendölések miatt olyan rémület szállta meg, hogy a királyt beengedte, abban a reményben, hogy semmi baja sem történik. Tehát nem zárta be előtte a kapukat, nem is szervezkedett el­lenállásra. A babyloni király azonban megszegte ígéretét s mikor a városba bevonult, a legszebb és legerősebb jeruzsálemi ifjakat Jóákim királlyal együtt kivégeztette, majd megparancsolta, hogy Jóákim holttestét dobják ki ia városból, s megtiltotta, hogy el­temessék. A város és az ország királyává fiát Jóákint nevezte ki, azután pedig a nép főembereit, körülbelül háromezer embert, magával hurcolta a fogságba, Babylonba, köztük Ezékiel prófétát is, aki akkor még gyermek volt. így halt meg Jóákim király, miután harminchat évet élt és tizenegy évig uralkodott. Utóda Jóákin, akinek anyja Nohesta jeruzsálemi asszony volt, három hónapig és tíz napig uralkodott.

7.    FEJEZET

A babyloni király megbánja, hogy Jóákint tette királlyá, el­hurcolja Babylonba és átadja az uralmat Szedekiásnak. Ez szö­vetséget kötött az egyiptomiakkal, de ezeket a babyloni király megverte. Jeremiás sorsa

De a babyloni király hamarosan megbánta, hogy Jóákinra ruházta a királyi méltóságot. Tudniillik attól tartott, hogy ez, ■bosszúból atyja meggyilkolásáért, majd fellázítja ellene az or-

421

szágot. Ezért hadsereget küldött, hogy Jóákint vegyék ostrom alá Jeruzsálemben. Jóákin pedig, aki derék és igaz jellemű em_T bér volt, nem tűrhette, hogy a város veszedelembe kerüljön őmiatta; ezért anyját és egyéb rokonait túszokul átadta a babyloni király hozzá küldött hadvezéreinek, miután a vezérek esküvel nyugtatták meg, hogy sem a városnak, sem a túszoknak nem lesz semmi bántódásuk. Azonban egy esztendeig sem tartották meg az esküt s maga a babyloni király szegte meg, mikor levél­ben megparancsolta hadvezéreinek, hogy a városban levő fiatal­emberéket és iparosokat, körülbelül 10.832 embert bilincseljék meg és mint foglyokat vigyék hozzá, hasonlóképpen magát Jóákint is anyjával és főembereivel együtt. Miután megérkeztek, bör­tönbe vettette őket, királlyá pedig Jóákin nagybátyját, Szedekiást tette meg, miután esküvel kötelezte, hogy országa megmaradt hűségében, nem lázadozik és nem barátkozik az egyiptomiakkal.

Szedekiás huszonegyéves korában kezdett uralkodni. Édes­testvére volt Jóákimnak, megvetette az igazságot és a fegyelmet. A környeztében levő férfiak is mind istentelenek voltak, maga a nép is kényére-kedvére garázdálkodott. Ezért Jeremiás próféta gyakran elment a királyhoz, Istenre hivatkozott és megparan­csolta, hogy térjen az igaz útra és hagyja abba istentelenkedését és törvényszegéseit. Ne hallgasson a főemberekre, mert azok között vannak a legnagyobb gonosztevők, sem a hamis és hazug prófétákra, hogy a babyloniak még csak ostromolni sem fogják a várost, vagy hogy az egyiptomiak majd megtámadják a baby­loni királyt és megverhetik, mert mindez hazugság és sohasem teljesül. Szedekiás ugyan belátta, hogy a prófétának" igaza van és hogy csak az ő érdekében és az ő javára hirdeti a színigaz­ságot, de barátai megint elcsavarták a fejét és a próféta szavait a maguk szájaíze szerint magyarázták. Ezékiel is megjövendölte Babylonban a népet fenyegető szerencsétlenséget, feljegyezte jövendöléseit és elküldte Jeruzsálembe. Szedekiás azonban egyik prófétának sem hitt, még pedig a következő okból: a próféták megegyeztek ugyan abban, hogy a várost majd elfoglalják és Szedekiást elfogják, azonban Ezékiel tovább úgy jövendölt, hogy Szedekiás nem látja meg Babylont, viszont Jeremiás azt állította, hogy a babyloni király bilincsekben odahurcolja. Mivel tehát ebben eltértek, a többit sem volt hajlandó elhinni, ami jövendö­léseikben megegyezett; szóval egyiknek sem hitt. Mindazonáltal minden beteljesedett, amit megjövendöltek, mint annakidején majd elmondom.

Miután Szedekiás a babyloni királlyal kötött szövetséget nyolc évig megtartotta, elpártolt tőle és az egyiptomiakhoz csat­lakozott, abban a reményben, hogy velük együtt megverheti a babyloniakat. Mikor a babyloni király erről értesült, haddal indult ellene, elpusztította országát, elfoglalta megerősített váro­sait és fekészült Jeruzsálem osromára. Mikor az egyiptomi ki­rály hallotta, hogy milyen szorult helyzetbe került szövetségese, Szedekiás, nagy sereggel indult Júdeába, hogy felmentse Jeru­zsálemet. Erre a babyloni király elvonult Jeruzsálem alól, az egyiptomiak ellen indult és megütközött velük. Meg is szalasz­totta őket és kikergette egész Syriából. Amint az egyiptomi ki­rály elvonult Jeruzsálem alól, a hamis próféták félrevezették Szedekiást: azt jósolták neki, hogy a babyloni király nem tá­madja meg újra népét, nem is hurcolja el őket országukból Babylonba, hanem a foglyok is visszatérnek onnan a templomi edényekkel együtt, amelyeket a babyloni király a szentélyből el­rabolt. Jeremiás pedig odalépett közéjük és éppen ennek az el­lenkezőjét hirdette, mert az igazsághoz híven azt jövendölte, hogy helytelenül cselekszenek és megcsalják a királyt, mert az egyiptomiakkal kötött szövetség nem válik javukra, mivel a babyloni király megveri őket, azután Jeruzsálem ellen vonul, ostrom alá veszi a népet, kiéhezteti, azokat pedig, akik életben maradtak, fogságba hurcolja, minden vagyonukat elrabolja, a templomot kifosztja és felgyújtja és a várost földig rombolja. „Mi pedig neki és utódainak hetven évig fogunk szolgálni. En­nek az időnek eltelte után a perzsák és médek megszabadítanak a rabságból, mert véget vetnek a babyloniak uralmának. Vissza­engednek bennünket ebbe az országba, újra felépítjük a temp­lomot és helyreállítjuk Jeruzsálemet/⁴ Jeremiásnak e szavait a legtöbben elhitték; azonban a főemberek és az istentelenek ki­gúnyolták, mintha bolond volna. Midőn vissza akart menni szü­lővárosába, Ánátótba, amely húsz stadionnyira van Jeruzsálemtől, megállította az egyik elöljáró és szemére vetette, hogy át akar szökni a babyloniakhoz. A próféta azt mondta rá, hogy ez ha­zugság és kijelentette, hogy csak szülővárosába akar visszatérni. De amaz megragadta, a hatóság elé hurcolta és átadta a bíró­ságnak; ott minden elképzelhető kínzással meggyötörték és bör­tönbe vetették. Ott sínylődött hosszú ideig és ártatlanul elszen­vedte mindazt, amit említettünk.

Azonban Szedekiás uralkodásának kilencedik évében, még pedig a tizedik hónap tizedik napján a babyloni király csapatai-

val megint Jeruzsálem ellen vonult, körülzárta a várost és tizen­nyolc hónapig minden erejének megfeszítésével ostromolta. Egy­úttal Jeruzsálemet éhínség és dögvész is sanyargatta, a két leg­nagyobb szerencsétlenség, ami ostromlott várost sújthat. Ezek a csapások irtózatosan dühöngtek. De közben Jeremiás próféta sem hallgatott, ámbár börtönben senyvedt, hanem hangos szóval intette a népet: nyissa ki a kapukat és bocsássa be a babyloni királyt. Ha ezt megteszik, valamennyien megmenekülnek, kü­lönben pedig mind elpusztulnak. Megjövendölte, hogy mindenki, aki a városban marad, vagy éhínségtől fog elpusztulni, vagy az ellenség kardjától és csak az menekülhet meg a haláltól, aki át­szökik az ellenséghez. De a főemberek még ebben a helyzetben sem hallgattak szavaira, hanem haragjukban feljelentették a ki­rálynál és bepanaszolták, hogy bolond, aki elcsüggeszti őket és szerencsétlen jövendöléseivel megbénítja a nép buzgalmát és bi­zalmát. Mert a nép hajlandó királyáért és hazájáért minden ve­szedelemmel szembeszállni, a próféta pedig makacsul arra buz­dítja, hogy szökjék át az ellenséghez, mert a várost elfoglalják és elpusztítják.

A király jóindulatú és igazságos ember volt és ezért nem lehetett rávenni, hogy személyesen járjon el a próféta ellen, azonban, hogy ebben a válságos helyzetben ne kelljen ujjat húznia a főemberekkel, átadta nekik Jeremiást, hogy kényük- kedvük szerint bánjanak el vele. Mihelyt megkapták a királytól az engedélyt, benyomultak a börtönbe, megragadták, kihurcol­ták onnan, kötelekre kötötték és leeresztették egy pöcegödörbe, hoigy belefojtsák. Jeremiás nyakig süllyedt a szennybe s már- már megfulladt. Azonban időközben a király egyik szolgája, aki etiópiai születésű volt és a királynak akkor igen kedvelt embere, jelentette neki a próféta megkínoztatását és elmondta, hogy ba­rátai és az előkelők a prófétát sokkal kegyetlenebbül akarják megölni, mint ha a börtönben halt volna meg. A király ennek hallatára megbánta, hogy a prófétát a főemberek hatalmába adta, megparancsolta az etiópiainak, hogy vegyen maga mellé 'harminc királyi szolgát, kötelekkel és minden egyébbel, ami a próféta megmentéséhez szükséges és húzza ki a gödörből Jeremiást olyan gyorsan, amint csak lehet. Az etiópiai így cselekedett, kihúzta a szennyből a prófétát és szabadon bocsátotta.

Ezután a király titokban magához hivatta és megkérdezte, vájjon akar-e közölni vele valamit Isten nevében és van-e va­lami mondanivalója ebben a helyzetben. Jeremiás azt felelte neki,

hogy volna mondanivalója, de a király úgy sem hiszi el. „Mint ahogy nem adtak hitelt barátaid sem az én jövendöléseimnek, hanem mint valami gonosztevőt, meg akartak gyilkolni. Hol vannak most azok, akik azt hazudták nektek, hogy a babyloni király nem kezd új háborút ellenetek? Én bizony félek meg­mondani neked az igazságot, mert ha meghallod, bizonyosan ki­végeztetsz." De mikor a király esküvel megígérte, hogy sem ki nem végezteti, sem pedig a főembereknek nem szó,gáltatja ki, a próféta nekibátoirodott és azt tanácsolta, hogy adja át a várost a babyloniaknak. Hozzátette még, hogy Isten sugallatára adja neki ezt a figyelmeztetést, ha a fenyegető veszedelemtől meg akar menekülni és nem akarja, hogy a várost földig rombolják, a templomot pedig tűz eméssze el, máskülönben ő lesz az oka, ha ekkora szerencsétlenség szakad rá és alattvalóira. A király azt felelte, hogy szívesen követi tanácsát, meirt ez az ő érdeke is, de attól tart, hogy azok, akik népéből átszöknek a babyloniak- hoz, majd hamis vádakat emelnek ellene az ellenséges királynál és akkor neki meg kell halnia. Azonban a próféta bátorította és kérte, hogy ne aggodalmaskodjék alaptalanul; mert ha átadja a várost a bayloniaknak, sem asszonyainak, sem gyermekeinek nem esik bántódásuk és a templom is sértetlen marad. Erre a király elbocsátotta Jeremiást s még lelkére kötötte, hogy senki­nek se áruja el szándékát és a főembereknek se említsen felőle semmit, ha azok esetleg meghallják, hogy a királynál járt és fag­gatják, hogy miről beszélgetett vele. Inkább vágja ki magát az­zal, hogy kérte a királyt: ne vesse őt börtönbe és bilincsbe. Csak­ugyan Jeremiás ezzel le is rázta a kíváncsiskodókat, akik fel­keresték és faggatták, hogy ugyan miről is tanácskozott a ki­rállyal. Tehát ilyen értelemben felelt nekik.

8.    FEJEZET

A babyloni király elfoglalja Jeruzsálemet, porrá égeti a templomot és a város lakosait Szedekiással együtt Babylonba hurcolja. A fő­papok névsora a királyok korában

Eközben a babyloni király minden ereje megfeszítésével ma­kacsul folytatta Jeruzsálem ostromát. Magas sáncokon tornyokat építtetett és lekergette a falakról a védőket. Ezenfelül köröskörül rengeteg sáncot hányatott, amelyik épp oly magasak voltak, mint a városfal. De az ostromlottak is szívósan és bátran védekeztek és sem az éhínség, sem a dögvész nem törte meg őket s ámbár mind a két csapás keményen szorongatta a várost, a háború bor­zalmait erős lélekkel viselték és az ellenség ravaszkodásai és ostromgépei sem csüggesztették el őket, inkább maguk, is min­denütt ostromgépeket állítottak fel. így azután a babyloniak és a jeruzsálemiek valósággal versenyeztek, hogy melyikük ügye­sebb és leleményesebb: az egyik fél minden erejét megfeszítette, hogy hatalmába kerítse a várost, a másik pedig úgy igyekezett kivágni magát, hogy fáradhatatlanul építette a védőműveket az ellenség ostrommüvei ellen. Tizennyolc hónapig tartott ez így, míg végül is az ostromlottak többsége áldozatul esett az éhín­ségnek és a lövedékeknek, amelyeket az ostromtornyokból zú­dított rájuk az ellenség.

Végül a város Szedekiás uralkodásának tizennegvedik évé­ben, a negyedik hónap kilencedik napján elesett. A várost a babyloni hadvezérek vették be, akikre Nabukodonozor az ost­romot bízta, mivel maga ekkoriban Reblata városban tartózko­dott. Ha valakit érdekel, kik voltak ezek a hadvezérek, akik Je­ruzsálemet elfoglalták és elpusztították, íme: Nergellasszár, Aremma, Semegár, Nabuszár és Karamszár. Mikor a város éj­féltájban az ellenség kezére került, a vezérek benyomultak a templomba s erre a hírre Szedekiás király, asszonyaival, gyerme­keivel, a vezérékkel és barátaival szűk és meredek szakadékokon át kimenekült a városból a pusztába. De néhány szökevény je­lentette ezt a babyloniaknak s ezek hajnalban kivonultak üldö- 1                          zésére, utói is érték Jerichó alatt és körülvették. Mikor barátai és

vezérei, akik Szedekiással együtt menekültek, látták az ellen­séget közeledni, mind cserbenhagyták és szétszóródtak ki erre, ki arra és mind csak a maga bőrét mentette. Erre a királyt, az­zal a néhány emberrel, aki kitartott mellette, foglyul ejtették fe­leségével és gyermekeivel együtt s a babyloni király elé vezették. Nabukodonozor azzal kezdte, hogy elnevezte gonosztevőnek és szószegőnek, mivel nem tartotta meg ígéretét, hogy az országot megtartja a babyloniak hűségében. Szemére lobbantotta hálát­lanságát is, mert Szedekiás a királyságot mégis csak tőle kapta, — hiszen ő vette el Jóákintól, —- most pedig visszaélt hatalmával jótevője ellen. „De a mindenható Isten, — tette hozzá ■— aki haragszik rád életmódod miatt, most kezembe adott téged.“ Miután így beszélt Szedekiáshoz, megparancsolta, hogy fiait és barátait és a többi foglyokat a király szemeláttára öljék le, Sze- dekiást magát pedig megvakíttatta és bilincsbe verve útnak indí­totta Babylonba. így teljesedtek be Jeremiás és Ezékiel jövendö­lései. Mert Jeremiás jövendölése szerint fogolyként a babyloni király elé vezették és személyesen beszélt vele, Babylont azon­ban, ámbár odahurcolták, nem látta meg, mivel megvakították, mint ahogy Ezékiel próféta megjövendölte.

Mindezt azért mondtam el, mert alkalmas arra, hogy meg­mutassa Isten bölcseségét azoknak, akik még nem ismerik. Mert változatosan és sokféle módon, de a maga idején beteljesít min­dent és az elháríthatatlan jövendőt előre megmondja, — és hogy megmutassa az emberek tudatlanságát és hiszékenységét, ami miatt nem láthatják előre a jövendőt és vakon rohannak vesz­tükbe, anélkül, hogy módjukban volna megmenekülni a vesze­delemtől.

így pusztultak el a Dávid nemzetségéből való királyok, ösz- szesen huszonegyen, akik Szedekiás haláláig együttvéve ötszáz- tizennégy évig, hat hónapig és tíz napig uralkodtak. Az első király, Saul, aki nem ebből a nemzetségből származott, húsz évig uralkodott.

Ezután a babyloni király hadvezérét, Nábuzárdánt, Jeru­zsálembe küldte azzal a megbízással, hogy dúlja fel a templomot, gyújtsa fel a szentélyt és a királyi palotát, rombolja földig a várost és hurcolja Babylonba a népet. Nábuzárdán tehát Szedekiás ural­kodásának tizenegyedik évében Jeruzsálembe érkezett, feldúlta a templomot, elrabolta Isten arany és ezüst edényeit, a Salamon­tól felszentelt hatalmas „öntött tengert", az oszlopfős rézoszlopo­kat, az aranyasztalokat és mécstartókat. Miután mindezt kihor- datta, a templomot felgyújtatta, Szedekiás uralkodásának tizen­egyedik, Nábukodonozor uralkodásának tizennyolcadik évében, az ötödik hónap első napján. Azután felgyújtatta a királyi palotát is és elpusztíttatta a várost. A templom hetvennégy évvel, hat hónappal és tíz nappal felépítése után égett le, ezerhatvankét év­vel, hat hónappal és tíz nappal az egyiptomi kivonulás után, ezer- kilencszázötvenhét évvel, hat hónappal és tíz nappal a vízözön után és háromezerötszáz tizenhárom évvel, hat hónappal és tíz nappal Adám teremtése után. Miután a babyloni hadvezér Jeru­zsálemet földig elpusztította és a népet elhurcolta, Szávája fő­papot, Szofóniás másodpapot, az előkelőkből választott három templomi ajtónállót, a heréltet, aki a testőrök parancsnoka volt, továbbá Szedekiás hét barátját, íródeákját és hatvan vezérét el­fogták s az elrablott templomi szerekkel együtt a Szíriái Reblatába hurcolták a király elé. Ez a főpapot és a jóembereket lefejeztette, a többi foglyot pedig Szedekiással együtt maga vitte Babylonba. Ezenfelül elhurcolta az első papot, Jószedeket is, a Szíriái Reblatá- ban megölt s már említett Szárúja főpap fiát.

Miután így rendre előadtam a királyok származását, viselt dolgaikat, valamint életkorukat és urakodásuk évszámát, most szükségesnek tartom még felsorolni a főpapok neveit. A Salamon­tól épített templom első főpapja Szádok volt. Ebben a méltóság­ban sorra követték őt: fia, Áchimáász, ezt Ázáriás, ezt Jórám, ezt Jesua, ezt Ászon, ezt Fádája, továbbá Szuf, Jóéi, Jóátán, Uria, Ner, Odúja, Sallum, Helkiás, Szárúja és végül Jószedek, akit a babyloni fogságba hurcoltak. A főpapi méltóság mindig apáról fiúra szállt.

Miután Nábukodonozor visszatért Babylonba, Szedekiást élete fogytáig börtönben tartotta, halála után azonban nagy pompával eltemettette. Azután a jeruzsálemi templomból elrabolt tárgyakat a maga bálványisteneinek szentelte, a népet letelepítette babyloni földön és a főpapról levétette bilincseit.

9.    FEJEZET

Nábuzárdán az otthon maradt zsidók elöljárójául Godoliást teszi: ezt Izmáéi meggyilkolja. Johánán menekülésre kényszeríti Izmáéit és a néppel Egyiptomba vonul. De Nábukodonozor haddal indul Egyiptom ellen és az ottani zsidókat Babylonba hurcolja fogságba

Miután Nábuzárdán a zsidó népet fogságba hurcolta, a sze­gényeket és a szökevényeket visszaengedte hazájukba és Áhikámnak, egy nemes, igaz és derék zsidó férfiúnak a fiát, Godoliást rendelte elöljárójukul. Megparancsolta nekik, hogy műveljék meg a földet és a termésből a királynak megszabott adót fizessenek, Jeremiás prófétát pedig a fogságból magához hivatta s igyekezett rávenni, hogy vele együtt menjen Babylonba, mert a király megparancsolta, hogy minden kívánsá­gát teljesíteni kell: ha nem akar vele menni, akkor mondja meg, hol szándékozik megtelepedni, hogy ezt írásban jelentse a király­nak. A próféta pedig sem vele menni nem akart, sem máshol le­telepedni, hanem inkább azt választotta, hogy ott marad szülő­városa romjain és nyomorult törmelékein. Mikor a hadvezér meghallotta ezt a kívánságát, meghagyta Godoliásnak: gondos­kodjék róla, hogy teljesítse minden kívánságát, aztán pedig el-

halmozta ajándékokkal a prófétát és útjára engedte. Jeremiás Mászfa városában telepedett le és megkérte Nábuzárdánt, hogy bocsássa szabadon tanítványát, Baruchot, Ner fiát, aki előkelő családból származott és különösen járatos volt a héber nyelvben.

Miután Nábuzárdán megtette ezeket az intézkedéseket, visz- szatért Babylonba. Midőn azok, akik az ostrom alatt Jeruzsálem­ből elmenekültek és az egész országban szétszóródtak, meghal­lották, hogy a babyloniak elvonultak és csak néhány zsidót hagy­tak hátra a föld megművelésére, mindenfelől összesereglettek Mászfába Godoliáshoz. Vezetőjük Johanán volt, Fáree fia, to­vábbá Jezoniás, Szárája és mások. Köztük volt még a királyi nemzetségből származó Izmáéi, egyébként istentelen és elveteme­dett ember, aki Jeruzsálem ostroma alatt Bááliszhoz, az ámmoni- ták királyához menekült és mostanig nála is lakott. Ezeknek Go­doliás azt tanácsolta, hogy maradjanak mellette és egyáltalán ne féljenek a babyloniaktól; mert ha a földet megművelik, semmi bajuk sem esik. Ezt esküvel is megerősítette és hozzátette: te­kintsék őt védelmezőjüknek, mert szívesen segítségükre siet, ha bajba kerülnének.-Még azt a tanácsot adta nekik, hogy teleped­jenek le bármelyik városban, építsék fel újra és műveljék meg a földet, s megmondta, hogy idejében lássák el magukat gabo­nával, borral és olajjal, hogy télen majd ne szenvedjenek Ínséget. Azután elbocsátott mindenkit a maga lakóhelyére.

Midőn a Judeával szomszédos népekhez eljutott az a hír, hogy Godoliás a visszatért menekülteket nagy szívességgel fo­gadta és a babyloni királynak fizetendő adó fejében földet adott nekik megművelésre, közülük is sokan tódúltak Godoliáshoz és művelték a földet. Johánán és a többi vezér, akik látták Godoliás békés uralkodását, valamint jóságát és emberséges érzületét, na­gyon megszerették és közölték vele, hogy Báálisz, az ámmoniták királya, ide akarja küldeni Izmáéit, hogy őt titokban és csellel el­tegye láb alól és Izmáéit tegye meg az izraeliiák királyának, mi­vel királyi nemzetségből származik; de Godoliás megmenekülhet ettől a cselvetéstől, ha megengedi nekik, hogy Izmáéit titokban meggyilkolják; mert attól tartanak, hogy ha sikerül Izmaelnek őt megölnie, az izraelita népnek még a maradéka is elpusztul. De Godoliás azt felelte nekik: nem hiheti, hogy ez az ember, akit elhalmozott jótéteményeivel, ilyen alattomos merényletet ter­vezne ellene. Lehetetlen, hogy valaki, aki Ínségében minden elkép­zelhető támogatást megkapott tőle, ilyen hálátlan legyen jótevője iránt és az életére törjön, holott ő maga már azt is bűnnek érezné, ha nem mentené meg Izmáéit attól az orvtámadástól,

430

amelyet barátai terveznek ellene. De ha alaposak volnának az aggodalmaik, akkor is inkább azt akarja, hogy Izmáéi ölje meg őt, mintsem hogy ő öljön meg egy embert, aki nála keresett me­nedéket és az életét úgyszólván az ő kezébe adta.

Mivel Jóhánán és a többi főember sehogysem tudta meg­győzni Godoliást, eltávoztak tőle. Harminc nap múlva Izmáéi tíz férfi társaságában megérkezett Mászfába Godoliáshoz, aki pom­pásan megvendégelte és megajándékozta őket, azonban a lako­mánál megrészegedett. Mikor Izmáéi észrevette, hogy a házi­gazda a bor mámorában elvesztette öntudatát és elaludt, hirtelen felkelt az asztaltól barátaival együtt és Godoliást s vendégeit le­gyilkolta. És ámbár éjszaka volt, kisietett s a városban levő zsidókat, valamint a babyloniaktól odahelyezett helyőrséget le- kaszaboltatta. Másnap vidékről nyolcvan ember jött ajándékok­kal Godoliáshoz, mert még nem tudtak arról, hogy meggyilkol­ták. Mikor Izmáéi meglátta őket, betessékelte mintegy Godoliás­hoz, aztán bezáratta a kapukat és agyonverette őket, holttestüket pedig Ynély gödörbe dobatta, hogy senki meg ne lássa. A nyolc­van ember közül csak azok menekültek meg, akik kérték, hogy ne gyilkoltassa meg őket addig, míg ki nem szolgáltatták neki a földjükön elrejtett edényeket, ruhákat és gabonakészleteket. Iz­máéi ezzel a feltétellel meghagyta életüket. Mászfa népét az asz- szonyokkal és gyermekekkel együtt, akik között ott voltak Sze- dekiás leányai is, — mert a babyloni hadvezér, Nábuzárdán Go- doliásnál hagyta őket, — foglyokként magával hurcolta és vissza­tért az ámmoniták királyához.

Alighogy Jóhánán és a nála összegyülekezett főemberek hírét vették Izmáéi kegyetlenkedéseinek, irtózatos haragra lob­bantak Godoliás halála miatt és mindegyik összeszedte a maga csapatait s megindultak Izmáéi ellen és Hebron közelében egy forrásnál rá is bukkantak. Mikor Izmáéi foglyai megpillantották Jóhánánt és a többi főembert, felbátorodtak, mert sejtették, hogy itt a segítség. Tehát elhagyták Izmáéit és Jóhánánhoz csatlakoz­tak, Izmáéi pedig nyolc kísérőjével az ámmoniták királyához menekült. Jóhánán most mindazokat maga mellé vette, akiket megmentett Izmáéi kezeiből, még a heréiteket, az asszonyokat és a gyermekeket is és megérkezett egy Mandra nevű helységbe s egy napot ott töltött. Erre elhatározták, hogy azonnal Egyip­tomba vonulnak, mert féltek, hogy ha az országban maradnak, a babyloniak, helytartójuk, Godoliás meggyilkolása miatt, harag­jukban lemészárolják őket.

Alighogy ezt elhatározták, Jóhánán, Káree fia és kísérői el­mentek Jeremiás prófétához és megkérték, imádkozzék Istenhez, hogy tanácstalanságukban mutassa meg nekik, mit kell cseleked­niük és esküvel kötelezték magukat, hogy engedelmeskedni fog­nak Jeremiás szavainak. A próféta megígérte, hogy közbenjár értük; és tíz nap múlva megjelent neki Isten és megparancsolta, hogy hirdesse Jóhánánnak, a többi főembemek és a népnek, hogy ha itt maradnak országukban, megvédelmezi őket és nem engedi, hogy a rettegett babyloniak hatalmába kerüljenek. De ha kivonulnak Egyiptomba, akkor elhagyja őket, haragjában ugyan­olyan csapásokat küld rájuk, aminők — mint jól tudják — test­véreiket sújtották a régi időkben. Mikor a próféta Istennek ezt az intését kihirdette Jóhánánnak és a népnek, nem hittek neki; azt állították, nem Isten parancsára hirdeti nekik, hogy maradjanak, hanem csupán tanítványának, Baruchnak akar kedvére tenni és ő eszelte ki Isten parancsát, hogy ne menjenek el, de csak azért, hogy aztán a babyloniak lemészárolhassák őket. Éppen ezért sem a nép, sem Jóhánán nem fogadta meg Isten tanácsát, amelyet a próféta hirdetett, hanem kivonultak Egyiptomba s magukkal vit­ték Jeremiást és Bamchot is.

Mikor megérkeztek, Isten kinyilatkoztatta Jeremiásnak, hogy a babyloni király hadjáratra készül Egyiptom ellen s meg­hagyta: hirdesse nekik, hogy Egyiptomot leigázzák s közülük az egyik részt lemészárolják, a másik részt pedig foglyul Baby- lonba hurcolják. És csakugyan így is történt. Mert Nabukodono- zor Jeruzsálem elpusztítása után öt évvel, uralkodásának huszon- harmadik évében hadsereggel tört be Coelesyriába, elfoglalta, az­tán megtámadta az ámmonitákat és moábitákat. Miután ezeket a népeket is leigázta, megtámadta Egyiptomot, megölte az akkori királyt, másikat ültetett helyébe s az odamenekült zsidókat el­hurcolta Babylonba. így tehát a héberekre kétszer szakadt az a szerencsétlenség, hogy az Eufráton át elhurcolták őket: mert a tíz törzs Ósee uralkodása alatt került az asszírek hatalmába és azokat, akik Jeruzsálem eleste után a két törzsből megmaradtak, Nahukodonozor, a babyloniak és chaldeusok királya hurcolta fogságba. Szalmanaszár, aki a zsidókat kikergette lakóhelyeikről, helyükbe kutaiakat telepített, akik azelőtt Perzsia és Media bel­sejében laktak és most arról a tartományról, amelybe letelepítet­ték őket, a szamaritánus nevet kapták. A babyloni király, aki a két törzset elhurcolta, nem telepített országukba más népet, úgy hogy egész Judea Jeruzsálemmel és a templommal együtt hetven

esztendeig pusztaság maradt. Az izraeliták elfogatása és a két törzs Babylonba hurcolása között százharminc év, hat hónap és tíz nap telt el. ,

10.    FEJEZET

Dániel Babilonban

Nabukodonozor babyloni király kiválasztotta a legelőkelőbb származású zsidó fiúkat és Szedekiás királynak azokat a roko­nait, akik testi erejükkel és szép külsejükkel kiváltak, és nevelők gondjaira bízta őket. Néhányat közülük kiheréltetett, — ami rendszerint megtörténik a leigázott népek fiaival, — a maga asz­taláról engedélyezett nekik ételeket és tanulmányoztatta velük országának szokásait és a chaldeus könyveket. Ezek azután bő ismereteket szereztek azokban a tudományokban, amelyekre ok­tatták őket; közöttük Szedekiás nemzetségéből különösen kivált négy szép külsejű és igen tehetséges ifjú: Dániel, Ananiás, Misáéi és Á záriás. A babyíoni király azonban megváltoztatta nevüket és Dánielnek a Baltazár, Ananiásnak a Sidrák, Misáelnek a Misák és Azáriásnak az Abdenágó nevet adta. A király nagyon megtisz­telte és szerette őket kiváló tehetségükért, szorgalmas tanulásu­kért és haladásukért a tudományokban.

Dániel elhatározta, hogy barátaival együtt önmegtartóztató életre adja magát és tartózkodik a királyi asztal ételeitől és semmi­féle állati eledelt nem vesz magához. Elment tehát Malasárhoz, ahhoz a herélthez, aki gondozásukkal volt megbízva s megkérte, tartsa meg magának a királyi asztalról nekik rendelt eledeleket, nekik pedig adasson hüvelyeseket, datolyát, vagy egyéb növényi eledelt, mert ők csak ilyen táplálékot kívánnak, semmi mást nem fogadnak el. A heréit hajlandónak is mutatkozott erre, de kifejezte aggodalmát, hogy a király majd felelősségre vonja és megbün­teti, ha feltűnik neki soványságuk és megváltozott külsejük, mert előbb-utóbb kiderül, hogy testi állapotjuk és arcszínük megvál­tozott, a többi jóltáplált fiúhoz képest. Mikor látták, hogy Malasár ennyire fél, rávették, hogy próbaképpen tíz napig adja nekik a kívánt táplálékot, és ha testi állapotjuk nem rosszabbodik, akkor tovább is adja ugyanezeket az eledeleket, ha azonban úgy látja, hogy lesoványodnak, vagy hitványabb lesz a külsejük, mint a többié, akkor adja nekik megint a régebbi eledeleket. Mivel azon­ban az egyszerűbb tápláléktól testük nemcsak hogy nem sová- nyodott le, hanem még egészségesebbnek és teltebbnek látszott,

az ember szinte azt hihette volna, hogy dúsan és bőségesen táplál­koznak. Malasár most már nem félt és megtartotta magának azo­kat az eledeleket, amelyeket a király az ifjaknak rendelt, nekik pedig a fentemlített táplálékokat adta. így nem csupán szellemü­ket tartották frissen és a tudományos munkára mindig rugalma­san, hanem hozzáedzették testüket is a kemény fáradalmakhoz, mert szellemüket nem terhelték meg s nem tompították el vál­tozatos táplálékokkal, s így testük sem puhult el. Ily módon könnyűszerrel elsajátították a héberek és a chaldeusok minden tudományát. A többiek közül is kitűnt Dániel az álmok bölcs megfejtésében s ez az adománya nyilván Isten ajándéka volt.

433

Két évvel Egyiptom elpusztítása után Nábukodonozor király­nak csodálatos álma volt, amelynek jelentését is feltárta előtte Isten álmában, azonban, mikor felébredt, az egészet elfelejtette. Tehát rögtön magához hívatta a chaldieus mágusokat és jósokat, elmondta nekik, hogy álmot látott, azonban elfelejtette, tehát mondják meg neki, mit álmodott és fejtsék is meg. Ezek azt mondták rá, hogy nincs ember a földön, aki ezt megtehetné; azonban, ha el tudná mondani az álmát, meg tudnák fejteni. A király halállal fenyegette meg őket, ha nem mondják meg az álmát és parancsot adott valamennyinek a kivégzésére, ha azt mondják, hogy nem tudják teljesíteni kívánságát. Mikor Dániel meghallotta, hogy a király valamennyi bölcsének kivégzésére pa­rancsot adott, féltette magát és barátait is és elment Áriókhoz, a királyi testőrség parancsnokához; megkérdezte, miért rendelte el a király a mágusok és jósok kivégzését. Azt a választ kapta, hogy a király haragszik, mert ezek nem tudták eszébe juttatni elfelej­tett álmát; ekkor kérte Áriókot, hogy csak egy éjszakára eszkö­zöljön ki még kegyelmet a királytól a mágusoknak, mert abban reménykedik, hogy ha imádkozik Istenhez, kinyilatkoztatást kap tőle az álom felől. Ariók megjelentette a királynak Dániel kíván­ságát, mire a király csakugyan elhalasztotta a mágusok kivég­zését, míg meg nem bizonyosodik Dániel ígéretének teljesülése felől. Ekkor az ifjú barátaival együtt visszavonult lakására és egész éjjel imádkozott Istenhez: fejtse meg neki az álmot és mentse meg a chaldeus mágusokat a király haragjától, hiszen azokkal együtt valószínűleg nekik is meg kellene halniok; nyilat­koztassa ki nekik az álmot, amelyet a király a múlt éjjel látott és elfelejtett. Isten, aki szánakozik a bajba jutott embereken és akinek kedve szerint volt Dániel bölcsesége, közölte vele az álmot és egyúttal megfejtését is és hogy a király majd tőle tudja meg a jelentését. Dániel, miután ezt megtudta Istentől, örömmel kelt

28 Flavius Josephus: A zsidók története

fel, elmondta barátainak, eloszlatta rettegésüket, pedig már resz­kettek az életükért és csak a halálra tudtak gondolni, és reményt támasztott bennük. Erre hálát adtak Istennek, hogy megkönyö­rült ifjúságukon. Dániel mindjárt napkeltekor Áriokhoz ment az­zal a kéréssel: vezesse a királyhoz, mert meg tudja neki mondani, mit álmodott a múlt éjjel.

Mikor Dánielt bebocsátották a királyhoz, először is kérte: ne tartsa őt bölcsebbnek a chaldeus mágusoknál azért, mert az álmát meg tudja mondani, holott a többiek nem jöttek rá. „Mert nem az én tapasztalatom vagy az övékénél különb tehetségem révén sikerült ez nekem, — folytatta, — hanem Isten megkönyö­rült a mi nyomorúságunkon s mikor a magam és törzsrokonaim életéért könyörögtem, kinyilatkoztatta nekem az álmot és meg­fejtését. Nem is annyira a magam baja nyugtalanított, hogy eset­leg halálra ítél, mint inkább a rettegés a te jó híredért, mert eset­leg csorbát ejtettél volna rajta, ha derék és tiszteletreméltó embe­reket halálra ítélsz, csak azért, mert olyant követeltél tőlük, amit semmiféle ész nem tud kitalálni, hanem csak Isten. Mikor tehát azon töprenkedtél, hogy ki uralkodjék utánad a földkerekségen és így feküdtél ágyadon, Isten meg akarta mutatni neked a jö­vendőbeli uralkodókat és ezért a következő álmot küldte rád: úgy tetszett neked, hogy óriási szobrot látsz, amelynek feje- aranyból, vállai és karjai ezüstből, hasa és combja rézből, láb­szára és lábfeje pedig vadból volt. Ezután láttad, amint szikla­tömb zuhan le a hegyről, ráesik a szoborra, feldönti, porrá zúzza, úgy hogy egyetlen porcikája sem marad épen és az arany, ezüst, vas és réz a lisztnél is finomabb porrá változott,’ vad szél elragadta és szétszórta, a szikla pedig akkorára növekedett, hogy már-már az egész földet eltakarta. Ezt az álmot láttad, király. És most hallgasd meg a megfejtését. Az aranyfej te magad vagy és azok a babyloni királyok, akik előtted ültek a trónon. A váj­lak és a karok azt jelentik, hogy birodalmadat két király fogja elpusztítani; az ő birodalmukat egy másik pusztítja el, aki talpig ércben nyugatról jön. Az ő hatalmát ismét egy másik hatalom semmisíti meg, ezt a vas jelképezi és ez tartósan fog uralkodni, miként a vas is tartós, mert a vas erősebb az aranynál, ezüstnél és réznél.“ Dániel a sziklatomból is megmagyarázta, azonban erről nem beszélhetek, mert én a multat akarom feljegyezni, nem pedig a jövőt. De aki az igazság kedvéért nem riad vissza a fáradságtól, hogy alaposabban kutasson és tájékozódjék a bizonytalan jövő felől, az olvassa el Dániel könyvét, amelyet megtalál szent irataink között.

Mikor Nábukodonozor király ezt meghallotta és felismerte álma jelentését, elbámult Dániel bölcseségén, arcra borult előtte, hódolt neki, mint ahogy az istenséget szokás imádni és mintha csakugyan isten volna, áldozatot mutatott be neki. De ezzel sem érte be: ráruházta istenének nevét s társaival együtt a birodalom kormányzói közé sorozta. De társait az 'irigység és féltékenyke­dés veszedelembe sodorta, mert úgy esett, hogy megsértették a királyt és pedig a következőképpen. A király hatvan könyök magas és hat könyök széles aranyszobrot csináltatott és felállít­tatta a babyloni nagy síkságon. Mikor ünnepélyesen fel akarta avatni, az egész birodalomból összehívta főembereit és megpa­rancsolta nekik, hogy mihelyt felharsannak a kürtök, borulja­nak le és imádják a szobrot, s azokat, akik ezt nem teszik meg, dobják tüzes kemencébe. Mikor megharsantak a kürtök és min­denki imádta a szobrot, Dániel barátai nem tették meg ezt, mert nem akarták megszegni atyáik törvényeit. Mivel így tettenérték őket, nyomban bedobták a tüzes kemencébe. Azonban az isteni gondviselés megmentette őket, úgy hogy csodálatos módon élet­ben maradtak: a tűz nem ártott nekik, megkímélte őket, mintha csak tudta volna, hogy ártatlan embereket dobtak lángjaiba. És mindaddig, míg az ifjak a kemencében voltak, a tűz csak éppen hogy pislákolt, mert Isten úgy oltalmazta testüket, hogy a tűz semmi kárt sem tehetett bennük. így megmutatkozott, hogy igaz és Isten kedve szerint való emberek és visszanyerték a király kegyét, úgy hogy ezután már mindig nagy becsületben tartotta őket.

Nem sokkal ezután a király megint álmot látott: hogy el­veszíti trónját, vadállatok közt fog élni, hét esztendeig a pusztá­ban tartózkodik, de aztán újra visszanyeri királyságát. Megint összehívta a mágusokat és megkérdezte tőlük, mint jelent ez az álma. De egyik sem tudta megfejteni, csak Dániel és amit meg­jósolt, az valóban beteljesedett. Mert Nábukodonozor csakugyan annyi ideig élt a pusztában és e hét esztendő alatt senki sem merte elfoglalni trónját. Végre könyörgött, hogy Isten adja vissza birodalmát s vissza is kapta. De senki se rójon meg engem azért, hogy mindazt részletesen megírom, amit a régi írásokban talál­tam. Mert már történeti művem elején kijelentettem azok szá­mára, akik hiányosnak tartják, vagy kifogásolják előadásomat, hogy én csupán a héber könyveket akarom görögre fordítani s már akkor megígértem, hogy az eseményekhez semmit sem teszek hozzá, de semmit sem hallgatok el.

11.    FEJEZET

Nábukodonozor utódai. Birodalmát elpusztítják a perzsák.
Dániel Médiában. Jövendölései

Nábukodonozor király negyvenháromévi uralkodás után meghalt. Keményakaratú ember volt és minden elődjénél sze­rencsésebb. Tetteiről megemlékszik Berosus is, chaldeai történel­mének harmadik könyvében, ezekkel a szavakkal: „Midőn az idősebb Nábukodonozor meghallotta, hogy Egyiptom, Coelesyria és Phoinikia élére állított helytartói elpártoltak tőle, mivel már gyenge volt és nem bírta a fáradalmakat, ifjú fiára, Nábukodo- nozorra bízta a főparancsnokságot a hadsereg egyik része fölött és elküldte, hogy verje le az elpártolt helytartókat. Nábukodono­zor ezeket egy csatában legyőzte és így az említett országokat visszahódította. Ezidőtájt az idősebb Nábukodonozor megbetege­dett és huszonegyévi uralkodás után meg is halt Babylonban, Mikor Nábukodonozor nem sokkal később értesült atyja halálá­ról, rendet teremtett Egyiptomban és a többi országban, ponto­san rendelkezett a zsidó, phoinikiai, szír és egyiptomi foglyokról, megparancsolta néhány főemberének, hogy a nehézfegyverze- tüekkel és a poggyásszal vonuljon Babylonba, maga pedig csekély kísérettel a pusztán keresztül indult Babylon felé. Miután birto­kába vette országát, amelyet a chaldeusok egyik legkiválóbb fő­embere kormányzott helyette, a hadifoglyokat' megérkezésük után letelepítette Babylonia legalkalmasabb vidékein, a hadizsák­mányból dúsan megajándékozta Baál és a többi bálványisten templomát és a babyloni óvároshoz új városrészt csatolt; s hogy esetleg későbbi ostromlók el ne vezessék a folyó vizét, arról úgy gondoskodott, hogy nem csupán a belső, hanem a külső várost is égetett téglából épült három-három fallal vette körül. Miután Babylont így megerősítette és pompás kapukkal is ellátta, atyja királyi palotája mellé új palotát építtetett, amelynek nagyságát és pompás külsejét nem akarom részletesen leírni. D,e meg kell említenem, hogy ez a palota tizenöt nap alatt elkészült, bár óriási kiterjedésű volt. A palota mellett mesterséges hegyeket ihordatott fel kövekből és ezeket beültette mindenféle fával; továbbá úgy­nevezett függőkertet is csináltatott, mert felesége, aki Médiából származott, nagyon kívánta, minthogy hazájában hozzászokott.” Megasthenes is beszél indiai történelmének harmadik könyvében ezekről az eseményekről és azt bizonygatja, hogy ez a király vitézségben és hősiességben különb volt Heraklesnél. Továbbá azt mondja Megasthenes, hogy Lybia és Ibéria nagy részét el­pusztította. Ugyancsak említi Diokles is perzsa történelmének második könyvében ezt a királyt és Philostratos indiai történel­mében és phoinikiai történelmében is azt mondja róla, hogy tizenhárom évig ostromolta Tyrust, mikor ott Etbáál uralkodott. Ezt jegyezték fel a történetírók erről a királyról.

Nábukodonozor halála után fia, Evilmerodák került a trónra, aki azonnal kibocsátotta Jóákint a börtönből, felvette bizalmas barátai sorába, gazdagon megajándékozta és jobban ki­tüntette, mint a többi fejedelmet, aki Babylonban tartózkodott. Mert atyja igazságtalanul bánt Jóákinnal, mikor ez feleségeivel, gyermekeivel és rokonaival együtt önként megadta magát neki, hogy megmentse szülővárosát a pusztulástól. Miután Evilmero­dák tizennyolcévi uralkodás után meghalt, fia, Nigliszár követ­kezett utána a trónon és haláláig, vagyis negyven évig uralkodott. Utána fia, Labosordák lépett a trónra, de mindössze kilenc hó­napig uralkodott. Öt Baltazár követte, akit a babyloniak Nábu- náidnak neveznek. Ez ellen háborút indított Cyrus perzsa király és Darius, a médek királya és mikor ezek éppen Babylont ostro­molták, Baltazár furcsa csodajelet látott. Mikor ugyanis egyszer mellékfeleségeivel és barátaival egy nagy teremben pompás ezüst edényekkel megrakott asztal mellett lakomázott, amint ez királyi lakomákon már szokásos, elhozatta a templomból a szent edénye­ket, amelyeket Jeruzsálemből Nábukodonozor elrabolt, de nem használt, hanem bálványistenének a templomában helyezett el. Baltazár most elkövette az a bűnt, hogy részegeskedés és isten­káromlás közben ezeket az edényeket használta a tivornyán. Egy­szerre csak emberkezet pillantott meg a falon, amely néhány szót írt oda. Megrémült a jelenéstől, hivatta a mágusokat, a chal- deusokat, az álomfejtőket és a jelmagyarázókat, ahány csak volt Babylonban, hogy magyarázzák meg neki az írást. Mikor azon­ban a mágusok sem kibetűzni nem tudták, sem nem értették meg, a királyt ez az eset szorongással és aggodalommal töltötte el. Kihirdettette hát országszerte, hogy aki az írást elolvassa és megfejti, annak megengedi, hogy arany nyakláncot és bíborruhát viseljen, — mint a chaldeus királyok, — egyúttal pedig az or­szág harmadrészének urává teszi. Erre a hirdetményre még több mágus csődült össze és versenyt igyekeztek megmagyarázni az írást, azonban nem boldogultak vele. Mikor a király nagyanyja észrevette, hogy Baltazárt nagyon gyötri ez a dolog, bátorította és elmondta neki, hogy van itt egy Dániel nevű judeai fogoly, akit Nábukodonozor hozott magával Jeruzsálem elpusztítása után. Ez a Dániel nagyon bölcs és igen járatos nehéz kérdések megfejtésében, amiket különben csak Isten maga ért, Nábuko- donozor királynak is megmagyarázott bizonyos dolgokat, amiket senki más nem tudott megfejteni. Hivassa el tehát ezt, kérdezze meg az írás felől, mondja meg neki, hogy a többi magyarázó tudománya csődöt mondott és nyilatkozzék, vájjon Isten ezzel az írással valami rosszat akart-e tudomására hozni.

Baltazár, mikor erről értesült, azonnal hivatta Dánielt és el­mondta neki, hogy hallott bölcseségéről és megtudta, hogy Isten lelke lakik benne és csak ő tudja megfejteni, amit a többiek nem tudtak megmagyarázni, aztán pedig kérte, olvassa el az írást és magyarázza el az értelmét. Cserébe megadja neki azt a jogot, hogy bíborruhát és arany nyakláncot viselhessen és uralkodjék birodalma harmadrészén: ez legyen a jutalma bölcseségének és hogy mindenki, aki látja, nagyhírű embernek tartsa és kíván­csian kérdezgesse, mivel szerezte meg ezt a nagy kitüntetést. Dániel azonban kérte, hogy ne ajándékozza meg őt semmivel, mert a bölcseséget és jövendőmondás adományát nem lehet kin­cseken megvásárolni, hanem ingyen kapják azok, akiknek szük­ségük van rá. Most pedig megmagyarázza neki az írást: annyit jelent, hogy életének vége közeledik, mert ámbár ott volt a szeme előtt elődjének a példája, aki istenkáromlásáért elnyerte bünte­tését, még mindig nem tanulta meg, hogy jámborul éljen és a földi dolgokon kívül nem törődik semmivel. Nábukodonozor, aki istentelensége miatt azzal bűnhődött, hogy vadállatok közt kel­lett élnie, sok könyörgésre és rimánkodásra irgalmasságot nyert és visszatérhetett az emberek közé és trónjára, de ezért hálából élete fogytáig magasztalta a mindenható és jóságos Istent, — de Baltazár sohasem törődött vele, hanem inkább káromolta és a templom szent edényeit parázna nők társaságában megszentség- telenítette. Isten tehát haragjában hirdeti neki, hogy milyen véget ér. Mert az írás ezt jelenti: Mane, görög nyelven annyit jelent, mint „szám“, vagyis: Isten megszámlálta életének és uralkodásá­nak napjait és már csak rövid időt ad neki; Tekel, görögül „mér- ték“, vagyis: Isten megmérte királyságának idejét és tudomására hozza, hogy már vége felé jár; Fáresz, ez görögül annyit jelent, mint „törmelék“, vagyis: Isten összetöri birodalmát és felosztja a médek és perzsák között.

Miután Dániel a királynak megmagyarázta a falon levő írás jelentését, természetes, hogy Baltazárt gyászos sorsának hallatára bánat és csüggedés fogta el. De nem tagadta meg Dánieltől az ígért jutalmat, hanem, megtartotta szavát, mert meggondolta, hogy végzetét csak önmagának és sorsának köszönheti, nem pedig annak, aki azt hirdeti és hogy a próféta bizonyára jó és igaz ember, ha végzetes szerencsétlenségeket jósol is. Nem sok­kal utóbb csakugyan foglyul ejtették, városát elfoglalták, mert a perzsa király, Cyrus, hadsereggel támadta meg. Baltazár uralko­dása alatt esett el Babylon, miután tizenhét évig uralkodott rajta. Ez lett a végük Nábukodonozor király utódainak. Darius aki rokonával, Cyrusszal együtt elpusztította a babyloni birodalmat, hatvankétéves volt, mikor Babylont elfoglalta; Astyages fia volt, de a görögök más néven emlegetik. Dániel prófétát magával vitte Médiába, palotájába és azzal tisztelte meg, hogy maga mellé vette közvetlen környezetébe; egyúttal megtette egyik főhelytar­tójának; három ilyen főhelytartója volt s ezek álltak birodalmá­nak háromszázhatvan helytartósága élén.

Dániel ily nagy tiszteletet és tekintélyt élvezett Dariusnál és prófétai tehetsége miatt a király teljes bizalmát élvezte, de nem kímélte meg az irigység sem. Mert rendszerint féltékenykednek arra, aki a király környezetében nagyobb megbecsülést élvez, mint a többiek. Ámbár az udvari emberek bosszankodtak, hogy olyan nagy befolyása van a királynál és alig várták az alkalmat, hogy megrágalmazhassák és hamis vádakat támasszanak ellene, ő semmi okot sem adott rá. Nem volt kapzsi természetű, meg­vetette az ajándékokat, — még az olyanokat is, amelyeket illett elfogadni, — és így semmi alkalmat sem adott ellenségeinek, hogy kifogást emeljenek ellene. Mivel tehát nem tudtak semmit sem kitalálni, amit a királynak besúghattak volna, hogy Dánielt kisebbítsék, más módot eszeltek ki, hogy eltegyék az útból. Tudniillik látták, hogy Dániel naponta háromszor imádkozik Istenhez; úgy gondolták: ezt használják fel, hogy végezzenek vele. Elmentek tehát Dariushoz s jelentették neki: a satrapák és helytartók fontosnak tartják közölni a néppel, hogy harminc napon belül senkinek sem szabad sem a királytól, sem az iste­nektől semmit sem kérnie. Aki pedig a parancs ellen vét, azt dob­ják az oroszlánok vermébe, hogy ott pusztuljon el.

A királynak esze ágában sem volt, hogy ez tulajdonképpen Dánielnek szánt csapda, tehát hozzájárult a javaslathoz, meg­ígérte, hogy királyi rendeletet ad ki és abban közli a néppel a satrapák határozatát. Tehát mindenki vigyázott, hogy meg ne szegje a parancsot, Dániel azonban nem törődött vele, hanem szokása szerint nyilvánosan leborult Isten előtt, hogy imádja. A satrapák azt hitték, hogy most végre itt az alkalom, hogy meg­buktassák Dánielt; tehát elsiettek a királyhoz és panaszt emel-

tek, hogy Dániel egymaga merészel szembeszállni parancsával, holott más senki sem imádkozott az istenekhez. De erre a panasz­kodásra nem a királyért való buzgalmuk sarkalta őket, hanem az irigység és acsarkodás Dániel ellen. Mivel azonban attól tar­tottak, hogy Darius Dániel iránt érzett nagy szeretetében meg­bocsátja neki ezt a törvényszegést, engesztelhetetlenül követelték, hogy a rendelet parancsa szerint azonnal dobják az oroszlánok vermébe. Darius abban reménykedett, hogy Isten megoltalmazza Dánielt, gondoskodik róla, hogy a vadállatok ne bántsák; tehát biztatta, hogy viselje bátran sorsát. Miután tehát Dánielt bedob­ták a verembe, a király a bejáratnál levő követ lepecsételte és eltávozott. Azonban egész éjjel nem evett és nem aludt, annyira aggódott Dánielért. Már hajnalban fölkelt és a veremhez sietett; mikor látta, hogy a pecsét sértetlen, eltávolíttatta a követ és han­gosan bekiáltott s nevén szólította Dánielt, hogy megbizonyo­sodjék, vájjon él-e még. Mikor ez meghallotta a király hangját, azt felelte, hogy semmi baja sem esett; erre a király azonnal ki­hozatta az oroszlánveremből. Ellenségei látták, hogy nem tör­tént semmi baja, mégsem akarták elismerni, hogy az isteni gond­viselésnek köszönheti megmenekülését, hanem azt mondták: az oroszlánok csak azért nem bántották, mert nem voltak éhesek. A király átlátott gonoszságukon; megparancsolta, hogy dobjanak be annyi húst az oroszlánoknak, hogy torkig jóllakjanak, aztán pedig dobják be a verembe Dániel ellenségeit: majd kiderül, hogy megkímélik-e őket az oroszlánok, ha nem éhesek. Mikor a satra- pákat bedobták a vadállatok közé, Darius akkor látta csak, mily csodásán menekült meg Dániel: mert az oroszlánok egyetlen egyet sem kíméltek meg, hanem valamennyit széttépték, mintha még mindig éhesek volnának és enni akarnának. Mivel azonban előbb torkig laktak hússal, azt hiszem, nem az éhség kényszerí­tette őket a satrapák szétmarcangolására, hanem ezeknek az em­bereknek gonoszsága, amit Isten akaratából az oktalan állatok is felismertek, hogy végrehajtsák érte a büntetést.

Miután Dániel ellenségei így elpusztultak, Darius király ki- hirdettette az egész országban, hogy dicsőítsék azt az Istent, akit Dániel imád, mert ő az egyetlen igaz és mindenható Isten. Dánielt pedig továbra is nagy tiszteletben tartotta és legelső barátjává tette. Mikor Dániel dicsőségének csúcsponjára ért, mint Isten különös kedveltje, Ekbatana méd városban pompás és csodála­tosan szép tornyot építtetett, amely ma is áll. Aki látja, azt hihetné, hogy csak nemrégiben építették, olyan szép és jó álla­potban van. Egyáltalán nem viselte meg az elmúlt hosszú idő.

Ebben a toronyban temették el a médek, perzsák és pa. királyait és a torony őre még ma is egy zsidó pap. Illendő . Dániel életének ezeket a csodálatos eseményeit elmondani; meri egyike volt a legnagyobbaknak; váratlanul minden dicsőségére vált és nemcsak életében élvezte a legnagyobb tiszteletet és meg­becsülést a királynál és a népnél, hanem halála után is örök em­léket hagyott. Iratait nálunk még ma is olvassák és ezek bizo­nyítják, hogy Dániel Istennel társalkodóit. Mert nem csupán a jövendő eseményeket mondja meg előre, mint a többi próféta, hanem megmondja az idejüket is, hogy mikor következnek be. És míg a többi próféta szerencsétlenségeket jövendölt és ezért a király és a nép gyűlölte őket, Dániel szerencsés eseményeket jósolt és pompás jóslataiért mindenki kedvelte. Mivel pedig jövendölései szóról-szóra teljesültek, a nép nem csupán igaz jós­nak, hanem Isten emberének tartotta. Irataiban jövendölései vál­tozatlanul és hitelt érdemlő alakban megmaradtak. Tudniillik elmondja, hogy egyszer véletlenül Perzsia fővárosában Susában járt és barátaival lement a síkságra; egyszerre csak megrá&kódott és megingott a föld, úgy hogy barátai menekültek és őt cserben­hagyták. Erre arcra borult a földön és kitárta karjait; ekkor valaki megérintette és felszólította, keljen fel és lássa, milyen sors vár népére a jövőben. Mikor felkelt, hatalmas kost látott, amelynek fejéből sok-sok szarv nőtt ki s legutoljára egy különösen nagy szarv. Erre nyugat felé fordította tekintetét és a levegőben bakot látott lebegni, amely rárohant a kosra, kétszer átfúrta szarvai­val, ledobta a földre és összetaposta. Majd azt látta, hogy a bak homlokából óriási szarv nőtt ki, amely a négy világtáj felé irá­nyuló négy szarvra hasadt. Ezekből még egy kisebb szarv nőtt, amely egyre nagyobbodott. Isten pedig, miután rámutatott erre a szarvra, megmagyarázta neki, hogy ez fogja népét leverni, fő­városát elfoglalni, az istentiszteletet eltörölni és az áldozatokat ezerkétszázkilencvenhat napra megszüntetni. Mindezt a susai sík­ságon látta, — beszéli Dániel — és> Isten azután így magyarázta neki ezt a jelenést: a kos a médek és perzsák birodalmát .jelenti, a szarvak a jövendő uralkodókat, a legutolsó szarv pedig a leg­utolsó királyt jelképezi, aki a többieket mind felülmúlja gazdag­ságban és dicsőségben. A bak azt jelenti, hogy a görögök közül támad egy uralkodó, aki két csatában leveri a perzsákat, elfog­lalja egész birodalmukat. A nagy szarv a bak homlokán az első királyt jelenti, a négy világtáj felé irányuló négy szarv pedig az első király halálát és a birodalom megoszlását utódai között, akik sem nem gyermekei, sem nem rokonai és sok-sok eszten- tek, hogy Dániel egymaga merészel szembeszállni parancsával, holott más senki sem imádkozott az istenekhez. De erre a panasz­kodásra nem a királyért való buzgalmuk sarkalta őket, hanem az irigység és acsarkodás Dániel ellen. Mivel azonban attól tar­tottak, hogy Darius Dániel iránt érzett nagy szereidében meg­bocsátja neki ezt a törvényszegést, engesztelhetetlenül követelték, hogy a rendelet parancsa szerint azonnal dobják az oroszlánok vermébe. Darius abban reménykedett, hogy Isten megoltalmazza Dánielt, gondoskodik róla, hogy a vadállatok ne bántsák; tehát biztatta, hogy viselje bátran sorsát. Miután tehát Dánielt bedob­ták a verembe, a király a bejáratnál levő követ lepecsételte és eltávozott. Azonban egész éjjel nem evett és nem aludt, annyira aggódott Dánielért. Már hajnalban fölkelt és a veremhez sietett; mikor látta, hogy a pecsét sértetlen, eltávolíttatta a követ és han­gosan bekiáltott s nevén szólította Dánielt, hogy megbizonyo­sodjék, vájjon él-e még. Mikor ez meghallotta a király hangját, azt felelte, hogy semmi baja sem esett; erre a király azonnal ki­hozatta az oroszlán veremből. Ellenségei látták, hogy nem tör­tént semmi baja, mégsem akarták elismerni, hogy az isteni gond­viselésnek köszönheti megmenekülését, hanem azt mondták: az oroszlánok csak azért nem bántották, mert nem voltak éhesek. A király átlátott gonoszságukon; megparancsolta, hogy dobjanak be annyi húst az oroszlánoknak, hogy torkig jóllakjanak, aztán pedig dobják be a verembe Dániel ellenségeit: majd kiderül, hogy megkímélik-e őket az oroszlánok, ha nem éhesek. Mikor, a satra- pákat bedobták a vadállatok közé, Darius akkor látta csak, mily csodásán menekült meg Dániel: mert az oroszlánok egyetlen egyet sem kíméltek meg, hanem valamennyit széttépték, mintha még mindig éhesek volnának és enni akarnának. Mivel azonban előbb torkig laktak hússal, azt hiszem, nem az éhség kényszerí­tette őket a satrapák szétmarcangolására, hanem ezeknek az em­bereknek gonoszsága, amit Isten akaratából az oktalan állatok is felismertek, hogy végrehajtsák érte a büntetést.

Miután Dániel ellenségei így elpusztultak, Darius király ki- hirdettette az egész országban, hogy dicsőítsék azt az Istent, akit Dániel imád, mert ő az egyetlen igaz és mindenható Isten. Dánielt pedig továbra is nagy tiszteletben tartotta és legelső barátjává tette. Mikor Dániel dicsőségének csúcsponjára ért, mint Isten különös kedveltje, Ekbatana méd városban pompás és csodála­tosan szép tornyot építtetett, amely ma is áll. Aki látja, azt hihetné, hogy csak nemrégiben építették, olyan szép és jó álla­potban van. Egyáltalán nem viselte meg az elmúlt hosszú idő.

 

a szarvra, megmagyarázta neki, hogy ez fogja népét leverni, fő­városát elfoglalni, az istentiszteletet eltörölni és az áldozatokat ezerkétszázkilencvenhat napra megszüntetni. Mindezt a susai sík­ságon látta, — beszéli Dániel — és Isten azután így magyarázta neki ezt a jelenést: a kos a médek és perzsák birodalmát jelenti, a szarvak a jövendő uralkodókat, a legutolsó szarv pedig a leg­utolsó királyt jelképezi, aki a többieket mind felülmúlja gazdag­ságban és dicsőségben. A bak azt jelenti, hogy a görögök közül támad egy uralkodó, aki két csatában leveri a perzsákat, elfog­lalja egész birodalmukat. A nagy szarv a bak homlokán az első királyt jelenti, a négy világtáj felé irányuló négy szarv pedig az első király halálát és a birodalom megoszlását utódai között, akik sem nem gyermekei, sem nem rokonai és sok-sok eszten-

Ebben a toronyban temették el a médek, perzsák és parthusok királyait és a torony őre még ma is egy zsidó pap. Illendő volt Dániel életének ezeket a csodálatos eseményeit elmondani; mert egyike volt a legnagyobbaknak; váratlanul minden dicsőségére vált és nemcsak életében élvezte a legnagyobb tiszteletet és meg­becsülést a királynál és a népnél, hanem halála után is örök em­léket hagyott. Iratait nálunk még ma is olvassák és ezek bizo­nyítják, hogy Dániel Istennel társalkodóit. Mert nem csupán a jövendő eseményeket mondja meg előre, mint a többi próféta, hanem megmondja az idejüket is, hogy mikor következnek be. És míg a többi próféta szerencsétlenségeket jövendölt és ezért a király és a nép gyűlölte őket, Dániel szerencsés eseményeket jósolt és pompás jóslataiért mindenki kedvelte. Mivel pedig jövendölései szóról-szóra teljesültek, a nép nem csupán igaz jós­nak, hanem Isten emberének tartotta. Irataiban jövendölései vál­tozatlanul és hitelt érdemlő alakban megmaradtak. Tudniillik elmondja, hogy egyszer véletlenül Perzsia fővárosában Susában járt és barátaival lement a síkságra; egyszerre csak megrázkódott és megingott a föld, úgy hogy barátai menekültek és őt cserben­hagyták. Erre arcra borult a földön és kitárta karjait; ekkor valaki megérintette és felszólította, keljen fel és lássa, milyen sors vár népére a jövőben. Mikor felkelt, hatalmas kost látott, amelynek fejéből sok-sok szarv nőtt ki s legutoljára egy különösen nagy szarv. Erre nyugat felé fordította tekintetét és a levegőben bakot látott lebegni, amely rárohant a kosra, kétszer átfúrta szarvai­val, ledobta a földre és összetaposta. Majd azt látta, hogy a bak homlokából óriási szarv nőtt ki, amely a négy világtáj felé irá­nyuló négy szarvra hasadt. Ezekből még egy kisebb szarv nőtt, amely egyre nagyobbodott. Isten pedig, miután rámutatott erre

dökig uralkodnak majd a földkerekségen. Közülük végre kiemel­kedik egy király, aki népünket és a törvényeket megsemmisíti, az állam alkotmányát eltörli, a templomot kifosztja és három éven át megakadályozza az áldozatok bemutatását. És mindez csak­ugyan rázúdult népünkre Antiochos Epiphanes alatt, mint Dániel megjövendölte és sok-sok évvel előbb feljegyezte. Ugyan­csak írt Dániel a római uralomról is, hogy ők majd keményen megszorongatják népünket. Mindezeket a jövendöléseket Isten parancsára írásban is hátrahagyta, hogy azok, akik majd olvas­sák és megérik beteljesülésüket, megcsodálják, mekkora tiszte­letre méltatta Isten Dánielt és hogy egyúttal bebizonyítsa, meny­nyire tévednek az epikureisták, ha azt hiszik, hogy az életben nincs Gondviselés, Isten nem törődik az emberek dolgaival és a világegyetemet nem valami felséges, halhatatlan és örökkévaló lény kormányozza, hanem önmagát tartja fenn a maga erejéből, vezető és védelmező nélkül. Aki tehát az efféle felfogás szerint vezető és pártfogó nélkül élne, úgy járna, mint a kormányos nélküli hajó és a hajtó nélküli kocsi: minden váratlan eset össze­törné, elpusztítaná, megsemmisítené. Tehát tekintettel Dániel jövendöléseire, úgy vélem, hogy messze esnek az igazságtól azok, akik azt hiszik, hogy Isten nem törődik az emberek dolgaival, mert nem lehetnénk tanúi, hogy jövendölései mind beteljesültek, ba a világon mindent csak a véletlen irányítana. Én mindezt úgy jegyeztem fel, ahogy a Szentírásban találtam és olvastam; ha azonban valaki másképpen gondolkozik minderről, teljesen szabadon alkothatja meg ellenkező véleményét.

XI.       KÖNYV

1.   FEJEZET

Cyrus perzsa király a zsidókat Babylonból hazabocsátja, meg­engedi, hogy újra felépítsék a templomot és pénzt is ad hozzá

Cyrus uralkodásának első évében, a hetvenedik évben né­pünk Babylonba hurcolása után, megkönyörült Isten a rab­szolgaság és ínség láttán, amelyet a szerencsétleneknek el kellett viselniök, mint ahogy Jeremiás próféta megjövendölte, mielőtt még a város elpusztult: hogy miután Nabukodonozornak és utó­dainak rabszolgái voltak és ezt a rabszolgaságot hetven eszten­deig tűrték, megint visszajutnak hazájukba, hogy a templomot felépítsék és régi, boldog életüket visszaszerezzék. A jövendölés­hez híven Isten arra indította Cyrust, hogy egész Ázsiában ilyen tartalmú rendeletet tegyen közhírré: „Cyrus király rendeli: Mivel a mindenható Isten engem tett a földkerekség királyává, azt hiszem, hogy ő az, akit az izraeliták népe imád. Próféták által megjövendölte az én nevemet és hirdette, hogy jeruzsálemi temp­lomát Judea országában megint felépítem.'*

Ezt a király akkor tudta meg, mikor elolvasta ama jövendö­lések könyvét, amelyet Izaiás kétszáztíz évvel azelőtt írt. Ez tud­niillik hirdette, hogy Isten neki titokban kinyilatkoztatta: „Azt akarom, hogy Cyrus, akit királlyá tettem sok és nagy nép fölött, népemet visszaküldje hazájába éis templomomat ismét felépítse.** Így jövendölt Izaiás száznegyven esztendővel a templom elpusz­títása előtt. Mikor Cyrus ezt elolvasta, csodálta az isteni bölcsesé- get s nagy buzgalom és lelkesedés töltötte el, hogy végre is hajtsa azt, ami meg van írva. Tehát Babylonba összehívta a zsidók fő­embereit s azt mondta nekik: engedélyt ad, hogy visszatérjenek

dókig uralkodnak majd a földkerekségen. Közülük végre kiemel­kedik egy király, aki népünket és a törvényeket megsemmisíti, az állam alkotmányát eltörli, a templomot kifosztja és három éven át megakadályozza az áldozatok bemutatását. És mindez csak­ugyan rázúdult népünkre Antiochos Epiphanes alatt, mint Dániel megjövendölte és sok-sok évvel előbb feljegyezte. Ugyan­csak írt Dániel a római uralomról is, hogy ők majd keményen megszorongatják népünket. Mindezeket a jövendöléseket Isten parancsára írásban is hátrahagyta, hogy azok, akik majd olvas­sák és megérik beteljesülésüket, megcsodálják, mekkora tiszte­letre méltatta Isten Dánielt és hogy egyúttal bebizonyítsa, meny­nyire tévednek az epikureisták, ha azt hiszik, hogy az életben nincs Gondviselés, Isten nem törődik az emberek dolgaival és a világegyetemet nem valami felséges, halhatatlan és örökkévaló lény kormányozza, hanem önmagát tartja fenn a maga erejéből, vezető és védelmező nélkül. Aki tehát az efféle felfogás szerint vezető és pártfogó nélkül élne, úgy járna, mint a kormányos nélküli hajó és a hajtó nélküli kocsi: minden váratlan eset össze­törné, elpusztítaná, megsemmisítené. Tehát tekintettel Dániel jövendöléseire, úgy vélem, hogy messze esnek az igazságtól azok, akik azt hiszik, hogy Isten nem törődik az emberek dolgaival, mert nem lehetnénk tanúi, hogy jövendölései mind beteljesültek, ha a világon mindent csak a véletlen irányítana. Én mindezt úgy jegyeztem fel, ahogy a Szentírásban találtam és olvastam; ha azonban valaki másképpen gondolkozik minderről, teljesen szabadon alkothatja meg ellenkező véleményét.

XI. KÖNYV

1. FEJEZET

Cyrus perzsa király a zsidókat Babylonból hazabocsátja, meg­engedi, hogy újra felépítsék a templomot és pénzt is ad hozzá

Gyrus uralkodásának első évében, a hetvenedik évben né­pünk Babylonba hurcolása után, megkönyörült Isten a rab­szolgaság és Ínség láttán, amelyet a szerencsétleneknek el kellett viselniök, mint ahogy Jeremiás próféta megjövendölte, mielőtt még a város elpusztult: hogy miután Nabukodonozornak és utó­dainak rabszolgái voltak és ezt a rabszolgaságot hetven eszten­deig tűrték, megint visszajutnak hazájukba, hogy a templomot felépítsék és régi, boldog életüket visszaszerezzék. A jövendölés­hez híven Isten arra indította Cyrust, hogy egész Ázsiában ilyen tartalmú rendeletet tegyen közhírré: „Cyrus király rendeli: Mivel a mindenható Isten engem tett a földkerekség királyává, azt hiszem, hogy ő az, akit az izraeliták népe imád. Próféták által megjövendölte az én nevemet és hirdette, hogy jeruzsálemi temp­lomát Judea országában megint felépítem.¹¹

Ezt a király akkor tudta meg, mikor elolvasta ama jövendö­lések könyvét, amelyet Izaiás kétszáztíz évvel azelőtt írt. Ez tud­niillik hirdette, hogy Isten neki titokban kinyilatkoztatta: „Azt akarom, hogy Cyrus, akit királlyá tettem sok és nagy nép fölött, népemet visszaküldje hazájába és templomomat ismét felépítse.¹¹ így jövendölt Izaiás száznegyven esztendővel a templom elpusz­títása előtt. Mikor Cyrus ezt elolvasta, csodálta az isteni bölcsesé- get s nagy buzgalom és lelkesedés töltötte el, hogy végre is hajtsa azt, ami meg van írva. Tehát Babylonba összehívta a zsidók fő­embereit s azt mondta nekik: engedélyt ad, hogy visszatérjenek

hazájukba és újra felépítsék Jeruzsálem városát és Isten templo­mát; ebben maga Isten támogatja őket. Ö pedig ír majd tisztvi­selőinek és satrapáinak a zsidók országával szomszédos tarto­mányokba, hogy adjanak nekik aranyat és ezüstöt a templom­építéshez, továbbá állatokat az áldozathoz.

Miután Cyrus az engedélyt megadta az izraelitáknak, Juda és Benjámin törzseinek fejei, valamint a leviták és a papok azonnal útra keltek Jeruzsálembe. De sokan Babylonban marad­tak, mert nem akarták ott hagyni vagyonukat. Midőn az imént említett zsidók megérkeztek Jeruzsálembe, a király valamennyi barátja segítségükre sietett és a templomépítéshez aranyat, ezüs­töt, rengeteg lovat és egyéb állatot szállított nekik. És ekkor imád­koztak Istenhez és ősi szokás szerint levágták az áldozati állato­kat, mintha a város máris felépült volna és a régi istentiszteleti hagyomány újra feléledt volna. Cyrus visszaküldte nekik a szent edényeket, amelyeket Nábukodonozor király a feldúlt templom­ból Babylonba hurcolt. Ezeket átadta kincstárosának, Mithridates- nek, azzal a megbízatással, hogy juttassa el Sássábászárhoz, aki majd a templom befejezéséig megőrzi és aztán átadja a papok­nak és a nép elöljáróinak, hogy elhelyezzék a templomban. Továbbá Cyrus a szíriai satrapáknak ilyen tartalmú rendeletet küldött: ,,Cyrus király Tátanájhoz és Szárabászárhoz. Megenged­tem a zsidóknak, akiknek kedvük van hozzá, hogy visszatérje­nek hazájukba s városukat és Isten templomát Jeruzsálemben újra felépítsék, ugyanott, ahol azelőtt volt. Kincstárosomat, Mith- ridatest és a zsidók elöljáróját, Zorobábelt elküldtem, hogy a templom alapjait lerakják és magát a templomot hatvan könyök- nyi magasságban és szélességben felépítsék, úgy hogy három­három réteg simított márványt és egy-egy réteg hazai fát rakja­nak egymásra, továbbá, hogy felépítsék az oltárt is, hogy azon Istennek áldozzanak. Az építés minden költségét királyi kincs­táramból fedezem. A szent edényeket, amelyeket Nábukodonozor király anakidején a templomból elrabolt, átadtam kincstárosom- nak, Mithridatesnek és a zsidók elöljárójának, Zorobábelnek, hogy vigyék el Jeruzsálembe és helyezzék el újra Isten templomában. Ezeknek száma a következő: ötven arany és ötszáz ezüst tál, negyven arany és ötszáz ezüst serleg, ötven arany és ötszáz ezüst korsó, harminc arany és háromszáz ezüst áldozati csésze, har­minc arany és kétezernégyszáz ezüst áldozati tányér, valamint ezer egyéb edény. Hasonlóképpen megadom a zsidóknak mind­azokat a jogokat, amelyeket őseik élveztek. Állatokra, borra és olajra engedélyezek nekik kétszázötezerötszáz drachmát, továbbá

húszezerötszáz artaba búzalisztet és megparancsolom, hogy mind­ezt a samariai adókból fizessék ki. Az áldozatokat a papok Jeru­zsálemben a mózesi szertartások szerint mutassák be és az áldo­zat alkalmával a király és családja boldogságáért imádkozzanak Istenhez, hogy a perzsák birodalma sokáig fennmaradjon. Aki ezt a parancsot nem teljesíti, hanem megszegi, azt feszítsék keresztre, birtokai pedig szánjanak a királyra.'¹ Ez volt a rende­let szövege. Azoknak a száma, akik Jeruzsálembe visszatértek, negyvenkétezernégyszázhatvankettő volt.

2.   FEJEZET

A kutai telepesek és a satrapák akadályozzák a zsidókat
a templomépítésében, amit aztán Cyrus utódja Kambyses
egészen betilt

Miközben lerakták a templom alapjait és nagy buzgalommal hozzákezdtek az építkezéshez, a szomszédos népek, különösen a kutaiak, akiket Szalmanaszár asszír király Perzsiából és Médiá­ból áttelepített Samariába, mikor az izraelita népet fogságba hur­colta, arra kérték a satrapákat és az építés vezetőit, hogy tiltsák meg a zsidóknak a város és a templom újjáépítését. Ezeket meg is vesztegették, mire pénzért arra vetemedtek, hogy a kutaiak kedvéért nem törődtek a zsidókkal és a templom építését igen lagymatagon intézték. Cyrusnak erről nem volt tudomása, mert ekkoriban hadakozással foglalkozott. Egyik hadjáratán, amelyet a massageták ellen indított, meghalt. Midőn fia, Kambyses került a trónra, a szírek, phoinikiaiak, ámmoniták, moábiták és sama- riaiak ilyen szövegű levelet intéztek hozzá: ,,Urunk, szolgáid Reum alkormányzó és udvari történetíró, Sámsáj íródeák, to­vábbá a phoinikiai és Szíriái tanács fejei közük veled: tudnod kell, ó király, hogy a zsidók, akiket elhurcoltak Babylonba, visszajöttek országunkba, hogy áruló és becstelen városukat újra felépítsék, tereit helyreállítsák, falait megint helyrehozzák és a templomot is felépítsék. Ha majd mindennel elkészülnek, sem adót nem fizetnek neked, sem parancsaidnak nem engedelmes­kednek, hanem ellenállásra szervezkednek és inkább maguk uralkodnak, mintsem hogy szolgáljanak. Mivel pedig a templom­építés máris folyik, jónak láttuk írni neked, ó király, mert nem akartuk elmulasztani, hogy eléd ne terjesszük kérésünket: lapozd fel őseid krónikáját. Majd megtalálod benne, hogy a zsidók és

városuk, -— amely éppen ezért pusztult el, —• mindig lázadók voltak és mindig ellenséges módon viselkedtek a királyok iránt. Azt sem titkolhatjuk el előtted, hogy ha felépítik a várost és fal­lal körülveszik, elzárják utadat Coelesyriától és Phoinikiától.“

Miután Kambyses ezt a levelet elolvasta, hirtelen haragú em­ber létére tartalmán feldühödött és így válaszolt: „Kambyses király Reum Beeltemnek, az udvari történetírónak, Sámsáj író­deáknak és társainak, valamint Samaria és Phoinikia valameny- nyi lakosának im ezt üzenem: Miután elolvastam leveleteket, át­néztem őseim krónikáját és megállapítottam, hogy ez a város mindig ellenséges indulattal viseltetett a királyok iránt, lakosai folyton lázadást és háborút szítottak és uralkodói hatalmas és erőszakos királyok voltak, akik adófizetésre kényszerítették Goele- syriát és Phonikiát. Ennélfogva megparancsolom, hogy meg kell tiltani a zsidóknak a város felépítését, nehogy még jobban elha­talmasodjék gonoszságuk, amellyel a királyokat mindvégig zak­latták.“ Amint a levelet felolvasták, Reum, Sámsáj íródeák és hivataltársai lóra szálltak, Jeruzsálembe siettek, összegyűjtötték a népet s megtiltották a zsidóknak a templom és a város felépíté­sét. Ezért az építkezés kilenc évig szünetelt, egészen Darius perzsa király uralkodásának második évéig. Kambyses hatévi uralkodás után meghalt Damaskusban, mikor visszatért hadjáratáról Egyiptomból, amelyet meghódított.

3.   FEJEZET

Kambyses után Darius kerül a trónra, és mivel Zorobábel min­denkinél ügyesebb a találós kérdések megfejtésében, megengedi neki, hogy újra felépíthesse a templomot

Miután eltávolították a mágusokat, akik Kambyses halála után egy esztendeig kormányozták a perzsa birodalmat, a perzsák úgynevezett „hét családja'' Dariust, Hystaspes fiát választotta királlyá. Mikor ez még magánemberként élt, megfogadta Isten­nek, hogy ha elnyeri a királyi méltóságot, mindazokat a szent edényeket visszaküldi a jeruzsálemi templomba, amelyek még Babylonban vannak. Ebben az időben érkezett Dariushoz Jeru­zsálemből Zorobábel, akit a fogságban levő zsidók elöljárójává neveztek ki. Ezt régi barátság fűzte a királyhoz és így történt, hogy harmadmagával királyi testőrré nevezte ki s így elérte azt a tisztséget, amelyre mindig vágyódott.

 

Darius uralkodásának első évében legközelebbi környezetét, uralkodóházának tisztviselőit, a médek fejedelmeit, a perzsa satrapákat és a helytartókat Indiától Etiópiáig, továbbá a száz­huszonhét satrapia katonai parancsnokait fényes lakomára hívta meg. Miután dús lakmározás után szétoszoltak és mindenki visz- szament a lakásába, Darius is lefeküdt, azonban rövid szundi­kálás után felébredt s mivel nem tudott többé elaludni, három testőrével beszélgetni kezdett. S megígérte, hogy annak, aki a legtalálóbb és a legokosabb feleletet adja majd egy kérdésre, jutalmul engedélyt ad, hogy bíborruhát viselhessen, aranyser­legből igyák, aranyágyban aludjék, aranyveretű kocsin járjon, bisszus fejfedőt, továbbá arany nyakláncot viseljen és bölcsesége jutalmául mellette ülhessen, sőt rokonának is kívánja tekinteni. Miután ilyen jutalmakat ígért neki, megkérdezte az elsőt, vájjon a bor-e a legnagyobb hatalom, a másodikat, hogy vájjon a király-e, a harmadikat, hogy vájjon a nö-e, vagy pedig az igazság nem hatalmasabb-e mind a háromnál. Azután lepihent. Másnap összehívatta országnagyjait, Perzsia és Média satrapáit és hely­tartóit, leült trónusára s mindegyik testőrének megparancsolta, hogy az egybegyűlt udvar előtt mondja meg véleményét a fel­adott kérdésről.

Ekkor az első a bor hatalmáról kezdett beszélni és így di­csérte: „Férfiak, az a feladatom, hogy a bor hatalmát bizonyít­sam, és merem állítani, hogy valóban mindennél hatalmasabb. Mert elködösíti és megzavarja a józan eszüket azoknak, akik isz- szák, a király elméjét lealacsonyítja az elhagyatottak és a nyo­morúságban sínylődök színvonalára, szabadszájúakká teszi a rab­szolgákat a szabadokkal szemben és a szegényeket a gazdagokkal egyenlőkké teszi. Átalakítja és újjászüli a lelkeket, ha elhatal­masodik rajtuk. A boldogtalanok szomorúságát eloszlatja, az adóssal feledteti adósságát és abban a csalódásban ringatja, hogy a leggazdagabb embernek érzi magát, úgy hogy nem is beszél már kis 0-sszegekről, hanem csak talentumokról és minden egyéb­ről, ami boldogítja az embert. Fejedelmekkel és királyokkal elfeledteti méltóságukat és eltörli a barátok és rokonok emléke­zetét. Az embereket szeretteik ellen uszítja, mintha idegenek vol­nának hozzájuk. Ha azonban kijózanodik az ember s kialudta mámorát, úgy ébred, hogy semmit sem tud abból, amit részeg­ségében cselekedett. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy a bor mindennél és mindenkinél erősebb és hatalmasabb."

Miután az első testőr megtartotta beszédét a borra, a második a király hatalmáról kezdett beszélni; azt bizonyította, hogy erő-

sebb, mint minden más testi vagy szellemi hatalom. Ezt az állí­tását így próbálta megokolni: „Az ember minden dolgon ural­kodik, a szárazföldet és a tengert tetszése szerint igájába hajtja; a királyok viszont uralkodnak az embereken. Aki tehát a leg­erősebb és a leghatalmasabb teremtménynek is parancsol, az bizonyára a legnagyobb hatalom. Ha a király megparancsolja alattvalóinak, hogy rohanjanak háborúba és veszedelembe, enge­delmeskednek. Ha az ellenség ellen küldi őket, senki sem mer ellenszegülni. Hegyeket hordanak le parancsára, várfalakat és bástyákat pusztítanak el. Sőt az embernek kötelessége gyilkolni és magát is meggyilkoltatni, ha ő úgy parancsolja. Mint ahogy a győztesnek is kötelessége zsákmányát mindenestül odaadni a királynak. Akik pedig mentesek a katonai szolgálattól és a földet művelik, azok ha végre kemény munka árán learatták a termést és behordták, kötelesek a királynak tizedet fizetni. Amit ő kimond és parancsol, azt azon nyomban végre kell hajtani. Ha torkig telt minden jóval és gyönyörűséggel, elalszik s akkor testőrei vigyáznak rá; ezeket a félelem láncolja hozzá, úgy hogy egy pillanatig sem merik magárahagyni, hogy a maguk dolgaival törődjenek; a király őrzése az egyetlen kötelességük. Tehát bizo­nyára a király a leghatalmasabb a világon, mert parancsának ily rengeteg ember engedelmeskedik.“

Mikor ez is befejezte, a harmadik, Zorobábel vette át a szót és így beszélt a nők és az igazság hatalmáról: „Nagy hatalom a bor és hatalmas a király, akinek mindenki engedelmeskedik, de sokkal hatalmasabbak a nők. Mert a királyt is nő hozta a világra és nők szülték és nevelték a vincelléreket is, akik a bort sajtolják. Egyáltalán semmi sincs a világon, amit ne a nőknek köszönhet­nénk. A nő szövi ruháinkat, a nő gondozza egész háztartásunkat. Nő nélkül nem élhetünk s aranyat, ezüstöt s minden drágaságot szívesen odaadnánk, ha egy szép nőt megpillantunk, sőt minden vagyonúnkat feláldoznánk, hogy szépségét birtokunkba vehessük és élvezhessük. Atyánkat, anyánkat és hazánkat elhagyjuk, és elfelejtjük legdrágább barátainkat a nők kedvéért; nem riadunk vissza attól sem, hogy meghaljunk értük. Ebből nyilvánvaló, mily nagy a nő hatalma. Vájjon nem dolgozunk-e valamennyien, nem tűrünk-e el rengeteg fáradalmat vízen és szárazon, hogy azt, amit szerzünk, örömmel ajánljuk fel zsarnokunknak, a nőnek? Egy­szer magam láttam a nagy királyt, mikor mellékfelesége, a temáni Rábsáké leánya, Apámé arculverte s ő tűrte, hogy levegye fejéről a koronát és a maga fejére tegye; mosolygott, ha az asszony vidám volt, elkomorodott, ha szomorú volt; minden elképzelhető

módon hízelkedett az asszonynak s mélyen megalázkodott, hogy megint visszanyerje kedvét, ha nyűgösnek látta.“

Miközben a fejedelmek és a satrapák még azon elmélkedtek, amit hallottak, Zorobábel máris hozzáfogott, hogy az igazságról beszéljen és pedig ilyen szavakkal: „Bebizonyítottam, milyen ha­talmasak a nők; de az igazsághoz képest épp oly gyengék, mint a király. Mert akármilyen nagy a föld, akármily magas az ég, akármily gyors a nap rohanása, mindez mégis csak Isten akara­tából mozog s ő maga az igazság. Ebből következik, hogy az igazság a legnagyobb hatalom, ellene a gonoszság semmit sem tehet. Mert minden egyéb, ami hatalmasnak látszik, halandó és esendő, az igazság viszont örök és csalhatatlan. Nem szépségével ragyog, amit az idő elemészt, sem gazdaságával, amit a véletlen elrabolhat, hanem joggal és törvényszerűséggel, amellyel a jog­talanságot eltaszítja magától és kárhoztatja."

Midőn Zorobábel az igazságra mondott dicsőítő beszédét befejezte,-valamennyien felkiáltottak, hogy ő beszélt legszebben és csak az igazság a megrendíthetetlen hatalom, amely nem évül el soha. A király pedig felszólította, hogy kérjen még egy jutal­mat, azon kívül, amit már megígért neki; ezt is szívesen megadja, mert ilyen értelmes és nagyon okos embernek mutatkozott. „Ezen­túl mellettem fogsz ülni, — mondta — és rokonomnak nevezlek/¹ Miután a király elhallgatott, Zorobábel emlékeztette arra a foga­dalomra, amelynek teljesítését megígérte, amikor majd trónját elfoglalja: hogy akkor majd Jeruzsálemet újráépítteti, Isten temp­lomát helyreállíttatja és a Nabukodonozortól elrabolt és Baby- lonba hurcolt szent edényeket visszaadja. Majd így folytatta: „Ezt kérem most tőled, mivel bölcseségem és okosságom jutal­mául még egy jutalmat ígértél nekem." '

449

Erre a király felkelt, örömében megcsókolta Zorobábelt és levelet Íratott a helytartóknak és satrapáknak, hogy kísérjék el Zorobábelt s mindazokat, akik vele együtt a templom újjáépíté­sére indulnak. Megparancsolta levelében a szíriai és phoinikiai helytartóknak, hogy a Libanonon cédrusfákat döntessenek és azokat szállítsák Jeruzsálembe a templomépítéshez. Továbbá va­lamennyi fogolynak, aki hajlandó volt Júdeába visszaköltözni, visszaadta szabadságát s megtiltotta intézőinek és satrapáinak, hogy a zsidóktól beszedjék a királynak járó adókat és adómen­tesen átengedett minden földet, amit meg akarnak művelni. Az édomitáknak, szamaritánusoknak és Coelesyria lakóinak megpa­rancsolta, hogy hagyják el a zsidók telephelyeit, amelyeket elfog­laltak és adakozzanak a templom építésére ötven talentumot.

29 Flavius Josephus: A zsidók története

Maguknak á zsidóknak megengedte,'hogy újra bemutathassák törvényszabta áldozataikat, a maga költségén elkészíttette a szent edényeket, valamint a főpap és a többi pap ruháit, hangszereket ajándékozóit a levitáknak, amelyeken Istent dicsőítik, a város és a templom őreinek birtokot és évjáradékot rendelt, a szent edényeket visszaküldte Jeruzsálembe, egyáltalán mindent elren­delt, amit már korában Cyrus is tervezett a zsidók javára. _:

Miután Zorobábel ezt a kegyet elnyerte a királytól, távozott a palotából, égre emelte tekintetét és hálát mondott Istennek, hogy megáldotta bölcseséggel s így lehetővé tette neki a győzel­met. „Mert mindezt nem nyertem volna el, ha te, Uram, nem lettél volna kegyelmes hozzám." Miután ekként nyilvánosan le­rótta háláját Istennek és kérte, hogy a jövőben is tanúsítson iránta ilyen jóindulatot, Babylonba sietett és megvitte honfitár­sainak a jó hírt a király elhatározásáról. Mikor a zsidók erről értesültek, először is hálálkodtak Istennek, hogy megengedi nekik á visszatérést hazájukba, azután pedig hét napig ünnepi lakomák­kal és vidám játékokkal szórakoztak, hogy megünnepeljék hazá­juk feltámadását. Azután rávették a törzsek fejeit, hogy előttük induljanak útra Jeruzsálembe, feleségeikkel, gyermekeikkel és barmaikkal. Ezek mellé kíséretet is adott Darius, egészen Jeru­zsálemig; vidám dicsőítő énekekkel, fuvolák és cimbalmok zen­gésében tették meg az utat. Azután ujjongva követte őket a nép többi része is.

így indult minden nemzetségből bizonyos számú ember. Nem tartom szükségesnek egyenkint felsorolni ezeket a nemzetségeket, nehogy eltereljem az olvasó figyelmét az események összefüggésé­ről, s ekként megszakítsam a történeti elbeszélést. Azoknak a tizenkét évesnél idősebb Juda és Benjámin törzsbelieknek a széma akik kiköltöztek, négymillió hatszázhuszonnyolcezer volt; a leviták száma hetvennégy, a többi tömeg, asszonyok és gyermekek, negyvenezerhétszáznegyvenketten voltak. Ezenfelül volt köztük százhuszonnyolc levita énekes, száztíz ajtónálló és háromszáz- kilencvenkét templomszolga. Ehhez járult még hatszázhatvan- riégy ember, akik izraelitáknak adták ki magukat, de nem tud­ták igazolni származásukat. Néhány papot meg kellett fosztani papi méltóságától, mert olyan nőket vettek feleségül, akiknek származását nem tudták igazolni s akik a leviták és papok jegy­zékében sem fordultak elő. Mindössze ötszázhuszonöt ilyen pap volt. Hétezerháromszázharminchét szolga is csatlakozott hozzá­juk, akik ugyancsak Jeruzsálembe vonultak. Énekes és hárfás kétszáznegyvenöt volt, ezenfelül pedig négyszázharmincöt teve és

ötézerötszázhuszonöt igás marha. Az egész csapat vezetője Zojro- bábel volt, Sálátiel fia, aki Juda törzséből és Dávid nemzetségéből származott, továbbá Józsue, Jószedek főpap fia. Ezeken kívül a nép vezéreiül választotta még Márdokeust és Serebiát, akik száz mina aranyat és ötezer mina ezüstöt adományoztak. így költöz­tek Jeruzsálembe a papok és leviták a zsidó nép egyik részével együtt, amely akkor Babylonban lakott. A nép többi része külön ment vissza hazájába.

4. FEJEZET

A kutat telepesek ellenállása hiábavaló: a templom felépül

A babyloni kivonulás után következő hetedik hónapban Józsué főpap és Zorobábel vezér hírnököket küldtek szét az országba és az egész népet összehívták Jeruzsálembe; a nép szívesen engedett a hívásnak. Ekkor oltárt emeltek ugyanazon a helyen, ahol régeb­ben állt, hogy bemutassák Istennek az ünnepélyes áldozatot, úgy amint Mózes törvényében elő volt írva. Ezt a kezdeményezést a szomszéd népek irigykedve nézték, mert már különben is ellen­séges érzülettel viseltettek irántuk. A zsidók mégis megünnepel­ték a sátoros ünnepet, a törvényhozótól megszabott időben újra bemutatták az eledeláldozatot, az egészen elégő áldozatot, a. Sah- bat-áldozatot s a többi ünnepi áldozatot; elmondták az előírt imádságokat is és az áldozatokat megint a hetedik hónap újholdja ide jén kezdték. Azután nekiláttak a templomépítésnek, nagy pénz­összeget fizettek ki a kőfaragóknak és ácsoknak, azoknak pedig, akik az anyagot odaszállították, ételt és italt adtak. Ezt a szállí­tást a Szidóniák könnyűszerrel végezték, mert a cédrusfát a Libanonon tutajokká kötözték össze és ezekkel beeveztek Joppe kikötőjébe. Ezt már Cyrus így rendelte el, de csak most, Darius alatt hajtották végre.

Két évvel a zsidók visszatérése után, és pedig a második hónapban, hozzáfogtak a templomépítéshez: ennek a hónapnak újholdja idején lerakták az alapokat és ezeken tovább építettek. Az építkezést a húszévesnél idősebb leviták vezették, továbbá Józsue, fiaival és testvéreivel, továbbá .Tudásnak, Áminádáb fiá­nak a testvére, Zábdiel, fiaival együtt. És mivel megfeszített szórr galommal dolgoztak, a templom sokkal hamarabb megépült, mintsem bárki is remélhette volna. Mikor a szentély elkészült, a papok felvették ruháikat és felálltak kürtjeikkel, ugyanígy a leviták és Ászáf fiai is. Ekkor elénekelték Istennek azokat a

451

dicsőítő énekeket, amelyeket valamikor Dávid tanított be. A papok és a leviták és a legidősebbek azokból a nemzetségekből, amelyek még emlékeztek a régi templom pompájára és nagy­ságára és látták épülőfélben ezt a mostani, sokkal szegényesebb templomot, nagyon elszomorodtak, mikor egykori boldog éle­tükre, régi templomuk fényére gondoltak és nem tudták vissza­fojtani kesergésüket és könnyeiket. A nép azonban boldog volt, hogy megint volt temploma, nem gondolt már a régire,. nem is bajlódott összehasonlításokkal, mert akkor bizony azon nyom­ban kiderült volna, mennyivel silányabb a mostani templom. És a kürtök harsogását és a tömeg ujjongását túlkiáltotta a vének és a papok jajveszékelése, akik újra meg újra visszagondoltak arra, mennyivel hitványabb a mostani templom annál, amely elpusztult.

Mikor a samariaiak, akik Juda és Benjámin törzsével ellen­séges viszonyban éltek, meghallották a kürtharsogást, odasiettek, hogy megtudják az ünnepi zaj okát. És mikor látták, hogy a zsidók, akiket foglyul hurcoltak Babylonba, megint felépítik a templomot, Zorobábelhez és Józsuához, valamint a nemzetségek fejeihez azzal a kéréssel járultak: engedjék meg nekik, hogy ők is részfvegyenek az építkezésben: „Mi is a mindenható Istent tiszteljük, éppen úgy, mint ti, és hozzá imádkozunk és mi min­dig buzgólkodtunk az ő szolgálatában, attól fogva, hogy Szalma- naszár asszír király ide telepített minket Kutából és Mediából.“ Zorobábel, Józsue, a főpap és a nemzetségek fejei azt felelték erre, hogy lehetetlen megengedni nekik a közreműködést a templom­építésben, mert csak a zsidók kaptak megbízást a templom helyre­állítására, előbb Cyrustól, most pedig Dariustól, de szívesen meg­engedik nekik, hogy Istent imádják a templomban, mert csak ennyiben vállalnak közösséget velük, mint általában mindenki­vel, aki a templomba jön, hogy Istenhez imádkozzék.

Mikor a kutaiak, — tulajdonképpen szamaritánusok voltak — megkapták ezt a feleletet, haragra lobbantak és Syria népeit rávet­ték: kérjék meg a satrapákat, hogy mint már Cyrus és Kambyses alatt megtörtént, lassítsák meg a templom építését és a zsidóknak munkájuk közben támasszanak nehézségeket és akadályokat. Ebben az időben Syria és Phoinikia helytartója, Tátanáj, Jeru­zsálembe érkezett, Stárbuzánáj és még néhány más férfi kísére­tében. Ezek megkérdezték a zsidók elöljáróit, ki engedte meg nekik, hogy ilyen templomot építsenek, hiszen ez inkább erődít­mény, mint templom, és miért vették körül oszlopcsarnokokkal, a varost pedig ilyen erős fallal? Zorobábel és Józsue főpap azt

felelte nekik, hogy ők a mindenható Isten szolgái és a templom, amelyet legboldogabb életű és legerényesebb királyuk épített an­nakidején, sokáig épségben állt ezen a helyen. De midőn őseik vétkeztek Isten ellen, Nábukodonozor, a babyloniak és chaldeu- sok királya, elfoglalta és elpusztította a várost, feldúlta és fel­égette a templomot és a népet Babylonba hurcolta fogságba. Azonban Cyrus, aki követte őt Babylonia és Perzsia trónján, írás­ban adott parancsot, hogy építsék fel újra a templomot és átadta a Nábukodonozortól elrabolt fogadalmi ajándékokat és edényeket Zorobábelnek és kincstárosának, Mithridatesnek, hogy vigyék Jeruzsálembe és helyezzék el újra az újjáépített templomban. És hogy mindezt minél gyorsabban végrehajtsák, megparancsolta SáSsábászárnak, hogy menjen Jeruzsálembe és gondoskodjék a templomról. Ez azután Cyrus levelével azonnal oda is utazott és lerakatta az alapokat; azóta szorgalmasan építkeztek, azonban ellenségeik rosszindulata miatt még mindig nem készültek el az építkezéssel. Ha tehát helyesnek tartják, írják meg ezt Dariusnak, hogy nézzen utána a királyi krónikában és győződjék meg róla, hogy a tiszta igazságot mondják.

Zorobábelnek és a főpapnak ezekre az ellenvetéseire Tátanáj és kísérői elhatározták, hogy nem akadályozzák meg az épít­kezést, amíg hírt nem adtak mindenről Darius királynak; és azon­nal mindent megírtak neki. Midőn azonban a zsidók megrémültek és attól tartottak, hogy a király megbánja a templom és a város újjáépítését, Aggeus és Zakariás próféták, akik akkor éppen kö­zöttük éltek, bátorságot öntöttek beléjük, és Isten ígérete szerint hirdették nekik, hogy a perzsáktól semmi bántódásuk sem esik. Ebben bíztak is és szorgalmasan tovább építkeztek; egyetlen egy napra sem hagyták abba a munkát.

Ezenközben a szamaritánusok levelet írtak Dariusnak és be­panaszolták a zsidókat, hogy megerősítik a várost és hogy a templom most már jobban hasonlít erődítményhez, mint szen­télyhez. Azt is hangoztatták, hogy az építkezés a királynak nem érdeke és mellékelték Kambyses levelét, amelyben megtiltotta a templomépítést, mert Jeruzsálem újjáépítését veszélyesnek tar­totta a maga szempontjából. Mikor Darius elolvasta Tátanáj és hivataltársai levelét, megparancsolta, hogy kutassanak a királyi levéltárban. Kutatás közben a médiai Ekbatanában egy palotá­ban krónikát találtak, amelyben ez a feljegyzés volt: „Cyrus király uralkodásának első évében megparancsolta, hogy a jeru- zsálemi templomot az oltárral együtt építsék fel, hatvan könyök magasságban és szélességben, és hogy három-három réteg csiszolt

márvány és egy-egy réteg hazai fa kerüljön egymás fölé és hogy á költségeket a királyi kincstárból fedezzék. Továbbá megparan­csolta, hogy vigyék vissza Jeruzsálembe azokat az edényeket, amelyeket Nábukodonozor elrabolt a templomból és Babylonba hurcolt. Ennek az elintézését Sássábászárra, Syria és Phoinikia helytartójára és helyetteseire bízta, azzal, hogy ők maguk marad­janak távol a várostól, de a zsidókat, Isten szolgáit és elöljárói­kat engedjék a templomépítésnél nyugodtan dolgozni. Továbbá megparancsolta, hogy a munka támogatására szállítsanak nekik a tartományok adójából, amelyet ezek a tisztviselők kezeltek, bi­kákat, kosokat, bárányokat, bakokat, búzalisztet, olajat, bort és minden egyebet, amire a papoknak szükségük lehet. Ezért a zsi­dók imádkozzanak Istenhez a király és a perzsák jólétéért. Áki vét e rendelkezések ellen, azt feszítsék keresztre, birtokát pedig kobozzák el a király javára. Ezenfelül maga is imádkozott Isten­hez, hogy pusztítson el mindenkit, aki az építkezést akadályozni merészelné, hogy így visszariassza őket a bűntől."

Mikor Darius megtalálta ezeket a feljegyzéseket Cyrus kró­nikájában, Tátanájnak és hivataltársainak ezt válaszolta: „Darius király üdvözletét küldi Tátanáj helytartónak, Stárbuzánájnak és hivataltársaiknak: Mellékelten megküldöm nektek annak a levél­nek a másolatát, amelyet Cyrus krónikájában találtam s azt aka­rom, hogy mindent úgy hajtsatok végre, ahogy ebben a levél­ben meg van írva. Isten áldjon benneteket." Mikor Tátanáj és hivataltársai ebből a levélből világosan megismerték a király akaratát, elhatározták, hogy pontosan végrehajtják. Ennélfogva előmozdították a szent munkát és támogatták a zsidók véneit és elöljáróit, úgy hogy az építkezést a legnagyobb szorgalom árán hét év alatt befejezték, mint ahogy Aggeus és Zakariás próféta Isten rendeléséből megjövendölte és Cyrus és Darius király meg­parancsolta. Darius uralkodásának kilencedik évében a tizenket­tedik hónap hutszonharmadik napján, amelynek a neve nálunk Adar, a makedónoknál pedig Dystros, a papok, a leviták és az egész izraelita nép, régi szerencséjük visszatéréséért és hálából azért hogy a szolgaság után visszakapták a megújhodott templo­mot, száz bikát, kétszáz kost, négyszáz bárányt és a tizenkét törzs számának megfelelően tizenkét bakot áldozott fel bűnért való áldozatul. Ezután a papok és a leviták Mózes törvénye'sze­rint ajtónállókat rendeltek minden bejárathoz, mert a zsidók a templom körül a belső szentély oszlopcsarnokát is újra felépítet­ték.

Midőn pedig közeledétt a kovásztalan kenyerek ünnepe, az

első hónapban, amelyet a makedónok Xanthikosnak, mi pedig Nisánnak nevezünk, a többi városokból is Jeruzsálembe sereg­lett az egész nép. Itt megülték az ünnepet, miután asszonyaikkal és gyermekeikkel együtt ősi szokás szerint önmagukat is alá­vetették a tisztulásnak; a hónap tizennegyedik napján bemutat­ták az úgynevezett pászka-áldozatot s azután hét napig szórakoz­tak és nem sajnálták a költségeket. Egészen elégő áldozatot is mu­tattak be, hasonlóképpen hálaáldozatot azért, hogy Isten vissza­vezette őket hazájukba, s visszaadta ősi törvényeiket, a perzsa ki­rályt pedig jóindulatra hangolta irántuk. Később Jeruzsálem lakói az istentiszteletet megint a régi fénnyel ülék meg. Államalkotmá­nyuk vegyes volt, részbén arisztokratikus, részben oligarchikus; mert a főpapok álltak az állam élén, amíg a hasmoneusok utódai nem nyerték el a királyi méltóságot. Mielőtt a népet fogságba hurcolták, Saultól és Dávidtól kezdve ötszázhuszonkét esztendeig, hat hónapig és tíz napig királyok uralkodtak. A királyok előtt a népet bírák kormányozták és ez az alkotmány Mózes és' Józsue fővezér halála után több mint ötszáz évig érvényben volt. Ez történt a zsidókkal, akik Cyrus és Darius alatt visszatértek a fogságból.

Azonban a szamaritánusok, akik rendkívül ellenségesen és rosszindulatúan viselkedtek a zsidók iránt, sok bajt okoztak nekik; mert elbizakodtak gazdagságukban és abban, hogy ro­konságban vannak a perzsákkal, hiszen Perzsiából származtak: megtagadták a járulékok beszolgáltatását, amiket a király pa­rancsára az áldozatok céljaira kellett íizetniök a zsidóknak és értették a módját, hogy megnyerjék maguknak a királyi tiszt­viselőket, mint ahogy.egyébként sem szalasztottak el egyetlen alkalmat sem, hogy a zsidóknak közvetve, vagy közvetlenül ne ártsanak. Ez ’rt a jeruzsálemiek elhatározták, hogy Darius ki­rályhoz fordulnak és bepanaszolják a szamaritánusokat. Erre a célra követséget választottak, amely Zorobábelből és négy elő­kelő zsidóból állt. Mikor a király végighallgatta panaszaikat a szamaritánusok ellen, elbocsátotta, őket, leveleket adott nekik tisztviselőihez és a samariai tanácshoz s ennek ez volt a szövege: „Darius király samariai tisztvhelőihez: Tangárhoz, Sembábhoz, Sádrághoz, Belonhoz s tisztviselőtársaikhoz. A zsidók köve'ei, Zorobábel, Ananiás és Márdokeus bepanaszoltak benneteket; hogy zaklattátok őket a templom'pí lésben és nem fizettétek meg az áldozati járulékokat, holott én megparancsoltam. Ennélfogva megparancsolom: mihelyt a levelet elolvastátok, adjatok ki min-

dent a samariai királyi kincstárból, ami a papok véleménye sze­rint szükséges az áldozatokhoz, hogy ne kelljen abbahagyniok a mindennapi áldozatokat s naponta imádkozhassanak Istenhez érteni és népemért,“ Ez volt a levél szövege.

5. FEJEZET

Darius [ia, Xerxes, igen jóindulatú a zsidók iránt. Ezdrás és
Nehemiás

Dariust halála után fia, Xerxes követte a trónon, aki éppen olyan istenfélő volt, mint atyja. Mert épp úgy, mint ő, előmoz­dította az istentiszteletet és a zsidók iránt különös jóindulatot tanúsított. Ebben az időben Józsué fia, Jóákim volt a főpap. Volt azonban Babylohban egy Ezdrás nevű igaz és tiszteletreméltó férfiú, a nép első papja. Ez különösen jól ismerte a mózesi törvényt és élvezte Xerxes király barátságát. Mivel elhatározta, hogy visszaköltözik Jeruzsálembe és magával visz a Babylonban élő zsidók közül néhányat, megkérte a királyt, adjon neki levelet Syria satrapáiboz, amellyel előttük igazolhatja magát. Erre a király ezzel a levéllel válaszolt: „Xerxes király üdvözletét küldi Ezdrásnak, a papnak és törvénytanítónak. Királyi kegyelmem­ben elhatároztam, hogy a zsidóknak, valamint a papoknak és levitáknak, akik még országomban élnek és Jeruzsálembe akar­nak költözni, ezt megengedem. Akinek tehát kedve van, költöz­zék oda a magam és hét tanácsosom beleegyezésével, hogy Isten törvénye Júdeábán megint teljes mértékben érvényesüljön. A kiköltözők vigyék magukkal az izraeliták istenének azokat az ajándékokat, amelyeket én és barátaim ígértünk neki; továbbá mindazt az aranyat és ezüstöt, ami még Babylonia országában van és előbb az ő istenüknek volt szentelve, vigyék Jeruzsálembe a szertartások céljaira. Amit te magad aranyból és ezüstből akarsz csináltatni, azt csináltasd meg hittestvéreiddel. A szent edényeket, amelyeket átadnak neked, szenteld újra Istennek és azonfelül is legjobb belátásod szerint csináltass meg mindent és a költségeit vedd fel a királyi kincstárból. írtam kmcstárosaim- nak Syriába és Phoinikiába, hogy gondoskodjanak mindenről, amit Ezdrás pap, Isten törvényének magyarázója kérni fog tőlük. És hogy Isten ne haragudjék rám, sem utódaimra, megparancso­lom, hogy mindent, még száz kor búzát is, rójanak le Istennek, az ő törvénye szerint. Ezenfelül lelketekre kötöm, hogy egyetlen

paptól, levitától, kapustól, énekestől, templomszolgától meg temp­lomi írnoktól sem szabad adót szedni s egyébként se terheljétek meg őket semmivel. Te pedig, Ezdrás, rendelj bölcseséged sze­rint, amelyet Isten adott neked, egész Syriában és Phoinikiában bírákat, akik a törvényekben járatosak; azokat pedig, akik nem ismerik a törvényt, oktassad, hogy az a honfitársad, aki meg­szegi Istennek vagy a királynak törvényeit, ne védekezhessék az­zal, hogy nem ismerte, hanem bűnhődjék, mint tudatos törvény­szegő. A büntetés pedig legyen halálbüntetés vagy pénzbírság. Isten áldjon.¹¹

Mikor Ezdrás megkapta ezt a levelet, nagyon megörült és magasztalta Istent, mert csak neki tulajdonította a király jóindulatát, s éppen ezért szívből hálát mondott neki. S miután elolvasta a levelet a babyloni zsidóknak, az eredetit megtartotta magának^ másolatát pedig elküldte Mediában élő valamennyi honfitársának. Ezek nagyon megörültek, mikor értesültek a ki­rály istenfélő érzületéről és Ezdrás iránti jóindulatáról és sokan hamarosan minden vagyonukkal Babylonba mentek, hogy onnan visszatérjenek Jeruzsálembe. A nép nagy tömege azonban az országban maradt. Innen van, hogy Ázsiában és Európában csak két törzs alattvalójuk a rómaiaknak, a többi tíz törzs pedig mint végtelen és megszámlálhatatlan tömeg mind a mai napig az Eufráton túl lakik. Ezdráshoz csatlakoztak a leviták, a napok, az ajtónállók, az énekesek és a templomszolgák. Mikor a szám- űzötteket, akik vele akartak menni, átvezette az Eufráton, há­romnapos pihenőt tartott, böjtöt rendelt s felszólította a népet: könyörögjön Istenhez, hogy védelmezze kegyesen, óvja meg őket az úton minden bajtól, akár ellenségeiktől, akár másoktól szakad rájuk. Mert Ezdrás a királynak már előre megmondta, hogy Isten megoltalmazza őket és ezért nem is fogadta el a védelmükre felajánlott lovascsapatot. Mikor imájukat befejezték, az első hó­nap tizenkettedik napján, Xerxes uralkodásának hetedik évében elindultak az Eufráttól és ugyanannak az évnek ötödik hónap­jában megérkeztek Jeruzsálembe. Ott Ezdrás átadta a kincstá- rosoknak a templomnak szánt kincseket, hatszázötven talentum ezüstöt, száz talentum értékű ezüstedényt, húsz talentum ért'kű aranyedényt és tizenkét talentum értékű rézedényt, amelyek az aranyedényeknél is értékesebbek voltak. Mindezt a király taná­csosai, továbbá a Babylonban maradt izraeliták ajándékozták. Miután Ezdrás ezeket a drágaságokat átadta a papoknak, be- mutattatta Istennek a törvényszabta egészen elégő áldozatokat,

tizenkét bikát az egész nép üdvéért, kilencven kost, hetvenkét bá­rányt és tizenkét kecskebakot engesztelő áldozatul. A királyi kincstárosoknak, továbbá Coelesyria és Phoinikia helytartóinak átadta a király levelét és ezek kénytelen-kelletlen, teljesítették Xerxes parancsát, kíméletesen bántak a néppel és minden szük­ségessel támogatták.

így rendelkezett Ezdrás és minden kívánsága szerint telje­sült is, mert azt hiszem, hogy Isten becsületességéért és jámbor­ságáért méltónak tartotta erre. Nem sokkal utóbb felkereste néhány zsidó s ezek vádat emeltek, hogy egyesek a népből, sőt még papok és leviták is megszegték a törvényt és megsértették az alkotmányt, mert idegén nőket vettek feleségül és ezzel meg- szentségtelenítették a papi törzset. Kérték tehát, hogy érvénye­sítse a törvényt, nehogy Isten haragja megint szerencsétlenségbe taszítsa őket. Ezdrás ennek hallatára bánatában megszaggatta ruháját, megtépte haját és szakállát, levetette magát a földre, mert a nép legjobbjai így megtévedtek. S mikor arra gondolt, hogy ha parancsot ad nekik, hogy bocsássák el feleségeiket és gyermekeiket, nem fognak engedelmeskedni neki, tovább is fekve maradt. Akkor a jók és igazak odasiettek hozzá, sírtak és jaj- veszékeltek azért, ami történt. Végre felkelt Ezdrás, kezeit az ég felé emelte s felkiáltott, hogy szégyenli Istenhez emelni szemeit a nép súlyos bűnei miatt, amely úgy látszik megfeledkezett arról, hogy miféle büntetés sújtotta atyáit istentelenségükért. Azután imádkozott Istenhez, hogy ha már megmentette őket a fogságból, visszavezette őket Jeruzsálembe és a perzsa királyban szánalmat ébresztett irántuk, most se gondoljon bűneikre s ámbár megérde­melnék a halált, jóságában engedje el nekik a büntetést.

Amint az imádság elhangzott, valamennyien, akik felesé­gükkel és gyermekükkel jelentek meg, sírva fakadtak és Sekeniás, Jeruzsálem egyik legkiválóbb embere, odalépett Ezdráshoz és azt mondta, hogy csakugyan bűnt követtek el, mikor idegen asszonyokat vettek feleségül. Azonban esküvel megígéri, hogy valamennyien kötelezik magukat feleségeik és gyermekeik el- taszítására s belenyugszanak abba, Ihogy aki erre nem hajlandó, azt megbüntessék. Ezdrás ebben bizakodva megeskette á papok, leviták és a többi izraeliták törzseinek fejeit, hogy Sekeniás ja­vaslata szerint elbocsátják feleségeiket és gyermekeiket. Miután letették az esküt, távozott a templomból, elment Jóhánánnak, Él'ási fiának lakására s az egész napot gyászban töltötte, sem ételt, sem italt nem -vett magához. Azután kihirdette, hogy mind-

 

azok, akik a fogságból visszatértek, gyülekezzenek Jeruzsálem­ben; aki azonban két-három nap alatt nem jelenik meg, azt kitaszítják a népből, s vagyonát a vének határozata szerint a templom javára elkobozzák. Erre három nap múlva összegyüle- keziek Juda és Benjámin törzsének tagjai, a huszadik napján a kilencedik hónapnak, amelynek a hébereknél Chaslev, a ma­kedónoknál pedig Apellaios a neve. A templom udvarán ültek le a vének jelenlétében, nyomasztó félelemben. Ekkor felkelt Ezdrás, szemükre lobbantotta megtévelyedésüket, amelyet azzal követtek el, hogy idegen nőket vettek feleségül. Most azonban kiengesztelhetik Istent és a maguk javára cselekedhetnek, ha lemondanak arról, hogy tovább is együtt éljenek feleségeikkel. Kijelentették, hogy erre valamennyien hajlandók; csakhogy sokan vannak, azenfelül itt az esőzés ideje, úgy hogy egy-két nap alatt ezt nem lehet végrehajtani. Ennélfogva azoknak, akik még min­dig idegen nőkkel élnek házasságban, bizonyos határidőt kell adni, hogy ezalatt az elöljárók és a vének kinyomozhassák a vétkeseket. Ezt a javaslatot egyhangúlag elfogadták és így a tizedik hónap első napján elkezdték kinyomozni azokat, akik idegen nőket vettek feleségül. Ezt azután folytatták a következő hónap első rfapjáig és kiderült, hogy sokan vannak Józsue főpap utódai közül, hasonlóképpen papok, leviták s egyéb izraeliták is, akik feleségeiket és gyermekeiket azonnal elbocsátották, mert fontosabbnak tartották a törvény megtartását, mint a családjuk­hoz való ragaszkodást. Akkor azután Isten engeszlelésére kos­áldozatot mutattak be. Ezeknek a neveit sorra feljegyezni nem tartottam szükségesnek. Miután Ezdrás az említett házasságok­kal elkövetett bűnt jóvátette, olyan rendelkezéseket hozott ebben az ügyben, amelyek egyszersmindenkorra érvényben maradtak.

Mikor a hetedik hónapban megülték a sátoros ünnepet és majdnem az egész nép összesereglett, valamennyien felmentek a templomnak abba a részébe, amely a keleti kapu fölött volt és kérték Ezdrást, olvassa fel nekik Mózes törvényeit-. Ez kiállt a középre s kora reggeltől délig olvasott. Miután az emberek hal­lották a törvényt, nem csupán azt tanulták meg, hogyan kell viselkedniük most és a jövőben, hogy igaz életet élhessenek, ha­nem muljtukat is megbánták és sírva panaszolták szerencsétlen­ségüket, ami pedig nem sújtotta volna őket, ha nem szegik meg a törvényt. Mikor Ezdrás ilyen állapotban látta őket, azt mondta, hogy ne sírjanak, menjenek haza: mert ünnepnap van és nem illik ilyen napon szomorkodni; inkább rendezzenek lakomákat

459

és üljék meg vidáman az ünnepet; bűnbánatuk és fájdalmuk megóvja őket attól, hogy a jövőben megint ilyen bűnökbe sül­lyedjenek. Miután Ezdrás így bátorította őket, átadták magukat az örömnek, nyolc napig sátorban laktak, azután hazamentek, miközben dicsőítő énekeket zengtek Istennők és köszönetét mond­tak Ezdrásnak, hogy jóvátette az alkotmány ellen elkövetett bűnüket. Ezdrás pedig érdemekben gazdagon, agg korában halt meg és nagy pompával temették el Jeruzsálemben. Ugyanebben az időben halt meg Jóákim főpap is és a főpapi méltóságban fia, Éliásib követte.

A zsidó foglyok között volt Xerxes királynak czy Nehemiás nevű pohárnoka is. Mikor egyszer Susa, a perzsa főváros kapuja előtt sétálgatott, meghallotta, hogy néhány idegen, akik hosszú útról tértek be a városba, héber nyelven beszélget egymással. Odalépett hozzájuk és megkérdezte, kicsodák. Azt felelték, hogy Judeából jönnek; erre tovább érdeklődött népe és Jeruzsálem felől. Azok azt felelték, hogy nagyon szomorú állapotban van, mert a város falai romban hevernek és a köröskörül lakó népek a zsidókat keményen sanyargatják. Nappal a vidéket rabolják és pusztítják, éjjel pedig garázdálkodnak s a környéken és ma­gában Jeruzsálemben is sok embert foglyul ejtenek és elhurcol­nak és lépten-nyomon lát az ember az úton heverő holttesteket. Erre Nehemiás annyira megszánta honfitársai szerencsétlenségét, hogy sírva fakadt, égre emelte szemeit s így kiáltott fel: „Med­dig, Uram, meddig tűröd 'még, hogy ísy szenvedjen a néped, amely mindenki zsákmánya és céltáblája?” Amint tehát ott állt a kapuban és sírt, jelentett 'k neki, hogy a király ebédelni indul. Erre azon mosdatlan elsietett, hogy végezze a király mellett szolgálatát. Ebéd után a király igen jókedvű volt, vidámabb a szokottnál is s mikor észrevette Nehemiás szomorú ábrázatát, megkérdezte, miért ilyen levert. Ekkor Nehemiás Istenhez fo­hászkodott, hogy adja szavainak a meggyőződés erejét és így szólt: „Hogy, is lehetne más a külsőm, ó király, vagy hogyne volnék szomorú, mikor hallom, hogy szülővárosomban, Jeruzsá­lemben, ahol őseim csontjai nyugszanak, romban hevernek a falak és elégtek a városkapuk? Kérlek, engedd meg, hogy oda­költözzem, újra felépítsem a falat és befejezzem a templomot.” A király azonnal teljesítette kérését; megígérte, hogy levelet ír a satrapáknak, hogy fogadják őt tisztelettel és szállítsanak neki mindent, amire szüksége van. „Most pedig, — mondta, — hagyd abba a szomorkodást és a szokott vidámsággal szolgálj nekem.” 460.

Erre Nehemiás imádkozott Istenhez, megköszönte a királynak ígéretét, derűs arcot öltött s örömében vidáman szolgált. Másnap a király magához hivatta s levelet adott neki Syria, Phoinikia és Samaria helytartójához, Ászáfhoz s ebben azt a parancsot adta, hogy Nehemiással tisztelettel bánjanak és mindent szállít­sanak neki, amire az építkezésben szüksége van.

Midőn Nehemiás Babylonba jött, sok honfitársa csatlakozott hozzá. Erre Xerxes uralkodásának huszonötödik évében Jeruzsá­lembe ment, megmutatta a levelet Ászáfnak és a többi parancs­noknak, összehívta az egész népet Jeruzsálembe, kiállt a szentély közepébe és így beszélt a néphez: „Zsidók, tudjátok, ho,gy Isten még mindig emlékezik a ti ősatyáitokra, Ábrámra, Izsákra és Jákobra és az ő igaz életükért szüntelenül gondoskodik rólatok. Engem is kegyelmesen megsegített s megkaptam a királytól az» engedélyt, hogy felépíthetem a városfalat és a templom romjait helyreállíthatom. Mivel azonban ismeritek szomszédamk rossz­indulatát és gondolhatjátok, hogy ha hírét veszik építkezésünk­nek, ezerféle akadályt gördítenek majd útunkba, figyelmeztetlek benneteket; hogy mindenekfelett bízzatok Istenben, mert ő majd szembeszáll ellenségeitekkel. De akkor azután sem nappal, sem éjjel nem szabad abbahagynotok a munkát, hanem megfeszített szorgalommal kell hozzálátnotok, mert most van itt az ideje.“ Miután beszédét befejezte, megparancsolta az elöljáróknak, hogy azonnal tűzessék ki a falat és igazságosan osszák ki a munkát a városok és falvak között. Azután megígérte, hogy embereivel maga is résztvesz a munkában s elbocsátotta az egybegyűlteket. A zsidók azonnal munkához láttak. A zsidó nevet pedig attól a naptól fogva használták, amelyen Babylontól visszatértek; még pedig Juda törzsétől vették a nevet, mert ez jött be elsőnek az országba és erről nevezték el magát az országot és lakosait is.

Mikor az ámmoniták, moábiták, szamaritánusok és Coelesyria lakosai értesültek, hogy a várfal építése gyorsan halad, felhábo­rodtak s tovább nyugtalanították a zsidókat, hogy eltérítsék őket szándékuktól. Sok zsidót megöltek, Nehemiásnak is életére tör­tek, mert 'felbéreltek néhány külföldit, hogy öljék meg. Még azt a hírt is elterjesztették, hogy különféle népek nagy had­erővel jönnek a zsidók ellen s ezeket annyira megrémítették, hogy majdnem abbahagyták az épílkezést. De Nehemiás nem ijedt meg, hanem személyes védelmére testőrséget tartott maga mellett és állhatatosan kitartott és fáradhatatlanul folytatta az építkezést. De nem azért vigyázott oly aggodalmasan az életére,

461

mert félt a haláltól, hanem miért meg volt győződve róla, hogy ha meghal, sohasem fejezik be a falat. Azt is megparancsolta, hogy a kőművesek fegyveresen dolgozzanak és ezért volt, hogy minden kőművesnek és segédmunkásnak kard volt az oldalán. A pajzsokat ott tartották a közelben és ötszáz lépésenkint kürtö­söket állított fel azzal a paranccsal, hogy ha ellenséget pillan­tanak meg, kürtszóval adjanak jelt a munkásoknk, hogy rögtön harcra készülhessenek és ne legyenek kitéve váratlanul és véd­telenül az ellenség támadásának. Maga még éjnek idején is kö­rüljárta a várost és nem rettentette vissza sem a fáradság, sem az éhség vagy szomjúság. Egyébként nem élvezetből táplálkozott, hanem csak éppen hogy életét fenntartsa. Ezt az emberfeletti erőfeszítést két évig és négy hónapig viselte el, mert ennyi időbe telt, míg Jeruzsálem fala megépült. A munkát Xerxes uralkodá­sának huszonnyolcadik évében, a kilencedik hónapban fejezték be és Nehemiás a néppel együtt hálaáldozatot mutatott be Isten­nek, utána pedig nyolcnapos ünnepet tartott. Mikor Syria nép­törzsei meghallották, hogy a várfal elkészült, nagy izgalom vett erőt rajtuk. Éppen ezért Nehemiás arra gondolt, hogy a város helyőrsége nagyon csekély s felszólította a környéken lakó papo­kat és levitákat, hogy költözzenek a városba és ott telepedjenek le. Saját költségén lakásokat építtetett nekik és a lakosság föld- mívelő részének meghagyta, hogy a termés tizedét szállítsák Jeruzsálembe, hogy a papoknak és levitáknak legyen miből meg­élniük s ne kelljen elhanyagolniok az istentiszteletet. Nehemiás- nak ezeket a rendelkezéseit szívesen teljesítették s így esett, hogy Jeruzsálem népessége napról-napra szaporodott. Nehemiás még néhány kitűnő és dícséretreméltó intézkedést tett és agg korában halt meg. Nemes és igaz jellemű férfiú volt, őszinte barátja a népnek, amelynek Jeruzsálem várfalában maradandó, emléket hagyott hátra. Ezek történtek Xerxes uralkodása alatt.

6.   FEJEZET

Eszter, Márdokeus és Ámán. Artaxerxes uralkodása alatt majd­nem az egész zsidp népet kiirtják                                                                           : .

Xerxes halála után az uralkodást fia, Cyrus vette át, akit a görögök Artaxerxesnek neveznek. Amíg, ő uralkodott a per­zsákon, a zsidók egész népe majdnem elpusztult, feleségeikkel és gyermekeikkel együtt. Ennek az okát mindjárt előadom. Előbb

azonban el kell mondanom, hogyan vett feleségül a király egy királyi nemzetségből való zsidó hajadont, akiről azt mondják, hogy megmentette népünket. Mikor Artaxerxes trónra lépett és kinevezte mind a százhuszonnégy satrapát, Indiától egészen Etiópiáig, uralkodásának harmadik évében barátait,^: a meghó­dolt perzsákat és azoknak fejedelmeit meghívta és száznyolcvan napig tartó ünnepet rendezett nekik, amint az királyhoz illik, aki meg akarja mutatni gazdagságát. Azután hét napig vendégelte az idegen népeket és azoknak követeit Sasában. A lakoma így folyt le: A király sátrat veretett, amelynek váza arany és ezüst oszlopokból, kárpitja pedig vászonból és bíborból volt; a sátorban sokezer hely volt. A lakománál drágakövekkel kirakott arany­serlegeket használtak, amiket nézni is gyönyörűség. A szolgák­nak megparancsolta a király, hogy senkit se kényszerítsenek ivásra azzal, hogy sűrűn öntenek nekik bort, mint ahogy a per­zsáknál szokásos, hanem bízzák a vendégekre, hosy úgy mulas­sanak, ahogy akarnak. Országszerte hírnököket küldött sz't és kihirdette, hogy legyen munkaszünet és bizonyos számú munka­napot ünnepnapként üljenek meg. Az asszonyoknak is ünnepet rendezett a palotában Vásti királyné. Mivel a királyné kápráza­tosán szép volt, a király meg akarta mutatni vendégeinek, be­hivatta a lakomához, de a királyné vonakodott bemenni, -— mert a perzsa törvények nem engedik meg, hogy idegenek meglássák a bennszülött asszonyokat — s akárhány heréltet küldött is a király feleségéhez, mégis csak szobájában maradt és semmi áron sem akart kijönni. A király emiatt nagy haragra lobbant, véget vetett a lakomának, felkelt, magához rendelte a hét perzsát, akiknek a törvény magyarázata volt a kötelességük. Ezeknél panaszt emelt felesége ellen, hogy megsértette őt azzal, hogy hiába hívta ismételten a lakomához, egyetlen egyszer sem jelent meg; felszó­lította tehát őket, magyarázzák meg neki, hogy a törvény szerint milyen ítélet alá esik a királyné. A hét közül az egyik, Mámukán nevű, kijelentette, hogy a királyné viselkedése nemcsak a ki­rályra hoz szégyent, hanem a perzsákra is, mert így megtörtén­hetik, hogy feleségeik majd packáznak velük, mert a királyné példájának láttára egyetlen asszony sem fog már tiszteletet ta­núsítani férje iránt. Azt ajánlotta tehát a királynak, hogy a ki­rálynét makacskodásáért szigorúan büntesse meg és valamennyi alattvalójának hirdesse ki. hogy milyen ítélettel sújtotta. Ennek értelmében elhatározták, hogy a király eltaszítja Vástit és más nőnek ajándékozza a királynéi méltóságot.

Mivel azonban a király nagyon szerette Vástit, nem egy­könnyen tudott beletörődni abba, hogy elváljon tőle. Azonban a törvény miatt most már nem lehetett megváltoztatni elhatározá­sát, s nem maradt más hátra, mint keseregni szerencsétlenségén, aminek ő maga volt az oka. Mikor belső emberei ilyen rosszked­vűnek látták, azt tanácsolták neki, hogv felejtse el Vásti emlékét és szerelmét, hiszen már úgyis hiába, azután pedig az egész or­szágban kerestesse össze a legszebb és legbájosabb hajadonokat és ezek közül a leggyönyörűbbet vegye feleségül. Mert minél hama­rább vesz új feleséget, annál hamarább kihűl benne a szerelem első felesége iránt és hamarosan átszáll majd a másikra. Ez a tanács kedvére volt a királynak, tehát megbízást adott, hogy biro­dalma legszebb szüzeit keressék ki és vezessék hozzá. Sokat ösz- szegyüjtöttek s köztük volt Babylonban egy teljesen árva leány, akit nagybátyja, Márdokeus nevelt. Ez a Márdokeus Benjámin törzséből származott és a legelőkelőbb zsidók közé tartozott. Esz­ter — ez volt a leány neve —- feltűnő szépségű leány volt és gyö­nyörű arcvonásaival mindenkinek a figyelmét magára vonta. Rábízták egy heréltnek a gondozására s ez nagy igyekezettel gon­doskodott is róla és ellátta bőségesen illatszerekkel s drága kenő­csökkel. Ugyanígy gondozták a többi leányt is, — összesen négy­százan vpltak, — még pedig hat hónapig. Mikor ez az idő letelt és úgy gondolták, hogy a hajadonok már kellőképpen elő vannak készítve és méltók a királyhoz, naponta másikat küldtek be hozzá. A király azonban sorra valamennyit visszaküldte a herélt­nek. De mikor Eszter ment be hozzá, annyira megtetszett neki és olyan szerelemre lobbant iránta, hogy törvényes feleségéül válasz­totta és uralkodásának hetedik évében, a tizenkettedik hónapban, amelynek Adar a neve, feleségül is vette. Azután valamennyi nép­hez hírnököket küldött, hogy jelentse nekik nászát. A perzsákat pedig, valamint a népek előkelőit ez alkalommal egy egész hóna­pig ünnepélyesen vendégelte. Miután új feleségét bevezették a palotába, fejére tette a királyi koronát és Eszter mostantól kezdve a királynál lakott, de nem árulta el neki, hogy melyik népből származik. Ekkor nagybátyja ugyancsak Susába költözött Baby- lonból, letelepedett és naponta megfordult a királyi palotában, hogy érdeklődjék a királyné hogyíéte felől, mert úgy szerette, mint tulajdon leányát.

Ebben az időben a király rendeletet adott ki, hogy egyetlen alattvalója se közeledhetik hozzá, mikor a trónon ül, ha nem hívatta. Ennélfogva alabárdosokkal vette körül magát, hogy nyomban megfenyítsék azt, aki megszegi a rendeletet. Maga a 464

király aranypálcát tartott kezében s ha meg akart menteni vala­kit, aki hívatlanul bejött hozzá, ezt kinyújtotta felé. Akit ezzel megérintett, az megmenekült. Azt hiszem, erről elég is ennyit mondanom.'

Bizonyos idő múlva Bágátán és Táres, a király két heréltje, összeesküdött ellene. Azonban Barnabás, az egyik heréit szolgája, aki zsidó származású volt, megneszelte az összeesküvést és elá­rulta a királyné nagybátyjának, aki Eszter útján feljelentette az összeesküvőket a királynál. A király igen megrémült, azonnal vizsgálatot indíttatott és megállapította, hogy a feljelentés alapos. Erre a két heréltet keresztre feszíttette; megmentőjét, Márdokeüst pedig csupán azzal jutalmazta, hogy krónikásaival beíratta nevét az évkönyvekbe, a királyi palotában lakást adott neki és felvette belső barátai sorába.                                           i                          :

Akkoriban az volt a szokás, hogy Amadáti fia, Ámán előtt, aki született ámálekita volt, valahányszor a királyhoz ment, a perzsák és az idegenek is kötelesek voltak hódolatuk jeléül lebo­rulni. Ez Artaxerxes parancsa értelmében történt így. Márdokeus- nak azonban, mivel bölcs ember volt és tisztelte népének törvé­nyeit, sehogy sem volt ínyére, hogy embernek így hódoljon. Ámán észrevette ezt a viselkedését és megkérdezte, hová való. Amikor meghallotta, hogy Márdokeus zsidó, haragra lobbant amiatt, hogy bár a szabad perzsák megadják neki a hódolatot, éz a rabszolga megtagadja. Tehát, hogy bosszút álljon Márdokeuson, nem érte bé azzal, hogy ennek az euy embernek á megbüntetését követelje, hanem elhatározta, hogy az egész népet kiirtatja, mert már amúgy is gyűlölte a zsidókat, mivel az ámálekiták népét, amelyből ő is származón, a zsidók irtották ki. Tehát elment a királyhoz és pa­naszt emelt, hogy birodalmában szétszórtan él egy gyalázatos nép, amely egészen elkülönül és nem keveredik á többivel és nem imádja azokat az isteneket, amelyeket többi alattvalói, nem is engedelmeskedik törvényeiknek, hanem erkölcsei és intézményei miatt a perzsa népnek és minden más népnek ellensége. Azután így folytatta: „Ha jót akarsz tenni alattvalóiddal, parancsold meg, hogy ezt a népet egy szálig kiirtsák és egyetlen egy se maradjon belőlük, még rabszolga és hadifogoly se. De hogy semmi kárt ne szenvedj amiatt, mert elveszíted az adó jövedelmet, amit ők fizet­nének, felajánlom, hogy vagyonomból negyvenezer ezüst talen­tumot befizetek oda, ahová akarod. Szívesen megfosztom magam ettől az összegtől, ha a birodalom megszabadul ettől a mételytől és végre békében élhet.“                                                                                                    :

Miután Ámán előadta kérését, a király azt mondta, hogy

30 Flavius Josephus: A zsidók története                                                                                              465

csak tartsa meg a pénzét, a zsidókkal pedig tegyen, amit akar. Ámán, mikor kérése így teljesült, a király nevében azonnal ren­deletet küldött valamennyi néphez ezzel a szöveggel: „Artaxerxes a nagy király a százhuszonhét satrapának Indiától Etópiáig: Mi­után sok nép és ország uralmát elnyertem, de sohasem uralkod­tam alattvalóimon gőgösen és kegyetlenül, hanem mindig szelí­den és jóságosán, s békét szereztem nekik és a törvények oltal­mát, abban is fáradoztam, hogy örökre biztosítsam nekik mind­ezeket a javakat. Most azonban Ámán, aki bölcsesége és igazsá­gossága miatt nagy becsületben áll előttem s hűségéért és ragasz­kodásáért rangban közvetlenül utánam következik, jelentette nekem, hogy népem között él egy ellenséges nép, amely a törvé­nyeket megveti, a királynak nem engedelmeskedik, a maga szo­kásai szerint él, államunkat gyűlöli és alattomos terveket sző ellenünk. Tehát megparancsolom, hogy az atyai barátomtól, Ámántól megjelölt embereket feleségestül és gyermekestül ölessé- tek meg és egyetlen egynek se kegyelmezzetek. Nehogy pedig a szánalom arra indítson, hogy parancsom ellen cselekedjetek! Ez pedig történjék meg a jövő év tizenkettedik hónapjának tizenhar­madik napján, hogy ellenségeink valamennyien ugyanazon a na­pon pusztuljanak el és mi a jövőben biztonságban élhessünk fe­lőlük/¹ Miután ezt a rendeletet az egész országban kihirdették, mindenütt intézkedtek, hogy a zsidókat a megállapított napon kiirtsák és Susában is készülődtek. Eközben a király és Ámán lakomákkal és tivornyákkal szórakoztak, mialatt a városban nagy volt az izgalom.

Mikor Márdokeus értesült, hogy mi készül, megszagatta ru­háit, zsákba öltözött, hamut hintett fejére s így ment át a váro­son, közben pedig kiáltozott, hogy ki akarnak irtani egy népet, amely senkit sem bántott. így ért a királyi palotához, ott megállt, mert ilyen ruhában nem volt szabad belépnie. Ugyanígy tettek a többi zsidók is azokban a városokban, ahol az említett rende­letet kihirdették és sírtak és jajveszékeltek a nekik szánt végzet miatt. Mikor a királynénak jelentették, milyen siralmas állapot­ban álldogál Márdokeus a palota előtt, nagy izgalom vett erőt rajta és ruhát küldött ki neki. De Márdokeus nem volt hajlandó levetni rongyait, mert még nem múlt el az a csapás, ami miatt így öltözött. Akkor a királyné az Áták nevű heréltet küldte ki hozzá, aki éppen a közelében volt és megkérdeztette Márdokeus- tól, miféle baj érte, hogy így jajveszékel s még az ő kérésére sem hajlandó levetni rongyait. Márdokeus megmondta a heréltnek, hogy fájdalmának oka a zsidók ellen kiadott királyi rendelet s

az a körülmény, hogy Ámán a zsidók kiirtása fejében pénzt ígért a királynak. Aztán beküldte Eszternek a Susában kihirdetett ren­delet másolatát és kérte, járjon közben a királynál és ne restel- jen a nép megmentéséért alázatosan könyörögni, mert ezzel ta­lán elháríthatja a zsidók pusztulását. Mert Ámán, aki a király után az első ember, úgy megrágalmazta a zsidókat, hogy a király rettenetesen haragszik rájuk. Eszter ennek hallatára megüzente Márdokeusnak, hogy a király már régen nem hivatta magához, pedig mindenki halál fia, aki hívatlanul bemegy hozzá, ha a ki­rály nem nyújtja feléje az aranypálcát, mert meg akar kegyel­mezni neki; tudniillik ha valaki hívatlanul bemegy s ezt teszi vele a király, nem végezteti ki, hanem megbocsát neki s így meg­menekül. Márdokeus a herélttel, aki Eszter üzenetét hozta, azt üzente vissza, hogy ne törődjék a maga életével, hanem inkább egész népének megmentésével. Ha ezt nem teszi meg, Isten akkor is tudja a módját, hogy megmentse a népét, de őt magát, család­jával együtt éppen azok fogják elpusztítani, akikkel most nem akar törődni. Érre Eszter ugyanazzal a szolgával megüzente neki, hogy menjen Susába, hívja össze az ott lakó zsidókat, rendeljen háromnapos böjtöt és ezalatt minden ételtől és italtól teljesen tartózkodjanak. Ugyanezt teszi majd ő is szolgálóleányaival és akkor a rendelet ellenére is bemegy a királyhoz, még akkor is, ha halállal lakói érte.

Márdokeus Észtéi’ parancsa szerint böjtöt rendelt el és a néppel együtt imádkozott Istenhez, hogy ne engedje elpusztulni,, hanem mentse meg a romlástól, mint ahogy régebben is annyi­szor gondoskodott már róla és megbocsátotta vétkeit. Mert a nép nem a masa bűne miatt jutott veszedelembe, hanem ö egymaga idézte fel Ámán haragját, mert nem borult földre előtte s nem akarta megadni neki az uralkodónak járó hódolatot. Ezért há­borodott fel Ámán annyira azok ellen is, akik semmit sem vét­keztek a törvények ellen. Az egész nép is könyörögve kérte Istent,: legyen kegyes hozzá és óvja meg az országban lakó izraelitákat a fenyegető veszedelemtől, tudniillik mindig csak ez lebegett sze­meik előtt és egyre jobban közeledett is. Eszter ugyancsak földre vetette magát, gyászruhát öltött, három napig megtagadott ma­gától ételt-italt és kényelmet és szívből imádkozott Istenhez, kö­nyörüljön meg rajta, és ha majd alázatosan könyörög a király­nak, sikerüljön meggyőznie őt, külsejét pedig ruházza fel még nagyobb szépséggel, mint amilyen volt, hogy ezzel a két eszközzel lecsillapítsa a király esetleges haragját és honfitársait megmentse a fenyegető veszedelemtől. Támasszon Isten a királyban gyűlöle-

let azok ellen, akik ellenségei a zsidóknak és ki akarják őket ir­tani, ha a király továbbra is ilyen rossz véleménnyel lesz felőlük.

Miután Eszter három napig így imádkozott Istenhez, letette a gyászruhát, más ruhába öltözött; kicsinosította magát, mint ki­rálynéhoz illik és elment a királyhoz; két szolgálóleánya kísérte; egyikre könnyedén rátámaszkodott, a másik pedig mögötte járt és ruhája uszályát fogta. Arcán pirosság égett, bájos és királyi szépség sugárzott róla. Szorongó érzéssel lépett be a királyhoz és mikor meglátta arannyal hímzett és drágakövekkel kirakott dísz­ruhájában a trónuson, szinte még félelmetesebbnek tűnt fel előtte. És midőn a király zordon tekintettel és haragtól kigyúlt arccal ránézett, rémületében elvesztette eszméletét és hangtalanul om­lott a szolgálóleányok karjaiba. Ekkor, úgy hiszem Isten rendelé­séből, hirtelen megváltozott a király hangulata és aggódni kez­dett, hogy talán a félelem miatt valami baja esett a királynénak; fölugrott trónjáról, átölelte Esztert és gyöngéd szavakkal szólt hozzá, emberelje meg magát s ne féljen semmi rossztól azért, mert hívatlanul jött hozzá, mert az a bizonyos törvény csak alatt­valói számára van, a királynéra azonban, aki vele egyenrangú, nem vonatkozik. Mialatt így beszélt, Eszternek kezébe adta joga­rát és a törvény rendelése szerint megérintette pálcájával a nya­kát, hogy elűzze félelmét. Midőn Eszter magához tért, így be­szélt: „Uram, nem mondhatom meg, mi történt velem hirtelen. Mikor ilyen hatalmasnak, felségesnek és félelmetesnek láttalak, elhagyott az erőm és elájultam !" Ezeket a szavakat is csak nagy- nehezen és élhaló hangon tudta kimondani s ez a királyt még jobban aggasztotta és megzavarta, úgy hogy biztatta Esztert, szedje össze magát és legyen meggyőződve róla, hogy akár a fél országát is odaadja neki, ha kívánja. De Eszter csak arra kérte, hogy ebédeljen, nála bizalmas emberével, Ámánnal, mivel lako­mát készíttetett. A király nyomban teljesítette kérését és mikor már asztalnál ültek, megkérdezte Esztert, mondja meg neki, mit kíván, mert mindent megad neki, még akkor is, ha birodalmá­nak a felét kéri. De Eszter kijelentette, hogy szívesebben adná elő holnap a kérését, ha a király megint nála ebédelne Ámánnal.

A király meg is ígérte és Ámán nagy örömmel távozott, mert Eszter csak őt hívta meg a királlyal együtt asztalához és mert rajta kívül senki sem részesült még ilyen megtiszteltetésben. De mikor a kapuban megpillantotta Márdokeust, aki szokása szerint most sem hódolt neki, rendkívül felháborodott. Amint hazaért, azonnal magához hívatta Záres nevű feleségét és barátait és el­mondotta nekik, milyen megtiszteltetésben részesült a király és

'Q királyné részéről, mert Eszter a királlyal együtt csak őt hívta meg asztalához, sőt másnapra megint meghívta. De mindez nem szerez neki valódi örömet mindaddig, ameddig ezt a zsidó Már- dokeust ott látja álldogálni a palota kapujában. Erre Záres azt tanácsolta neki, hogy ácsoltasson ötven könyök magas bitófát és másnap eszközölje ki a királytól, hogy Márdokeust felakasz- szák. Ez a javaslat nagyon is kedvére való volt, tehát rögtön megparancsolta szolgáinak, hogy csináljanak ekkora bitófát és állítsák fel udvarában, hogy arra akasztassa fel Márdokeust. Ez rögtön meg is történt. Isten azonban meghiúsította Ámán aljas reménykedését, mert ismerte a jövőt és tudta mi vár reá. A ki­rály a most következő éjjel nem tudott aludni s mivel nem akarta az időt semmittevéssel tölteni, elhatározta, hogy biro­dalma történetével fog foglalkozni; meghagyta tehát egyik jegy­zőjének, hogy hozza be őseinek krónikáját és olvasson fel be­lőle. Midőn a jegyző olvasott, először is olyan emberré bukkant, aki valami kiváló tette jutalmául elnyerte egy tartomány kor­mányzóságát; a tartomány nevét nem jegyezték fel. Azután egy másik emberről olvasott, aki hűsége jutalmául ajándékot kapott és ez után következett annak az összeesküvésnek a története, amelyet Bágátán és Táres szőtt a király ellen s amelyet Márdo- keus leplezett le. Mikor most a jegyző gyorsan át akart ugrani egy másik fejezetre, a király félbeszakította és megkérdezte, milyen jutalmat kapott Márdokeus. A jegyző azt mondta, hogy semmit; erre a király abbahagyatta vele az olvasást és meg­kérdezte a testőröket, hány óra lehet. Mikor meghallotta, hogy itt a reggel, megparancsolta: jelentsék neki, ha valamelyik fő­embere már itt van a kapuban. Történt pedig, hogy éppen ott volt Ámán; korábban jött mint rendesen, hogy Márdokeus halál­büntetését jóváhagyassa. Mikor pedig a szolgák jelentették a királynak, hogy Ámán az udvarban van, magához hívatta és így szólt hozzá: „Mivel te vagy egyetlen igaz barátom, adj ne­kem tanácsot, hogyan tiszteljem meg rangomhoz méltón azt, akit különösképpen szeretek." Ámán, aki csak arra gondolhatott, hogy róla van szó, hiszen a király őt szerette különösképpen, így¹ felelt: „Leghelyesebbnek tartom, ha azt az embert, akit sze­retsz és különösen meg akarsz tiszteni, lóra ülteted, királyi ru­hába öltözteted és arany láncot akasztasz a nyakába, azután pedig valamelyik bizalmas főembered lovagoljon vele végig a városon és kiáltsa ezt: így megbecsüli a király azt, akit meg akar tisztelni.¹¹ Ádám abban a reményben tette ezt a javaslatot.

hogy a király neki szánta ezt a megtiszteltetést. A király azon­ban, akinek a javaslat tetszett, így szólt hozzá: „Menj tehát, vedd a lovat, a ruhát és a láncot, keresd fel a zsidó Márdokeust, tedd meg vele mindazt, amit javasoltál, lovagolj előtte és hir­desd az ő kitüntetését. Hiszen bizalmas főemberem vagy, tehát hajtsd végre, amit tanácsoltál. Márdokeus pedig azért részesül­jön ebben a megtiszteltetésben, mert megmentette az életemet." Ámán erre a váratlan parancsra meghökkent, megzavarodott és szinte megbénult döbbenetében: a lóval, a bíborruhával és az aranylánccal elindult és ott találta Márdokeust a kapu elölt, zsákruhában. Felszólította, hogy vesse le és öltse magára a bíborruhát, de Márdokeus, aki még nem tudta mi történt és arra gondolt, hogy ez csak csúfolódik vele, rákiáltott: „Ó te, a világ leggyalázatosabb embere, hát nem elég neked a mi szenvedésünk, még ki is akarsz csúfolni?" De mivel Ámán meg­magyarázta neki, hogy a király azért részesíti ebben a jutalom­ban, mert a két heréit összeesküvésének leleplezésével megmen­tette az életét, felöltötte a bíborruhát, amelyet különben csak a király szokott viselni, felvette az arany nyakláncot, lóra szállt és végiglovagolt a városon, Ámán pedig előtte lovagolt és kikiál­totta, hogy ebben a megtiszteltetésben részesíti a király azt, akit szeret és megbecsül. Miután így bejárták az egész várost, Márdokeus a királyhoz ment, Ámán pedig szégyenletében haza- kotródoti és könnyezve mesélte el feleségének és barátainak, hogy mi történt vele. Ezek azt mondták, hogy most már bizo­nyára nem állhat bosszút Márdokeuson, mert azt az Isten védel­mezi.

Miközben még erről beszélgettek, megérkeztek Eszter he- réltjei, hogy Ámánt a lakomára hívják. Az egyik közülök, aki­nek Hárbóna volt a neve, látta Ámán házában a felállított bitó­fát, amelyet ez Márdokeusnak szánt s megkérdezte az egyik szolgái, kinek állították fel. Mikor meghallotta, hogy a bitófát a királyné nagybátyjának szánták, mert Ámán éppen a király beleegyezését kéri kivégzéséhez, nem szólt semmit. -A király tehát Ámánnal együtt leült a lakomához és felszólította a király­nét, mondja meg neki, milyen kegyet kíván tőle, mert mindent megkap, amit csak akar. Ekkor megeredt Eszter panasza, hogy milyen nagy veszedelemben forog népe; megmondta, hogy egész népével együtt őt is pusztulásra szánták s éppen ezért akar szót emelni honfitársai érdekében; nem zaklatná a királyt, ha keserű rabszolgaságba adta volna el őket, mert ez még nem is

olyan nagy baj, de könyörögve kéri, hogy mentse meg őket a haláltól. A királynak arra a kérdésére, hogy ki adott erre pa­rancsot, nyíltan bepanaszolta Ámánt és megvádolta, hogy puszta gonoszságból eszelt ki ilyen merényletet a zsidók ellen. A király éktelen haragra gerjedt, fölugrott az asztaltól és kirohant a kertbe. Ámán könyörögve kérte Esztert, bocsásson meg neki, mert most persze fölismerte, milyen veszedelembe került. Amint tehát odadobta magát a királyné heverőjére, hogy kérését előadja, hirtelen visszajött a király, s mikor meglátta, felhábo­rodottan rárivallt: „Ó te gyalázatos ember, még a feleségemen is erőszakot akarsz elkövetni?" Ámán megdöbbent és nem. jött hang a torkára. Ekkor belépett Hárbóna, a heréit és Amannak szemére lobbantotta, hogy az udvarában bitófát állíttatott, hogy felakasztassa Márdokeust; ezt pedig a szolgája árulta el, mikor ő, Hárbóna, ott járt, hogy meghívja lakomára. A bitófa ötven könyök magas. A király ennek hallatára elhatározta, hogy Amánt ugyanazzal a büntetéssel sújtja, amelyet ez Márdokeus- nak szánt. Tehát kiadta a parancsot, hogy Ámánt azonnal akasz- szák fel. Itt eszembe ötlik: íme, mily csodálatosak Isten útjai; megismerhetjük ebből igazságosságát és bölcseségét, mert nem csupán megbüntette Ádám aljasságát, hanem azt a büntetést, amelyet másnak szánt, visszahárította rá. És így bizonyságot tett az emberek előtt, hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele.

így pusztult el Ámán, mert visszaélt a királynál élvezett tekintélyével. Vagyonát Artaxerxes a királynénak adományozta. Ezután magához hívatta Márdokeust, — mert közben Észter felfedte férje előtt, milyen rokoni kapcsolat fűzi Márdokeushoz és átadta neki azt a gyűrűt, amelyet régebben Amannak adomá­nyozott, a királyné pedig neki adta Ámán birtokait, hogy most már a zsidó népet is szabadítsa meg halálos rettegésétől, ame­lyet Ámánnak, Ámadáti fiának az egész országban közhírré teli rendelete keltett bennük; mert ha elpusztítják hazájukat és honfitársaikat kiirtják, akkor ő sem akar tovább élni. A király megígérte neki, hogy mindent megakadályoz, ami kedve, vagy akarata ellenére volna; csak írjon le mindent a zsidók ügyében, amit jónak lát, és pedig a király nevében. Az írásra üsse rá a királyi pecsétet és tegye közhírré az egész birodalomban. Mert nincs ember, aki, ha a király pecsétjével megerősített levelet elolvassa, ellene merészeljen cselekedni. Eszter tehát behívatta a királyi jegyzőket és meghagyta nekik, hogy a zsidók érdeké­ben valamennyi néphez és a százhuszonhét tartomány satrapái- hoz Indiától egészen Etiópiáig, valamint a helyíaijtókhoz és fejedelmekhez a következő rendeletet írják: „Artaxerxes, a nagy­király, a fejedelmeknek és minden hívének királyi üdvözletét! Sokan, akiket királyaik elhalmoztak a legnagyobb jótétemények­kel és megtiszteltetésekkel, arra vetemedtek, hogy nem csupán zsarnoki módon bántak alattvalóikkal, hanem attól sem riadtak vissza, hogy jótevőik ellen ne áskálódjanak és ezzel csúful há­látlanoknak mutatkoztak. Elbizakodtak váratlan szerencséjük­ben, vétkeztek azok ellen, akinek köszönhették és azt hiszik, hogy az ilyesmi titokban maradhat Isten előtt és megmenekül­hetnek az ő bosszújától. Egyesek, akiket az uralkodó irántuk való jóindulatában főméltóságokkal bízott meg, ha személyes gyűlöletet tápláltak egy-egy ember iránt, félrevezették pártfo­góikat s hamis vádakkal és rágalmakkal rávették, hogy harag­jukat ártatlanok ellen fordítsák és ezeket halálra ítéljék. Ezek pedig nem régi időben történt események, vagy olyanok, ame­lyeket mende-mondákból ismertünk meg, hanem az ilyen gaz­ságokat .szemünk láttára páratlan vakmerőséggel követték el és ezért elhatároztam, hogy a jövőben sem rágalmaknak, sem hamis vádaknak, sem mások sugalmazásainak nem adok hitelt, hanem csak hiteles tények alapján ítélek s jutalmakat és büntetéseket is csak a tények, nem pedig szóbeszédek alapján osztogatok, így Ámán is, Ámadáti fia, aki ámálekita volt, tehát nem perzsa származású és itt, mint a király vendégbarátja, a legnagyobb megbecsülésben részesült, annyira, hogy atyámnak nevezték s térdhajtással köszöntötték s mint rangban utánam. következőt királyi megtiszteltetésekben részesítették, nem tudta elviselni szerencséjét, nem tudott bölcs mérsékletet tanúsítani, hanem arra_: vetemedett, hogy el akarta venni az életemet és trónomat, holott nekem köszönhette hatalmát és orozva el akarta tenni láb alól megmentőmet, Márdokeust, valamint hitvestársamat és uralkodó- társamat, Eszter királynét. Midőn tehát így meg akart fosztani barátaimtól, az volt a szándéka, hogy a királyi hatalmat valaki másra ruházza. Mivel meg vagyok győződve róla, hogy a zsidók, akiket ő ki akart irtani, nem gonosztévők, hanem emberséges törvények alatt élnek és tisztelik Istent, aki nekem és őseimnek biztosította a királyságot, ennélfogva nem csupán felmentem őket ama büntetés alól, amelyet Ámán rendelete rájuk rótt, ha­nem megadok nekik minden jogot s megparancsolom, hogy mindenkit, aki bármiképpen is vétkezik ellenük, Susa kapui

elölt családjával együtt keresztre feszítsenek: így tanulja meg, hogy a mindenütt jelenlévő Isten az, aki ezt a büntetést rárótta. Nektek pedig megparancsolom, hogy ennek a rendeletnek a másolatait, birodalmamnak minden részébe juttassátok el és ne esak éppen engedjétek a zsidókat békében élni törvényeik szerint, hanem támogassátok is őket, ha bosszút akarnak állni azokon, akik igaztalanul bántak velük. Ez pedig történjék azon a napon, amelyet Isten mostantól fogva gyásznap helyett öröm­napul rendelt nekik, tudniillik Adar, vagyis a tizenkettedik hónap tizenharmadik napján. Ez a nap mindazoknak, akik híven ra­gaszodnak hozzám, legyen az örömnapjuk, azoknak azonban, akik gazságon törik a fejüket, a bosszú napja legyen. Azt aka­rom, hogy minden nép és minden város vegye tudomásul, hogy ha nem engedelmeskedik a rendeletemben foglalt parancsoknak, tűzzel-vassal elpusztí itatom. Ezt a rendeletet birodalmam min­den tartományában fel kell olvasni és ama bizonyos meghatá­rozott napon a zsidók mind készüljenek fel, hogy ellenségeiken bosszút álljanak.“

A lovas hírnökök, akiknek a feladata volt ezt a rendeletet kézbesíteni, azonnal útnak indultak és hamarosan célhoz is ér­tek. Mikor a zsidók Susában megpillantották Márdokeust, arany­koronával és nyaklánccal, látták, hogy a király mennyire meg­tiszteli s maguk is vele örvendeztek. Még fokozódott az ujjon- gás, mikor a városokban és tartományokban is értesültek a zsi­dók a király rendeletéről; az is megtörtént, hogy néhány nép annyira megijedt a zsidóktól, hogy átvette a körülmetélés szo­kását, hogy ezen a réven nagyobb biztonságban élhessen. Mer_t a tizenkettedik hónap, vagyis a zsidóknál Adar, a makedónok­nál pedig Dystros hó tizenharmadik napján a zsidóknak szabad volt megölni ellenségeiket, mivel éppen ezen a napon akarták őket kiirtani: így hirdették ezt a király hírnökei. A zsidók most nagy tiszteletben álltak a satrapák, királyok, fejedelmek és jegyzők előtt; mert féltek Márdokeustól és ez mérsékletre kény­szerítette őket. Miután tehát minden tartományban kihirdették a király rendeletét, a zsidók magában Susában körülbelül ötszáz, ellenségüket gyilkolták le. A király közölte feleségével, hogy a városban mekkora a meggyilkoltak száma és hozzátette: még nincs tudomása róla, mi történt a tartományokban és megkér­dezte, vájjon nem kíván-e még valamit, mert mindent azonnal teljesíteni fog. Eszter csak arra kérte, engedje meg a zsidók­nak, hogy másnap is gyilkolhassák még ellenségeiket és Ámán

tíz fiát keresztre feszíthessék, A király még ezt is megengedte a zsidóknak, mert Esztertől semmit sem akart megtagadni. A zsidók tehát Adar hónap tizennegyedik napján megint összegyü­lekeztek és megint körülbelül háromszáz ellenségüket gyilkol­ták meg, de vagyonukhoz hozzá sem nyúltak, A tartományokban és a többi városokban lakó zsidók hetvenötezer ellenfelüket öl­ték meg és mivel ez a hónap tizenharmadik napján történt, a tizennegyediket ünnepként ülték meg; a susai zsidók még tizen­ötödikét is ünnepnapul csatolták az előzőkhöz. Innen van, hogy még ma is az egész földkerekségén ünnepélyesen megülik a zsidók ezt a két napot és ekkor egymást kölcsönösen megaján­dékozzák, Márdokeus tudniillik írt az Artaxerxes birodalmában élő valamennyi zsidónak, hogy mindkét napot ünnepeljék meg: ezt a szokást örökül hagyták utódaikra is, hogy az ünnepet örök időkre megüljék és el ne felejtsék. Mivel: pedig ezen a két napon akarta őket Ámán kiirtani, helyesen teszik, hogy most mikor a veszedelemtől megszabadultak és ellenségeiken bosz- szút álltak, ezeket a napokat megünneplik és hálát adnak Isten­nek, Ezért ünnepük a zsidók az említett napokat és Purim- napoknak nevezik. Márdokeus pedig továbbra is nagy tisztelet­ben állott a királynál és megosztotta vele az uralkodást és a királynéhoz is bejáratos volt. így történt, hogy a zsidók helyzete reményükön felül megjavult. ím ez történt Artaxerxes király uralkodása alatt.

7.   FEJEZET

Jóhánán agyonveri a templomban testvérét, Józsiiét;
Bágata ezért kegyetlenül sanyargatja a zsidókat.
Szánábállát

Miután Eliásib főpap meghalt, a főpapi méltóságban fia, Jójáda következett utána, s mikor ez is elköltözött az életből, ennek a fia, Jóhánán lett a főpap; ez volt az oka, hogy Bágata, Artaxerxes fővezére a templomot megszentségtelenítette és a zsidókat olyan szolgáltatás teljesítésére kényszerítette, hogy minden nap, mielőtt az áldozatott bemutatták, minden bárány után kötelesek voltak ötven drachmát fizetni a közpénztárból. Ez pedig így történt: Jóhánánnak volt egy testvére, Józsue, aki­nek barátja Bágata megígérte, hogy megszerzi neki a főpapi méltóságot. Józsue ebben az ígéretben bizakodva a templomban

civakodni kezdett testvérével, Jóhánánnal, és annyira felizgatta, hogy ez haragjában agyonütötte őt. Ez annál bűnösebb csele­kedet volt Jóhánán részéről, mert ő maga a főpapi méltóságot töltötte be és annál borzalmasabb, mert sem a görögöknél, sem a barbároknál soha ilyen istentelen és gyalázatos cselekedetet nem követtek el. Ezért is engedte meg Isten, hogy emiatt az egész népet leigázták és a templomot a perzsák megszentségte- lenítették. Mert mihelyt Bágata, Artaxerxes fővezére megtudta, hogy Jóhánán főpap megölte öccsét a templomban, azonnal meg­jelent a zsidók között és felháborodottan ígj^r rivallt rájuk: „Tehát merészeltetek a tulajdon templomotokban gyilkosságot elkövetni!" Mikor pedig be akart lépni a templomba, igyekez­tek visszatartani ettől, de odafordult hozzájuk és így szólt: „Nem vagyok-e tisztább, mint az az ember, aki a templomban gyilkos­ságot követett el?" -— és e szavakkal belépett a templomba. A Józsuén elkövetett gyilkosság kapóra jött Bágatának, hogy a zsidókat hét esztendeig szolgaságban tartsa.

Jóhánán halála után fia, Jójáda nyerte el a főpapi méltó­ságot. Ennek volt egy Manasszé nevű testvére, akihez Száná- bállát, — az a satrapa, akit Darius, a legutóbbi király, Sama- riába küldött: kutai ember s tudvalevőleg ezektől származtak a szamaritánusok, — szívesen feleségül adta leányát, Nikasói. Mivel látta, hogy Jeruzsálem híres város és királyai az asz- szíreknek és Coelesyria lakosainak sok bajt okoztak, szívesen odaadta Nikaso nevű leányát, abban a reményben, hogy ez a házasság lesz majd a záloga annak, hogy az egész zsidó nép jóindulatot tanúsít iránta.

8.   FEJEZET

Szánábállát és Manasszé templomot épít Gárizim hegyén. Nagy Sándor bevonul Jeruzsálembe és sok jót tesz a zsidókkal

Ebben az időben Fülöp makedón királyt Aigaiban orozva meggyilkolta az Orestes nemzetségből való Kerastos fia, Pausa­nias. Utána íia, Sándor következett a trónon; ez átkelt a Helles- pontoson és Darius hadvezéreit legyőzte a Granikosnál. Azután megtámadta Lydiát, meghódította lóniát, átvonult Karián és be­tört Pamphyliába, amint ezt már mások megírták.

Jeruzsálem vénei azonban tűrhetetlennek tartották, hogy főpapjuk testvérének, Jójádának, aki idegen nőt vett feleségül,

része legyen a papi méltóságban, tehát fellázadtak ellene. Mert az volt a felfogásuk, hogy ez a házasság mindazoknak, akik meg akarják szegni a házassági törvényeket, jó ürügy lesz, hogy kül­földi nőket vegyenek el, hiszen a házassági törvények megsze­gése és az idegen nőkkel kötött házasság volt az oka előbbi fog­ságuknak és sok szenvedésüknek is. Tehát követelték Manasszé- töl, hogy váljon el feleségétől, vagy soha többé ne végezzen ol- tári szolgálatot. Mivel pedig a főpap éppen úgy haragudott emiatt, mint a nép, sőt meg is tiltotta testvérének, hogy az oltár­

 

hoz lépjen, Manasszé elment apósához, Szánábálláthoz és értésére adta, hogy nagyon szereti ugyan leányát, Nikasót, de nem akarja elveszíteni miatta papi méltóságát, amelyet az ő népe körében nagy tekintély övez és amely ugyanabban a családban száll apá­ról fiúra. Erre Szánábállát megígérte neki, hogy ha Manasszé megtartja leányát feleségül, nemcsak biztosítja neki a papi mél­tóságot, hanem megteszi főpappá és helytartóvá is abban a tar­tományban, amelyet ő kormányoz, továbbá Samaria legmaga­sabb hegyén, a Garizim hegyen olyan templomot épít, még pedig Darius király beleegyezésével, amely méltó párja lesz a jeruzsá- leminek. Manasszét csábították ezek az ígéretek és ott maradt Szánábállátnál, abban a reményben, hogy Darius kegyelméből megkapja a főpapi méltóságot, mert Szánábállát már nagyon öreg volt. Mivel pedig még sok pap és izraelita volt, aki ilyen módon házasodott, Jeruzsálemben meglehetős nyugtalanság tá­madt, mert ezek mind átpártoltak Manasszéhoz, Szánábállát pe­dig pénzzel, szántófölddel és házhellyel támogatta őket, mert szí­vesen megtett mindent veje kedvéért.

Mikor ezidőtájt Darius értesült, hogy Sándor átkelt a Hel- lespontoson, a Granikosnál megverte hadvezéreit és most tovább nyomul előre, összegyűjtötte egész lovasságát és gyalogságát, hogy szembeszálljon a makedónokkal, mielőtt még egész Ázsiát meghódítják. Átkelt az Eufráton, átvonult a kilikiai Taurus hegységen és ennek a tartománynak a határában várta az ellen­séget, hogy itt ütközzék meg vele. Szánábállát örült Darius fel­vonulásának és kilátásba helyezte Manasszénak ígérete teljesíté­sét, mihelyt Darius legyőzi az ellenséget és visszatér; tudniillik ő is, mint Ázsiában mindenki, abban a meggyőződésben élt, hogy a makedónok nem mernek harcba bocsátkozni a perzsák óriási hadseregével. De egészen másképp történt, mint ahogy várták. Mert a makedónok megverték a királyt, hadseregének nagyrészét elvesztette s ő maga, miután.anyja, felesége és gyere­keit fogságba estek, kénytelen volt Perzsiába menekülni. Sándor

most Syriába vonult, elfoglalta Damaskust, hatalmába kerí­tette Sidont, ostrom alá vette Tyrust s levelet írt a zsidók főpap­jának: követelte, hogy küldjön hozzá segédcsapatokat, szállítson a hadseregének élelmiszereket és most neki teljesítsen olyan szolgáltatásokat, aminőket régebben Dariusnak teljesített; így megnyerheti a makedónok barátságát s nem fogja megbánni készségét. Mivel azonban a főpap a követeknek, akik a levelet hozták, azt válaszolta, hogy ő esküvel kötelezte magát Darius­nak, hogy sohase ragad fegyvert ellene s amíg Darius él, ezt az esküjét nem szegi meg, Sándor haragra lobbant. Elhatározta, hogy Tyrus alól, amelyet még mindig nem foglalt el, nem vonul ugyan el, azonban megfenyegette a főpapot, hogy mihelyt Tyrust elfoglalta, hadseregét a zsidó főpap ellen vezeti és majd megtanít mindenkit, kinek kell hűséget esküdniük. Aztán fokozott erővel folytatta az ostromot s végre bevette Tyrust, rendet teremtett a városban, Gaza ellen vonult és ostrom alá fogta; a város hely­őrségének Batis volt a parancsnoka.

Szánábállát most elérkezettnek látta az időt szándéka meg­valósítására, tehát elpártolt Dariustól és nyolcezer katonájával csatlakozott Sándorhoz, aki akkor éppen Tyrus ostromához ké­szült. Kijelentette neki, hogy a kormányzása alatt álló ország­részeket hajlandó átadni és Darius helyett Sándort ismerni el arának. Mivel a király kegyesen fogadta, Szánábállát nekibáto­rodott és szóba hozta tulajdonképpeni szándékát; elmondta, hogy van egy veje, Manasszé, Jójáda zsidó főpap testvére és van nála még sok zsidó, akik szívesen építenének templomot az ő tarto­mányában. Ez pedig a királynak csak előnyös lehet, mert így a zsidók ereje ketté oszlik, holott ez a nép, ha összetart és egy­séges, sok bajt okozhat a királyoknak, mint ahogy ez már az asszír királyok történetében be is bizonyosodott. Miután tehát Sándor megadta beleegyezését, Szánábállát nagy sebbel-lobbal felépítette a templomot, megtette Manasszét főpapnak és úgy gondolta, hogy ezzel leánya jövendőbeli gyermekeinek fejedelmi örökséget biztosított. Közben Tyrus ostromával hét, Gaza ostro­mával pedig két hónap telt el. Szánábállát meghalt, Sándor pedig Gaza elfoglalása után azonnal Jeruzsálem ellen indult. Mikor Jójáda főpap értesült erről, félt és megzavarodott, hogy hogyan álljon a szemük elé a makedónoknak, mivel a király a múltkori elutasító válasz miatt haragudott rá. Tehát imádságokat paran­csolt a népnek, áldozatokat mutatott be és könyörgött Istennek, hogy védelmezze meg népét és mentse meg a fenyegető vesze­delemtől. Mikor az áldozat után éjjeli nyugalomra tért, álmában bátorította Isten, hogy csak ne féljen, koszorúzza meg a kapu­kat és nyissa meg a várost; aztán a lakosok fehér ruhában, maga pedig a papokkal együtt templomi díszruhában vonuljon a király elé s ne tartsanak semmitől, mert Isten maga gondos­kodik róluk. Mikor Jójáda felébredt, nagyon megörvendezett és örömében mindenkivel közölte, milyen megbízást kapott álmá­ban. Azután pedig felkészült a király érkezésére.

Mikor hírét vette, hogy a király már nincs messze a vá­rostól, a papokkal és a város népével együtt más népeknél soha nem látott ünnepélyes menetben vonult ki a városból egészen addig a helyig, amelynek Szafim a neve. Ez a név görögül Sko- pos, vagyis annyit jelent, mint „Kilátó**, tudniillik innen egész Jeruzsálemet át lehet tekinteni a templommal együtt. A király hadseregében lévő phoinikiaiak és chaldeusok bizonyosra vet­ték hogy Sándor megengedi nekik, hogy a várost kifosszák és a főpapot meggyilkolják, de ennek éppen az ellenkezője történt. Mert mikor Sándor messziről megpillantotta a fehérruhás töme­get, a bisszus-ruhás papokat és a főpapot kék-arany díszruhá­jában, süvegével és az aranypártával, amelybe bele volt vésve Isten neve, egyedül elébük ment, hódolt Isten nevének és min­denekelőtt a főpapot köszöntötte. És mivel a zsidók is valameny- nyien egyhangúlag köszöntötték és körülözönlöiték Sándort, Sy­ria királyai és a többiek elámultak és arra gondoltak, hogy a király bizonyára megzavarodott. Csak Parmenion emberelte meg magát, odalépett Sándorhoz s megkérdezte, hogy ő, akinek az egész világ hódol, miért borul le a zsidó főpap előtt. Erre a király így felelt: „Nem őt imádtam én, hanem Istent, akinek ő a főpapja. Ezt a főpapot ugyanebben az öltözetben láttam már álmomban, midőn a makedoniai D ionban voltam. S mivel már akkor azon töprengtem, hogyan hódíthatnám meg Ázsiát, ez azt tanácsolta, hogy ne habozzam, hanem bátran keljek át a tengeren: ő maga előtte jár majd hadseregemnek és megszerzi nekem az uralmat Perzsia felett. Mivel pedig más embert soha­sem láttam még ilyen öltözékben, amint őt megpillantottam, rögtön eszembe jutott álmom és az ő jövendölése és most azt hiszem, hogy hadjáratomat Isten parancsára indítottam meg, továbbá, hogy Dariust legyőzöm, a perzsák hatalmát megtöröm és minden szándékomat megvalósítom.** Miután így megfelelt Parmenionnak, kezet nyújtott a főpapnak, a zsidók kíséretében bevonult a templomba, a főpap utasítása szerint áldozott Isten- jiek és a főpapot és a papokat a legnagyobb tisztelettel tüntette ki. Mikor megmutatták neki Dániel könyvét, azzal a jövendölés­sel, hogy egy görög ember pusztítja el majd a perzsa birodal­mat, azt mondta, hogy ő maga ez a görög és örömmel bocsátotta el a népet. Másnap azonban megint összehívta őket és felszólí­totta, hogy kívánjanak ajándékokat, amennyit csak akarnak. Mikor pedig a főpap engedélyt kért, hogy ősi törvényeik szerint élhessenek és minden hetedik évben mentesek legyenek a szol­gáltatásoktól, Sándor ezt a kérését szívesen teljesítette. Mikor továbbá arra kérték, engedje meg a Babylonban és Médiában élő zsidóknak is, hogy törvényeik szerint éljenek, azt ugyancsak megengedte. Azután közölte a néppel, hogy ha vannak, akik hadseregében akarnak katonáskodni, szívesen magával viszi őket és a hadseregben is megtarthatják ősi szokásaikat és azok szerint élhetnek. Erre sokan beálltak hadseregébe katonának.

Miután Sándor Jeruzsálemben az ügyeket elrendezte, to­vább vezette hadseregét a szomszéd városok ellen. És mivel min­den város, ahova csak eljutott, örömmel fogadta a szamaritá­nusokat, — akiknek fővárosa a Garizim hegyen lévő Szichem volt, ahol zsidó szökevények laktak —, arra a hírre, hogy Sán­dor oly tisztelettel bánt a zsidókkal, elhatározták, hogy zsidók­nak adják ki magukat. Tudniillik, mint már előbb is említettem, a szamaritánusok jelleme ilyen: ha a zsidóknak rosszul megy soruk, hallani sem akarnak a rokonságról s ezzel tulajdonkép­pen helyes álláspontot foglalnak el; mihelyt azonban a zsidók viszonyai javulnak, azon nyomban csatlakoznak hozzájuk, roko­naiknak nevezik magukat és arra hivatkoznak, hogy József utó­daitól, Efráimtól és Manasszétől származnak. Éppen ezért most is nagy tisztelettel és lelkesedéssel járultak a király elé Jeru­zsálem közelében. Miután Sándor megdicsérte buzgóságukat, a szichemiek azokkal a katonákkal együtt, akiket Szánábállát kül­dött hozzá, eléje járultak és kérték: látogassa meg városukat és tisztelje meg templomukat jelenlétével. Erre a király megígérte, hogy visszajövet meglátogatja őket. De mikor most már azt is kérték, hogy engedje el nekik is minden hetedik évben a tize­det, mert ebben az évben nem aratnak, a király megkérdezte: kicsodák, hogy ilyesmit kérnek; erre azt felelték, hogy héberek, de a szichemieket Szidóniáknak is szokták nevezni. A király tovább faggatta őket, hogy vájjon zsidók-e. Mikor pedig erre ta­gadó választ adtak, így szólt: „A zsidóknak megadtam ama bizo­nyos könnyítéseket. De ha visszatérek és alaposabban tájékozó­dóm felőletek, akkor majd meglátom, mire határozom el ma­gam/' Ezzel elbocsátotta a szichemieket, Szánábállát katonáinak pedig megparancsolta, hogy kövessék Egyiptomba, mert ott akar nekik földet juttatni. Ezt nem sokkal utóbb meg is tette Thebais- ban és ezekre a katonákra bízta a tartomány védelmét;

Sándor halála után utódai felosztották birodalmát. De a ga- rizimhegyi templom megmaradt és ha Jeruzsálemben valaki ellen tiltott .eledelek élvezése, a Sabbat megszentségtelenítése, vagy egyéb bűn miatt vádat emeltek, Szichembe menekült, azzal, hogy igazságtalanul száműzték. Ebben az időben halt meg Jó- jáda főpap is és a főpapi méltóságban fia, Oniás követte. Ezidő- tájt ez történt Jeruzsálemben.

XII.        KÖNYV

1. FEJEZET

Ptolemaeus Lagi csellel elfoglalja Jeruzsálemet és Judeát
és sok foglyot hurcol Egyiptomba

481

Miután Sándor makedón király a perzsa birodalmat meg­hódította és Júdeábán a fent említett módon rendet teremtett, meghalt és utódai felosztották birodalmát: Antigonos kapta Ázsiát, Seleukos Babylont és a szomszédos népeket, Lysimachos a hellespontosi tartományokat, Kassandros Makedoniát, Ptole­maeus Lagi pedig Egyiptomot. Mivel azonban ezek hamarosan összekülönböztek egymással és a hatalom miatt viszály támadt köztük, hosszas háborúk keletkeztek, amelyek nagy sanyarúsá- got hoztak a városokra és sok ember életébe kerültek. így Ptole­maeus Lagi, aki Soternek, vagyis „Megmentönek“ nevezte magát, Syriával éppen az ellenkezőjét cselekedte annak, amit ez a neve jelentett. Jeruzsálemet csellel és alattomossággal elfoglalta, tudni­illik Sabbat napján vonult be a városba, mintha áldozatot akarna bemutatni; a zsidók pedig nem állták útját, mert nem tekintet­ték ellenségnek, nem is gondoltak semmi rosszra és az ünnepnap •miatt pihentek és szórakoztak. így aztán kardcsapás nélkül fog­lalta el a várost és keményen és kegyetlenül bánt el vele. Ezt bizonyítja a knidosi Agatharchides is, aki Sándor utódainak, a diadochosoknak a történetét megírta és azt a szemrehányást teszi nekünk, hogy babonánk miatt veszítettük el szabadságunkat. Ezt írja: „Van egy nép, amely zsidónak nevezi magát s a hagy és jól megerősített Jeruzsálem városában lakik. Ez a nép szó nélkül tűrte, hogy a város Ptolemaeus birtokába jusson, mert

31 Flavius Josephus: A zsidók története

lakói nem ragadtak fegyvert, hanem elavult babonájuk miatt inkább alávetették magukat ennek a kegyetlen zsarnokságnak.¹¹ így ír Agatharchides népünkről. De, hogy visszatérjek Ptole- maeushoz: Judea hegyeiben, Jeruzsálem környékén, Samará­ban és a Garizim hegyen sok embert összefogdosott és mind át­telepítette Egyiptomba. S mivel abból a feleletből, amelyet Sán­dor követei kaptak Darius legyőzése után, látta,' milyen fényes példát mutattak a jeruzsálemiek, mikor híven megtartották eskü­jüket és hűségeseknek bizonyultak, sókat közülük helyőrségekbe osztott be, egyenjogúsította az alexandriai makedónokkal s meg­eskette őket, hogy utódaihoz is hívek maradnak. A többi zsidó közül is sokan önként Egyiptomba költöztek, részben, mert ez az ország igen termékeny volt, részben pedig, mert bíztak Ptole­maeus bőkezűségében. Később azonban utódai között, — akik szi­lárdan ragaszkodtak ősi szokásaikhoz, —• és a szamaritánusok között viszálykodás tört ki s végül is háborúra került a sor, mert a jeruzsálemiek szent helynek tekintették templomukat s azt akarták, hogy mindenki oda küldje áldozatát, a szamaritánusok pedig ugyanezt a jelleget követelték a Garizim hegyen épült templomnak.

2. FEJEZET

Ptolemaeus Philadelphos a zsidók törvényeit görögre fordíttatjaj.
sok foglyot szabadon bocsát és Istennek rengeteg fogadalmi
ajándékot ajánl fel.

Miután Sándor tizenkét évig, utóda Ptolemaeus Soter negy­ven évig uralkodott, Ptolemaeus Philadelphus került Egyiptom trónjára és harminckilenc évig uralkodott, ö volt az, aki görögre fordíttatta a zsidók törvényeit és szabadon bocsátotta az egyiptomi szolgaságban sínylődő jeruzsálemieket, számszerűit százhúszezer embert, és pedig a következő okból: Demetrios Phalereus, a királyi könyvtár igazgatója, abban fáradozott, hogy lehetőleg a világ minden könyvét összegyűjtse és mindent meg­vásárolt, ami a tanulmányozásra érdemes volt és megtetszett « királynak, aki szenvedélyes könyvgyüjtő volt. Midőn Ptolemaeus egyszer megkérdezte, hogy hány ezer könyvet vásárolt már össze, azzal válaszolt, hogy eddig már kétszázezer darabot, de reméli, hogy nemsokára eléri az ötszázezres számot; azt is meg­tudta, hogy a zsidóknak számos könyvük van a szokásaikról: ezeket érdemes volna tanulmányozni és elhelyezni a királyi könyvtárban, mivel azonban héber nyelvűek és héber betűkkel vannak írva, nagyon nehéz volna őket görögre fordítani. Mert ámbár a zsidók írása nagyon hasonlít a szír íráshoz és a nyel­vük sem sokban különbözik a szír nyelvtől, nyelvük és írásuk mégis egészen sajátságos. Mindazonáltal a királyt, mivel elegendő pénze van a költségek fedezésére, semmi sem tarthatja visszaj hogy ezeket a könyveket le ne fordíttassa és be ne sorolja könyv­tárába. Mivel a királynak nagyon kedvére volt Demetrios buzgó- sága, hogy a könyvek számát szaporítsa, levelet írt a zsidók fő­papjának, hogy engedje meg szent könyveik használatát.

Aristaios, akit a király különösen szeretett szerénységéért, már többször föltette magában, hogy megkéri a királyt, bocsássa szabadon a birodalmában élő zsidókat. Mivel most úgy gondolta, hogy itt a kedvező alkalom kérése előterjesztésére, mindenekelőtt megbeszélte a dolgot a királyi testőrség parancsnokaival, a taren- tumi Sosibiosszal és Andreasszal és megkérte őket, támogassák kérését a királynál. Célja érdekében felhasználta a királynak imént említett tervét, elment Ptolemaeushoz és így beszélt hozzá: „Király, ne alakoskodjunk, beszéljünk őszintén. Ha mi a zsidók törvényeit a te kedvedért nem csupán leírni, hanem lefordí Itatni is akarjuk, hogyan tehetjük meg ezt mindaddig, amíg országod­ban olyan rengeteg zsidó él szolgasorban? Jószívű és nemeslelkű férfiú vagy, tehát nem eshetik nehezedre megszabadítani őket nyomorúságukból. Hosszas kutatással sikerült megállapítanom, hogy ugyanaz az Isten kormányozza a te országodat is, aki a zsidóknak törvényeit adta. Ezt az Istent, a világegyetem teremtő­jét tiszteljük mi is és Zeusnak nevezzük és helyesen adtuk neki ezt a nevet, mert ő leheli mindenkibe az életet. Isten dicsősé­gére tehát add vissza a hazájukat azoknak, akik öt különös­képpen szeretik, hogy atyáik országában örvendezhessenek éle­tüknek. De ne hidd, hogy azért terjesztem eléd ezt a kérést, mert talán rokonságban vagyok ezzel a néppel, vagy belőle szár­maztam; csak azért kérlek erre, mert valamennyien Isten teremt­ményei vagyunk és mert tudom, hogy örömét leli azokban, akik jót cselekszenek/'

Miután Aristaiosüígy beszélt, a király barátságosan és derű­sen tekintett rá és megkérdezte: „Mit gondolsz, hány ezer zsidót kellene szabadon bocsátani? Erre Andreas, aki véletlenül jelen volt, közbeszólt, hogy valamivel többet százezernél. „Hát akkor —- kérdezte a király, — valóban olyan csekélységet kértél tőlem, Aristaios?“ Mikor azonban Sosibios és a többi jelenlévő azt mondta, hogy nagylelkűségéhez méltó módon kell hálát adnia Istennek, akinek királyságát köszönheti, a király örömmel bele­egyezett és megparancsolta, hogy mikor legközelebb zisoldot fizet­nek a katonáknak, az őrizetükben levő foglyokért is fizessenek nekik fejenkint százhúsz drachmát. Aristaios kérése ügyében pedig megígérte neki, hogy rendeletet ad ki, amely majd eleget tesz az ő kérésének és Isten akaratának is. Kijelentette, hogy nemcsak azokat a zsidókat akarja szabadon bocsátani, akiket atyja és az ő katonái hurcoltak fogságba, hanem azokat is, akik azelőtt országában laktak, vagy pedig későbben kerültek oda. Mikor pedig közölték vele, hogy a szabadonbocsátás költsége több, mint négyszáz talentum, ezt az összeget azonnal engedé­lyezte. Hogy pedig a király nagylelkűségét kellőképpen meg­örökítsék, elhatározták, hogy rendeletének egy másolatát át­hagyományozzák az utókorra; ennek a szövege így hangzik: .,Mindenki, aki atyámmal résztvett a Syria és «Phointkia elleni hadjáratban és Judea elpusztítása után foglyokat hozott magá­val városainkba, vagy a falura, bocsássa azokat szabadon. Ugyan­csak szabadon kell bocsátani mindazokat a zsidókat, akik már előbb országomban laktak, továbbá azokat, akik vétel útján jutottak országomba. A tulajdonos fejenkint minden zsidóért százhúsz drachmát kap. Ezt a katonáknak a zsolddal együtt fize­tik ki, a többieknek pedig váltságdíj címén a királyi kincstárból. Tudniillik az a meggyőződésem, hogy ezek atyám akarata elle­nére és jogtalanul kerültek rabszolgasorba és a garázdálkodó katonák nagyon megsanyargatták országukat s nagy hasznot húztak abból, hogy ezeket rabszolgákul ide hurcolták Egyiptomba, Az igazság kedvéért és szánalomból a jogtalanul leigázottak iránt, ezennel megparancsolom mindazoknak, akiknek zsidó rab­szolgáik vannak, hogy ezeket az említett váltságdíj fejében azon­nal bocsássák szabadon és senki se szálljon szembe ezzel a pa­ranccsal, hanem pontosan teljesítse. Rendeletem kihirdetése után három nappal a szabadonbocsátottak kötelesek személyesen je­lentkezni az illetékes hatóságnál, hogy megkapják felszabadító­levelüket, mert meggyőződésem, hogy ez az intézkedésem min­den dolgomban javamra válik. Aki e parancs ellenére cselekszik, azt kiki tetszése szerint följelentheti és elrendelem, hogy vagyo­nát kobozzák el a királyi kincstár javára.“ Mikor ezt a rendele­tet legelőször is a királynak felolvasták, általában megnyerte tet­szését, azonban hiányzott belőle a rendelkezés azokra a zsidókra vonatkozólag, akiket régebben, vagy később hurcoltak el Judeá- iból; a király tehát jóságában és nagylelkűségében ezzel még ki­egészíttette a rendeletet. Aztán parancsot adott, hogy utalványoz­zák ki a hivatalnokoknak és fizetömesteréknek a váltságdíjul szánt óriási összeget. Ez rögtön megtörtént és így alig hét nap alatt végre is hajtották a király rendeletét. Váltságdíjul több mint négyszázhatvan talentumot fizettek ki; a zsidók gazdái tudni­illik a gyermekek fejében is követelték a százhúsz drachmát, a királyi rendelet értelmében, amely ezt a járulékot fejenkint vetette ki.

Miután mindent végrehajtottak a király szándéka szerint, felszólította Demetriost, hogy most már foglalja írásba javaslatát a zsidók könyveire vonatkozólag; tudniillik a Ptolemaeusok min­dent nagyon pontosan és körülményesen intéztek. Ezért tartot­tam szükségesnek közölni itt nem csupán Demetrios beadványát és az ebben az ügyben váltott leveleket, hanem a fogadalmi ajándékok számát és költségeit, hogy mindenki megítélhesse, milyen fejedelmi módon bőkezű volt az ajándékozó, milyen ki­váló volt a művészi munka s milyen tehetségesek voltak a művé­szek. A beadvány így hangzott: „Demetrios a nagy királynak. Király, mivel azt a megbízást adtad nekem, hogy összegyüjtsem a könyvtárad kiegészítésére szükséges könyveket és kellő gon­dossággal felkutassam mindazt, ami még hiányzik, én a leg­nagyobb szorgalommal elvégeztem a munkát és jelentem, hogy egyebek közt hiányoznak még a zsidók törvényei; mert ezek szá­munka érthetetlenek, mivel héber írással és héber nyelven van­nak megírva. Mivel királyi gondoskodásod ezekre a könyvekre nem terjedt ki, lehetséges, hogy eddig úgy tájékoztattak téged, hogy ezek nem is túlságosan fontosak. Azonban feltétlenül fi­gyelmedre kell méltatnod ezeket is, mert ez a törvénygyűjtemény olyan, hogy a legnagyobb bölcseségről és erkölcsi tisztaságról tesz bizonyságot, mintha magától Istentől származnék. Éppen ezért, mint az abderai Hekataios bizonyítja, sem a költők, sem a történetírók nem említik ezeket, valamint azokat a férfiakat sem, akik e könyvek előírásai szerint az alkotmányt berendez­ték. E törvénygyűjteményt mindig tiszteletreméltónak és szent­nek tartották, úgy hogy avatatlannak nem volt szabad a szájára vennie. Ha tehát helyesnek tartod, király, írj a zsidók főpapjá­nak, hogy küldjön neked minden törzsből hat öreget, akik a tör­vénykönyvben kiválóan járatosak. Tőlük majd megtudjuk ezek­nek a könyveknek a pontos és hű szövegét és megkapjuk hite­les magyarázatukat, hogy kívánságodat méltó módon teljesít­hessük. “

'Miután Demetrios átnyujottta ezt az iratot, a király meg­parancsolta, hogy írjanak ebben az ügyben Eleázár zsidó főpap- hak és egyúttal értesítsék az Egyiptomiban lévő zsidó rabszolgák szabadonbocsátásáról is. Egyúttal a király ötven talentum ara­nyat és óriási mennyiségű drágakövet küldött, hogy ezekből ser­legekét, korsókat és csészéket készítsenek és megparancsolta a drágaköves ládák őreinek, engedjék meg a művészeknek, hogy tetszésük szerint válogassanak azokból. Ezenfelül a király száz talentumnyi összeget utalványozott ki a templomnak áldozatok bemutatására és egyéb szükségletekre. Mielőtt azonban az egyes ajándékokat leírnám, mindenekelőtt ide akarom iktatni az Eleázár főpaphoz intézett levél szövegét. Eleázár a következő módon nyerte el tisztségét: Óniás főpap halála után fia, Simon lett az utóda, aki istenfélelméért és népe iránt tanúsított jósá­gáért az „igaz" melléknevet kapta. Mikor ez meghalt, fia Óniás még kiskorú volt, úgy -hogy bátyja Eleázár nyerte el a főpapi méltóságot, akiről itt éppen szó van. Ptolemaeus tehát a követ­kező levelet intézte hozzá: „Ptolemaeus király üdvözletét küldi Eleázár főpapnak. Országomban sok zsidó él, akiket a győztes perzsák rabszolgaságba hurcoltak, atyám azonban megbecsült; részben nagyobb zsoiddal hadiszolgálatra kötelezte őket, részben pedig azokat, akik vele mentek Egyiptomba, az egyiptomiak fékentartására a várakba helyezte helyőrségül. Mikor én trónra- kerültem, honfitársaiddal is, mint valamennyi alattvalómmal jó­ságosán bántam: több mint százezret, aki közülük rabszolga­sorban élt, szabadonbocsáttattam és saját kincstáramból fizet­tem meg gazdáiknak a váltságdíjat. Miután szabadonbocsáttattam őket, akik koruknál fogva alkalmasak voltak a fegyveres szolgá­latra, besoroztam katonáknak, néhányat pedig, akik hűségükkel kiérdemelték ezt a kitüntetést, udvari embereim sorába emeltem, abban a meggyőződésben, hogy Istennek kedves és pompás ajándékot adtam ezzel s e réven megnyerhetem kegyelmét. Tehát ezeknek, valamint a világ valamennyi zsidójának kedvére kívá­nok tenni, mikor arra határozom magam, hogy törvénykönyvete­ket héber nyelvből görög nyelvre fordíttatom és könyvtáramba besorozom. Szívességet tennél nekem, ha minden törzsből hat meglett korú és törvénytudó férfiút küldettél nekem, akik pon­tosan le tudnák fordítani a törvénykönyveket. Ha ezt megvalósí­tom, azt hiszem, nagy hírnevet szerzek vele. Elküldöm hozzád

Andreast, testőrségem parancsnokát és Aristaeust, ezt a két te­kintélyes férfiút, hogy; részletesen megbeszélhessétek ezt a dol­got, egyúttal küldök neked, száz talentum ezüstöt fogadalmi aján­dékul a templom számára és abból a célból, hogy áldozatokat mutassátok be. Nagyon szívesen venném, ha te is megírnád erre vonatkozó észrevételeidet/*. ,       . ..   .                           *• .   ; j

Miután Eleázár megkapta á király levelét, túláradó szíves-, seggel válaszolt rá: „Eleázár főpap üdvözletét küldi Ptolemaeus királynak. Kívánok jóegészséget neked, Arsinoé. királynénak és gyermekeidnek. Leveled vétele után nagyon megörültem szándé­kodnak és a levelet mindjárt felolvastam a nyilvános gyűlésben, hogy a nép is tudomást szerezzen istenfélelmedről. Megmutattam a nepnek küldeményedet, a húsz arany és harminc ezüst csészét, az öt korsót, a fogadalmi ajándékoknak szánt asztalt, valamint az áldozatok bemutatására és a templom szükségleteire adomá­nyozott száz talentumot, amit á te bizalmas barátaid, a tiszteletre­méltó, nemes, tudós és hozzád méltón erényes férfiak, Andréas és Aristaeus meghoztak nekünk. Tudd meg tehát, , hosgy . erőmtől telhetőleg mindent szívesen megteszek, ami szándékaidat elő­mozdíthatja, hogy lerójam a köteles hálát honfitársaim iránt tanúsított jótéteményeidért. Éppen ezért azonnal áldozatot mu­tattam be érted, húgodért, gyermekeidért és barátaidért, és a nép velem együtt imádkozott Istenhez, hogy minden kívánságod tel­jesüljön, országod békét élvezzen és törvényeink lefordítása oly szerencsés véget érjen, mint akarod. Kiválasztottam minden törzsből hat idős férfiút, akiket a törvénykönyvekkel együtt el­küldök hozzád. Jámborságodtól és igazságosságodtól elvárom, hogy a fordítás elkészülte után a könyveket visszaküldőd és gon­doskodói az én kiküldötteim biztonságáról. Isten áldjon."

Ez a főpap válaszának szövege. Nem tartottam szükséges­nek a hetven öreg nevét közölni, akiket Eleázár a törvénykönyv­vel elküldött, de a levélben bent voltak neveik is. Viszont le aka­rom írni, mily pompásak és értékesek voltak az ajándékok, amelyéket a király Istennek adományozott, mert helyénvalónak tartom, hogy a király jámborságát mindenki megismerje. Nem­csak bőven adott pénzt ezekre az ajándékokra, hanem maga is elment a művészekhez és megtekintette a munkát, hogy semmit se végezzenek hanyagul vagy felületesen. Most tehát leírók min­den egyes darabot; nem azért, mintha a történetírás megköve* telné az efféle leírást, hanem azért, hogy olvasóimnak fogalmát adjak a király ízléséről és bőkezűségéről.                                          ; ;                ; ■;

Mindenekelőtt az asztalt írom le. A király óriási méretűre akarta csináltatni, tehát parancsot adott, tudakolják meg a jeru- zsálemi asztal méreteit, s hogy vájjon lehetséges-e nagyobb asz­talt készíteni. Mikor megtudta annak a nagyságát és azt is, hogy semmi akadálya sincs nagyobb asztal készítésének, kijelentette, hogy ötször akkora asztalt akar csináltatni, azonban attól tart, hogy ilyen óriási méretű asztalt nem használhatnak majd az istentiszteletnél; mivel azonban az a kívánsága, hogy ajándéka ne csupán látványosság legyen, hanem valóban használják is az istentiszteletnél, helyesebbnek gondolja, ha az asztalt nem csinál­tatja nagyobbra a másiknál, — amely egyébként azért lett ilyen kisméretű, mert nem volt hozzá elegendő arany, — azonban drága anyagból készítteti el. Mivel pedig megvolt az az ado­mánya, hogy éles szemmel meglátta minden dolog lényegét és igen tehetségesen tudott kitalálni mindenféle új és csodálatos formákat, rendkívüli szorgalommal maga készíttette el a vázlat­rajzokat, odaadta a művészeknek, meghagyta, hogy azok alap­ján dolgozzanak és pontosan a minták szerint annál könnyebben elkészíthessék a domborművűket.

Tehát a művészek az utasítások szerint az asztalt teljesen aranyból készítették; harmadfél könyök hosszú, egy könyök széles, másfél könyök magas volt. Az asztal szegélye tenyérnyire az asztallap fölé emelkedett; felső részei le voltak kerekítve s domborművűk, bámulatos művészettel, háromágú kötélfonatot ábrázolt. Az asztál szögletei háromszögalakúak voltak; minden sarka ugyanazt a mintát mutatta, úgy hogy akármerre fordítot­ták, mindenütt pontosan ugyanaz a díszítés mutatkozott. A sze­gélynek az asztallap felé, vagyis befelé néző oldala is szépművű volt, de a külső oldal, amely jobban szembeötlik, még tökélete­sebb remekmű volt. Ahol két-két oldal találkozott, a sarok ki­ugróban végződött és akármerre fordították az asztalt, az emlí­tett háromszögek mindig egyformáknak lászottak. A sarkokon a kötélfonat-alakú vertarany domborműbe drágaköveket illesztettek bele, amelyeket a kövek fúratain áthúzott aranyztsinór tartott össze; A szegély külső, szembeötlő oldalán gyönyörű, drágakőből faragott tojásfűzér húzódott, s ezt sűrűn véseti pálcikadíszek fogták össze. A tojásfűzér alatt a művészek domborművű koszorúkat készítettek, amelyek mindenféle gyümölcsből, csüngő szölöfürtökből, kalászok­ból és közülük kibukkanó gránátalmákból álltak. Drágakövek ad­ták meg az említett gyümölcsöknek a természetes színt. A köveket az asztalon mindenütt aranyfoglalatok tartották össze. A koszorú alatt, éppen úgy mint fölötte, ugyancsak vésett pálcikákkal össze­fogott tojásfűzér húzódott és az asztal másik két oldalán is ugyanez a színes aranydombormü ragyogott, de úgy, hogy ha for­dítottak is egyet az asztalon, mindig ugvanaz a minta mutatkozott. De ugyanez a művészi munka díszítette az asztallábakat is. Hozzátartozott még egy négyujjnyi széles aranylemez, amelybe az asztallábak be voltak eresztve; a lábakat a szegély alatt kap­csokkal és csatokkal erősítették az asztalhoz, úgy hogy akár­merre fordították az asztalt, mindig ugyanazt a meglepő és káprázatos művészi munkát látta az ember. Az asztal­lapon meander-díszt véstek ki a művészek, közepébe színes csillagok alakjában drágaköveket raktak be: rubintot és sma­ragdot, amelyek csak úgy kápráztatták a szemet, és egyéb drága­köveket, amelyeket nagy értékükért csodálnak és hajszolnak az emberek. A meander-keret mellett zsinórfonat futott körben és középütt kerékformába csavarodott, amely kristállyal és boros­tyánkővel volt kirakva s élethűségével bámulatba ejtette és le­nyűgözte a szemlélőt. A lábak fent liliomban végződtek; ezeknek levelei visszahajlottak az asztallap alá, úgy hogy csak a virág belseje tűnt szembe. A lábak talapzata egy-egy, tenyérnyi széles és nyolc ujjnyi vastag, kárbunkulus volt, ebbe voltak beleerősítve a vertarany lábak. A lábak mintáit finoman és aprólékos művé­szettel domborították: repkény, leveles szőlővessző és szőlőfürt volt a díszük, szakasztott olyan, mintha mind igazi volna. Mert oly finom és lehelletszerü munka volt valamennyi, hogy a szellő is megmozgatta és az ember szinte azt képzelhette volna, hogy nem is emberkéz műve, hanem a természet alkotása. Az asztalt három darabból állították össze, s ezek oly pontosan illettek egy­másba, hogy nem lehetett észrevenni az összeforrasztás helyét. Az asztallap fél könyöknyi vastag volt. A királynak ez a fogadalmi ajándéka ilyen pompás, ilyen drága, ilyen dúsan díszített és ilyen élethű volt; és ha nem is volt nagyobb, mint a másik asztal, mű­vészi kidolgozása, eredetisége és díszeinek pompája bizonyosan különb volt.

Ezenfelül csináltatott még két arany korsót; a tal­pától a közepéig mind a keitő pikkelyes ötvösmunka volt, gerince pedig mindenféle drágakövekkel volt kirakva. Efölött egy könyöknyi magasságban meander-dísz húzódott, amelyet igen vál­tozatos és művészi alakú drágakövekkel raktak ki; ehhez pálcika­sor csatlakozott. Innen kezdve egészen az edény pereméig rombuszalakú hálóminta díszítette. A korsó közepén pajzsok vol­tak, négyujjnyi drágakövekből és ezek teljessé tették a szépségét. A korsó peremét liliomlevelek, virágok és szőlővenyigék keretek* ték, amelyek koszorú módjára kígyóztak rajta köröskörül. Ilyen volt a két aranykorsó; mindegyiknek az űrtartalma két-két amphora volt. Az ezüsttárgyak fényesebben ragyogtak, mint a tü­kör, úgy hogy az ember tisztábban megláthatta magát bennük, mint a tükörben. Ezenfelül a király még harminc csészét készít­tetett, és pedig aranyból és valamennyit repkény és domborművű szőlőlevél díszítette, de ezek nem voltak kirakva drágakövekkel. Ezek a műtárgyak nem csupán az alkotóművészek páratlan ügyességét dicsérték, hanem talán még ennél is nagyobb mérték­ben a király nagylelkűségét és bőkezűségét, mert az ö érdeme volt, hogy ezek a műalkotások ily tökéletesen sikerültek. Mert nem csupán bőségesen és bőkezűn megadott minden hozzávalót a művészeknek, hanem még az államügyeket is elhanyagolta és személyesen felügyelt a munkálatokra. Ezzel pedig a művészekét buzgóságra serkentette; fel is lelkesültek a király példáján s annál nagyobb odaadással szentelték magukat a munkának.

Ezek voltak tehát a fogadalmi ajándékok, amelyeket Ptole­maeus Jeruzsálembe küldött. Eleázár főpap a templomban helyezte el valamennyit; azokat, akik hozták, a legnagyobb meg­tiszteltetésekkel halmozta el, s mikor elutaztak, ajándékokat kül­dött velük a királynak. Mikor megérkeztek Alexandriába és Ptolemaeus értesült, hogy megjöttek s velük a hetven öreg, rögtön magához hivatta a két követet, Andreast és Aristaiost. Ezek átad­ták a főpap levelét és mindent elmondtak neki, amiről felvilágo­sítást kért. Mivel minél előbb szeretett volna beszélni az öregek­kel, akik Jeruzsálemből jöttek, hogy a törvényeket lefordítsák, mindenki mást elbocsátott, aki hivatalos ügyekben kereste fel, tekintet, nélkül a szokásra és a gyakorlatra. Tudniillik aki ilyen okból kereste fel, az minden ötödik napon járulhatott eléje, a követek azonban csak havonta egyszer. Ekkor tehát mindenki mást elküldött, hogy Eleázár követeit fogadhassa. Amint beléptek az öregek az ajándékokkal, amelyeket a főpap küldött velük a ki­rálynak, és a tekercsekkel, amelyeken, aranybetükkel voltak föl- jegyezye a törvények, a király rögtön a könyvek felöl kezdeti kér­dezősködni. Azok kivették tokjaikból s megmutatták neki; hosz- szasan csodálta a pergament finomságát és azt az ügyességet, amellyel a könyveket összefűzték. Azután köszönetét mondott az öregeknek, hogy eljöttek is még inkább annak, aki küldte őket, mindenekfelett pedig az Istennek, akitől ezek a törvények szár­maznak. Miután az öregek a jelenlévőkkel együtt áldást mondtak a királyra, ez túláradó örömében sírva fakadt, mert a természet úgy rendelte, hogy a legnagyobb öröm és fájdalom ugyanolyan külső jelekben nyilvánul meg. Azután átadatta a könyveket tiszt­viselőinek s megölelte az öregeket és azt mondta: helyes volt, hogy előbb látogatásuk céljáról beszélt velük, mielőtt még kö­szöntötte volna őket. Megígérte, hogy érkezésük napját ünnep­nappá avatja és élete fogytáig événkint megünnepli; véletlenül megérkezésük napja egybeesett azzal a nappal, amelyen a király egykor tengeri csatában legyőzte Anligonost. Azután meghívta ebédre az öregeket és a királvi palota közelében a leg­jobb szállást jelölte ki nekik.

Nikanor, akinek feladata volt a vendégek fogadása, azonnal magához hivatta Dorotheust, akinek viszont ellátásuk volt a kö­telessége és meghagyta neki, hogy a vendégeket lássa el minden szükséges élelmiszerrel. A vendégfogadást a király a következő­képpen szabályozta: minden városban amely ugyanígy kívánt gondoskodni a vendégek ellátásáról, tartózkodott egy királyi tiszt­viselő, akinek az volt a feladata, hogy gondoskodjék az érkező idegenekről és mindent bocsásson rendelkezésükre, amire szük­ségük van rendes életmódjuk folytatásához. Ennek az intézmény­nek az volt a célja, hogy az idegenek megtarthassák szokott élet­módjukat és ne kelljen kellemetlenül érezniük, hogy idegenben vannak. így történt a hetven öreggel is, akikről pompásan gon­doskodott Dorotheos, mert jól ismerte életmódjukat. Személyesen tett meg minden intézkedést a vendégek ellátására és megvendé- gelésére és a király tanácsára az asztalt mindkét oldalán meg­terítette. Ptolemaeus tudniillik úgy intézkedett, hogy az öregek fele mellette üljön, másik fele pedig vele szemben, mert semmit sem, akart elmulasztani, amivel megtisztelhette e férfiakat. Miután helyet foglaltak, parancsot adott Dorotheosnak, hogy vendégeinek teljesen úgy szolgálja fel az ebédet, ahogy ők Júdeábán megszok­ták. Éppen ezért behivatta az oltárszolgákat, az áldozókat és a többieket, akik rendszerint az imákat elmondták és megkérte a vendégek közül az egyetlen papot, Elizeust, hogy mondjon imádságot. Ez kiállt a középre s könyörgött a királyért és alatt­valóiért s ekkor mindenki tapsolt örömében és éljenezte a királyt s utána hozzáfogtak a lakomához. Hosszabb szünet után a király filozófiai beszélgetésbe kezdett és mindegyikhez kérdést intézett a természettudomány és a filozófia köréből s mivel valamennyien tudtak válaszolni a föltett kérdésekre, a király rendkívül örült és tizenkét napon át megtartotta a közös ebédet. Aki pontosabban kíván tájékozódni a beszélgetésekről, amelyeket a lakomákon folytattak, olvassa el azt a könyvet, amelyet Aristaios írt erről.

Az öregek nem csupán a király csodálatát vívták ki, hanem Menedemos filozófusét is, aki kénytelen volt beismerni, hogy van egy felsőbb lény, aki bölcs előrelátással kormányoz és igazgat mindent, s akitől ezek az öregek is kapták a meggyőző és ékes beszéd adományát. Ezzel véget is értek a filozófiai fejtegetések és a király kijelentette, hogy az öregek látogatásából igen nagy haszna volt, mert megtanulta tőlük, hogyan kell teljesíteni ural­kodói kötelességeit. Azután megparancsolta, hogy az öregeknek adjanak fejenkint 3—3 talentumot és jelöljenek ki embereket, akik a szállásukra elkísérik őket. Három nap múlva elment értük Demetrios, kivitte őket hét stadionnyira a tengerbe nyúló és egy szigetre vezető töltésre, átment velük a sziget északi részébe és bevezette őket egy tengerparti házba, ahol megfelelő csendben és magányosságban dolgozhattak. Azután felszólította őket, hogy fogjanak hozzá a munkához, mivel minden rendelkezésükre áll, ami a fordításhoz szükséges. Az öregek rendkívül nagy szorgalom­mal hozzá is fogtak, hogy elkészítsék a pontos fordítást s naponta a kilencedik óráig dolgoztak. Azután testi szükségleteikről is gon­doskodtak s ebben a tekintetben bőségesen rendelkezésükre állt minden szükséges élelmiszer, mert Dorotheusnak a király paran­csára kötelessége volt minden nap sok mindent átvinni nekik a király asztaláról. Minden reggel elmentek a királyi palotába, köszöntötték Ptolemaeust, azután ugyanazon az úton visszatértek, megmosták kezeiket és hozzáfogtak a munkához. Mindent össze­véve, a törvények leírása és fordítása 72 napig tartott. Akkor Demetrios azon a helyen, ahol a fordítást elvégezték, összegyűj­tötte mind a zsidókat és a fordítók jelenlétében felolvasta mun­kájukat. A gyülekezet megéljenezte a fordítókat és megdicsérte Demetriost is a fordítás ötletéért, mert ezen a réven sok jóban részesítette őket. Aztán megkérték, hogy adja át olvasásra elöl­járóiknak is a könyvet s valamennyien, a papok és a legöregebb ..fordítók, valamint a község elöljárói, kifejezték azt az óhajukat, hogy a fordítás, mivel ily pompásan sikerült, maradjon így és ne változtassanak rajta semmit. Ehhez az óhajhoz valamennyien hozzájárultak és elhatározták, hogy ha valaki észrevenné, hogy valami fölösleges dolog becsúszott a törvénybe, vagy esetleg ki­maradt valami, arról alapos vizsgálattal meg kell győződni és csak azután szabad kijavítani. Ezt pedig bölcsen tették, mert ha már a fordítást egyszer kifogástalannak minősítették, akkor helyes volt, hogy változatlan maradjon.

A király már annak is nagyon örült, mikor látta, hogy terve megvalósult, de öröme fokozódott, mikor a könyveket felolvas­ták előtte. Megcsodálta a törvényhozó bölcseségét és éles elméjét és megkérdezte Demetriost, hogyan lehetséges, hogy ezt a bámu- latraméltó törvénykönyvet sem a történetírók, sem a költők nem emlegetik. Demetrios azt válaszolta rá, hogy senki sem mert hozzányúlni a könyvhöz, mert isteni és tiszteletreméltó és mert némelyek, akik meg merték tenni, Isten büntetését vonták ma­gukra. Elmondta, hogy Theopompos, aki valamit ki akart írni a törvénykönyvből, több mint 30 napra megtébolyodott és világos pillanataiban könyörgéssel próbálta engesztelni Istent, mert rá­ébredt, hogy ez a cselekedete volt az oka megőrülésének. Egy álomlátásból csakugyan meg is tudta, hogy ez a szerencsétlenség azért szakadt rá, mert isteni dologhoz nyúlt azzal a szándékkal, hogy a közönséges emberekkel majd közli azt, de mihelyt erről a szándékáról lemondott, elméje rögiön megtisztult. Azután beszélt neki Theodektos tragédiaköltőről, aki állítólag egyik drámájában említeni akart valamit a szentkönyvek tartalmából és ezért szürke hályogot kapott. Miután fölismerte betegségének okát, kiengesz­telte Isten és meggyógyult.

Miután a király Demetriostól megkapta a könyveket, hódolt előttük és megparancsolta, hogy a legnagyobb gondossággal ügyel­jenek a könyvek épségére. Azután felszólította a fordítókat, hogy jöjjenek el hozzá gyakrabban Judeából, mert nemcsak hogy mindig nagy tisztelettel fogadja, hanem dúsan meg is ajándékozza majd őket. Most mindenesetre kötelességének érzi, mint mondta, hogy elbocsássa őket; de ha saját elhatározásukból visszajönnek hozzá, mindenben részük lesz, amit bölcseségükért megérdemel­nek és amit a király bőkezűségétől elvárhatnak. Erre elbocsátotta őket, miután mindegyiknek három-három pompás szövetet, két- két aranytalentumot, egy-egy talentum értékű serleget ajándéko­zott, továbbá azt az asztalterítőt, amelyet a királyi lakomákon használtak. Eleázár főpapnak küldött velük tíz ezüstlábú hévéről, továbbá minden hozzávalót, valamint egy 30 talentum értékű serleget, továbbá tíz ruhaszövetet és bíbort, egy pompás fejdíszt, száz könyök hosszú bisszus-szövetet, azután csészéket, tányérokat, serlegeket és két korsót, hogy azokat a templomban helyezze el. Végül levelet írt neki és kérte, hogy ha valamelyik öreg újra meg akarná látogatni őt, engedje meg neki, mert a legnagyobb élve­zetnek tartja művelt emberekkel társalogni b mindig örömmel megosztja velük kincseit. Ezek azok a tiszteletadások és ajándé­kok, amelyekben Ptolemaeus Philadelphos a zsidókat részesítette.

3. FEJEZET

Ázsia királyai megtisztelik a zsidókat és városaikban
polgárjogot adnak nekik

A zsidókat megbecsülték Ázsia királyai is, akiknek vezetése alatt hadiszolgálatot teljesítettek. Seleukos Nikator azokban a vá­rosokban, amelyeket Ázsiában és Alsó-Syriában alapított, vala­mint magában a fővárosban, Antiochiában, megadta nekik a polgárjogot és egyenjogúsította őket az ott lakó makedónokkal és görögökkel. Ezt a jogot ma is élvezik és ez már abból is ki­derül, hogy a tornacsarnokok vezetői kötelesek meghatározott pénzösszeget kifizetni olaj helyett azoknak a zsidóknak, akik idegen olajat nem hajlandók használni. Midőn a legutóbbi há­borúban Antiochia népe meg akarta szüntetni ezt a szokást, Mucianus, Syria akkori helytartója, továbbra is fenntartotta. Midőn később Vespasianus és fia Titus uralkodott a világon s Alexandria és Antiochia lakosai azt követelték, hogy a zsidókat fosszák meg polgárjoguktól, ezt a követelésüket nem teljesítették. Ebből nyilvánvaló, mily nemesek és nagylelkűek voltak a ró­maiak, különösen pedig Vespasianus és Titus. Mert ámbár a zsidók elleni háborúban sok bajuk volt velük és haragudtak rájuk, mért nem akarták megadni magukat, hanem az utolsó pillanatig ellen­álltak, mégsem engedték meg a zsidók fent említett jogainak csor­bítását. Inkább erőt vettek a maguk haragján, valamint Alexandria és Antiochia lakosainak követelésén, és sem jóindulatból az utób­biak iránt, sem pedig gyűlöletből az leigázottak iránt nem ragad­tatták magukat arra, hogy a zsidók iránti nagylelkűségükből engedjenek. Mert az volt a meggyőződésük, hogy akik fegyvert ragadtak ellenük és a harcban alulmaradtak, már ezzel is eléggé megbűnhödtek, tehát azok, akik semmit sem vétettek, nem érdem­lik meg, hogy jogaiktól megfosszák őket.

Köztudomású, hogy ugyanilyen érzülettel viseltetett a zsidók iránt Marcus Agrippa is. Mert midőn az iónok fellázadtak á zsidók ellen s azt követelték Agrippától, hogy csak nekik hagyja meg a polgárjogot, amelyet Antiochos, Seleukos unokája, adott nekik, akit a görögök megtestesült istennek neveznek, egyúttal azt is követelték, hogy a zsidókat egyenjogúsítsák velük, kötelezzék őket arra, hogy a görögök isteneit imádják; a zsidók az emiatt ellenük indított pert, amelyben damaskusi Nikolaos volt a védőjük, meg­nyerték, és megtarthatták vallási szokásaikat. Agrippa ugyanis kijelentette, hogy ezeken nincs joga változtatni. Ha erről valaki

részletesebben óhajt tájékozódni, olvassa el Damasküsi: Nikolaos 123. és 124. könyvét. Agrippa döntésén pedig nem szabad csodál­kozni, mivé! akkor népünk nem háborúskodott a rómaiakkal. Ellenben Vespasianus és Titus nagylelkűsége megérdemli leg­nagyobb csodálatunkat, mert bár nagy háborúkat viseltek elle­nünk, mégis mindig mérsékeltek maradtak irántunk. De folyta­tom elbeszélésemet ott, ahol abbahagytam.

Midőn Nagy Antiochos uralkodott Ázsiában, a zsidók és Coelesyria lakói sokat szenvedtek, mert egyre-másra pusztította országukat az ellenség. Ugyanis abban a háborúban, amelyet az említett király Ptolemaeus Philopator és fia Ptolemaeus Epipha­nes éllen viselt, rengeteg csapás érte őket, akár győzött á király, akár nem, úgy hogy olyanok voltak, mint a viharban hánykódó hajó, amelyet minden oldalról hullámok ostromolnak. A zsidók Antiochos szerencséje és szerencsétlensége között őrlődlek. Mikor Antiochos végképpen legyőzte Ptolemaeust, elfoglalta Judeát. Philopator halála után fia nagy sereget küldött Coelesyria ellen, Skopas vezérlete alatt, aki számos városukon kívül a mi orszá­gúnkat is elfoglalta. Nem sokkal utóbb Antiochos megverte Skopast a Jordán forrásainál s hadseregének jórészét elpusztította. Mikor ennek következményeként Antiochos azokat a coelesyriai váro­sokat, amelyeket Skopas elfoglalt, valamint Samariát, hatalmába kerítette, a zsidók önként meghódoltak neki, beböcsátották váro­sukba, hadseregét és elefántjait ellátták élelmiszerrel és segítettek neki a jeruzsálemi várban maradt Skopas-féle helyőrség meg- ostromlásában. Antiochos méltányosnak tartotta megjutalmazni a zsidók hűségét és készségét, tehát írt hadvezéreinek és fő­embereinek; elismerte, hogy a zsidók nagy érdemeket szereztek és közölte velük, hogy milyen ajándékokkal óhajtja ezt meg­hálálni nekik. Ennek a levélnek a szövegét itt közlöm, de előbb el akarom mondani, hogy a megalopolisi Polybios is megerősíti ezeket az adataimat; ugyanis történelmének 10. könyvében ezt írja: „Skopas, Ptolemaeus hadvezére, megtámadta az északi vidékeket és tél idején meghódította a zsidó népet". Ugyanebben a könyvében tovább így ír: „Miután Antiochos legyőzte Skopast, elfoglalta Batanaet, Samariát, Abilát és Gadarát. Nem sokkal utóbb meghódoltak neki mindazok a zsidók, akik, a Jeruzsálem nevezetű szent hely körül laktak. Erről, valamint istenük jelem létéről a szentélyben még sokat mondhatnék, de máskorra ha-; lasztom." Ennyit mond Polybios a történelmében. Mostcfolytatom megszakadt elbeszélésünket s mindenekelőtt közlöm ;Aptiochos levelét:                                                  ■ yj/'í

„Antiochos király üdvözletét küldi Ptolemaeusnak. Amint a zsidók országába értem, rögtön bizonyságot tettek hűségükről; fényes fogadtatásban részesítettek, maga a vének tanácsa jött elém, katonáimat és elefántjaimat bőségesen ellátták élelmisizerrel és segítettek nekem az egyiptomi helyőrséget kiverni a várból. Tehát méltányosnak tartottam, hogy ezt viszonozzam nekik és mindenekelőtt helyreállítsam városukat, amelyet rengetem csapás pusztított és újra benépesítsem, úgy, hogy visszahívom szétszóró­dott lakosait. Egyelőre elhatároztam, hogy jámborságukért fede­zem áldozati szükségleteiket és küldök nekik állatokat, bort, olajat és tömjént 20.000 siklus értékben, továbbá országuk szokása szerint hat artaba búzalisztet, 1460 mérő búzát és 375 mérő sót. Mindezt pontosan ki kell szolgáltatni nekik parancsom szerint; hasonlóképpen meg kell kezdeni a munkát a templomon, az oszlopcsarnokon és mindenütt, ahol építőmunka szükséges. Az anyagot magában Júdeábán s a többi tartományban és a Liba­nonon kell beszerezni, de ezért semmiféle fizetséget nem szabad követelni tőlük. Ugyanezt rendelem minden egyéb munkára is,, ami a templom szépítéséhez szükséges. A nép valamennyi tagjá­nak joga van ősi törvényei szerint élni és a vének, a papok, a templomi jegyzők és az énekesek felmentendők a fejadó, a ki­rályi tized és minden egyéb adó alól. Tehát hogy a város minél előbb benépesedjék, minden lakosának és mindazoknak, akik Hyperberetaios hónapjáig ott letelepednek, három évi adómentes­séget engedélyezek; hasonlóképpen elengedem nekik minden szol­gáltatás egyharmadrészét, hogy nyomorúságukból minél előbb talpraálljanak. Ezenfelül mindazokat, akiket a városból rab­szolgaságra hurcoltak, gyermekeikkel együtt felszabadítom és megparancsolom, hogy vagyonukat is adják vissza/¹

Ez a levél szövege. Ezenfelül egész birodalmában a követ­kező rendeletet tette közhírré a templom érdekében: „Idegennek nem szabad belépnie a templomba, mert ez az ősi törvények sze­rint a zsidóknak is csak akkor van megengedve, ha elvégezték a mégfelelő tisztulásokat. Senkinek sem szabad lovak, öszvérek, szelíd és vadszpmarak, párducok, rókák, nyulak vagy egyéb ál­latok húsát bevinni a városba, mert ezeknek élvezése tilos a zsi­dóknak; ugyancsak nem szabad behozni ezeknek az állatoknak a bőrét sem, s nem szabad efféle állatokat tartani a városban, mert csak olyan állatok lehetnek bent, amelyeket az Istennek szánt áldozatokra használnak. Aki ezt a rendeletet megszegi, kö­teles a papoknak 3000 ezüstdrachmát fizetni.“

Egy másik rendeletében bizonyságot tett istenfélelmünkről és

hűségünkről, midőn egyszer az északi tartományokban időzött és értesült, hogy Lydiában és Phrygiában lázadás tört ki. Ebben a rendeletben megparancsolta hadvezérének Zeuxisnak, aki egyik legjobb barátja volt, hogy bizonyos számú zsidót küldjön Baby- lonból Phrygiába. A rendelet szövege ez: „Antiochos király üd­vözletét küldi atyjának, Zeuxisnak. Én jól vagyok s neked is minden jót kívánok. Mivel értesültem, hogy Lybiában és Phrygiá­ban lázadás tört ki, úgy véltem, hogy különös gondot kell ennek tszentelnem; tehát tanácsot tartottam barátaimmal, hogy mitévők legyünk; elhatároztuk, hogy a várakban és a leginkább veszélyez­tetett helyeken Mezopotámiából és Babylonból kétezer zsidó csa­ládot telepítünk le, minden szükséges felszereléssel. Ugyanis azt hiszem, hogy a zsidókból hűséges helyőrségek lesznek, egyrészt mert istenfélők, másrészt pedig azért is, mert tudom, hogy őseim fényes bizonyságot tettek megbízhatóságukról és készségükről. Ámbár letelepítésük nagy nehézségekbe ütközik, mégis meg aka­rom, tartani ígéretemet, hogy saját törvényeik szerint élhessenek. Tehát ha letelepítetted őket az említett helyeken, adj mindegyik­nek házhelyet, továbbá földet, hogy gabonát és bort termeljenek és tíz évre engedj el nekik minden tizedet. Addig pedig, amíg maguk nem arathatnak, juttass nekik bizonyos mennyiségű gabonát, mint szolgáimnak. Ugyancsak ki kell utalni a szükséges élelmi­szereket az ő szolgáiknak is, hogy ez a jóindulat arra ösztönözze őket, hogy még buzgóbban szolgáljanak nekem. Amennyire tőled telik, gondoskodjál arról is, hogy ezt a népet senki se hábor­gassa.” Ez elegendő bizonyság arra, hogy Nagy Antiochos mily jóindulattal viseltetett a zsidók iránt.

4. FEJEZET

Antiochos szövetséget köt Ptolemaeusszal. Ptolemaeus Euergetes haragra gerjed Oniás iránt. József barátságot köt Ptolemaeusszal.

Egyéb tettei. Fia Hyrcanus

497

Ezután Antiochos barátságot és szövetséget kötött Ptolemae­usszal. Feleségül adta hozzá leányát, Kleopátrát és hozományul neki adta Coelesyriát, Samariát, Judeát és Phoinikiát. Mivel az adók most már megoszlottak a két király közt, az előkelők min­den városban összevásárolták a szolgáltatásokat, behajtották az egész adót és minden királynak megfizették a maga járandósá­gát. Ebben az időben a szamaritánusok, akiknek jól ment dől-

32 Flavius Josephus: A zsidók története

guk, folyton nyugtalanították a zsidókat, elpusztították földjei­ket és elhurcolták a lakókat. Ez Óniás főpap idején történt. Eleázár halála után ugyanis nagybátyja, Manasszé követte a fő­papi méltóságban, ennek halála után pedig Simonnak, az „igaz- ságosnak“ fia lett a főpap; ez a Simon, mint már említettük, Eleázár testvére volt. Óniás szűk látókörű és fukar ember volt s ezért nem fizette meg azt a húsz ezüst-talentumnyi járulékot, amit elődei megfizettek a királyoknak a népért. Ezzel magára haragította Ptolemaeus királyt. Ez követet küldött Jeruzsálembe és szemrehányást tett Óniásnak, hogy nem fizette meg az adót, de meg is fenyegette, hogy ha a pénzt nem kapja meg, fel­osztja az országot és odatelepíti katonáit. A zsidók e fenyege­tés hallatára megrémültek, Óniás azonban oly fukar volt, hogy nem törődött vele.

Abban az időben élt Jeruzsálemben bizonyos József, Tóbiás­nak és Óniás főpap egyik húgának a fia, akit, bár fiatalember volt, mérsékletéért, okosságáért és igazságosságáért máris na­gyon tiszteltek a jeruzsálemiak. Midőn anyjától értesült a kö­vet megérkezéséről, — mert akkor éppen szülőfalujában, Fiko- lában tartózkodott, •— bement a városba és szemére lobbantotta Óniásnak, hogy nem törődik honfitársai biztonságával, hanem inkább romlásba dönti a népet, mintsem hogy megváljon pén­zétől; és szemébe vágta, hogy csak ennek a kedvéért kaparin­totta meg az uralmat és szerezte meg a főpapi méltóságot. Ha pedig annyira imádja a pénzt, hogy annak a kedvéért hazáját veszedelembe, polgártársait pedig nyomorúságba hajlandó dön­teni, akkor azt tanácsolja neki, forduljon a királyhoz és kérje meg, hogy'az egész járandóságot, vagy legalább annak egy részét engedje el neki. Óniás azt felelte rá, hogy egyáltalán nem ra­gaszkodik az uralomhoz és ha lehetséges volna, szívesen letenné . a főpapi méltóságot is; a királyhoz azonban nem megy el, mert ilyesmivel nem törődik. Ezután József arra kérte, engedje meg neki, hogy ő járjon kőibe Ptolemaeusnál a nép érdekében. Ebbe Óniás beleegyezett, József pedig azonnal felment a temp- y lomba, gyűlésbe hívta a népet s bíztatta a polgárokat, hogy ne zavarodjanak meg és ne féljenek azért, mert nagybátyja, Óniás nem törődik velük. Kérte őket, ne búslakodjanak tovább, hanem reménykedjenek, mert ő maga megy el a királyhoz és ráveszi, hogy ne haragudjék a zsidókra. A nép hálásan megköszönte Józsefnek a vigasztalást, mire ez rögtön távozott a templomból, barátságosan fogadta Ptolemaeus követét, dúsan megajándé-

kozta és napokon át pompásan vendégelte, azután visszaküldte a királyhoz s megígérte, hogy hamarosan maga is utána megy. Most már ugyanis annál inkább kívánkozott elutazni a király­hoz, mert a követ is rábeszélte, hogy menjen Egyiptomba és megígérte, hogy mindenben a kezére jár, amit Ptolemaeustól ki akar eszközölni: ugyanis nagyon megtetszett neki József nyílt és becsületes jelleme.

Midőn a követ megérkezett Egyiptomba, beszámolt a király­nak Óniás fukarságáról és József jelleméről és hozzátette, hogy ez maga is el akar látogatni hozzájuk, hogy előterjessze kéré­sét a nép érdekében, mert ő a nép elöljárója. Annyira magasz­talta az ifjút, hogy a királyt és feleségét, Kleopátrát már előre megnyerte Józsefnek, holott még itt sem volt. Eközben József samariai barátaitól pénzt kölcsönzött, megvásárolt mindent, ami az utazáshoz szükséges, ruhákat, poharakat, öszvéreket és az előkészület után, ami 20.000 drachma költséget emésztett fel, megindult Alexandriába. Úgy esett, hogy éppen ebben az időben Syria és Phoinikia városainak előkelői ugyancsak oda indultak, hogy kibéreljék az adójövedelmeket, amelyeket a király évente bérbeadott minden város legtekintélyesebb embereinek. Mikor ezek útközben találkoztak Józseffel, kicsúfolták szegénysége és egyszerűsége miatt. Midőn József Alexandriába megérkezett és megtudta, hogy a király Memphisben tartózkodik, elébe ment oda. A király feleségével és barátjával, Athenionnal, —- ez volt a követ, akit József oly barátságosan fogadott, — éppen kocsiban ült, midőn Athénion megpillantotta Józsefet és figyelmeztette a királyt, hogy ez az a barátságos és nemes ifjú, akiről annyit beszélt, midőn Jeruzsálemből hazaérkezett. Ptolemaeus tehát elsőnek köszöntötte őt és meghívta, hogy szálljon be kocsijába. S miután József beült, a király rögtön panaszkodni kezdett Óniás eljárása miatt. József így felelt: „Bocsáss meg neki, már öreg ember. Bizonyára tudod, hogy az öregek épp oly értelmetlenek, mint a gyermekek. Azonban mi, fiatalabbak, mindenben rendel­kezésedre állunk, úgy hogy nem lesz semmi kifogásod/⁴ A király­nak megtetszett az ifjú kedvessége és udvariassága s mivel most már személyesen is megismerte, még jobban megkedvelte, úgy hogy a palotában jelölt ki neki lakást és naponta meghívta asztalához. S midőn a király megérkezett Alexandriába, a szíriai előkelők láthatták, hogy József ott ül mellette és ez sehogysem volt ínyükre.

Az adók bérbeadásának napján minden város előkelői aján­latot tettek az adóbérletre. Syria, Phoinikia, Judea és Samaria adói fejében már 8000 talentumot ajánlottak, amikor József oda­érkezett és az ajánlattevőknek szemükre lobbantotta, hogy ilyen keveset akarnak fizetni az adók fejében. Ö maga a kétszeresét ajánlotta és ezenfelül még azt is, hogy a királynak kiszolgáltatja azoknak a vagyonát, akik esetleg uralkodóháza ellen vétenek- mert az adókkal együtt az ilyesmiket is bérbeadták. A király örömmel hallotta ezt az ajánlatot és az adóbérletet Józsefnek juttatta, azzal a megokolássaj, hogy jövedelmeit tetemesen meg- duzzasztja; csak azt kérdezte még, vájjon tudna-e kezeseket is állítani. Erre ő nyomban így válaszolt: „Oly derék és tisztessé­ges embereket adok kezesekül, hogy nem lehettek bizalmatla­nok/⁴ Mikor a király felszólította, hogy nevezze meg őket, így felelt: „Király, téged magadat és hitvesedet állítom kezesekül, mindegyiket a jövedelem egy-egy feléért/⁴ Ptolemaeus jót neve­tett ezen és kezesek nélkül is neki adta az adóbérletet. Ez se- hogysem tetszett azoknak, akjk a városokból Egyiptomba jöttek, mert úgy érezték, hogy megrövidítették őket. Tehát valamennyien nagyon szégyellték magukat és hazatértek.

Ezután József megkérte a királyt, adjon neki karhatalmat, 'hogy fizetésre kényszeríthesse azokat, akik esetleg megtagadják az adót, mire a király kétezer gyalogost adott melléje. Ekkor József a király barátaitól Alexandriában 500 talentumot kért kölcsön és visszaindult Syriába. Mikor Askalonbá ért és a város lakosait felszólította adófizetésre, ezek nemcsak a fizetést tagad­ták meg, hanem még hetykén is beszéltek vele, mire József a város előkelői közül mintegy húszat elfogatott és kivégeztetett, vagyonukat pedig, amely majdnem ezer talentumra rúgott, el­küldte a királynak és egyúttal jelentést tett neki az esetről. Ptolemaeus elcsodálkozott becsületességén, jóváhagyta a történ­teket és mindenben teljhatalmat adott neki. Miikor a szírek érte­sültek erről, megrémültek, s mivel az askaloniak kivégzése intő példa volt számukra, hogy mi történik azokkal, akik ellenkez­nek, megnyitották kapuikat, Józsefet szívesen fogadták és meg­fizették az adót. Csak Betsán lakosai merészeltek szembeszállni vele s megtagadták az adót, pedig máskor szó nélkül megfizet­ték. József itt is kivégeztette az előkelőket és vagyonukat meg­küldte a királynak. Miután ilyképpen rengeteg pénzt összegyűj­tött, megfizette a bérletet s még jókora nyeresége maradt; ezt hatalmának megerősítésére fordította, mert okosnak tartotta, hogy vagyonával megalapítsa szerencséjét. Tehát titokban aján-

dékokat küldött a királynak és hitvesének, továbbá barátainak s a hatalmas udvari embereknek, hogy ezen az áron megszerezze jóindulatukat.

Huszonkét esztendeig élvezte ezt a szerencséjét. Egyik fele­ségétől hét gyermeke született, ezeken kívül pedig másik felesé­gétől, aki testvérének, Sálemnek a leánya volt, még egy fia, Hyrcanus. Másik feleségét így vette el: midőn egyszer bátyjával együtt Alexandriába ment, mert az egy ottani előkelő zsidóhoz akarta feleségül adni eladó leányát, meghívták a király asztalá­hoz és ez alkalommal meglátott egy táncosnőt, aki oly szép volt, hogy szerelemre gyulladt iránta. Ezt meg is mondta bátyjának, s megkérte, tartsa titokban ezt a bűnös vágyát és segítsen lecsil­lapítani, mivel a zsidóknak tilos idegen nőkkel közösülni. Sala­mon megígérte neki, hogy teljesíti kívánságát; de éjjel menyasz- szonyi díszbe öltöztette leányát, s beküldte hozzá, hogy háljon vele. József nem vette észre a megtévesztést, mivel kissé ittas volt és hált bátyja leányával. Miután ez több ízben megtörtént, egyre jobban megszerette; bátyjának pedig bevallotta, hogy a táncosnőt annyira szereti, hogy öngyilkos lesz, ha a király eset­leg nem adja hozzá feleségül. Bátyja megnyugtatta és biztatta, hogy ne aggódjék, mert majd gondoskodik róla, hogy feleségül vehesse azt a nőt, akit szeret. És végül bevallotta neki az igazat: inkább megengedte, hogy megbecstelenítse az ő leányát, mintsem hogy megszegje a törvényt. József hálálkodott a testvéri szeretet­nek ezért a bizonyságáért és feleségül vette leányát, akivel, mint említettük, Hyrcanust nemzette. Ez volt legifjabb fia s alig érte el tizenharmadik évét, máris oly testi erőről és szellemi képes­ségekről tett bizonyságot, hogy testvérei nagyon irigykedtek rá, mert jóval különb volt náluk s valóban irigylésre méltó. De va­lamennyien lusták és felületesek voltak s úgy tértek haza, hogy oktalanok maradtak és semmit sem tanultak. Erre legifjabb fiát, Hyrcanust, háromszáz iga ökörrel kétnapi járóföldre kiküldte a határba, hogy felszántsa a földet, de elrejtette a járomszíjakat. Midőn Hyrcanus kiért a kijelölt helyre és a szíjakat nem találta, az ökörhajcsárok azt tanácsolták neki, küldjön be közülük egyet- kettőt atyjához a szíjakért. De nem fogadta el tanácsukat, mert úgy gondblta, nem szabad annyi időt elvesztegetnie, ameddig várná a küldöncöket, tehát ehelyett valami ravasz dolgot eszelt ki, ami idősebb embernek is a becsületére vált volna. Tudniillik tíz iga ökröt levágatott, húsukat kiosztotta a munkásoknak, bő­rükből pedig szíjat hasogatott, a szíjakat fölszerelte a jármokra, atyja meghagyása szerint fölszántotta a földet és hazatért. Mikor megérkezett, atyja még jobban megszerette okosságáért, megdi­csérte bátor elhatározásáért s még fokozottabban dédelgette, mintha ő volna az egyetlen édesfia; ez testvéreinek sehogysem, tetszett.

Ezidőtájt hírét vette, hogy Ptolemaeusnak fia született s en­nek az eseménynek megünneplésére Syria, valamint a hozzátar­tozó vidék főemberei nagy pompával Alexandriába vonultak. Mivel pedig ő agg kora miatt már nem utazhatott oda, megkér dezte fiait, melyik volna hajlandó elmenni a királyhoz. Az időseb­bek vonakodtak, mert azt mondták, hogy járatlanok az udvari életben s azt tanácsolták, hogy küldje el öccsüket, Hyrcanust. Ez kedve szerint volt; hivatta Hyrcanust s-megkérdezte, vájjon elmehetne-e a királyhoz és kedve volna-e hozzá. Hyrcanus rögtön kijelentette, hogy szívesen elmegy s azt is megmondta, hogy nincs szüksége sok pénzre, mert takarékosan fog élni: tízezer drachma elegendő lesz. József örült fia szerénységének. Ekkor Hyrcanus azt tanácsolta atyjának, hogy a királynak szánt ajándékokat ne otthonról küldje, hanem adjon utasítást alexandriai intézőjének, hogy fizessen neki annyi pénzt, amennyire szüksége lesz az elkép­zelhető legszebb és legdrágább ajándékok megvásárlására. Atyja úgy gondolta, hogy tíz talentum elegendő lesz a királynak szánt ajándékokra, megdicsérte Hyrcanust az okos tanácsért és írt in tézőjének, Anionnak, aki Alexandriában lévő minden pénzét ke­zelte, ami nem volt kevesebb háromezer talentumnál; József ugyanis minden Szíriái jövedelmét Alexandriába küldte, és ha el­érkezett az a nap, amikor a királynak meg kellett fizetni az adó­bérletet, írásbeli megbízást adott Anionnak a fizetésre. Tehát ehhez az Anionhoz kért Hyrcanus levelet atyjától s mikor meg­kapta, elutazott Alexandriába. Alig hogy eltávozott, bátyjai írtak a király főembereinek, hogy öljék meg őt.

Amint megérkezett Alexandriába, átadta a levelet Arionnak. Ez megkérdezte, hány talentumra van szüksége; úgy gondolta, hogy tízegynéhány talentumot fog kérni. De mikor azt felelte, hogy ezer talentumot kér, Arion haragra lobbant és szemére ve­tette, hogy bizonyára tékozló módon akar élni. Emlékeztette arra, mennyi fáradság és nélkülözés árán gyűjtötte atyja ezt a vagyont és figyelmeztette, hogy kövesse atyja példáját; nem. ad neki töb­bet tíz talentumnál, ezt is arra, hogy a királynak ajándékot vá- •sároljoni Az ifjú felháborodott emiatt és börtönbe vettette Ariont. Arion felesége rögtön jelentette ezt Kleopátrának, aki nagyon nagyrabecsülte Ariont és megkérte, hogy bűntettessé meg az ifjút.

Kleopátra jelentette a dolgot a királynak, Ptolemaeus pedig meg­üzente Hyrcanusnak: csodálkozik, hogy mint atyjának kikül­döttje még nem jelentkezett nála, sőt intézőjét bebörtönöztette; megparancsolta, hogy haladéktalanul jöjjön el és okolja meg el­járását. Az ifjú állítólag azzal válaszolt a király üzenetére, hogy a zsidó törvény megtiltja minden fiúnak, hogy egyék az áldozati húsból, mielőtt el nem megy a templomba és nem áldoz Isten­nek. Ez a gondolatmenet vezette öt is, mikor nem ment el a ki­rályhoz, hanem várni akart addig, amíg atyja jótevőjének aján­dékokat is vihet. A rabszolgát pedig azért büntette meg, mert nem engedelmeskedett parancsának; ugyanis teljesen mindegy, vájjon nagyúr-e a gazdája, vagy kisember; ha az ilyen embereket nem büntetnők meg, akkor a király sem csodálkozhatnék rajta, hogy alattvalói fittyet hánynak a szavára. Ptolemaeus ennek hal­latára felkacagott s megcsodálta az ifjú nemes gondolkodásmódját.

Midőn Arion értesült a király állásfoglalásáról és hogy sehonnan sem várhat segítséget, kifizette az ifjúnak az ezer talen­tumot, csak hogy kiszabadulhasson a börtönből. Három nap múlva Hyrcanus a király és királyné elé járult hódolni. Barátsá­gosan fogadták és atyja iránt érzett tiszteletük jeléül pompásan megvendégelték. Azután titokban elment a rabszolgakereskedők­höz és vásárolt tőlük száz jóalakú és írástudó rabszolgát, dara- bonkint egy talentumért és ugyanannyi rabszolgalányt ugyan­annyiért. Mikor pedig az ország előkelőivel együtt meghívták a király asztalához, az utolsó helyet jelölték ki neki, mert fiatal­sága miatt semmibe vették azok, akik a vendégek helyét kije­lölték. Midőn a többi vendég mind Hyrcanus előtt halmozta fel a csontokat, amelyekről lerágták a húst, egészen tele lett előtte az asztal; azután pedig addig biztatták a király udvari bolondját, Tryphont, — akinek az volt a feladata, hogy lakomákon gon­doskodjék a tréfáról és neveltetésről, — hogy végre odament a királyhoz és így szólt hozzá: ,,Látod-e uram, mennyi csont tor­nyosul Hyrcanus előtt? Amint ő erről a rengeteg csontról lerágta a húst, az apja is éppen úgy falta föl egész Syriát.“ Tryphonnak ezen a tréfáján jót nevetett a király és megkérdezte Hyrcanust, mért van annyi csont előtte. „Nincs ebben semmi különös, uram — felelte — mert a csontot is megenni a hússal együtt, mint ahogy ezek tették, — és közben odavágott szemével a többi ven­dégre, — akik előtt egyetlen darab csont sincs, kutyaszokás; mert az emberek csak a húst eszik meg, a csontot pedig eldobják és így tettem én is, mert én embernek érzem magamat“. A király elcso­dálkozott a szellemes válaszon és fölszólította a többieket is, hogy

tapsolják meg, mert tetszett neki a fiatalember csattanós vissza­vágása. Másnap Hyrcanus sorrajárta a király barátait és a hatal­mas udvari embereket, köszöntötte őket és egyúttal érdeklődött a szolgáiknál, mit ajándékoznak uraik a királynak a királyfi szü­letése alkalmából. Mikor hallotta, hogy egyesek tíz talentumot adnak, a nagyobb rangúak pedig vagyonuk arányában, sajnál­kozott, hogy nem adhat ily nagy ajándékot, mert nincs több pénze öt talentumnál. A szolgák megjelentették az uraiknak, amit hal­lottak, s azok máris örültek, hogy József szegényes ajándékán majd megbotránkozik a király, ő pedig kegyvesztett lesz. Mikor tehát elérkezett a napja, a többiek, akik azt hitték, hogy a leg­nagyobb ajándékot adják, mindössze húsz talentumot vittek a királynak, Hyrcanus pedig a száz rabszolgának és a száz rab­szolgalánynak, akiket megvásárolt, fejenkint egy-egy talentumot adott a kezébe és a rabszolgákat a király, a rabszolgalányokat pedig Kleopátra elé vezette. És midőn valamennyien, elsősorban a király és a királyné elámultak a váratlanul dús ajándékon, a király barátainak és szolgáinak is sok-sok talentum értékű aján­dékot adott, hogy biztosítsa magát áskálódásaik ellen; mert meg­tudta, hogy bátyjai ezeket biztatták fel az ő megölésére. Ptole- maeust nagyon meghatotta az ifjú bőkezűsége, tehát felszólította, hogy válasszon magának tetszése .szerint ajándékot. Hyrcanus csak azt kérte, hogy írjon róla atyjának és bátyjainak. A király kitüntette kegyeivel, dúsan megajándékozta, írt atyjának és báli­jainak s valamennyi hadvezérének és tisztviselőjének is és útra bocsátotta az ifjút. Mikor bátyjai megtudták, mily barátságosan fogadta Hyrcanust a király és mily nagy dicsőséggel tér haza, elébe mentek, hogy megöljék, még pedig atyjuk tudtával; mert ez is nagyon haragudott rá, hogy óriási összeget kiadott a,z aján­dékokra, tehát esze ágában sem volt megmenteni őt. De József, mivel félt a királytól, nem merte nyíltan megmutatni, mennyire haragszik fiára. Midőn pedig Hyrcanus összeverekedett bátyjai- val, kísérőik közül sokat levágott, bátyjai közül is kettőt, a többi Jeruzsálembe menekült atyjukhoz. Azután Hyrcanus maga is be­ment a városba. De mikor senki sem akarta befogadni, félelmé­ben átment a Jordánon túli vidékre és ott is maradt és az ott lakó barbárokat adófizetésre kényszerítette.

Ebben az időben Ázsiában Seleukos Soter, Nagy Antiochos fia uralkodott. Ugyanekkor halt meg Hyrcanus atyja József, ez az ügyes és tehetséges férfiú, aki a zsidó népet a szegénységből és nyomorúságból jobb és dúsabb élethez juttatta és huszonkét évig

intézte az adóbehajtást Syriában, Phoinikiában és Samariában. Nagybátyja Óniás is hamarosan meghalt és a főpapi méltóságot fia, Simon örökölte.

Ennek halála után fia Óniás lett a főpap s ehhez Areios lakedaimoni király követeket küldött ilyen szövegű levéllel: „Areios lakedaimoni király köszönti Óniást. Találtunk itt egy írást, amelyben azt olvastuk, hogy a zsidók a lakedaimoniakkal azonos törzsből származnak, még pedig Ábrám nemzetségéből. Mivel tehát testvéreink vagytok, tudassátok velünk kívánságaitokat. Mi is ugyanazt tesszük és ami a tietek, azt a magunkénak is tekint­jük és a mi javaink is legyenek közösek vetetek. Ezt a levelünket Demoteles nevű megbízottunk viszi hozzátok: a levél négyszög­letű, pecsétje sárkányra támadó sast ábrázol". Ez annak a levél­nek a szövege, amelyet a lakedaimoniak királya küldött.

Miután József meghalt, fiai viszálykodást támasztottak a nép között. Mert az idősebbek sereggel vonultak Hyrcanus ellen, aki a legifjabb volt köztük, úgy hogy a nép megoszlott. Nagyobb része az idősebb fiúkhoz húzott s velük tartott Simon főpap is, a rokonság miatt. Ennélfogva Hyrcanus már nem mert visszatérni Jeruzsálembe, hanem megtelepedett a Jordánon túl és folyton háborúskodott az arabokkal, sokat megölt közülük, sokat foglyul ejtett. Erős várat is épített, amely egészen a tetőzetéig fehér már­ványból készült s köröskörül óriási domborművű állatalakok díszítették. A vár körül széles és mély árkot ásatott. A szemközt lévő hegyen a sziklákat megfúratta és sok stadion hosszúságú barlangokat vájatott bennük, s ezekben helyiségeket rendezett be, részben lakomázásra, részben pedig lakó és hálóhelyül; sok-sok forrás vizét is bevezette ide, amelyek szépítették és üdítették ezt a földalatti palotát. A barlangok szádját csak akkorára vájatta, hogy egy ember éppen befért rajtuk s ezt biztonság okáért csele­kedte; tudniillik úgy gondolta, hogy ha egyszer bátyjai ostrom alá veszik, így megmenekülhet előlük. Ezenfelül mindenféle nagy­ságú palotákat építtetett és ezeket végeláthatatlan kertekkel vette körül. Ezt a telepet Tyrusnak nevezte el. Ez a hely Arábia és Judaea közt van, túl a Jordánon nem messze Hesbontól. Itt Hyr­canus hét esztendeig uralkodott, mindaddig, míg Seleukos volt Syria ura. Ennek halála után testvére, Ántiochos Epiphanes lépett trónra. Közben meghalt Ptolemaeus egyiptomi király is, akinek ugyancsak Epiphanes volt a másik neve; két kiskorú fiú maradt utána, az idősebbiknek Philometor, a fiatalabbiknak Phys- kon volt a neve. Midőn Hyrcanus fölismerte, mily nagy hata-

lom Antiochos, attól tartott, hogy az arabok ellen viselt háborúi miatt elfogja és kivégezteti s ezért öngyilkos lett. Minden vagyo­nát elkobozta Antiochos.

5.    FEJEZET

A zsidók széthúzása. Antiochos hadjárata Jeruzsálem ellen. A sza­maritánusok garizim-hegyi templomukat Zeusnak szentelik

Mivel ezidötájt Óniás főpap is meghalt, a király a főpapi méltóságot testvérére, Józsuéra ruházta, mert Óniás fia még gyer­mek volt; e gyermek történetét később majd részletesen elmon­dom. Egyébként a király nem sokkal utóbb haragjában megfosz­totta Józsuét, Óniás testvérét, a főpapi méltóságtól és ennek ugyancsak Óniás nevű öccsét tette meg ^főpapnak. Simonnak ugyanis három fia volt s mind a háromból főpap lett; ezek közül Józsue a Jason, Óniás pedig a Menelaos nevet vette fel. Midőn Józsue, az előbbi főpap, és a később ugyanerre a méltóságra emelt Menelaos között viszálykodás tört ki és a nép két részre szakadt, Tóbiás fiai Menelaos pártjára álltaik, a nép nagyobb része azonban Jasonhoz csatlakozott, aki annyira megszorongatta Menelaost és Tóbiás fiait, hogy ezek Antiochoshoz menekültek és kijelentették előtte, hogy ősi törvényeiktől és szokásaiktól el akar­nak szakadni és a görög szokások s a király törvényei szerint akarnak élni; ezért kérik, engedje meg nekik, hogy Jeruzsálem­ben tornacsarnokot építhessenek. Miután a király megadta az engedélyt, eltakarták körülmetélt testrészüket, úgy hogy meztele­nül sem lehetett testüket a görögökétől megkülönböztetni; így szakítottak ősi szokásaikkal és más népek életmódját utánozták.

Antiochos, akinek uralkodása mindenben sikeres volt, elha­tározta, hogy hadjáratot indít Egyiptom ellen, hogy elfoglalja. Ptolemaeus gyermekeit, mivel még kicsinyek voltak és nem gon­dolhattak ellenállásra, nem vette komolyan. Tehát nagy hadse­reggel Pelusiumba ment, csellel kijátszotta Ptolemaeus Philome­tori és elfoglalta Egyiptomot. Miután Memphis környékére érkezett és a várost elfoglalta, megindult Alexandria ellen, hogy ezt is hatalmába kerítse a királlyal, Ptolemaeusszal együtt. De hama­rosan nemcsak Alexandria alól, hanem egész Egyiptomból ki kel­lett vonulnia, mert a rómaiak kitiltották az országból, mint más művemben már régebben elmondtam. Most részletesen le aka­rom írni, hogy ez a király hogyan foglalta el Judeát és a templo­mot. Mivel előbbi munkámban ezeket az eseményeket csak rövi-

den említettem meg, szükségesnek tartom most részletesen elbe­szélni.

Miután Antiochos király a rómaiaktól való félelmében kivo­nult Egyiptomból, hadseregével Jeruzsálem ellen indult és a Seleukos-család uralkodásának 143. évében a város alá érkezett. Kardcsapás nélkül elfoglalta a várost, mert hívei megnyitották a kapukat. Alighogy Jeruzsálemet hatalmába kerítette, az ellen­párt hívei közül sokat megöletett, rengeteg kincset összeharácsolt, azután visszatért Antiochiába.

Azonban a 145. évben, vagyis két évvel- később, huszonötö­dik napján annak a hónapnak, amelynek neve nálunk Chaslev, a makedónoknál pedig Apellaios, a 153. olympias idején a király nagy hadsereggel visszatért Jeruzsálembe s miközben békés szán­dékot színlelt, a várost csellel elfoglalta. Ezúttal azonban azokat sem kímélte meg, akik bebocsátották a városba, mert kapzsiságá­ban csak egyetlen vágya volt: elrabolni a templom kincseit; hiszen látta a templomban a rengeteg aranyat s a drága és művészi fogadalmi ajándékokat. Hogy mindezt elrabolhassa, még azt a szerződést is megszegte, amelyet a saját híveivel kötött. Tehát teljesen kifosztotta a templomot, elhurcolta a szent edényeket, az arany mécstartókat, az arany oltárt, az asztalt és a tömjéntar­tókat és még a bisszusból és skarlátszövetből készült függönyöket sem hagyta ott. Ugyancsak kiürítette a titkos kincseskamrát és egyáltalán semmi értékes tárgyat nem hagyott meg, úgy hogy a zsidókat emiatt nagy szomorkodás töltötte el. Ezenfelül megtil­totta nekik a mindennapi áldozatokat, amelyeket a törvény szerint bemutattak Istennek, feldúlta az egész várost, a lakosság egy részét leölte, a többieket feleségestül és gyermekestül fogságba hurcolta, összesen tízezer embert. A legszebb városrészeket fel- gyújtatta, a falakat lebontatta s az alsóvárosban erődítményt építtetett, amely igen magas volt, a templomnál is magasabb. Ezt az erődítményt magas falakkal erősítette meg és makedón helyőrséggel rakta meg; ugyancsak itt tanyáztak a népből az istentelenek és elvetemedettek, akik rengeteg szenvedést okoztak honfitársaiknak. Az oltár helyén a király más oltárt emelt, ezen sertéseket vágott és így mutatott be áldozatokat, holott ez tör­vénytelen volt és az ősi zsidó istentiszteletben tilos. Azután kény­szerítette a zsidókat, hogy abbahagyják istenük tiszteletét és az ő isteneit imádják, ezeknek minden városban és minden faluban oltárokat emeljenek és naponta sertéseket áldozzanak. Megtiltotta nekik, hogy gyermekeiket körülmetéljék és büntetéssel fenyegette meg azokat, akiket rajtakapnak az ilyesmin; és hogy a népet parancsai teljesítésére kényszerítse, felügyelőket nevezett ki. A zsidók közül sokan engedelmeskedtek a király parancsainak, részben önként, részben azért, mert féltek a büntetéstől, amellyel megfenyegette őket. Azonban az előkelők és a bátrak nem sokat törődtek vele, hanem megtartották ősi törvényeiket, mert semmibe sem vették a büntetést, amellyel az engedetleneket megfenyegette; s ezért naponta sokat kivégeztek közülük, keserves kínzások kö­zött: megkorbácsolták és megcsonkították, azután elevenen ke­resztre feszítették őket; az asszonyokat és a körülmetélt fiúkat a király parancsára megfojtották és az utóbbiakat keresztrefeszí- tett szüleik nyakába akasztották. Ahány szent könyvet vagy tör­vénytekercset találtak, mind elégették, azokat pedig, akiknél meg­találták, gonosztevők módjára kivégezték.

Midőn a szamaritánusok látták a zsidók szenvedéseit, megint letagadták, hogy rokonaik és kijelentették, hogy a garizim-hegyi templom nem a mindenható Isten szentélye; hanem, már régeb­ben leírt jellemükhöz híven, a médek és perzsák sarjadékainak mondták magukat, aminthogy tulajdonképpen azok is. Tehát kö­veteket küldtek Antiochoshoz és előterjesztésükben ezt írták: „A Szichem városában lakó sidoniak Antiochos királynak, a meg­testesült istennek: őseink, mivel sűrűn pusztították országukat a járványok, egy régi babona alapján azt a szokást honosították meg, hogy megünneplik azt a napot, amelyet a zsidók Sabbatnak neveznek és abban a templomban, amelyet a Garizim-hegyen épí­tettek, — de nem szenteltek semmiféle istennek — bemutatták a köteles áldozatokat. Mivel a zsidókat gonoszságuk miatt érde­mük szerint megbüntetted, a •királyi tisztviselők minket is ugyan­azokkal a büntetésekkel sújtanak, mert azt hiszik, hogy rokonaik vagyunk és éppen olyan gonoszok, mint ők, holott mi sidoni szár­mazásúak vagyunk, ami állami feljegyzéseinkből is kiderül. En­nélfogva esedezünk, hogy mint jótevőnk és megmentönk, utasítsd helytartódat, Apolloniost és megbízottadat, Nikanort, hogy ne vádoljanak minket ugyanazokkal a gaztettekkel, mint a zsidó­kat, akiktől származásunk és életmódunk tekintetében teljesen eltérünk és hagyjanak minket békén. Egyúttal azért is esedezünk, hogy templomunkat, amelyet még eddig egyik isten nevére sem szenteltünk, legyen szabad a görög Zeus nevéről elneveznünk. Ily módon megkímélnek bennünket a további zaklatástól, félelem nélkül dolgozhatunk és akkor megfizethetjük neked a nagyobb adót.“ A szamaritánusoknak erre a kérvényére a király ezzel a leirattal válaszolt: „Antiochos király Nikanornak. A Szichemben lakó sidoniak a mellékelt kérvényt intézték hozzám. Mivel a ta-

nácskozásban, amelyet tanácsosainkkal tartottunk, a sidoniak követei bebizonyították, hogy a zsidók terhére rótt bűncselekmé­nyeket ők nem követték el, hanem görög módra szeretnének élni, felmentjük őket minden vád alól s megparancsoljuk, hogy temp­lomukat, kérelmük szerint, a görög Zeusról nevezzék el“. Ugyan­ezt a leiratot megküldte Apollonios helytartónak is a 146. év Hekatombaion havának 18. napján.

6.    FEJEZET

A hásmoneus Matatiás egymaga szembeszáll Antiochos paran­csaival és megveri hadvezéreit. Matatiás halála. Utódja Judás

Ezidőtájt Módin judeai faluban lakott egy Matatiás nevű ember, János fia, aki Simon fia volt, aki Hásmon fia volt. Ö pap volt Jóárib fiai közül, Jeruzsálemből származott és öt fia volt: János, másik nevén Gáddisz, Simon, másik nevén Tászi, Judás, másik nevén Makkabeus, Eleázár, másik nevén Ábáron, és Jóná- tás, másik nevén Áffus. Ez a Matatiás kesergett fiai előtt népe nyomorúságán, a város kifosztásán, a templom kirablásán és az alkotmány megváltoztatásán és kijelentette nekik: jobb meghalni az ősök törvényeiért, mint ilyen gyalázatos életet élni.

Midőn azok a tisztviselők, akiket a király azért nevezett ki, hogy a zsidókat parancsai teljesítésére kényszerítsék, eljutottak Modinba, s a falu lakosait a királytól elrendelt áldozatok bemu­tatására akarták szorítani, azt követelték Matatiástól, aki tudo­mányáért a legnagyobb tekintély volt köztük, hogy ö kezdje el az áldozatot, mert akkor a polgárok is követik példáját és a király majd kegyeivel tünteti ki. Matatiás azonban megtagadta az áldo­zatot és kijelentette, hogy ha más családok akár félelemből, akár meghúnyászkodásból teljesítik Antiochos parancsait, ö fiaival együtt sohasem lesz hajlandó hűtlenül elpártolni atyái Istenétől. Alighogy ezt kimondta, előlépett egy zsidó és bemutatta az áldo­zatot a király parancsa szerint. Matatiás ennek láttára fiaival együtt kardot rántott, megölte a zsidót ott az oltárnál, meggyil­kolta Apelles királyi tisztviselőt is, aki amazt az áldozatra kény­szerítette, megölt még néhány katonát és felkiáltott: „Mindaz, aki buzgólkodik az ősi törvényért és Isten tiszteletéért, jöjjön utá­nam!“ Erre ott hagyta minden vagyonát és fiaival együtt kivonult a pusztába, ahová még sokan utána szöktek és barlangokban tele­pedtek meg. Mikor a király hadvezérei értesültek erről, a jeruzsá- lemi vár egész helyőrségét fegyverbe szólították és kimentek a zsidók után a pusztába. Miután utolérték őket, először rábeszélés­sel próbálkoztak, hogy térjenek észre, gondoljanak saját javukra s ne kényszerítsék őket arra, hogy hadijog szerint bánjanak el velük. A zsidók azonban rá se hederítettek a szavaikra, hanem megmaradtak elhatározásuk mellett; a katonák fölháborodtak ezen, Sabbat napján megtámadták és tűzzel pusztították el őket barlangjaikban, ők pedig semmi ellenállást sem tanúsítottak és még a bejáratot sem torlaszolták el: tudniillik az ünnep miatt minden testi munkától tartózkodtak s a Sabbat-napot még halá­los veszedelmükben sem akarták megszentségteleníteni, mert a törvény ezen a napon teljes munkaszünetet parancsol. így fele­ségeikkel és gyermekeikkel együtt megfulladtak a barlangokban, mintegy ezer ember; de sokan meg is menekültek és ezek Matatiás- hoz csatlakoztak és őt vezérükké választották. Ez pedig min­denekelőtt oktatta őket, hogy Sabbat-napon is kell harcolniok; mert ha ezt nem teszik meg, csak azért, hogy megtartsák a törvényt, akkor önmaguk ellenségei és az ellenség mindig ezen a napon fogja megtámadni őket, amikor ők nem védekezhetnek és akkor valamennyien ellenállás és harc nélkül fognak elpusztulni. Ezek­kel a szavaival meggyőzte őket és ezért azóta is fennmaradt az a szokás, hogy ha szükséges, szombaton is szabad harcolni. Matatiás lassankiht nagy sereget gyűjtött, elpusztította a bálvány­oltárokat és ha egy-egy hitehagyottat kézrekerített, kivégeztette. Tudniillik sokan félelmükben a szomszédos néptörzsekhez mene­kültek. Azután a még körül nem metélt fiúkat körühnetéltette és elűzte a királyi tisztviselőket.

Még csak egy éve vezérkedett, amikor betegségbe esett; ma­gához hivatta fiait és így beszélt hozzájuk: „Gyermekeim, én most eltávozom a halál útján, de rátok hagyom meggyőződésemet és könyörögve kérlek: őrizzétek meg híven, gondoljatok mindig atyá­tok és nevelőtök hitére, maradjatok hívek az ősi hagyományhoz és veszedelemben forgó régi alkotmányunkat mentsétek meg. Ne­hogy félrevezessenek, benneteket azok, akik akár önként, akár kényszerből hűtlenek lettek hozzá, hanem maradjatok mindig méltók hozzám, szánjatok szembe minden erőszakkal és minden kényszerrel és úgy edzzétek meg telketeket, hogy ha elkerülhetet­len, meg is haltok törvényeinkért. Gondoljátok meg, hogy ha megmaradtok ebben a .meggyőződésben, Isten nem hagy el ben­neteket, hanem újra visszaadja elvesztett függetlenségieket és sza- badságtokat, hogy azután biztonságban tovább élhessetek a ma­gatok szokása szerint. Mert testünk halandó és esendő, tetteink

emléke azonban halhatatlanságot szerez nekünk. Ezért lelkesed­jetek dicső vállalkozásokra, a legnagyobb nehézségektől se riad­jatok vissza, és ha kell, az életet is dobjátok oda szívesen áldo­zatul. Főképpen egyetértésre intelek benneteket: legyen mindegyi- tek vitéz a maga módján, de ismerje el a többiek kiválóságát is! Testvéreteket, Simont, aki okos ember, tekintsétek atyátoknak és kövessétek tanácsait, Makkabeust pedig, mivel ő a legvitézebb és a legerősebb, válasszátok hadvezéreteknek, mert ő az az ember, aki népe gyalázatáért bosszút áll és az ellenséget tönkreveri. Gyüjtsétek magatok mellé a jámbor és igaz embereket és így gya- rapítsátok erőiteket. “

így beszélt fiaihoz Matatiás és azután imádkozott Istenhez, hogy segítse meg őket és adja vissza népének függetlenségét. Néni sokkal utóbb meghalt és Modinban eltemették. Az egész nép mély­séges gyásszal siratta el. A fővezérségben fia, Judás, másik nevén Makkabeus lett az utóda, a 146. évben. Mivel testvérei és a többiek is mind lelkesen támogatták, kikergette az ellenséget az ország­ból honfitársai közül pedig azokat, akik az ősi törvényeket meg­szegték, kivégeztette, és az országot minden szennytől megtisz­tította.

7.    FEJEZET

i Judás megveri Apollonios és Széron seregeit; mindkét hadvezér elesik. Nem sokkal utóbb legyőzi Lysiast és Gorgiast, bevonul Jeruzsálembe és megtisztítja a templomot

Midőn Apollonios, a samariai hadvezér, értesült ezekről az eseményekről, mozgósította hadseregét és megindult Júdás ellen. Ez is ellene vonult, csatában legyőzte őt, rengeteg ellenséget le­vágott, köztük magát Apolloniost is, kardját elvette és ettől fogva mindig viselte; sokat megsebesített, gazdag zsákmányt szerzett az ellenség táborában és elvonult. Midőn Széron, Coelesyria pa­rancsnoka értesült, hogy Judáshoz rengeteg ember csatlakozott és hadserege már jócskán meggyarapodott és megállja helyét a csatában és viaskodásban, elhatározta, hogy azonnal meg­támadja, mert fontosnak tartotta mindent latba vetni, hogy meg­büntesse azokat, akik a király parancsait megszegték. Tehát a ren­delkezésére álló egész haderőt összevonta, a zsidó szökevényeket is besorozta, megindult Judás ellen és Bethoron judeai falu ha­tárában tábort ütött. Judás ellene vonult és mivel mindenképpen meg akarta támadni, de embereinek nem volt kedvük a harcra,

mert kevesen is voltak, éhesek is voltak, hiszen aznap böjtöltek, — bátorította őket és azt bizonyította, hogy nem a nagy had­sereg, hanem az Istenbe vetett bizalom szerzi meg a győzelmet. Ragyogó példát mutattak erre őseik, akik gyakran ezer meg ezer ellenséget tönkrevertek, mert a jogért, a törvényért és gyerme­keikért küzdöttek. Mert az igazság ereje legyőzhetetlen. E buzdí­tás után felhívta őket, hogy ne törődjenek az ellenség számával, hanem valamennyien magát Szeront rohanják meg. Csakugyan, az ütközetben sikerült megkergetnie a szíreket; mihelyt vezérük elesett, mind megfutamodtak, mert csak a futásban kereshettek menedéket. Judás egészen a síkságig üldözte az ellenséget és mintegy nyolcszáz emberét megölte; a többi a tengerpartig meg sem állt.

Antiochos király ennek hallatára rettenetes haragra gerjedt. Azonnal összegyűjtötte egész hadseregét, a szigetekről is tobor­zott rengeteg zsoldost és úgy tervezte, hogy tavasz elején betör Júdeába. Mikor azonban a katonák zsoldját ki akarta fizetni, rá­jött, hogy kincstára üres, nincs elegendő pénze; mert nem is szól­ván arról, hogy a folytonos lázadások miatt az adók nem folytak be teljesen, ő maga is túlságosan bőkezű volt, szeretett ajándé­kozni, úgy hogy sohasem volt elegendő pénze. Ezért elhatá­rozta, hogy előbb Perzsiába vonul és behajtja az adókat, tehát az Eufráttól Egyiptom határáig és Elő-Ázsiáig terjedő országrész kormányzásával bizonyos Lysias nevű kedvelt emberét bízta meg, továbbá rábízta hadserege egy részét és az elefántokat és meghagyta neki, hogy visszatértéig gondosan ügyeljen fia, Anti­ochos nevelésére; akkor majd elpusztítja Judeát, rabszolgaságba hurcolja lakosait, Jeruzsálemet lerombolja és népét kiirtja. Mi­után Antiochos király ezt a megbízást adta Lysiasnak, a 147. év­ben Perzsiába vonult, átkelt az Eufráton és az északi tartomá­nyok felé indult.

Lysias most Ptolemaieust, Dorymenes fiát, továbbá Nikanort és Gorgiast, a király leghatalmasabb barátait, kinevezte had­vezérekké és 40.000 gyalogossal és 7000 lovassal Judea ellen küldte. Ezek előnyomultak Emmausig és ott a síkságon tábort ütöttek. Itt csatlakoztak hozzájuk a szíriai segédcsapatok, vala­mint sok zsidó szökevény; kereskedők is érkeztek hozzájuk, hogy megvásárolják a foglyokat s a vételárat aranyban és ezüstben mindjárt magukkal, is hozták. Midőn Judás megpillantotta az ellenség táborát és sokaságát, bizakodásra tüzelte embereit és felszólította őket, hogy atyáik példájára könyörögjenek Istenhez a győzelemért: öltözzenek zsákruhába és úgy könyörögjenek,

ahogy nagy veszedelem idején szokásuk, hogy Isten erőt adjon nekik és legyőzhessék ellenségeiket. Azután ősi szokás szerint csapatokba osztotta őket, ezredeseket és századosokat állított élükre és a fiatal házasokat, valamint azokat, akik csak nem­régiben szereztek földet, mind elbocsátotta, nehogy hazavágyó­dásukban túlságosan ragaszkodjanak az életükhöz és a harcban gyáván viselkedjenek. Azután beszédet tartott katonáihoz és így buzdította őket csatára: „Bajtársaim, még sohasem volt az idő ily alkalmas arra, hogy bátorságra és a veszélyek megvetésére buzdítsalak benneteket. Mert most arról van szó, hogy hősies harccal ki kell vívni szabadságunkat, ami ugyan minden ember­nek értékes kincse, de nekünk annál drágább, mert ettől függ, hogy tisztelhetjük-e újra Istenünket. Most tehát az a helyzet, hogy vagy kivívjátok a szabadságot és a boldog életet, amelyben részünk volt addig, míg ősi törvényeink és szokásaink szerint él­tünk, vagy pedig, ha a csatában gyáván viselkedtek, a leggyalá­zatosabb sors vár rátok és irmagostul elpusztultok valamennyien. Tehát úgy harcoljatok, hogy harc nélkül is meg kell halnotok, és gondoljátok meg, hogy jutalmatok a szabadság, a haza, a törvé­nyek oltalma és őrsi szokásaitok és vallásotok szabad gyakorlása lesz: így megedzitek telketeket és holnap napkeltekor vitézül megrohanjátok az ellenséget,“

513

így buzdította Judás bátorságra hadseregét. Éjjel az ellen­ség Gorgiast 5000 gyalogossal és 1000 lovassal kiküldte, hogy néhány zsidó szökevény vezetésével megtámadják Judást. Mikor Matatiás fia erről értesült, elhatározta, hogy ő is azonnal ráront az ellenséges táborra, és pedig annál inkább, mert az ellenség hadereje most megoszlott. Tehát vacsora után a táborban sok tábortüzet gyujtatott és egész éjjel menetelt az ellenség ama csa­patrésze ellen, amely az emmausi táborban maradt. Midőn Gor­gias senkit sem talált az ellenséges táborban, arra gondolt, hogy félelmükben elvonultak és elrejtőztek a hegységben. Tehát rög­tön megint fölkerekedett és elhatározta, hogy felkutatja őket, akárhol vannak. Judás pedig kora reggel háromezer rosszul fel­fegyverzett harcosával az Emmausnál táborozó csapatrészhez kö zeledett; mikor látta, hogy az ellenség kitűnően elsáncolta ma­gát és a tábort ügyesen megerősítette, lelkesítette övéit, hogy ne riadjanak vissza a harctól, még akkor sem, ha fegyvertelenül kel­lene harcolniok, inkább gondolják meg, hogy Isten, bátorságuk jutalmául, a hasonló helyzetben lévő harcosoknak már sokszor megadta a győzelmet jóval nagyobb és jobban felfegyverzett

33 Flavíus Josephus: A zsidók története

514

ütött tábort. Judás mikor meglátta az esedezett, azután előőrseit, mintegy

 

ellenséges hadsereg felett. Erre megfúvatta a kürtöket és várat­lanul megrohanta az ellenséget; rémületet és riadalmat keltett soraiban, sokat megölt azok közül, akik ellenálltak, a többieket pedig egészen Gadaráig, Édom, Ásdod és Jámnia síkságáig ül­dözte. Az ellenség körülbelül háromezer embert vesztett, Judás pedig figyelmeztette katonáit, hogy most ne gondoljanak a zsák­mányolásra, mert még meg kell küzdeniük Gorgiasszal és had­seregével; majd ha ezeket is legyőzték, akkor kedvükre zsákmá­nyolhatnak, mert nem lesz semmi más dolguk és gondjuk. Judás még beszélt harcosaihoz, mikor Gorgias katonái rejtekhelyükről meglátták, hogy a táborban maradt csapatrész eszeveszetten me­nekül, a tábor pedig ég; mert bár messze voltak onnan, a füstről mindjárt kitalálhatták, hogy mi történt. Midőn tehát Gorgias ka­tonái látták, hogy mi történt és megállapították, hogy Judás had­serege készen áll az ütközetre, maguk is megrémültek és meg­futamodtak. így győzte le Judás kardcsapás nélkül Gorgias csa­patát. Aztán visszafordult a zsákmányért s rengeteg arannyal, ezüsttel, kék és bíbor szövettel vonult haza, nagy ujjongás köz­ben, és dicsőítő énekekkel adott hálát Istennek a győzelemért. Ez a győzelem nagyban hozzájárult szabadságunk visiszaszerzé- séhez.

Lysias nagyon megdöbbent a kiküldött hadsereg veresége miatt, tehát a következő évben 60.000 válogatott gyalogost és 5000 lovast vont össze s ezekkel tört be Júdeába, és miután elérte a hegységet, Bethoron judeai falu határában mindössze tízezer emberrel vonult ellene, s ellenség óriási tömegét, Isten pártfogásáért pedig megtámadta és megverte az ellenség ötezer embert levágott s a többit ezzel megrémítette. Mivel Lysias látta, hogy a zsidók feltett szándéka: visszaszerezni szabadságu­kat vagy meghalni és joggal félt ettől a kétségbeesett elhatáro­zásuktól, csapatai maradványait összeszedte és visszatért Anti- ochiába, s ott is maradt és toborzást rendelt el az idegenek kö­zött, hogy aztán még nagyobb hadsereggel törhessen be újra Júdeába.

Miután Antiochos hadvezéreit már több ízben megverték, Judás gyűlésbe hívta a népet és kijelentette, hogy ama győzel­mek után, amelyeket Isten kegyelméből arattak, itt az ideje, hogy Jeruzsálembe vonuljanak, a templomot megtisztítsák és a hagyo­mányos áldozatokat újra bemutassák. Midőn azonban a néppel Jeruzsálemhez közeledett és látta, hogy a templom elhagyatott,

a kapuk elégtek és a puszta szentély helyének minden zugát föl­verte a gaz, a templom láttára övéivel együtt kétségbeesett jaj­veszékelésben tört ki. Először is kiválasztott egy csapat harcost és megparancsolta nekik, hogy arra az időre, míg ő a templomot megtisztítja, vegyék ostrom alá a vár helyőrségét. Miután a temp­lomot megtisztította, új edényeket, mécstartókat, asztalt és ol­tárt szerzett, mind színaranyból, az ajtókra új függönyöket akasz­tatott és új ajtószárnyakat készíttetett. Ezután lerombol­tatta az oltárt és új oltárt emelt faragott kövekből. Chaslev hónap huszonötödik napján, amelyet a makedónok Apellaiosnak ne­veznek, megint meggyujtották a mécstartó lámpáit, füstölőszere­ket áldoztak, a kenyereket az asztalra helyezték és egészen elégő áldozatot mutattak be az új oltáron. Ez pontosan azon a napon történt, amelyen három évvel azelőtt a templomot megszentség- telenítették, mert miután Antiochos elpusztította, három eszten­deig ebben az állapotban maradt. A száznegyvenötödik évben Apellaios hónap huszonötödik napján, a százötvenharmadik Olympias idején szakadt a templomra a szerencsétlenség és a száznegyvennyolcadik év Apellaios havának huszonötödik nap­ján, a százötvennegyedik Olympias idején szentelték fel, ugyan­azon a napon. A templomnak ez a pusztulása Dániel jövendölése szerint történt, amelyet a próféta négyszáznyolc évvel azelőtt hir­detett, mikor megjövendölte, hogy a templomot a makedónok fogják elpusztítani.

Judás honfitársaival együtt nyolc napig hangos ujjongással ünnepelte a templomban, az áldozatok megújhodását. A drága és pompás áldozatokból kerültek ki a lakomák eledelei s himnu­szokkal és zsoltárokkal magasztalták Istent, a nép pedig élvezte az ünnep örömeit. Oly nagy ujjongást keltett a hosszú ideig el­hanyagolt ősi istentisztelet visszaállítása, hogy törvényt hoztak, amelynek értelmében ezentúl évente nyolc napon át kell ünne­pelni a templom újjáépítését. Attól az időtől fogva mind máig megüljük ezt az ünnepet és a fényesség ünnepének nevezzük, véleményem szerint azért, mert vallásunk szabad gyakorlata váratlanul ragyogott fel ránk, mint a fénysugár. Ezután Judás megint fallal övezte a várost, az ellenséges támadások ellen ma­gas bástyatornyokat emelt, ezekben őrszemeket helyezett el és Bethoron várost is megerősítette, hogy külső erődítménynek használhassa, ha valamely ellenség erre kényszerítené.

Judás leveri a szomszéd népeket, Simon megveri a tyrusiakat és Ptolemaeus híveit. Judás megkergeti Timoteust. József és Azariás vereséget szenved

Ezek miatt az események miatt a környező népeknek se- hogysem tetszett a zsidók erejének meggyarapodása, úgy 'hogy szövetkeztek ellenük s mindenféle ármánykodással és mesterke­déssel sokat megöltek közülük. Ha tehát Judás el akarta riasz­tani őket attól, hogy folyton betörjenek és nyugtalanítsák népét, akkor kénytelen volt állandóan hadakozni ellenük. Először is Ézsau utódait, az édomitákat támadta meg Ákrábátáne mellett, sokat levágott közülük és dús zsákmányt ejtett. Azután Beán fiait vette ostrom alá, akik a zsidókat tőrbe akarták csalni; erő­dítményeiket felégette és a férfiakat leöldöste. Továbbá haddal vonult az ámmoniták ellen, akik Timóteus főparancsnoksága alatt nagy és erős sereget gyűjtöttek; ezeket is megverte, városu­kat, Gázért elfoglalta, felgyújtotta, az ámmoniták asszonyait és gyermekeit fogságba hurcolta és visszavonult Júdeába. Midőn a szomszéd népek értesültek visszatéréséről, a Gálaád földjén élő zsidókat megtámadták; azonban ezek Dátema várába menekül­tek és jelentették Judásnak, hogy Timóteus haddal vonul mene­dékhelyük ellen, hogy elfoglalja. Még az üzenet felolvasása alatt megérkeztek Galileából is a hírnökök azzal az üzenettel, hogy Ptolemais, Tyrus és Sidon lakosai, valamint a Galileában letele­pedett idegenek mind szövetkeztek a zsidók ellen.

Judás tehát, hogy a kétfelől fenyegető veszedelemmel szem­beszállhasson, testvérét Simont megbízta, hogy háromezer válo­gatott harcossal siessen segítségükre a galileai zsidóknak, ő maga pedig másik testvérével Jónátással nyolcezer ember élén meg­indult Gálaádba. Hadereje visszamaradt részének parancsnokaivá kinevezte Józsefet, Zakariás fiát és Azáriást s lelkűkre kötötte, hogy Judeát gondosan őrizzék és senkivel se bocsátkozzanak harcba, mielőtt ő vissza nem tér. Amint Simon megérkezett Galileába, rögtön megütközött az ellenséggel, megszalasztotta és egészen Ptolemais kapujáig kergette s közben mintegy háromezer katonáját levágta; azután lehúzatta az elesettekről a fegyverzetet és a fogságból megszabadított zsidókkal és a zsákmányolt poggyásszal együtt hazatért.

Makkabeus Judás testvérével Jónátással átkelt a Jordánon és háromnapos menetelés után találkozott a nabateusokkal, akik barátságosan fogadták és elmondták neki, hogy mi történt Gálaádban és mit kell szenvedniük azoknak, akik az erődítmé­nyekben körül vannak zárva. Kérték Judást, támadja meg az idegeneket és szabadítsa meg hatalmukból törzsrokonaikat. Erre Juidás átvonult a pusztán, Bószort egyetlen rohammal bevette s minden fegyverfogható férfit megöletett és a várost felperzseltette. És ámbár közben leszállt az éjszaka, azonnal tovább indult a vár ellen, amelyben a zsidók körül voltak zárva s amelyet Timóteus minden erejének megfeszítésével ostromolt. Hajnalban oda is érkezett. S mivel az ellenség már egészen a város faláig nyomult előre, ő pedig látta, hogy némelyek létrákat hoznak, hogy fel­jussanak a várfalra, mások pedig ostromgépeket tolnak oida, azonnal megfúvatta a kürtöket s buzdította katonáit, hogy har­coljanak vitézül testvéreikért és törzsrokonaikért, azután három részre osztotta seregét és hátbatámadta az ellenséget. Mikor Timóteus katonái felismerték Makkabeust, akinek vitézségéről és hadiszerencséjéről már sokat hallottak, azonnal megfutamod­tak; Júdás azonban üldözőbe vette őket hadseregével és nyolc­ezer ember levágott közülük. Azután Mászfa ellen vonult, ame­lyet az idegen-törzsbeliek városának szoktak nevezni s ezt is el­foglalta, a férfiakat mind leölette és a várost felgyujtatta. Innen tovább vonult és elpusztította még Kászbon, Bószor városokat és Gálaád sok más városát is.

Nem sokkal utóbb Timóteus hadsereget gyűjtött, szövetsége­seket vett maga mellé és néhány arab törzset is zsoldjába foga­dott, hogy vele együtt vonuljanak hadba; ezután hadseregével a Rafon nevű hegyi patak túlsó partjára ment, ahol akkor város is volt; majd buzdította katonáit, hogy ha megütköznek a zsi­dókkal, vitézül harcoljanak és ne engedjék őket átkelni a folyón, mert ha sikerül átkelniük, akkor ők vereséget szenvednek. Midőn Judás értesült, hogy Timóteus harcra készül, egész haderejével az ellenség ellen sietett, átkelt a patakon, megrohanta Timóteus katonáit, az ellenállókat levágatta, a többit pedig úgy megrémí­tette, hogy eldobálták fegyvereiket és kénytelenek voltak mene­külni. De ezek közül is csak kevesen menekültek meg; nagyobb részüket, amely a Kárnáim nevű szentélybe menekült, abban a Íriszemben, hogy ott biztonságban lesz, lemészárolták. Judás el­foglalta a helységet, felégette a szentélyt és így ellenségeit min­denféle módon pusztította.

E haditettei után összegyűjtötte a Gálaádban lakó zsidókat, asszonyaikkal, gyermekeikkel és minden cókmókjukkal együtt, hogy visszavezesse őket Júdeába. Midőn útközben Efiron váro­sáig értek s már lehetetlen volt más útra térniök vagy vissza- fordulniok, megkérte a lakosokat, hogy nyissák ki a kapukat és engedjék meg, hogy átvonuljon a városon. Tudniillik a kapu­kat sziklatömbökkel torlaszolták el és így lehetetlen volt bejutni a városba. Mivel azonban az efroniak tagadó választ adtak, Júdás feltüzelte katonáit, körülzárta a várost és ostrom alá vette. Egy nap és egy éjjel tartott az ostrom s máris bevette a várost, minden férfit leöletett, á várost felgyujtatta, azután folytatta útját. És oly rengeteg volt a halott, hogy szinte a holttetemeken jártak. Miután átkeltek a Jordánon, leértek a nagy síkságra Betsán városával szemben, amelyet a görögök Skythopolisnak neveznek. Innen fölkerekedtek és bevonultak Júdeába, zenével, énekszóval, a szokásos győzelmi örömujjongással és hálaáldozatot mutattak be sikereikért és a hadsereg épségéért; mert ezekben a harcokban a zsidók közül egyetlen egy ember sem esett el.

Mialatt Simon a ptolemaisiak ellen harcolt Galileában, Judás pedig testvérével Jónatással együtt Gálaádban hadakozott, Zaka­riás fiai, József és Azariás, — akikre Judás a visszamaradt sereg parancsnokságát bízta, —• maguk is hadvezért dicsőségre vágya­koztak, tehát csapataikkal megindultak Jámnia ellen. Azonban Gorgias, Jámnia parancsnoka, kivonult ellenük, megverte és megkergette őket, miközben mintegy kétezer embert vesztettek és Judea határáig meg sem álltak. Ez a vereség annak a követ­kezménye volt, hogy megszegték Judás parancsát, hogy amíg vissza nem tér, senkivel se bocsátkozzanak harcba. És így Judás egyéb bölcs haditervein kívül csodálnunk kell még azt a biztos előrelátását is, amellyel József és Azariás seregének vereséget jósolt arra az esetre, ha parancsa ellen cselekszenek. Judás és testvérei azonban nem hagyták abba hadi vállalkozásaikat, ha­nem továbbra is mindenfelől támadták az édomítákat, elfoglal­ták Hebron városát, lerombolták erődítményeit, felgyújtották bástyáit és elpusztították egész környékét, továbbá Máresa vá­rosát, azután pedig megtámadták Ásdodot, elfoglalták és feléget­ték. Végül pedig rengeteg zsákmánnyal és fegyverrel visszatértek Júdeába.

Antiochos Epiphanes halála. Antiochos Eupator a templomban ostrom alá fogja Judást, de kénytelen elvonulni. Alkimus. Óniás

Ezidőtájt Antiochos király, midőn az északi tartományok­ban járt, arról értesült, hogy Perzsiában van egy Elimáisz nevű dúsgazdag város és benne Artemisnek gazdag temploma, teli mindenféle fogadalmi ajándékokkal, továbbá fegyverekkel és páncélokkal, amelyeket állítólag Fülöp fia, Nagy Sándor, a ma­kedónok királya hagyott ott. A királyt ez nagyon izgatta, rögtön megindult Elimáisz ellen és ostrom alá vette a várost. Mivel azonban a polgárok sem felvonulásától, sem pedig az ostromtól nem ijedtek meg, hanem bátran ellenálltak, csalatkozott remé­nyében; sőt kitörtek a városból, elkergették és üldözőbe vették, úgy hogy kénytelen volt Babylonba menekülni, miközben had­seregének jórészét elvesztette. Nagyon lehangolta ez a vereség és ekkor kapta a hírt, hogy a zsidók ellen küldött hadvezéreit megverték és a zsidók hatalma igen megerősödött. Ezeket a gond­jait csak tetézte az, hogy izgalma betegágyba döntötte; betegsége hosszúra nyúlt, egyre nagyobb szenvedéseket okozott neki s érezte, hogy halála közeledik. Összehívta tehát barátait ,s közölte velük, hogy betegsége nagy bajokat hoz rájuk és szenvedéseit annak köszönheti, hogy kegyetlenül bánt a zsidó néppel, kifosz­totta templomukat és fitymálta Istenüket. Miután ezt közölte velük, meghalt. Csodálkoznunk kell a megalopolisi Polyhioson, aki megbízható ember ugyan, de azt mondja, hogy Antiochos azért halt meg, mert a perzsiai Artemis-templomot ki akarta fosztani. Nyilvánvaló azonban, hogy ha valaki csak tervezett vala­mit, de nem hajtotta végre, azért nem érdemel bűnhödést. Ha tehát Polybios ebben keresi Antiochos halálának okát, akkor sokkal valószínűbb, hogy a királynak a jeruzsálemi templom ki­rablása miatt kellett meghalnia. Azonban emiatt nem akarok vitába szállni azokkal, akik nem az én nézetemet, hanem a megalopolisi történetíró nézetét fogadják el.

Antiochos még halála előtt magához hivatta egyik bizalmas •emberét, Philippost és kinevezte a birodalom kormányzójává; átadta neki a koronát, a királyi palástot és a pecsétgyűrűt s meg­hagyta, hogy mindezt adja át fiának, gondoskodjék neveléséről és biztosítsa uralmát. Antiochos a 149. évben halt meg. Lysias közölte a néppel halálát, királlyá kiáltotta ki a trónörököst,

Antiochost, aki az ő gondjaira volt bízva és az Eupator nevet adta néki.

Ebben az időben a jeruzsálemi vár helyőrsége és a zsidó szökevények sok bajt okoztak a zsidóknak. Ugyanis ha valaki a templomba ment és áldozni akart, nyomban kirohantak a katonák és megöltek: mert a vár a templom fölött tornyosult. Judás elhatározta, hogy véget vet ennek a garázdálkodásnak és elkergeti a helyőrséget; összehívtá az egész népet és kemény ostrom alá fogta a fellegvár helyőrségét. Ez a Seleukos-család uralkodásának 150. évében történt. Judás ostromgépeket csinál­tatott, sáncokat hányatott és nagy erőfeszítéssel fogott hozzá a fellegvár ostromához. Azonban a várban lévő szökevények közül éjnek idején sokan kilopództak a környékre s a magukfájta em­berekből és az istentelenekből sokat maguk köré gyűjtöttek, el­mentek Antiochos királyhoz s kérték, vegye őket pártfogásába, mert honfitársaiktól sokat szenvednek; ez pedig azért történik, mert elhagyták régi vallásukat és a király atyjának vallására tértek. Most tehát attól félnek, hogy ha nem gondoskodik fel­mentésükről, Judás a híveivel együtt hatalmába keríti a várat és a királyi helyőrséget. Ennek hallatára a király haragra lob­bant, megához hivatta vezéreit és tanácsadóit, zsoldosokat tobo- roztatott és országának minden fegyverfogható emberét beso­rozta. így 300.000 gyalogosból és 20.000 lovasból álló hadsereget szervezett, amelynek harminckét elefántja is volt.

A király az egész haderő fővezérévé Lysiast nevezte ki és seregével kivonult Antiochiából. Mikor Édom földjére érkezett, először is a jól megerősített és szinte bevehetetlen Betszur város ellen indult és ostrom alá fogta. Betszur lakosai azonban vitézül ellenálltak, ki-kitörtek, az ostromgépeket felgyújtották, úgy hogy az ostrom igen elhúzódott. Mikor Judás értesült a király had­járatáról, abbahagyta a fellegvár ostromát, Antiochos ellen vo­nult és Betzakara mellett, hetven stadionnyira az ellenségtől, egy szorosban ütött tábort. Erre a király elvonult Betiszur alól s megindult a szoros és zsidók tábora ellen, napkeltekor pedig csatarendbe állította seregét. Az elefántokat egymás mögött haj­totta előre, mert a keskeny szorosban nem tudtak árcvonalban haladni; minden elefántot ezer gyalogos és ötszáz lovas fogott közre; az elefántok hátán magas tornyok voltak, bennük íjászok. A haderő többi részét kétfelől felküldte a hegycsúcsokra, barátainak a parancsnoksága alatt. Azután parancsot adott, hogy a hadsereg csatakiáltással támadja meg az ellenséget; levették

arany és ércpajzsuk burkolatát, úgy hogy szikrázva visszaverő­dött róluk a fénv; a hegyek pedig visszhangozták a csatakiáltáist. Judás ennek láttára sem rémült meg, hanem bátran megvárta az ellenség rohamát és mintegy hatszázat megölt az elsővonal­beliek közül. Ezalatt testvére Eleázár, akit Ábárónnak neveztek, kiszemelte a legnagyobb elefántot, amely királyi páncélt viselt s abban a hiszemben, hogy azon ül a király, azonnal elszántan és vakmerőn rárohant, az elefánt körül sorakozó harcosok közül sokat megölt, sokat szétszórt, azután pedig az elefánt hasa alá bújt, beleszúrt és megölte. Az pedig rázuhant Eleázárra és sú­lyával agyonnyomta. Ez tehát, miután vitézül megölt számos ellenséget, így fejezte be életét.

Judás látta, hogy nem bír az ellenség túlerejével; tehát visz- szavonult Jeruzsálembe és felkészült arra, hogy ostrom alá veszik. Antiochos most seregének egyik részét kiküldte Betszur ost­romára, a másik részével pedig Jeruzsálem ellen vonult. A bet- szuriak megrémültek az ellenség roppant haderejétől és mivel élelmiszereik is fogytán voltak, megadták magukat, miután es­küvel biztosították őket, hogy semmi bántódásulk sem esik a király részéről. Antiochos a város elfoglalása után nem is bán­totta, mindössze fegyvertelenül kiutasította őket a városból és saját helyőrségét helyezte el a várban. De Jeruzsálem ostroma még nagyon hosszú ideig tartott, mert a védősereg vitézül véde­kezett; akárhány ostromgépet állított fel a király ellenük, ők is ugyanannyit állítottak fel. De kifogyott az élelmiszerük, mert elfogyasztották a fölraktározott gabonát és abban az esztendőben nem művelték meg a földet; mert ez éppen a hetedik év volt, amelyben törvényünk szerint parlagon kell hagyni a földet. En­nélfogva az ostromlottak közül sokan megszöktek az élelmi­szerhiány miatt, úgy hogy a szent helyen csak kevesen ma­radtak.

Ez történt azokkal a zsidókkal, akik a templomban ostrom alatt álltak. Ekkor azonban Lysias fővezér és Antiochos király arról értesült, hogy Philippos megérkezett Perzsiából és magá­nak követeli a trónt. Emiatt kényeteknek voltak az ostromot abbahagyni és Philippos ellen vonulni, de elhatározták, hogy a csapatvezérek és a hadsereg előtt titokban tartják elvonulásuk valódi okát; a király meghagyta Lysiasnak, hogy a vezéreknek és a katonáknak ne is említse Philippos szándékát, hanem kö­zölje velük, hogy az ostrom nagyon is hosszú ideje tart már és a vár nagyon meg van erősítve; sőt élelmiszerhiány is mutat-

kozik és magában a birodalomban is sok az elintéznivaló, úgy hogy sokkal jobb békét és szövetséget kötni az ostromlottakkal és az egész néppel és engedni, hogy nyugodtan éljenek törvényeik szerint, bár éppen ezeknek az eltörlése volt a háború célja: ezért tér vissza hazájába. Lysiasnak ezeket a szavait a hadsereg a ve­zérekkel együtt helyeselte.

A király tehát megüzente Judásnak és az ostromlottaknak, hogy békét akar kötni velük és megengedi, hogy ősi törvényeik szerint éljenek. A zsidók ezt örömmel vették tudomásul s miután esküvel bátorították őket, kijöttek a templomból. Mikor azonban Antiochos bevonult a templomba és látta, mily pompásan meg van erősítve, megszegte esküjét és megparancsolta katonáinak, hogy földig rombolják le a falakat. Ezután visszatért Antiochiába és magával hurcolta Óniás főpapot, akit Menelaosnak is nevez­tek. Lysias tudniillik azt a tanácsot adta a királynak, hogy gyil- koltassa meg Menelaost, ha azt akarja, hogy a zsidók békén hagyják; mert minden bajnak ő az oka, hiszen. ő beszélte rá a király atyját, hogy a zsidókat ősi istentiszteletük megtagadására kényszerítse. Ezért a király Menelaost a szíriai Beroebe küldte és ott kivégeztette, miután ez, istentelen és gonosz ember létére, tíz esztendeig töltötte be a főpapi méltóságot és megengedte, hogy a népet törvényszegésre kényszerítsék, csak azért, hogy a maga uralmát biztosítsa. Menelaos halála után Alkimus lett a főpap, akit Eljákimnak is neveztek. Antiochos király, mikor látta, hogy Philippos már elfoglalta a trónt, haddal támadta meg őt, foglyul ejtette és kivégeztette. Mikor Óniás, a főpap fia, aki — mint már említettem — atyja halála idején még gyermek volt, látta, hogy a király nagybátyja kivégzése után a főpapi méltó­ságot Alkimusra ruházta, aki nem főpapi nemzetségből szárma­zott és így Lysias tanácsára elvette családjától ezt a tisztséget és más családnak adományozta, — Ptolemaeus egyiptomi királyhoz menekült. Ez, valamint felesége, Kleopátra, kegyesen fogadta s kérésére Heliopolis tartományban földterületet ajándékoztak neki, amelyen a jeruzsálemi templom mintájára templomot épített. De erről majd később jobb alkalmam lesz még beszélni.

Bacchides, Demetrios hadvezére a zsidók ellen vonul, de kény­telen eredménytelenül hazatérni. Nikanort kiküldik Judás ellen, de egész seregével együtt elpusztul. Alkimus halála

Ebben az időben Seleukos fia, Demetrios, megszökött Rómá­ból, elfoglalta a szíriai Tripolis várost és királlyá kiáltatta ki magát; azután zsoldosokat toborzott és bevonult a királyi palo­tába, ahol szívesen fogadták és elismerték uralkodónak. Antiochos királyt és Lysiast rögtön elfogatta és élve maga elé vezettette. Ezeket Demetrios parancsára azonnal ki is végezték, miután Antiochos, mint már máshol is említettem, mindössze két évig uralkodott. Demetrioshoz most sok hitehagyott zsidó szökevény tódult, köztük Alkimus főpap is és bepanaszolták az egész népet, különösen pedig Judást és testvéreit, hogy megölték a király minden barátját és az egész birodalomban is mindazokat, akik hívek maradtak hozzá; őket magukat kiűzték otthonukból, úgy hogy idegenben tengetik életüket s ennélfogva kérik, küldje ki valamelyik bizalmas emberét, hogy kémlelje ki Judás terveit.

Demetrios haragra lobbant és hadsereg élén elküldte Bacchi- dest, Antiochos Epiphanes barátját, ezt a becsületes embert, aki akkoriban egész Mezopotámia helytartója volt; mellé adta Al­kimus főpapot, s megparancsolta, hogy Judást híveivel együtt ölje meg. Bacchides a parancs értelmében hadseregével elindult Antiochiából és mikor megérkezett Júdeába, üzent Judásnak és testvéreinek, hogy a barátságról és békéről akar tárgyalni velük; mert csellel óhajtotta őt hatalmába keríteni. Ez azonban nem bízott benne, mert látta, hogy hadsereg élén jelent meg, így pedig nem béketárgyalásra, hanem hadakozásra szokás menni. De a népből néhányan mégis hittek Bacchides ígéreteinek és abban a reményben, hogy Alkimus, mint honfitársuk semmi rosszat sem forral ellenük, átmentek hozzá. Ott esküvel biztosították őket, hogy nem esik semmi bántódásuk sem nekik, sem azoknak, akik még utánuk jönnek; ebben megbíztak és megadták magukat. Bacchides azonban megszegte esküjét és hatvanat megöletett kö­zülük, ezzel pedig elriasztotta a többieket, akik még követni akar­ták ezeket. Ezután visszavonult Jeruzsálem alól, egészen Betzeka nevű faluig, elfogatott egy csomó szökevényt, valamint a falu lakosai közül is néhányat, megölette őket és megparancsolta, hogy az egész környék lakosai tartoznak engedelmeskedni Al- kimusnak. Miután még egy szakasz katonát hagyott a főpapnál,

hogy támogassák őt a tartomány kormányzásában, visszatért Antiochiába Demetrios királyhoz.

Alkimus ezek után mindenképpen szerette volna megerősíteni uralmát és mivel tudta, hogy sokkal szilárdabb lesz uralma, ha megnyeri a nép hajlandóságát, barátságos és szíves szavakkal megkörnyékezte minden alattvalóját. Azonban rövid idő alatt erős és jól begyakorolt katonacsapattal vette körül magát; java­részüket gonosztevőkből és szökevényekből szedte össze s velük bejárta tartományát és mindenkit kivégeztetett, aki elárulta, hogy Judáshoz húz. Mikor Judás észrevette, mily gyorsan gya­rapszik Alkimus hatalma s hány nemes és igaz férfiút gyilkoltat meg, ö maga is végigvonult a tartományon és leöldöstette ellen­fele híveit. Alkimus azonban belátta, hogy nem bír dudással, tehát elhatározta, hogy visszavonul Demetrios királyhoz. Midőn megérkezett Antiochiába, fölingerelte a királyt Judás ellen, mert panaszt emelt, hogy ez már rengeteg bajt okozott neki s még többet fog okozni, ha nem fogják el és nem végzik ki idejekorán, úgy hogy erős hadsereget küldenek ellene.

Demetrios már maga is megállapította, hogy Judás egyre növekvő hatalma ránézve is igen veszedelmes, tehát legjobb és legbizalmasabb barátját, Nikanort, aki vele együtt menekült Ró­mából, elküldte akkora hadsereg élén, amely véleménye szerint elegendő volt Judás legyőzésére, azzal a paranccsal, hogy az egész népből senkinek se irgalmazzon. Midőn Nikanor megérke­zett Jeruzsálembe, nem akarta rögtön nyíltan megtámadni du­dást, hanem szerette volna csellel hatalmába keríteni. Tehát bé­két ajánlott neki; megüzente, hogy semmi okát sem látja, miért harcoljanak egymással, sőt hajlandó esküt tenni, hogy semmi bántódása sem esik. Mert barátaival együtt csak azért jött, hogy közölje velük, milyen érzelmekkel viseltetik Demetrios király a zsidó nép iránt. Judás és testvérei úgy érezték, hogy ígéreteinek hitelt adhatnak s mivel eszük ágában sem volt cselre gondolni, Nikanort hadseregével együtt bebocsátották. Midőn azonban du­dást köszöntötte és vele beszélgetett, embereinek jelt adott, hogy ragadják meg. Judás idejekorán észrevette a fenyegető veszélyt, felugrott és sikerült eljutnia övéihez. Nikanor, mikor látta, hogy szándéka kiderült és merénylete meghiúsult, elhatározta, hogy nyíltan száll szembe dudással, tehát seregét fölszerelte, felkészült a harcra és megütközött dudással Káfársáláma falu mellett, le is győzte és kényszerítette, hogy bemeneküljön Jeruzsálembe a fel­legvárba.

Midőn a várból lement a templomba, találkoztak vele né- hányan a papok és a nép vénei közül, köszöntötték s megmutat­ták neki az áldozatokat, amelyeket a királyért akartak bemutatni Istennek. Ö azonban istenkáromló szavakra fakadt és megfenye­gette őket, hogy ha nem adják ki Judást, majd visszajön és el­pusztítja a templomot. Ezzel távozott Jeruzsálemből. A papok pedig fenyegetése miatt sírvafakadtak és könyörögtek Istenhez, szabadítsa meg őket ellenségük hatalmából. Nikanor tehát el­hagyta Jeruzsálemet és tábort ütött Bethoron falu mellett, ahol egy másik Szíriái hadsereg is csatlakozott hozzá. Judás pedig alig tízezerfőnyi csapatával Ádársza falu mellett ütött tábort, har­minc stadionnyira Bethorontól. Itt buzdító beszédet intézett ka­tonáihoz, hogy ne ijedjenek meg az ellenség nagy haderejétől s ne is gondoljanak arra, hány ellenséggel kell megküzdeniök, csak azt vegyék fontolóra, hogy kicsodák ők maguk és miért harcol­nak, tehát bátran rohanják meg az ellenséget. Erre csatába ve­zette őket, megtámadta Nikanort és kemény harc után legyőzte az ellenséget, sok katonáját megölte; végül hősi harc után maga Nikanor is elesett. Halála után a hadsereg sem állt helyt tovább, hanem mivel vezér nélkül maradt, eldobálta fegyvereit és meg­futamodott. Júdás üldözőbe vette és mészárolta őket és a kör­nyező falvaknak kürtszóval adta hírül, hogy legyőzte az ellen­séget. Mikor a lakosok meghallották a kürtszót, fegyveresen ki­vonultak, szembeszálltak a menekülőkkel és közelharcban öl- dösték őket, úgy hogy a kilencezer ember közül ebből a csatából egyetlen egy sem menekült meg. Ezt a győzelmet Júdás a tizen­harmadik napján aratta annak a hónapnak, amelyet a zsidók Adarnak, a makedónok pedig Dystrosnak neveznek. Azóta is évente győzelmi lakomákat tartanak az évfordulón és a napot ünnepként megülik. Ettől fogva a zsidó nép rövid ideig nem háborúskodott, hanem békét élvezett, de nemsokára megint küz­delmekbe és veszedelmekbe sodródott.

Midőn Alkimus főpap le akarta rombolni a templom falait, amelyek már roskadoztak, mert még a régi próféták idején épül­tek, hirtelen lesújtott rá az Isten csapása, úgy hogy hangtalanul a földre zuhant s néhánynapi szenvedés után meghalt, miután négy évig viselte a főpapi méltóságot. Halála után a nép Judást tette meg főpapnak. Mikor ez értesült, hogy a rómaiak hatalma megerősödött és meghódították Galatiát, Ibériát és a libyai Kart­hágót, ezenfelül pedig leigázták Görögországot és legyőzték Per­seus, Philippos és Nagy Antiochos királyt, feltette magában, hoigy szövetséget köt velük. Tehát elküldte barátait, Eupolemost, János fiát és Jasont, Eleázár fiát Rómába, azzal a kéréssel, hogy a ró­maiak kössenek vele szövetséget és írjanak rá Demetriosra, hogy ne zaklassa többé háborúval a zsidókat. A római szenátus tisz­telettel fogadta Judás követeit, megtárgyalta velük kérelmüket és elfogadta a szövetségi ajánlatot. A szenátusnak erről a hatá­rozatáról írásbeli értesítést küldtek Júdeába, a határozat ere­detijét pedig érctáblákra vésték és a Capitoliumban helyezték el. A határozat szövege ez: „Szenátushatározat a zsidó néppel kö­tött barátságról és szövetségről. Minden római alattvalónak tilos háborút viselni a zsidó nép ellen, továbbá gabonával, hajóval vagy pénzzel támogatni azokat, akik e nép ellen harcolnak. Ha a zsi­dókat megtámadják, a rómaiak kötelesek minden erejükkel se­gítségükre sietni, viszont a zsidók is kötelesek a rómaiak oldalán harcolni, ha azokat támadják' meg. Ha a zsidó nép ezt a szer­ződést ki akarja egészíteni, vagy törölni akar belőle valamit, akkor ezt csak a római néppel egyetértésben teheti meg és eb­ben az esetben lesz csak érvényes a betoldás. Aláírta a szerződést: Eupolemos, János fia, és Jason, Eleázár fia, Júdás főpapsága és testvére Simon fővezérsége idején." Ez volt az első szövetségi és barátsági szerződés a rómaiak és zsidók között.

11. FEJEZET

Bacchides megint haddal indul Judás ellen. Judás hősi harcban
elesik

Midőn Demetrios értesült Nikanor haláláról és hadserege vere­ségéről, nagy haderő élén megint Júdeába küldte Bacchidest. Ez Antiochiából indult és miután megérkezett Júdeába, a galileai Arbela város határában ütött tábort; az ottani barlangokba sok zsidó menekült, úgy hogy kénytelen volt ostrom alá venni őket. Miután valamennyit elfogta, gyors menetben Jeruzsálembe vonult. Útközben értesült, hogy Judás Betzeka falu mellett táborozik, tehát 20.000 gyalogossal és kétezer lovassal megindult ellene. Judásnak ekkor csak ezer embere volt. Mikor ezek meglátták Bacchides óriási seregét, úgy megrémültek, hogy sokan eltávoz­tak a táborból és csak nyolcszázan maradtak ott. Ámbár Judást tulajdon katonái cserben hagyták, az ellenség pedig annyira szo­rongatta, hogy új csapatot már nem toborozhatott, elhatározta, hogy nyolcszáz emberével áll ki harcra Bacchides ellen. Vitéz harcra buzdította katonáit, azután csatarendbe állította őket. De

azok kijelentették, hogy ilyen hatalmas ellenséggel lehetetlenség harcot kockáztatni és kérték: egyelőre vonuljon vissza, mentse meg az életüket s majd később gyűjtse össze egész hadseregét s úgy támadja meg az ellenséget. Judás azonban így felelt nekik: Ne lássa meg a nap, hogy hátat fordítok ellenségemnek. Ha az van megírva felőlem, hogy elesem a harcban, akkor is vitézül fogok küzdeni s inkább helytállók és megvárom halálomat, mint­sem hogy megszégyenítő futással beszennyezzem eddigi dicsősé­gemet." Ily szavakkal tüzelte a mellette maradt katonákat, hogy szádjának szembe a veszedelemmel és küzdjenek meg az ellen­séggel.

Bacchides kivezette a táborból és csatarendbe állította csa­patait, úgy hogy a lovasság foglalta el a két szárnyat, a könnyű fegyverzetűek pedig az íjászokkal együtt a csatasor előtt álltak; ő maga a jobbszárnyon állt fel. Ebben a csatarendben vezette hadseregét az ellenség ellen, megfúvatta a kürtöket a támadásra s kiadta a parancsot, hogy hangos csatakiáltással rohanják meg az ellenséget. Ugyanígy tett Judás is és a két hadsereg össze­csapott. Mind a két oldalon szívósan küzdöttek, úgy hogy a csata estig dúlt. Ebben az időtájban észrevette Judás, hogy Bacchides seregének javával a jobbszárnyon tartózkodik, tehát legvitézebb harcosaival megtámadta ezt a szárnyat, megrohanta az ott álló harcosokat és szétszórta csatarendjüket. Elsöprő rohamával az ellenséget megfutamította és egészen Gazara hegyéig üldözte. Azonban a balszárnyon álló katonák, mihelyt észrevették, hogy a jobbszárny vereséget szenvedett, nyomban utánaeredtek dudás­nak és hátulról körülzárták. Mikor látta, hogy nincs módja a menekülésre, mert mindenfelől ellenség veszi körül, szorosan összezárkozott katonáival és minden erejével viaskodott. így még egy csomó ellenfelét levágta, végre azonban kimerült és elesett: halálában épp oly dicső volt, mint életében. Miután Judás elesett, katonái futásban kerestek menedéket, mert vezérük nélkül már semmiben sem reménykedhettek. Testvérei, Simon és Jónátás kikérték holttestét az ellenségtől, elvitték Modinba, ahol atyjuk sírboltja volt és ott eltemették. A nép napokon keresztül siratta és a szokásos végtisztességben részesítette. így végezte életét Judás, a bátor harcos és derék férfiú, aki hű maradt atyja Matatiás parancsaihoz és kész volt népe szabadságáért minden munkára és minden szenvedésre. Vitézségével megmentette népét a make­dónok szolgaságából és ezzel határtalan dicsőséget és örök emlé­ket hagyott maga után. Mikor meghalt, éppen három éve viselte a főpapi méltóságot.

XIII,         KÖNYV

1.   FEJEZET

Jónatás átveszi az uralmat testvére, Judás után és Simon nevű
testvérével együtt megtámadja Bacchidest

Előző könyvemben elbeszéltem,' hogyan szabadította fel magát a zsidó nép a makedón rabszolgaság alól és hogyan esett el a csatában Judás, sok és nehéz harc után. Judás halála után a hitehagyottak és törvényszegők ismét nekibátorodtak és a zsidó­kat mindenütt keményen sanyargatták. Ehhez járult még az éhinség, amely súlyosan gyötörte az országot, úgy hogy sokan átpártoltak a makedónokhoz, mert minden szükségesben hiányt szenvedtek és nem tudták elviselni a kettős csapást: az ellenséget és az éhínséget. Bacchides tudniillik maga köré gyűjtötte mind­azokat a zsidókat, akik elpártoltak ősi törvényeiktől és görög módra éltek és rájuk bízta az ország igazgatását. Ezek elfogták Judás híveit és barátait, kiszolgáltatták őket Bacchides- nek, aki először kénye-kedve szerint megkínozta, azután pedig kivégeztette őket. így oly súlyos csapás szakadt a zsidókra, aminő nem érte őket azóta, hogy Babylonból visszatértek. Midőn azok a kevesek, akik még hívek maradtak Judáshoz, látták, hogy honfi­társaik ily nyomorultul pusztulnak, kérve-kérték Jónatást, kövesse testvére Judás példáját, vegye pártfogásába népét úgy mint ő, aki vérét ontotta a haza szabadságáért és ne hagyja most vezér nélkül a zsidókat, mivel éppen most vannak a legkeservesebb helyzetben. Jónatás azt felelte nekik, hogy ő is kész vállalni értük a halált s mivel meg voltak győződve róla, hogy minden tekintet­ben méltó testvéréhez, a zsidók vezérükké választották.

Midőn Bacchides erről értesült, attól tartott, hogy Jónatás

majd éppen annyi bajt okoz a királynak és a makedónoknak, mint testvére Judás, tehát csellel akarta eltenni láb alól. Azonban ez a szándéka sem Jónatás, sem testvére Simon előtt nem maradt titokban. Alighogv értesültek róla, összegyűjtötték barátaikat és kimenekültek a város előtt elterülő pusztába, ahol megtelepedtek az Ászfár nevű vízmedencénél. Mikor Bacchides megtudta, hogy gyengeségükben és csüggedésükben erre a helyre menekültek, valamennyi csapatával megindult ellenük, a Jordánon túl tábort ütött és seregének pihenőt rendelt. Alig értesült Jónatás Bacchi­des felvonulásáról, máris elküldte testvérét Jánost, akinek Gad- disz volt a másik neve, a nabateus arabokhoz, akik barátai vol­tak, hogy biztonságba helyezze náluk ingóságaikat a Bacchidesz- szel folyó háború ideiére. Midőn János útban volt a nabateusok- hoz, Jámbri fiai Mádába városából tőrbe csalták, kísérőivel együtt elfogták, mindent elraboltak tőlük, ami náluk volt s leölték őket. De ezért elnyertéJk megérdemelt büntetésüket, amint mind­járt elbeszélem.

Eközben Bacchides megállapította, hogy Jónatás a Jordán mocsarainál ütött tábort. Megvárta tehát a Sabbatot és akkor vonult ellene, abban a hiszemben, hogy Jónatás ezen a napon a törvény parancsa szerint nem mer majd harcba bocsátkozni. Ez azonban fellelkesítette harcosait és megmagyarázta nekik, hogy úgy beszorultak az ellenség és a folyó közé, hogy lehetetlenség menekülniük. Aztán imádkozott Istenhez a győzelemért és meg­támadta az ellenséget. Már sok ellenséges katona elesett, mikor észrevette, hogy Bacchides vakmerőn feléje rohan. Már ki is nyújtotta jobbját, hogy lesújtson rá, de Bacchides előre látta ezt, kitért a csapás elől és ezalatt Jónatás övéivel együtt beugrott a folyóba, átúszott rajta és a Jordánon túl biztos helyre menekült, mert az ellenség még nem kelt át a folyón. Bacchides azonnal visszavonult a jeruzsálemi fellegvárba, miután hadseregének mintegy kétezer emberét elvesztette. Azután Judea sok városát bevette és megerősítette; ezek voltak: Jericho, Amathus, Betho- ron, Bethel, Támnata, Fára, Topó és Gázer. Minden városban bástyatornyokat építtetett, valamennyit erős és hatalmas fallal vette körül és helyőrségekkel rakta meg, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy időnkint kitörjenek és a zsidókat nyugtalanítsák. Különösen megerősítette a jeruzsálemi fellegvárat. Végül a judeai előkelők fiait túszokul elfogatta, bezárta a fellegvárba és így őriztette.

529

Ezidőtájt jelentették Jónatásnak és testvérének Simonnak, hogy Jámbri fiai nászünnepséget ülnek; a menyasszony Mádába

34 Flavius Josephus: A zsidók története

városából származik és előkelő arabnak a leánya s most fényes és pompás menetben hozzák el onnan. Jónatás és Simon elérke­zettnek látták az alkalmat arra, hogy bosszút álljanak testvé­rükért, Jánosért és elindultak Mádábába, megbújtak a hegység rejtekhelyein és úgy várták ellenségeiket. Mikor megpillantották' őket a menyasszonnyal, a vőlegénnyel, a násznaggyal és barátaik seregével, szóval a szokásos mennyegzői násznéppel, hirtelen ki­ugrottak rejtekhelyükből, az egész násznépet leöldösték, elrabol­ták minden kincsüket és a résztvevők minden poggyászát, aztán hazatértek. így álltak bosszút Jámbri fiain testvérük, János meg­gyilkolásáért. Mert ebben a támadásban Jámbri fiai és vala­mennyi kísérői, a nők és á gyermekek is, összesen mintegy négy­százan elpusztultak.                                                                        >

Ezután Simon és Jónás megint kivonult a Jordán mocsár­vidékére és ott megtelepedett. Bacchides is visszatért a királyhoz, miután egész Judeát megrakta helyőrségekkel, úgy hogy két álló esztendeig békesség volt a zsidók földjén. De mikor a Szökevények és hitehagyottak látták, hogy Jónatás övéivel együtt nyugodtan él országában és élvezi a békét, arra kérték Demetrios királyt, hogy küldje ki Bacchidest és fogassa el Jónatást; ez nem is lesz nehéz feladat és ha Jónatást rajtaütéssel megtámadják, híveivel együtt egyetlen éjszaka legyűrhetik. A király kiküldte Bacchi­dest, s mikor ez megérkezett Júdeába, azonnal írt minden barát­jának, a zsidókhoz és a szövetségesekhez, hogy fogják le Jónatást és adják át neki. Mivel azonban akárhogy igyekeztek, senkinek sem sikerült hatalmába kerítenie Jónatást, — mert ez tudott ter­vükről és nagyon is résen volt, — Bacchides megharagudott a szökevényekre, mert úgy vette észre, hogy megcsalták őt és a királyt és főembereik közül mintegy ötvenet elfogatott és kivégez­tetett. Jónatás azonban félt Bacchidestől s ezért testvérével és híveivel együtt visszavonult egy pusztai faluba, Betbesszenbe, bás­tyákat építtetett és várfalat, hogy biztosítsa magát a rajtaütések ellen. Mikor Bacchides erről értesült, a parancsnoksága alatt álló csapatokkal és a vele szövetkezett zsidókkal megindult Jónatás ellen, a vár alá vonult és napokig ostromolta. De Jónatás nem ijedt meg az ostromlók erőfeszítéseitől, hanem vitézül ellenállt, azután pedig a városban hagyta testvérét Simont, hogy folytassa Bacchides ellen a harcot, maga pedig titokban kilopódzott, hívei­ből nagy sereget toborzott, éj idején betört Bacchides táborába, rengeteget megölt katonái közül, úgy hogy testvére Simon is észrevette, hogy megtámadta az ellenséget. Mikor ez látta, hogy Jónatás aprítja az ellenséget, kitört a várból, -felgyújtotta a make-

donok östromgépeit és szörnyű vérfürdőt rendezett soraikban. Mikor Bacchides látta, hogy az ellenség elölről és hátulról is szo­rongatja, megdöbbent és megzavarodott, mert nem volt elkészülve rá, hogy az ostrom hirtelen ilyen fordulatot vesz. Dühét a szöke­vényeken töltötte ki, — akik kieszközölték a királynál az ő (kikül­detését, — mert megcsalták és elhatározta, hogy miinél előbb haza­vonul, mihelyt sikerül az ostromnak tisztességgel véget vetnie.

Amint Jónatás tudomást szerzett erről a szándékáról, követe­két küldött hozzá s barátságot és szövetséget ajánlott neki azzal a feltétellel, hogy kölcsönösen kicserélik foglyaikat. Bacchides úgy érezte, hogy ez az elképzelhető legelőnyösebb megodás, tehát elfogadta az ajánlatot, békét kötött Jónatással, mire mindketten megesküdtek, hogy többé sohasem háborúskodnak egymással. Miután a foglyokat kicserélték és Bacchides magával vitte honfi­társait, visszavonult Antiochiába a királyhoz és ezentúl Júdeát csakugyan nem támadta meg többé. Jónatás most biztonságban érezte magát, megtelepedett Mákmás városában, ott igazságot szolgáltatott a népnek, az istenteleneket és hitehagyottakat halál­lal büntette és így megtisztította tőlük a népet.

2.    FEJEZET

Alexander megtámadja Demetriost, dús ajándékokat ad Jónatás- nak, ráruházza a főpapi méltóságot és ezzel megnyeri magának, ámbár Demetrios még dúsabb ajándékokat ígér neki. Demetrios halála

A 160. évben Alexander, Antiochos Epiphanes fia, visszatért Syriába és elfoglalta Ptolemaist, még pedig a helyőrség árulása révén, amely fellázadt Demetrios ellen, gőgje és zord természete miatt Demetrios tudniillik bezárkózott egy négytornyú várba, amelyet Antiochia mellett építtetett, senkit sem bocsátott maga elé és az államügyekkel is csalk hanyagul és felületesen foglalko­zott. Ezért alattvalói még jobban meggyűlölfék, mint ahogy más­hol már elbeszéltem. Midőn Demetrios értesült, hogy Alexander Ptólemaisban tartózkodik, egész haderejével ellene indult s egy­úttal követeket küldött Jónatáshoz, hogy biztosítsa őt szövetségi hűségéről. Ezzel ugyanis meg akarta előzni Alexandert és el akarta érni, hogy az ne kaphasson hamarább segítséget Jónatás- tól, annál inkább, mert oka volt félni, hogy Jónatás, ha vissza­gondol a régebben rajta esett sérelmekre, esetleg ellenségével

szövetkezik. Tehát megbízta, hogy tartson toborzást és halmoz­zon föl fegyvert és ennek fejében kiadja majd neki azokat a túszokat, akiket Bacchides a jeruzsálemi fellegvárban őriztet. Mihelyt Jónatáis megkapta ezt a megbízást, Jeruzsálembe ment és felolvasta a' király levelét a népnek és a helyőrségnek. Mikor a hitehagyottak és szökevények hallották, hogy a király megengedte nekik a toborzást és a túszok kiszabadítását, megrémültek. A túszokat Jónatás mind visszaadta hozzátartozóiknak és mivel most megint Jeruzsálem urának érezte magát, újjáépíttette a vá­rost és mindent legjobb belátása szerint rendezett be. Parancsot adott, hogy a város falát kockakövekből építsék fel, mert ez na­gyobb védelmet nyújt az ellenség ellen. Mikor a judeai építmé­nyek helyőrségei értesültek erről, mind ott hagyták állomáshelyü­ket és Antiochiába menekültek, Betsznr és a jeruzsálemi felleg­vár helyőrségének kivételével, mert ezek nagyobbrészt zsidó szö­kevényekből álltak és nem mertek távozni az erődökből.

Midőn Alexander értesült, hogy Demetrios mi mindent Ígért Jonatánnak, s egyúttal azt is megtudta, mily kiváló férfiú ez s mennyi kárt clkozott már a makedónoknak a háborúban s mi mindent kellett már elszenvednie Demetriostól s hadvezérétől, Bacchidestől, kijelentette barátainak, hogy mai helyzetében nem kívánhat magának jobb szövetségest Jónatásnál; mert ez nem­csak hős a harcban, hanem feneketlenül gvűlöli is Demetriost, mivel oly sokat kellett miatta szenvednie. Tehát ha jónak látja Jóna^ást barátjául megnyerni és eltántorítani Demetriostól, akkor most itt a kedvező alkalom. Mivel maga és barátai jónak látták, hogy követeket küldjön Jónatáshoz, ezt a levelet írta neki: „Alexander király köszönti testvérét, Jónatást. Már régen hallot­tunk hűségedről és vitézségedről s ezért követeket kü’dünk hozzád, hogy baráti szövetséget kössünk veled. Ezennel megteszünk téged a zsidók főpapjának és felveszünk barátaink sorába. Ajándékul pedig küldünk neked bíborruhát és aranykoronát s kérünk, légy oly jóindulattal irántunk, mint mi vagyunk irántad.“

Miután Jónatás ezt a leveet megkapta, felöltötte a főpapi ruházatot, — mert éppen sátoros ünnep volt, — pontosan négy évvel testvérének, Judásnak halála után, mert azóta nem volt be­töltve a főpapi méltóság; ugyanekkor nagy hadsereget gyűjtőit és sok fegyvert kovácsoltatott. Demetriost nagyon bosszantotta, mi­kor értesült a történtekről és hanyagsággal vádolta önmagát, mert nem előzte meg Alexandert és nem szerezte meg Jónatás barát­ságát, hanem ellenségének adott időt erre. Tehát Jónatásnak és a népnek maga is levelet írt, amelynek ez volt a szövege: „Demet-

rios király köszönti Jónatást és a zsidó népet. Mivel megtartottá­tok a velünk kötött szövetséget és nem hallgattatok ellenségeink csábításaira, elismerésemet fejezem ki hűségtekért és kérlek, tart­satok ki ebben, mert majd meghálálom nektek. Tudniillik föl­mentelek benneteket az adók és szolgáltatások nagyobb része alól, amit elődeimnek és nekem fizettetek. Egyelőre elengedem nektek a rendes adókat, továbbá a só árát és a koronát, amelyet rendszerint fölajánlotok nekünk és mostantól fogva nektek aján­dékozom a gabona harmadát és a gyümölcsök felét, ami engem illetne. Továbbá egyszersmindenkorra elengedem nektek a fej­adót, amelyet mindeddig köteles volt megfizetni nekem Judea és a határos tartomány, Samaria, Galilea és Perea minden lakosa. Jeruzsálem- városát szentnek és sérthetetlennek nyilvánítom és egész kerületét felmentem a tizedek és egyéb szolgáltatások alól. A város fellegvárát átengedem főpapotoknak, Jónatásnak, aki olyan helyőrséget helyezhet el benne, amelyet megbízhatónak tart, hogy a várat megtartsa nekem. Azokat a zsidókat, akik hadifog­lyokként élnek köztünk, mind felszabadítom. Továbbá elrende­lem, hogy a zsidók igavonó állatait többé nem szabad igénybe­venni az állami posta céljaira és hogy Sabbat-napokon és minden egyéb ünnepnapon, valamint az ünnepeket megelőző három napon egyáltalán semmiféle szolgáltatást sem szabad tőlük követelni. Ugyancsak a birodalmamban élő zsidókat is szabadoknak nyilvá­nítom és azt akarom, hogy többé semmi módon se zaklassák eket. Aki vezetésem alatt hajlandó hadbavonulni, ezt megteheti mind­addig, amíg a létszám 30.000-re nem emelkedik; ezek a katonák mindenütt ugyanazt a zsoldot kapják, mint saját katonáim és részben helyőrségül alkalmazom őket, részben felveszem testőr­ségembe, részben megteszem őket a székvárosaimban állomásozó csapatok vezetőinek. Megengedem nekik, hogy országuk tör­vényei szerint éljenek és azokat megtartsák, továbbá azt akarom, hogy a Judeával határos három tartományban ugyanezek a tör­vények legyenek érvényesek. A főpap kötelessége gondoskodni róla, hogy egyetlen zsidó se végezze istentiszleletét más templom­ban, csak a jeruzsálemiben. Kincstáramból az áldozatok költ­ségeire évi 150.000 drachmát engedélyezek és megengedem, hogy a fölösleges pénzt tetszés szerinti célra fordítsátok. Azt a 10.000 drachmát, amelyet a királyok rendszerint megkaptak a templom pénztárából, elengedem és elrendelem, hogy juttassák azoknak a papoknak, akik a templomi istentiszteleteket végzik. Annak, aki a jeruzsálemi templomba vagy a kerületébe menekül, akár adó­val tartozik, akár valami más fizetést mulasztott el, a birtokát

senki se háborgassa. Végül megengedem; hogy á templomot helyreállítsák és újjáépítsék és erre saját pénztáramból utalvá­nyozom a költségeket. A város' falát is újra fel kell építeni és magas tornyokkal megerősíteni, még pedig ugyancsak az én költ­ségemen. Ha van még olyan város, amelynek megerősítése a zsidóknak előnyös lehet, akkor ezt az erődítést is az én költsé­gemen kell megcsináltatni/¹

Ennyi mindent ígért levelében Demetrios a zsidóknak, hogy megnyerje hajlandóságukat. Közben azonban Alexander nagy hadsereget gyűjtött zsoldosokból és a hozzá pártolt szíriai harco­sokból és támadásra indult Demetrios ellen. "Mikor ütközetre ke­rült a sor, Demetrios haderejének balszárnya megszalasztotta a vele szemben álló csapatot, jó darabig üldözte, rengeteget levá­gott közülük és kifosztotta táborukat, azonban jobbszárnyát, ahol maga Demetrios is állt, visszanyomták. Itt mindenki mene­külésre fogta a dolgot, csak Demetrios harcolt vitézül, sok ellen­séget levágott, a többit üldözőbe vette, de eközben lovával mo­csárba jutott, lova elbukott és ő nem tudott kilábolni s ott pusz­tult el; ugyanis az ellenség, alighogy észrevette ezt a szerencsét­lenséget, rögtön körülözönlötte és valóságos dárdazáporral borí­totta el Demetriost. Gyalogosan is vitézül harcolt tovább, de végre annyi sebből vérzett és annyira kimerült, hogy elesett. Ilyen véget ért Demetrios, miután 11 évig uralkodott, mint ahogy már máshol is elmondtam.

3.    FEJEZET

Óniás és Ptolemaeus Philopator barátsága. Óniás templomot épít Egyiptomban a jeruzsálemi templom mintájára

Midőn Óniás főpap fia, — aki ugyanazt a nevet viselte, mint atyja és mint menekült Alexandriában Ptolemaeus Philo­pator királynál élt, mint már föntebb említettem, — meghallotta, mennyire szorongatják a zsidókat a makedónok és királyaik, halhatatlan dicsőséget és örök emléket akart szerezni magának és elhatározta, hogy levélben megkéri Ptolemaeus királyt és Kleopátra királynét, engedjék meg neki, hogy Egyiptomban a jeruzsálemi templom mintájára templomot építhessen és a maga nemzetségéből levitákat és papokat rendelhessen. Erre Izaiás pró­féta jövendölése buzdította, aki több, mint hatszáz évvel azelőtt élt és megjövendölte, hogy egykor majd Egyiptomban egy zsidó

templomot épít a mindenható Istennek. Ebben a jövendölésben bizakodott tehát Óniás, mikor ilyen szövegű levelet írt Ptole- maeusnák és Kleopátrának: „Miután Isten segítségével a hábo­rúban sok és nagy szolgálatot tettem nektek, továbbá elmentem Coelesyriába és Phoinikiába és jártam a heliopolis-i kerületben a leontopolis-i zsidóknál és más helyeken és láttam,, hogy sok he­lyütt a törvény ellenére templomuk van és. ezért szüntelen vi­szálykodásban élnek, — mint ahogy az egyiptomiaknál is törté­nik, mert oly rengeteg a templomuk és oly sokféle az istentiszte­letük, — az egyik kerületben, amely Bubastis paraszt-istennőnek van szentelve, mindenféle cserjével benőtt és szent állatoktól hemzsegő szentélyre bukkantam. Kérlek tehát, engedd át nekem ezt a gazdátlan szentélyt, amely különben is omladozik, hogy megtisztítsam és átépítsem a mindenható Isten templomává, a jeruzsálemi templom mintájára és méreteire, a magad, feleséged és gyermekeid javára, mert ily módon az Egyiptomban lakó zsi­dók ebben fognak összegyülekezni, egyetértésben fognak élni és ezért annál hűségesebbek lesznek hozzád. Mert Izaiás prófétánk megjövendölte, hogy keletkezik majd Egyiptomban oltár az Úristennek és erről a helyről másutt is sok egyebet jövendölt.“

Abból a válaszból, amelyet a király Óniás levelére adott, megismerhetjük Ptolemaeusnak s feleségének és húgának Kleo­pátrának jámborságát. Tudniillik Óniás fejére hárították a tör­vény megszegésének a bűnét, mikor így válaszoltak: „Ptolemaeus király és Kleopátra királyné köszönti Óniást. Olvastuk kérvé­nyedet, amelyben engedélyt kérsz, hogy a heliopolisi kerületben Leontopolis mellett lévő és Bubastis paraszt-istennőnek szentelt, omladozó templomot helyreállíthasd. Csodálkozunk, hogy Isten­nek kedves lehet olyan templom, amelyet ilyen szent állatoktól hemzsegő és tisztátalan helyen építenek. Mivel azonban azt mon­dod, hogy ezt már nagy idővel ezelőtt megjövendölte Izaiás pró­féta, megadjuk neked az engedélyt, azonban azzal a feltétellel, hogy nem mi vagyunk azok, akik ezzel vétkeztünk Isten ellen.“

Miután tehát Óniás megkapta a területet, Istennek templomot és oltárt építtetett, amely olyan volt, mint a jeruzsálemi, de ki­sebb és