Yahudi Tarihi...Macarca 1. Kısım

 

FLAVIUS JOSEPHUS

A ZSIDÓK

TÖRTÉNETE

GÖRÖGBŐL FORDÍTOTTA

L)K BÉVAY JÓZSEF

EGYETEMI TANÁR

 

194 6

RENAISSANCE KIADÁS

 

BEVEZETÉS

Nyilvánvaló, hogy akik történetírásra vállalkoznak, nem mind egy és ugyanazon okból, hanem sokféle és egymástól java­részt elütő okból vállalják ezt a munkát. Mert egyesek azért vág­nak bele ebbe a műfajba, hogy megragyogtassák írói művészetüket és ezen a réven hírnévre tegyenek szert, mások pedig azért, hogy lekötelezzék azokat, akiknek a cselekedeteit megörökítik; min­den tőlük telhetőt megtesznek e céljuk érdekében. Vannak, akiket bizonyos ellenállhatatlan kényszer hajt, hogy az olvasóközönség számára írásba foglalják azokat az eseményeket, amelyeknek részesei voltak. Sokan vannak, akiket eddig fel nem. derített köz­érdekű események fontossága indított arra, hogy megírják a tör­ténetüket az olvasóközönség tájékoztatására. Engem a felsorolt okok közül a két utóbbi indított írásra. Mert a mi zsidó hábo­rúnkat, amelyet a rómaiak ellen viseltünk, eseményeit és szeren­csétlen végét, mivel magam is résztvettem benne, szinte kény­szerű kötelességem volt megírni, már csak azért is, hogy meg­bélyegezzem azokat, akik műveikben meghamisították az igaz­ságot.

Ennek a műnek a megírására abban a meggyőződésben vál­lalkoztam, hogy bizonyára felkelti majd minden görög olvasó érdeklődését; tudniilik felöleli egész történelmünket és államszer­vezetünk ismertetését; mindezt héber iratokból fordítottam. Már akkor, amikor a háború történetét megírtam, feltettem magamban, hogy külön műben tájékoztatom az olvatsóközönséget a zsidók

eredetéről, viszontagságos történelméről, híres törvényhozójuk­ról, aki megtanította őket az istenfélelemre és minden egyéb erény gyakorlására, sok-sok háborújukról, amiket a századok folyamán végigharcoltak és erről az utolsóról is, a rómaiak ellen, amelybe akaratuk ellenére sodródtak bele. Mivel azonban ennek a történelme igen nagy terjedelmű, ezt a tárgyat külön választot­tam és a zsidók történetének az ősidőktől a inai napig külön művet szenteltem. De bizonyos idő múltán tétovázás és csüg- gedés vett erőt rajtam — rendszerint mindenkit meglep ez az ér­zés, aki nagy dologba vágja a fejszéjét — ? hogy hogyan dolgoz­zam fel ezt a hatalmas anyagot görög nyelven, amely számomra mégis csak idegen. De voltak némelyek, akik történelmi érdeklő­désből buzdítottak e mű megírására és ezek között is főképpen Epaphroditus, az a férfiú, aki a szellemi műveltség minden faj­tájáért rajong, de különösképpen a történelmet kedveli; nyilván mert maga is országos fontosságú ügyekkel foglalkozott, sok min­denféle sorsfordulatot megért és minden helyzetben bámulatra- méltó lelkierőről és rendíthetetlen jellemszilárdságról tett tanú­bizonyságot. Tehát az ő buzdításának engedtem, hiszen ő mindig hathatósan támogatta azokat, akik valami hasznosát és'; szépét tudnak alkotni. De szégyelltem is magamat, hogy esetleg olyan látszata lesz a dolognak, mintha inkább lelném kedvemet a léha szórakozásban, mint a legmagasabbrendű szellemi foglalkozás­ban: nekivágtam hát ennek a munkának, még pedig nagyobb kedvvel, mert az említett Okokon kívül azt is szöges gonddal számba vettem, hogy a mi őseink is szerették áthagyományozni az utókorra történelmük eseményeit és a görögök közt is sokan vannak, akik nagyon szeretnék megismerni múltunkat és jele­nünket.

Megállapítottam, hogy II. Ptolemaios király, aki lelkesen támogatta a művelődést és gyűjtötte a könyveket, nagyra becsülte a mi törvényünket és törvényes állami alkotmányunkat és min­denáron szerette volna lefordíttathi görög nyelvre; és Eleázár, a mi főpapunk, akinél kiválóbb főpapunk nem volt még soha, nem tagadta meg az említett király óhajának teljesítését, pedig bizo­nyára megtagadta volna, ha nem lett volna nálunk ősi hagyó-" mány, hogy semmi dicséretreméltó dolgunkat ne rejtegessük mások elől. Én tehát úgy gondoltam, hogy követnem kell a főpap nagylelkű példáját, abban a meggyőződésben, hogy bizonyára' még sokan vannak, akik épp oly tudnivágyók, mint az említett király. De a király nem kaphatta meg az egész iratgyűjteményt, hanem csak a törvényeinkre vonatkozó részt adták át neki azok,

akiket fordítókul küldtünk Alexandriába. Ezek a szent iratok óriási anyagot ölelnek fel, hiszen ötezer év történetét foglalják magukban, teli vannak mindenféle nevezetes eseménnyel, szeren­csés és szerencsétlen háborúkkal, hadvezérek vitézkedéseivel és politikai vállalkozásokkal.

De aki végigolvassa ezt a történelmet, leginkább azt á tanul­ságot vonhatja le belőle, hogy azoknak, akik Isten parancsainak engedelmeskednek és nem merészelik áthágni az ő bölcs tör­vényeit, jutalmul és ajándékul boldog életet ád az Isten; viszont azok, akik áthágják a parancsait, nemcsak kudarcot vallanak minden szándékukban, hanem mindenféle jóvátehetetlen nyomorú­ságba süllyednek és még jószándékuk is rosszra fordul. Kérem tehát mindazokat, akik olvassák ezt a könyvet, igazodjanak Isten akaratához és figyeljék meg, hogy a mi törvényhozónk mily helyesen ismerte fel az ő természetét, mily helyesen mutatta meg, hogy minden alkotása méltó az ő végtelen nagyságához és mindaz, amit róla elmond, színiigazság és semmi köze más népek megvetésreméltó hitregéihez. Már maga a régisége is felmenti a gyanú alól, mintha bármiféle meseszerű, vagy hazug dolgot fel­jegyzett volna; mert több mint kétezer évvel ezelőtt élt, azokban a századokban, melyekbe a költők még nem merték belehelyezni az istenek születését, a hősök cselekedeteit és a törvények írásba foglalását. Tehát pontosan le fogom írni mindazokat a dolgokat, amiket megígértem és pedig abban a sorrendben, mint szent könyveink; nem teszek hozzá semmit, nem veszek el belőle semmit.

De mivel úgyszólván mindennek ismeretét a mi bölcs tör­vényhozónk, Mózes hagyományozta ránk, mindenekelőtt röviden róla kell megemlékeznem, nehogy olvasóink közül bárkit is meg­lepjen: miért illesztek mindenbe annyi természettudományi ismeretet, holott egyetlen kötelességem volna a múlt eseményeiről és törvényeiről írnom. Tudnunk kell tehát, hogy ő legfontosabb­nak tartotta, hogy mindenkinek, aki erényesen akar élni és másokat vezetni akar, előbb kötelessége, megismerni Isten lényegét, azután megvizsgálni az ő alkotásait és végül minden erővel arra törekedni, hogy ehhez a tökéletes mintaképhez igazodjék és őt igyekezzék utánozni. Mert e felismerés nélkül sem a törvényhozó lelke nem lesz nyugodt, sem pedig írásai nem fogják az olvasó lelkét az erényre vezényelni, ha az olvasók mindenekelőtt nem ismerték fel, hogy Isten, aki mindennek ura és atyja és mindent lát, azoknak, akik engedelmekdnek neki, boldog életet ad, viszont azokat, akik az erény ösvényéről le-

térnek, kimondhatatlan nyomorúságba taszítja. Ennélfogva Mózes, hogy ezt a felismerést közölje polgártársaival, nem szerző­désre és megegyezésre építette fel törvényeit, hanem értelmüket Istenre és a teremtés szemléletére irányította, és arra tanította őket, hogy a földön mi emberek vagyunk Isten legszebb alkotása. Miután előbb így nevelte őket a vallásosságra, minden egyébről könnyen meg tudta győzni őket. Más törvényhozók mesékkel tartották népüket és isteneikre szégyelletes emberi bűnöket fog­tak rá és ezzel az istenteleneknek mindenféle mentségre elegendő okot adtak. Mózes viszont bebizonyította, hogy Isten tisztán és szeplőtelenül bírja az erényt és megtanította tti embereket, hogy minden erejükkel arra törekedjenek, hogy részesei legyenek ennek az erénynek. Azok ellen pedig, akik ezt nem ismerték fel és nem hitték, szigorúan lépett fel.

Ebből a szempontból Ítélje meg az olvasó ezt a munkámat. Aki így gondolkodik, semmi olyat nem fog találni benne, ami az ésszel ellenkeznék, vagy méltatlan volna Isten felségéhez és az emberek iránti szeretetéhez. Mert mindent a legnagyobb rendben és észszerűen ad elő könyvem: egyes dolgokat a törvényhozók szándéka szerint csak éppen jelez, másokat csak allegorikusán fejez ki, viszont azt, ami teljes megvilágítást érdemel, világosan és rendszeresen kifejti. Természetesen azoknak, akik a dolgok végső okait is ki akarják fürkészni, mindennek a fejtegetése túlságosan terjedelmes és filozófiai jellegű volna, ezért is feltettem magam­ban, hogy ezt máskorra halasztóm. Ha Isten meghosszabbítja életemet, akkor e művem befejezése után hozzáfogok ahhoz a másik munkához. Most azonban végre el akarom kezdeni el­beszélésemet. Mindenekelőtt előrebocsátok bizonyos tudnivalókat a világ teremtéséről, Mózes leírása szerint. Ezeket a Szentírás könyveiben találtam feljegyezve, még pedig úgy, ahogy itt következik.

I.     KÖNYV

1. FEJEZET

A világ teremtése és az elemek elrendezése

Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. Mivel azonban ez még láthatatlan volt és mély sötétségben rejtőzködött és Isten lelke lebegett fölötte, megparancsolta Isten, hogy legyen világosság. A világosság megteremtése után Isten megszemlélte az egészet és elválasztotta a világosságot a sötétségtől. És a sötét­séget éjszakának nevezte, a világosságot pedig nappalnak; reggel­nek nevezte a világosság kezdetét, estének pedig a nyugalom kezdetét. És ez volt az első nap. Mózes azonban ezt egy napnak nevezte; ennek az okát már most is megmondhatnám, de mivel megígértem, hogy a dolgok végső okait külön munkában fogom feltárni, ennek a magyarázatát is akkorra halasztóm. Azután Isten az egész világegyetem fölé másnap odahelyezte az ég­boltozatot, mert azt akarta, hogy minden egyébtől elválasztva egészen különálló legyen. És körülvette kristállyal, nedvessé és dúsvizüvé tette, hogy eső keletkezhessen belőle a föld meg­termékenyítésére. Harmadnap megteremtette a szárazföldet és mindenfelől körülvette tengerrel. Ugyanezen a napon kisarjadtak a földből a növények és a magvak. Negyednap megvilágította az égboltozatot, a nappal, a holddal és más csillagokkal; mindegyik­nek kijelölte mozgását és pályáját és így keletkeztek az évszakok váltakozásai. Az ötödik napon elküldötte a halakat és madarakat, amazokat a tengerbe, emezeket a levegőbe. Egyúttal összepárosí­totta őket, hogy fenntartsák fajukat és fajtájuk növekedjék és szaporodjék. A hatodik napon pedig megteremtette Isten a négy- lábuakat, hímeket és nőstényeket. Ezen a napon alkotta az embert is. Mózes szerint így keletkezett hat nap alatt a világ,

mindazzal, ami rajta van. A hetedik napon megpihent Isten és nem végzett semmi munkát. Ezért ezen a napon mi is tartóz­kodunk a munkától és ezt a napot Sabbatnak nevezzük, ami héber nyelven „nyugalmat¹* jelent.

Mózes a hetedik nap után természetfilozófiái alapon leírja az ember teremtését és pedig a következőképpen. Isten úgy alkotta az embert, hogy agyagot vett a földből és ebbe szelle­met és lelket lehelt. És ennek az embernek Ádám volt a neve, ami héber nyelven annyi mint „vörös", mert puha, vörös földből készült, mert ez a jellege a valóságos szűzi földnek. Isten azután odavezette Ádámot a különféle fajta állatokhoz és megmutatta neki a hímeket és a nőstényeket; és Ádám nevet» adott nekik és még ma is ezt a nevet viselik. Mivel pedig Isten látta, hogy Adám nélkülözi az asszonynak társaságát és közösségét, mert asszony még nem volt a földön, és csodálkozik a többi élőlény, viselkedésén, álmában kivette egyik oldalbordáját, abból asszonyt alkotott. És midőn odavezette hozzá az asszonyt, Ádám meg­ismerte, hogy belőle alkottatott. Az asszony neve héber nyelven Issa; ezt az asszonyt azonban Évának nevezték, vagyis minden élők anyjának.

Elbeszéli azután, hogy Isten Keléten gyönyörű kertet alko-, tót, amelyben száz- meg százféle növény pompázott. Ezek között volt az élet fája is, ezenfelül ott volt a jó és rossz megismerésé­nek fája. Isten ebbe a kertbe vezette be Ádámot és feleségét, s meghagyta nekik, hogy gondozzák a növényeket. Ezt a kertet egyetlen egy folyó öntözte, amely az egész tájat körülfolydogálja és négy ágra szakad. Ezekből folyik ki a Fizon, vagyis „tömeg**, még pedig India felé és onnan a tengerbe; a görögök Gangesnek nevezik. Az Eufrát és a Tigris a Vörös-tengerbe' torkollik; az előbbinek a neve Fora, ami annyit jelent, mint „szétszóratás", vagy „virág", az utóbbinak a neve Diglát, ami annyit jelent, mint „éles és keskeny". Végül a Geon Egyiptomon át folyik és ez a neve: „Keletről folyó". A görögök ezt Nílusnak nevezik.

Isten tehát megengedte Adámnak és feleségének, hogy min­den fa gyümölcsét élvezzék, de megtiltotta, hogy a tudás fájáról egyenek és megfenyegette őket, hogy ha hozzányúlnak,, az rom­lásukra lesz. Mivel pedig akkor még valamennyi állat tudott beszélni, a kígyó, amely Ádámmal és feleségével bizalmasan megbarátkozott és irigyelte őket szerencséjükért, mert Isten iránti engedelmességükben mindezt élvezték, rábeszélte az asszonyt, hogy ízlelje meg a tudás fájának gyümölcsét, mert jól tudta, hogy

mindkettőt romlásba dönti, mihelyt az engedelmesség útjáról le­térnek. Azzal áltatta tudniillik őket, hogy ezen a ián függ a jó és rossz megismerésének gyümölcse és ha ezt _ elsajátítják, akkor éppen olyan boldog életet élhetnek, mint maga az Isten. És így elcsábította az asszonyt, hogy áthágja Isten parancsát. Miután pedig Éva megkóstolta a fa gyümölcsét, rábeszélte Ádámot is, hogy egyék abból. És ekkor megismerték, hogy meztelenek és szégyenletükben ruházatot kerestek, mert ez a fa megnyitotta szemüket és elméjüket. Ennélfogva fügefalevéllel takarták be magukat és fedték be szemérmüket és boldogoknak érezték magukat, mert megtalálták azt, amit azelőtt nélkülöztek. Mikor Isten a kertbe jött, Adóm bűnének tudatában elrejtő­zött, pedig annakelőtte bizalmas érintkezésben volt az Istennel. Isten pedig csodálkozva kutatta áz okát, hogy miért fél mostan és menekül előle, holott azelőtt mindig örült, ha találkozhatott vele,. És mivel Ádám az elkövetett bűn tudatában nem felelt Isten szavára, Isten így szólt: „Elhatároztam felőletek, hogy boldog és gondtalan életet éljetek, hogy semmiféle szenvedés ne érjen benneteket és mindent élvezhessetek, amit az én gondosságom a ti javatokra adott, fáradság és kemény munka nélkül és hogy öregség el ne érjen benneteket, sőt életetek igen hosszúra nyúljon. Most azonban megszegted parancsomat és megvetetted akarato­mat és hallgatásod nem az erény jele, hanem a rossz lelki­ismereté." Erre Ádám igyekezett mentegetőzni ballépése miatt és kérte Istent, ne haragudjék rá: felesége a hibás, mert ő csábí­totta bűnre. Az asszony viszont a kígyót okolta. Erre Isten meg­büntette Ádámot, mert hallgatott az asszony tanácsára és tudomá­sára hozta, hogy ezentúl a föld már nem magától fogja meghozni termését, hanem fáradságos munka árán is csak szűkösen fog teremni az embernek és sok mindent meg is tagad tőle. Évát pedig szülési fájdalmakkal büntette meg, mert Ádámot is bele­rántotta a romlásba, amelyet a kígyó készített számára. Azután pedig megfosztotta a kígyót a beszéd adományától, mert meg­haragudott rá Ádám iránt tanúsított gonoszsága miatt. Nyelvébe mérget öntött és az emberi nem ellenségének nyilvánította, meg­jósolta neki, hogy a fejét szét fogják taposni, egyrészt mert abban van az emberi nem romlása, másrészt, mert így lehet őt leg­könnyebben megölni. Végül megfosztotta lábaitól is, megparan­csolta, hogy a föld porában csússzék-másszék. Miután Isten rájuk mérte ezeket a büntetéseket, Ádámot és Évát kiutasította a kert­ből, hogy menjenek 'más vidékre.

mindazzal, ami rajta van. A hetedik napon megpihent Isten és nem végzett semmi munkát. Ezért ezen a napon mi is tartóz­kodunk a munkától és ezt a napot Sabbatnak nevezzük, ami héber nyelven „nyugalmat" jelent.

Mózes a hetedik nap után természetfilozófiai alapon leírja az ember teremtését és pedig a következőképpen. Isten úgy alkotta az embert, hogy agyagot vett a földből és ebbe szelle­met és lelket lehelt. És ennek az embernek Ádám volt a neve, ami héber nyelven annyi mint „vörös", mert puha, vörös földből készült, mert ez a jellege a valóságos szűzi földnek. Isten azután odavezette Ádámot a különféle fajta állatokhoz és megmutatta neki a hímeket és a nőstényeket; és Ádám nevet adott nekik és még ma is ezt a nevet viselik. Mivel pedig Isten látta, hogy Ádám nélkülözi az asszonynak társaságát és közösségét, mert asszony még nem volt a földön, és csodálkozik a többi élőlény viselkedésén, álmában kivette egyik oldalbordáját, abból asszonyt alkotott. És midőn odavezette hozzá az asszonyt, Ádám meg­ismerte, hogy belőle alkottatott. Az asszony neve héber nyelven Issa; ezt az asszonyt azonban Évának nevezték, vagyis minden élők anyjának.

Elbeszéli azután, hogy Isten Keleten gyönyörű kertet alko­tót, amelyben száz- meg százféle növény pompázott. Ezek között volt az élet fája is, ezenfelül ott volt a jó és rossz megismerésé­nek fája. Isten ebbe a kertbe vezette be Ádámot és feleségét, s meghagyta nekik, hogy gondozzák a növényeket. Ezt a kertet egyetlen egy folyó öntözte, amely az egész tájat körülfolydogálja és négy ágra szakad. Ezekből folyik ki a Fizon, vagyis „tömeg", még pedig India felé és onnan a tengerbe; a görögök Gangesnek nevezik. Az Eufrát és a Tigris a Vörös-tengerbe torkollik; az előbbinek a neve Fora, ami annyit jelent, mint „szétszóratás", vagy „virág", az utóbbinak a neve Diglát, ami annyit jelent, mint „éles és keskeny". Végül a Geon Egyiptomon át folyik és ez a neve: „Keletről folyó". A görögök ezt Nílusnak nevezik.

Isten tehát megengedte Ádámnak és feleségének, hogy min­den fa gyümölcsét élvezzék, de megtiltotta, hogy a tudás fájáról egyenek és megfenyegette őket, hogy ha hozzányúlnak, az rom­lásukra lesz. Mivel pedig akkor még valamennyi állat tudott beszélni, a kígyó, amely Ádámmal és feleségével bizalmasan megbarátkozott és irigyelte őket szerencséjükért, mert Isten iránti engedelmességükben mindezt élvezték, rábeszélte az asszonyt, hogy ízlelje meg a tudás fájának gyümölcsét, mert jól tudta, hogy

mindkettőt romlásba dönti,’ mihelyt az engedelmesség útjáról le­térnek. Azzal áltatta tudniillik őket, hogy ezen a ián függ a jó és tossz megismerésének gyümölcse és ha ezt elsajátítják, akkor éppen olyan boldog életet élhetnek, mint maga az Isten. És így elcsábította az asszonyt, hogy áthágja Isten parancsát. Miután pedig Éva megkóstolta a fa gyümölcsét, rábeszélte Ádámot is, hogy egyék abból. És ekkor, megismerték, hogy meztelenek és szégyenletükben ruházatot kerestek, mert ez a fa megnyitotta szemüket és elméjüket. Ennélfogva fügefalevéllel takarták be magukat és fedték be szemérmüket és boldogoknak érezték magukat, mert megtalálták azt, amit azelőtt nélkülöztek. Mikor Isten a kertbe jött, Ádám bűnének tudatában elrejtő­zött, pedig annakelötte bizalmas érintkezésben volt az Istennel. Isten pedig csodálkozva kutatta az okát, hogy miért fél mostan és menekül előle, holott azelőtt mindig örült, ha találkozhatott vele; És mivel Ádám az elkövetett bűn tudatában, nem felelt Isten szavára, Isten így szólt: „Elhatároztam felőletek, hogy boldog és gondtalan életet éljetek, hogy semmiféle szenvedés ne érjen benneteket és mindent élvezhessetek, amit az én gondosságom a ti javatokra adott, fáradság és kemény munka nélkül és hogy öregség el ne érjen benneteket, sőt életetek igen hosszúra nyúljon. Most azonban megszegted parancsomat és megvetetted akarato­mat és. hallgatásod nem az erény jele, hanem a rossz lelki­ismereté. “ Érre Ádám igyekezett mentegetőzni ballépése miatt és kérte Istent, ne haragudjék rá: felesége a hibás, mert ő csábí­totta bűnre. Az asszony viszont a kígyót okolta. Erre Isten meg­büntette Ádámot, mert hallgatott az asszony tanácsára és tudomá­sára hozta, hogy ezentúl a föld már nem magától fogja meghozni termését, hanem fáradságos munka árán is csak szűkösen fog teremni az embernek és sok mindent meg is tagad tőle. Évát pedig szülési fájdalmakkal büntette meg, mert Ádámot is bele­rántotta a romlásba, amelyet a kígyó készített számára. Azután pedig megfosztotta a kígyót a beszéd adományától, mert meg­haragudott rá Ádám iránt tanúsított gonoszsága miatt. Nyelvébe mérget öntött és az emberi nem ellenségének nyilvánította, meg­jósolta neki, hogy a fejét szét fogják taposni, egyrészt mert abban van az emberi nem romlása, másrészt, mert így lehet őt leg­könnyebben megölni. Végül megfosztotta lábaitól is, megparan­csolta, hogy a föld porában csússzék-másszék. Miután Isten rájuk mérte ezeket a büntetéseket, Ádámot és Évát kiutasította a kert­ből, hogy menjenek más vidékre.

2.   FEJEZET

Ádám utódairól és a tíz nemzetségről, egészen a vízözönig

Adámnak és Évának két fia született, az idősebbiknek a neve volt Káin, vagyis „birtok", az ifjabbiké pedig Ábel, vagyis „gyász.“ Leányaik is születtek. Fiaik nem egvforma természetűek voltak. Ábel, az ifjabbik, szerette az igazságosságot és mivel úgy hitte, hogy Isten szeme látja minden cselekedetét, erényesen élte pász­toréletét. Káin pedig kimondhatatlanul istentelen volt, mindig csak nyerészkedésen járt az esze s először a földet művelte, de később megölte öccsét, még pedig a következő okból. Midőn egyszer mindketten áldozni akartak az Istennek, Káin a mező és a fák terméséből hozott áldozatot, Ábel pedig tejet hozott és a nyáj elsőszülöttjét. A természetnek emez önkéntes adományai­ban nagyobb öröme telt Istennek, mint azokban, amiket a mohó ember, fáradsága árán, kicsikart a földből. Káin megharagu­dott, hogy Isten az öccsének kedvezett, megölte Ábelt és holttestét elrejtette, abban a Íriszemben, hogy telte így titokban marad. De Isten megismerte a gonosztettet, eljött Káinhoz és megkér­dezte, hol van öccse, mert már egész nap nem látta, ámbár azelőtt mindig beszélgetett vele. Káin azonban tétovázott, nem tudott felelni Istennek, tehát azt hazudta, hogy maga is aggó­dik már öccsének elmaradása miatt. Midőn azonban Isten nem tágított és tovább faggatta, dacosan azt válaszolta, hogy ő nem őrizője és pásztora testvérének és semmi köze az ő ügyeihez. Ekkor Isten nyíltan megvádolta, hogy megölte Ábelt; így szólt: „Csodálkozom, hogy nem akarod tudni, mi történt testvéreddel, holott te magad ölted meg őt.“ Káin áldozatot mutatott be és bocsánatért esedezett és meg is indította Istent, aki elengedte neki a gyilkosságért a büntetést, azonban megátkozta és hir­dette neki, hogy utódait hetedíziglen büntetéssel fogja sújtani. Végül pedig feleségével együtt elűzte erről a földről. Mivel azon­ban Káin attól tartott, hogy ha a világban szerte bolyong, zsák­mányul eshetik a vadállatoknak, Isten azt mondta neki, hogy ilyesmitől ne tartson, mert a vadállatok nem fogják bántani és bátran járhat ide-oda a földön. Azonban jelet tett reá az Isten, amelyről fel lehetett ismerni s azután ráparancsolt, hogy taka­rodjék a szeme elől.

Káin pedig feleségével bejárt számos országot és végül Naisba érkezett; elhatározta, hogy megtelepszik és itten valóban

gyermekei születtek. Azonban nem okult a büntetésből, hanem gonoszsága még egyre jobban fokozódott. Mert mindenféle élvezeteket hajhászott, még akkor is, ha csak táráainak meg­károsítása árán juthatott hozzájuk. Vagyonát lopással és erő­szakoskodással gyarapította, társait kicsapongásra és rablásra csábította, mindenféle gonoszságra oktatta. Az eddigi egyszerű­séget a mértékek és súlyok feltalálásával megváltoztatta s az ártatlan és jóhiszemű életmódot, valamint a szellem nemességét ravaszságra és alattomosságra fordította. Ö volt az első, aki mesgyeköveket állított, várost épített, fallal vette körül és az összetartozókat arra kényszerítette, hogy együtt lakjanak. Ezt a várost Hónoknak nevezte, legidősebb fia Hónok nevéről. Hónoknak a fia volt Irád, ettől származott Malael, ennek a fia volt Matusáel. Ez az utóbbi nemzette Lameket, akinek két fele­sége volt, Sella és Áda, és két feleségétől hetvenhét fia. Ezek közül Áda fia Jábel sátrakat vert és állattenyésztéssel foglalko­zott. Öccse Jubál muzsikált és feltalálja a lantot és hárfajátékot. Tubái pedig, másik feleségének a fia, akinek testi ereje vala­mennyit felülmúlta, a hadi mesterségre adta magát és így sze­rezte meg azt, ami testi élvezeteire kellett neki. Ö találta fel a kovácsmesterséget is. Lameknek volt egy leánya is, Noema. Mivel ezenfelül jóstehetséggel volt megáldva, tudta azt is, hogy Káin testvérgyilkossága miatt neki is bűnhődnie kell és ezt a tudomását feleségei előtt sem titkolta el. Káinnak az utódai pedig már Ádám életében gonoszokká fajultak; egyik a másikat utánozta a gonoszságban és így a nemzetség egyre jobban el­romlott. Háborúskodásra és rablásra mindig hajlandók voltak és ha valamelyik nem volt éppen eléggé alkalmas a gyilkolásra, akkor annál esztelenebb hencegésre és erőszakoskodásra adta magát.

Ábel meggyilkolása és Káin menekülése után Ádám a föld­ből alkotott első ember, — elbeszélésem menete megkívánja, hogy visszatérjek hozzá, — miután Ábel meghalt, Káin pedig a gyilkosság miatt elmenekült, azt a kívánságot táplálta szívében, hogy még szülessenek utódai, ámbár máris kéiszázharminc éves volt. Ezután még hétszáz évet élt és meghalt. Még sok gyermeke született, köztük Szét, mivel azonban nagyon hosszadalmas volna a többiekről is beszélni, csupán Széfről és az ő utódairól fogok szólni. Szét, mikor érett férfiúvá lett, kitűnt erényes életmódjával. És fiai is ugyanilyenek voltak. Valamennyien egyetértésben és boldogan éltek ugyanabban a? országban, egész életük folyamán semmiféle csapás nem érte őket.

Feltalálták a csillagászatot és hogy fölfedezéseik ne vesszenek kárba, mielőtt nem. jutnak az egész emberiség tudomására, — mert Ádám megjósolta, hogy részben tűz, részben pedig özönvíz által minden el fog pusztulni, — két oszlopot emeltek. Az egyi­ket téglából, a másikat kőből. És mindkettőre felírták felfedezé­seiket, hogy ha a téglaoszlopot a vízözön elpusztítja, a kőoszlop még mindig megmaradjon és hirdethesse az embereknek azt. amit ők belevéstek, egyúttal pedig azt a tényt is, hogy ezenkívül még egy téglaoszlopot is emeltek. Egyébként a kőoszlop még ma is megvan Syriában.

3.    FEJEZET

A vízözönről. Hogyan menekült meg Noé családjával
együtt a bárkában és hogyan lakott azután Sennaár
földjén

Ebben az állapotban éltek Szét utódai hét nemzedéken ke­resztül. Tisztelték Istent, mint a világegyetem urát és erényes életmódot folytattak. Idők folytán azonban elfajzottak atyáik szokásaitól és gonosz életre tértek, megtagadták Istentől a köteles tiszteletet és az emberekkel erőszakoskodtak. És mint ahogy az­előtt az erény útjait járták, most kétszeres buzgósággal vetették magukat a gonoszság szolgálatára. Ezzel Isten haragját vonták magukra. Mert Istennek sok angyala érintkezett a földi asszo­nyokkal, gőgös fiakat nemzettek, akik erejükben bizakodva minden jót megvetettek és éppen úgy, mint a görögök gigászai, gonosztettekben jeleskedtek. Noé fölháborodott üzelmeiken és nyomatékosan felhívta őket a megtérésre. De mikor látta, hogy nem hallgatnak szavára és egészen belesüllyednek a bűnbe, at­tól tartott, hogy feleségével és gyermekeivel együtt megölik és ezért eltávozott az országból.

Isten pedig szerette Noét, mert igaz ember volt; a többiekét nemcsak elátkozta gonoszságuk miatt, hanem azt is elhatá­rozta, hogy kipusztítja az emberi nemet és más, bűntelen emberiséget állít helyébe. Mindenekelőtt megrövidítette az em­berek életének idejét, ami most már nem terjedt tovább száz­húsz esztendőnél. Aztán elárasztotta a földet vízzel, amely min­den embert elpusztított. Csak Noé menekült meg, mert Isten maga nyilatkoztatta ki neki erre az utat és a módot. Noé tudni­illik négyrekeszes bárkát épített; a bárka háromszáz könyök

hosszú, ötven könyök széles és harminc könyök magas volt. Ebbe ment be feleségével, fiaival és azoknak feleségeivel és magával vitte a szükséges élelmiszereket, ezenfelül pedig minden állatfajtából hét-hét párt, hogy ne pusztuljanak ki az állatok. A bárkának pedig erős falai és eresztékei voltak és szilárd teteje, úgy hogy ellenállt a hullámok csapkodásának. így me­nekült meg Noé övéivel együtt, ö volt a tizedik Ádám után, mint Lámek fia, akinek atyja Matusáel volt. Ez pedig Hénoktól származott, Irád fiától. Ennek az apja volt Maláel, aki több testvérével együtt Káinantól származott, Enos fiától. Enos pedig Szetnek a fia volt, Szelnek az apja pedig Ádám.

Ez a csapás Noé életének hatszázadik évében következett be, a második hónapban, amelyet a makedónok Diósnak, a hé­berek pedig Marsesuannak neveznek; mert Egyiptomiban így szokták felosztani az évet. Mózes pedig az ünnepek megállapí­tása céljából első hónapnak tette a Nisant vagyis Xanthikost, mert ebben a hónapban vezette ki a hébereket Egyiptomból. Minden dologban, ami az istentiszteletre vonatkozik, ezt a hó­napot vette kezdetnek. Viszont adásvétel és egyéb ügyes-bajos dolgok részére megtartotta az előbbi rendet. Mózes szerint a vízözön az előbb említett hónap 27-én kezdődött. Ádám óta 2262 esztendő telt el; ezt az időt jegyezték fel a szent könyvek, mivel akkoriban igen gondosan fel szokták jegyezni híres férfiak éle­tének elejét és végét.

Ádámnak tudniillik Szét nevű fia akkor született, amikor ő 230 éves volt és Ádám mindössze 930 évet élt. Szét pedig 205 éves korában nemzette Enost, aki 912 éves korában átadta a vezérséget fiának, Kainannak, akit 190 éves korában nemzett. Enos pedig 950 esztendőt éli és Kainan 910 esztendőt, miután 170 éves korában Maláel nevű fia született. Maláel 895 éves ko­ráig élt és Jarebet hagyta maga után, akit 165 éves korában nemzett. Miután ez 962 éves koráig élt, fia Hénok következett utána, aki atyjának 162. életévében született. Hénok pedig 365 éves korában tért meg Istenhez, miért is életének végéről nem maradt semmi följegyzés. Matusála, aki Hónoknak 165 éves ko­rában született, Lameket 185 éves korában nemzette és átadta neki az uralmat, mikor ő maga elérte 969-ik esztendejét. Lámek 777 évig uralkodott, uiána fia következett Noé, akit 182 éves korában nemzett. Noé 950 évig uralkodott. Mindezek az évek összesen adják a fent mondott évszámot. De szükségtelen kutatni e férfiak halálának éve után, mert az ő életük túlterjedt gyer-

mekeik és unokáik életén; éveik számlálásánál csak arra kell ügyelni, hogy mikor születtek.

Miután tehát az Isten az embereket jelekkel intette, meg­eredt az eső s negyven napig egyfolytában esed; oly sok víz zúdult le az égből, hogy már tizenöt könyöknyire elborította a földet. így a legtöbb embernek egyáltalán nem volt útja a mene­külésre. És csak az eső megszűrne után 150 napra, a hetedik hónap hetedik napján kezdett a víz végre apadni. Midőn pedig a bárka Arméniában egy hegycsúcson fennakadt, kinyitotta Noé az ajtaját és mivel már egy darab földet látott, remény éledt szívében. Miután néhány nap múlva a víz tovább apadt, kibo­csátott egy hollót, mert szerette volna tudni, vájjon van-e még más szárazföld is, és hogy kimerészkedhetik-e már. Azonban a holló visszatért Noéhez, mert még az egész földet víz borítoda. Azután hét nap múlva Noé egy galambot bocsátott ki, hogy ki­kutassa a földnek állapotát. S mivel a galamb sáros lábbal, csőrében olajággal téri vissza, megismerte, hogy immár eltaka­rodott a víz a földről. S miután még hét napot várt, kibocsátotta az állatokat a bárkából. Maga is kijött övéivel együtt, s mélysé­gesen hálát adott Istennek. Arménia lakosai ezt a helyet a „ki­menetel helyének" nevezik s még ma is mutogatják ott a bárka maradványait.

Egyébként a vízözönről és a bárkáról a barbár népek írói is megemlékeznek. így a chaldaeai Berosus, aki körülbelül ezt írja a vízözönről: „Mondják, hogy Arméniában a Kordyaia hegyen még most is megvan némi maradványa annak a hajó­nak és némelyek szurkot szednek belőle, hogy varázsszernek használják fenyegető bajok ellen." Továbbá beszél erről az egyiptomi Hieronymos is, aki Phoinikia történetét megírta, to­vábbá Mnaseas és mások. Damaskusi Nikolaos művének ki­lencvenhat odik könyvében ezt írja: „Arméniában Minyas fölött van egy hatalmas hegy, a neve Baris, amelyen a nagy vízözön idején sokan menedéket találtak és így valóban meg is mene­kültek. Egy ember akkor bárkába szállt és a hegy csúcsán kö­tött ki és állítólag sokáig megmaradtak ott a hajótest egyes ré­szei. Talán az volt az az ember, akiről Mózes, a zsidó törvény hozó megemlékezett."

Noé pedig félt, hogy Isten minden évben elküldi a vizelt áradatát, hogy elpusztítsa az embereket. Ezért tehát égő áldo­zatot mutatott be és könyörgött Istenhez, hogy megint állítsa vissza a régi világrendet és ne engedjen meg többé ilyen víz­özön!, amely minden" élőt pusztulással fenyeget, hanem bün-

lesse meg a gonoszokat, a jókon ellenben könyörüljön meg és óvja meg őket az ilyen rettenetes szerencsétlenségtől. Mert ezek még szerencsétlenebbek, mint a gonoszok, ha újabb vízözöntől kell rettegniök; egyrészt azért, mert ök már tapasztalták az előbbi vízözön rémségeit, másrészt azért is, mert az újabb víz- özönben el kellene pusztulniok. Kérte tehát Istent, hogy fogadja kegyesen áldozatát s ne bocsásson még egyszer ilyen ször­nyű csapást a földre, hogy az emberek szorgalmasan megmű­velhessék, városokat építhessenek és boldog életet élhessenek. Hasonlóképpen, úgy mint a vízözön előtt, adjon meg nekik is­méi minden jót és ajándékozza meg őket, mint elődeiket, hosszi'i élettel.

Miután Noé ezt a könyörgését elmondta, Isten megígérte, hogy teljesíti kérését, mert szerette őt igazságossága miatt. S hozzátette, hogy nem ő döntötte pusztulásba azokat, akik a víz- özönben meghal<ak, hanem ezt csak büntetésül kapták gonosz­ságuk miatt. Mert ő nem hívta volna őket életre, ha később el akarta volna pusztítani őket, mert sokkal jobb egyáltalán nem adni életet, mint azt később megsemmisítem. Isten így folytatta: „De mivel bűneikkel ily nagy gyalázatot hoztak fejemre, kihív­ták maguk ellen ezt a büntetésemet. Egyébként nem akarom őket többé ilyen haraggal sújtani, annál kevésbbé, mert te kö­nyörögtél értük. Ezért tehát, ha ismét rettenetes vihart támasz­tok, nem kell megijednetek a zuhogó esőktől, mert nem borítom többé vízözönnel a földet. Ennélfogva megparancsolom nektek, hogy óvakodjatok az embervér ontásától és a gyilkosságtól; aki azonban ilyet cselekszik, azt büntessétek meg. Viszont megenge­dem nektek valamennyi állat húsának élvezését, kedvetek és tetszésetek szerint. Mert én valamennyi állat fölé helyeztelek benneteket, amelyek a földön, a vízben és a levegőben élnek. De ne. egyétek meg a hússal együtt a vért is, mert a vérben van a lélek. És kegyelmem jele legyen ez a mennyei ív,“ — vagyis a szivárvány, mert a zsidók ezt Isten íjának tekintik. Miután tehát Isten ezt ígérte és hirdette, eltávozott Noétól.

17

Noé pedig a vízözön után még háromszázötven évet élt bol­dogan és 950 éves korában halt meg. Azonban, aki mai rövid életünket összehasonlítja elődeink életkorával, ne gondolja ha­zugoknak ezeket a tudósításokat, abban a hiszemben, hogy mi­vel az emberek most már nem élnek oly hosszú életet, akkor sem lehettek hosszú életűek. Csakhogy azok az emberek Isten kedveltjei voltak, közvetlenül tőle származtak, és ezenfelül sok­kal észszerűbben táplálkoztak is. Egyébként Isten azért is

2 Flavius Josephus: A zsidók története

hosszabb életet adott nekik, hogy annál buzgóbban gyakorol­hassák az erényt és annál jobban tökéletesíthessék csillagászati és geometriai felfedezéseiket, a hosszas gyakorlat és tapasztalat révén. Mert ha nem éltek volna legalább is hatszáz évet, akkor semmi bizonyos eredményre nem juthattak volna, mivel az úgy­nevezett „nagy esztendő" ennyi évből áll. Hivatkozom ezenfelül görög és barbár írók tanúbizonyságára; így mindenekelőtt Ma- netho egyiptomi történetíróra, a chaldaeai Berosusna, Mochosra, Hestiaiosra és az egyiptomi Hieronymosra, akik Phoinikiá tör­ténetét írták meg: ezek mind megerősítik előadásomat. Sőt, Hesiodos, Hekataios, Hellanikos, Akusilaos, Ephoros és Niko- laos arról tanúskodnak, hogy a régiek ezer évet is éltek. Erről vélekedjék kilki úgy, ahogy kedve tartja.

■u                                     4. FEJEZET

A bábeli toronyról és a nyelvzavarról

Noénak három fia volt: Szem, Jáfet és Káin. Ezek száz év­vel a nagy vízözön előtt születtek. Mindenekelőtt leszálltak a hegyről a síkságra, elhatározták, hogy ott telepednek meg és másokat is rábeszéltek, hogy tartsanak velük, akik a vízözöntől való rettegésükben kerülték a síkságot és nem szívesen eresz­kedtek le a hegyekből. A síkságnak, amelyre először levezették őket, Sennaár volt a neve. Ámbár Isten azt parancsolta nekik, hogy az emberiség elszaporodása céljából más-más vidékeken telepedjenek le, nehogy egymással viszályba keveredjenek, és nagyobb darab földek megművelése révén gazdagabb aratásra tegyenek szert, esztelenségükben nem hallgattak szavára és így nyomorúságra jutottak. Midőn fiatalságuk nagyon elszaporodott, Isten megint azt a tanácsot adta nekik, hogy gyarmatokra oszol­janak szét. Ök azonban, abban a íbiszemben, hogy boldog éle­tüket nem Isten jóságának, hanem a maguk erejének köszön­hetik, megint csak nem engedelmeskedtek Istennek. Sőt azt haj­togatták, hogy Isten csak azért akarja őket más lakóhelyre csá­bítani, hogy szétszórja őket és annál könnyebben uralkodhas­son rajtuk.

Erre az elbizakodottságra, Isten megvetésére és megcsúfo­lására Nemród vitte rá őket, Káinnak, Noé fiának unokája, mert vakmerő ember volt és kezeinek ereje irtózatos. Ez elhi-

tette velük azt az ostobaságot, hogy szerencséjüket nem Isten­nek köszönhetik, hanem jólétük egyetlen forrása a maguk derék- sége. És uralma lassankint valóságos zsarnoksággá fajult. Mert bízott abban, hogy az embereket annál gyorsabban el tudja for­dítani Istentől, minél inkább bíznak makacsul a maguk erejé­ben. Azt mondta, hogy bosszút akar állni Istenen, ha mégegyszer vízözönnel sújtja a földet és tornyot akar építeni, még pedig olyan magasat, hogy a hullámok nem boríthatják el. így bosszút fog állni elődeik pusztulásáért is.

A nép helyeselte Nemrod szándékait, mert gyávaságnak tar­totta tovább is engedelmeskedni Istennek. És így hozzáláttak a torony építéséhez; a torony pedig szakadatlan munkával, ren­geteg munkáskéz szorgalmából gyorsan emelkedett a magasba. Mivel azonban igen széles volt, magassága nem' tűnt túlságosan szembe. Téglából építették, a téglákat pedig forró szurokkal ragasztották össze, védelmül a rázúduló víztömeg ellen. Ámbár Isten látta esztelen vállalkozásukat, mégsem akarta őket elpusz­títani, pedig, ha a vízözönre gondolnak tulajdonképpen észre- térhettek volna, s ezt a büntetést méltán meg is érdemelték volna. Isten azonban csak összezavarta nyelvüket és úgy szét­választotta őket, hogy nem értették meg egymás szavát. A to­ronyépítés helyét pedig a nyelvek összezavarodása miatt — mert addig csak egy nyelv volt a világon, — Babylonnak nevezték, mert héberül Bábel annyi, mint „zűrzavar". A toronyépítésről és a nyelvek összezavarodásáról Sibylla is megemlékezik ezekkel a szavakkal: „Amikor, még minden ember ugyanazt a nyelvet beszélte, elkezdtek nagyon magas tornyot építeni, mintha azon az égbe akarnának hágni. Az istenek azonban vihart támasztot­tak, amely romba döntötte a tornyot s az embereknek külön- külön nyelveket adtak; erről kapta a nevét Babylon városa". Sennaár síkságát Hestiaios említi: „A megmenekült papok Zeus Enyalios szentségeivel a ibabyloniai Sennaárba mentek".

5.    FEJEZET

Noé utódai az egész földet benépesítik

így szóródtak szét az emberek a nyelvek különfélesége miatt. Az egyik csoport ezt az országot foglalta el, a másik amazt, ahogy Isten vezette őket, úgy hogy az egész szárazföldet, a belső és- a tengerparti területet egyaránt benépesítették. Némelyek

hajókon átkeltek a szigetekre is. Emellett azonban a népek rész­ben megtartották azokat a neveket, amelyeket alapítóiktól kap­tak, részben megváltoztatták, részben pedig olyan neveket vettek fel, amelyek szomszédaiknál használatosak voltak. Az utóbbit különösen a görögök kezdeményezték, mert miután hatalomra jutottak, mint afféle dicsőségre szomjas nép, alkotmányukkal együtt a nyelvükben használatos neveket is rákényszerítették más népekre.

6.   FEJEZET

Hogyan nevezték el az egyes népeket alapítóikról

Noé fiainak ismét fiai születtek és a népek, mikor egy or­szágot birtokukba vettek, tiszteletből róluk nevezték el. Jáfetnek, Noé fiának, hét fia volt; országuk az ázsiai Taurus és Amanus hegytől egészen a Tanais folyóig terjedt, Európában pedig Ga- deiráig. Mivel ezek a területek addig lakatlanok voltak, ők adtak nevet az ott letelepülő népeknek. így azoknak, akiknek ma galata a görög nevük, valamikor gomari volt a nevük, mert Gomarból származtak; a mai szkiták magogiak voltak, ősatyjukról Magóg- ról. Jáfet többi fiaitól, Jávántól és Madajtól származnak: az utóbbitól a madájok, akiket a görögök médeknek neveztek, az előbbitől az ionok és a görögök. Á theobelosoknak, akiket ma ibereknek neveznek. Tubáiról van a nevük, a meschenosoknak, a mai kappadokiaiaknak, Mosókról. De megmaradt még a régi névnek némi nyoma is, mert városuk, Mazaka emlékeztet rá. A tireszek uralkodójukról, Teirasról kapták nevüket; ezek azok, akiket a görögök trákoknak neveznek. Ezek a néptörzsek szár­maztak Jáfettől. Gomer fiai közül Askenez az ősapjuk az aske- náziaknak, akiket a görögök reginusoknak neveznek; Rifáttól származnak a rifátok, a mostani paphlagonok és Togornatól a to- gornák, akiket most phrygeknek neveznek. Jávánnak is három fia volt: Elisa, az eliseusok, a mostani aeolok ősapja, azután Tharsis, a tharsenusok, a mostani kilikiaiak ősapja. Nyilván­való, hogy ettől kapta nevét a híres főváros Tarsus, ámbár az eredeti théta tauvá változott a szóban. Végül Kettim elfog­lalta Ketima szigetét, a mai Cyprust. És ezért a héberek minden szigetet és a legtöbb parti helységet Kettimnek nevez­nek. Ezt bizonyítja egy cyprusi város, amely a mai napig megtartotta régi nevét, mert görögül Kition a neve, ami nem túlságosan tér el a Kettim névtől. Jáfet gyermekeiből és unokái-

ból tehát ennyi nép származott. Egyébként mielőtt folytatnám, egy megjegyzést kell tennem olyasmiről, amit a görögök talán nem tudnak. A neveket tudniillik a görögök a tetszetősebb hang­zás kedvéért megváltoztatták, viszont a mieink, a héberek, ezeket a szóalakokat nem használják, hanem a szó alakját és végződését változatlanul hagyták. így például Noeos a mi nyelvünkön Noé, és ez a szóalak mindig változatlan marad.

Kám fiai birtokukba vették azt az országot, amely Syriától s az Amanus és Libanon hegységtől egészen a tengerig és az óceánig húzódik. De ezeknek a nevei részben elvesztek, részben pedig igen megváltoztak és átalakultak, úgy hogy nagyon nehéz rájuk ismerni s csak néhány maradt meg közülük épségben. Kám négy fia közül nem ártott meg az idő Kosnak, mert az etiópokat, akiknek a királya volt, nemcsak ők maguk, hanem az ázsiaiak is mind kusiaknak nevezik. A mezraimiták is mind megtartották nevüket, mert a héberek Egyiptomot Mezraimnak nevezik és az egyiptomiakat mezraimitáknak. Libyába Fut tele­pített gyarmatokat és a lakosokat a maga nevéről fótiaknak nevezte. A mórok országában van egy ilyen nevű folyó is, ame­lyet a szomszédos Fut országgal együtt sok görög történetíró említ. Libya a mai nevét Libystól kapta, Mezraim fiától. Később majd megmondom az okát, miért nevezik Afrikának is. Végül pedig Kánaán, Kám negyedik fia, a mai Judea földjét lakta és a maga nevéről Kánaánnak nevezte. Kám fiainak is fiai voltak, és pedig Kusnak hat fia, akik közül Szába a sabeusok- nak, Hevila a hevileusoknak vagy getuloknak, Szabáta a sza- bateusoknak, — görögül astabarosoknak, —■ Szabátáka a sza- bakteusoknak, végül pedig Regma a regmeusoknak törzsatyja volt. Regmának két fia volt: Dádán és Sába, akiktől a sabeusok származtak. Nemrod, ugyancsak Kos egyik fia, ott maradt a babyloniaknál és mint fentebb említettem, ezeken uralkodott. Mezraimnak nyolc fia volt, akik Gaza földjét vették birtokukba egészen Egyiptomig. Azonban ez a vidék megtartotta a Filisztin nevet s a görögök egyik részét Palesztinának is nevezik. A töb­biek közül, akiknek a neve: Ludim, Anámim, Láábim, Neftuim, Fetruszim, Kaszluim, Keftorim, a nevükön kívül majdnem sem­mit sem tudunk; csupán Láábim vezetett gyarmatosokat Libyába és őróla vette nevét ez a földrész. Az etiópiai háborúban, amelyet később fogok elbeszélni, ezeknek a városai mind elpusztultak. Kánaánnak a fiai voltak a következők: Sidon, aki nevéről ne­vezett várost alapított Phoinikiában, amelyet a görögök most is úgy neveznek; továbbá Amateus, aki Amathinében lakott; ez

a város ma is megvan s lakosai Amathenak nevezik, a make­dónok pedig Nagy Sándor egyik utódjáról Epiphaniának; to­vábbá Aradius, aki Aradus szigetén lakott és végül Arakeus, aki­nek a városa volt a libanoni Arke. A többi hét fiáról, — Heteus- Jebuzeus, Amoreus, Gergezeus, Sineus, Samareus, -— a nevükön kívül nincs semmi adat a szent könyvekben, mert a héberek elpusztították városaikat.

Midőn tehát a vízözön után a föld visszanyerte előbbi képét. Noé földművelésbe fogott. Szőlőtőkéket is ültetett, érés idején leszüretelte a fürtöket, bort készített és ivott belőle, miután előbb áldozott. Mivel pedig megmámorosodott, álomba merült, mez­telenül és méltatlanul hevert ott. Legfiatalabb fia, aki ilyen álla­potban látta, csúfolkodva megmutatta öt testvéreinek, ezek azonban betakarták atyjuk szemérmét. Midőn Noé megtudta ezt. többi fiait megáldotta, azonban Kám utódait megátkozta, ámbár őt maigát, mint közvetlen sarját, megkímélte átkától. Ezért az Isten bosszúja üldözte Kánaán utódait, amiről későbben még majd beszélek.

Szemnek, Noé harmadik fiának öt fia volt, akik benépesí­tették Ázsiát az Eufráttól kezdve egészen az Indiai-óceánig. Elám utódai voltak az elameusok, akiktől a perzsák származnak: Assur építtette Ninus városát és leigázta az asszírakét, akiket a maga nevéről nevezett el s akiknek a harci dicsősége páratlan volt. Árfáxádról kapták nevüket azok, akiket most chaldaeusoknak neveznek. Áramtól származnak az arameusok, akiket a görögök szíreknek neveznek; Ludtól a ludok, akiket most lydeknek hív­nak. Árámnak négy fia volt, alkik közül Usz alapította Tracho- nitiít és Damaskust; ez a két város középütt van Palesztina és. Coelesyria között. Hűl uralkodott Arménián, Geter Baktria la­kóin, Mes a mesameusokon; ezeknek az országában van Charax Hispaosinu. Árfáxádtól származott Sale, ettől Héber és ennek nevéről nevezték kezdetben a zsidókat hébereknek. Hébernek a fia volt Jektán és Fáleg. Ezt az utóbbit azért nevezték így. mert a lakóhelyek kiosztása idején született, Fáleg pedig héber nyelven „szétosztást “ jelent. Jektánnak a fiai voltak: Elmod'ad, Sálef, Ászármód, Járé, Aduién, Uzál, Dekla, Ebál, Ábimáel, Sába, Ófir, Hevila és Jobáb. Ezek a Kophené nevű indiai folyó mellékén laktak és a közelében elterülő Arianában. Ennyit Szem utódairól.

Áttérek most a héberekre. Fálegtől, Héber fiától származott Reu, ettől Szárú, ennek a fia pedig Náchor volt, Táré apja. Táré pedig apja volt Ábrámnak, aki a tizedik volt Noé után. Ábrám

a vízözön után a 292-ik évben született. Mert Táré 70 éves korában nemzette Abráinol, Náchor pedig 120 éves korában Tárét. Ná- chort viszont 132' éves korában nemzette Szárú, Reu pedig 130 éves korában nemzette Szárút. Ugyanebben a koráiban nemzette Fáleg Reut, Héber pedig 134 éves korában Fáleget; viszont Sálé 130 éves volt, amikor Hébert nemzette. Sálét 135 éves korában nemzette Árfáxád, ez pedig tizenkét évvel a vízözön után szüle­tett. Ábrámnak két testvére volt, Náchor és Árán. Az utóbbinak egy fia volt, Lót és két leánya, Sárai és Melka. Árán a chaldaeai Urban halt meg, ahol ináig is mutogatják sírját. Ezután Melkát feleségül vette Náchor, Sárait pedig Ábrám. Mivel pedig Táré nagyon gyászolta Áránt és ezért meggyűlölte Chaldaeát, vala­mennyien átköltöztek a mezopotámiai Háránba. Itt meghalt Táré és ugyanitt el is temették, miután 205 évet élt. Tudniillik lassankint egyre rövidült az emberek élete, egészen Mózes szü­letéséig. Innen kezdve Isten az emberi életkort 120 évben állapí­totta meg, ezt a kort Mózes is elérte. Náchornak és Melkának pedig nyolc fia született: Húsz, Búz, Kámuel, Rászed, Azau, Fel- dás, Jedláf, Bátuel. Ezek voltak Náchor törvényes fiai. Mert Tábé, Gáhám, Táhás és Mááká egyik ágyasától, Rómától született, Bátuelnek pedig, egyik törvényes fiának, volt egy leánya, Rebeka és egy fia, Lábán.

7.   FEJEZET

Ősatyánk Ábrám elköltözik Chaldaeából s egy ideig Kánaánban lakik, amelynek ma Judea a neve.

Ábrám pedig örökbe fogadta testvérének, Áránnak fiát Lótot, feleségének Sárainak testvérét, mivél már kevés reménye volt arra, hogy utóda születik. És 75 éves korában, Isten parancsára kiköl­tözött Chaldaeából Kánaánba; ott lakott ő maga is és ezt hagyta utódaira. Éles elméjű, nagy rábeszélőképességű ember volt, ritkán tévedett, s mivel erényes is volt és bölcs ember hírében állt, el­határozta, hogy az Istenről elterjedt téves nézeteket helyesbíteni fogja. Ezért mindenekelőtt hirdette, hogy csak egy Isten van. minden dolgok teremtője és hogy ez az Isten ad meg minden szerencsét az embereknek, holott az ember a maga erejéből ezt nem tudná elérni. Ezt pedig a földön és a tengeren, a napban és a holdban mutatkozó jelenségekből és az égboltozat változásai­ból következtette. Mert, — így mondta, — ha magában a teremt­ményben volna az erő, akkor a maga erejéből tudna gondoskodni

léte fenntartásáról. Hogy pedig ez nem így van, nyilvánvaló. Ezért a maga erejéből a teremtmény nem is tud semmit sem cselekedni a maga javára, hanem függ egy felsőbb lény hatal­mától, akit egyedül illet hála és dicséret. Midőn pedig ezután a chaldaeusok és Mezopotámia más lakói lázadást szítottak el­lene, legjobbnak tartotta kivándorolni s Isten akaratából és se­gedelmével birtokába vette Kánaán földjét. Midőn odaérkezett, oltárt emelt es áldozatot mutatott be Istennek.

Berosus is megemlékezik atyánkról, Ábrámról, csak éppen nem nevezi meg; ezt mondja: „A vízözön után a tizedik nemze­dékben volt a chaldaeusoknál egy igaz és kiváló férfiú, aki járatos volt a csillagászatban". Hekataios pedig nem csupán futtában emlékszik meg róla, hanem terjedelmes írásművet is hagyott ránk Ábrámról. Damaskusi Nikolaos történelmének ne­gyedik könyvében ezt írja: „Damaskusban uralkodott Ábrám, aki hadseregével a Babylontól északra eső chaldaeus földről költözött oda és nem sokkal később egész népével együtt tovább vándorolt Kánaánba, amelynek ma Judea a neve; ott az ő népe nagyon elszaporodott. Erről azonban egy másik könyvben fo­gok beszélni". Ábrám neve még ma is híres Damaskus földjén és mutogatnak ott egy falut, amelyet az ő nevéről Ábrám falvá- nak neveznek.

8.    FEJEZET

Ábrám az éhínség miatt Kánaánból Egyiptomba költözik, egy
ideig ott tartózkodik, azután visszatér

Midőn azonban éhínség támadt Kánaánban és Ábrám hal­lott az egyiptomiak bőségéről_s örömmel költözött oda, hogy az ő fölöslegeiket megkaphassa és egyúttal meghallgassa papjaik véleményét isteneikről. Ha ezeknek a tanítása bölcsebb, akkor hajlandó volt elfogadni, különben pedig meg akarta próbálni jobb belátásra téríteni őket. Mivel Sárait is magával vitte és tudta, hogy az egyiptomiak hajlamosak a kicsapongásokra, attól tar­tott, hogy a király Sárai szépsége miatt majd megöleti öt; ennél­fogva azt a cselt eszelte ki, hogy Sárai testvérének adta ki magát és intette feleségét, hogy ehhez igazodjék, mert ez mindkettejük érdeke. Midőn tehát Egyiptomba érkeztek, megtörtént, amitől Ábrám tartott; mert széltében-hosszában elterjedt Sárai szépségé­nek a híre. És így a király, a fáraó, aki nem érte be azzal, amit hallott, igen hevesen kívánta látni az asszonyt, mert elhatalma-

sodótt rajta az a vágy, hogy magáévá tegye. Isten azonban meg­hiúsította tisztátalan vágyakozását, mert betegséget és minden­féle zűrzavarokat bocsátott reá. És midőn a papokat megkér­dezte, hogy mit tegyen e szörnyű csapás elhárítására, amelyet Isten reámért, azok azt felelték, hogy bizonyára azért történt mindez, mert egy idegennek a feleségén erőszakot akart elkö­vetni. Megdöbbent ezen a fáraó és faggatta Sárait, hogy kicsoda ő és ki a kísérője. És midőn meghallotta az igazat, bocsánatot kért Ábrámtól: nővérének tartotta Sárait, nem pedig feleségének és csupán sógora akart lenni, nem volt szándékában erőszakot elkövetni az asszonyon. Ezután gazdagon megajándékozta és módot adott neki, hogy érintkezhessék a legműveltebb egyipto­miakkal; ezért egyre szélesebb körökben híre ment erényének.

Mivel pedig az egyiptomiaknak különféle szokásaik vannak és mindenki kicsúfolja a másikét, Ábrám mindegyikkel külön- külön tanácskozott, visszautasította ellenvetéseiket s bebizonyí­totta, hogy mindez hazug és üres fecsegés. Emiatt csodálták és nagyon bölcsnek tartották, mert éles elmével és hatalmas rábeszélő képességgel volt megáldva. Oktatta is őket az arit­metikában és a csillagászatban, mert ezek a tudományok az ő megérkezése előtt itt teljesen ismeretlenek voltak; e tudomá­nyok a chaldaeusoktól származtak át az egyiptomiakra és tőlük a görögökre.

Midőn pedig Ábrám visszatért Kánaánba, megosztotta az országot Lóttal, mivel pásztoraik között civakodás támadt a lege­lők miatt; ebben az osztozkodásban szabad¹ választást engedett Lótnák, ő maga pedig azt a vidéket fogadta el, amelyet Lót meghagyott neki, a hegység közelében; és Hebron városában lakott, amely hét évvel előbb épült, mint az egyiptomi Tanis. Lót pedig a síkságon lakott, a Jordán folyó partján, Sodoma mellett, amely akkor még istenfélő város volt, most azonban Isten haragja miatt eltűnt a föld színéről. Ennek az okát majd a maga helyén mondom el.

9.   FEJEZET

Az asszírek csatában megverik Sodorna lakosait

Az asszírek uralma idejében Sodoma rendkívül virágzó város volt Ázsiában; gazdagsága egyre gyarapodott, ifjúsága pedig nagyszámú volt. A sodomitákon öt király uralkodott: Bára, Bersa, Sennaab,, Semeber és Bála, a balénusok királya;

mindegyiknek megvolt a maga területe. Ekkor az asszírek had­dal vonultak ellenük. Négy részre osztották hadseregüket, mind­egyiknek külön vezért adtak, ostrom alá fogták a sodomitákat, csatában legyőzték őket és hadisarcot vetettek ki a királyra. Mi­után a sodomiták tizenkét évig szolgálták őket és fizették a rájuk rótt hadisarcot, fellázadtak s ezért az asszírek megint haddal vonultak ellenük; vezéreik voltak Amráfel, Áriók, Ko- dorláhomor és Tádál. Ezek feldúlták egész Syriát és kiirtották ezt a hatalmas törzset. Azután eljutottak a sodomiták orszá­gába és tábort ütöttek egy völgyben, amelynek Szurok-kút a neve. Abban az időben tudniillik sok ilyen kút volt ott. Most azonban azon a helyen, ahol valamikor Sodorna volt, tó van, amelynek a neve Aszfalt-tó. Erről a tóról később még fogok beszélni. Midőn tehát a sodomiták elkeseredett csatában meg­ütköztek az asszír ekkel, sokan elestek közülük, a többiek pedig fogságba perültek, közöttük Lót is, aki a sodomitáknak szövetsé­gesük volt és segítségükre sietett.

10.    FEJEZET

Ábrám az asszírek ellen vonul, legyőzi őket és az elfogott sodo-
mitákat az elhagyott zsákmánnyal együtt visszahozza

Midőn Ábrám értesült erről a csapásról, aggódott atyja­fiáért, Lótért és igen sajnálta a sodomitákat, akik barátai és szomszédai voltak, tehát elhatározta, hogy segítségükre siet; haladéktalanul felkerekedett övéivel együtt. Ötödnap éjjel Dán. a Jordán egyik forrása mellett elérte az asszíreket. Váratlanul, rajtuk ütött és némelyeket az ágyukban gyilkolt meg, a többie­ket pedig, akik még nem feküdtek le, de harcképtelenek voltak és ide-oda szaladgáltak, megszalasztotta. Azután üldözőbe vette őket s másnap kényszerítette, hogy visszavonuljanak Damas- kus vidékére, Hóba városába. Ezzel bebizonyította, hogy a győ­zelem nem a harcosok sokaságától, hanem vitézségüktől és derékségüktől függ. Mert 318 saját emberével és három idegen­nel vert meg ilyen hatalmas hadsereget. Ahány ellenség pedig megmenekült kezéből, kénytelen volt szégyenteljesen vissza­vonulni.

Ezek után Ábrám biztonságba helyezte atyjafiát, Lótot és a foglyul ejtett sodomitákat és békességben hazatért. És a so-

domiták királya elébe ment a Királyvölgynek nevezett helyig: ottan Salem királya, Melchisedek fogadta öt; Melchisedek any- nyit jelent, mint „igazságos király" és valóban az is volt ő min­denek ítélete szerint s ezért válaszolták meg Isten papjának is. Salem a későbbi Jeruzsálem. Ez a Melchisedek illő módon meg­vendégelte Ábrám harcosait és mindennel bőségesen ellátta őket, amire csak szükségük volt. És a lakománál elkezdte Ábrámot magasztalni és hálát adni Istennek, hogy ellenségeit kezére adta. Ábrám pedig a zsákmány tizedét adta neki, amit Melchi­sedek ajándékul elfogadott. Midőn pedig a sodorni ták királya kérte Ábrámot, hogy tartsa meg a zsákmányt magának és neki csak a kiszabadított sodomitákat adja vissza, Ábrám kijelen­tette, hogy ezt a feltételt nem fogadhatja el; csak azt fogadja el a zsákmányból, amire emberei ellátására szüksége van, és egy- egy rész jár barátainak is, akik együtt harcoltak vele, tudniillik Eskólnak, Ánernak és Mambrénak.

Istennek pedig tetszett Ábrámnak ez az erényes viselkedése és így szólt: „Jutalmat adok neked, mert megérdemelted vitéz­kedéseddel." Ábrám pedig így felelt: „Mi hasznom volna e juta­lomból?" Ezt azért mondta, mivel nem voltak utódai; tudni­illik eddig gyermektelen volt. Ekkor Isten fiút ígért neki; meg­ígérte, hogy nemzetsége úgy elszaporodik, mint az ég csil.agai. És Ábrám áldozatot mutatott be Istennek, az ő parancsa szerint és a következő módon: vett egy hároméves üszőt, egy három­éves gödölyét és egy hároméves kost, továbbá egy gerlét és egy galambot és az előírás szerint kettéhasította valamennyit, csak a madarakat nem. Mikor pedig a ragadozó madarak, mielőtt még az oltárt felállította volna, a vérszagra mohón körülröpködtek, felharsant Isten hangja és hirdette, hogy utódainak négyszáz esz­tendőn keresztül Egyiptomban gonosz szomszédaik lesznek; akkor azonban súlyos szenvedések után legyőzik ellenségeiket, kivándorolnak s a kánaániak legyőzése után birtokukba veszik azoknak országát és városait.

Ábrám akkoriban egy tölgyfa közelében lakott, Ogig nevű helységben; ez a hely Kánaánban van, Hebfon közelében. Mivel pedig szomorkodott amiatt, hogy felesége még mindig nem szült neki utódot, alázatosan könyörgött Istenhez, hogy aján­dékozza meg fiúval. Isten pedig intette, hogy reménykedjék: mint ahogy szerencsésen kivezette Mezopotámiából, éppen úgy gyermekeket is fog adni neki. Sára pedig Isten parancsára be­vezette ágyasházába egyik szolgálóját, Agárt, az egyiptomi leányt, hogy tőle szülessék gyermeke. Mikor pedig a leány áldott

állapotba került, egyszerre elbizakodott és megvetette Sárát, abban a hiszemben, hogy az ő gyermeke fogja örökölni az ural­mat. Mivel Ábrám átadta a leányt Sárának, hogy büntesse meg, Agár menekülésre gondolt és kérte Istent, hogy könyörüljön meg rajta. És midőn a pusztában barangolt, találkozott Isten angyalával, aki megparancsolta neki, hogy térjen vissza urához: sokkal jobban jár, ha megalázkodik; mostani szerencsétlen hely­zetébe is azért került, mert háládatlan és nagyravágyó volt úrasszonyával szemben. Ha Isten akarata ellenére tovább ván­dorol, elpusztul; ha azonban visszatér, fiat fog szülni, aki később majd uralkodik az országon. Engedelmeskedett az angyal inté­sének, visszatért urához, aki megbocsátott neki. Nem sokkal utóbb megszülte Izmáéit, ami annyit jelent, mint „Isten meg­hallgatott", mert Isten meghallgatta imádságát.

Izmáéi akkor született, mikor Ábrám 86 éves volt; mikor elérte 90-ik évét, megjelent előtte Isten, fiat ígért neki Sárától is és megparancsolta, hogy azt Izsáknak nevezze. Ettől majd ha­talmas népek és királyok származnak, akik meghódítják egész Kánaánt, Sidontól Egyiptomig. De meghagyta neki, hogy ne keverje össze nemzetségét más nemzetséggel és ezért nyolcad- napra a születése után mindenkit metéltessen körül. Egyébként a mi körülmetélkedésünk okát máshol fogom elmondani. Izmáéi nevű fiának jövendője felől is megkérdezte Istent Ábrám; Isten azt felelte, hogy hosszú életet fog élni, nagy népek törzsatyja lesz. És Ábrám hálát mondott Istennek és utána övéivel, köz­tük Izmaellel együtt mindjárt körülmetéltette magát. Izmáéi ekkor 13 éves volt, Ábrám pedig 99.

11.   FEJEZET

Isten felháborodik Sodoma lakóinak gonoszságát»
és elpusztítja őket                                               *

Ebben az időben Sodoma lakosai mérhetetlenül meggazda­godtak és emiatt gőgösek, erőszakosak és hitetlenek lettek; többé nem gondoltak már Isten jótéteményeivel, ellenségesked­tek az idegenekkel és visszaéltek a barátsággal. Ezért meghara­gudott rájuk Isten, elhatározta, hogy megbünteti őket s nemcsak városukat pusztítja el, hanem országukat is pusztasággá teszi, úgy hogy ott soha többé se növény, se gyümölcs ne teremjen.

Midőn Isten ezt elhatározta, Ábrám, aki mambrei házának ajtajában üldögélt, három angyalt látott; abban a Íriszemben, hogy idegenek, felkelt, köszöntötte őket és felajánlotta nekik , vendégszeretetét. Azok elfogadták, mire azonnal kenyeret sütte- tett nekik búzalisztből, borjút vágatott, elkészíttette és a tölgyfa alatt feltálaltatta az ebédet. Az idegenek úgy tettek, mintha enné­nek és megkérdezték, hol van felesége, Sára. Mikor azt felelte, hogy bent a házban, kijelentették, hogy kis idő múlva vissza­térnek és akkor már úgy látják őt viszont, mint anyát. Sára pedig nevetett ezen és azt mondta rá, hogy ő bizony aligha szülhet már gyermeket, hiszen 90 éves, férje pedig 10Ó eszten­dős. Ekkor az idegenek nem alakoskodtak tovább, hanem meg­mondták, hogy ők Isten angyalai; egyiküket azért küldte Isten, hogy megjelentse neki fia születését, a másik kettőt pedig azért, hogy Sodorna lakóit kipusztítsák.

Ábrám ennek hallatára elszomorodott Sodorna lakóinak sorsán, fölkelt és kérte Istent, hogy az istentelenekkel együtt ne pusztítsa el az igazakat és jókat is. Isten pedig azt felelte neki, hogy a sodomiták között nincs már jó; ha azonban tíz jó akad köztük, elengedi nekik bűneik büntetését. Erre Ábrám elhallga­tott. És az angyalok elmentek Sodomába, ahol Lót megkérte őket, térjenek be hozzá, mert nagyon vendégszerető ember volt és méltó párja Ábrámnak szívességben és jóságban. Midőn So­doma lakói látták, mily szép ifjak tértek be Lót házába, tüstént erőszakoskodni akartak, hogy meggyalázzák őket. De Lót kö- nyörgött, hogy fékezzék szenvedélyüket és ne sértsék meg az idegeneket, hanem tartsák tiszteletben a vendégbarátságot; ha pedig nem tudnak uralkodni magukon, inkább feláldozza szen­vedélyüknek a tulajdon leányait az idegenek helyett. Csakhogy ezzel sem tudta őket megnyugtatni.

Isten azonban felháborodott aljas szándékukon, vaksággal verte meg őket, úgy hogy nem tudták megtalálni a ház bejára­tát. Egyúttal pedig Isten a sodomitákat mind pusztulásra szánta. Lót, akinek Isten megjelentette Sodoma pusztulását, feleségé­vel és leányaival, akik még hajadonok voltak, eltávozott a város­ból; a leányok jegyesei nem voltak hajlandók velük menni, mivel Lót intését esztelenségnek tartották. Ekkor Isten tüzet vetett a városra és lakosaival együtt elégette; a környékét is tűzzel pusztította el, miként a zsidó háború történetében már elbeszél­tem. Egyébként Lót felesége, aki visszatekintett, niikor a város- . ból kivonultak és túlságosan kíváncsian szemlélte a pusztulást, ámbár Isten ezt határozottan megtiltotta, sóoszloppá változott.

Ezt az oszlopot magam is láttam, mert még mindig ott van. Lót pedig leányaival eljutott egy kis helységbe, amelyet megkímélt a tűz. Ennek a helységnek a neve még ma is Zohor, ami hébe­rül annyit jelent, hogy „kicsiny". Ott élt egy darabig, távol az emberektől, nélkülözésben és nyomorúságban.

Hajadon leányai pedig abban a Íriszemben, hogy az egész emberi nem kipusztult, atyjukkal háltak -— anélkül, hogy ő tudott volna róla —, még pedig azért, hogy az emberiség ki ne pusztuljon. És ily módon fiakat szültek; az idősebbik Moábot, ami annyit jelent, mint „atyától való", az ifjabbik pedig Ámánt, ami annyit jelent, mint „a nép fia". Moábtól származnak a moa- biták; ez még ma is nagy nép; Ámántól az amaniták. Mind a két nép Coelesyriában lakik. Ez történt Lóttal, miután magá­nyosságában elköltözött Sodorna területéről.

12.   FEJEZET

Abimelekről, továbbá Izmáéiról, Ábrám fiáról és utódairól,
az arabokról

Ábrám pedig Gerarába költözött, Palesztina városába; Sárát megint testvérének adta ki, még pedig félelemből, mint már régebben is megtette. Tudniillik félt Abimelektől, a tartomány királyától, aki szerelmes volt Sárába és szerette volna magáévá tenni őt. Isten azonban kioltotta ezt a gyalázatos szenvedélyét, mert súlyos betegséget bocsátott reá. És miután az orvosok mái' lemondtak életéről, álombéli jelenés figyelmeztette, hogy a jöve­vény feleségével ne kövessen el igaztalanságot. Mikor már job­ban érezte magát, elmondta barátainak, hogy Isten aztfrt küldte rá ezt a betegséget, hogy megmentse őt a vendégjog megsérté­sétől, mivel az asszony nem testvére az idegennek, hanem fele­sége; és Isten megígérte neki, hogy kegyelmébe fogadja, ha meg­menti az idegent az aggódástól felesége miatt. Barátai tanácsára magához hivatta Ábrámot és megmondta neki, hogy ne aggód­jék Sára miatt, mert nem lesz bántódása és Isten oltalma révén érintetlenül kapja vissza. Megesküdött Istenre és az asszony tisztaságára, hogy sohasem kívánta volna meg őt, ha tudta volna, hogy férjes asszony; mivel azonban húgának tartotta, úgy gondolta, hogy nem követ el igazságtalanságot; Ábrám fogadja őt jóindulatába és az ő számára is kérje Isten kegyelmét. Ha itt

iikar maradni, minden jóban legyen része, de ha el akar köl­tözni, akkor biztos kíséretet ad melléje és mindennel ellátja, amire csak szüksége van. Erre Ábrám azt felelte: nem volt hazugság, hogy vérrokonának mondta az asszonyt, mert test­vérének a leánya és efféle alakoskodás nélkül igen veszélyessé vált volna vándorlása. És ámbár nem ő volt az oka a király betegségének, mégis gondoskodni szeretne egészségéről és szí­vesen nála is marad. Abimelek erre országának és vagyonának egyik részét neki ajándékozta; elhatározták, hogy hűségben élnek egymás mellett és ezt esküvel is megerősítették egy kút mellett, amelynek Bersuba a neve, ami annyit jelent: „szövet ség kútja". Ma is ez a neve ennek a kútnak.

Nem sokkal utóbb Sára fiat szült Ábrámnak — mint Isten megígérte — és Izsáknak nevezte, ami annyit jelent, mint „ne­vetés". Mert Sára nevetett, mikor Isten fiút ígért neki, hiszen ily élemedett korban nem várt már gyermeket. Nyolcadnap körülmetélték a fiút. A zsidók még ma is ezen a napon metélte- tik körül fiaikat, az arabok ellenben csak 13 éves korukban, mert az ő törzsatyjukat, aki Ábrám ágyasától származott, ebben a korban metélték körül. Erről most részletesebben is akarok beszélni.

Sára eleinte szerette Izmáéit, Ágár fiát, éppen olyan haj­landósággal, mintha édes fia lett volna. De mikor Izsák meg­született, nem tartotta helyénvalónak, hogy együtt nevelje Izmá­éitól, mert ez, mint idősebb, atyjuk halála után esetleg köny- nyen hatalmaskodhatott volna raita. Rábeszélte tehát Abrámot, hogy anyjával együtt távolítsa el. Ábrám eleinte vonakodott, mert túlságosan szívtelennek tartotta a serdületlen gyermeket és a ráutalt szegény asszonyt eltaszítani magától. Később azon­ban, midőn Isten is helyeselte Sára tervét, a gyermeket, aki még nem tudott járni, átadta anyjának és elküldte egy korsó vízzel és egy kenyérrel, hogy menjenek Isten hírével! Midőn pedig útközben már fogytán volt eleségük, Ágár nyugtalankodni és aggódni kezdett. És mivel már víz is alig volt, leültette a gyermeket egy fenyőfa alá és eltávozott, hogy ne legyen tanúja gyermeke halálának. Ekkor találkozott Isten angyalával, aki a közelben forrást mutatott neki és megparancsolta, hogy a gyermeket gondosan ápolja, mert Izmáéi épségétől függ az ő szerencséje is. Erre Agár ismét nekibátorodott, annál inkább, mert hamarosan pásztorokra talált, akiknek a gondoskodása és jósága kimentette nyomorúságából.

Mikor a gyermek fölserdült, Egyiptomból vett feleséget,

ahonnan anyja is származott; ez pedig tizenkét fiút szült neki. Ezek voltak: Nábájót, Kedár, Ádbeel, Mábszám, Másma, Dúma, Mássza, Hadár, Téma, Jetur, Náfis és Kedma. Ezek lakták az egész földet az Eufráttól a Vörös-tengerig, amelyet Nabatená- nak neveznek. Ezekről nevezték el az arabok népét és törzseit, egyrészt a maguk deréksége, másrészt pedig Ábrám méltósága miatt.

13.   FEJEZET

Izsákról, Ábráin törvényes fiáról

Izsákot végtelenül szerette az apja, azért is, mert egyetlen fia volt, azért is, mert Isten agg kora küszöbén ajándékozta. meg vele. Szüleinek ezt a jóságát és szeretetét a fiú azzal tetézte, hogy minden erényben jeleskedett, engedelmeskedett szüleinek és áhítatosan tisztelte az Istent. Ábrámnak minden vágya az volt, hogy ha meghal, jólétben hagyja hátra fiát; ez a vágya Isten akaratából teljesült is. Isten azonban még próbára akarta tenni Ábrám hűségét; ezért megjelent neki, felsorolta valamennyi jótéteményét, amellyel elhalmozta, elmondta, hogyan adta ke­zére ellenségeit, hogyan adta végtelen jóságában az ő boldog­ságára fiát, Izsákot és most azt követelte tőle, hogy áldozza fel őt. Megparancsolta neki, hogy menjen fel Moria hegyére, ott állítson oltárt és Izsákot mutassa be égő áldozatul. Mert úgy bizonyíthatja be jámborságát, ha többre becsüli fia élténél azt, ami Istennek kedvére van és tetszik.                '       <

Ábrám pedig helytelennek tartotta volna megtagadni Isten­től bármit, amit követel, hiszen inkább minden tekintetben ked­vére kell tenni, mert ő az élet adója. Azonban felesége előtt eltit­kolta Isten parancsát és azt is, hogy maga fogja feláldozni fiát. Sőt még a szolgáinak sem árulta el szándékát, nehogy ‘ meg­akadályozzák az áldozatban; maga mellé vette Izsákot, két szol­gáját és egyik szamarát, amely az áldozati szereket vitte és megindult velük. Két napig kísérték a szolgák, harmadnap azonban, mikor a hegyet megpillantotta, ott hagyta kíséretét a síkságon és csak fiával kettesben ment fel a hegyre, ahol később Dávid király templomot építtetett. Ök maguk vittek min­dent, ami az áldozathoz szükséges, csak áldozati állatot nem vittek. Midőn Izsák, aki ekkor 25 éves volt, az oltárt elkészí­tette és megkérdezte Ábrámot, mit akar feláldozni, mivelhogy

semmiféle áldozati állat nincs, az azt felelte, hogy Isten majd megadja neki, hiszen mindig megadja az embernek, amire szüksége van, ha benne bizakodik és el is veheti azt, amije van. Tehát bizonyára áldozati állatot is ad nekik, ha örömét leli az ő áldozatában.

Miután tehát az oltárt felállították, megrakták fával s min­dent előkészítettek, Ábrám így szólt fiához: „Ó fiam, megszám­lálhatatlan könyörgéssel kértem Istentől a te születésedet és vég- hetetlen gonddal neveltelek téged, mióta erre a világra születtél és nem volt nagyobb boldogságom, mint hogy meglássalak férfi­erődben és halálos ágyamon rád hagyhassam örökül országomat. Mivel azonban Isten akaratából lettem atyád és most ö követeli tőlem, hogy lemondjak rólad, viseld el erős lélekkel feláldozá­sodat. Mert én lemondok rólad Isten kedvéért, mivel ő ezt köve­teli a maga tiszteletére és mivel mindig kegyes segítőm és oltal­mazom volt. Mint ahogy nem a dolgok természetes rendje sze­rint születtél, akképpen különös módon kell távoznod is az élet­ből, még pedig úgy, hogy maga atyád áldoz fel az Istennek, minden dolgok teremtőjének. Méltónak tartott téged arra, hogy ne betegség, háború, vagy egyéb szerencsétlenség következtében távozzál az életből, mint az emberek általában, hanem lelkedet imádság és ünnepélyes áldozat közben veszi magához és fogadja kebelébe. Azért mégis te leszel öregségem gondozója és védel­mezője, amire neveltelek, úgy hogy Istent állítod mellém magad helyett".

Izsák pedig, mivel ilyen atyától származott, nemeslelkű volt, tehát szelíden fogadta ezt a beszédet és így felelt: „Az az ember, aki nem engedelmeskednék annak, amit Isten és atyja határozott felőle, azt sem érdemelné meg, hogy született, mivel már akkor is bűn megtagadni az engedelmességet, ha pusztán az atyja parancsol valamit". Erre odalépett az oltárhoz, hogy levágassa magát. És ez valóban meg is történt volna, ha Isten meg nem akadályozza. Mert Ábrámot nevén szólította és megtiltotta neki, hogy fiát megölje; ő nem szomjazik embervérre és Izsák halálát sem kívánta, hogy őt ilyen kegyetlenül visszavegye atyjától, akinek ő maga ajándékozta, hanem csak próbára akarta vetni Ábrámot, vájjon akkor is engedelmeskedik-e neki, ha ilyen ször­nyűséget követel tőle. Miután tehát látta készségét és jámbor­ságát, örvendezzen továbbra is abban, amit ajándékul kapott tőle. Nem fogja cserben hagyni, hiszen mindig méltónak tartotta gondoskodására. Fia öregkort fog érni és boldog élet után hatal-

3 Flavius Josephus: A zsidók története                                    33

mas országot fog örökségül hagyni derék és jó gyermekeire. Azt is megígérte neki, hogy nemzetsége sok és gazdag törzsre fog szakadozni, amelyek mindig emlékezni fognak ősatyáikra és alapítóikra. És utódaik fegyverrel elfoglalják majd Kánaán földjét és szerencséjükért irigyelni fogják őket a többi nemzetek. Miután Isten így beszélt, hirtelen odaterelt áldozatul egy kost. Azok kelten pedig, mikor várakozás ellenére megint egymáséi lettek és ily nagy szerencse Ígéretét is kapták, átölelték egymást, levágták az áldozati állatot és visszatértek Sárához. És boldogan éltek, mivel Isten minden dolgukban megsegítette őket.

14.   FEJEZET

Ábrám felesége, Sára halála

Nem sokkal ezután meghalt Sára 127 éves korában; Hebron- ban temették el. Ámbár a kanáániak a közös földjeiken akartak neki sírhelyet adni, Ábrám ezt az ajánlatukat nem fogadta*^! és 400 siklusért földet vásárolt egy Efraim nevű hebroni embertől. Ábrám és utódai itt állítottak maguknak síremlékeket.

15.   FEJEZET

Ábrám feleségétől Keturától származott a troglodyták nemzetsége

Ezután Ábrám feleségül vette Keturát, akitől hat fia szüle­teti, mindegyik nagyon erős és igen értelmes volt; ezek: Zámrán, Jeksán, Mádán, Mádián, Jesbok, Sué. Ezeknek ugyancsak voltak gyermekeik. Suétől született Sába és Dadan; ennek a fia volt Látusim, Asurim és Loomim; Mádiánnak a fia volt Efa, Ofer. Hénok, Ábida és Eldáa. Ábrám mindezeket a fiait és unokáit gyarmatokban telepítette le, elfoglalták Troglodytis országot és Boldog-Arábiát egészen a Vörös-tengerig. Ofer állítólag hadat vezetett Libya ellen és ezt az országot meghódította; utódai ott telepeket létesítettek és az országot az ö nevéről Afrikának ne­vezték. Erre vonatkozólag hivatkozom Alexander Polyhistor tanú­bizonyságára, aki ezt mondja: „Kleodemos, a jós, akit Mal-

chosnak is neveznek, s aki megírta a zsidók történetét épp úgy, mint a zsidó törvényhozó Mózes, azt mondja, hogy Ábrám Ke- turával számos fiat nemzett". Háromnak a nevét is megmondja: ezek Afera, Suris és Jafra. Suristól kapta a nevét Asszíria, Afe- rától és Jafrától Aphra városa és Afrika világrész. Ezek Herku­lest is és Antaeust is segítették hadjáratában Libya ellen és Her­kules feleségül vette Afera leányát és az ő fiuk volt Didoros. Ettől az utóbbitól származott Sophon, akiről a barbár osopha- kokat elnevezték.

16.   FEJEZET

Izsák és Rebekka házassága

Mikor Izsák körülbelül 40 éves volt, elhatározta Ábrám, hogy feleségül adja hozzá Rebekkát, testvérének Náchornak, unokáját és kérőül elküldte legöregebb szolgáját, miután nagy esküt tétetett vele. Ez pedig így történt: egymás felső combjára helyezték a kezüket és Istent hívták tanúul arra, amit cselekedni fognak. Egyúttal olyan ajándékokat küldött ottani barátainak, amelyek ott igen ritkák, vagy egyáltalán nincsenek és éppen ezért különösen értékesek. A szolgának azonban hosszú ideig kellett utaznia, mivel Mezopotámián keresztül az út télen a nagy sár, nyáron pedig a vízhiány miatt igen nehéz volt. Ezenfelül rablók veszélyeztették a vidéket s az utazó csak igen nagy óva­tossággal tudta elkerülni őket. Végre megérkezett Hárán váro­sába. A város határában leányokkal találkozott, akik vízért men­tek és kérte Istent, hogy megtalálhassa a leányok között Rebek­kát, mert Ábrám éppen azért küldte, hogy őt megkérje, már amennyiben a házasságkötés tetszésére van. Engedje meg, hogy a leányt felismerje és hogy a lány az ő kérésére egy ital vizet adjon neki, holott a többiek megtagadják tőle.

Ezzel a szándékkal közeledett a kúthoz, megkérte a leányo­kat, adjanak innia. Mikor azonban ezek kérését elutasították, hisz nekik maguknak is szükségük volt a vízre, hogy haza­vigyék, — mert nagyon nehéz volt vizet meríteni, — megrótta őket, hogy ilyen ridegek az idegen iránt és megkérdezte, vájjon mit ajándékoznának szívesen embertársaiknak, ha még vizet sem hajlandók adni nekik. Rebekka pedig szívesen teljesítette kérését. Ebből a szolga jó reménységet merített, de hogy még jobban megismerje a leányt, megdicsérte jóságáért és azért is,

hogy nem vonakodott saját fáradsága árán csillapítani a jöve­vény szomjúságát. Aztán kikérdezte szülei felől, szerencsét kívánt nekik, hogy ilyen leányuk van és így szólt: „Bár kedvük szerint adhatnának férjhez valami igaz emberhez, hogy törvényes gyer­mekeket szülj neki!" A hajadon pedig szívesen megadta neki a kért felvilágosítást és az ő kívánságára elmondta származását: „Nevem Rebekka, — mondta, — atyám Bátuel, de ő már rég halott és testvérem Lábán vezeti anyámmal együtt gazdaságun­kat és védelmezi az én szüzességemet". A szolga nagyon meg­örült ennek és azt következtette ebből, hogy az úton nyilván Isten volt az ő oltalmazója. Aztán elővett egy nyakláncot és egyéb ékszereket, amikkel a leányok szeretik ékesíteni magukat és felajánlotta neki jutalmul a vízért és egyúttal tisztelete jeléül; illendő, hogy ilyen jutalmat nyerjen, mert sokkal szívesebb volt, mint a többi lány. Egyúttal megkérte, hogy szállást vehessen otthonában, mivel az éjszaka miatt nem utazhatik tovább; ezen- . felül nagyon_; értékes női ékszereket visz magával és ezeket sehol ■ sem tudná jobban biztonságba helyezni, mint olyan embereknél, amilyenek ő és szülei. Azt is hozzátette, hogy a leány illendő viselkedéséből bátran mer következtetni anyjának és bátyjának vendégszeretetére és szívességére; nem is lesz terhűkre, hanem szívesen megfizet a szállásért és a maga útra valóján fog élni. A leány megköszönte neki, hogy ilyen jó véleménnyel van hozzá­tartozói vendégszeretetéről; azok azonban nem kapzsi emberek, mint ő gondolja és éppen ezért mindent ingyen fog megkapni. De bátyját, Lábánt előbb értesíteni akarja és csak akkor vezeti házukba az idegent, ha az beleegyezik.

Miután mindez megtörtént és a szolgát vendégül bevezették a házba, Lábán szolgái gondjukba vették tevéit; öt magát pedig Lábán asztalhoz vezette. Ebéd után így szólt Lábánhoz és any­jához: „Ábrám Táré fia és a ti rokonotok; mert Náchor, ó asz- szonyom, gyermekeid nagyatyja, Ábrám testvére s nekik közös volt atyjuk és anyjuk. Ez az Ábrám küldött engem ide, hogy törvényes fiának, minden vagyona örökösének, megkérjem leá­nyotok kezét. Bizonyára a saját országa leányai közül választ­hatott volna fiának igen gazdag házastársat; de ezt nem akarta, hanem tiszteletből tulajdon nemzetsége iránt, ebből a nemzetség­ből akar asszonyt az ő fiának. Ezt a szándékát és választását fogadjátok szívesen, mert Isten kegyes végzéséből szerencsés volt az utam és megtaláltam ezt a leányt és a ti házatokat. Mert midőn a város közelébe érkeztem, láttam, hogy számos leány megy a kúthoz. És akkor imádkoztam Istenhez, hogy találkoz-

zam ezzel, ami meg is történt. Ezért ti is adjátok áldástokat erre az Istentől elhatározott házasságra és Ábrámot, aki engem oly nagy gonddal küldött ide, tiszteljétek meg azzal, hogy át­adjátok leányotokat¹¹. Mivel pedig az ajánlatot megtisztelőnek és kedvükre valónak találiák és felismerték benne Isten akaratát, a leányt a mondott feltételekkel útnak indították. És Izsák fele­ségül vette és minden birtoknak az ura lett, mert Ketura gyer­mekei gyarmatokon telepedtek meg.

17.   FEJEZET

Ábrám halála

Nem sokkal utóbb meghalt Ábrám; ez a férfi minden erény­ben jeleskedett, Isten pedig különösen szerette őt páratlan jám­borsága miatt. 175 évet .élt és gyermekei, Izsák és Izmáéi, Heb- ronban temették el, felesége Sára mellett.

18.   FEJEZET

Lzsák fiai, Ézsau és Jákob; születésük és neveltetésük

Ábrám halála után Izsák felesége áldott állapotba jutott és mivel teste szokatlanul megduzzadt, Izsák aggódni kezdett és megkérdezte Istent effelől. Isten azt felelte, hogy Rebekka ikre­ket fog neki szülni, akiktől olyan népek származnak, amelyek a fiúk nevét viselik és a fiatalabbik túl fogja szárnyalni az idő­sebbiket. És mint Isten megjövendölte, nemsokára ikrei szület­tek, közülük az idősebb tetőtől talpig sűrűn be volt nőve szőrrel, az ifjabbik pedig pedig a lábát fogta kezével. Atyjuk az időseb­biket szerette, akinek a neve sűrűn szőrös teste miatt Ézsau volt, viszont a fiatalabbikat, Jákobot, anyja szerette jobbár

Mivel az országban éhínség dühöngött, Izsák elhatározta, hogy Egyiptomba költözik; de Isten megparancsolta neki, hogy menjen Gerarába. Abimelek király, mivel vendégbaráti viszony­ban volt Ábrámmal, nagy jóindulattal fogadta őt; később azon­ban megváltoztatta magatartását, mert irigykedett, hogy Isten különös kegyelemmel árasztotta el Izsákot, tehát elkergette. Izsák

ezután más helyre ment, amely nem messze volt Gerarától; en­nek a helynek „Völgy” volt a neve. Midőn tehát itten kutat ásott, megtámadták a pásztorok, hogy megakadályozzák mun­kájában. Ö azonban nem óhajtott harcba bocsátkozni velük, hanem eltávozott, tovább ment és másik kutat ásott; mikor azonban Abimelek többi pásztorai is megtámadták, onnan is el­távozott, hogy biztonságban élhessen. Mikor azután a király megengedte neki, hogy minden háborgatás nélkül kutat áshasson, meg is tette ezt és a kutat Rechobótnak nevezte, vagyis „tágas térnek.” Az előbb ásott kutak közül az egyiket Eszeknek nevezte, mi annyit jelent, mint „a viaskodás kútja”, a másikat Szituénak, ami annyit jelent, mint „az ellenségeskedés kútja.”

Történt pedig, hogy Izsák hatalma megnövekedett, mert vagyona óriási lett. És Abimelek félt, hogy veszedelmessé vál- hatik rá nézve Izsák s mivel már régebben féltékenykedtek egy­másra és Izsák titkos gyűlölettel szívében távozott el tőle, úgy gondolta, hogy egykori barátságuk nem sok hasznot hajt már neki. Ezért fel akarta újítani ezt a barátságot és egyik had­vezére, Fikol kíséretében elment Izsákhoz. És miután Izsák jó­voltából mindent megnyert, amit kívánt, mert Izsák szívesen megbocsátott neki régi barátságukért, hazatért.

Ézsau, akit apja, Izsák nagyon szeretett, negyvenéves korában feleségül vette Elon leányát, Adát és Oolibamát, Szebeon leá­nyát. Mindkét férfiú igen hatalmas ember volt Kánaánban; Ézsau pedig a maga elhatározásából tette ezt, atyját meg sem kérdezte. Mert ez bizonyára nem helyeselte volna Ézsau szán­dékát, mert nem akart rokonságba keveredni annak az ország­nak a lakóival. Azonban nehogy megbántsa fiát, nem ellenezte a házasságot és hallgatást fogadott.

Midőn pedig Izsák megöregedett és szeme elhomályosult, magához hivatta Ézsaut, panaszkodott öregségére és vakságára, amely megakadályozza az istentisztelet elvégzésében, megparan­csolta neki, hogy menjen ki vadászni és készítsen neki lakomát az elejtett vadból. Ha majd elfogyasztotta ezt, imádkozni akar Istenhez, hogy egész életében segítője és oltalmazója legyen fiá­nak; mert valószínű, hogy nemsokára meg kell halnia és nem akar úgy távozni az életből, hogy ne könyörögje le fiára Isten kegyelmét.

Erre Ézsau elsietett a vadászatra. Rebekka pedig, aki he­lyesebbnek tartotta, hogy Isten áldását Jákobra esdje le atyja, Izsák tudta nélkül megparancsolta ennek, hogy vágjon gödölyét

és készítsen belőle lakomát. Jákob engedelmeskedett anyjának és mikor a lakoma készen volt, a gödölye bőrét karjára kötözte, hogy atyja a szőrök miatt Ézsaunak tartsa őt, mert csak ebben különbözött ikertestvérétől, különben szakasztott mása volt. De nagyon aggódott, hogy atyja, mielőtt még kimondja az áldást, észreveszi a rút cselvetést és áldását átokra változtatja. Midőn tehát Jákob a lakomát atyja elé tálalta, ez magához hívta őt, mert furcsának találta hangját. Jákob pedig odanyujtotta a gödö­lye szőrével borított karját és mivel Izsák szőrösnek találta, így kiáltott fel: „A hangod Jákobéhoz hasonló, de a szőrzetedről úgy látszik: Ézsau vagy.“ És a lakoma után gyanútlanul Istenhez fohászkodott'éS|4gy imádkozott: „Ó, örökkévalóság Ura és min­den dolgok teremtője, atyámat rengeteg földi jóval áldottad és engem is erre a mostani jómódra méltattál. Utódaimnak meg­ígérted, hogy oltalmazni fogod őket és ne vess meg engem se mos­tani gyengeségem miatt, mert most még inkább rászorulok segítségedre, mint máskor. Tartsd meg nekem kegyesen ezt a fiamat, óvd meg minden bajtól, adj neki boldog életet és áldd meg annyi jóval, amennyit csak adhatsz neki. Engedd, hogy ellenségei rettegjenek tőle, barátai pedig tiszteljék és sze­ressék.“

így imádkozott Istenhez és azt hitte, hogy Ézsauért imád­kozik. Alig fejezte be, máris megérkezett Ézsau a vadászatról. Most Izsák rájött a csalásra, de hallgatott. Ézsau pedig köve­telte, hogy atyja éppen úgy áldja meg őt, mint öccsét. Azonban atyja ezt megtagadta, mert már minden könyörgését elpazarolta Jákobért. Mivel azonban Ézsau megcsalattatása miatt kesergett, Izsákot megindították könnyei és megjósolta neki, hogy vadá­szatban és fegyverforgatásban és minden egyéb mesterségben ki fog tűnni a többiek közül és ez a dicsősége megmarad örökre neki is, utódainak is; azonban alá kell vetnie magát testvé­rének.

Egyébként Jákob félt, hogy Ézsau bosszút áll rajta, mert elhalászta előle az áldást; anyja azonban megmentette ettől a veszélytől; rábeszélte férjét, hogy adjon Jákobnak feleségül az ö rokonságából egy mezopotámiai asszonyt. Mert Ézsau is atyja akarata ellenére vette feleségül Izmáéi leányát, akinek Bászemát volt a neve. Izsák azonban nem szerette a kánaániakat és nem tetszett neki, hogy Ézsau rokonságba keveredett velük s feleségül vette Beszemátot és szívből szerette.

19.   FEJEZET

Jákob retteg bátyjától és Mezopotámiába menekül

i

Jákobot tehát Mezopotámiába küldte anyja, hogy ott fele­ségül vegye nagybátyja, Lábán leányát, miután Izsák, felesége kedvéért, ebbe beleegyezett. Átment Kánaánon, azonban annyira gyűlölte lakosait, hogy egyikhez sem akart betérni, hanem szabad ég alatt éjszakázott és kőpárnán nyugtatta fejét. Ekkor álmában látomása támadt. Úgy tetszett neki, hogy létrát lát, amely a föld­től az égig ér; az embernél magasztosabb lények jártak fel és alá a létrán, a létra tetején pedig világosan látta Istent magát, aki nevén szólította és így beszélt: „Jákob, mivel olyan jó a te atyád, nagyatyád pedig kiváló erényü férfiú volt, ne törődj mostani helyzeteddel, hanem remélj jobbat. Mert az én oltalmam alatt garmadával lesz részed a jóban. Ábrámot is idevezettem Mezo­potámiából, mikor rokonai elűzték; atyádat boldoggá tettem és a te sorsod sem lesz rosszabb. Ezért tehát csak bátran menj tovább és bízd rám magad: én vezetlek. A házasság, amelyet tervezel, szerencsésen megtörténik és jó gyermekeid születnek majd. Utó­daidnak sokasága pedig megszámlálhatatlan lesz és nemzetséged egyre gyarapodik; neki adom ennek az országnak az uralmát és utódaid benépesítik majd az egész országot és a tengert, amerre csak a nap beragyogja. Tehát ne félj semmi veszedelemtől, ne riadj vissza semmi fáradalomtól, mert minden cselekvésedben gondviselőd és védelmeződ leszek, most és a jövőben.¹¹

Ezt hirdette Isten Jákobnak. Ez pedig örömében azon, amit látott és halott, olajjal öntözte meg a köveket, mert ezeken kapta meg nagy szerencséjének ígéretét. Aztán megfogadta, hogy ha szerencsésen visszatér, itt áldozatot mutat be, egyúttal pedig min­denből, amit szerez, tizedet fog adni Istennek. Ezt a helyet pedig a Bétel névvel tisztelte meg, ami görög nyelven annyit jelent, mint „Isten háza¹¹.

Innen tovább ment Mezopotámiába és eljutott Háránba. És mikor a város szélén pásztorokkal, ifjakkal és leányokkal talál­kozott, akik a kútnál üldögéltek, odalépett hozzájuk és egy ital vizet kért. Közbén megkérdezte, vájjon, ismerik-e rokonát, ama bizonyos Lábánt és vájjon él-e még. Azok azt felelték, hogy vala­mennyien jól ismerik; leánya velük együtt legelteti a nyájat és csodálkoznak, hogy még nincs itt. Tőle majd mindent megtud, amire kíváncsi. Miközben így beszélgettek, megjött a leány a

pásztorokkal, akik vele együtt mentek el; és megmutatták neki Jákobot és megmondták, hogy az idegen azért jött, hogy a leány atyja felöl tudakozódjék. Ekkor a leány gyermeki örömmel örvendezett Jákob érkezésének, kikérdezte, kicsoda és honnan jött és mi vezette ide és felajánlotta neki, hogy mindenben segít­ségére lesz.

Jákobot pedig nem annyira a leány kedvessége nyűgözte le és az, hogy rokonságban van vele, mint inkább az, hogy szere­lemre lobbant a leány iránt, mert csodálta pompás termetét; valóban kevés ilyen termetű leány volt. Jákob így beszélt: „Ha te Lábán leánya vagy, akkor engem hozzád és atyádhoz olyan kötelék fűz, amely régibb nálad is, nálam is. Mert Ábrám, Árán és Náchor, mind a hárman Táré fiai voltak és nagyapád Bátuel Náchornak a fia volt, az én apám Izsák pedig Ábrám és Sára fia; Sára viszont Árán leánya. És egy legújabb rokonság még közelebb hozott bennünket egymáshoz, mert az én anyám, Rebekka, atyádnak, Lábánnak testvére és az ő atyjuk és anyjuk ugyanaz. Ennélfogva mi unokatestvérek vágyónk. Én pedig azért jöttem most ide, hogy köszöntselek benneteket és megújítsam a régi rokonságot. “ Ekkor a leány, mint általában a fiatalok szok­tak, visszaemlékezett mindarra, amit régebben hallott atyjától Rebekkáról és mivel jól tudta, mily szívesen hallották az ő szülei Rebekka nevét, könnyezve megölelte Jákobot, köszöntötte öt és így szólt: „Nagy örömet szerzel atyámnak és családomnak, mert atyám nem feledkezett meg anyádról és gyakran beszél róla és ezért igen meg fog becsülni téged.¹¹ Ezután felszólította, hogy vele együtt menjen atyjához és ne fossza meg sokáig attól az élvezettől, hogy őt láthassa.

És így szólván, elvezette őt Lábánhoz; ez pedig azonnal fel­ismerte az ifjút és mivel Jákob itt baráti körben fölmelegedett, igen nagy örömet szerzett Lábánnak váratlan megérkezésével. Midőn azonban néhány nap elmúlt, Lábán azt mondta, hogy sokkal jobban örül Jákob jelenlétének, mintsem szavakkal ki tudná mondani, mégis szeretné tudni, miért hagyta el agg szüleit, akik rászorulnak az ő segítségére és miért jött ide. Mindenesetre igyekezni fog tőle telhetöleg minden kívánságát teljesíteni. Erre Jákob mindent elmondott neki és elbeszélte, hogy Izsáknak iker­fiai vannak, egyik ő, másik Ézsau. Ézsau az ö életére fenekedet!, mert megfosztotta őt az atyai áldástól, amelyet anyjának csele révén ö szerzett meg magának és ezzel elvette Ézsautól az Istentől neki ígért uralkodást, mindazzal a szerencsével együtt, amit atyja esdett számára Istentől. Tehát ez az oka idejövetelének és anyjá-

nak a parancsa. „Nekünk ugyan majdnem mindenütt vannak rokonaink, — tette hozzá, — de anyám titeket választott ki, mint a legközelebbi rokonokat. Mostani helyzetemben tehát főképpen rád bízom magamat Isten után, aki az úton védelmezőm volt.“

Lábán erre szülei kedvéért megígérte neki őszinte baráti segítségét, már csak anyja kedvéért is: reméli, hogy erről bizony­ságot is tehet azzal, ha különösen gondoskodik róla. Rá akarja bízni nyájainak felügyeletét és ha haza akar térni, ajándékokkal és olyan tisztelettel bocsátja útjára, amilyent ilyen közeli rokon megérdemel. Jákob örvendezett ezen és azt felelte, hogy inkább itt marad és szívesen elvállal mindenféle munkát, amit rábíz; bér fejében Ráchelt kérte feleségül, akit különösen azért becsült, mert az ő révén jutott be Lábánhoz; a leány iránti szerelme sugallta neki ezeket a szavakat. Lábán megörült ennek, odaígérte neki leányát, mert ennél különb vöt, mint mondta, nem is kívánhat magának. De a menyegzőt csak akkor lehet megtartani, ha még egyideig ott marad nála, mert nem szívesen küldené leányát Kánaánba, hiszen már az is fáj neki, hogy nővérét oda adta férj­hez. Jákob ebbe is belenyugodott és megegyeztek hét esztendei szolgálatban. Ennyi idő alatt Lábán próbára teszi majd vejének jellemét és megítélheti, milyen ember. És midőn a megszabott idő elmúlt, elkészíttette a menyegzői lakomát. Éjszaka azonban azt parancsolta idősebb leányának, aki nem volt olyan szép, mint Ráchel, hogy ő háljon Jákobbal, aki azt észre sem vette, mert a bor mámora és a sötétség megtévesztette; így tehát hált vele. Mikor reggel észrevette a csalást, szemére vetette Lábánnak szószegését. Ez azzal mentegetődzött, hogy csak kényszerből cse­lekedett így, mert nem rosszakaratból, hanem igen fontos okból küldötte Liát az ő ágyába. Ez azonban nem lesz akadálya Ráchel- lel kötendő házasságának, hanem további hét év után, ha szereti, őt is hozzáadja feleségül. Jákob ebbe is beleegyezett, mert Ráchelt csakugyan nagyon szerette és azt hitte, nem tehet másképpen. És mikor ez a hét esztendő is elmúlt, feleségül vette Ráchelt.

Atyjuk mindegyik leány mellé egy-egy szolgálót is adott, Lia mellé Zelfát, Ráchel mellé pedig Rálát, de nem rabszolgákul, hanem szolgálóleányokul. Lia pedig haragudott férjére Ráchel szerelme miatt és úgy gondolta, hogy jobban megszereti őt férje, ha gyermeket szül neki, s ezért buzgón könyörgött Istenhez. És midőn fiat szült és ezért férje szívesebb is lett hozzá, a fiút Rubennek nevezte, mert Isten irgalmasságából kapta őt; ez a név tudniillik ennyit jelent. Később még három fiút szült; az egyik volt Simeon, ez annyit jelent, mint „meghallgatott az Isten“, a

másik Lévi, ez annyit jelent, mint „a szövetség megerősítése" és a harmadik Juda, ez pedig annyit jelent, hogy „hálaadás". Most azután Ráchel aggódott, hogy ha nénje ily termékeny, meg­fogyatkozik iránta férje szeretete, tehát Jákob ágyába küldte szolgálóját, Bálát. Ez fiat szült neki, akinek a neve lett Dán, ami görög nyelven annyit jelent, mint „Isten Ítélete"; később Naftálit szülte, ez pedig annyit jelent, hogy „csellel le nem győzhető", mert az anyja csellel akarta testvére termékenységét túlszárnyalni. Ugyanezt a cselt alkalmazta azonban Lia is, mert ö is férje ágyába küldte szolgálóját. Zelfától született tehát Gád, ami ezt jelenti: „véletlen"; később pedig Ászer, ez pedig annyit jelent, mint „szerencse fia", mert általa gyarapodott Lia szerencséje. Midőn egyszer Bűben, Lia legidősebb fia, mandragora-bogyót hozott anyjának, Ráchel kért belőle, mert nagyon megkívánta. De Lia megtagadta tőle és ezt mondta: elégedjék meg Ráchel azzal, hogy elfordította tőle férje szerelmét. Ráchel pedig, hogy testvérét megnyugtassa, megígérte: beleegyezik, hogy férje a következő éjszakán Liával háljon, amit ez hálásan elfoga­dott. Jákob tehát Liával hált és ez ismét fiakat szült neki: egyik volt Iszahár, ami annyit jelent, mint „jutalmul született", a másik Zabulon, ami annyit jelent, mint „jóakarat záloga"; és egy leányt is szült, akinek a neve volt Dina. Később Ráchel még egy fiút szült, akinek a neve József lett, ami annyit jelent mint: „jöven­dőbeli gyarapodás".

Az egész idő alatt, húsz esztendeig, legeltette és gondozta Jákob apósa nyájait. Ez idő elteltével az a vágya támadt, hogy feleségeivel együtt visszatérjen hazájába. És mivel apósa ezt meg­tagadta, elhatározta, hogy titokban megy el. Miután tehát meg­kérdezte feleségei véleményét az utazásról és ezek beleegyeztek, magához vette Ráchel a bálványokat, amelyeket ősidőktől fogva tiszteltek és elmenekült nővérével, mindkettejük gyermekeivel, szolgálóikkal, azoknak gyermekeivel és minden vagyonukkal. Jákob elhajtotta a nyáj felét, Lábán pedig nem vett észre semmit. A bálványokat Ráchel vitte magával, ámbár Jákob arra oktatta, hogy hagyják abba a bálványok tiszteletét; Ráchel tudniillik legalább a bálványokhoz akart segítségül folyamodni, hogy meg­nyerje atyja bocsánatát, ha az valóban nyomukba ered és elfogja őket.

Lábán, aki csak harmadnap vette észre Jákob és leányai szökését, erős csapat élén nagy haraggal utánuk eredt és heted­napra utolérte őket, mikor egy dombon éppen pihenőt tartottak.

Azonban mivel az éj már közeledett, nem indult támadásra. De álmában megjelent neki az Isten és figyelmeztette, hogy békülé- kenyen közeledjék vejéhez és leányaihoz és haragjában ne bánjon el velük keményen; inkább kössön szövetséget Jákobbal, mert Isten Jákob oldalán fog harcolni, ha Lábán fitymálja az ő kis seregét és harcba bocsátkozik vele. Lábán, miután Isten így intette, másnap beszélgetésre hívta meg Jákobot és közölte vele álmát. És ámbár Jákob bizalommal jött hozzá, szemrehányások­kal halmozta el és megfeddte: Szegény és gyámoltalan volt, mikor magához fogadta és bőségesen elhalmozta öt fölöslegeivel; „leányaimat — folytatta — feleségül adtam hozzád és reméltem, hogy ezzel a rokonsággal megerősítem hozzám való barátságo­dat. Te azonban semmit sem törődtél anyáddal, sem rokonságunk­kal, sem feleségeiddel, sem unokáimmal és úgy bántál velem, mint ellenséggel. Elraboltad tulajdonomat, leányaimat rábeszél­ted, hogy szökjenek meg szülőföldjükről, magaddal vitted a bál­ványokat, amelyeket őseimmel együtt én is mindig tiszteltem és amit ellenségével is alig követ el az ember, azt te, az unokaöcsém, leányaim férje, hozzá még vendégbarátom és atyámfia, elkövet­ted velem“. Lábán e szavaira Jákob azt felelte, hogy nem csupán az ő szívébe, hanem minden ember szívébe beleojtotta Isten a szülőföld szeretetét és helyénvaló, hogv oly hosszú idő után visszatérjen oda. „Ami pedig a rablás vádját illeti, — folytatta, —- egy másik bíró bizonyára téged ítélne el igaztalanságod miatt. Mert te sokkal nagyobb hálával tartozol nekem azért, hogy vagyo- nodat megőriztem és gyarapítottam; hogyan mondhatod tehát igaztalannak, hogy e vagyon kis részét magammal vittem? Leányaidra vonatkozólag pedig tudd meg, hogy ők nem az én gonosz tanácsomra kísértek el engem, hanem azért, mert ragasz­kodnak férjükhöz, mint hitvesekhez illik is. Tehát nem annyira engem követnek, mint inkább gyermekeiket." így beszélt Jákob és ezzel akarta bebizonyítani, hogy nem követett el igaztalansá- got ellene. Azután pedig magát Lábánt vádolta, hogy ő, anyjának testvére és feleségeinek atyja, húsz esztendőn át erőszakkal magá­nál tartotta őt és kemény fegyelemmel gyötörte. A menyegzőn elkövetett csalást, ámbár igen gonosz cselekedet volt, nem akarja túlságosan felhánytorgiatni; sokkal rosszabb mindaz, ami a menyegző után történt; szinte hihetetlen, hogv ilyesmit elkövet­het valaki barátja ellen. Kétségtelen, hogy Lábán méltatlanul bánt Jákobbal; mert mikor látta, hogy Isten ennek minden kíván­ságát teljesíti, hol a fehér, hol pedig a fekete birkákból Ígért neki. És mikor a Jákobra eső birkák száma nagyon megnöveke-

dett, minden alkalommal megszegte szavát és újra meg újra a jövő évre halasztotta Ígérete beváltását, mert irigyelte Jákob vagyonának gyarapodását. Mindig csak Ígéretekkel elégítette ki, abban a reményben, hogy | gyarapodás nem lesz olyan nagy. Ha azonban mégis nagy volf akkor megcsalta.

Az elrabolt bálványok ügyében pedig megengedte Jákob, hogy Lábán házkutatást tartson. Midőn Lábán hozzáfogott, Ráchel, aki erről értesült, elrejtette a bálványokat a teve takarója alá, amelyen utazott. És maga is ráült és azt vetette ürügyül, hogy éppen a szokásos tisztulása van. Erre Lábán abbahagyta a további kutatást, abban a hiszemben, hogy leánya ebben az állapotban nem merne közeledni a bálványokhoz. Ezután Lábán megesküdött Jákobnak, hogy gondolni sem akar többé az elkö­vetett igaztalanságra és emez is megesküdött, hogy mindig sze­retni fogja leányait. Ezt a szövetséget pedig egy hegyen kötötték, ahol oltáralakú oszlopot emeltek. Innen kapta a hegy Gálaád, a tartomány pedig a Galadene nevet. Utána lakomával pecsételték meg az esküt és Lábán hazatért.

20.   FEJEZET

Jákob és Ézsau találkozása

Midőn Jákob Kánaánba ment, látomásai támadtak, amelyek jó reménységgel töltötték el a jövőre vonatkozólag. Ezért a láto­mások helyét „Isten táborának¹¹ nevezte el. És mivel mindenek­előtt meg akarta tudni, mit forgat fejében bátyja, kémeket kül­dött előre, mert régebbi gyanakvása miatt félt tőle. A kémeknek meghagyta, hogy ezt mondják Ézsaunak: Jákob szabad elhatá­rozásából hagyta el hazáját, hogy ne kelljen együtt laknia hara­gos bátyjával; most azonban azt hiszi, hogy ilyen hosszú idő múltán kibékülhetnének, tehát feleségeivel és gyermekeivel és szorgalma árán szerzett vagyonával hazafelé tart. És minden Kin­csével együtt hajlandó magát megadni neki, mert legnagyobb boldogságának tartja, ha bátyjával megoszthatja azt, amivel Isten megáldotta. Ézsau ennek megörült és négyszáz fegyveressel öccse elé sietett. Midőn Jákob hallotta, hogy ily nagyszámú fegyveres­sel vonul eléje, igen megijedt; de Istenbe vetette reményét és intézkedéseket tett a maga és övéi biztonsága érdekében, ha ama­zok esetleg ellenséges szándékot táplálnak. Ebből a célból ketté-

osztotta övéit. Az egyik résznek meghagyta, hogy előre menjen, a másiknak, hogy utánuk induljon, hogy az elől haladók, ha eset­leg Ézsau támadása megszorongatja őket, a hátvédhez vissza­vonulhassanak. Miután embereit így elrendezte, követeket küldött ajándékokkal bátyjához; az ajándék marha volt és mindenféle egyéb négylábú, amelyek igen értékesek voltak Ézsau számára, mivel ezekben hiányt szenvedett. Meghagyta, hogy a követek tér­közöket tartsanak, hogy kis időközökben érkezzenek meg és így azt a látszatot keltsék, mintha sokan volnának. Mivel valószínű volt, hogy az ajándékok megenyhítik Ézsau haragját, ha ugyan még egyáltalán haragszik, azt is meghagyta a követeknek, hogy igen barátságosan szóljanak hozzá.

Miután ezekkel az intézkedésekkel eltelt a nap, amint az éj leszállt, megindult a menet. Mikor pedig az emberek átlépték a Jálok nevű hegyi patakot, Jákob kissé visszamaradt és jelenést látott, amellyel tusakodott és ő lett a győztes. Ez a jelenés azután megszólította őt és figyelmeztette: ne higyje, hogy holmi senki­fiával viaskodott, mert Isten angyalát győzte le. Ez pedig annak a jele, hogy nagy szerencse vár rá és nemzetsége nem fog elmúlni, sem pedig halandó nem fog erőt venni rajta. Azt is megparan­csolta neki az angyal, hogy ezentúl Izraelnek nevezze magát, ami héber nyelven annyit jelent, mint „Isten angyalának legyő­zője". Ezt pedig Jákob kívánságára hirdette; mert mikor Jákob észrevette, hogy Isten angyala jelent meg neki, megkérte, fedje fel előtte jövendőjét. Ezután eltűnt a jelenés. Jákob pedig örven­dezett azon, amit hallott és a helyet elnevezte Fánuelnek, ami annyit jelent, mint „Isten arca". Mivel pedig viaskodás közben fájdalmat érzett csípőizmaiban, mostantól fogva tartózkodott csípőizom élvezetétől és őmiatta nem szabad nekünk még ma sem az állatok csípőizmát megennünk.

Midőn zJákob megtudta, hogy bátyja a közelben van, félre- állitotta az asszonyokat, hogy kíséretükkel távolról nézzék a fér­fiak küzdelmét, ha Ézsau harcba bocsátkoznék, ö maga azon­ban kegyelemért könyörgött bátyjához, mikor közelébe ért, aki pedig semmi rosszra sem gondolt, hanem köszöntötte őt, kérde­zősködött felesége és gyermekei felől és miután mindent meg­tudott, maga akarta Jákob családját atyjához vezetni. Jákob azonban ürügyül vetette, hogy barmai kifáradtaik; ezért Ézsau visszatért Szeirbe, ahol lakott. Ezt a helyett pedig Ézsau szőrze­téről „bozontosnak" nevezték.

21.   FEJEZETÉ

Dina megbecstelenítése

Ezután Jákob Szokótba érkezett, ■— ezt a helyet így nevezik még ma is, — onnan pedig Szichembe, a kánaániak földjére. És mivel Szichem lakosai ezt a napot ünnepélyesen megülték, Dina, Jákob egyetlen leánya, bement a városba, hogy megnézze a kör­nyék asszonyainak díszruháit. Itt látta meg öt Szichem, Hémor király fia; elrabolta és meggyalázta és mivel szerelemre lobbant iránta, megkérte atyját, hogy adja hozzá feleségül a leányt. Ez beleegyezett, elment Jákobhoz és megkérte, hogy fiának, Szichem - nek adja törvényes feleségül Dinát. Jákob pedig, aki a kérő magas méltóságára tekintettel nem akart nemet mondani, de nem is akarta idegenhez adni leányát, gondolkodási időt kért és a király abban a reményben távozott, hogy Jákob beleegyezik a házasságba. Ezután Jákob közölte fiaival, milyen gyalázat érte testvérüket; elmondta Hémor ajánlatát is és kérte őket: gondol­ják meg, mit kell cselekedni. A legtöbben hallgattak, mert való­ban nem tudták, mihez kellene fogni. De Simeon és Lévi, a leány édesbátyjai, ebben állapodtak meg egymással: mikor Szichem lakosai ünnepet ültek és éppen lakomáztak, megtámadták elő­ször az őröket és álmukban levágták őket; aztán benyomultak a városba, mind megölték a férfiakat, a királyt is, fiát is és csak a nőket kímélték meg. És miután atyjuk tudta nélkül ezt végre­hajtották, hazahozták testvérüket.

Jákobot megrendítette ez a szörnyű esemény és megharagu­dott miatta fiaira. Isten azonban megjelent előtte, felbátorította és megparancsolta, hogy a sátrak megtisztítása után mutassa be neki azokat az áldozatokat, amelyeket Mezopotámiába vezető útján az álombéli jelenés után megígért. Miután tehát övéit engesztelő áldozattal megtisztította, megtalálta Lábán bálványait, amelye­ket Ráchel az ő tudta nélkül magával vitt és elásta azokat Szi­chem mellett egy tölgyfa tövében. Aztán eltávozott innen és áldo­zatot mutatott be Bétel mellett, ahol az álombéli jelenést látta, midőn Mezopotámiába utazott.

Miikor innen is eltávozott és Efratába vonult, szülés követ­keztében meghalt Ráchel és ő eltemette. Csak Ráchelnek magá­nak nem lett része valamennyi rokona közül abban a megtisztel­tetésben, hogy Hehronban temessék el. Jákob keservesen meg-

gyászolta és újszülött fiát Benjáminnak nevezte, mert az anyja miatta nagy gyötrelmet szenvedett. Jákobnak tehát összesen tizen­két fia volt és egy leánya. Fiai közül nyolc törvényes volt, hat Liától és kettő Rácheltől; négy fia a szolgálóleányoktól szárma­zott, mindegyiktől kettő. Neveiket már föntebb felsoroltam.

22.   FEJEZET

Izsák halála és eltemettetése Hebronban

Innen Jákob a kánaáni Hebronba érkezett, ahol Izsák lakott. Itt nem sokáig éltek együtt; Rebekka már nem találta életben Jákobot, mert Izsák nemsokára meghalt és fiai eltemették Heb­ronban, ahol őseinek a sírjai is voltak. Izsák Istennek a kedveltje volt, aki őt atyja, Ábrám halála után különös gondoskodására méltatta. Nagy kort ért meg, mert erényes élet után 185 éves korában halt meg.

II.      KÖNYV

í. FEJEZET

Hogyan osztoztak Izsák fiai, Ézsau és Jákob az országon, amelyben laktak és hogyan kapta meg Ézsau Edomot, Jákob pedig Kánaánt

Izsák halála után fiai nem hagyták egyben az öröklött or­szágot, hanem megosztoztak rajta. Ézsau átengedte öccsének Hebron városát és maga Szeiriben lakott, Edomon uralkodott, amely róla kapta nevét; mert az ő másik neve Edom volt, ame­lyet a következő okból kapott: ifjúkorában egyszer kimerültén és éhesen tért haza a vadászairól, amint öccse éppen lencsefőze­léket készített, amely vörös színű volt; mivel nagyon megkívánta, megkérdezte öccsét, adna-e belőle. Jákob megcsalta bátyját, mert hasznot húzott éhségéből és rábeszélte, hogy a lencsefőzelék fejé­ben mondjon le javára elsőszülöttségi jogáról. Ézsaut annyira gyötörte az éhség, hogy beleegyezett és ezt esküvel is megerő­sítette. A főzelék vörös színéről pajtásai gúnyolódásból Édom- nak nevezték, mert héber nyelven ez „vöröset¹¹ jelent. Ezért annak a vidéknek is ez a neve, a görögök azonban a szebben hangzó Idumaea néven nevezik.

49

Ézsaunak öt fia volt: Jehus, Ihelon és Koré, — ez a három Oolibama nevű feleségétől; Ádától született Elifáz, Ráhuel pedig Bászemáttól. Elifáznak öt törvényes fia volt: Témái, Omár, Szefó, Gátám és Kenez, valamint egy törvénytelen fia, Amelek, ágyasától Támnától. Ezek Édomban laktak, amelyet Gobolitis- nak is neveztek és Amalekitisben, amely Amalektől kapta nevét. Édom régente nagyon messzire terjedt s valamikor az egész or­szágot ezzel a névvel jelölték, később azonban egyes részei azo­kat a neveket viselték, amelyeket első lakói adtak nekik.

4 Flavius Josephus: A zsidók története

2. FEJEZET

Jákob fiát, Józsefet megírígylik testvérei azokért az álomlátá­sokért, amelyek nagy szerencsét jósoltak neki

Jákob oly páratlanul szerencsés ember lett, hogy nem volt hozzá fogható. Mert egyrészt gazdagabb volt az ország vala­mennyi emberénél, másrészt pedig tisztelték és irigyelték gyer­mekeinek kiválósága miatt. Mert ezek ügyesek voltak a munká­ban, edzettek a fáradalmak elviselésében és valamennyi éles elmével volt megáldva. Ezenfelül maga az ég oly bőkezűen gon­doskodott jólétéről, hogy még a kellemetlenségekből is szerencse fakadt számára. Továbbá ő és fiai voltak kiválasztva arra, hogy egyengessék őseik útját az egyptomi kivonuláshoz; ez pedig így történt:

Jákob nagyon szerette Józsefet, akit Ráchel szült neki, egy­részt testi szépsége, másrészt szellemi képességei miatt, mert valamennyi testvérénél okosabb volt; jobban szerette többi gyer­mekeinél. Azonban atyjának e hajlandósága Józsefre vonta test­véreinek gyűlöletét és irigységét. És ezt még jobban fűtötték azok az álmai, amelyeket közölt atyjával és testvéreivel. Hiszen olyan az ember természete, hogy még legközelebbi rokonainak szerencséjére is féltékeny. Azok a látomások pedig, amelyek Józsefnek álmában feltűntek, a következők voltak:

Mikor egyszer atyjuk testvéreivel együtt aratás idején ki­küldte Öt is gabonát gyűjteni, látomása támadt, amely merőben eltért mindattól, amit az ember álmában látni szokott. Midőn felébredt, elmondta álmát bátyjainak, hogy fejtsék meg: az el­múlt éjjel úgy tűnt neki álmában, hogy az ő kévéje ott, ahová állította, mozdulatlanul áll, testvéreinek kévéi pedig odamennek az övéhez és hódolnak előtte, mint ahogyan a szolgák szoktak hódolni uruk előtt. Bátyjai azonnal fölismerték, hogy ez az álom szerencsét és hatalmat jelent József számára és hogy ők majd alattvalói lesznek öccsüknek. De ezt nem mondták meg József­nek, hanem úgy tettek, mintha nem tudnák megfejteni az álmot. Titokban azonban abban reménykedtek, hogy nem teljesedik az, amitől tartanak, de gyűlöletük annál jobban megerősödött.

Istennek sehogysem tetszett az ő irigykedésük. és ezért Józsefre másik álmot küldött, amely még csodálatosabb volt, mint az előbbi. Ügy tűnt neki álmában', mintha a nap a holddal és a többi csillagokkal leszállna a‘ földre és öt' 'imádná’. Ezt az

ÖO                                                           _tr-s

álmát bátyjai jelenlétében elmesélte atyjának, anélkül, hogy bármi rosszat sejtett volna és kérte, hogy fejtse meg. Jákob _megörült az álomnak, mert fölismerte benne fia szerencséjének megjövendölését és örvendezett azon, hogy az álom hatalmat jósolt neki. Azután az ígéretes álmot úgy magyarázta, hogy Isten rendeltetéséből eljön az idő, amikor József tiszteletben fog állni szülei és testvérei előtt, akik hódolnak majd neki. A hold és a nap az anyát és atyát jelenti, mert a hold minden terem­tett lénynek növekedést és táplálékot ad, a nap pedig alakot és erőt. A csillagok jelentik testvéreit, mert csillag is tizenegy volt, mint ők maguk és mert ők is szüleiktől kapták erejüket, mint a csillagok a naptól és holdtól.

Jákob éles elmével így fejtette meg az álmot, testvéreit azon­ban igen elkeserítette az, amit hallottak. S nagyon felingerültek József ellen, mintha idegen volna, — akinek majd osztályrészül jut mindaz a szerencse, amit az álomlátás hirdetett, — nem pe­dig saját édestestvérük, akivel valószínűleg együtt fogják él­vezni mindezt a jót, hiszen egy vérből származtak. Ezért elhatá­rozták, hogy megölik. És mikor ez az elhatározás megfogant bennük, történt, hogy az aratás végeztével Szichembe vonultak, ahol kövér és barmaiknak igen alkalmas legelők voltak és ott legeltették nyájaikat, atyjukat pedig nem értesítették róla. Mi­vel atyjuk nem ismerte elmaradásuk okát, és egyik pásztor sem kereste fel, hogy valami biztosat jelentett volna felőlük, igen megszomorodott és aggódásában elküldte Józsefet a nyájhoz, hogy tudakozódjék testvérei felől és hozzon hírt róluk.

3. FEJEZET

Józsefet gyűlöletből eladják testvérei Egyiptomba.

Mikor József megérkezett, testvérei megörültek; de nem úgy örültek neki, mint mikor közeli rokon érkezik, vagy éppen atyjuk hírnöke, hanem úgy, mint mikor ellenség jön, akit Isten hatalmukba adott. Hogy tehát el ne szalasszák a jó alkalmat, azonnal hozzákészülődtek^ hogy megöljék. Miikor Ruben, a leg­idősebb, látta, hogy mit akarnak cselekedni és hogy válameny- nyien egyetértenek ebben, meg akarta fékezni gonoszságukat, és megmagyarázta nekik, mily vakmerő és gyalázatos szándékot melengetnek szívükben. Mert ha Isten és az emberek előtt már

az is szörnyűség, ha idegen embert öl meg valaki, mennyivel gyalázatosabb magára venni a testvérgyilkosság bűnét, hiszen a szerencsétlenség visszahat az apjára is, anyját pedig vigasz­talan elhagyatottságba taszítja. Ennélfogva óvakodjanak elkö­vetni ezt a természetellenes cselekedetet és álljanak el vakmerő szándékuktól. Gondolják meg, mennyire szenvednének ők ma­guk is, ha legjobb fiuk meghalna. Féljék az Istent, aki tudja öccsük élete ellen táplált szándékukat. Ha elállnak ettől a go­nosztettől, Isten szeretni fogja őket, bűnbánatukért és meg­térésükért. De ha ragaszkodnak szándékuk megvalósításához, akkor az elképzelhető legszörnyűbb büntetésekkel sújtja majd őket, mert megsértik a mindenütt jelenlévő gondviselést, amely előtt semmi sem marad rejtve, akár a magányosságban, akár a városok forgatagában történik. Mert akárhol van az ember, Isten is ott van vele. És ha ezt a tettet elkövetik, tulajdon lelki­ismeretük is üldözni fogja őket. Már pedig lelkik merete elől senki sem tud elmenekülni, akár jó, akár pedig rossz, mint az övék, ha elkövetik a testvérgyilkosságot. Ezenfelül még hozzá­tette, milyen gyalázatos dolog még egy gonosz testvért is meg­gyilkolni és hogy még idegeneken sem szokás bosszút állni, ha megsértették az embert, ök pedig meg akarják gyilkolni Jó­zsefet, ámbár semmi rosszat sem cselekedett ellenük és fiatal kora inkább szánalmat, gondozást és védelmet követelne. A tett gyalázatosságát még az az ok is növeli, ami őket erre indítja. Ez pedig nem más, mint az, hogy irigylik József jövendőbeli szerencséjét, pedig vele együtt élvezhetnék, hiszen nem idegenek, hanem atyjafiai. Meg kell gondolniok, hogy mindabban, amit Isten Józsefnek ajándékoz, nekik is részük lesz. Az ég haragja tehát súlyosan rájuk nehezedik, ha meggyilkolják azt, akit Isten ily nagy szerencsére méltatott. Sőt, magát Istent fosztják meg attól, akit földi javakkal el akart halmozni.

Ilyen és efféle szemrehányásokkal és kérésekkel igyekezett Ruben elriasztani őket a testvérgyilkosságtól. Mikor azonban látta, hogy nem enyhül gyűlöletük, hanem inkább sietni akar­nak a gyilkossággal, legalább arra szerette volna rávenni őket, hogy enyhébb halálnemet válasszanak. Ha már nem hajlottak esdő kérésére, hogy ne gyilkolják meg Józsefet, hanem inkább ragaszkodtak hozzá, hogy eltegyék láb alól, akkor legalább le­gyen kisebb a bűn, amelyet elkövetnek, ha az ő tanácsát meg­fogadják. Céljukat így is elérik, azonban másképp, nem oly útá- latos módon. Tudniillik arra kérte őket, hogy ne emeljenek ők maguk kezet testvérükre, hanem dobják be a legközelebbi víz-

medencébe és hagyják ott meghalni; ennek meglesz az az előnye, hogy nem szennyezik be kezüket. Miután ebbe beleegyeztek, Ruben elvezette a fiút, kötélre kötözte és lassan leeresztette az egyik vízmedencébe, amely már majdnem egészen kiszáradt. Azután eltávozott onnan és jó legelőt keresett.

Júda pedig, Jákob egyik fia, Izmáéi törzséből való arab kereskedőket pillantott meg, akik fűszereket és szíriai árucikke­ket szállítottak Gálaádból Egyiptomba. Miután Ruben eltávozott, azt tanácsolta testvéreinek, hogy húzzák ki Józsefet a medencé­ből és adják el az araboknak; ha aztán valahol messze, idege­neknél eléri őt a halál, legalább megszabadulnak a gyilkosság vádjától. Ezt a javaslatot elfogadták, kihúzták Józsefet a me­dencéből és húsz mináért eladták a kereskedőknek; József ek­kor 17 éves volt. Ruben pedig éjjel visszament a medencéhez, mert Józsefet testvérei tudta nélkül meg akarta menteni. Mikor kiáltozására nem kapott feleletet, arra gondolt, hogy testvérei az ő távozása után meggyilkolták és ezért szemrehányást is tett nekik. Azok azonban elbeszélték neki, hogy mi töriént, mire megszűnt bánata.

Mihelyt a testvérek ezt elkövették Józseffel, azon gondol­kodtak, mit tegyenek, hogy atyjuk gyanúját eloszlassák. És megállapodtak abban, hogy azt az alsóruhát, amelyet József akkor viselt, amikor hozzájuk jött és amelyet levetettek róla, mikor leeresztették a medencébe, befröcskölik gödölye vérével, elviszik atyjuknak és megmutatják neki: hadd higyje, hogy fiát vadállatok tépték szét. így is cselekedtek, elmentek öreg aty­jukhoz, aki már félfüllel hallott valamit fiáról és elmondták neki, hogy Józsefet nem látták, nem is tudják, mi történt vele, de ezt a véres és megszaggatott ruhadarabot találták és ebből arra kö­vetkeztetnek, hogy vadállatok támadtak rá és így halt meg, ha ugyan ez a ruha az, amelyben hazulról eltávozott. Jákob, aki némileg még reménykedett, hogy a fiút elfogták és valahová elhurcolták, mórt erről a reményéről is lemondott, hisz a ruha­darabot a halál biztos jelének tekintette, mert ráismert, hogy ez ugyanaz a ruhadarab, amelyet József viselt, midőn testvéreihez küldte; és meggyászolta őt, mintha valóban meghalt volna. És úgy viselkedett, mintha József lett volna az egyetlen fia és többi fia nem volna neki vígasztalás, annyira meg volt győződve róla, hogy Józsefet, mielőtt még testvéreivel beszélhetett volna, vad­állatok tépték szét. Zsákruhát öltött és úgy üldögélt ott lesújtva a fájdalomtól, visszautasította fiainak vigasztalását és akkor sem engedett gyászából, mikor már teljesen kimerült.

4.    FEJEZET

József dícséretreméltó önuralmáról

Józsefet a kereskedőktől egy Putifár nevű egyiptomi vette meg, fáraó király főasztalnokmestere, és nagy tiszteletben tar­totta. Mert oktattatta a tudományokiban, jobb táplálékot adatott neki, mint általában a szolgáknak szoktak és házának elöljáró­jává tette. Ö pedig mindezt elfogadta és eddigi magatartásán semmit sem változtatott; sőt ellenkezőleg, bebizonyította, hogy okossággal az élet legnagyobb nehézségein is erőt lehet venni, ha ugyan ez az okosság tiszta és szeplőtelen és nem pusztán a pillanatnyi kedvező viszonyokhoz igazodik.

Történt, hogy urának felesége szerelemre lobbant iránta, mert oly szép és tehetséges volt és azt hitte, hogy ha ezt közli Józseffel, nagyon könnyen bűnös viszonyra csábíthatja. Sőt bizonyára szerencséjének fogja tartani, hogy úrnője ilyesmit kíván tőle; mert az asszony csak arra gondolt, hogy egyelőre szolgai állapotban van és nem gondolt jó erkölcseire, amelyek ebben a megváltozott helyzetében is változatlanul megmaradtak. De mikor felfedte előtte forró vágyát és kérte, hogy háljon vele, József visszautasította kívánságát, mert gazságnak tartotta, hogy kedvére tegyen, holott ezzel gyalázatot és szégyent hozna arra, aki megvásárolta és megbecsülte őt. Ezután figyelmeztette az asszonyt, hogy fékezze meg gerjedelmét és mondjon le a remény­ről, hogy valaha is teljesíti kívánságát; úgy gondolta, hogy az asszony így majd le tudja győzni fékezheteilen vágyakozását. József azt is feltette magában, hogy inkább a legnagyobb kín­zást is eltűri, mintsem hogy kedvére tegyen. Mert ha nem is illik, hogy a szolga ellenkezzék úrnője akaratával, mégis úgy gondolja: elegendő mentsége van arra, hogy ne engedelmesked­jék asszonya parancsának. Mivel az asszony nem számított erre a makacs ellenkezésre, szerelme csak annál hevesebb lett és mivel gerjedelme hajtotta, elhatározta, hogy másodszor is ost­romra indul.

Mikor éppen nyilvános ünnepre készültek, amelyen az asz- szonyok is részt szoktak venni, férje előtt betegséget vetett ürügyül, hogy megint megostromolja Józsefet gerjedelmevei, mikor majd elcsendesedik és elnyugszik a ház. Mikor sikerült otthon maradnia, még hízelgőbb szavakkal kezdte zaklatni, mint

elsőízben: jobb, ha minél 'előbb eleget tesz sóvárgásának és nem ellenkezik tovább, egyrészt tiszteletből iránta, másrészt pedig szenvedélyes szerelméért, amely őt, az úrnőt, arra indí­totta, hogy megalázza magát. Azonban József okos és előzékeny viselkedésével még jóváteheti mulasztását; ha arra vár, hogy másodszor is kérlelje, akkor ezt most megteszi, még pedig for­róbban, mint elsőízben: betegséget vetett ürügyül, mert inkább József társaságát akarja élvezni, mint a zajos ünnepet; ha azon­ban nem bízott meg előbbi szavaiban és ezért nem hajlott kéré­sére, most abból, hogy ragaszkodik régi vágyához, könnyűszer­rel meggyőződhetik róla, hogy nincsenek rossz szándékai. Ezért élvezheti a szerencsét, amely máris itt van a kezeügyében, ha kielégíti vágyát és még nagyobb szerencsére számíthat. Viszont elkészülhet gyűlöletére és bosszújára, ha visszautasítja kéréséi és inkább megőrzi tisztaságát, mintsem hogy kedvére tegyen úr­asszonyának. A tisztaság egyébként nem igen fog segíteni rajta, mert csak panaszt kell tennie ellene és azt kell hazudnia férjé­nek, hogy József támadta meg őt és Putifár inkább fog hinni az ő szavainak, mint József állításának, még akkor is, ha szavai az igazság látszatát viselik magukon.

így beszélt hozzá az asszony és hulltak a könnyei; azon­ban Józsefet sem a szánalom, sem a félelem nem tántorította el tisztaságától, hanem ellene szegült kéréseinek és fenyegetéseinek és írtózattal fordult el a gonosztól. Mert inkább keserves kíno­kat is hajlandó volt elszenvedni, mint pillanatnyi előnyöket él­vezni és az asszony kedvéért olyasmit elkövetni, ami, •— ebben bizonyos volt, — jog szerint halálbüntetést vonna fejére. Arra is figyelmezteti az asszonyt, hogy gondoljon férjére és házastársi kötelességeire és könyörgött, hogy inkább ezzel törődjék, mint pillanatnyi vágyának a kielégítésével. Mert ezt bánat és fájdalom követné, ami már nem tehetné jóvá az elkövetett bűnt; ezen­felül állandóan abban a rettegésben kellene élnie, hogy rajta­kapják és egyetlen jótéteménynek kellene tartania azt, ha bűne titokban marad. Férjével azonban minden veszély nélkül érint- kezhetik s ezenfelül még megvan az a bizonyossága is, hogy Isten és az emberek előtt tiszta a lelkiismerete. És ha tisztaságát megóvja, több joga marad ahhoz, hogy vele szemben mint úrnő lépjen fel, mint ha a cinkosságán érzett szégyenkezés ebben korlátozná. Mert sokkal jobb nyiltan járni az egyenes úton, mini titokban vétkezni.

Ilyen és még erélyesebb figyelmeztetésekkel igyekezett Jó­zsef • megfékezni az asszony gerjedelmét, és szenvedélyét józan­ságra változtatni. Az asszony azonban annál makacsabbul ragaszkodott vágya kielégítéséhez és megfogta Józsefet és igye­kezett erőszakkal kényszeríteni. József azonban rémülten mene­kült, kirohant az asszony hálószobájából, közben azonban ott hagyta ruháját, amelynél fogva az asszony megragadta őt. Mivel pedig az asszony attól tartott, hogy József elmondja a dolgot férjének, fájdalmas elkeseredésében szégyelletes kudarca miatt, jobbnak tartotta József ellen hamis vádat emelni Putifárnál és így bosszút állni a rajta esett sérelemért. Mert helyesnek tar­totta és asszonyhoz illendőnek, megelőzni Józsefet a vádasko­dással. így hát szomorún és megzavarodottan üldögélt és fáj­dalmat színlelt, mintha szemérmetességén sérelem esett volna» holott a valóságban tulajdonképpen csak amiatt háborgott, hogy kívánságát József nem elégítette ki. Midőn férje hazatért és láttára megzavarodott, kérdésére, hogy miért szomorkodik így, azonnal vádolni kezdte Józsefet és így beszélt: „Megérdemlőd a halált, férjem, ha nem sújtod illő büntetéssel ezt a semmirekellő szolgát, aki meg akarta gyalázni hitvesi ágyadat. Mert megfeled­kezett arról az állapotról, amelyben házunkba került, megfeled­kezett a jótéteményekről, amelyekkel elhalmoztad, s ahelyett, hogy hálás lett volna irántunk, alattomosan megpróbálta be­szennyezni hitvesi ágyadat, még hozzá ünnepnapon akarta ra­vaszul kihasználni távollétedet. A szerénységet, amelyet előbb fitogtatott, csak azért öltötte magára, mert félt tőled, nem pedig azért, mert igazlelkű ember. Ez pedig azért történt így, mert érdeme és várakozása ellenére nagy tiszteletre jutott; ezért meg­engedhetőnek tartotta, hogy most kinyújtsa kezét feleséged után, miután az ő hű sáfárkodására bíztad minden javaidat és őt valamennyi régebbi szolgád fölé állítottad/⁴ Miután befejezte mondanivalóját, megmutatta neki a ruhát, mintha József hagyta volna ott, amikor erőszakoskodni akart vele. Putifár pedig, aki hitt felesége könnyeinek és szavainak, de hitt a látszatnak is és ezenfelül az asszonyt nagyon szerette, nem is vizsgálta tovább a tényállást, hanem megdicsérte feleségét erényességéért és Józsefet, akit most már ő is gonosznak tartott, börtönbe vettette.. Feleségéről pedig csak jót gondolt, mert bizonyságot kapott tisz­tességéről és szemérmetességéről.

5.    FEJEZET

Mi történt Józseffel a börtönben és hogyan jutott nagy
tisztességre

József most Isten kezébe tette le sorsát és lemondott a véde­kezésről, valamint arról is, hogy a tényeket pontosan elmondja, hanem némán viselte bilincseit és a sanyarúságot és bízott Isten­ben, aki ismeri balsorsának valódi okát és hatalmasabb, mint azok, akik őt börtönbe vetették. S hamarosan meg is bizonyoso­dott rajta Isten gondviselése. Mert a börtönör, tekintettel szor­galmára, megbízhatóságára és szép testalkatára, levétette bilin­cseit s ezzel, valamint azzal, hogy jobb élelmezést adott neki, megkönnyítette és elviselhetőbbé tette balsorsát. A foglyok kö­zött, akik vele együtt szenvedtek és a nehéz munka utáni rövid szünetekben beszélgetni szoktak elítéltetésük okáról, ott volt a király pohárnokmestere is, akit ura valamikor nagyon szeretett, azonban haragjában egyszer mégis börtönbe vettetett. És mivel össze volt láncolva Józseffel, bizalmasabb viszonyba került vele; észrevette, hogy József okosabb, mint a többi fogoly és elmesélte neki egyik álmát és megkérte, hogy fejtse meg, ha ugyan van valami jelentése. Közben keservesen panaszkodott, hogy a ki­rálytól rámért nyomorult sorson felül még az álmok is különös­képpen nyugtalanítják.

Tehát elmondta neki, hogy álmában három szőlővesszőt látott, amelyeken nagy és érett szőlőfürtök csüggtek; ezeket ki­facsarta egy serlegbe, amelyet a király tartott a kezében. Aztán megszűrte a mustot és odanyújtotta a királynak, hogy igyék belőle; a király pedig kegyesen elfogadta. Ezt az álmot látta, — így folytatta, — és kérte Józsefet, mondja meg neki a megfejté­sét, ha ugyan ért hozzá. József pedig bátorította őt, hogy három nap múlva remélheti megszabadulását a börtönből és a király megint kívánja majd szolgálatát és visszahívja méltóságába. Megmagyarázta, hogy a szőlőtő termését Isten adta az ember javára, továbbá, hogy áldozatul bemutassák neki, hogy barát­ságot és bizalmat támasszon az emberek között, megszüntesse az ellenségeskedést, eloszlassa a szenvedést és a bánatot és vígasságot szerezzen. „Te azt mondod, hogy a szőlőfürtök levét tulajdon kezeddel facsartad ki, a király pedig elfogadta tőled. Tudd meg tehát, hogy jó álmod volt és azt mutatja, hogy annyi nap alatt, ahány szőlőfürt volt, amelyekből álmodban bort saj-

toltál, megszabadulsz ebből a nyomorúságból. Ha pedig ennek az álomfejtésnek az igazságáról meggyőződtél, akkor gondolj rám, aki ezt a szerencsét hirdettem neked és ne tekints megvetés­sel rám, ha itt hagysz a börtönben, mikor visszanyered szabad­ságodat és részed lesz abban a szerencsében, amelyet megjósol­tam neked. Mert nem bűn miatt vertek láncra engem, hanem erényességem és erkölcsösségem miatt szenvedek olyan bünte­tést, mint a gonosztevőik, mivel nem akartam hitvesi ágyát meg­gyalázni annak, aki engem börtönbe vetett." Természetes, hogy a pohárnok nagyon megörült ennek az álomfejtésnek és várta, hogy teljesül-e a jóslat.

A királynak még egy szolgája került börtönbe a pohárnok­mesterrel együtt, tudniillik a fősütőmester. Mivel pedig ő is ál­mot látott és hallotta a bíztató magyarázatot, ahogy József a pohárnok álmát megfejtette, reménykedve kérdezte tőle, hogy mit jelent az ő álma, amelyet a múlt éjjel látott. Ez pedig a követ­kező volt: „Ügy tűnt fel nekem, — mesélte, — hogy a fejemen három kosarat viszek; kettő teli volt kenyérrel, a harmadik pe­dig pecsenyével és minden egyéb ennivalóval, amit a királynak szoktak készíteni. Ekkor madarak repültek oda, felfaltak min­dent és ámbár el akartam hessegetni őket, sehogy sem tudtam.“ És a sütömes'er éppen olyan kedvező álomfejtést várt, mint ami­lyent a pohárnokmester kapott. József mélyen elgondolkozott az álmon és aztán közölte vele, hogy szívesen adna neki örven- detesebb magyarázatot, mint ami az álomban rejlik: de már csak két napot fog élni, ezt jelenti a két kosár, harmadnap azon­ban megfeszítik és a madarak lakmározzák fel testét és nem tehet ellenük semmit. És mindkettővel az történt, amit József előre megmondott. Mert midőn az említett napon a király ép­pen születésnapját ünnepelte, a fősütőmestert keresztre feszít- tette, a főpohárnokmestert pedig kibocsátotta a börtönből és visszahelyezte előbbi hivatalába.

Miután tehát József két esztendőt töltött a börtönben és a főpohárnokmestertől a kedvező álomfejtés ellenére sem kapott segítséget, Isten maga szabadította ki bilincseiből, még pedig a következőképpen. A fáraó egy éjjel két álmot látott és álmában mindegyiknek a megfejtését is megkapta; a megfejtést elfelej­tette, de az álmokra még emlékezett. Mivel az álmok nyugtalaní­tották, mert úgy érezte, hogy valami szomorú dolgot jövendöl­nek, korán reggel magához hivatta az egyiptomi bölcseket és kö­vetelte, hogy fejtsék meg álmait. És mikor ezeknek a véleményei megoszlottak, a királyt annál nagyobb nyugtalanság fogta el. A

főpohárnokmester azonban, mikor látta, mennyire izgatott a király az álmok miatt, visszaemlékezett Józsefre, hogy milyen ügyesen fejtette meg az ő álmát. Tehát elment a királyhoz és beszélt neki Józsefről és hogy megfejtette az álmát és hogy a megfejtést az események pontosan igazolták, és hogy ugyanazon a napon keresztre feszítették a fősütömestert, ugyancsak pontosan József álomfejtése szerint. Ezt az embert Putifár, a főasztalnokmes- ter vetette fogságra, mert annak a szolgája volt; ez az ember zsidó és előkelő családból származik. Hivassa maga elé őt a király, ha ugyan mostani nyomorult helyzetében alkalmasnak tartja arra és tőle majd megtudja, mit jelentenek álmai. Erre a király parancsot adott, hogy vezessék eléje Józsefet; azok akiknek ez volt a kötelességük, a király parancsa szerint felöltöztették és felékesítették és a király színe elé vezették.

A király pedig megfogta jobbkezét és így szólt hozzá: „Ó, ifjú, az én szolgám bizonyságot tett a te erényedről és bölcse- ségedről; tehát tedd meg nekem is azt a szívességet, amelyet neki megtettél és fejtsd meg mindkét álmomat. De azt akarom, hogy ne hallgass el semmit és ne szolgálj engem hízelgő beszéddel, amely kegyeimet és tetszésemet hajhássza, még akkor sem, ha az igazság talán ijesztőbb is a kelleténél. Tehát azt álmodtam, hogy a folyó mentén sétáltam és láttam, amint hét jóltáplált és szokatlanul nagytestű tehén jön ki a folyóból a mocsaras partra, utánuk pedig hét sovány és ijesztőn csúf tehén jön ki a mocsárba; a sovány tehenek pedig felfalták a hét kövér és hatalmas tehenet és meg sem látszott rajtuk, éppen olyan nyo­morúságosak és ösztövérek maradtak. Az álom után nyugtalanul ébredtem fel és gondolkodtam, mit jelenthet ez a jelenés. Erre megint elaludtam és másik, még csodálatosabb álmot láttam, amely még jobban megrémített és megzavart. Úgy rémlett ne­kem, hogy hét kalászt látok, amelyek egy tőből sarjadtak. Téli voltak érett és nehéz búzaszemekkel, mellettük volt hét nyomo­rúságos, összeszáradt és hitvány kalász, amelyek odahajoltak az érett kalászokhoz, hogy felfalják azokat; én pedig nagyon megrémültem. “

Erre József így válaszolt: „Álmod, ó, király, látszólag ket­tős, a valóságban azonban ugyanazt a jövendölést jelképezi. Mert a tehenek, amelyeknek dolga a szántás, még pedig a sovány tehenektől felfalt kövér tehenek és a hitvány kalászoktól fel­falt dús kalászok, Egyiptom számára az éhínség és a terméket­lenség ugyanannyi esztendejét jelentik, ahány bő esztendő el­múlt. És azt jelentik, hogy a bő esztendők fölöslegét a következő

terméketlen esztendők felemésztik. És az ínség oly nagy lesz, hogy nehéz lesz segíteni rajta, s ezt abból következtetem, hogy a sovány tehenek akkor sem híztak meg, miután a kövéreket felfalták. Isten bizonyára jelképzi az embereknek a jövendői, nem azért, hogy megijessze, vagy megszomorítsa őket, hanem hogy bölcs előrelátással könnyebbséget szerezzenek maguknak, ha a megjósolt események bekövetkeznek. Ha tehát az előző esztendők termését gazdaságosan beosztod, az egyiptomiak nem fogják megérezni a bekövetkező éhínséget."

A király csodálta József bölcseségét és okosságát és megkér­dezte, hogyan lehetne a bőség idején gondoskodni a jövőről, hogy a szűk esztendők elviselhetőbbek legyenek. Erre József azzal a tanáccsal válaszolt, hogy lehetőleg takarékoskodjék a terméssel és ne engedje meg az egyiptomiaknak, hogy a fölös­leget elpazarolják, hanem parancsolja meg nekik, hogy tegyék el a szükség idejére. Figyelmeztette arra is, hogy vegye át a gabonát a földművesektől, halmozza fel magtárakban és min­denkinek csak annyit adjon belőle, amennyi az élet fenntartásá­hoz szükséges. A fáraó csodálta Józsefet az álomfejtésért és a jó tanácsért, amelyet adott és őt magát bízta meg az intézkedés­sel: tegyen mindent úgy, ahogy az egyptomi nép és a király érdekében legjobbnak gondolja, mert mint a jó tanács szerzője, ő maga a legalkalmasabb arra, hogy végre is hajtsa. József tehát meghatalmazást kapott a királytól, hogy használhatja gyűrűjét és viselheti a bíbort. Végigkocsizott egész Egyiptomon, összegyűj­tötte a földművesektől a gabonát és mindegyiknek csak annyit osztott ki, amennyi vetőmagra és táplálékra kellett. De nem mondta meg senkinek az okát, hogy miért cselekedett így.

6.    FEJEZET

Hogyan lett híressé József Egyiptomban és hogyan kerültek
hatalmába testvérei

József ekkor már 30 éves volt és a király elhalmozta őt minden elképzelhető megtiszteltetéssel. Bámulatos bölcsesége miatt Száfenát-Páneachnak nevezte, ami annyit jelent, mint „rejtett dolgok felfedezője". József egyúttal nagyon tiszteletre­méltó házasságot kötött, mert a király közvetítésével feleségül vette Potifera heliopolisi pap hajadon leányát, Ászenetet. Ettől-

még az éhínség előtt két fia született; az idősebbiknek Manasszé volt a neve. Ez a név annyit jelent, mint „elfelejtett", mert ré­gebbi keserves sorsát elfelejtette, miikor szerencsés körülmények közé jutott. A fiatalabbik fiúnak Efraim voK a neve, ami annyit jelent, mint „visszahelyezett", mert ö visszaszerezte az ősi sza­badságot. Midőn Egyiptomban elmúlt a hét bő esztendő, mint ahogy József az álomfejtésben megjövendölte, a nyolcadik év­ben kitört az éhínség. És mivel a lakosság nem gondoskodott magáról eléggé az éhínség idejére, a nép a nagy Ínségben a ki­rályi palotához tódult. A király pedig hivatta Józsefet és az ki­osztotta a gabonát és valóban ő lett a nép megmentője. És nem csupán Egyiptom lakosai előtt nyitotta meg a piacot, hanem szí­vesen adott el gabonát más országbelieknek is. Mert József he­lyesnek tartotta, hogy minden szegényebb embert támogassanak azok, akik bőségben élnek, hiszen az emberek mind rokonaik egymásnak.

Mivel Kánaán is keservesen szenvedett az éhínségtől, mert ez a csapás köröskörül minden országot egyformán sújtott, Jákob, aki értesült róla, hogy az egyptomi piacon más ország­beliek is vásárolhatnak, fiait mind Egyiptomba küldte, hogy ga­bonái vásároljanak. Csak Benjámint, József édes testvérét, Ráchel fiát tartotta otthon. Mikor fiai Egyiptomba értek, megkér-. ték Józsefet, engedje meg nekik, hogy gabonát vásároljanak; mert semmi sem történt József beleegyezése nélkül és hiábavaló volt a király előtt hódolni, ha előbb nem hódoltak József előtt. Ez rögtön felismerte bennük testvéreit, ök azonban egyáltalán nem is gondoltak rá; mert mikor elszakadt tőlük, még ifjú volt, most pedig olyan korba jutott, amelyben arcvonásai annyira megváltoztak, hogy nem ismerhették fel, hiszen nem is sejthet­ték, hogy ilyen nagy méltóságra jutott. És József úgy gondolta, hogy próbára teszi őket és kipuhatolja érzületüket. Mert meg­tagadta tőlük a gabonát: azt mondta, csak azért jöttek, hogy kémkedjenek; más-más vidékről kerültek össze és most csak ürügyül hozzák fel, hogy rokonok. Elképzelhetetlen, hogy egy ember ennyi derék és széptermetű fiút nevelhet fel, hiszen ilyen gyermekáldásban legfeljebb királyok részesülnek. De csak azért beszélt így, hogy valami bizonyosat halljon atyjáról: hogy megy sora, mi történt vele, mióta ő elkerült mellőle; szívesen hallott volna arról is, hogy mi van Benjáminnal, mert attól tartott, hogy éppen úgy, mint őt, ezt a testvérüket is eltették láb alól.

Őket zavarba hozta ez és megrémítette, mert úgy érezték, hogy nagy veszedelem fenyegeti őket és egyáltalán nem is gon-

doltak testvérükre. Mikor kissé összeszedték magukat, Ruben, mini a legidősebb szólalt fel: „Mi nem azért jöttünk ide, — mondta, — hogy bárkit is megbántsunk, vagy hogy a királynak kárt okozzunk, hanem csak azért, hogy segítséget nyerjünk nyo­morúságunkban. És reméljük, hogy a ti jóságtok megment ben­nünket az ínségtől, amely hazánkra rászakadt. Mert hallottuk, hogy ti nem csupán honfitársaitoknak, hanem más országbeliek­nek is eladtok gabonát és hogy mindenkin segíteni akartok, aki segítségre szorul. Hogy pedig mi testvérek vagyunk és vérroko­nok, már abból is kiderül, hogy külsőnk rendkívül hasonló. A mi atyánk, Jákob, zsidó férfiú; tizenkét fia született négy asz- szonytól. Amíg valamennyien éltünk, boldogok voltunk; mióta azonban testvérünk, József elpusztult, minden dolgunk rosszabbra fordult. Mert atyánk szüntelenül gyászolja őt és mi is keser­vesen siratjuk szerencsétlen halálát és öreg atyánk szenvedését. És most azért jöttünk ide, hogy élelmiszert vásároljunk. És leg­ifjabb öcsénket, Benjámint otthon hagytuk, hogy atyánkat ápolja és vezesse a gazdaságot. Hogy pedig szavaink igazságáról meg­győződjél, küldj hírnököket hazánkba és tudakozódjál.“

Ruben ilyen szavakkal igyekezett Józsefet jobb véleményre hangolni irántuk; József azonban, mikor hallotta, hogy Jákob • él és Benjámin nem pusztáit el, őrizetbe vétette testvéreit, hogy alkalmilag majd kihallgassa őket. Harmadnap maga elé vezet­tette őket és így szólt liozzájuk: „Mivel állításotok szerint nem azért jöttetek, hogy a király ellen gonoszát cselekedjetek és hogy testvérek vagytok és attól az atyától származtok, akit megnevez­tetek, állításaitok igazságát azzal bizonyíthatjátok be, ha itt­hagytok nálam magatok közül egyet, akinek nem lesz semmi bántódása, ti többiek pedig elviszitek a gabonát atyátoknak s aztán visszajöttök ide öcsétekkel, akit, mint mondtátok, otthon hagytatok. Ebből fogok meggyőződni arról, hogy nem hazud­tatok/¹ Emiatt aztán még jobban szenvedtek; könnyeket ontot­tak és keservesen siratták József sorsát, mintha a rajta elköve­tett gazság miatt sújtotta volna őket Isten büntetésül ezzel a nyomorúsággal. Ruben pedig nyomatékosan figyelmeztette őket, hogy bűnbánatuk már semmit sem használhat Józsefnek, inkább kérte, hogy férfiasán viseljenek el minden szenvedést, mert mind­ezt Isten bocsátotta rájuk büntetésül a testvérükön elkövetett gazság miatt. így beszélgettek egymással, abban a Íriszemben, hogy József nem érti nyelvüket. Ruben szemrehányásaira pedig szomorúság és bánat fogta el őket, mert olyan cselekedetet kö­vettek el, amelyért méltán sújtja őket az Isten. Midőn pedig

József ilyen nyomorúságban látta ökei, keserves sírásra fakadt; mivel azonban nem akarta, hogy meglássák, kis időre eltávozott onnan;. Azután visszajött, Simeont kezesül visszatartotta test­vérei visszatéréséért, a többit pedig hazaküldte, mihelyt a gabo­nái megvásárolták a piacon. Egyik szolgájának azonban meg­parancsolta, hogy azt a pénzt, amit az idegenek gabonavásár­lásra hoztak, titokban csúsztassa vissza zsákjaikba; ez pedig teljesítette parancsát.

Jákob fiai visszatértek Kánaánba és elmesélték atyjuknak, mi történt velük Egyiptomban: kémeknek tartották őket és nem adtak hitelt annak az állításuknak, hogy testvérek és hogy tizen­egyedik testvérüket otthon hagyták apjuknál. Simeont pedig ott kellett hagyniok kezesül a kormányzónál, mindaddig, míg Ben­jámin is oda nem megy és meg nem erősíti állításaik igazságát. Kérték tehát atyjukat, hogy nyugodtan engedje el velük testvérü­ket. Jákob azonban helytelenítette eeljárásukat és bosszankodott, hogy Simeont visszatartották Egyiptomban; esztelenségnek mon­dotta, hogy még Benjámint is oda akarják vinni. És még akkor sem egyezett bele, mikor Ruben kezesül felajánlotta a maga két fiát, hogy megölheti őket, ha Benjáminnak az úton valami baja esik. Ebben a kínos helyzetben kezdtek aggodalmaskodni és nyugtalankodni; de még jobban megzavarta őket az a körül­mény, hogy megtalálták zsákjaikban a pénzt. Mikor aztán a magukkal hozott búza elfogyott és az éhínség egyre nyomasz­tóbbá lett, Jákob végre engedett és elhatározta, hogy Benjámint testvéreivel együtt elküldi, hiszen nem térhettek vissza Egyip­tomba ő nélküle. Mivel az éhínség napról-napra borzalmasabban dühöngött és a fiai könyörögve kérték, kénytelen volt így csele­kedni. Különösen Júda, aki heves természetű ember volt, nyo­matékosan beszélt atyjával: ne gyötörje magát öccse miatt és ne aggódjék, mert Isten akarata nélkül semmi baja sem történhetik; egyébként az a sors, amit Isten szánt neki, itthon is elérheti. De ne tegye meg, hogy a biztos pusztulásra szánja őket és fia miatti balga aggódásában megfosztja őket azoktól a szükséges élelmi­szerektől, amelyeket a fáraó hajlandó megadni nekik. Gondolnia kell Simeon életére is és nem szabad megengedni, hogy esetleg elpusztuljon, csupán azért, mert nem engedi Benjámint elutazni. Tehát ajánlja Istennek a fiát, mert vagy épségben visszahozza őt, vagy pedig vele együtt pusztul eí ö maga is. Erre Jákob engedett és átadta nekik Benjámint. -Egyúttal a kétszeres árat adta nekik gabonára, valamint ajándékot küldött Józsefnek Kánaán termé­keiből: dióoíajat, mirrhaolajat, terpentinolajat és mézet. Ezután

az apa és búcsúzó fiai keserves könnyeket ontottak; mert az apa aggódott, hogy fiait épségben viszontlátja-e még egyszer, fiai pedig féltek, hogy nem látják többé atyjukat, mert talán elsor­vasztja öt a távollétük miatt érzett szomorúság. Ebben a bánkó- dásban töltöttek egy egész napot. Azután a fiúk útra keltek Egyip­tomba; az öreg bánatosan otthon maradt, fiai pedig azzal enyhí­tették fájdalmukat, hogy reménykedtek a jobb jövőben.

Miután Egyiptomba megérkeztek, azonnal József elé vezet­ték őket; de nagyon féltek, hogy megfeddi őket a gabona ára miatt, mintha bizony csalárd módon ők maguk vették volna vissza. Tehát mentegetőztek József intézőjénél és azt mondták, hogy otthon megtalálták a zsákokban a pénzt és ezt most vissza­hozták. De mikor ez azt felelte, hogy nem érti, miről beszélnek, megszűnt aggodalmuk. Most Simeont kiengedték a börtönből és csatlakozott testvéreihez. Eközben József is visszatért a király szolgálatából, mire átnyújtották neki az ajándékokat. Kérdésére, hoigyan érzi magát atyjuk, azt felelték, hogy jó egészségben talál­ták. Aztán pedig, mivel Benjámint felismerte, megkérdezte, hogy ez-e a legfiatalabb öccsük. Mikor erre a kérdésre igennel feleltek, ezt mondta: Isten akarata szerint történik minden — és meg­hatottságában megint könnyekre fakadt és visszavonult, hogy testvérei ne vegyék észre. Azután asztalhoz ültette őket; azok olyan sorrendben ültek le, mint otthon. József barátságosan bánt mindnyájukkal, de Benjámint jobban kitüntette, mint a többieket és az ételekből kétszer annyit adatott neki, mint testvéreinek.

Mikor ebéd után pihenőre tértek, megparancsolta intézőjé­nek, hogy mérje ki nekik a gabonát és az árát titokban megint dugja vissza a zsákjaikba. Benjámin zsákjába pedig rejtsen el egy ezüst serleget, amelyből ő maga szokott inni. így akarta pró­bára tenni testvéreit, vájjon védelmére kelnének-e öccsüknek, ha tolvajlás miatt veszedelembe kerülne, vagy pedig cserben hagy­nák és mintha semmi közük sem volna a gaztetthez, visszatér­nének atyjukhoz. Az intéző végrehajtotta a parancsot. Jákob fiai gyanútlanul útra keltek napfelkeltekor, még pedig kétszeres örömmel; egyrészt azért, mert megint velük volt Simeon, más­részt pedig azért is, mert Benjámint magukkal vitték haza, úgy, amint atyjuknak megígérték. Egyszerre csak lovasok fogták körül őket és velük volt az a szolga is, amelyik a serleget Benjámin poggyászába rejtette. Megrémültek a váratlan támadás miatt, kér­dezték az okát, miért támadtak rájuk így, holott kevéssel ezelőtt uruk még kitüntető módon megvendégelte őket. Azok pedig azt felelték, hogy semmirekellő emberek, mert ahelyett, hogy hálásak

65

lettek volna a vendégszerető, bőkezű és barátságos fogadtatásért, amellyel József elhalmozta őket, nem átallották gazságot elkö­vetni és ellopni egy serleget, amelyből József barátságosan ivott az egészségükre. Ezzel az aljas kapzsiságukkal eljátszották József barátságát és abba a veszedelembe keveredtek, hogy rajtakapják őket. De ezért meg kell bűnhödniök; mert Isten előtt nem marad­hat titokban, hogy a rablóit jószággal elmenekültek, ha sikerült is nekik a szolgát megtéveszteni. És még ők merik kérdezni, miért vannak itt a lovasok, holott nagyon jól tudják, hogy hama­rosan elveszik büntetésüket? Ilyen és más efféle szavakkal fed­hette őket az intéző. Ök azonban, mivel semmiféle csaláson nem járt az eszük, tréfának vették szavait és csodálkoztak, hogy ilyen könnyedén meggyanúsítja őket efféle gaztettel, holott a gabona árát, amelyet zsákjaikban megtaláltak, nem tartották meg maguknak, hanem visszahozták, ámbár senki sem tudott róla Tehát eszük ágában sem volt gonoszát cselekedni. Azonban ahelyett, hogy tagadnának, szívesebben alávetik magukat a moto­zásnak és hajlandók elviselni mindenféle büntetést, ha bár­melyikükre rábizonyul a tolvajlás. Mivel semmiféle gaztettben nem érezték bűnösöknek magukat, nem féltek semmitől és egé­szen bizonyosak voltak dolgukban. A lovasok beleegyeztek a javasul! motozásba, de kijelentették, hogy csak annak kell elvi­selnie a büntetést, akire rábizonyul a tolvajlás. Erre megkezdték a motozást és miután valamennyinek a poggyászát rendben talál­ták, végre Benjámin poggyászához értek; jól tudták, hogy az ö zsákjában van a serleg. De meg akarták őrizni a látszatot, mintha alapos lelkiismeretességgel végeznék munkájukat. A töb­biek pedig, mivel maguk miatt már nem volt gondjuk, most már . csak Benjámin miatt aggódtak kissé. De abban a biztos remény­ben, hogy őrá sem tudnak semmit rábizonyítani, már hetykén odavágták üldözőiknek: ök az okai, hogy máris nem tették meg útjuknak jó részét. Mikor azonban Benjámin poggyászának át­kutatása után előkerült a serleg, elkezdtek sírni és jajveszékelni, megszaggatták ruháikat és nem csupán öccsüket siratták, hogy hamarosan el kell szenvednie a büntetést a tolvajlás miatt, hanem a maguk sorsát is, mert most már nem tudják megtartani Ígére­tüket, amelyet Benjámin épségével kapcsolatban tettek atyjuk­nak. Növelte keserűségüket az is, hogy mikor már azt hitték, hogy minden bajból kimenekültek, a balsors ebbe a szerencsét­lenségbe taszította őket. Azzal vádolták magukat, hogy nem csupán testvérük szerencsétlenségének Ők az okai, hanem atyjuk

5 Flavius Josephus: A zsidók története

melket

A vitték József

gyászának is, akit akarata ellenére vettek rá arra, hogy a gyer- velük együtt elengedje.                                                                                                    ₍

lovasok erre megragadták Benjámint és vissza- Józsefhez, a többi testvér pedig követte őket, Mikor Benjámint bilincsekben látta, a testvéreket pedig

mélységes szomorúságban őmiatta, így szólt hozzájuk: „Mit gondoltok, ti semmirekellők, az én vendégszeretetemről és az isteni gondviselésről, hogy ilyesmit merészeltek elkövetni jóte­vőtök és vendégbarátotok ellen?“ Azok pedig felajánlkoztak, hogy elszenvedik Benjámin helyett a büntetést; az is eszükbe jutott, mily gyalázatosán bántak^- Józseffel és magukban boldog­nak mondták őt, mert ha csakugyan meghalt, megmenekült már az élet minden nyomorúságától. Ha azonban még él, akkor ők most szenvedik el azt a büntetést, amelyet Isten gaztettükért rá­juk mért; és atyjuk szerencsétlenségének és romlásának nevez­ték magukat, mert Józsefért való szenvedését tetézték még a Ben­jáminért való gyászával. Különösen heves szemrehányásokat tett nekik Bűben. József pedig kijelentette, hogy a többieket útjukra engedi, hiszen ők nem követtek el semmit és beéri a fiú meg-? büntetésével. Mert nem bölcs dolog az ártatlanok kedvéért szaba­don bocsátani ezt a fiút, sem pedig őket épp úgy megbüntetni, mint azt, aki a tolvajlást elkövette; végül pedig biztos kíséretet ígért nekik útjukra. Ezen nagyon megriadtak és a fájdalom sza­vukat szegte. Juda pedig, aki rávette atyjukat, hogy elengedje velük a fiút s általában határozott és kemény jellemű ember volt, feltette magában, hogy testvére megmentéséért szembeszáll a veszéllyel és így szólt: „Gazságot követtünk el ellened, ó kor­, Hiányzó és megérdemeljük a büntetést és valamennyien szívesen alá is vetjük magunkat, ámbár csak a legfiatalabbik a bűnös. Tulajdonképpen az ő kedvéért le kellene mondanunk életünkről, de a te jóságod még némi reményt nyújt nekünk és lehetőséget ad arra, hogy megszabaduljunk a veszedelemből. Ne tekints tehát minket és a gaztettet, hanem engedd szóhoz jutni jó szívedet és szelídségedet. A haragot pedig, amely a kisebb állású embereket nemcsak nagy dolgokban, hanem mindenben hirtelen elönti, vesd ki szívedből. Ne engedd, hogy erőt vegyen rajtad és ne taszítsd romlásba azokat, akik nem tudnak gondoskodni meg­menekülésükről, hanem hozzád könyörögnek érte. Mert nem most először mutatkozol nagylelkűnek irántunk, hanem mikor hozzád jöttünk, hogy gabonát vásároljunk, megengedted és annyit adtál nekünk, amennyi szükséges volt, hogy családjainkat

megmentsük az éhhaláltól. De hogy az ínségeseket pártfogá­sodba veszed és megmented őket a pusztulástól, vagy hogy elen­geded a büntetést azoknak, akikről az emberek azt hiszik, hogy bűnt követtek el és irígylik őket azért a jótéteményért, amellyel elhalmoztad őket: az tulajdonképpen mindegy. A kegyelem ugyanaz, ha különféle módon gyakorlód is. Tartsd meg tehát azokat, akiket mostanáig tápláltál és mentsd meg életünket, mint ahogy megmentettél minket az éhínségtől. Épp oly nagy és csodá­latraméltó dolog meghagyni nekünk az életünket, mint amily nagylelkűség volt megmenteni az éhhaláltól. Merem állítani, hogy Isten csupán útat akart mutatni neked dicsőséged gyarapítására, mikor ebbe a nyomorúságba taszított bennünket, tudniillik hogy te éppen olyan dicsőséget szerezz azzal, hogy megbocsátod a gaz­ságot, amelyet elkövettünk ellened, mint amilyent szereztél már azzal, hogy nagylelkűen támogattad azokat, akik rászorultak segítségedre. Mert nagy dolog segíteni azokon, akik Ínségben sínylődnek; de még nagyobb és gyönyörűbb megkegyelmezni azoknak, akik bűnükkel büntetést vontak fejükre. És ha a kis vétkeket is nagy dicsőség megbocsátani, akkor szinte isteni erény megfékezni a haragot és megbocsátani azoknak, akik megsértet­tek bennünket és ezzel eljátszották az életüket. Ha nem élne atyánk, aki József halála miatt emészti magát és oly keservesen bánkódik gyermekei elvesztése miatt, akkor nem vesztegettem volna ennyi szót életünkért, ha nem a te jóságodban bizakodva tettem volna, mert te bizonyára magasztosnak tartod meghagyni az életüket azoknak, akiket haláluk után senki sem siratna meg; inkább közömbösén elviseltük volna a büntetést, amelyet ránk mértél volna. Most azonban, mivel egyáltalán nem sajnálkozunk önmagunkon, ámbár fiatalok vagyunk és az életnek még kevés gyönyörűségét ízleltük, inkább agg atyánkért esedezve és könyö­rögve kérünk, hagyd meg életünket, amelyet az ellened elkövetett gazsággal eljátszottunk. Mert a mi atyánk nem rossz ember és minket sem rosszaknak nevelt, hanem igaz és tiszteletreméltó férfiú és nem érdemelte meg ezt a sorsot és most hosszas távol­létünk miatt bizonyára bánat és gond gyötri őt. Ha azonban hírül venné halálunkat és annak okát, akkor annál inkább kívánná, hogy búcsút mondhasson az életnek; elemésztené a bánkódás és a mi gyalázatunk siettetné halálát, azonfelül vigasz­talanul halna meg, hiszen már most is szinte magánkívül van, pedig még hírt sem kapott rólunk. Gondold meg tehát ezt és ha gonosz cselekedetünk haragra gerjesztett, atyánk kedvéért gya-

korolj kegyelmet és legyen nagyobb iránta érzett szánalmad, mint a mi gonoszságunk. Vedd tekintetbe agg korát; ha elpusz­tulunk, magányosságban élne és halna meg. Ha így cselekszel, megtiszteled tulajdon atyádat és tenmagadat is és örömmel fo­god viselni az ő nevét. Ehhez adja meg neked kegyelmét Isten, mindenek atyja; mert iránta is ilyen jóságos érzülettel fogod megmutatni tiszteletedet, ha megszánod atyánkat és meggondo­lod, mit szenvedne, ha gyermekeit elvesztené. Tőled függ tehát, hogy meghagyd életünket, amelyet Isten adott nekünk és ame­lyet te most elvehetsz és így tőled telhetőleg a jóságban Isten mása légy. Szép dolog ilyen nagy hatalmat- mások javára, nem pedig kárukra használni fel és mikor romlásba dönthetnénk másokat és ehhez megvan a jogunk is, ezt meg nem tenni, mint­ha nem történt volna semmi sem, hanem hatalmunkat csupán mások javára használni. És minél több embert teszünk boldoggá, annál nagyobb dicsőséget szerzünk magunknak. Te most mind­nyájunkat megmenthetsz, ha megbocsátod öcsénknek azt, amit ellened vétett. Mert mi sem élhetünk tovább, ha őt kivégezieted, mert nélküle nem térhetünk vissza atyánkhoz. Ezért sújts min­ket is ugyanazzal a büntetéssel, mintha tettestársai volnánk; mert mi osztozni akarunk abban a sorsban, amely öcsénket sújtja. És kérünk, ó kormányzó, inkább ítélj el vele együtt bennünket is és végeztess ki, mintsem hogy halála után gyászban emésszük el magunkat. Nem akarok arról beszélni, hogy még fiatal, hogy értelme még nem érett és hogy ennélfogva emberi szokás szerint illendő megbocsátani neki. Ezt inkább a te belátásodra akarom bízni és be akarom fejezni beszédemet azzal, hogy ha elítélsz minket, én leszek az oka, mert nem mondtam el mindent, ami irántunk érzett haragodat lecsillapíthatná; viszont, ha felmen­tesz bennünket, meglesz az a jóérzésed, hogy jóságosán és szelí­den cselekedtél. Mert ezzel nem csupán az életünket adod visz- sza, hanem azt a kegyet mutatod irántunk, hogy jobbaknak tar­tasz bennünket, mini aminők vagyunk és hogy inkább törődöl jó sorsunkkal, mint mi magunk. Ha azt határoztad, hogy kivé­gezteted őt, engedd meg, hogy én szenvedjem el a halálbüntetést és őt küldd haza atyjához. De ha inkább szolgaságra akarod őt adni, akkor én még sokkal alkalmasabb vagyok szolgálatodra, mint ő. Ahogy látod, kész vagyok elszenvedni mind a két bün­tetést és alkalmas vagyok rá.“ Erre Juda, aki szíves-örömest szenvedett volna, hogy megmentse testvérét, József lábaihoz vetette magát és eképpen igyekezett haragját megfékezni és le-

csillapítani. így teltek testvérei is és valamennyien sírva ajánl­koztak, hogy meghalnak Benjámin helyett.

József pedig elérzékenyült és tovább nem tudta tettetni a haragot. Megparancsolta a jelenlévőknek, hogy távozzanak, hogy tanuk nélkül ismertesse meg magát testvéreivel. Mikor tehát mindenki eltávozott, megismertette magát testvéreivel és így szólt: „Testvérünk iránt tanúsított jóságotokat meg kell di­csérnem; látom, hogy sokkal jobb a szívetek, mint várhattam az után, amit annak idején ellenem elkövettetek. Mert mindazt, amin itt most keresztülestetek, csak azért rendeltem el, hogy próbára vessem testvéri szeret eteteket. Azt hiszem, szívetek szerint nem voltatok irántam rosszindulatúak, hanem én inkább min­dent Isten akaratának tulajdonítok, aki megadta nekünk a jelenvaló javak élvezését és megadja később is, ha továbbra is kegyes marad hozzánk. Miután azt is megtudtam, hogy atyánk várakozásom ellenére még épségben van és hogy öcséteket szív­ből szeretitek, gondolni sem akarok többé arra, amit ellenem elkövettetek. Nem is akarlak gyűlölni benneteket ezért, inkább megköszönöm nektek, mert ti voltatok az okai, hogy Isten ily kegyesen gondoskodott valamennyiünkről. így tehát azt kívá­nom, hogy ti is felejtsétek el mindazt, ami történt, örvendezze­tek, hogy akkori esztelenségetek jóra fordult és ne szomorkod- jatok miatta, hogy olyasmit cselekedtetek, ami miatt szégyen­keznetek kellett. És az se bántson, hogy gyalázatosán bántatok velem, hiszen szándékotok nem teljesült. Inkább örvendezzetek, hogy Isten így intézte a dolgot s most menjetek haza és jelentsé­tek meg atyánknak mindezt, hogy ne gyötörje magát többé miattatok és ne haljon meg esetleg hamarább, mielőtt én még viszontláthatnám és részt adhatnék neki javaimban. Vegyétek tehát magatok mellé atyánkat, feleségeiteket, gyermekeiteket és egész rokonságtokat és költözzetek ide. Mert nem való, hogy azok, akik nekem a legkedvesebbek, ne vegyenek részt az én boldog­ságomban, annál inkább, mert az éhínség még öt esztendeig fog tartani.“ Ezek után József megölelte testvéreit; azok pedig sírva fakadtak és jajveszékeltek, miért arra a gazságra gondoltak, amelyet ellene elkövettek; mert még mindig attól tartottak, hogy testvérük barátságos viselkedése mögött ott rejtőzik a meg­érdemelt büntetés. Ez után lakomát tálaltak fel. S maga a király is nagyon örült, hogy József testvérei megérkeztek és úgy érezte, mintha őt érte volna valami nagy szerencse. Azután kocsikat

ajándékozott nekik, jól megrakva gabonával, atyjuknak pedig aranyat és ezüstöt küldött. És miután Józseftől is dús ajándé­kokat kaptak, részben atyjuknak, részben maguknak, leginkább pedig Benjáminnak, hazavonultak.                             '

7.   FEJEZET

Jákob az éhínség miatt egész családjával fiához, Józsefhez
költözik

Mikor Jákob fiai hazatértek s meghallotta tőlük, hogy József, akit már halott gyanánt elgyászolt, nemcsak él, hanem fényben és pompában él, a királlyal együtt uralkodik Egyipto­mon és majdnem az egész kormányzást kezében tartja, annál kevésbbé kételkedett a hírek valóságában, mert Isten minden­hatóságára és jóságára gondolt, amely közben egy ideig lappan­gott. És azonnal útnak indult és sietett Józsefhez.

Midőn az „Esküvés kútjához“ érkezett, áldozott Istennek; mert aggódott amiatt, hogy fiai Egyiptom nagy termékenysége miatt majd nem akarnak onnan visszatérni és utódai nem jön­nek vissza Kánaánba, holott Isten ígérete szerint annak birto­kukban kellett maradnia. Továbbá attól is félt, hogy mivel Isten jóváhagyása nélkül indult el az egyiptomi útra, nemzet­ségét valami nagy csapás éri, vagy pedig neki kell távoznia az életből, mielőtt még Józsefet megláthatná. Efféle gondolatok közben elaludt.

Álmában megjelent neki Isten, kétszer nevén szólította és arra a kérdésre, hogy kicsoda, így beszélt hozzá: „Lehetetlen, hogy te, Jákob, ne ismerd meg Istent, aki mindig hűségesen ott állt melletted és atyáid mellett. Mert midőn atyád el akarta venni tőled az uralmat, én megtartottam neked; csak az én oltalmammal jutottál el Mezopotámiába; ott jó házasságot kö­töttél és gyermekekben és vagyonban gazdagon távoztál el on­nan; az én gondviselésem tartotta meg neked épségben vala­mennyi utódodat és emelte Józsefet, akit már elveszettnek hit­tél, Egyiptom hatalmas urává, aki alig kisebb a királynál. És most jövök és vezetőd akarok lenni utadon és hirdetem neked, hogy József karjaiban fogsz meghalni, hogy nemzetséged sok évszázadon keresztül nagy és híres lesz és hogy visszavezetem abba az országba, amelyet neki ígértem.“

Ez az álomlátás bizakodást öntött Jákobba és annál szíve­sebben költözött Egyiptomba gyermekeivel és unokáival együtt, akik összesen hetvenen voltak. Neveiket előbb nem akartam felsorolni, mert kiejtésük nehéz, azonban úgy gondoltam, mégis meg kell tennem, hogy megcáfoljam azokat, akik azt állítják, hogy nem Mezopotámiából származunk, hanem Egyiptomból. Jákobnak tehát tizenkét fia volt, akik közül Józsefet már emlí­tettük, de többi fiait és unokáit felsoroljuk. Rubennek négy fia volt: Hénok, Fallu, Heszron és Kárni; Simeonnak hat: Jamuel, Janin, Áchod, Jáchim, Szochár és Saul; Lévinek három: Gerson, Káát és Merári; Judának ugyancsak három: Her, Onan, Sela, Fáresz és Zára, és ezenfelül Fáresztől két unokája: Heszron és Hámul. Iszachárnak négy fia volt: Tóla, Fua, Jób és Semron; Zabulonnak három: Száred, Elon és Jáhelel. Ezek Dinával együtt Liától származtak és összesen harminchármán voltak. Ráchelnek két fia volt, ezek közül Józsefnek ugyancsak két fia: Manasszé és Efráim; a másiknak, Benjáminnak pedig tíz: Béla, Bekor, Ásbel, Gera, Náámán, Echit, Ros, Mofim és Áred. Ez a tizennégy az előbb említettekkel együtt összesen negyvenhét. Ezek voltak Jákob törvényes fiai. Bálától, Ráchel szolgálójától született két fia, Dán és Neftáli; az utóbbinak pedig négy fia volt: Jásziel, Guni, Jeszer és Sallem; Dánnak pedig csak egy fia: Huszim. Ha ezeket hozzászámítjuk az előbbi számhoz, az ösz- szesen ötvennégy. Zelfától, Lia szolgálójától származott Gág és Áser; Gágnak hét fia volt: Széfion, Hággi, Süni, Eszebon, Heri, Árodi és Áreli; Ásernek pedig egy leánya: Sára és hat fia: Jámne, Jesua, Jesui, Beria, Héber és Melkiel. Ha ezt a tizenhatot hozzá­adjuk az előbb említett ötvennégyhez, akkor kijön a fent emlí­tett szám, amelybe Jákobot nem foglaltuk bele.

Midőn tehát József értesült atyja megérkezéséről, — mivel Juda előre sietett, hogy jelentse neki, — elébe ment és Rámesz- szesz városánál találkozott vele. Jákob nagy örömébe majdnem belehalt. József azonban magához térítette, ámbár ő maga is alig tudta türtőztetni örömét, ha nem is rendítette meg annyira, mint atyját. Azután József azt mondta atyjának, hogy lassan jöjjön utánuk, ő maga pedig öt testvérével a királyhoz sietett és jelentette neki, hogy Jákob egész családjával együtt megérke­zett. A király örömmel fogadta a hírt és megkérdezte Józsefet, milyen az életmódjuk, hogy segítse őket abban, hogy itt is asze­rint élhessenek. József azt válaszolta, hogy valamennyien kitűnő pásztorok, ezenkívül azonban semmi más mesterséghez bem értenek. így akarta útját vágni annak, hogy elválasszák őket

egymástól. Inkább azt akarta, hogy együtt maradjanak, atyjuk­ról gondoskodjanak és ne sokat érintkezzenek az egyiptomiakkal, ami pedig megtörtént volna, ha ugyanolyan életmódot folytattak volna ők is, mint azok. Mert az egyiptomiaknak tilos volt a pásztori foglalkozás.

Midőn Jákob megjelent a király előtt, köszöntötte őt és szerencsét kívánt uralkodásához. A fáraó megkérdezte,. hány éves. Mikor Jákob azt felelte, hogy 130 éves, a király megcso­dálta nagy koráért; Jákob azonban hozzátette, hogy még nem érte el atyáinak életkorát. Azután a fáraó neki és fiainak Helio- polist jelölte ki lakóhelyül, mert ott volt az ő pásztorainak a legelője is.

Az éhínség azonban napról-napra növekedett és az egyipto­miakra egyre nyomasztóbb lett. A szárazság nőitön-nött, mert a Nilus nem lépett ki medréből és esőt sem küldött Isten. A nép pedig nem gondoskodott a jövőről, mert nem láthatta előre, József viszont csak készpénzért adott ki gabonát. Mikor aztán pénzszűke következett be, állatokkal és rabszolgákkal fizettek, s akinek földje volt, azt adta cserébe a gabonáért. így minden­kinek a földje a király birtokába került és az egyiknek ide, a másiknak amoda kellett költöznie, hogy a király annál bizto­sabban és zavartalanabbal gyakorolhassa a föld tulajdonjogát. Csak a papok tarthatták meg birtokukat. A roppant ínség végre odáig fajult, hogy nem csupán testüket, hanem lelkűket is el­adták és kénytelenek voltak erkölcstelen módon megszerezni élelmüket. Mikor végre az éhínség enyhült, a folyam megint elárasztotta a földet és ez ismét bőven hozott termést, József elment mindegyik községbe, összehívta a népet és előbbi tulaj­donosainak visszaadta a földet, amelyet annakidején átadtak a királynak és amelynek haszonélvezete azt illette. Figyelmeztette őket: gondolják meg jól, hogy a föld jog szerint a király tulaj­dona; megművelésétől tehát ne riassza vissza őket az, hogy ezentúl a termés ötödrészét be kell szolgáltatni a királynak. Azok azonban örvendeztek, hogy így váratlanul ismét birtokba vehették földjüket és kötelezték magukat, hogy pontosan meg­tartják ezt a parancsot. Ezzel József tekintélye és az alattvalók ragaszkodása a királyhoz nagyon megnövekedett az egyipto­miak előtt. Az a szokás, hogy a termés ötödrészét beszolgáltat­ják, a következő uralkodók alatt is megmaradt.

8.   FEJEZET

Jákob és József halála

Miután Jákob 17 évet élt Egyiptomban, megbetegedett és meghalt fiai körében; előbb megáldotta őket és prófétai szóval hirdette, hogy utódaik Kánaán földjét fogják lakni, mint ahogy később így is történt. Józsefet pedig különösen magasztalta, mert nemcsak megbocsátotta azt a gonoszságot, amelyet bátyjai elkövettek ellene, hanem még sokkal nagyobb jóságot tanúsí­tott irántuk, mert elhalmozta őket jótéteményekkel, amelyeket sohasem viszonozhattak. Ezért megparancsolta fiainak, hogy József fiait, Efraimot és Manasszét, vegyék fel maguk közé és osszák meg velük Kánaán földjét, amiről majd később fogunk beszélni. Ezután még azt kívánta, hogy Hebronban temessék el; és meghalt 147 éves korában. Egyetlen elődje sem multa felül őt jámborságban és páratlan érdemeiért méltó jutalmat is nyert. József a király engedőimével atyja holttestét Hebronba vitette és nagy pompával eltemettette. Midőn azonban testvérei vona­kodtak vele együtt visszatérni Egyiptomba, mert attól féltek, hogy atyjuk halála után bosszút áll majd rajtuk az ellene elkö­vetett gonoszságért, — mivel senki sincs már, akinek a ked­véért mérsékletet tanúsítson irántuk, — kérte őket, hogy ne féljenek és ne bizalmatlankodjanak. Tehát visszamentek vele, ő pedig nagy földbirtokkal ajándékozta meg őket és szüntelenül a legnagyobb jóindulattal viseltetett irántuk.

Midőn József elérte 110-ik életévét, ő maga is meghalt. Csodálták erényei miatt; kiváló tulajdonságokkal volt meg­áldva, minden dolgát nagy bölcseséggel intézte és vagyonával jól gazdálkodott. Ezek a tulajdonságai nagy tekintélyt szereztek neki az egyiptomiaknál, ámbár idegen volt és nagy rosszindu­lattal kellett megbirkóznia, mint már fentebb említettük. Test­vérei is Egyiptomban haliak meg boldog élet után. Tetemeiket gyermekeik és unokáik később Hebronba szállították és ott temették el. Azonban József tetemét a héberek csak akkor vit­ték Kánaánba, amikor Egyiptomból kivonultak, mert József es­küvel kötelezte őket erre. Hogy aztán mi lett a sorsuk az egyes utódoknak és miféle fáradalmak árán sikerült nekik Kánaánt birtokukba venniök, később fogom elbeszélni, miután előadtam az okát, hogy miért vonultak ki Egyiptomból.

9.   FEJEZET

A héberek sanyargattatása. Mózes születése és neveltetése

Az egyiptomiak azonban kicsapongók és a inunkára restek voltak és csak az érzéki élvezeteknek éltek és anyagi javakat hajhásztak. Ezért irigyelték a hébereket szerencséjük miatt és ellenséges érzülettel viseltettek irántuk. Mikor észrevették, mennyire szaporodnak az izraeliták és milyen nagy gazdagságra tesznek szert szorgalmas munkájukkal, attól tartottak, hogy hatalmukat majd az egyiptomiak romlására fordítják. És mivel idővel elhalványodott József jótéteményeinek az emlékezete is és más uralkodóház jutott kormányra, az izraelitákkal rosszul bántak, mindenféle nehéz munkára kényszerítették őket. Meg­parancsolták nekik, hogy , a folyamnak sok új medret vágjanak, a város körül falakat építsenek és töltéseket emeljenek, hogy a víz ne áradjon ki és ne alkothasson mocsarakat. A piramisok építésével is meggyötörték a mieinket és kényszerítették, hogy mindenféle mesterséget megtanuljanak és hozzászokjanak a ne­héz munkához. Ezt a sorsot kereken négyszáz esztendeig nyög­ték és szinte már versenyeztek egymással: az egyiptomiak abban, hogy az izraelitákat túlfeszített munkával tönkretegyék, emezek pedig abban, hogy bebizonyítsák, hogy minden rájuk rótt mun­kát el tudnak végezni.

Mialatt a mieink kénytelenek voltak ilyen munkákkal fog­lalkozni, történt valami, ami még jobban felkorbácsolta az egyiptomiakban azt a vágyat, hogy kinusztítsanak bennünket. Égyik írástudójuk, — mert ezek érteitek a jövendőmondáshoz, — azt jósolta a királynak, hogy ebben az időtájban a héberek közt egy fiú fog születni, aki, ha felnövekedik, megdönti az egyiptomiak uralmát, az izraelitákat pedig hatalmasokká teszi. Különösen 'kitűnik majd erényeivel, emléke pedig dicsőséges lesz. A király megijedt ettől a jóslattól és megparancsolta, hogy minden zsidó fiút azonnal a születés után dobjanak a folyóba és öljenek meg; az egyiptomi bábaasszonyok pontosan kutassák ki, mikor esnek gyermekágyba a héber asszonyok és szorgosan figyeljenek a szülésre; és csak egyiptomi bábaasszonyoknak szabad segédkezniük a héber asszonyok mellett, mert csak ezek­ben leheti megbízni, hogy nem szegik meg a király parancsát. Azok pedig, akik ezt a parancsot megszegik és újszülött gyerme­keiket elrejteni merészelik, családjukkal együtt halálbüntetést

szenvedjenek. A héberek kegyetlennek érezték ezt a parancsot, nemcsak ezért, mert gyermekeiket elveszítenék, sőt még ezen­felül nekik maguknak, a szülőknek kell meggyilkolniok fiaikat, hanem azért is, mert arra gondoltak, hogy fiaik megölése után ők maguk sem élhetnek már sokáig, mert megtöri őket a sze­rencsétlenség és szomorúság és így egész nemzetségük gyökeres­tül kipusztul. Tehát vigasztalan helyzetben voltak. De Isten vég­zése ellen nem lehet harcolni még akkor sem, ha ezerféle cselt eszeinek ki ellene. Meri a fiú, akitől az írástudó óvta a királyt, a király minden üldözése ellenére is titokban fölnevelkedett és minden beigazolódott, amit róla megjósoltak. Ez pedig így történt.

Ámrám, egy előkelő zsidó, aggódott népéért, hogy fiúszapo­rulat hiányában kipusztul, és maga miatt is nagyon aggódott, mert felesége éppen áldott állapotban volt. Szólította tehát az Istent és imádkozott hozzá, könyörüljön meg azoknak a sorsán, akik eddig oly hűségesen tisztelték őt és szabadítsa meg őket mostani nyomorúságukból és térítse észre amazokat, hogy nem irthatják ki az izraeliták nemzetségét. Isten megkönyörült, rajta, meghallgatta imádságát, megjelent neki álmában és intette, hogy ne essék kétségbe jövője felett: Ö számontartja az izraeli­ták jámborságát és illő módon meg is jutalmazza őket ezért? Hi­szen atyáik iránt is kegyes volt és kis népből hatalmas néppé tette őket; mert Ábrám egyedül költözött Kánaánba és boldog volt; felesége, aki addig meddő volt, később kívánsága szerint gyermekeket szült és Izmaelnek és utódainak Arábiát, Ketura fiainak Troglodytist, Izsáknak pedig Kánaánt hagyta örökül. Azután így folytatta Isten: „És ha ti nem vagytok istentelenek és hálátlanok, akkor emlékeznetek kell rá, milyen hős haditetteket hajtott végre az én. segítségemmel. Jákob, az ő nagy szerencséje miatt, amelyben élt és amelyet gyermekeire és unokáira is átha­gyományozott, az idegen népeknél is nagy hírre jutott. Mind­össze hetven atyjafiával érkezett Egyiptomba és ti már hatszáz­ezernél is többen vagytok. Most azonban, figyelmeztetlek, gon­doskodom a ti jósorsotokról és a te dicsőségedről. Mert az a fiú, akinek születésétől az egyiptomiak úgy félnek, hogy minden izraelita gyermeket meg akarnak gyilkolni, éppen a te fiad lesz. Rejtve marad azok előtt, akik üldözik, csodálatos módon növe­kedik fel és megszabadítja a héber népet az egyiptomi rabszol­gaságból. És emlékezete örökké élni fog nemcsak a hébereknél, hanem idegeneknél is. Ezt a kegyelmet adom neked és utódaid-

nak. Testvére is lesz, aki majd utódaival együtt örök időkre a papi méltóságot tölti be.“

Miután Ámrám álmában megtudta mindezeket, fölébredt és elmesélte az egészet feleségének Jókábednek. De nagyon féltek mindattól, amit az álom megjelentett nekik. Mert nemcsak a fiú miatt aggódtak, hanem a reá váró nagy szerencse miatt is. Azon­ban a jóslat igazságát bizonyította már az asszony szülése is: mert igen könnyű volt, nem voltak szülési fájdalmai és még a kémek sem tudták meg. Három hónapig titokban otthon táplál­ták a fiút. Akkor azonban Ámrám félt, hogy rájöhetnek a do­logra és a király haragjában fiával együtt öt is megöletné és így meghiúsítaná Isten ígéretét. Ezért elhatározta, hogy inkább Istenre bízza a fiú sorsát, mint hogy tovább is rejtekben tartsa őt, mert így nem csupán a titokban fölnevelt fiút, hanem, őt magát is a legnagyobb veszedelem fenyegetné. Istennek azonban, úgy vélte, hatalmában van a fiú biztonságáról gondoskodni és ígéretét ekként megvalósítani. Mikor ezt elhatározták, bölcső alakú kosárkát fontak papirusz-rostból; akkora volt, hogy a fiú kényelmesen belefért. Aztán köröskörül bekenték szurokkal, mert ez nem ereszti át a vizet, belefektették a fiút, kitették a folyóba és rábízták Isten oltalmára. A kosárka lassan úszott a vizen és Mirjám, a fiú nővére, anyja parancsára a part mentén haladt és figyelte, merre hajtja a víz a kosarat. És most bebizo­nyította Isten, mily haszontalan az emberi okosság és hogy ő akarata szerint mindent jóra fordíthat és hogy azok, akik a maguk biztonsága kedvéért másoknak romlására törnek, a leg­szívósabb kitartással sem érnek célt; viszont azok, akik Isten titkos elhatározása szerint szinte már elvesztek, várakozás elle­nére megmenekülnek és a nyomorúság kellős közepéből nagy szerencsére juthatnak. így ennek a fiúnak a sorsából is kiderül Isten mindenhatósága.

A királynak volt egy leánya, Timer-en-Mut. Mikór ez a folyam partján sétált, kosárkát látott úszni a víz színén és meg­parancsolta egyik szolgájának, aki úszni tudott, hogy hozza ki. Mikor ez a parancsot végrehajtotta és a királylány megpillantotta a kosárban a kisfiút, megörült neki, oly nagy és szép volt. íme, Isten oly nagy kegyelemmel övezte Mózest, hogy éppen azok táplálták és nevelték fel, akik legjobban féltek születésétől és kiadták azt a kegyetlen parancsot, hogy minden héber fiút meg kell gyilkolni. Erre Timer-en-Mut egy asszonyt hivatott oda, hogy szoptassa meg a fiút. Mikor azonban a gyermek sem ettől, sem a sorra odahozott többi dajkától nem volt hajlandó az

emlőt elfogadni, megjelent Mirjam, mintha csak véletlenül tévedt volna oda, hogy lássa mi történik és így szólt: „Hiába adsz ennek a fiúnak olyan dajkákat, ó királyleány, akik nem az ő törzséből származnak; ha héber dajkát hivatnál, annak az emlőjét bizonyára azonnal elfogadná, mert az az ő törzséből származik." A királyleány értelmesnek találta ezt a felvilágosítást, magát Mirjámot küldte el, hogy hozzon dajkát, ez pedig végre­hajtotta a parancsot és a tulajdon édesanyjával tért vissza, akit senki sem ismert. Es mivel a fiú az ő emlőjét szívesen elfogadta és hozzásimult, a királyleány megkérte, hogy táplálja a gyer­meket.

Ezután a királyleány a fiúnak, mivel a folyóra tették ki, innen adta nevét, mert az egyiptomiak a vizet Mó-nak nevezik, zes-nek pedig azt, akit a vízből kimentenek. Ennek a két szónak összetételéből adták neki a Mózes nevet. Mózes pedig lelki nagy­ságban és a fáradalmak elviselésében felülmúlt minden más hé­bert, úgy amint Isten megjósolta. Ábrám az ő hetedik ősatyja volt; mert ő Ámrám fia volt, aki Káát fia volt, ennek az apja pedig Lévi volt, Jákob fia, aki Izsáktól született, ez pedig Ábrám fia volt. A gyermek valósággal meghazudtolta korát, olyan ér­telmes és okos volt. Mert bölcsesége és szellemi képessége olyan fejlett volt, hogy idősebb gyermeknek is becsületére vált volna. Es abból, amit gyermekkorában cselekedett, jogosan lehetett re­mélni, hogy később még nagyobb tetteket hajt végre. Három­éves korára Isten magas, karcsú termettel áldotta meg, s oly nagy szépséggel, hogy akinek némi érzéke volt a szép külső iránt, csak elragadtatással szemlélhette Mózes alakját. És gyak­ran megtörtént, hogy valaki, aki találkozott vele, elfeledkezett minden dolgáról és önfeledt bámulatba merevedett láttára. Mert a gyermek bájossága és végtelen kedvessége lebilincselte azt, aki látta.

Mivel tehát Mózes ilyen kiváló volt, Timer-en-Mut örökbe­fogadta, mert nem voltak törvényes utódai. És midőn egyszer bevitte atyjához, kifejezte azt az óhaját, hogy örökösévé tehesse, ha Isten nem ajándékozza meg fiúval és még hozzátette: „Ezt az isteni termetű és nemes szellemű fiút felneveltem és minthogy csodálatos módon kaptam őt a folyó kegyelméből, elhatároztam, hogy fiammá és a királyságban utódoddá teszem őt.“ így beszélt és a fiút atyja karjaiba helyezte. Ez átvette a gyermeket, keblére szorította és hogy leányának kedvére tegyen, tréfából fejére tette a királyi koronát. De Mózes a koronát ledobta a földre, kari- kázott vele, mint valami gyermekjátékkal, majd lábbal taposta.

Ez pedig nyilván rosszat jelentett a királyság jövőjére. Az az írástudó pedig, aki Mózes születéséből az egyiptomi uralom pusz­tulását jósolta, amint meglátta ezt a jelenetet, odasietett, hogy megölje a fiút és rémülten így kiáltott fel: „Ez az a fiú, ó király, akinek meggyilkolása árán Isten rendelése szerint megszabadul­hatunk rettegésünktől. Mert a jóslat igazságának az is bizonyí­téka, hogy kigúnyolta a te királyi méltóságodat és lábbal taposta koronádat. Gyilkoltasd meg tehát és szabadítsd meg az egyipto­miakat rettegésüktől, a hébereket pedig foszd meg a belé vetett reménytől". Timer-en-Mut azonban megelőzte és elrejtette a fiút és a király is vonakodott megöletni, mert Isten, aki gondoskodott Mózes életéről, ezt sugallta neki. Mózest tehát igen nagy gonddal nevelték és a héberek belé vetették minden reményüket; az egyiptomiak viszont sanda szemmel nézték neveltetését. Mivel azonban a király az örökbefogadás révén rokona lett, visszariadt meggyilkolásától és különben sem akadt senki, aki az egyipto­miak kedvéért a jóslat értelmében vállakozott volna rá; a fiút tehát nem gyilkolták meg.

i

10.   FEJEZET

Mózes háborút visel az etiópok ellen

Mózes tehát ilyen módon született és nevelkedett s mikor elérte férfikorát, bebizonyította az egyiptomiaknak, hogy párat­lanul bátor és alkalmas arra, hogy az egyiptomiakat megalázza, a rabszolgaságban sínylődő hébereket pedig felszabadítsa. Tud niillik az etiópok, akik szomszédai voltak az egyiptomiaknak, Letörtek az országba és fosztogattak. Az egyiptomiak felhábo­rodtak ezen, elhatározták, hogy bosszút állnak a gyalázatért és hadsereget toboroztak ellenük. Azonban vereséget szenvedtek, egyik részük elesett a csatában, a másik szégyenletes futásban hazamenekült. Az etiópok gyávaságnak tartották volna, ha nem igázzák le egész Egyiptomot, tehát a menekülők után eredtek és beljebb is pusztították az országot; és miután gazdag zsákmányt ejtettek, szüntelenül újra meg újra támadtak. Mivel pedig a kö- zelebbbi vidékeket mind bekalandozták már és semmiféle ellen­állásba sem ütköztek, egészen Memphisig és a tengerig előnyo- mulbak és egyetlen város sem tudott ellenállni nekik. Az egyip­tomiak ebben a szorongattatásukban jóshelyekhez és jövendö-

mondókhoz folyamodtak. S mivel Isten azt tanácsolta nekik, hogy héber embert hívjanak segítségül, a király elkérte leányától Mózest, hogy megtegye fővezérnek. A királylány beleegyezett, miután a király esküvel megígérte neki, hogy semmi rosszat sem tesz Mózes ellen. Mert a királylány nagy jótéteménynek tartotta országára Mózes segítségét, amiért ő hálát érdemel és szemükre vetette a papoknak, hogy nem szégyenük magukat most annak a segítségéhez folyamodni, akit előbb mint ellenséget meg akar­tak öletni.

Mivel Timer-en-Mut és a király egyformán kérlelték, Mózes szívesen vállalkozott a feladatra. Ennek mind a két nép írás­tudói megörültek; az egyiptomiak azért, mert remélték, hogy az etiópok legyőzése után módjuk lesz Mózest csellel eltenni láb alól, a héberek pedig azért, mert arra számítottak, hogy a győ­zelmes Mózes vezetésével kiszabadulhatnak az egyiptomi szolga­ságból. Mózes meg akarta támadni az ellenséget, mielőtt az tudo­mást szerez az ő jöveteléről és ezért csapatait nem a folyó part­ján vezette az ellenség ellen, hanem az ország belsejében. Ebben pedig csodálatos bölcsességről tett bizonyságot. Mivel ugyanis az út a rengeteg kígyó miatt alig volt járható, ■—■ mert ezen a vidéken rengeteg kígyó tenyészik, köztük néhány olyanfajta, amely sehol sem fordul elő s erejével, mérgével és furcsa kül­sejével egészen elüt minden más kígyótól, sőt vannak szárnyas kígyók is, amelyek nemcsak a földön bújnak el és marnak, ha­nem a levegőből is hirtelen lecsapnak az emberekre, — hogy hadseregét biztonságban és bátorságosan tovább vezesse, a kö­vetkező bámulatos tervet eszelte ki. Papirusz-rostból ládikákat fonatott, ezeket megtöltöte Íbiszekkel és magával vitte; a kígyók nagyon félnek ezektől az állatoktól és menekülnek előlük, mert az íbiszek felfalják őket, éppen úgy, mint a szarvasok. Egyéb­ként az íbiszek csak a kígyókra dühösek, különben pedig szelí­dek és jámborak. De nem akarok tovább beszélni erről, mivel a görögök jól ismerik az íbiszt. Mikor tehát a hadsereg arra a vidékre ért, ahol a kígyók hemzsegtek, rájuk eresztette az Íbi­szeket; ezek dühösen lecsaptak a kígyókra és ártalmatlanná tették valamennyit. így biztonságban tette meg útját. Váratlanul megrohanta az etiópokat, megverte őket és meghiúsította azt a reményüket, hogy elfoglalhatják Egyiptomot. Városaikat is meg­támadta és elpusztította és rettenetes mészárlást rendezett az etiópiaiak soraiban? Mózesnek e ragyogó haditettei után az egyip­tomi hadsereg már semmi fáradságos vállalkozástól sem riadt vissza, úgy hogy az etiópiaiaknak végül nem maradt más válasz -

tásuk, mint a hadifogság, vagy a teljes pusztulás. Utoljára vissza­szorította őket Sabába, Etiópia székvárosába, amelyet késöbly Kambyses a testvéréről Meroénak nevezett el és ott ostrom alá fogta őket. Ez a város pedig szinte bevehetetlen volt, mert a Nilus egészen körülvette és más folyók is, mint az Astapus és Astabora szinte lehetetlenné tették a támadást, még ha az ellenség át is kelt a vizeken. így a város valósággal olyan volt, mint egy sziget; a folyók védelmén kívül erős várfala is volt, ezenfelül pedig a falakon belül erős töltések, hogy felfogják a víztömegeket, ame­lyek a folyamok megáradása idején fenyegették a várost. Még ha az ellenségnek sikerülne is átkelnie a folyókon, ennyi akadály igen megnehezítené a város elfoglalását. Mikor már Mózest na­gyon elkedvetlenítette, hogy hadserege tétlenségre van kárhoz­tatva, mert az ellenség sem mert harcot kezdeni, ez történt: az etiópok királyának volt egy leánya, Tharbis. Ez látta, amint Mózes hadseregét a várfal alá vezette és maga is vitézül küzdött és csodálkozott azon, amit már kitervelt és végrehajtott, hogy tudniillik nem csupán az egyiptomiakat mentette meg, akik már- már kétségbeestek vereségeik miatt, hanem az etiópokat is végső veszedelembe sodorta, pedig már dicső haditetteket hajtottak végre; és ezért heves szerelemre lobbant iránta. És mivel szenve­délye napról-napra nőtt, elküldte hozzá legbizalmasabb szolgáit és házasságot ajánlott neki. Mózes elfogadta az ajánlatot, azzal a feltétellel, hogy átadják neki a várost. És miután esküt tett arra, hogy a királylányt feleségül veszi és hogy a város átadása után állja a szerződést, meg is valósították a megegyezést. Ezután hálát adott Istennek az etiópok legyőzéséért, megtartotta menyeg­zőjét és az egyiptomi hadsereget visszavezette hazájába.

11.   FEJEZET

Mózes menekül Egyiptomból és Mádiánba érkezik

Az egyiptomiak azonban ahelyett, hogy menekülésükért kö­szönetét mondtak volna Mózesnek, irigykedni kezdtek rá és csel­szövést forraltak ellene. Mert azzal gyanúsították, hogy á hadi­dicsőség majd fejébe száll és új veszedelmet eszel ki az egyip­tomiak ellen és éppen ezért unszolták a királyt, hogy ölesse meg. A király már maga is gondolkozott ezen, részben azért, mert

irigyelte Mózes hadiszerencséjét, részben mert attól félt, hogy Mózes letaszítja trónjáról. És mivel az írástudók is ösztökélték, már-már hajlandó is volt Mózest megöletni. Midőn Mózes ezek₇ ről a tervekről értesült, igyekezett elrejtőzni, de mivel az utakat őrök szállták meg, a pusztaságon át menekült; erre a lehetőségre nem gondoltak ellenségei. És ámbár hiányt szenvedett élelem­ben, türelmesen és férfiasán viselte el. Végre megérkezett Mádián városába, amely a Vörös-tenger partján volt; ezt a várost Ábrám és Ketura egyik fiáról nevezték el. Itt a fáradalmaktól kimerül­tén megpihent déli időben egy kútnál, nem messze a várostól, s ekkor alkalma nyílt arra, hogy az ország szokása szerint erénye felől bizonyságot tegyen és helyzetén javítson.

81

Mivel ezen a vidéken nagy volt a vízhiány, a pásztorok azon mesterkedtek, hogy először is a kutakat vegyék birtokukba, ne­hogy barmaik víz nélkül iharadjanak, ha a kutakat mások ki­merítik. Nos, a kutakhoz jött hét testvér, Ráhuel pap leányai, hajadonok, akiknek atyját a környék lakosai igen tisztelték. Ezek atyjuk nyájait legeltették, mert a troglodyták régi hagyo­mánya szerint a nők is kötelesek voltak ezt a szolgálatot végezni. Midőn tehát az erre a célra készített medencébe elegendő vizet merítettek a kutakból barmaik számára, még mielőtt a többiek megjöttek, a később érkező pásztorok el akarták űzni őket, hogy maguknak foglalják le a vizet. Mózes azonban méltatlannak tartotta, hogy közömbösen végignézze ezt az igaztalanságot, amelyet a hajadonokon elkövetnek és megengedje, hogy inkább érvényesüljön a férfiak nyers ereje, mint a hajadonok joga, tehát szembeszállt a pásztorokkal és amint illett, segítségükre sietett a leányoknak. Ezek megköszönték segítségét és mikor apjukhoz hazaértek, megjelentették neki a pásztorok erőszakoskodását és hogy az idegen segítséget nyújtott nekik; azután megkérték atyjukat, jutalmazza meg őt ezért a jóteltért. Ráhuel megdicsérte hálás érzületüket jótevőjük iránt és meghagyta nekik, vezessék hozzá Mózest, hogy viszonozhassa szívességét. Mikor Mózes meg­érkezett, közölte vele, hogy mit mondtak leányai az ő szives se­gítségéről, megcsodálta nemes magatartását és közölte vele, hogy nem méltatlanra pazarolta ezt a jótéteményt, sőt nemcsak hason­lóval, hanem még sokkal nagyobb hálával fogja viszonozni. És csakugyan kis idő múlva örökbefogadta s egyik leányát feleségül adta hozzá, ezenfelül megtette nyájainak őrzőjévé és urává. Ez volt akkoriban ia barbárok minden vagyona.

6 Flavius Josephus: A zsidók története

Az égő csipkebokor és Mózes botja

Miután Mózes ilyen jótéteményekben részesült Jetrótól, — mert ez volt Ráhuel másik neve, — ott maradt nála és őrizte nyájait. Midőn egyszer megint a nyájat legeltette, elérkezett a Sinai hegyhez, amely az egész környéken a legmagasabb hegy és ezen voltak a legjobb legelők. Mert bőségesen voltak ott jó­fajta füvek és azelőtt még nem legeltették le, mert általában az a hír járta, hogy ott lakik maga az Isten és jámbor félelem tar­totta vissza a pásztorokat, hogy megmásszák a hegyet. Itt cso­dálatos esemény történt vele. Tudniillik egy csipkebokor lángba borult és a lángok nem emésztették el a leveleket és virágokat, sem a gyümölcstermő ágakat, ámbár vakítón fénylett. Mózest megdöbbentette ez a számára egészen új és csodálatos jelenség; de még jobban elcsodálkozott, amikor a fűzből hangot hallott, amely nevén szólította őt és szemére vetette vakmerőségét, hogy nem átallotta idejönni, erre a szent helyre, amelyet ember lába még sohasem taposott; egyúttal azt tanácsolta neki, hogy menjen olyan messzire a lángtól, amennyire csak tud és elégedjék meg ezzel a jelenséggel, amelynek látására ő a maga és elődei eré­nyeiért méltónak találtatott, azonban ne kutassa tovább kíván­csian az okát. Továbbá hirdette neki a hang, hogy nagy tisztele­tet és dicsőséget fog szerezni az embereknél Isten gondviselése és segítsége révén és meghagyta neki, hogy bátran menjen Egyip­tomba. Ott majd a héber nép hadvezére és vezetője lesz és meg­szabadítja népét az egyiptomiak kegyetlen zsarnokságától. „Mert a te néped fogja lakni, — folytatta a hang, — azt a boldog országot, amelyet ősatyátok Ábrám bírt valamikor és élvezni fogja minden javait és neked kell elvezetned őket oda bölcsesé- geddel“. Azt is meghagyta, hogy miután a hébereket kivezette Egyiptomból, mutasson be ott hálaáldozatot. Ekkor megismerte Mózes, hogy a fűzből Isten hangja szólott hozzá.

Mózest bámulatba ejtette az, amit látott, s még inkább az, amit hallott és így szólt Istenhez: „Az elképzelhető legnagyobb esztelenségnek tartanám, ó uram, nem bízni a te hatalmadban, holott magam is tisztelem, s tudtommal jóságos és kegyes volt atyáim iránt is. De nem látom be, hogy én egyszerű ember lé­temre, akinek nincs semmi hatalma, hogyan vehetnem rá honfi-

társaimat, hogy elhagyják azt az országot, ahol most laknak és engem kövessenek, bárhová vezetem őket. De ha rábeszélhetném őket erre, akkor sem tudnám, hogyan vehetném rá a fáraót, hogy bocsássa el a hébereket, hiszen az ő munkájuk és fáradal­maik árán gyarapszik az egyiptomiak jóléte."

Isten pedig azt tanácsolta neki, hogy csak bizakodjék, mert ő mellette fog állni. Ahol szavakra lesz szüksége, ott szónoki készséget ad neki, ahol pedig cselekedetre lesz szüksége, ott erőt ad. És Ígérete megerősítéséül felszólította, hogy dobja le bot­ját a földre. Alighogy ezt megtette, a bot kígyóvá változott; a kígyó a földön csúszott, össze-vissza tekergőzött és felemelte a fejét, mintha üldözőjére akarna támadni; azután pedig megint visszaváltozott bottá. Erre megparancsolta neki Isten, hogy jobbkezét dugja keblébe. Mikor ezt megtette és kivonta kezét, egészen fehér volt a színe, olyan, mint a mész, majd pedig vissza­kapta eredeti színét. Azt a parancsot is kapta, hogy ott a közel­ben vizet merítsen és öntse ki a földre és ime a víz vér színűvé változott. Mikor pedig Mózes elcsodálkozott ezen, intette az Isten, hogy ne csüggedjen és vegye bizonyosra, hogy hatalmas segítője lesz és mindennek megerősítéséül mindenütt művelje ugyaneze­ket a csodákat, meggyőzni az embereket, hogy „én küldöttelek és csak az én parancsaimat hajtod végre. Cselekedd tehát azt, amit parancsoltam, haladéktalanul menj Egyiptomba, siess éjjel­nappal, hogy ne veszíts időt és ne hosszabbítsd meg a héberek keserves szolgaságát".

Mózes pedig nem kételkedett tovább Isten ígéreteiben, miután ennyiféle csodának volt szem- és fültanúja; kérte Istent hogy ha szüksége van rá, adja meg neki Egyiptomban is ugyanezt az erőt és ne tagadja meg tőle nevének ismeretét, hanem adja meg neki ezt, ha már látására és hangjára méltatta. Erre Isten kinyi­latkoztatta neki saját nevét, amelyet még egyetlen embernek sem nyilatkoztatott ki soha. De ezt a nevet nem szabad ki­mondanom. Mózes tehát hatalmat kapott, hogy ilyen csodatette­ket műveljen, ahányra csak szüksége lesz és amikor csak szük­sége lesz rá. E jelek révén még jobban meggyőződött mindannak igazságáról, amit az égő csipkebokorból hallott és hitte, hogy Isten kegyes segítője lesz. Remélte is, hogy honfitársait megsza­badíthatja, az egyiptomiakat pedig megfenyítheti.

Mózes és Áron bevonul Egyiptomba, mindketten a királyhoz mennek

Mikor Mózes meghallotta, hogy már meghalt az a fáraó, egyiptomi király, aki akkor uralkodott, mikor ő elmenekült, engedelmet kért Ráhueltől, hogy honfitársai érdekében Egyip­tomba mehessen és maga mellé vette feleségét Szeforát, Ráhuel leányát és fiait, akiket felesége szült neki, Gersámot és Eliézert és útnak indult. E nevek közül Gersám héberül annyit jelent, mint „jövevény", Eliézer pedig annyit, mint „Isten az én segí­tőm". Mikor már közeledtek a határhoz, Isten rendeléséből talál­kozott testvérével, Áronnal; rögtön elmondotta neki, mi történt vele a hegyen és milyen parancsot adott neki Isten. És amint tovább mentek, elébük jöttek a héberek legelőkelőbbjei, akik értesültek megérkezésükről. És mivel nem akartak hitelt adni szavainak, Mózes bemutatta nekik a csodajeleket. És elbámultak azon, amit láttak és nekibátorodtak és jó reménység támadt bennük, hogy Isten gondoskodik biztonságukról.

Mikor eképpen a hébereket magához édesgette, megígérték, hogy egészen rábízzák magukat, mert elevenen élt bennük a szabadulás vágya. Mózes tehát a királyhoz ment, aki nem régen lépett trónra és emlékeztette őt arra, milyen jó szolgálatot tett az egyiptomiaknak, mikor az etiópok elpusztították földjeiket és csúffá tették őket, és hogy ő viselte helyettük a hadiszolgálat fáradalmait, mintha csak tulajdon fajtájabeliek lettek volna. Azután elmondta neki, hogy miattuk a legnagyobb veszedelme­ket is vállalta, amit még csak meg sem köszöntek neki. Azt is elmondta a királynak, mi történt vele a Sinai hegyen, hogyan szólott hozzá az Isten és hogyan művelt csodákat az ő szeme- láttára, hogy megerősítse parancsait. Kérte a királyt, higyjen az ő küldetésében és ne szegüljön ellene Isten akaratának.

A király pedig kinevette, mire Mózes megmutatott neki néhány csodát, amiket a Sinai hegyen látott. De a király haragra lobbant és gonosztevőnek szidta öt, mert megszökött az egyip­tomi szolgaságból, most pedig csalással és álnoksággal tért vissza, hogy szemfényvesztéssel és varázslattal elámítsa a népet. Ezt mondta neki, és megparancsolta papjainak, hogy hajtsák végre ugyanezeket a csodákat; mert az egyiptomiak is értenek az ilyen mesterkedésekhez és nemcsak Mózesben van meg ez az isteni erő, mert ő csak azért mutatja be hókuszpókuszait, hogy a durva

és műveletlen népet megnyerje magának és félrevezesse. És mikor a papok földre vetették botjaikat, ezek is kígyókká vál­toztak. Mózest azonban ez egyáltalán nem lepte meg, hanem így szólt: „Én ugyan nem vetem meg az egyiptomiak bölcseségét, de merem állítani, hogy az én csodáim éppen úgy különbek az ő varázslataiknál, mint ahogy Isten művei különbek az em­berekénél. És be akarom bizonyítani, hogy az én csodáim nem hókuszpókuszok és mindez nem csalás, hanem a csodák Isten erejéből és segítségével történnek". így szólt és botját a földre vetette és megparancsolta, hogy változzék kígyóvá. A bot en­gedelmeskedett a parancsnak és egymásután megtámadta az egyiptomiak botjait, amelyek látszólag kígyók alakját öltötték és Mózes botja valamennyit elnyelte, azután pedig visszanyerte eredeti alakját és Mózes felvette a földről.

A királyt azonban ez sem lepte meg jobban, hanem megint haragra lobbant és kijelentette, hogy Mózes, ügyeskedésével és ravaszkodásával, semmit sem fog elérni az egyiptomiak ellen. És megparancsolta a héberek felügyelőjének, hogy munka köz­ben ne engedélyezzen többé pihenőt nekik, hanem még súlyo­sabb munkával terhelje meg őket és kényszerítse engedelmes­ségre. Ez tehát ezentúl nem adott nekik pelyvát a téglakészítés­hez, mint azelőtt, hanem nappal a legkeservesebb munkákkal gyötörte őket, éjjel pedig arra kényszerítette, hogy polyvát gyűjtsenek. És mikor gyötrelmeik így megkétszereződtek, meg­haragudtak Mózesre, mert ő volt az oka, hogy munkájuk és nyo­morúságuk megsokasodott. Mózes azonban nem engedett sem a király fenyegetéseinek, sem a héberek panaszainak és szemre­hányásainak, hanem megkeményítette szívét és nem riadt visz- sza semmi fáradságtól, hogy övéinek szabadságát visszaszerezze. Tehát újból a királyhoz ment, rábeszélni őt, hogy bocsássa el a hébereket a Sinai hegyre, ahol Istennek az ő parancsa szerint áldozni akarnak. Isten akaratával pedig ne szálljon szembe, hanem tartsa mindennél többre az ő jóindulatát és engedje meg nekik a kivonulást, nehogy egyszer majd megbánja makacssá­gát, ha el kell szenvednie azt, ami azokkal történik, akik fittyet hánynak Isten parancsaira. Ugyanis azokra, akik Isten haragját vonják magukra, mindenfelől rázúdul a szerencsétlenség, mert sem az ég, sem a föld, sem a tulajdon utódaik nem szeretik őket, hanem mindenütt gyűlölet és ellenségeskedés leselkedik rájuk. És mindezek a bajok rászakadnak az egyiptomiakra, viszont a héberek népének mégis csak sikerül majd kivonulnia országából, bármennyire ellene szegülnek az egyiptomiak.

Az egyiptomi tíz csapásról

Mivel azonban a király semmibe vette Mózes szavait és egyáltalán nem hajlott figyelmeztetéseire, súlyos csapások sza­kadtak Egyiptomra; ezeket egyenkint fogom felsorolni, részben mert még egyetlen néppel sem történt ilyesmi, részben pedig mert Isten így akarta bebizonyítani mindannak az igazságát, amit Mózes hirdetett, végül pedig azért, mert hasznos az embe­reknek mindezt megismerni, mivel akkor annál inkább óva­kodni fognak majd megsérteni az Úristent és igaztalanságuk- kal felingerelni Isten haragját. Mindenekelőtt tehát a folyam vize Isten parancsára vérvörösre változott, úgy hogy inni sem volt jó, más vízforrás pedig nem volt. A víznek pedig nem csupán vérvörös volt a színe, hanem azoknak, akik ittak belőle, fájdalmakat és heves kínokat okozott. De csak az egyiptomiak érezték ezt így, a hébereknek édes és iható volt és a jellege semmit sem változott. Ez a csoda megriasztotta a királyt s mivel aggódott az egyiptomiakért, megengedte a hébereknek az elvonu­lást. De alighogy a csapás szűnőfélben volt, megváltoztatta elhatározását és visszavonta az engedélyt.

Miután a király ilyen háládatlannak mutatkozott és bár megszabadult a csapástól, mégsem tért jobb belátásra, Isten újabb csapást bocsátott az egyiptomiakra. Rengeteg béka pusz­tította az országot, a folyam vize is csak úgy hemzsegett tőlük, úgy hogy akik vizet akartak meríteni, csak olyan vizet kaptak, amelyet beszennyezett és megfertőzött ezeknek az állatoknak a vére, mivel ezrével pusztultak el és rothadtak meg a vízben. Egyúttal az egyiptomiak egész országát bűzös iszap lepte be, mert a békák milliószám pusztultak el. A háztartásban is zűr­zavart okoztak, mert felbukkantak az ételekben és italokban, ott ugrándoztak az ágyakban is. Végre a gyorsan pusztuló ál­latok bűze megfertőzte a levegőt is. Mivel ez a csapás szörnyen meggyötörte az egyiptomiakat, a király felszólította Mózest, hogy a héberekkel együtt vonuljon ki. Abban a pillanatban, amint a. parancsot kiadta, eltűnt a rengeteg béka és a föld s a folyam megint régi állapotába került vissza. De mihelyt az ország meg­szabadult a csapástól, a fáraó megfeledkezett az okáról és visz- szatartotta a hébereket. És mintha csak még több csapást akarna végigszenvedni, megakadályozta Mózesnek és népének elvonulá-

sát, amit pedig előbb, inkább félelemből, mint jóakaratból, meg­engedett.

Ekkor Isten újabb csapással torolja meg meg szószegését. Rengeteg tetű támadt az egyiptomiak testén, akiket irtózatosan megkínoztak, mert sem fürdővel, sem kenőcsökkel és orvossze­rekkel nem lehetett kipusztítani őket. A király pedig megriadt és félt, hogy népe elpusztul, még hozzá ilyen gyalázatos módon: tehát félig-meddig jobb belátásra tért, amennyiben engedélyt adott ugyan a hébereknek a kivonulásra, de alig állt helyre a nyugalom, rögtön azt követelte, hogy az asszonyokat és gyer­mekeket túszokul hagyják vissza. Ezzel Istent még jobban fel­ingerelte; mert azt hitte, hogy megcsalhatja az isteni gondvise­lést, mintha Mózes, nem pedig Isten büntetné az egyiptomiakat a héberek miatt. És Isten megtöltötte az országot mindenfajta és mindenféle alakú állatokkal, aminőket azelőtt senki sem látott. Ezek sok embernek a pusztulását okozták, úgy hogy a föl­deket nem művelte meg a paraszt és pusztán maradtak. Amit pedig nem pusztítottak el ezek, azt elpusztította egy betegség, amely az embereket lepte meg.

Mivel pedig a fáraó nem akart engedelmeskedni Isten aka­ratának, vagyis az asszonyokat ugyan elbocsátotta férjeikkel, de a gyermekeket visszatartotta, Isten haladéktalanul sokféle és még az előbbieknél is súlyosabb csapással fenyítette meg gonosz­ságáért. Mert az egyiptomiak testére undorító fekélyeket bocsá­tott, amelyek belső részeiket lassú sorvadással elemésztették; így rengeteg egyiptomi pusztult el. Mivel a királyt még ez a csa­pás sem térítette észre, Isten jégesőt bocsátott az égből, amilyen másutt tél idején sem szokott hullani és Egyiptomban még soha­sem hullt s még hevesebbet,,mint amilyen az északi országokban tavasz táján hullani szokott. A jégeső elpusztította a föld termé­sét, amit pedig a jég megkímélt, azt a sáskák falták fel, úgy hogy az egyiptomiak semmiféle termést sem remélhettek.

Aki nem volt istentelen és egyúttal értelmetlen, azt bizo­nyára belátásra és megfontolásra bírták volna a felsorolt csa­pások. Azonban a fáraó ellene szegült Istennek, nem annyira esztelenségből, mint inkább gonoszságból, ámbár a csapások okát helyesen ismerte fel, de makacsul elzárkózott a jobb belátás elől. Ezért megengedte ugyan Mózesnek, hogy az asszonyokkal és gyermekekkel együtt elvonulhasson, azonban megparancsolta, hogy a héberek minden vagyonukat hagyják ott az egyiptomiak­nak, akik a sok csapás miatt mindenüket elvesztették. Mikor pedig Mózes hangoztatta, hogy ez igazságtalan követelés, mert

szükségük van javaikra, hogy azokból Istennek áldozatot mutas­sanak be s miközben a sok szóváltással eltelt az idő, az egyip­tomiakra hirtelen sűrű sötétség borult, úgy hogy nem láttak semmit, a levegő pedig olyan sűrű lett, hogy nem tudtak lélek- zeni és így a sűrű ködben sokan nyomorultul elpusztultak. Három nap és három éjszaka után végre oszladozni kezdett a sötétség és szétfoszlott a köd. Mivel pedig a fáraó még min­dig vonakodott szabad elvonulást engedni a hébereknek, Mózes elment hozzá és így beszélt: „Meddig akarsz még ellenszegülni Isten akaratának? Hiszen ő maga parancsolta neked, hogy bocsásd el a hébereket és addig nem szabadultok meg a csapá­soktól, amíg ezt meg nem engeded.¹' A király azonban felhábo­rodott Mózes szavain, megfenyegette, hogy fejét véteti, ha még egyszer idemerészkedik és ezzel a dologgal zaklatja. Mózes azzal vágott vissza neki, hogy nem is akar több szót vesztegetni a dologra; de még majd rákerül a sor, hogy a király az egyip­tomiak előkelőivel együtt könyörögni fog a héberekhez, hogy vonuljanak ki. Ennyit mondott és eltávozott.

Isten azonban még egy csapással akarta sújtani az egyip­tomiakat, hogy rákényszerítse őket a héberek elbocsátására. Megparancsolta hát Mózesnek, hirdesse ki a népnek, hogy tartsák készen az áldozatot és Xanthikos hónap tizedikétől tizenegyedi­kéig készüljenek fel az útra. így hívják ezt a hónapot a make­dónoknál, _az egyiptomiaknál Pharmuthinak, a hébereknél Nisánnak. És miután Mózes a hébereket előkészítette a kivonu­lásra, törzsek szerint rendezte és egy helyen együtt tartotta őket. A tizennegyedik nap reggelén útrakészen áldozatot mutattak be, azután izsóp-ágacskákat mártottak az áldozati állatok vérébe és meghintették házaikat és megtisztították. És minekutána étkez­tek, elégették a hús maradványait, mintha rögtön indulni akar­nának. Innen származik az a szokásunk, hogy még ma is így áldozunk azon az ünnepen, amelyet pászkánalk, vagyis elvonu­lásnak nevezünk, mert ezen az estén Isten elvonult a héberek előtt, az egyiptomiakra pedig betegséget bocsátott. Mert ezen az éjszakán az egyiptomiak elsőszülöttei mind elpusztultak, úgy hogy sokan, akik a királyi palota közelében laktak, összegyüle­keztek és a fáraónak azt tanácsolták, hogy bocsássa el a hébe­reket. Ö pedig hivatta Mózest és meghagyta neki, hogy vonul­jon ki népével, abban a reményben, hogy kivonulásuk után az ország megszabadul a csapásoktól. Még ajándékokat is adtak a hébereknek, részben szomszédi szeretetből, részben pedig azért, hogy annál gyorsabban távozzanak.

A héberek Mózes vezetésével kivonulnak, Egyiptomból

így vonultak ki a héberek; az egyiptomiak pedig sírtak, mert megbánták, hogy ilyen rosszul bántak a héberekkel. Ezek Letuspolisnak vették útjukat, amely akkor még pusztaság volt; itt építették később Babylont, midőn Kambyses elpusztította Egyiptomot. És mivel gyorsan mentek, megrövidítették út­jukat és már harmadnap Beelszefónba értek, a Vörös­tenger partjára. A vidék pedig puszta és sivatag volt, úgy hogy nem élhettek már gyümölcsön; ennélfogva életüket ke­nyéren kellett tengetniük, amelyet lisztből dagasztottak és lassú tűzön megsütöttek. Ezen éltek harminc napig, továbbra nem futotta abból, amit Egyiptomból magukkal hoztak; s hogy tovább is ezen élhessenek, takarékosan kellett .használniok, nem volt szabad jóllakniok belőle. Ennek az ínségnek emlékére ünne­peljük mi nyolc napon át a kovásztalan kenyerek ünnepét. És az Egyiptomból kivonuló tömeg oly nagy volt az asszonyokkal és gyermekekkel együtt, hogy alig lehetett megszámlálni. Csak fegyverfogható férfi hatszázezer volt.

Xanthikos hónapban hagyták el Egyiptomot, holdtölte ide­jén, a tizenötödik napon, 430 évvel azután, hogy atyánk, Ábrám Kánaánba érkezett és 215 esztendővel azután, hogy Jákob Egyip­tomba vonult. Mózes akkor 80 éves volt, bátyja, Áron pedig három évvel idősebb. És magukkal vitték József tetemét, mint ahogy fiainak megparancsolta.

Az egyiptomiak azonban hamarosan megbánták, hogy a hébereket elengedték és mivel a király haragra lobbant, mert azt hitte, hogy a csapásokat Mózes varázslatai idézték fel, elhatá­rozta, hogy üldözőbe veszi őket. Az egyiptomiak tehát tüstént fegyvert ragadtak, felvették minden harci felszerelésüket és üldözőbe vették a hébereket, hogy megint rabszolgaságba hur­colják őket, ha ugyan kézrekeríthetik. Azt hitték, hogy többé már nem imádkoznak Istenhez, miután sikerült nekik a kivonu­lás és mivel védtelenek és a menetelés kimerítette őket, könnyű­szerrel elbánhatnak velük. Az egyiptomiak tehát mindenkit, aki­vel találkoztak, kikérdeztek, merre mehettek a héberek és gyor­sított ütemben eredtek utánuk, ámbár az út az egyszerű vándor számára is igen nehéz volt, hát még hadsereg számára. Mózes azonban azért vezette ezen az úton a hébereket, hogy az egyip-

tomiak elnyerjék büntetésüket gonoszságukért és az egyesség megszegéséért, ha esetleg megbánják, hogy a hébereket elenged­ték és hadseregükkel nyomukba erednek. Ezenfelül pedig véde­kezni akart a palesztinaiak ellen is, akik régi haragosaik vol­tak a hébereknek és országuk határos volt Egyiptommal. Ezért nem vezette népét egyenes úton Palesztinának, hanem inkább a pusztaságon át nagy kerülő úton próbálta Kánaánt elérni, ha nagy fáradság és törődés árán is. Ehhez járult még Isten paran­csa, aki meghagyta, hogy a népet vezesse a Sinai hegyhez és ott áldozzanak neki. Mikor az egyiptomiak utolérték a hébereket, felkészültek a harcra, nagy haderővel körülzárták a hébereket és szűk helyen összeszorították. Mert hatszáz harckocsijuk volt, ötvenezer lovasuk és kétszázezer gyalogosuk; ezenfelül minden utat megszálltak, amerre a héberek elmenekülhettek volna. így bezárták őket a hozzáférhetetlen szakadékok és a tenger közé, mert itt a tengerparton van egy meredek és járhatatlan hegy, amely minden kijáratot elzár. - Tehát a héberek beszorultak a hegy és a tenger közé és a síkságra vezető egyetlen utat az: egyiptomiak elzárták: éppen ott ütöttek tábort.

Mivel a héberek egyrészt az élelmiszerhiány miatt nem áll­hatták ki hosszú ostromot, másrészt pedig nem láttak semmi utat a menekülésre és mivel még ha harcolni akartak volna, akkor sem volt fegyverük, — ha nem akartak elpusztulni, csak egyetlen menekvésük maradt: kényre-kegyre megadni magukat az egyiptomiaknak. Mózesnek szemrehányást tettek, hogy már elfelejtette a csodákat, amelyeket Isten művelt az ő megszaba­dításuk érdekében. Sőt arra vetemedtek, hogy a prófétát, aki kitartásra buzdította őket és biztatta, hogy megmenekülnek, meg akarták kövezni és vissza akartak menni, hogy megadják magu­kat az egyiptomiaknak. Az asszonyok és gyermekek pedig jaj- veszékeltek és siránkoztak, mert már a biztos halál küszöbén érezték magukat; mert köröskörül a hegyek, a tenger és az ellen­ség zárta be őket és a menekülésnek nem volt útja semerre sem.

Mózes pedig, ámbár a tömeg lázadozott ellene, mégsem hagyta abba gondoskodását népéről. Inkább bízott Istenben, hogy valamint eddig is gondoskodott az ő megmentésükről, ígé­retéhez híven most sem adja őket ellenségei kezére, akik vagy szolgaságba hurcolnák, vagy pedig megölnék őket. Ezért odaállt közéjük és így beszélt: „Nagyon helytelen volna, ha megrendülne bizalmatok azokban az emberekben, akik eddig jól intézték ügyeiteket, mintha ezután már nem volnának alkalmasak erre a feladatra; mennyivel nagyobb esztelenség volna kétségbeesni

az isteni gondviselésen, hiszen, ő adott nektek mindent, amit általam megígért a ti üdvösségtekre és hogy a szolgaságból min­den várakozástok ellenére megmentsen benneteket. Inkább illendő volna, hogy a mostani szorongattatásban Isten segítségé­ben bizakodjatok. Mert csak azért engedte meg, hogy bezárja­nak benneteket ebbe a szorosba, hogy ellenségeitek csúfjára megmentsen titeket ebből a veszedelemből és így bizonyítsa be mindenhatóságát és különös gondoskodását. Tudniillik Isten azoknak, akikre jóindulattal tekint le, nemcsak a kis dolgokban mutatja meg segítségét, hanem igazában akkor, mikor az embe­rek már lemondtak minden reményről, hogy helyzetük jóra fordulhat. Tehát bízzatok szilárdan ebben a segítőben, aki a kis dologból is nagyot tud alkotni és meg tudja gyengíteni még az olyan hatalmas hadsereg erejét is, amilyennel az egyiptomiak rémítenek benneteket. Amiatt se essetek kétségbe, hogy a ten­ger és a hegy elvágja menekülésiek útját; mert ha Isten akarja, a hegyek síksággá változnak, a tenger pedig szárazfölddé.

16. FEJEZET

A tenger a héberek előtt kettéválik és
így megmenekülnek az egyiptomiaktól

Miután így beszélt, az egyiptomiak szemeláttára a tenger­partra vezette népét. Azok tudniillik láthatták a hébereket, mivel azonban belefáradtak az üldözésbe, helyesebbnek tartották, ha a csatát másnapra halasztják. Mikor Mózes elérte a tengerpartot, megragadta botját s védelemért és segítségért imádkozott Isten­hez, ily szavakkal: „Te tudod, Uram, hogy hiába folyamodunk emberi erőhöz és okossághoz, hogy a jelenvaló nyomorúságból megszabaduljunk. Azonban neked hatalmadban van megmen­teni népedet, amely akaratodhoz híven kivonult Egyiptomból. Ezért reménytelenségünkben és tanácstalanságunkban benned vetjük minden reményünket és hozzád könyörgünk. Szorongó szívvel várjuk gondviselésed beavatkozását, hogy az ellenünk fenekedő egyiptomiak kezéből megmeneküljünk. De jöjj gyor­san és mutasd meg nekünk hatalmadat; önts bátorságot a népbe, amely kétségbeesésében már-már megtörik és támaszd fel benne újra a reménységet és a bizakodást, hogy megmenekül. Te el tudod hárítani nyomorúságunkat, mert tied a tenger és tied

a hegy, amely körülzár bennünket. Ha te akarod, megnyílnak a hegyek és a tenger szárazfölddé változik. Sőt a levegőn át is repülhetünk és megmenekülhetünk, ha mindenhatóságod így akar megmenteni bennünket."

így imádkozott és azután botjával ráütött a tengerre. Ez pedig engedett az ütésnek, visszahúzódott és szárazon hagyta medrét, hogy a héberek azon át menekülhessenek. Ebből Mózes megismerte Isten jelenlétét és mivel látta, hogy a tenger egészen a fenekéig visszahúzódott, elsőnek belelépett és felszólította a hébereket, hogy kövessék azon az úton, amelyet Isten nyitott nekik. Aztán intette őket, hogy örvendezzenek azon, mekkora veszedelem fenyegeti az üldöző ellenséget és adjanak hálát Isten­nek, hogy ilyen váratlan utat nyitott menekülésükre.

Mikor tehát a héberek Isten jelenlétében bizakodva, kése­delem nélkül utána eredtek, az egyiptomiak azt hitték, hogy elment az eszük, hiszen nyilván vesztükbe rohannak. De mikor látták, hogy a héberek épségben haladnak tovább és nem ütköz­nek semmi nehézségbe és akadályba, nyomukba eredtek, mintha a tenger előttük is megnyílnék és lovasságukat küldték előre. Miközben azonban fegyvereiket magukra vették és ezzel időt vesztettek, a héberek már épségben átértek a túlsó partra. Ez még inkább sarkalta az egyiptomiakat az üldözésre, mert azt hit­ték, hogy nekik sem eshetik semmi bajuk. Azonban megfeled­keztek arról, hogy ez az út csak a hébereknek nyílt, nem pedig másoknak és az volt a rendeltetése, hogy megmentse az üldö­zötteket, nem pedig azoknak volt szánva, akik mások romlására akarták használni. Midőn tehát az egyiptomiak egész hadserege rálépett erre az útra, hirtelen megint összecsapódott a tenger, vihar kezdte korbácsolni és hatalmas áradattal hullámaiba temette az egyiptomiakat. Egyúttal zápor zuhogott az égből és irtózatos mennydörgések váltakoztak cikázó villámokkal; szóval mintha minden együtt lett volna itt, amit Isten haragja az embe­rekre szokott zúdítani, mert még sűrű sötétség és éjszaka is támadt. így az egyiptomiak valamennyien elpusztultak és egyet­len egy sem maradt meg belőlük, aki legalább hírt vitt volna haza pusztulásukról.

A héberek pedig alig tudták fékezni örömüket váratlan megmenekülésükön és ellenségeik megsemmisülésén. És most már hitték, hogy jövőjük szilárd és megingathatatlan, mert nyil­ván Isten vette őket védelmébe. És mivel ők maguk ilyen csodá­latos módon megmenekültek a veszedelemből, ellenségeiket pedig

olyan büntetés sújtotta, amilyen emberemlékezet óta nem for­dult még elő, az egész éjszakát himnusz-énekléssel és ujjongással töltötték el. Mózes maga Isten dicsőségére hatméretű versekben éneket szerzett, amelyben hálát mondott jótéteményeiért.

Mindezt úgy jegyeztem fel, ahogy, a szent könyvekben írva találtam. És senki se csodálkozzék rajta és ne tartsa hihetetlen­nek, hogy az akkori emberek, akik még nem voltak ilyen rom­lottak, akár Isten akaratából, akár önmaguktól, megtalálták a menekülés útját a tengeren keresztül. Mert még nem is olyan régen történt, hogy Nagy Sándor makedón király hadserege előtt kettévált a pamphyliai tenger és utat nyitott neki, mivel más útja nem volt. Isten ugyanis őt használta eszközül, hogy megdöntse a perzsák uralmát. Ezt tanúsítják mindazok, akik Nagy Sándor haditetteit megírták. Erről azonban vélekedjék ki-ki úgy, ahogy kedve tartja.

Mikor pedig másnap a viharos tenger hullámai az egyipto­miak fegyvereit kisodorták a partra, Mózes, aki ebben is az isteni gondviselés jelét látta, a fegyvereket összeszedette és ezekkel fel­szerelte a hébereket, hogy ezentúl legyen védőfegyverük. Azután a Sinai hegyhez vezette őket, hogy Istennek, áldozatot mutasson be és hálát mondjon népének megmentéséért, úgy, ahogy Isten már régebben megparancsolta neki.

III.        KÖNYV

1. FEJEZET

Mózes kivezeti népét Egyiptomból a Sinai hegyhez. <_ Útközben sokat szenvednek

Ámbár a héberek ily módon váratlanul megmenekültek, midőn a Sinai hegynek vették útjukat, mégis lehangolta őket, hogy a vidék teljesen puszta volt s nem termett rajta semmi ' élelem, nem volt víz sem. Nem szólván arról, hogy az embe­reknek nem volt ennivalójuk, még az állatoknak sem volt takar­mányuk. Tudniillik egészen száraz volt a föld, nem volt benne semmi nedvesség, hogy termést hozhasson. Ilyen vidéken kellett átvonulniok, mert más úton nem mehettek. Vezérük parancsára ugyan vettek magukhoz vizet azokon a helyeken, ahol átvonul­tak, de mikor ez elfogyott, ha vizet akartak meríteni, kutat kel­lett ásníok és ez a munka rendkívül fáradságos volt a föld keménysége miatt. És ha végül felbuggyant a víz, akkor keserű és ihatatlan volt, még hozzá nem is elegendő. Mikor így tovább vándoroltak, egyszer estefelé egy helységhez értek: ennek a rossz vízről Mára volt a neve, mert Mára a héberben annyit jelent, mint „keserű“. És mivel a hosszú gyaloglástól és az éhség­től is nagyon kimerültek — ekkoriban már semmiféle élelmi­szerük sem volt —■, itt maradtak egy darabig. Mert volt itt egy kút és ha vize ily rengeteg embernek nem is volt elegendő, mégis megvigasztalódtak azzal, hogy legalább kutat találtak, mert a kémektől úgy hallották, hogy további útjukon egyáltalán nem találnak kutat. De a kút vize keserű volt és nemcsak em­bereknek, hanem állatoknak is élvezhetetlen.

Midőn Mózes látta, hogy a nép elcsüggedt és szavakkal már

nem tudja megvigasztalni, — mert nem csupán a férfiak sere­gével állt szemben, amely bátran eltűrhette ezt a keserves kény­szerűséget, hanem egy sereg gyermekkel és asszonnyal, akik sokkal gyengébbek voltak, hogysem szót értettek volna és ez mindenkinek a kitartását lelohasztotta, — igen kínos helyzetbe került, mert úgy érezte, mintha csak neki magának kellene elviselnie a nyomorúságot, amelyben mindenki szenvedett. Mert senki máshoz nem fordultak, csak hozzá; könyörögve kérték az anyák gyermekeikért, a férfiak feleségeikért, hogy gondoskod­jék róluk és mutassa meg menekülésük útját. Ezért Mózes imád­sággal fordult Istenhez és könyörgött: segítsen a vízhiányon és változtassa a keserű vizet ihatóvá. Midőn Isten megígérte kérése teljesítését, felvett egy darab fát, amely ott feküdt előtte, hosz- iszában kettéhasította, bedobta a kútba és hirdette a hébereknek, hogy Isten meghallgatta imádságát és megígérte neki, hogy kívánságuk szerint jó vizet ad nekik, ha parancsait gyorsan és készségesen végrehajtják. Mikor pedig megkérdezték, mit kell tenniük, hogy a vizet ihatóvá változtassák, megparancsolta, hogy a legerősebb férfiak merítsék ki a vizet a kútból és mikor már javarészét kimerítették, a többi majd iható lesz. Azok tehát hozzáfogtak a munkához és a víz, amelyet fenekéig felkavar­tak, megtisztult és nemsokára ihatóvá lett.

Innen tovább mentek és megérkeztek Elimbe, amely távolról igen szépnek látszott a pálmák mialt, közelről azonban igen ' sivárnak bizonyult. Mert legfeljebb hetven pálmafa volt ott, még hozzá valamennyi korcs növésű és a vízhiány miatt igen ala­csony törzsű. Ezenfelül az egész környék száraz és homokos volt, a tizenkét forrás pedig igen kevés vizet adott, mert nem bírták fellövelni a vizet és nem is volt bennük mindig víz. És ha a homokban ástak, akkor sem találtak semmit; ha pedig mégis szivárgott néhány csepp víz, az olyan zavaros volt, hogy nem lehetett ivóvíznek használni. Ezenkívül a vízhiány miatt a fák nem tudtak növekedni és felfrissülni, gyengék voltak és nem hoztak gyümölcsöt. Ennek következtében a héberek szemrehányásokkal illették vezérüket és őt okolták Ínségükért és nyomorúságukért. Mert a harminc nap alatt, amely eltelt vándorlásuk kezdete óta, minden magukkal hozott élelmiszert elfogyasztottak. S mivel már nem volt semmijük, amivel éhsé­güket csillapíthatták, má”-már a kétségbeesés szélére jutottak; És már csak mostani nyomorúságukra gondoltak, elfelejtettek mindent, amiben Isten és Mózes bátorsága és bölcsesége révén mindeddig részesültek. És annyira felháborodtak vezérük ellen,

hogy meg .akarták kövezni, mintha ő okozta volna szerencsétlen­ségüket.

Midőn a nép így lázadozott ellene, Mózes Isten segedelmé­ben bizakodva és abban a tudatban, hogy mindig csak nemzet­sége javát akarta, odament közéjük, ámbár hangosan zúgolódtak és már köveket emeltek ellene. És mivel tiszteletet gerjesztő alak volt és nagy hatással tudott a tömeg nyelvén beszélni, megpró­bálta lecsillapítani haragjukat. Kérte őket, hogy a jelenvaló szen­vedés miatt ne feledkezzenek meg Isten régebbi jótéteményeiről és ámbár most szükséget szenvednek, gondoljanak a dús ado­mányokra, amelyekkel várakozásuk ellenére elhalmozta őket. Bízzanak rendíthetetlenül, hogy Isten kiszabadítja őket ebből a kétségbeesett helyzetükből, mert ezt a szerencsétlenséget bizo­nyára csak azért bocsátotta rájuk, hogy próbára tegye erényüket és állhatatosságukat és lássa, vájjon gondolnak-e még előbbi csodatételeire, vagy pedig nyomorúságukban megfeledkeztek róluk. De nyilvánvaló, hogy a szenvedést nem tudják állhatato­san elviselni és nem emlékeznek már régebben szerzett érde­meire, mivel semmibe veszik Istent és az ő akaratát, amely ki­hozta őket Egyiptomból. Sőt engesztelhetetlen gyűlölettel üldözik az ő szolgáját, holott Isten akaratának hirdetésében sohasem mondott nekik valótlant. Most aztán rendre felsorolta nekik, mily keményen megverte az egyiptomiakat, mert Isten parancsa elle­nére vissza akarták őket tartam; hogy ugyanaz a víz az egyipto­miaknak véres és élvezhetetlen volt, nekik pedig édes és iható; hogy a tenger meghasadt • előttük és utat nyitott menekülésükre, ellenségeik pedig nyomorultul belepusztultak; hogy hogyan szer­zett nekik Isten bőven fegyvert, mivel fegyvertelenek voltak és hogyan mentette meg őket váratlanul más súlyos veszedelmek­ből. Ne kételkedjenek tehát a hatalmas isteni gondviselésben, hanem várjanak türelmesen és gondolják meg, hogy Isten sege­delme sohasem jön későn, ha nem is jelentkezik rögtön, amikor valami csapás éri őket. Azt is vegyék fontolóra, hogy Isten nem azért késlekedik, mert elfeledkezett róluk, hanem, hogy próbára tegye állhatatosságukat és szabadságszeretetüket és kifürkéssze, vájjon inkább elszenvedik-e szabadságukért az éhséget és szom­júságot, vagy pedig inkább a /rabszolgaságot választják, mint az állatok, amelyeket uraik a maguk szolgálatára és hasznára hizlalnak. Végül pedig: ő nem a maga életéért aggódik, mert nem érzi szerencsétlenségnek, ha igazságtalanul megölik; hanem a népért, mert ez az Istent gyalázza meg vele, ha őt megöli. Ily módon sikerült megnyugtatnia a népet, úgy hogy elálltak meg-

kövezésétől és megbánták szándékukat. Mikor azonban látta, hogy ha nem is a maguk hibájából, de mégis csak nagy Ínségben voltak, elhatározta, hogy imádsággal fordul Istenhez. És felment egy magaslatra és imádkozott Istenhez, mert csak ő lehet a ment­ségük és senki más: segítse ki és szabadítsa meg népét ebből a szorongattatásból és bocsássa meg, amit nyomorúságában vét­kezett, hiszen az ember természeténél fogva hajlamos az Ín­ségben a csüggedésre és lázadozásra. Erre megígérte neki Isten, hogy oltalmába veszi őket és megadja nekik a kért segítséget. Miután Mózes meghallotta Isten szavát, megint lement népéhez, amely Isten ígéretei miatt, örömmel fogadta és gyásza most már gyorsan örömre változott. És Mózes odalépett közéjük és kihir­dette nekik, hogy Istentől mentséget hoz mostani nyomorúsá­gukra. Nem sokkal utóbb óriási tömegben fürjek jöttek, — ez a madárfajta főképpen az Arab-öbölben tanyázik, —■ a tenger fölött repültek, s mivel a hosszas repülésben kifáradtak és egyéb­ként is minden más madárnál közelebb merészkednek a földhöz, a héberek közt leszálltak. Ezek pedig kézzel összefogdosták a madarakat és megértették, hogy Isten küldte nekik táplálékul és ezzel véget vetettek Ínségüknek. Mózes megint Istenhez fordult és megköszönte neki, hogy Ígéretéhez híven ilyen gyorsan segít­séget küldött nekik. •

97

Isten hamarosan más eledelt is küldött nekik ezen az elsőn kívül. Mert midőn Mózes imára tárta karjait, harmat hullott és mivel megmaradt! kezein, mindjárt gyanította, hogy Isten megint eledelig! ajándékozta meg őket és nagyon. örvendezett. Mivel azonban látta, hogy a nép tévesen hónak tartja ezt, ami télen szokott esni, kioktatta őket, hogy ez iaz égi adomány nem har­mat, amint ők gondolják, hanem eledel, hogy táplálja és meg­mentse őket. És miután maga is megízlelte, nekik is adott belőle, hogy megízleljék és ők megízlelték és örvendezték az eledelnek, mert jóízű volt és édes, mint a méz. Szemre olyan volt, mint a faméziga nevű fűszer és körülbelül olyan nagy, minit egy korian- der szemecske. Ezt tehát szorgalmasan gyűjtötték s mindenkinek naponta egy assaront kellett teleszednie, — ez volt a mértékük, — mert ily módon mindig lesz táplálékuk. Ez pedig óvatosságból történt, nehogy az erősebbek, akik többet tudtak gyűjteni, meg­nehezítsék a gyengébbeknek táplálékuk összegyűjtését Azoknak, akik a megszabott mértéken felül gyűjtöttek, semmi hasznuk sem volt belőle, mert amit összegyűjtöttek, nem volt több, mint egy assaron és amit másnapra eltettek belőle, élvezhetetlenné vált, mert

7 Flavius Josephus: A zsidók története

megkeseredett és megférgesedett. Isteni és furcsa eledel volt ez, mert aki evett belőle, annak nem volt szüksége semmi más táplálékra. Ez még a mai napig is hull azon a vidéken, éppen úgy, mint ahogy akkoriban Isten Mózes kedvéért eledelül adta. A héberek ezt az eledelt mannának nevezik, mert a mi nyelvünkön „man“ a kérdő szó és ezt jelenti: „Mi ez?“ A héberek pedig nagyon örültek annak, ami az égből hullott, mert negyven esztendeig élvezték ezt az eledelt, tehát mindvégig, ameddig csalk a pusztá­ban vándoroltak.

Mikor pedig innen tovább mentek és Ráfidimba érkeztek, gyötrő szomjúságot szenvedtek, mert előző nap csak imitt- amott találtak forrást. És mikor látták, hogy az egész vidék tel­jesen víztelen és száraz és megint Ínségre jutottak, megint zúgo­lódni kezdtek Mózes ellen. De ez kis időre visszavonult a' nép haragja elől és Istenhez fordult; könyörögve kérte, hogy miként az imént eledelt adott nekik, ne tagadja meg tőlük most az italt sem; mert ha ez hiányzik, az eledel sem sokat segít rajtuk. Isten pedig az ő jóságában nem vonakodott, hanem megígérte Mózes­nek, hogy bővizű forrást mutat nekik ott, ahol legkevésbbé gya­nítják. Azután megparancsolta neki, hogy üssön botjával a leg­első sziklára, amelyet megpillant és akkor annyi vizet kapnak, amennyit csak akarnak, sőt minden munka és fáradság nélkül ömlik majd a sziklából. Mikor Mózes ezt meghallotta Istentől, visszament népéhez, amely feszült izgalommal várta, mert már egy magaslatról szemmel tartotta őt, mikor gyors léptekkel lejött a hegyről. És midőn megérkezett, hirdette nekik, hogy Isten meg­menti őket az ínségtől és váratlan segítséget küld nekik, mert vizet fakaszt a sziklából. Azok pedig elcsodálkoztak ezen, mert azt hitték, hogy most a szomjúságtól és a fárasztó meneteléstől kimerültén még egy sziklát is le kell faragniok. És midőn most Mózes botjával a sziklára sújtott, az nyomban megnyílt és bősé­gesen ömlött belőle a kristály tiszta víz: ez a csodálatos tünemény oly bámulatba ejtette őket, hogy úgyszólván már a puszta lát­vány is lecsillapította szomjúságukat. Erre ittak s a vizet kelle­mesnek és édesnek érezték, valóban Isten ajándékának. És cso­dálták Mózest, akit Isten ennyire megtisztelt; Istennek pedig áldo­zatot mutattak be gondoskodásáért. A Szentírás, amelyet a temp­lomban őriznek, elmondja nekünk, hogy Isten előre megjelen­tette Mózesnek, hogy milyen módon fog majd vizet fakasztani a sziklából. •

2.   FEJEZET

Az amalekiták és a szomszédos népek haddal támadnak a hébe­rekre, de vereséget szenvednek és hadseregük javarészét elveszítik

Midőn a héberek híre széltében-hosszában elterjedt és egyre többet beszéltek róluk, a bennszülötteket nagy félelem szállta meg, hírnököket küldtek mindenfelé és biztatták egymást, hogy egyesítsék hadseregeiket és próbálják meg ezt a népet teljesen kiirtani. Leginkább buzgólkodtak ebben Gobolitis és Petra lakosai, akiket amalekitáknak neveztek; ezek voltak a leghar- ciasabbak a szomszédos néptörzsek között. Ezeknek a királyai hírnökökkel lázították a maguk népeit és a szomszédos népeket is háborúra a héberek ellen, azzal az ürüggyel, hogy ezek idege­nek, akik megszöktek az egyiptomiak fogságából és most azért jönnek, hogy őket elpusztítsák. Semmiképpen sem szabad lebe­csülnünk őket — mondogatták, — hanem, ami a legokosabb és a legbiztosabb, mielőtt hatalmuk megnövekednék, elszaporodná­nak és a mi késlekedésünk miatt vérszemet kapnának és háború­val támadnának ránk, nekünk kell leigáznunk s megfenyíte­nünk őket azért, amit a pusztában elkövettek, mielőtt még kezet emelnének városainkra és javainkra. Mert sokkal okosabb az ellenség hatalmát akkor megdönteni, amikor még csak kezd gya­rapodni, mint később próbálkozni megfékezésével, amikor már megerősödött. Ebben az utóbbi esetben az a látszata lenne a dolognak, mintha mink irigyeltük volna meg az ellenség nagy hatalmát, míg ellenben az előző esetben eleve meghiúsítanánk minden alkalmat arra, hogy ellenünk támadhasson. így izgatták egymást és a néptörzseiket hírnökökkel és végül elhatározták, hogy a hébereket haddal támadják meg.                                                                                             _r

Mózest pedig, aki nem számított erre az ellenségeskedésre, nagyon aggasztotta a bennszülöttek harci készülődése. És mikor most harcra került a sor és vállalni kellett a kockázatot, nagy izgalom fogta el a hébereket, mert nem voltak kellőképpen fel­szerelve és egy jól vezetett és jól felfegyverzett -hadsereggel kel­lett megharcolniok. Mózes azonban vigasztalta és intette őket, hogy bízzanak Isten segítségében és ne féljenek, mert aki szabad­sághoz segítette őket, győzelmet ad nekik ellenségeik felett, akik ismét el akarják venni szabadságukat. Gondolják meg, hogy had­seregük nem is olyan kicsiny és gyenge és van fegyvere, pénze, élelmiszere és minden egyébé, ami a hadviseléshez szükséges,

mert biztosra vehetik Isten segítségét. Viszont az ellenség had­serege kicsiny, rosszul fegyverzett és gyenge és Isten nem fogja megengedni, hogy ilyen emberek legyőzzék őket. Gondoljanak arra is, milyen hatalmas az ő szövetségük, akinek segítségét már oly sok és még sokkal súlyosabb veszedelemben megismerték. Mert itt csak emberekkel kell megküzdeniök, azelőtt azonban éhség és szomjúság s — mikor nem volt útjuk a menekülésre — hegy és tenger voltak még veszedelmesebb ellenségeik és Isten kegyes segedelmével ezeket is teljesen legyűrték. Ennélfogva lel­kesen vonuljanak a harcba, mert az ellenség legyőzése után dús zsákmányt fognak szerezni.

Ily szavakkal bátorította Mózes a népet. Azután összehívta a törzsek .fejeit és a nép legelőkelőbbjeit, előbb egyenkint, aztán valamennyit együtt és intette a fiatalabbakat, hogy engedelmesked­jenek az idősebbeknek, ezeket pedig, hogy teljesítsék a fővezér parancsait. így aztán bátor lélekkel és abban a reményben várták a harcot, hogy végre megszabadulnak a szorongattatásból és kérték Mózest, hogy egyenesen és haladéktalanul vezesse őket az ellenség ellen, nehogy buzgóságuk lelohadjon. Mózes kiválasztotta a népből a legharcedzettebb férfiakat és az Efraim törzséből való Józsue, Nún fia, parancsa alá rendelte őket; bátor, edzett, értelmes és jószavú férfiú volt ez és kitűnt Isten jámbor tiszteleté­ben, mert ebben maga Mózes oktatta őt és nagyon népszerű volt a héberek előtt. A sereg kisebb részét megbízta, hogy őrizzék a vizet és vigyázzanak az asszonyokra, gyermekekre és az egész táborra. És egész éjjel készülődtek, rendbehozták fegyvereiket és figyeltek vezéreikre, hogy mihelyt Mózes megadja a jelt, azon­nal harcba szállhassanak. Mózes is álmatlanul töltötte az éjsza­kát és Józsuának fontos utasításokat adott, hogyan állítsa fel hadseregét. Napkeltekor pedig buzdította őt, hogy a csatában váltsa valóra a beléje vetett reménységet és jeles haditetteivel igyekezzék megszerezni hadseregének becsülését. Éppen így sorra buzdította a héberek legjobbjait és vitézségre lelkesítette az egész haderőt. És miután a sereget így feltüzelte és előkészítette, fel­ment egy hegyre és seregét Istenre és Józsuára bízta.

Ezután az ellenfelek összeütköztek és kézitusára került a sor. Mindkét oldalon derekasan harcoltak és egymást lelkesítették. Mindaddig, míg Mózes kitárva tartotta karjait, a héberek verték az amalekitákat, de mikor a nagy fáradság miatt nem tudta tovább kitárva tartani karjait, mihelyt leeresztette, azonnal az ellenség kerekedett felül; tehát odahivatta bátyját, Áront és sógo­rát Húrt, nénjének, Mirjamnak férjét és maga mellé állította

őket, hogy támogassák karjait és ezt egy pillanatra se hagyják abba. így történt, hogy a héberek az amalekitákat megverték és az utolsó szálig kiirtották volna őket, ha le nem száll az éj és emiatt abba nem hagyják a mészárlást. Atyáink tehát fényes és értékes győzelmet arattak, mert nem is szólván arról, hogy ellen­ségüket teljesen tönkreverték, a szomszédos népekben is rémüle­tet keltettek, ezenfelül pedig, mintegy jutalmul erőfeszítésükért, igen gazdag zsákmányra tettek Szert. Mert miután az ellenség táborát elfoglalták, .abban rengeteg kincset találtak, amelyet egy­formán fordíthattak közös és magáncélokra és ez nagy nyomo­rúságukban valóban kapóra is jött nekik. Az imént leírt harc előnyei azonban nemcsak a jelenre, hanem a jövőre nézve is hasznosak voltak, mert nem is szólván arról, hogy az ellenséget leigázták, bátorságát is megtörték és az amalekitákon aratott pompás győzelmükkel a szomszédos népekben is irtózatos rémü­letet keltettek. Ezenfelül vagyonukat is gyarapították, mert az ellenség rengeteg arany- és ezüstkészletet, bronz konyhaedényt, vert arany- és ezüstpénzt, szövetet, művészi fegyvert s egyéb műtárgyat és felszerelést, azonfelül pedig rengeteg állatot és min­denféle szerszámot hagyott hátra, mindent, amire a menetelő hadseregnek szüksége lehet. A héberek pedig a győzelem követ­keztében világosan tudatára ébredtek vitézségüknek és már job­ban bíztak erejükben, hogy kibírnak minden megpróbáltatást és most már semmi nehézségtől sem riadtak volna vissza. Ennek a harcnak ez volt az eredménye.

Másnap Mózes lehúzatta az elesett ellenséges katonákról a felszerelést, összegyűjtötte a fegyvereket, amelyeket a menekülők elhajigáltak és azoknak, akik különösen kitüntették magukat a harcban, jutalmakat osztott ki. Józsuát pedig megdicsérte az egybegyült hadsereg előtt, amely tanúja volt hősi tetteinek. A hé­berek közül senki sem esett el a harcban, viszont az ellenségből oly sok, hogy szinte meg sem lehetett számlálni. Hogy tehát Istennék bemutassa a hálaáldozatot, Mózes oltárt emelt és fo­hászkodott a győzedelmes Istenhez, azután kihirdette, hogy az amalekitákat teljesen ki kell irtani, mert ok nélkül fegyverrel támadtak a héberekre és még hozzá a pusztaságban, ahol már anélkül is nagy nyomorúságban éltek. Végül pedig az egész had­sereget megvendégelte. Ez volt az első háború, amelyet a héberek az Egyiptomból való kivonulás után támadó ellenség ellen foly­tattak. Miután pedig véget ért a lakoma, amellyel a héberek a győzelmet megünnepelték, Mózes néhánynapois pihenőt és nyu­galmat engedett nekik, azután pedig rendezett menetben tovább

vezette őket. És mivel nagyszámú nehéz fegyverzetű katonája volt, csak lassan haladt előre és csak az egyiptomi kivonulás utáni harmadik hónapban jutott el a Sinai hegyig, ahol, mint már elmondtam, az égő csipkebokor csodája és számos egyéb csoda történt vele.

3.    FEJEZET

Mózes örömmel fogadja apósát, Ráhuelt (Jetről), aki meglátogatja
őt a Sinai hegynél

Midőn Ráhuel, Mózes apósa, tudomást szerzett veje hadi­tetteiről, útnak indult, hogy szerencsét kívánjon neki. Mózes fele­sége, Szefora és fiai szívesen fogadták és nagyon örvendeztek megérkezésén. És miután Mózes áldozatot mutatott be, ünnepi lakomát adott a népnek ama csipkebokor közelében, amely a tűz­ben nem égett el. A tömeg törzsek szerinti rendben telepedett le az asztalokhoz. Áron pedig s Ráhuel övéikkel együtt dicséreteket éne­keltek Istennek, mint szerencséjük és szabadságuk szerzőjének és adományozójának és valamennyien magasztalták vezérüket, mert az ő vitézsége tette, hogy minden kívánságuk szerint sike­rült. Végül Ráhuel, mikor köszönetét mondott Mózesnek, magasz­talta a népet is, Mózest pedig különösképpen ünnepelte, mert népe megmentéséért a szorongattatásokban és veszedelmekben oly nagy bátorságot tanúsított.

4.    FEJEZET

Ráhuel azt tanácsolja Mózesnek, hogy ossza fel népét és minden
ezer és száz és tíz ember fölé parancsnokot állítson és Mózes meg-
fogadja tanácsát

Másnap megfigyelte Ráhuel, hogy Mózes túl van terhelve mindenféle ügyekkel. Mert ő intézett el minden viszályt, ahány­szor csak kívánták; mindenki hozzáfordult, mert úgy gondolták, hogy csak akkor jutnak igazukhoz, ha Mózes a döntőbíró. És azok sem vették ítéletét zokon, akiket elmarasztalt, mert elismer­ték, hogy az ő döntése igazságos. Ráhuel először nem szólt semmit, mert senkit sem akart meggátolni abban, hogy ne kérje ki a vezér döntését, miután azonban a nép eltávozott, magával vitte Mózest és mikor egyedül voltak, megmondta neki vélemé-

nyét arra vonatkozólag, hogy mit kellene tenni. Tudniillik azt tanácsolta neki, hogy a jelentéktelen dolgokat bízza másokra, maga pedig csak a fontosabb ügyeket intézze el és így gondos­kodjék a nép javáról, mert bizonyára akad még sok héber, aki alkalmas az ítélkezésre. Viszont ezer meg ezer ember jólétéről nem tud gondoskodni senki más, csak Mózes, vagy valaki, aki hozzá hasonló. „Mivel pedig te, — folytatta, — jól tudod, meny­nyivel különb vagy a többieknél és mennyit tettél már Isten szol­gálatában az ő biztonságukért és boldogulásukért, bízd másra apró-cseprő ügyeik elintézését, te pedig szenteld magad egészen Isten szolgálatának, mert így ugyancsak sokat tehetsz néped üdvéért és javáért. Fogadd meg tehát tanácsomat a szervezésre vonatkozólag: számiáltasd meg gondosan a sereget, oszd fel tíz­ezres csoportokra, ezeket megint ezres, ezeket ötszázas, majd százas, ötvenes, harmincas,. huszas és tizes csoportokra. Minden csoport élére állíts elöljárókat, akiket közülük választasz ki és akiket majd az alárendeltjeik számáról nevezel el. Azok, akiket a nép erényes és igaz embereknek ismer, ítélkezzenek a vitás ügyekben és a fontosabb dolgokat terjesszék azok elé, akik mél­tóságban magasabban állnak. Ha pedig ezeknek nehéz volna íté­letet mondaniok, akkor vigyék az ügyet eléd. így a nép megkapja a maga igazságát, te pedig buzgó könyörgéssel még több kegyeb met esdi^-.élsz népedre Istentől."

Mózes helyeselte Ráhuelnek ezt a tervét és hamarosan annak értelmében intézkedett. De a szervezet kitalálását nem mondta a maga érdemének, hanem közölte a néppel, hogy ki a szerzője. Könyveiben is határozottan megnevezi Ráhuelt, hogy ő találta ki az imént mondott szervezetet; mert illendőnek tartotta kellőkép­pen kiemelni mások érdemét. Ebből következtethetünk arra, mily önzetlen volt Mózes, amiről egyébként alkalmilag művem más helyén is beszámolok majd.

.      5. FEJEZET

Mózes felmegy a Sinai hegyre, törvényeket kap Istentől
és átadja a hébereknek

Mózes összehívta a népet és közölte, hogy felmegy a Sinai hegyre, beszél Istennel és meghozza az ő ikinyilatkoztatását. Meg­parancsolta nekik, üssenek tábort a Sinai hegy tövében, hogy lehetőleg Isten közelében maradjanak. Ennyit mondott és fel-

ment a Sinai hegyre, amely azon a környéken a legmagasabb hegy és magassága és meredek szakadékai miatt nemcsak jár­hatatlan, hanem szinte nézni se lehet úgy, hogy a szem bele ne fáradna. Széltében elterjedt hagyomány szerint itt lakott Isten és ezért a hegy félelmetes és még senki sem mászta meg. Mózes parancsa szerint tehát a héberek a hegy tövénen ütöttek tábort s vidámak és bizakodók voltak, mert remélték, hogy Mózes jó Ígé­retekkel tér vissza Istentől. És miközben visszatérésére vártak, ünnepi lakomákat tartottak, elvégezték a tisztulási szertartásokat, amint Mózes meghagyta nekik és parancsa szerint három napig nem érintkeztek feleségeikkel. És imádkoztak Istenhez, fogadja kegyesen Mózest és halmozza el olyan adományokkal, amelyekkel életüket boldoggá tehetik. Bőségesebben is táplálkoztak és pom­pásan felékesítették magukat, feleségeikkel és gyermekeikkel együtt.

így töltöttek el két napot ünnepi lakmározással. Harmadnap napfelkelte előtt a héberek tábora fölött felhő jelent meg, aminőt még sohasem láttak és betöltötte az egész térséget, ahol sátraik álltak. És ámbár az ég többi része derült volt, hirtelen vad vihar kerekedett, bő zápor zudult alá az égből és tomboló mennydör­géssel kísért rettenetes villámok hirdették Isten jelenlétét, aki ott volt a közelben és kegyesen fogadta Mózes kérését. De erről min­den olvasóm vélekedjék úgy, ahogy kedve tartja; én úgy gondol­tam: közölnöm kell azt, amit a szent könyvekben írva találtam. Midőn a héberek ezt látták és hallották a rettenetes robajt, reme­gés és aggodalom szállta meg őket, mert nem szoktak hozzá az ilyesmihez és az a mende-monda, hogy Isten gyakran megláto­gatja ezt a hegyet, mélyen megrendítette őket. Ezért búskomoran sátraikban tartózkodtak és féltek, hogy Isten elpusztította Mózest és ugyanezt fogja velük is cselekedni.

Miközben a héberek így reszkették, hirtelen megjelent közöttük Mózes, vidáman és fenségesen. És midőn őt megpillan­tották, eloszlott félelmük és reménység töltötte el őket, mert egy­szerre az ég is kiderült és a vihar elvonult, amint Mózes meg­érkezett. Ö pedig gyűlésbe hívta a népet, hogy hallgassa meg Isten parancsait. És mikor összegyülekeztek, fellépett az emel­vényre, ahonnan mindenki hallhatta a hangját és hirdette, amint következik: „Ó héberek, Isten épp oly kegyesen fogadott engem, mint azelőtt. És most itt van a táborban, hogy utat és módot mutasson nektek a boldogabb életre és a jó államszervezetre. Ezért kérlek benneteket az ő nevére és mindarra, amit értünk eddig is tett, hogy ne vessétek meg szavaimat, ne tekintsétek

csupán az én személyemet és azt, hogy csak ember az,aki hozzá­tok beszél. Inkább mérlegeljétek a fenséges szavakat és megis­meritek rajtuk annak felségét, aki azokat kigondolta és kegyes­kedett a mi javunkra szóba ereszkedni velem. Mert nem Mózes, Ámrám és Jókábed fia adja nektek ezeket a parancsokat, hanem az, aki mindenhatóságával a ti megmentéstekre vérszínűvé vál­toztatta a Nilus vizét és az egyiptomiak gőgjét mindenféle csapá­sokkal megtörte; aki utat vágott nektek a tengeren át; aki eledelt küldött nektek az égből, midőn éheztetek és bőséges vizet fakasz­tott a sziklából, midőn szomjaztatok; akitől Ádám mindent meg­kapott, amit a föld és a tenger terem; aki Noét kimentette a vízözönböl és atyátoknak, Ábrámnak annyi bolyongása után Kánaán földjét ajándékozta; aki által Izsák született, ámbár szülei már aggok voltak; aki Jákobot tizenkét derék fiúval aján­dékozta meg és Józsefnek adta az uralmat Egyiptom fölött, — ő adja nektek általam ezeket a parancsokat. Legyenek szentek a ti szemetekben és drágábbak, mint gyermekeitek és feleségeitek. Ha megtartjátok e parancsokat, boldogok lesztek, a föld termést hoz nektek, a tengert nem korbácsolják viharok; gyermekeitek szerencsésen fognak születni és rettegni fognak tőletek ellen­ségeitek. Én láttam az Istent és hallottam halhatatlan hangját: mindennél nagyobb gondja a ti nemzetségiek megmaradása.

Miután így beszélt, a népet a gyermekekkel és asszonyokkal együtt odavezette, hogy maguk hallják Istentől, mit kell csele­kedniük és hogy a szavak hitelén ne essék csorba, pusztán azért, mert emberi nyelv hirdeti azokat és így csökkenti tekintélyüket. És mindenkinek fülébe zúgott a hang a magasból, úgy hogy minden parancsot világosan hallhattak; ezeket aztán Mózes két táblára írta és utódaira hagyta. De nem szükséges ezeket szóról- szóra leírom, ezért csupán az értelmüket közlöm.

Az első parancs arra tanít bennünket, hogy csak egy Isten van és csak őt szabad tisztelnünk; a második meghagyja, hogy állatok képmását nem szabad imádnunk; a harmadik, hogy nem • szabad Istenre könnyelműen esküdnünk; a negyedik, hogy min­den hetedik napot megszenteljünk és ezen a napon minden mun­kától megpihenjünk. Az ötödik, hogy tiszteljük szüleinket; a hatodik, hogy ne öljünk; a hetedik, hogy ne kövessünk el házasságtörést; a nyolcadik, hogy ne lopjunk; a kilencedik, hogy ne tegyünk hamis tanúvallomást; a tizedik, hogy idegen tulajdont ne kívánjunk meg.

Midőn a nép magától az Istentől hallotta azt, amit Mózes már közölt vele, nagyon örvendezett és szétoszlott. A következő napok-

bán azonban gyakran eljöttek sátrához és kérték, hogy az Isten­től adott törvényeket hirdesse nekik. Mózes teljesítette kérésüket és megírta nekik, mit keli tenniök életük minden helyzetében; erről majd a megfelelő helyen beszélni fogok. A törvények leg­nagyobb részét azonban fenntartom magamnak egy következő mű számára, amelyben ezeket majd külön tárgyalom.

Ez volt a helyzet, midőn Mózes ismét felment a Sinai hegyre, miután ezt a szándékát előbb közölte a héberekkel; és látták is, amint fölfelé megy a hegyen. És miután sokáig ott tartózkodott, — negyven napig volt távol, — attól tartottak a héberek, hogy valami szerencsétlenség érte; valamennyi csapás közül, amelyet már elszenvedtek, bizonyára egy sem sújtotta volna őket oly keményen, mint ha azt hallották volna, hogy Mózes meghalt. Különféle feltevéseket kockáztattak. Egyesek azt hitték, hogy vadállatok tépték szét; ezt leginkább azok hangoztatták, akik gyűlölték őt. Mások úgy vélekedtek, hogy megtért Istenhez. Az okosabbak azonban, akiknek egyik nézet sem volt kedvükre, lehet­ségesnek tartották ugyan, hogy vadállatok tépték szét, sőt erényé miatt az is valószínű volt, hogy Isten magához vette, mégis aggód­tak sorsa miatt. Viszont önmaguk miatt igen szomorkodtak azon, hogy esetleg elveszíthetnének olyan vezetőt és tanácsadót, ami­lyent bizonyára soha többé nem remélhettek. És ha reményked­hettek volna is abban, hogy semmi baja sem esett, mégsem tud­ták visszafojtani bánatukat és szomorúságukat. De tekintettel Mózes parancsára, hogy maradjanak itt, nem mertek tovább vonulni.

Miután elmúlt negyven nap és negyven éjjel, végre meg­jelent Mózes; közben semmiféle táplálékot sem vett magához. Amint megpillantották, felujjongott az egész sereg, ő pedig el­mondta nekik, mennyit törődik Isten az ő jólétükkel. Isten közölte vele, — mondta, — hogyan kell berendezni alkotmányukat, . hogy jól és boldogan élhessenek. Azt is követelte Isten, hogy épít­senek neki sátort, amelybe majd leszáll, valahányszor közöttük kíván tartózkodni. A sátort vigyék magukkal vándorlásaikra: ezentúl már nem lesz szükséges fölmenni a Sinai-hegyre; inkább Isten maga jön hozzájuk, hogy meghallgassa imádságaikat. Azt is közölte vele Isten, milyen nagy és milyen alakú legyen a sátor; és hogy haladéktalanul fogjanak munkához. Ezek után meg­mutatta Mózes a két törvénytáblát, amelyeken ott volt a/ írás: a tízparancsolat, mindegyik táblán öt. Az írás pedig Isten kézírása volt.

6. FEJEZET

Mózes a pusztában sátort épít és szentel Istennek, templom helyett

A héberek megörültek annak, amit láttak és amit Mózestől hallottak, nagy buzgalommal munkához fogtak és összehordtak ezüstöt és aranyat, rezet, sohasem korhadó, gyönyörű fát, továbbá kék, skarlátvörös, fehér- és bíborszínű kecske- és birkabőröket, ugyanilyen színű gyapjú-anyagokat, bisszus szövetet, drágaköve­ket, amelyekét aranyba foglalva ékszernek szoktak viselni, végül pedig mindenféle füstölőszert. Ezekből az anyagokból építették a sátort, amely olyan volt, mint valami hordozható templom. Miután valamennyien versenyt adakoztak, sokan anyagi erejükön felül is, Mózes Isten parancsára kijelölte a sátor építőmestereit és pedig a legjobbakat, akiket a nép maga is kiválasztott volna, ha rábízták volna a választást. A neveik, amelyeket a szent könyvekben is feljegyeztek, ezek voltak: Bezeleel, a Juda törzsé­ből való Úri fia, Mirjamnak, Mózes húgának unokája, s Óliáb, a Dán törzséből való Áchiszámek fia. A nép pedig olyan buzga­lommal támogatta a vállalkozást, hogy Mózesnek fékeznie kellett és kihirdettette, hogy az építőmesterek véleménye szerint további adományok már nem szükségesek. így hát megkezdődött a sátor építése. Mózes megadta a méreteket, úgy ahogy Isten közölte vele, valamint az áldozati szolgálathoz szükséges kegy­szerek nagyságát és mennyiségét. Az asszonyok is versenyre keltek egymással a papi öltözetek és egyéb tárgyak elkészítésé­ben, amelyekre a sátor díszítéséhez és az istentiszteletekhez szük­ség volt.

Mikor már minden együtt volt, arany, ezüst, réz és szövet, Mózes ünnepet hirdetett és elrendelte, hogy mindenki mutasson be áldozatot tehetségéhez képest. Erre megkezdődött a sátor épí­tése. Mindenekelőtt kimérte az előudvart, ötven könyök szélesre, száz könyök hosszúra és öt könyök magas, húsz könyök hosszú, tíz könyök széles ércpilléreket állított; minden pilléren karikák voltak. A pillérfők ezüstből voltak, lábazatuk aranyból és hegyes volt, mint a lándzsahegy. Viszont a pillérek földbe süllyesztett része ércből volt. A karikákon keresztül köteleket húztak, ame­lyeknek a végét egy könyök hosszú szögekhez kötötték, azután végighúzták az egyes pilléreken és a földön megerősítették, hogy biztosítsák a sátort a szélviharok ellen. Ezt a helyiséget három oldalról a legfinomabb bisszus-vászonból készült függöny vette

körül, amely az oszlopfőktől egészen a lábazatig leért és szemre éppen olyan volt, mint valami fal. A negyedik oldalon, az egész építmény homlokzatán, amely ötven könyöknyi volt, ott volt a kapu, amelynek nyílása húsz könyöknyi volt, kétoldalt pedig ket­tős pillérek álltak, mintha az egész afféle kapuzat volna. Ezeket teljesen bevonták csiszolt ezüstlapokkal, csak éppen lábazatukat nem, mert az ércből volt. A bejárat mindkét oldalán három­három pillér állt, amelyeket a kapufélfába szilárdan beerősítet­tek és ezekről hullott alá a bisszusfüggöny. A kapu fölött, amely­nek szélessége húsz könyöknyi volt, magassága pedig öt kö­nyöknyi, bíbor- és skarlátvörös anyagból való függöny feszült, amelyet kék fonállal és bisszussal fontak át. És mindenféle hím­zés volt rajta, csak éppen állatalakok nem. A kapun belül ércből való vízmedence volt, ugyancsak érclábazattal; ebben mosták meg a papok a kezeiket és ebből öntöttek a lábukra. Ilyen díszes volt az előudvar kerítése.

Magát a sátort az előudvar közepébe állította és kelet felé fordította, hogy a fölkelő nap sugarai ráessenek. Hosszúsága har­minc, szélessége tíz könyöknyi volt; egyik oldalfala délnek, a másik északnak, hátsó fele pedig nyugatnak nézett. Magassága éppen olyan volt, mint szélessége. Mindkét oldalán négyszögle­tesre vágott másfél könyöknyi széles és négyujjnyi vastag húsz­húsz deszka volt. Kívülről és belülről ezeket a deszkákat arany­lemezek borították. Az egyes deszkákon, még pedig az alsó végü­kön, két-két ezüstcsap volt, ezek beleillettek a megfelelő lyukakba. A nyugati fal hat deszkából állt, ezek mind egymásba illettek és szorosan egymáshoz voltak erősítve, úgy hogy az eresztékeket sem lehetett észrevenni és az egész egyetlen falnak látszott. Kívül-belül aranylemezek borították. A két oldalfal, mint mon­dottam, egyenkint húsz deszkából készült, — mindegyik másfél könyöknyi széles és négyujjnyi vastag volt, — úgy hogy ez együtt éppen megvolt harminc könyöknyi. A hátsó falba, amely hat deszkából állt, összesen kilenc könyöknyi hosszúságban, még két deszkát illesztettek bele, mindegyik félkönyöknyi volt; ezeket a sarkokon helyezték el és éppen úgy díszítették, mint a nagy deszkákat. Az egyes deszkákon kifelé nyúló aranykarikák voltak, amelyek pontos rendben sorakoztak egymásután. A karikákon aranyozott reteszeket dugtak keresztül, mindegyik öt-öt kö­nyöknyi hosszú volt, ezek tartották össze a deszkákat, egymással viszont egymásba illő csapszegek és anyacsavarok fogták össze¹ őket. A hátsó falat egyetlen egy rúgó fogta össze és ebbe kapcso­lódtak bele az oldalfalak reteszei is; így mindent szorosan össze-

illesztettek. így gondoskodtak arról, hogy a sátor védve legyen a szelek és minden más támadás ellen és rendíthetetlen nyuga­lomban, mozdulatlanul álljon.

A sátor belseje keresztben három részre oszlott. A végétől tíz könyöknyire kis távolságban egymástól négy oszlop állt, amelyek ugyanolyan anyagból készültek és éppen úgy voltak díszítve, mint a többiek és éppen oyan lábazaton nyugodtak. A négy osz­lop mögötti helyiség volt a szentek szentje; a sátor többi területe a papok számára volt fenntartva. A sátornak ez a beosztása egy­úttal jelképezte az egész világegyetemet is. Mert a négy oszlop mögötti harmadrész, amelybe még a papoknak sem volt szabad belépniük, a mennyország jelképe volt, ahol az Isten tartóz­kodik. A húsz könyök hosszú helyiség, amelybe csak a papok lép­hettek be, egyúttal a szárazföldet és a tengert is jelentette, ahol em­berek is járhattak. Elől a bejáratnál öt oszlop állt, érclábazaton. A sátort szőnyegekkel fedték be, amelyek bisszusból, bíborszínű, kék és skarlátvörös anyagokból voltak szőve. Az első szőnyeg négyzetalakú volt, minden oldála tíz könyöknyi és azokon az oszlopokon függött, amelyek ketté osztották a sátort és elválasz­tották a szentek szentjét, amelybe senkinek sem volt szabad be­pillantania. Az egész sátornak a neve „szentély” volt, a négy oszloppal elválasztott helyiség pedig a „szentek szentje”. Ez utóbbinak a függönye mindenféle virággal volt kihímezve, amit csak a föld megterem és bele volt szőve minden egyéb is, ami csak díszíthette, csak éppen állatalakok nem. A másik szőnyeg pedig, amely nagyságra, szövésre és színre épnen olyan volt, mint az első, a bejárat öt oszlopát takarta; minden oszlop felső részén karikákra volt erősítve, de csak az oszlopok közepéig ért. Ebbe a helyiségbe beléphettek a papok. Előtte lenvászonfüggöny feszült, a helyiség egész szélességében; ezt a függönyt zsinórok­kal szét lehetett húzni, a zsinórokat pedig karikákon húzták át, úgy hogy nyitni és zárni lehetett a függönyt. Ha széthúzták, be lehetett látni a szentélybe; ez rendszerint ünnepnapokon történt. Más napokon azonban s különösen esős időben, ez volt a tarka függöny védőburkolata. Innen származik az a szokás, hogy a későbben épült templomokban is lenvászon függöny takarja a bejáratot. Volt ezenkívül még tíz takaró, mindegyik négy könyök széles és huszonnyolc könyök hosszú, amelyeket aranykapcsok­kal és karikákkal összekötöttek egymással: úgy látszott, mintha mind az öt egy szőnyeg lett volna. Ezzel terítették be a sátor tete­jét, úgy hogy még a két oldalfalat és a hátsó falat is betakarta és egy könyöknyire leért a földig. Azonfelül volt még tizenegy szőnyeg, mind ugyanilyen széles, de 'hosszabb, mint az imént emlí­tettek, mert harminc könyöknyiek voltak. Ezeket szőrből szőtték, de épp oly finomak voltak, mint a gyapjúszőnyegek és a bejárat­nál csüggtek, egészen a földig. így afféle oromzatot alkottak s különösképpen a tizenegyedik szőnyeget használták erre a célra. Fölöttük aztán állatbőrből készült ugyancsak tarka szőnyegeket feszítettek ki, hogy védelmet nyújtsanak a hőség és az eső ellen. Aki távolról látta az egészet, elámiult, mert a színek oly gyönyörűen csillogtak, hogy az ember szinte azt képzelte: a menny­országot látja. A szőrből és állatbőrből készült szőnyegek úgy csüggtek le a sátor ajtajáról, mint valami függöny és elhárították a nap tüzét és az esőt. Ilyen volt a sátor.

Azután készítettek erős és soha nem korhadó fából egy ládát, hogy azt is Istennek szenteljék. Ennek a fának a neve a mi nyel­vünkön: szittim. Ez a láda ilyen volt: öt arasz hosszú,, három arasz magas és széles; kívül és belül teljesen arany borította, úgy­hogy a fa sehol sem látszott; fedele művészien volt összerakva arany lemezekből, és úgy illett rá, hogy sehol sem állt ki és min­denütt egyenletesen hozzásímult. A ládának két hosszú' oldalán két-két arany karika volt, amelyek a fába voltak erősítve^ ezeken a karikákon aranyozott rudakat dugtak keresztül, úgy hogy a lá­dát, valahányszor szükséges volt, egyik helyről a másikra lehetett vinni. Mert nemi kocsin szállították, hanem maguk a papok vit­ték. Fedelén két képmás volt, amelyeket a héberek cherubimnak neveznek; ezek szárnyas lényék, aminőket élő ember soha sem látott, Mózes azt mondta, hogy Isten trónusán látott ilyen ábrá­zolásokat. Ebben a ládában helyezték el a két táblát, amelyekre fel volt írva a tízparancsolat, minden táblán öt é's minden oldalon két és fél. A ládát a szentek szentjében helyezték el'.

A szentélybe, amelybe a papok beléphettek, olyan asztalt he­lyezett, amely hasonlított a delphibeli templom asztalához; két könyök hosszú, egy könyök széles és három arasz magas volt. Lábai aláírói a középükig olyan alakúak voltak, mint a dóroknál az ágylábak, az asztallap alatti felsőrészük négyszögletes volt. Az asztallap viszont minden oldalán, körülbelül négyujjnyi szé­lességben mélyített volt és fölfelé és lefelé kiálló szegélyléc ke­resztezte. Minden asztallábon volt még egy karika, közvetlenül az a.sztallap alatt; a karikákon drága fából faragott rudakat húz­tak át, amelyeket aranylemezekkel borítottak, ezeket nem is lehe­tett kihúzni többet; mert azon a helyen, ahol a karikák az asztal­lábba voltak erősítve, csak éppen hogy átért a rúd, a végén lyuk volt, ezen másik rudat húztak keresztül, amelynek felső vége az

asztallapba, alsó vége pedig az asztallábba volt beleerősítve. Ezek­nél a rudaknál fogva vitték az asztalt. Az asztalra, amely a szen­télyben az északi oldaton állt, nem, messze a szentek szentjétől, tizenkét kovásztalan kenyeret helyeztek, még pedig két oszlop­ban, hatosával egymás fölé; a kenyerek két assaron lisztlángból készültek, — egy assaron annyi mint hét attikai kotylos. A kenyerekre egy-egy arány tömjéntartó csészét helyeztek. Hét nap múlva, azon az ünnepen, amelyet sabbatnak nevezünk, ki­cserélték a kenyereket Ennek a szokásnak az okát máshol fogom megmagyarázni.

Az asztallal szemben a déli fal közelében színarany mécs­tartó állt, amelynek súlya száz mina volt; a minának a héberek­nél kinchar, a görögöknél pedig talentum a neve. Ez a mécstartó apró gömböcskékből, liliomokból, gránátalmákból és virágszir­mokból készült; összesen hetven darabból; egyetlen szárból szök­kent a magasba és annyi karra ágazott, ahány bolygó van, a na­pot is beleértve. Tudniillik a mécstartónak hét ága volt; ezek egy­forma távolságra voltak egymástól és egy sorban sorakoztak. A mécstartón hét mécses égett, annyi, mint ahány bolygó van és pedig kelet-déli irányban, mert a mécstartó keresztben állt.

Középütt a mécstartó és az asztal között volt az égőáldozati oltár, ugyancsak soha nem korhadó fából, mint az eddig említett kegyszerek és erős rézlemez fedte; minden oldala egykönyöknyi volt, magassága pedig kétkönyöknyi. Az oltáron apró üst volt, ennek minden sarkán arany koszprú, amely körülfonta az egészet. Az oltáron karikák és rudak voltak és ezek segítségével hordozhatták a papok. A sátor ajtaja előtt ércoltár állt, amelynek lábazata fából volt; minden oldala ötkönyöknyi, ugyanilyen szé­les és három könyöknyi magas; ez is rézlemezzel volt bevonva és épp úgy fel volt díszítve, mint az arany oltár. Az oltár tűzhelye hálóforma rács volt és mivel ez a rács szélesebb volt, mint az oltár lábazata, a hátofonaton keresztül kihullott az izzó parázs a földre. Az oltárral szemben ott sorakoztak még színarany csészék, horoskancsók, füstölőiedények és serpenyők; minden egyéb isten­tiszteleti kegyszer aranyból volt. Ez volt a sátor felszerelése.

7. FEJEZET

A papok és a főpap ruházatáról

Ezután ruházatot készítettek a papoknak; valamennyi papnak is, — ezeknek a neve „chananaias“, valamint a főpap­nak, — ennek a neve ,,arabanchin“, vagyis „legfőbb pap“, A papok ruházata ilyen volt: ha a pap szent szolgálathoz fog, miután elvégezte a törvényben megszabott tisztulást, először is felveszi az úgynevezett manlachasint, ami annyit jelent, mint kötény. Ez tudniillik igen finom bisszus-szövetből készült kötény; az ágyék táján viseli s úgy kell belebujni, mint a nadrágba; a de­réktól a combokig ér és ott kötik meg, szalagokkal.

Fölé lenvászonköntöst vesz kettős bisszus-szövetből: ennek a neve ketónet, ami annyit jelent, mint vászon, mert a len neve a mi nyelvünkön keton. Ez a ruhadarab alsóruha, leér egészen a bokáig, szorosan hozzásimul a testhez és az ujjai szűkek. A hón­alj táján négyujjnyi széles szalaggal kötik át, amely igen finom szövetből készül és olyan, mint a kígyóbőr. Ebbe bíbor, skarlát­vörös, kék és bisszus színű virágokat hímeznek; szegélye azonban csak bisszusból van. A mell tájától kezdve kétszer körülcsavarják és megkötik és onnan omlik le egészen bokáig; de csak addig, amíg a pap nem foglalatoskodik a szent szolgálattal; mert ilyen­kor csak szemet gyönyörködtető dísz. De mikor a papnak áldoz­nia kell és az oltári szolgálatot végeznie, visszaveti a balvállára, nehogy akadályozza. Ezt a szalagot Mózes abnethnek nevezi, mi pedig, mivel a babyloniaktól vettük át, hemiiánnak, mert náluk ez a neve. Ez az ing sehol sem buggyos, hanem a nyakán széles nyí­lása van és mindkét vállon zsinórokkal erősítik meg, amelyek elől és hátul lecsüngnek a szegélyéről: neve mJassabazan.

A pap kerek süveget visel a fején, amely azonban nem födi be egész fejét, hanem csak nagyobbik felét. Ennek a neve mic- nefet, mert olyan, miint egy koszorú és vászonból van össze­sodorva, úgy mint valami vastag pólya. Gyakran sokrétű és ilyen­kor összevarrják. Erre a fejfedőre kendőt erősítenek, amely egé­szen a homlokig lelóg; ez takarja el a varratokat, a pólyák réte­geit és szorosan hozzásimul a fejhez; jól odaerősítik a süveghez, nehogy az oltári szolgálat alatt véletlenül lecsússzék. Ez a papok ruházata.

A főpap ugyanígy öltözik fel, már amennyiben valamennyi említett ruhadarabot ő is viseli. Ezek fölé azonban még jácintkék-

színű köntöst vesz; ez földig ér és a mi nevünkön meil a neve; övvel köti át; az öv épp olyan tarka, mint a fönt említett szalag, ezenfelül még arannyal is ki van hímezve. A köntös alsó szegélye rojtos. A rojtok gránálalma-alakúak s közöttük szép, szabályos rendben arany csengettyűk vannak rávarrva, ügy hogy két-két csengettyű közé esik egy gránátalma, és két-két gránátalma közé egy csengettyű. A köntös nem két darabból készül, tehát nincs varrat sem a vállain, sem, oldalt, hanem egyetlen egy darabból készült. A nyakán nyitott, de keresztben; hosszanti nyílása nincs, a nyak nyílása a melltől a hátig ér és szegély van rajta, hogy el­takarja a dísztelen kivágást. Ugyanilyen a köntös kivágása azo­kon a helyeken, ahol a karok kinyúlnak belőle.

E ruhák fölé a főpap még egy harmadikat is felvesz, amely­nek efód a neve — olyan, mint a görög ujjas — egykönyoknyi hosszú, tarka-barka anyagokból és aranyból szövik, a mell köze­péig nyitott, ujjai vannak s pontosan olyan, mint a rövid alsó­ruha. (E ruhadarab közepén kivágás van, amelyet arasznyi fedő­lap takar s ez is épp olyan aranyos és tarka szövésű, mint az efód. Ennek a neve nálunk chosen, s ez görögül annyit jelent, mint „jóslás"; éppen kitölti az efód kivágását elől a mellen. Min­den sarkán arranykarika van s ugyanilyen aranykarika az efód kivágásának minden szögletében; a karikákat kék szalaggal kötik egymáshoz. Hogy pedig a karikákon ne lehessen átlátni, kék zsinórt varrnak alájuk. Ezt az ujjast a vállakon égy-egy'sardonyx fogja össze, mindegyiknek arany foglalata van, hogy csattnak lehessen használni. Ezekbe a kövekbe héber betűkkel bele van­nak vésve Jákob fiainak nevei, minden kőbe hat, az idősebbek nevei a jobb váll kövében. A chosen tizenkét nagy és pompás drágakővel van kirakva; ezeknél értékesebb ékszer nem lehet földi ember birtokában. Ezek a kövek hármasával négy sorban vannak ráeröisítve a szövetre; ezenfelül pedig aranyba vannak foglalva, amely csigavonalban szorosan a szövethez erősíti őket, hogy ki ne eshessenek. Az első sorban van egy-egy sardonyx, topáz és smaragd; a másodikban rubin, jáspis és zafír; a harmadikban jácintkő, ametiszt és achát: ez a kilencedik; a negyedikben kri- zolit, onyx és berill; ez a utolsó. Minden kőbe Jákob egy-egy fiá­nak neve van bevésve, — mert ezeket tartjuk a tizenkét törzs ősatyáinak, — még pedig születésük időrendjében. Mivel azonban az aranykarikák oly gyengék, hogy nem bírnák el a drágakövek súlyát, a chosen felsőrészén még két nagyobb karikát vágtak; ezekbe szépművű láncok kapcsolódnak, amelyeket fenn a vállon vertarany csattok fognak össze, végük pedig a hát közepéig ér és

8 Flavius Josephus: A zsidók története                                  113

az efód szegélyén egy karikába kapcsolódik; ezzel a chosen szi­lárdan oda van erősítve és nem esik le. A chosenhez öv csatla­kozik, amely ugyanilyen színű és arannyal van hímezve, körül­fogja a testet, a varrás helyén csomóra van kötve és azután sza­badon csüng le. Két végén rojtok vannak, amelyeket aranyfona­tok kereteznek.

A főpap fejfedője hasonlít a papokéhoz; azonban fölötte még egy másikat visel, amely kék színű. Homlokát három­szoros aranypárta övezi, amelyből arany bimbók állnak ki: hasonlítanak azokhoz, amelyek a mi nyelvünkön szacharnak, a növénytanban járatos görögöknél pedig mlandragorának neve­zett növényen teremnek. Azoknak a kedvéért, akik ugyan gyakran látták, de nem jegyezték meg, hogy milyen, mert nem ismerik a nevét, továbbá azoknak a kedvéért, akik ismerik ugyan a nevét, de még nem látták, közbevetőleg leírom itt ezt a növényt: gyak­ran három arasznyinál is magasabbra nő; gyökere olyan, mint a répa, legalább is leginkább ehhez lehetne hasonlítani, levelei pedig olyanok, mint a mustárlevelek. Ágaiból bimbók fakadnak, szo­rosan hozzásímulnak az ághoz, hártya fedi őket. Mihelyt ia ter­més kibukkan, ezt a hártyát leveti. A bimbó olyan nagy, mint a kisujj egy Ízülete; olyan, mint egy virágkehely. Ezt még alapo­sabban meg akarom magyarázni azoknak, akik nem ismerik. A bimbó tudniillik közvetlenül a szárból sarjad, alul félgömb alakú és már a tövében gömbölyű, azután fölfelé egyre szűkül és megint szabályosan kidomborodik és a szélei berovátkoltak, mint amilyen a kettévágott gránátalma közepe. Félgömb alakú fedő van rajta, olyan szabályos, mintha csak esztergályozták volna, ezt keretezik az imént említett rovátkák; s végül az egész tüskés és hegyes csipkézetben végződik. A bimbó burkolata alatt rejtőzik a gyümölcs, amely olyan, mint a verbéna nevű növény magva: virágja hasonlít a mák szirmaihoz. Tehát ennek a növénynek a mintájára készült, a főpapi párta, amely a főpap halántékához és feje hátsó részéhez simul; tudniillik elől a homlokon nincsenek meg ezek a bimbók, hanem csak egy aranylemez van, amelybe szent írásjelekkel bele van vésve Isten neve. Ez a főpap dísz­ruhája.

Csodálatos, hogy népünket gyűlölködőn vádolják, mintha mi csekélyebb tisztelettel öveznők az istenséget, holott ellenségeink pompás szertartásokkal hódolnak isteneiknek. Mert ha valaki a sátorépítést, a papi ruhákat és az istentiszteleti kegyszereket szem­léli, bizonyára meggyőződik róla, hogy a mi törvényhozónk Isten küldöttje volt és igazságtalanul vádolnak meg bennünket isten- teleiiséggel. És aki elfogulatlanul és komolyan elgondolkodik, rájön, hogy minden istentiszteleti kegyszerünknek van megfelelő mása a világegyetemben. Mert a harminc könyök hosszú sátor három részre oszlik, s ezek közül kettő, amelyekbe a papok belép­hetnek, a szárazföldet és a tengert jelképezi, amely minden em­bernek hozzáférhető; viszont a harmadik helyiség, amely magá­nak az Istennek van fenntartva, az eget jelenti, ahová az ember nem léphet be. Az asztalra helyezett tizenkét kenyér meg­felel az év tizenkét hónapjának; a hetven részből álló mécstartó jelképezi a bolygók tíz-tíz foknyi körívét, hét mécsese pedig magát a hét bolygót. A négyféle anyagból szőtt függönyök a négy elemet jelképezik, tudniillik a bisszus jelenti a földet, amelyből a len nő, a bíbor a tengert, amelyet a halak vére megfest; a jácintkék a levegőt, a skarlátvörös pedig a tüzet. Éppen így a főpap ruhája, amely lenvászonból van, a földet jelenti, jácintkék pedig az eget. A gránátalmák a villámot jelentik, a csengettyűk csilingelőse a mennydörgést. Az efód, amely Isten akarata szerint négy anyagból van szőve, az egész termé­szetet jelképezi és a belészőtt arany véleményem szerint a fényes­séget jelenti, amely a világegyetemet beragyogja. Az efód közepén levő chosen ugyancsak a földet jelenti, amely a világ közepében van, az öv pedig az óceánt, amely körülfolyja az egész földet. A két sardonyx, amely a főpap ruháját vállon összefogja, a nápot és a holdat jelenti. A tizenkét drágakövet a tizenkét hónap jel­képének tarthatjuk, vagy pedig az állatkor — görög szóval zodia- kus — tizenkét jegyének. Végül a fejék véleményem szerint az ég jelképe, mert jácintkék színű, különben nem viselhetné Isten nevét és mert ragyogó aranypárta van rajta, az Istent körülövező fény jelképéül. Egyelőre elegendőnek tartok ennyi magyarázatot, mert lépten-nyomon módunkban lesz minden egyéb dologban is megcsodálni a mi törvényhozónk lángelméjét.

8. FEJEZET

Isten főpapnak rendeli Áront

Midőn a sátor elkészült, de még a kegyszereket nem szentel­ték fel, megjelent Isten Mózesnek 6 megparancsolta, hogy a főpapságot ruházza bátyjára, Áronra, aki erényei miatt a leg­méltóbb erre a tisztségre. Erre Mózes összehívta a népet, ecsetelte előtte Áron erényességét és jóságát, valamint azt is, hogy mennyi veszedelmet vállalt már az ő javukért. És mivel midenki helyeselte szavait és elismerte Áron nagy buzgoságát, Mózes így folytatta: „Izrael férfiai, bevégeztük a munkát, amilyen jól csak tudtuk, Isten kedve szerint. Mivel azonban a sátornak Isten lakásává kell lennie, tehát mindenekelőtt papra van szükségünk, aki gondos­kodik az áldozatokról és elmondja értünk az imádságokat. Ha engem illetne a döntés joga, magamat sem tartanám éppen mél­tatlannak erre a tisztességre, mert a természet elsősorban az ön- szeretetet ojtotta belénk és mert jól tudom, mennyit szenvedtem már javatokért. Azonban Isten erre a tisztségre Áront tartotta méltónak és őt hívta meg a főpapságra, mert nem ismer közötte­tek senkit sem, aki erre alkalmasabb volna. Ö fogja tehát viselni az Istennek szentelt ruhát, ő vállalja magára az oltár és az áldo­zatok gondozását, ő fogja Istenhez küldeni imáit értetek, Isten pedig szívesen meghallgatja, egyrészt mert szüntelen gondja van ránk, másrészt mert szívesen fogadja az imádságot attól, akit ő maga választott ki.“ A hébereknek tetszett ez a beszéd és helye­selték Isten választását, Mert Áron valóban mindnyájuk közül legjobban megérdemelte ezt a méltóságot, egyrészt származása, másrészt prófétai tehetsége és öccsének erényei miatt. Ebben az időben négy fia volt: Nádáb, Ábiu, Eleázár, Itámár. .

Ami megmaradt a sátor építésére szánt anyagból, azt Mózes arra rendelte, hogy takarókat készítsenek belőle a sátor, a mécses, az égő-áldozati oltár és a többi kegyszerek számára, hogy ha úton vannak, megkíméljék ezeket az esőtől és a portól. Erre megint összehívta a népet és megparancsolta, hogy mindenki adózzék félsiklust. A siklus héber pénz és annyit ér, mint négy attikai drachma. Ezt a parancsot pontosan teljesítették és 605.550 sze­mély fizette meg az adót, tudniillik minden szabadon született, húsz és ötven év között. Ami összegyűlt, azt mind a sátor céljaira fordították.

Ezután felszentelte a sátrat és a papokat és a következőképp vetette alá őket tisztulásnak: 500 siklus súlyú válogatott mirrhát, ugyanannyi ibolyagyökeret, félannyi fahéjt és kálmusgyökereket, —■ ami ugyancsak fűszerfajta, — összevagdaltatott és megtöretett, egy hin, — a hin héber mértékegység és annyi mint két attikai choé, — olajfa-olajat kevertetett hozzá, összefőzette, mint ahogy a kenőcskészítők szokták és illatos kenőcsöt készíttetett belőle. Ezzel megkente a papokat és az egész sátort és így szentelte fel. Egyéb drága füstölőszereket is hoztak oda, hogy elégessék az arany égőáldozati oltáron. De erről nem akarok részletesebben

beszélni, nehogy untassam olvasóimat. Naponta kétszer, napkelte előtt és napnyugta táján, kellett égetni a füstölőszereket és a tiszta olajnak a mécsesekből soha sem volt szabad kifogynia. Három mécses egész nap égett Isten tiszteletére a szent mécstártóban, a többit estefelé gyújtották meg.

Miután minden elkészült, a két építőmester, Bezéleel és Óliáb nagy dicséretet aratott. Mert nem csupán régebbi találmányokat alkalmaztak tökéletesített alakban, hanem igen ügyesen maguk is sok mindent kitaláltak és megvalósítottak, ami addig még isme­retlen volt. Mégis általános vélemény szerint Bezéleel volt a különb kettejük közül. Az építésre mindössze-hét hónapnyi időre volt szükségük és ezzel véget is ért az első esztendő az egyiptomi kivo­nulás óta. És a második év kezdetén, abban a hónapban, amelyet a makedónok Xanthikosnak, a héberek Nisánnak neveznek, a sátort a fentebb felsorolt egyéb kegyszerekkel együtt újhold ide­jén felszentelték. -

Isten pedig azzal mutatta meg örömét a héberek munkáján, hogy megtelepedett a sátorban és arra méltatta, hogy ott legyen lakása. így a héberek bőséges jutalmat kaptak munkájukért. Jelenlétét Isten a következő módon nyilatkoztatta ki: ha derűs és tiszta volt az égbolt, akkor csupán a sátor fölött lebegett felhő, amely nem volt olyan sűrű, mint amilyen'télen szokott lenni, de nem is volt olyan könnyű hogy átlátszó lett volna. A felhőből finom harmat hullott, Isten jelenlétének bizonyságául mindazok számára, akik őt óhajtották és hittek jelenlétében.

Miután tehát Mózes a művészeknek, akik ily pompásan meg­építették a sátrat, illő jutalmat osztott ki, a sátor előudvarában Isten meghagyása szerint bikát, kost és bakot vágott bűnért való áldozatul. Az egyes áldozati szertartásokról és arról, hogy mely áldozati állatokat kellett egészen elégetni és melyekből volt szabad bizonyos részeket elfogyasztani, majd akkor beszélek, ha általá­ban tárgyalom az áldozatokat. Ezután az áldozati állatok vérével meghintette Áron ruháját, őt magát és fiait, megtisztította őket forrásvízzel és olajjal, hogy Istennek legyenek szentelve. Ezt cselekedte hét napon át velük és ruháikkal. És ugyancsak felszen­telte a sátort és a kegyszereket, az illatos fűszerekből készült és imént említett kenőccsel és a bika, kos és bak vérével, amelyeket midennap vágtak. Nyolcadnap pedig ünnepet rendelt a népnek és megparancsolta, hogy mindenki áldozzák tehetsége szerint. És megfogadták parancsát és versengve igyekeztek túltenni egymá­son az áldozati adományokban. Miután az áldozati állatokat az oltárra helyezték, egyszerre csak az oltáron magától kigyulladt a

tűz és villámcikázáshoz hasonló láng elemésztett mindent, ami az oltáron volt.

Mindjárt e csoda után súlyos csapás érte Áront, amely őt, mint embert és atyát egyként fájdalmasan sújtotta; azonban fér­fiasán viselte el, mert erőslelkű volt és rendíthetetlenül hitte, hogy ez nem történhetett Isten akarata nélkül. Ugyanis említett négy fia közül a két idősebb, Nádám és Ábiu, olyan füstölőszert vitt az oltárra, amelyet Mózes eltiltott, holott régebben használták. Erre hirtelen feléjük csapott a láng, elégette mellüket és arcukat és senki sem tudta eloltani, úgy hogy tűzhalált haltak. Mózes pedig megparancsolta apjuknak és testvéreinek, hogy vigyék ki a holttesteket a táborból és nagy pompával temessék el. Áz egész nép meggyászolta őket és nagyon elszomorodott halálukon; az apának és testvéreknek azonban meghagyta Mózes, hogy ne gyá­szoljanak és inkább Isten tiszteletével foglalkozzanak, mint szo­morúságukkal. Mert Áron már a szent ruhát viselte.

Mózes pedig minden megtiszteltetést visszautasított, amivel a nép el akarta halmozni és egyesegyedül Isten szolgálatának szentelte magát. És már nem járt föl a Sinai hegyre, hanem, ha Isten tanácsát akarta kikérni, bement a sátorba. Ügy élt, mint a többi ember és ruházatában és minden tekintetben teljesen egy­forma volt a többiekkel, csak abban különbözött tőlük, hogy szün­telenül népe javával törődött. Ezenfelül a népnek alkotmányt és törvényeket adptt, hogy ha azokat megtartják, biztosítják maguk­nak Isten jóindulatát és sohasem lesznek köztük civakodások. Ezzel maga Isten bízta meg Mózest. Most tehát ezt az alkot­mányt és ezeket a törvényeket akarom ismertetni.

Előbb azoban még egyet-mást el akarok mondani a papi ruházatról, amit az imént mellőztem. Mert Isten semmiképpen sem adott módot a hamis próféták csalására és hókuszpókuszaira, ha valaki arra vetemedett volna, hogy az Istentől nyert tekintély- lyel visszaéljen; tudniillik Isten fenntartotta magának a döntést afölött, vájjon az áldozatnál jelen akar-e lenni, vagy nem. És azt akarta, hogy ezt ne csak a hébereknek, hanem az esetleg jelenlévő idegeneknek is hozzák tudomásukra. Ha Isten jelen volt az áldo­zatnál, akkor megragyogtak azok a kövek, amelyeket, mint mon­dottam, a főpap a vállain viselt; tudvalevőleg sárdonyx-kövek vol­tak ezek, amelyeknek a tulajdonságairól nem kell beszélnem, mivel általánosságban ismeretesek; különösen a jobbvállon lévő kő, amely csatot alkotott, úgy szikrázott, mint a villám, ámbár az előző pillanatban semmi fénye sem volt. Ez a tünemény bizo­nyára csodálkozást fog kelteni mindazokban, akik nem bizakod­

nak el a maguk bölcseségében és nem vetik meg a vallást. De még csodálatosabb az, amiről most akarok beszélni. Mert a tizen­két drágakő által, amelyeket a főpap a chosenen viselt, jelentette ki Isten a hébereknek a győzelmet, valahányszor háborúba akar­tak vonulni. Tudniillik mielőtt a hadsereg elindult volna, olyan fényben ragyogtak, hogy az egész nép fölismerte: megsegíti őket az Isten. Ezért a görögök, akik tisztelik a mi ünnepi szokásainkat, „jóslatnak" nevezik a chosent, mert ezt a csodát ők sem tudják letagadni. Azonban már körülbelül kétszáz éve, most, mikor ezt a művemet írom, hogy a chosen kövei és a sardonyx nem ragyog- ,nak meg, mert Isten jónak látta törvényeinek áthágását ezzel bün­tetni. Később (majd jobb alkalmam lesz beszélni erről, most hadd folytassam elbeszélésemet.

Miután a sátrat fölszentelték és az Isten szolgálatára minden illendően be volt rendezve, a nép azt hitte, hogy az Isten most vele együtt ugyanabban a sátorban fog lakni és kezdte őt áldo­zatokkal tisztelni és dicsérő énekekkel ünnepelni, mintha most, miután megszabadult minden bajtól, jobb jövőt remélhetne. Ott­hon is és nyilvánosan is áldozatokat mutattak be Istennek az egyes törzsek; fejei pedig kettesével összeálltak és szekeret és két-két ökröt ajánltak fel, — tehát összesen hat ökrösszekeret, — arra a célra, hogy ha útra mennek, hordozzák a sátort. Ezenfelül mindegyik felajánlott még egy csészét, egy tálat és egy tömjén­tartót. Az utóbbinak az értéke tíz dareikos volt és tele volt füs­tölőszerrel; viszont á tál és a csésze ezüstből volt és a súlyúk két­száz siklus, ebből, a csészére esett hetven; ezek tele voltak búza­liszttel, amelyet összegyúrtak olajjal, így használták az oltáron az áldozathoz. Ezenfelül mindegyik borjút, kost és egyéves bárányt áldozott egészen elégő áldozatul és egy kecskebakot bűnért való áldozatul. Ezenfelül mindegyik törzs feje más áldo­zatokat is mutatott be, amelyeket engesztelő áldozatoknak nevez­tek, és pedig naponta két ökröt, öt kost, ezenfelül egyéves bárá­nyokat és bakokat. így áldoztak tizenkét napig egyfolytában, mindennap egyet. Mózes pedig nem járt fel már a Sinai hegyre, hanem csak bement a sátorba és ott kapta meg Isten utasításait, hogy mit kell cselekednie, vagy milyen törvényeket kell adnia. Rendelkezéseit a nép mindenkor híven és jámboran megtartotta, mert tudta, hogy nem emberi bölcseség kitalálásai, hanem magától az Istentől származnak És a héberek sem a béke boldogságában, sem pedig a háború sanyarúságában nem merészelték áthágni ezeket a törvényeket. De erről nem akarok tovább beszélni, mert az a szándékom, hogy külön könyvet írok a törvényekről.

9.    FEJEZET

Az áldozatokról

Most néhány olyan törvényről akarok beszélni, amelyek a tisztulásra és az áldozatokra vonatkoznak, mert éppen az imént beszéltem áldozatokról. Kétféle áldozat van. Az egyiket magán­emberekért, a másikat az egész népért mutatják be és mind a kettőt más-más módon kell végezni. Az egyik áldozatot tudniillik egé­szen elégeti a tűz; ezt egészen elégő áldozatnak nevezzük; a má­sikat hálaadásul mutatják be és az áldozok lakomán elfogyaszt­ják. Előbb az egészen elégő áldozatról akarok beszélni. Ha ma­gánszemély egészen elégő áldozatot akar bemutatni, levág egy ökröt, egy bárányt és egy bakot; ezek közül a két utóbbinak egyévesnek kell lennie, az ökör lehet idősebb is. Minden állat, amelyet égő áldozatra szántak, csak hím léhet. Miután levágták az áldozati állatokat, a papok meghintik vérével az oltár kör­nyékét, azután megtisztítják az állatokat, feldarabolják, meg­hintik sóval és felteszik az oltárra; fahasábokból tüzet raknak és meggyujtják. Azután az áldozati állatok megtisztogatott lábait és belsőrészeit felteszik a többihez, hogy minden együtt égjen el; az állatok bőre a papokat illeti. így mutatják be az egészen el­égő áldozatot.

Ha hálaáldozatot akarnak bemutatni, ugyanilyen állatokat vágnak, dé ezeknek hibátlanoknak kell lenniük és idősebbeknek egy évesnél, viszont lehetnek hímek és nőstények. Miután az álla­tokat megölték, vérükkel meghintik az oltárt, azután pedig a vesét, a hálót, a faggyút és a máj hártyáját, valamint a bárány farkát az oltárra helyezik. A mellet és a jobb combot a papok kapják, a többi húst két nap alatt elfogyasztják, ami pedig meg­maradt, azt elégetik. '

Ugyanúgy járnak el a bűnért való áldozatnál is_s mint a hálaáldozatnál. Aki azonban szegénysége miatt nem tudott sze­rezni nagyobb áldozati állatot, egy pár galambot, vagy egy pár gerlicét áldozott; az egyiket bemutatták Istennek égő áldozatul, a másikat a papoknak adták eledelül. Ezeknek az állatoknak a feláldozásáról majd az áldozatokról szóló művemben fogok rész­letesebben. beszélni. Már most aki tudatlanul vétkezett, bárányt és ugyanolyan korú kecskét áldozott; a vérrel behintette a pap az oltárt; nem úgy, mint a föntebbi áldozatoknál az egész oltárt, hanem csak az oltár szarvát; a veséket a faggyúval és a májjal

együtt az oltárra helyezte. A papok megtartották maguknak az állatok bőrét és húsát és a húst még aznap elfogyasztották az áldozat helyén, mert a törvény nem engedi meg, hogy másnapra eltegyék. Aki azonban tudva vétkezett, de senki sem tudta rá­bizonyítani, a törvény előírása szerint kost áldoz, amelynek hú­sát a papok kötelesek még aznap elfogyasztani a templomban. A törzsek fejei, ha bűneik bocsánatát akarják megnyerni, éppen úgy áldoznak, mint a magánszemélyek, mindössze azzal a különb­séggel, hogy bikát és bakkecskét adnak áldozati állatul.

.Továbbá meghagyja a törvény, hogy mind a magán-, mind a nyilvános áldozatoknál a legtisztább lisztet kell használni, még pedig bárányhoz egy, koshoz két assaront, bikához hármat. Ezt olajjal gyúrják össze és úgy helyezik az oltárra. Mert olajat is áldoznák és pedig ökörhöz fél-hin, koshoz egyharmad, bárány­hoz pedig egynegyed hin olajat. A. hin ősi héber mérték s annyi, mint két attikai choé. És amennyi az olaj, ugyanannyi bort is felhasználnak és ezt az oltár körül kilocsolják. Aki pedig nem hoz áldozati állatot, hanem fogadalmához híven búzalisztet, en­nek a zsengéjéből egy maroknyit az oltárra helyez; a többit meg­tartják a papok és ők fogyasztják el, úgy hogy vagy megfőzik olajban, vagy pedig kenyeret sütnek belőle. Amit pedig maga a pap helyez az oltárra, azt mind el kell égetni. A törvény azt is megtiltja, hogy az anyaállattal egy napon, vele együtt a fajzatát is feláldozzák, továbbá általában tiltja olyan állatok feláldozását, amelyek nincsenek még nyolcnaposaik. Másféle áldozatokat is mutattak be, például betegség elhárítására, vagy más okból s ezeknél süteményeket és állatokat áldoztak. Ha a papok ezekből az áldozatokból részt kaptak, abból semmit sem volt szabad eltenniök másnapra.

10.   FEJEZET

Egyéb rendelkezések az áldozatokról és az ünnepnapokról

Megparancsolja továbbá a törvény, hogy naponta reggel és este közköltségen egyéves bárányt áldozzanak; a hetedik napon pedig, amelyet sabbatnak neveznek, ugyanilyen módón két bárányt vágnak le. Újhold ünnepén a mindennapi áldozaton kívül még két ökröt vágnak le hét darab egyéves báránnyal és egy kossal, valamint egy bakot bűnért való áldozatul, ha valaki tudtán kívül vétkezett.       ~

A hetedik hónapban, amelyet a makedónok Hyperberétaios- nak neveznek, az említett állatokon kívül még egy bikát, egy kost és két bárányt is áldoznak, valamint még egy bakot bűnért való áldozatul.

Ugyanazon hónap tizedik napján újhold után egészen estig böjtölnek s bikát, kost és hét bárányt áldoznak, valamint egy bakot bűnért való áldozatul. Ezenfelül még két bakot hoznak oda; az egyiket elevenen kihajtják a messzi pusztába, hogy az egész nép bűnét elvegye, a másikat pedig kiviszik valamely egészen tiszta helyre a városon kívül és ott szöröstül-bőröstül egészben elégetik anélkül, hogy megtisztítanák. Ezzel egyidejűleg ■egy bikát is elégetnek, ezt azonban nem a nép adja, hanem a pap a maga költségére. Miután ezt a bikát és bakot levágták, a pap beviszi vérüket a szentély belsejébe, belemártja ujjait és hétszer meghinti a vérrel a mennyezetet és a padlót, ugyancsak a szentély külsejét és az arany oltárt. A többi vért kiviszi az előudvarba és széthinti a nagy oltár körül. Ezután a bika és a bak végtagjait, veséit, faggyúját és máját az oltárra helyezik; a pap pedig a maga költségén hozzátesz még egy kost és az egészet feláldozza egészen elégő áldozatul.

Ugyanezen hónap tizenötödik napján, mikor már télre haj­lik az idő, Mózes parancsa szerint mindenkinek a maga helyén sátort kell állítania, hogy a tél hidege ellen megvédje magát. És ha elérkeznek hazájukba, össze kell gyülekezniük abban a vá­rosban, amelyet a templom miatt fővárosuknak tekintenek és ott nyolcnapos ünnepet kell tartamok, egészen elégő áldozatot és béke-áldozatot kell bemutatniok Istennek, kezükben pedig mir­tusz, fűzfa, pálma és őszibarack ágakat kell vinniük. Első nap mutassanak be égő áldozatul tizenhárom ökröt, tizennégy bá­rányt és két kost és tegyenek hozzá egy bakot bűnért való áldo­zatul. Másnap vágjanak ugyanannyi bárányt és kost és egy bakot. Az ökrök számából azonban mindennap vegyenek el egyet, míg el nem érnek a hetes számig. A nyolcadik napon azonban pihen­jenek meg minden munkától és mint fentebb említettük, áldoz­zanak Istennek borjút, kost, hét bárányt és egy bakot bűnért való áldozatul. így ünnepük a héberek ősi hagyomány szerint ezt az ünnepet, amelyen lombsátrakat készítenek.                                                              ,

Arra is volt törvény, hogy évente Xanthikos hónapban, ame­lyet mink Nisánnak nevezünk és amellyel az esztendőt kezdjük, újhold után, a tizennegyedik napon, mikor a nap a kos jegyében

áll, — mert ebben a hónapban szabadultunk meg az egyiptomi szolgaságból, — ugyanazt az áldozatot mutassák be, amelyet mi, mint már említettem, az egyiptomi kivonuláskor bemutattunk. Ezt az ünnepet, amelyet mi pászkának nevezünk, évente közösen ünnepeljük, és az áldozati állatokból semmit sem hagyunk meg másnapra. A tizenötödik napon kezdődik a pászka után következő ünnep, a kovásztalan kenyerek hétnapos ünnepe; ezen az ün­nepen kovásztalan kenyeret esznek s naponta két bikát, egy kost és két bárányt áldoznak. Ezek egészen elégő áldozatok, amelyek­hez hozzátesznek még egy bakot bűnért való áldozatul és a papok napi étkezéseinek céljaira. A kovásztalan kenyerek ünnepének második napján, — ez a hónap 16-ika, — elfogyasztják az új termés egy részét, mert addig hozzá sem nyúlnak az újhoz, és mivel illendőnek tartják, hogy mindenekelőtt Istent tiszteljék meg, aki ezeket adományozta, neki áldozzák fel az árpa zsen­géjét és pedig a következőképpen: megszárítanak' egy kéve árpa­kalászi, kicsépelik, megtjisztítják az. ocsútól és egy assaronra valót Isten oltárához visznek; ebből egy maroknyit az oltárra helyeznek, a többit pedig a papoknak adják. Ettől fogva minden­kinek szabad fogyasztania az új termést. A termés zsengéjével együtt bárányt is áldoznak Istennek egészen elégő áldozatul.

Hét héttel, vagyis negyvenkilenc nappal az ünnep befeje­zése után, azon az ünnepen, amelyet a héberek aceret ünnep­nek vagyis pünkösdnek neveznek, kenyeret áldoznak Istennek, amelyet két asisaron kovászos búzalisztből, sütöttek, ezenfelül két bárányt. És amit Istennek áldoznak, azt egészen a papok étkezésére fordítják és semmit sem szabad belőle eltenni más­napra. És egészen elégő áldozatul három borjút, két kost és tizen­négy bárányt és bűnért való áldozatul két bakot áldoznak. Egy­általán nincs olyan ünnep, amelyen ne volnának kötelesek egészen elégő áldozatot bemutatni és mindenféle munkától tartózkodni; sőt mind a kettőt minden ünnepre vonatkozólag megparancsolja a törvény, valamint azt is, hogy az áldozat után lakomát kell tartani.

iKözköltségen felajánlanak .kovásztalan kenyeret is, amely­nek készítéséhez huszonnégy assaron lisztet használtak fel. Két- két assaron lisztből sütnek kenyeret sabbat előestéjén; sabbat reggelén ráteszik a kenyereket a szent asztalra, hatosával, két oszlopban, azután a tömjénnel telt két arany csészét rájuk teszik és így maradnak a következő sabbatig, amikor megint kicserélik a kenyereket és a papoknak adják eledelül, a tömjént pedig el-

égetik a szent tűzön és új tömjént tesznek helyébe. A pap a maga költségén áldoz egy assaron lisztet, amelyet összegyúrnak olajjal és kissé megpirítanak; ennek felét reggel, a másik felét pedig este beledobja a tűzbe. Erről majd később részletesebben beszé­lek, egyelőre ennyi legyen elég.

11.   FEJEZET

.4 tisztulásokról

Mózes különválasztotta a leviták törzsét a nép egészétől és a szent szolgálatra rendelte. Megtisztította őket forrásvízzel és olyan áldozattal, amilyent ilyen alkalmakkor szokás volt Istennek bemutatni. És a leviták gondozására bízta ezt a sátort, a kegy­szereket és a sátor takaróit és megparancsolta nekik, hogy az előírás szerint szolgáljanak a papoknak; mert ők Istennek voltak szentelve.

Azt is meghatározta, mely állatok húsát szabad megenni és melyekét nem. Erről azonban csak később akarok részletesebben beszélni s ugyancsak azokról az okokról is, hogy miért engedte meg némely állat húsának élvezését és miért parancsolta meg, hogy más állatok húsától tartózkodjunk. Megtiltotta minden állat vérének az élvezését, mert azt tartotta, hogy a vérben van a lélek és a szellem. Ezenfelül megtiltotta a döglött állat, továbbá a kecske, valamint a birka és a marha hálójának és faggyújának élvezését.

A bélpoklosokat és a magfolyásban szenvedőket kizárta a többiek közösségéből; ugyancsak az asszonyoknak is külön kel­lett lakniok havi tisztulásuk idején, egészen a hetedik napig; az­után pedig megint tisztáknak számítottak és megint érintkez­hettek a többiekkel. Ugyancsak nem volt szabad érintkeznie a többiekkel ugyanannyi ideig annak sem, aki halottat eltemetett. Ha valaki ennél több napig volt tisztátalan, akkor törvény szerint két nőstény bárányt kellett áldoznia; az egyiket elégették, a má­sikat a papok kapták. Ugyanígy kellett áldozniok azoknak, akik magfolyásban szenvedtek. Az, akinek álmában folyt el a magja, megtisztult, ha hideg vízben megmosakodott, ugyancsak az is, aki törvényesen hált feleségével. A bélpoklosokat azonban Mózes örökre kizárta az egészségesek közösségéből, mert senkivel sem volt szabad érintkezniük és halottaknak számítottak. Ha azonban

valaki Istenhez imádkozott és ezen a réven megszabadult ettől a betegségtől és visszanyerte egészségét, akkor hálaáldozatot mu­tatott be Istennek, amiről majd később fogok beszélni.

Nevetséges tehát az az állítás, hogy Mózes maga is bélpoklos volt és ezért menekült Egyiptomból és a héberek is bélpoklos- ságban szenvedték és ezért vezette őket Kánaánba, miután nékik is távozniok kellett onnan. Mert ha ez igaz volna, akkor Mózes bizonyára nem alkotott volna ilyen törvényt a maga tulajdon szé­gyenére, hiszen inkább tiltakozott volna ellene, ha más valaki ilyen törvényt alkot. Sok más nép, amelynek körében vannak bélpoklosok, tisztességgel érvényesülni is engedi ezeket és eszében sincs megszégyenítő kiközösítéssel gyötörni őket, hanem még magas méltóságokat is ad nekik a hadvezetésben és a polgári igazgatásban és megengedi, hogy belépjenek a szent helyekre és a templomokba. Ha tehát Mózes csakugyan ebben a betegségben szenvedett volna, magától értetődik, hogy hozhatott volna kedve­zőbb rendelkezéseket a bélpoklosokra és nem kellett volna őket kitaszítania. így nyilvánvaló, hogy az ilyen szófia beszéd csak irigységből fakadhatott: Mózes éppen úgy ment volt a bélpoklos- ságtól, mint honfitársai és azokra, akiket ilyen betegség sújtott, csak Isten dicsőségéért szabott ilyen rendelkezéseket. Egyébként erről vélekedjék kiki úgy, ahogy kedve tartja.

Mózes megtiltotta a gyermekágyas asszonyoknak is, hogy belépjenek a templomba, vagy valami szent tárgyhoz hozzányúl­janak és pedig ha fiuk született, a negyvenedik napig, ha pedig leányt szültek, akkor kétszer ennyi ideig. Ezenfelül, ha a meg­szabott idő eltelte után belépték a templomba, áldozatot kellett hozniok, amelyet a papok bemutattak Istennek.

Ha valaki házasságtöréssel gyanúsította meg feleségét, akkor egy assaron árpalisztet hozott, egy marékkai Isten oltárára szórt belőle, a többi pedig a papokat illette eledelül. Ezután az egyik pap az asszonyt odaállította a templom felé néző kapuhoz, léhúzta fejéről a fátylát, felírta Isten nevét egy darab pergamenre és meg­eskette az asszonyt, hogy nem gyalázta meg férjét, és hogy ha bűnt követett el tisztessége ellen, íicamodjék ki jobblába és da­gadjon meg alsó teste, úgy hogy belehaljon, viszont ha férjében a túlságos szerelem és az ebből fakadó féltékenység miatt támadt alaptalan gyanú, ettől számított tizedik hónapra fiat szüljön neki. Miután az asszony letette az esküt, a pap kitörölte Isten nevét a pergamenről, egy csészében megmosta a pergament és kifacsarta. Azután port vett fel a templomból, ahol éppen talált, belehin-

12. FEJEZET

Egyéb törvények

tette a csészébe és annak a tartalmát odaadta az asszonynak, hogy igya meg. Már most, ha az asszonyt hamisan vádolták meg, ak­kor teherbe esett és kellő időben fiat szült; ha azonban csakugyan elkövette a házasságtörést és hamisan esküdött Istennek, akkor kificamodott a lába, alsóteste a víztől felfúvódott és csúf halált halt. Ezek azok a rendelkezések, amelyeket Mózes az áldozatokra és tisztulásokra vonatkozólag népének adott. Azután még ezeket a törvényeket adta nekik:

A házasságtörést feltétlenül megtiltotta, mert nagy szeren­csének tartotta a férfiak egészséges házaséletét és mert meg volt győződve róla, hogy a gyermekek törvényes nemzé­sétől függ a család és az egész állam boldogulása. A tör­vény azt is a legnagyobb gyalázatosságnak bélyegezte és megtil­totta, hogy valaki anyjával, mostohaanyjával, nagynénjével, nő­testvéreivel, vagy fia feleségével közösüljön; mert Mózes ezt vér­fertőzésnek tartotta. Továbbá megtiltotta az érintkezést olyan asszonnyal, akinek havi tisztulása volt, vagy éppen állatokkal, vagy a saját nembeliekkel, természetellenes kéjvágyból. Azokra, akik ezeket a törvényeket áthágták, halálbüntetést szabott.

A papoknak kétszeres kötelességükké tette a tisztaságot. Mert az általános rendelkezések megtartásán kívül megszabta nekik, hogy nem szabad olyan asszonyt feleségül venni, aki feslett életet élt. Továbbá nem volt szabad feleségül venniük rabszolganőt vagy hadifoglyot, vagy olyan nőt, aki kocsmája vagy vendég­fogadója jövedelméből élt, vagy akit előbbi férje bármilyen ok­ból eltaszított. A főpapnak ezenfelül özvegyet sem volt szabad feleségül vennie, amit a többi papok megtehettek. Csak hajadont , vehetett nőül s őt mindvégig meg kellett tartania. Ezenfelül a főpapnak nem volt szabad holttest közelébe mennie, holott a többi papoknak szabad volt elhalt testvéreik, szüleik és gyermekeik közelében tartózkodniok. A papoknak testileg is tisztáknak kellett lenniök és nem lehetett testi hibájuk. Ha mégis valamelyik pap­nak testi hibája volt, megkapta ugyan a részét az áldozatokból, éppen úgy, mint a többiek, de tilos volt neki az oltárhoz közelítenie, vagy pedig a szentélybe belépnie. És a papoknak nemcsak az

.                                          °                             J

oltári szolgálatnál kellett tisztáknak lenniök, hanem igyekezniök kellett mindig kifogástalan életmódot folytatni. Ezért azoknak, akik a szent ruházatot viselik, nem csupán bűnteleneknek, tisz­táknak és önmegtartóztatóknak kellett lenniök, hanem amíg a szent szolgálatban tevékenykedtek, a bortól is tartózkodniok kel­lett. Még az áldozatra szánt állatnak is épnek és hibátlannak kellett lennie.

Ezeket a törvényeket úgy adta Mózes, hogy már életében is engedelmeskedni kellett nekik. Azonban a pusztában adott néhány olyan törvényt is, hogy azok csak később legyenek érvényesek, amikor a héberek már birtokukba vették Kánaánt. Minden he­tedik évben pihentetni kell a szántóföldet, nem szabad felszán­tani s bevetni, mint ahogy a nép is pihen minden hetedik napon. Amit a föld ebben az évben magától hoz, az közös tulajdon legyen és használják el a közös törzsbeliek és a jövevények együtt és abból semmit se tegyenek félre. Ugyanígy cselekedjenek hétszer hét év után, vagyis minden ötvenedik évben is. Ezt az ötvenedik évet a héberek Jóbeinek nevezik s ebben az évben elengedik az adósoknak az adósságot és szabadon bocsátják azokat a szolgái­kat, akik valami törvényszegés miatt halálbüntetést érdemeltek, azonban mivel törzsbeliek, halál helyett kényszermunkával bűn­hődtek. Ilyenkor vissza kell adni a szántóföldeket előbbi tulajdo­nosaiknak; és ebben így jártak el: ha a jóbei közeledett, — ez a szó annyit jelent, mint „szabadság¹⁴, — találkozott a birtok vevője és eladója s megbecsülték a termést és a föld megművelésére for­dított költségeket. Há a termés értéke nagyobb volt a költségek­nél, akkor az eladó visszavette a földet; ha a költségek felül­múlták a termés értékét, akkor a vevőnek megtérítették kárát és ő visszaadta a földet. De ha a termés értéke ugyanakkora volt, mint a költség, a szántóföld akkor is visszakerült előbbi tulaj­donosa birtokába. Ugyanez a jog volt érvényes az eladott falusi házakra, viszont a városban eladott házakra vonatkozólag más­képp rendelkezett. Mert ha egy év leforgása alatt visszaadták a vételárat a vevőnek, akkor ennek vissza kellett adnia a házat, ha azonban elmúlt az egy év, akkor a vevő birtokban maradt. Ezeket a törvényeket Mózes abban az időben kapta az Istentől, amikor a nép a Sinai hegy tövében táborozott; írásban foglalta és átadta a hébereknek.

Miután úgy vélte, hogy a törvényhozásra vonatkozó dolgokat jól elintézte, a hadseregre fordította gondját, mert már akkor gondolt arra, hogy rendezze a hadügyet. Tehát megparancsolta

a törzsek fejeinek, — Lévi törzsének kivételével, mert úgy rendel­kezett, hogy a leviták, akik Isten szolgálatára vannak szentelve, minden egyéb tehertől mentesek legyenek, — hogy a fegyver­fogható férfiakat mind számlálják össze. A sereg megszámlálása után 603.650 fegyverfogható férfit találtak, olyant, aki a húsz és ötven éves kor között volt. Lévi helyébe felvette Mózes a tör­zsek fejei közé Manasszét, József fiát, József helyébe pedig Efraimot. Mert mint fentebb említettem, Jákob meghagyta Mó­zesnek, hogy fiait úgy tekintse, mintha Jákob fiai volnának.

A héberek, mikor tábort ütöttek, a templomsátort középre helyezték, úgy hogy mindegyik oldalára három-három törzs sátrai kerültek, a sátrak között pedig utak húzódtak. Piacteret is ren­deztek be és minden árucikknek más-más sorban jelöltek ki he­lyet; itt voltak mindenféle mesteremberek műhelyei, úgy hogy a tábor olyan volt, mint valami vándorló város. A templomsátorhoz legközelebb eső sátrakban a papok laktak; ezek mellett a leviták, akik — a legalább harmincnapos fiúkkal együtt — összesen 23.880-an voltak. Ameddig a felhő ott lebegett a templomsátor fölött, ugyanazon a helyen maradtak, mert úgy hitték, hogy Isten jelen van közöttük. Ha azonban a felhő elvonult, akkor ők maguk is tovább költöztek.

Kitalált egy jelzőkürtöt is, amelyet ezüstből készíttetett el és pedig ilyen alakúra: majdnem egy könyök hosszú volt, a csöve szűk, alig vastagabb, mint egy fuvola. A fúvókája oly nagy volt, hogy a kürtös kényelmesen belefújhatott; harangformában vég­ződött, mint valami harsona. Héber nyelven acócer a neve. Két darabot készíttetett; az egyiket arra, hogy a népet gyűlésbe hívja; ha csak az egyiket fújták meg, a törzsek fejeinek kellett : összegyűlni tanácskozásra; ha mind a kettőt egyszerre fújták meg, az egész népnek össze kellett gyülekeznie. Ha tovább kellett vinni _ a templomsátort, így jártak el: mikor a kürt először szólalt meg, felkerekedtek azok, akik kelet felé táboroztak; a második kürt- / szóra azok indultak el, akik dél felé táboroztak. Ezután lebontot­ták a templomsátort és középre vitték, úgy hogy hat törzs ment előtte, hat pedig utána és a leviták valamenniyen körülvették a sátort. A harmadik kürtjei azoknak szólt, akik nyugatra, a ne­gyedik pedig azoknak, akik északra táboroztak. Ezeket a kürtöket használták arra is, hogy az áldozatot hirdessék, szombaton is, - más napokon is. Ekkor ünnepelték meg az egyiptomi kivonulás óta elsőízben a pusztában a pászkia ünnepet.

13. FEJEZET

A nép zúgolódik Mózes ellen és ezért Isten megbünteti

Nem sokkal' ezután fölkerekedtek a Sinai hegy mellől, és néhány hely érintésévé!, amelyekről később fogok beszámolni, egy Hászerót nevű helységhez érkeztek. Itt a nép megint láza­dozni kezdett és szemére hányta Mózesnek, mennyi bajt kellett elszenvednie eddigi útján; az ő tanácsára ott hagytak egy nagyon termékeny vidéket s ahelyett, hogy most boldogok volnának, amint megígérte nekik, nyomorúságosán bolyonganak, vizük sincs, valószínűleg elemésztette volna őket az éhség, ha nem volna mannájuk. Mikor így szidták és gyalázták ezt a férfiút, valaki figyelmeztette őket: gondoljanak arra, mit tett Mózes valamenyiük javáért és ne essenek kétségbe Isten hathatós segítsége felől. De ez csak még jobban felingerelte a tömeget és most még vadabbal kiáltoztak Mózes ellen. Mikor tehát látta ezt a kétségbeesésüket, bátorságot akart önteni beléjük és megígérte, hogy bőven szerez nekik húst, még pedig nemcsak egy napra, hanem több napra, ámbár, gyalázatosán megbántották őt. De mivel nem akartak hinni neki és az egyik megkérdezte, honnan vesz húst ennyi ezer meg ezer embernek, ezt felelte rá: „Ámbár.káromoltok bennün­ket, Isten meg én szüntelenül gondoskodni fogunk rólatok és mindjárt megkapjátok ennek a bizonyságát." Alig hogy ezt ki­mondta, hirtelen mindenfelől rengeteg fürj hullott a táborra és a héberek valamennyit összeszedték. Isten azonban nemsokára megbüntette őket szemtelen szitkozódásaik miatt, mert sokan meghaltak közülük. Ezért ezt a helyet máig is így nevezik: Kibrót-Háttááva, ami annyit jelent, mint: „Kívánkozás sírja".

‘         14. FEJEZET •

Mózes kémeket küld ki s ezek, mikor visszatérnek Kánaánból,
elcsüggesztik a népet

129

Innen Mózes a Fárán nevű helyre vezette őket, amely Kánaán határának közelében van, de igen barátságtalan. Itt összehívta a népet, odaállt közéjük és így beszélt: „Isten megígérte, hogy két jóval ajándékoz meg bennünket: a szabadsággal és egy boldog ország birtokával. Az egyiket az ő jósága révén máris megkap-

9 Flavius Josephus: A zsidók története

iátok, a másikat is megkapjátok hamarosan. Mert máris Kánaán határán vagyunk és semmiféle király, semmiféle város és semmi­féle embertömeg nem akadályozhat. meg bennünket, hogy be ne vonuljunk ebbe az országba. Készüljünk tehát bátor tettekre, mert nem foglalhatjuk el ezt az országot anélkül, hogy ne kellene keményen megkarcolnunk harcias népeivel. Küldjünk ki tehát kémeket, hogy kikutassák az ország termékenységét és lakosainak erejét. Mindenekfelett pedig tartsunk össze és tiszteljük Istent, a mi pártfogónkat és segítőnket.“ "                                     ,

Mózesnek ezeket a szavait a nép helyesléssel és tetszéssel fo­gadta. Tizenkét kémet választottak ki a legtisztéletreméltóbb férfiak közül, minden törzsből egyet. Ezek átkutatták Kánaán egész földjét, az egyiptomi határtól egészen Ernát városáig és a Libanon hegyig. És miután kikémlelték az országnak és lakóinak helyzetét, negyyen nap múlva visszatértek. És hoztak az ország terméseiből és ezek oly pompásak voltak és ők olyan híreket hoztak az ország gazdagságáról, hogy a népet harcra tüzelték. Másrészt viszont megrémítették a népet azzal, hogy az ország elfoglalását nagyon nehéznek tartották, mert beszámoltak két széles és mély folyamjáról, amelyeken nem lehet átkelni, meredek és megmászhatatlan hegyeiről és városairól, amelyek nemcsak fa­lakkai, hanem erődökkel is rendkívüli módon meg vannak erő­sítve. Hebronban, így jelentették, óriások népére bukkantak. így azután a kémek, akik helyesen figyelték meg, hogy Kánaánban jóval nagyobbak a nehézségek,' mint azok, amelyek egyiptomi kivonulásuk óta útjukba akadtak és akik emiatt maguk is el­csüggedtek, a népben is ilyen csüggedt hangulatot keltettek.

Mikor a nép hallotta elbeszélésüket, csakugyan kétségbeesett, hogy lehetetlen lesz az országot elfoglalni. Hazamentek a gyűlés­ből s feleségeiknek és gyermekeiknek panaszolták sorsukat, hogy Isten megígérte ugyan segítségét, a valóságban azonban sohasem segített rajtuk. Megint szidták Mózest és bátyját Áront, a főpapot és az éjszakát izgalomban töltötték és mind a kettőt szidalmazták. Reggel azonban megint összegyülekeztek és már- már arra vetemedtek, hogy Mózest és Áront megkövezik és vissza­térnek Egyiptomba.

Ekkor a kémek közül Józsue, az Efraim törzséből való Nun fia, és a Juda törzséből való Káleb hirtelen kilépett a középre; igyekeztek a tömeget megnyugtatni és felszólították, hogy embe- reljék meg magukat, ne vádolják szószegéssel az Istent s ne higy-

jenek azoknak, akik mindenfélét összehazudoznak a kánaániak hatalmáról és őket meg akarják rémíteni. Inkább hallgassanak azokra, akik meg akarják szerezni nekik a jólétet és mindama javak birtokát. Mert sem a magas hegyek, sem a mély folyamok nem lesznek előttük akadályok, ha bátran megtámadják az or­szágot, hiszen Isten mellettük áll majd és velük harcol a csatában. „Tehát vonuljunk bátran előre az ellenség ellen, — így beszéltek, — és ne tartsunk kudarctól és bízzunk Isten vezérletében, aki megmutatja nekünk a győzelem útját.“ Ilyen szavakkal igyekez­tek lecsillapítani a nép izgalmát, Mózes és Áron pedig a földre vetette magát és alázatosan imádkozott Istenhez, nem a maguk javáért, hanem, hogy világosítsa fel a népet és erősítse és vigasz­talja mostani riadalmában és nyomorúságában. Erre nyomban megjelent a felhő és leereszkedett a templomsátor fölé, annak jeléül, hogy Isten jelen van.

15. FEJEZET

Mózes hirdeti a hébereknek, hogy Isten haragjában negyven évig hagyja őket bolyongani a pusztában

Mózes pedig felbátorodott, kiment a néphez és hirdette, hogy Isten megharagudott szégyelletes viselkedésük miatt és megbün­teti őket érte, bár nem olyan súlyosan, mint ahogy bűnükkel meg­érdemelték, hanem úgy, ahogy a jóságos atyák szokták büntetni gyermekeiket. Mert midőn belépett a szentélybe és sírva kérte Istent, ne irtsa ki népét, Isten arra emlékeztette őt, hogy mily hálátlansággal fizetett a nép az ő sok jótéteményéért és hogy most is félrevezette őket a kémek félelme és gyávasága, s inkább adtak hitelt az ő szavaiknak, mint Isten ígéreteinek. De ezért nem akarja valamennyiüket elpusztítani, nem is akarja teljesen ki­irtani fajtájukat, amelyet minden nép közül különösen kiválasz­tott; de nem engedi meg, hogy birtokukba vegyék a kánaániak országát s élvezzék gazdagságát és bőségét, inkább bűnük bünte­téséül negyven évig bolyongjanak a pusztában és ne legyen ál­landó lakóhelyük. Viszont az országot átadja fiaiknak és ezeket uraivá teszi javainak, amelyeknek a birtokát atyáik könnyelműen eljátszották.

Miután Mózes Isten parancsára mindezt kihirdette, a nép

131

keservesen jajveszékelt szerencsétlenségén és kérte Mózest, kö­nyörögjön érte Istenhez, hogy váltsa meg a pusztai vándorélettől és adjon neki állandó lakóhelyet. De Mózes azt felelte, hogy Isten nem másítja meg elhatározását, mert nem ok nélkül és nem em­beri módira szokott felháborodni, hanem ezt az ítéletét bölcs el­határozással hozta meg. De . ne csodálkozzunk ezen és ne tartsuk hihetetlennek, hogy ez az egyetlen egy ember oly sok ezer izgatott embert le tudott csillapítani s békességre és józan belátásra térí­teni. Mert Isten maga állt mellette és megáldotta azzal az ado­mánnyal, hogy beszéddel hatni tudott a népre és le tudta csillapí­tani. Az engedetlen nép is már gyakran tapasztalta, mily kevés haszna volt lázadásából, hiszen éppen ezzel mindig maga okozta a vesztét.

Egyébként ezt a férfiút nemcsak a maga korában csodálták ritka erényéért és azért a különös adományáért, hogy szavainak hitelt tudott szerezni, hanem még ma sincs egyetlen héber sem, aki ne fogadná meg törvényeit, még akkor is, ha tudja, hogy nem ellenőrzik, — éppen úgy, mintha Mózes még mindig itt volna, hogy megbüntesse az engedetleneket. Van még más is, ami bizonyítja, hogy emberfölötti tekintélye volt. Például bizonyos emberek, akik az Eufráton túl laknak és tiszteletből a mi templomunk iránt gyakran veszedelmes és költséges négyhónapo-s utazást is meg­tettek, hogy Istennek áldozhassanak, mégsem áldozhattak: Mózes megtiltotta nekik, mivel nem ismerték ősi hagyományain­kat és Szokásainkat. Egyeséknek úgy kellett elmenniök, hogy nem áldozhattak, másoknak pedig akkor, amikor még nem is végző­dött be az áldozat; sőt a legtöbben el sem juthattak a templomig. Azonban valamennyien inkább engedelmeskedtek Mózes törvé­nyeinek és rendelkezéseinek, mintsem a saját akaratuknak; s, emellett nem kellett attól tartamok, hogy valaki ebben megaka­dályozza őket, hiszen tulajdon meggyőződésük sugallta ezt nekik, így a törvények, amelyeket Mózes Istentől kapott, emberfeletti tekintélyt szereztek néki. Kevéssel annak a háborúnak a kitörése előtt, amelyet Claudius császár uralkodása és Izmáéi főpapsága alatt a rómaiakkal viseltünk, éhínség tört ki országunkban és egy assaron gabona négy drachmába került, megtörtént az az eset, hogy kovásztalan kenyerek ünnepén hetven kor, — ez annyi mint 31 szicíliai, vagy 41 attikai medimnos, — lisztet ál­doztak és az éhínség ellenére egyetlen egy pap sem merészelt belőle > egyetlen egy szemernyit sem elvenni. Erre nyilván csak az indí-

tóttá őket, hogy tisztelték a törvényt és féltek Isten haragjától, aki a titkos bűnöket is meg szokta büntetni. Ezért nincs benne semmi csodálatos, .hogy Mózes akkor oly nagy tetteket hajtott végre s iratainak még ma is akkora az erejük és a tekintélyük, hogy el­lenségeink is elismerik: Isten maga adta nekünk a törvényeket Mózes közvetítésével. Erről azonban vélekedjék kiki úgy, ahogy legjobbnak tartja. -

IV.      KÖNYV

1. FEJEZET

A héberek Mózes akarata ellenére megtámadják a kanadaiakat
és vereséget szenvednek

Mivel a héberek élete a pusztában kemény és fáradalmas volt, Isten tilalma ellenére is meg akarták kockáztatni, hogy harcba bocsátkozzanak a kánaániakkal. Mert Mózes intéseinek, hogy maradjanak nyugodtan, nem akartak engedelmeskedni, ha­nem azt hitték, hogy az ő beleegyezése nélkül is legyőzhetik ellen­ségeiket. Ezért elkezdték vádolni és gyanúsítani, hogy minden­áron ebben a nyomorúságban akarja tartani őket, hogy mindig rászoruljanak segítségére. Tehát készülődtek a háborúra a kánaániak ellen és azzal hitegették magukat, hogy Isten nem annyira Mózes kedvéért segíti meg őket, mint inkább atyáik ked­véért, akiket különös gondoskodásra méltatott; és mint ahogy őket azoknak az érdemeiért régebben hozzásegítette szabadsá­gukhoz, úgy most is mellettük fog állni, ha vállalják a fáradalma­kat. Sőt azt gondolták, hogy egymagukban is elég erősek leverni azokat a népeket, még akkor is, ha Mózes elfordítaná tőlük az Istent. Egyáltalában csak javukra válhatik, ha önmagukban biza­kodnak. És ha örvendezni is kell azon, hogy kiszabadultak az egyiptomi rabságból, azért még nem kötelesek eltűrni Mózes ön­kényeskedését és csak az ő akarata szerint élni, mintha Isten kü­lönös jóindulatával csak neki nyilatkoztatta volna ki elhatáro­zásait sorsukra vonatkozólag, és mintha nem ‘ valamennyien Áb­rám törzséből szármáznának, s Isten csak őt oktatta volna arra, hogy a jövendőt előre'felismerje. Éppen ezért csak okosan cselek­szenek, ha fittyet hánynak Mózes önkénykedéséré és Istenben bi­zakodva igyekeznek birtokukba venni azt az országot, amely ne­kik ígértetett, és ha nem is törődnek többé Mózessel, aki meg akarja őkgt akadályozni ebben, azzal az ürüggyel, hogy Isten úgy parancsolta. Hogy tehát véget vessenek mostani nyomorúságuk­nak, amelyet a pusztai élet miatt még nyomasztóbbnak éreztek, harcra készültek, hogy megtámadják a kánaániakat, miután Istent választották vezérüknek, és nem vártak törvényhozójuk támogatására.

Miután ezt elhatározták, meggyőződésük szerint igen helye­sen, az ellenség ellen vonultak. Azonban ezek sem a vakmerő támadástól, sem a héberek nagy számától¹ nem, ijedtek meg, ha­nem bátran helytálltak, úgy hogy a héberek közül sokan elestek, a többiek pedig vad rendetlenségben gyalázatosán futásnak ered­tek, visszaszaladtak a táborba, az ellenség pedig üldözte őket. Mi­vei tehát a dolog várakozásuk ellenére ily balul ütött ki, lelohadt bátorságuk és már semmi jót sem reméltek; tudták már, hogy ezt a szerencsétlenséget Isten küldte rájuk haragjában, mert az ő beleegyezése nélkül bocsátkoztak harcba.

Mózes pedig látta, mennyire leverte őket a kudarc s mivel attól tartott, hogy az ellenség vérszemet kap győzelmétől, további sikerekre vágyik és támadásba lendül, legjobbnak tartotta, ha i Kánaántól messzebbre vonul a pusztába seregével. A nép pedig készségesen átadta magát megint az ő vezetésének, mert belátta, hogy nélküle nincs szerencséje. És felkerekedtek, és beljebb vo­nultak a pusztába, mert Mózes meg volt győződve róla, hogy itt nyugodtabban élhetnek és majd csak akkor bocsátkoznak harcba a kánaániakkal, ha Isten kedvező alkalmat ad rá.

2 FEJEZET

Kóré és társai lázadása Mózes és bátyja ellen
a főpapi méltóság miatt

Amint nagyobb hadseregben, különösen vereség után, rend­szerint történni szokott, hogy az egyes emberek dacoskodnak és engedetlenkednek, úgy történt ez most a zsidók között is. Mert hatszázezren voltak és ekkora tömeget még akkor is nehéz volt fegyelemben tartani, ha jól ment: soruk, hát még az ilyen balsze­rencsében és nyomorúságban! Ezért haragudtak önmagukra és vezérükre, és olyan lázadás tört ki köztük, amilyenhez hasonlóról sem a görögöknél, sem a barbároknál nem. hallottunk még. Eköz­ben valamennyiük élete kockán forgott s mind elpusztultak volna, ha Mózes meg nem menti őket, nem törődve azzal a gonoszság­gal, amelyet el akartak követni rajta, mikor majdnem megkövez­ték. Azért Isten sem hagyta el őket egészen, hogy ki ne loholhat­tak volna ebből a szerencsétlenségből, hanem, ámbár gőgösen vét­keztek törvényhozójuk ellen és a parancsok ellen, amelyeket Isten általa adott nekik, mégis megmentette őket a pusztulástól, ami a lázadás nyomában járt volna, ha nem lett volna gondja megmen­tésükre. Most tehát ezt a lázadást akarom elbeszélni és Mózesnek a lázadás után kiadott rendelkezéseit, de előbb elmondom az okot, amelyből a lázadás keletkezett.

Kóré, egy előkelő származású és gazdag héber, tehetséges szónok, aki egyúttal az alsóbbrangú néppel is igen ügyesen bánt, irigykedett Mózes nagy méltóságára, bár egy törzsből származ­tak és rokona is volt. De ez bosszantotta őt, mert önmagát sokkal méltóbbnak tartotta erre a magas méltóságra, mivel gazdagabb, mint Mózes és a származása sem alacsony abbrendű. Ezért pa­naszt tett Mózesre a levitáknál, mivel ezek törzs-rokonai voltak, és főképpen a rokonainál: Nem járja — mondta —, hogy Mózes mindig nagyobb dicsőséget akart szerezni magának, még pedig csúf mesterkedésekkel és¹ mindig azzal az ürüggyel, hogy Isten Éülönösen kiegyes hozzá. Bátyjára Áronra törvényellenes módon ruházta rá a főpapságot, nem pedig közös néphatározattal, ha­nem a maga kénye-kedve szerint. Egészen zsarnokok módjára osztogatja a méltóságokat, tetszése szerint. De még a nyílt erő­szakoskodásnál is rosszabb a titokban elkövetett igazságtalanság, , mert az ilyesmi nemcsak akarata ellenére, hanem váratlanul is sújtja az embert. Aki ugyanis tudja, hogy méltó a magas állások elnyerésére, igyekszik azokat közmegegyezés révén elnyerni, nem pedig erőszakkal kicsikarni. Aki azonban nem tud- hozzájutni ilyesmihez egyenes úton, tartózkodik ugyan az erőszaktól, hogy megóvja a becsületesség látszatát, azonban cselt alkalmaz, hogy célját elérje. A nép érdeke, hogy felelősségre vonja az ilyen em­bereket, mert ezek titokban folytatják üzelmeiket; nem szabad megengedni, hogy hatalmuk növekedjék, mert később aztán ki­derül róluk, hogy a nép ellenségei. Aztán így folytatta: „Ugyan - milyen okot tud felhozni Mózes arra, hogy Áronra és fiaira ru­házta a főpapságot ? Ha Isten ezt a méltóságot Lévi törzséből való embernek szánta,. akkor jog szerint elsősorban engem kellett volna kijelölnie, mert származásom éppen olyan, mint Mózesé, de gazdagabb és idősebb is vagyok nála. Ha pedig ez a méltóság a legidősebb törzset illeti meg, akkor jog és igazság szerint Ruben törzsének jár, még pedig Dalánnak, Ábironnak és Fallünak, mert ebben a törzsben ezek a legidősebbek és a leggazdagabbak¹¹.

Mikor Kóré így beszélt, azt a látszatot akarta kelteni, mintha csak a közjóra gondolna, a valóságban azonban rá akarta venni a népet, hogy ruházza reá a főpapi méltóságot. Alattomos, de jól átgondplt beszédét először csak törzsrokonai körében mondta el. Lassankint azonban tovább terjedt az, amit mondott és mindenki, aki hallotta, megtoldotta egy és más gyalázkodással Áron ellen s a vádak hamarosan ismeretesek lettek az egész seregben. Kóré összeesküvő társai kétszázötvenen voltak, csupa előkelő férfiú és mind abban mesterkedtek, hogy Áront letaszítsák a főpapi méltó­ságról, Mózest pedig megszégyenítsék. A lázadás már az egész népben elharapódzott, meg akarták kövezni Mózest s nagy kiálto­zással és zajongással egybe gyülekeztek és Isten sátora előtt nagy hangon kiáltoztak, hogy meg kell ölni a zsarnokot, aki az isteni megbízatás ürügyével kegyetlenül elnyomja őket és a népet fel kell szabadítani igája alól. Ha Istien akart volna papot választani magának, méltóbb emberre ruházta volna ezt a méltóságot, nem pedig olyanra, akinél sok különb van. És ha Áronra akarta volna ruházni, akkor ezt néphatározat alakjában nyilatkoztatta volna ki és nem bízta volna öccsére a döntést.

Ámbár Mózes már régen észrevette Kóré rágalmait és tudott a nép izgalmáról, nem félt, hanem! megjelent a tömegben, bízva eddigi becsületes kormányzásában és abban a tudatban, hogy bátyja Isten akaratából, nem pedig az ő kedvezéséből jutott a fő­papi méltóságba. Azonban nem a néphez tartott beszédet, ámbár igen ügyesen tudott a tömeg nyelvén beszélni, hanem csak Kóré­hoz fordult, a hangját is felemelte s amilyen 'hangosain csak tu­dott, így beszélt: „Kóré, véleményem szerint veled együtt ezek is mind méltók volnának a papi méltóságra — és itt rámutatott a kétszázötven férfiúra — és én magam sem szeretnék elütni sen­kit sem ettől a méltóságtól, még akkor sem, ha nem is olyan gaz­dag és kiváló, mint ti. Áronra azonban nem gazdagsága miatt ru­háztam rá a főpapi méltóságot —■ hiszen te gazdagabb vagy, mint mi ketten együttvéve ■— nem is előkelő származása miatt, mert ebben a tekintetben Isten egyenlőkké tett bennünket, hiszen ős­atyánk közös. Nem is a testvéri szeretet indított, hogy Áronnak adjam azt, amit más is igényelhetne a maga számára. Mert ha úgy adtam volna oda ezt a méltóságot, hogy nem, törődtem volna Istennel és a törvénnyel, akkor bizonyára nem mellőztem volna magamat és nem tüntettem volna ki mást ezzel, hiszen közelebb állok önmagamhoz, mint bátyámhoz. Ezenfelül nem is lett volna okos tőlem, törvénytelen eljárással veszélybe döntenem magamat, csak azért, hogy másnak a szerencséjét megalapozzam. De nem tudnék ellenetek igazságtalanságot elkövetni és Isten nem is en­gedné meg, hogy semmibe vegyem őt és hogy ti ne ismerjétek meg az ő akaratát. Inkább úgy van, hogy ő választotta ki magá­nak papját és ezzel engem ebben az ügyben minden felelősség alól felmentett. Ámbár tehát Áron nem az én kedvezésemből, ha­nem Isten elhatározásából nyerte el a főpapi méltóságot, mégis hajlandó lemondani róla, hogy átengedje azoknak, akik hivatot­tak dönteni róla, és csak akkor akarja megtartani, ha a döntő­bírók mellette nyilatkoznak. Különben fenntartja magának azt a jogot, hogy éppen úgy pályázhasson rá, mint a többiek. Mert szí­vesebben lemondana méltóságáról, mintsem hogy lázadástoknak tanúja legyen, ámbár a ti jóváhagyástokkal nyerte el hivatalát. Szívesen elismerjük, hogy amit Isten adott nekünk, azt a ti hozzá- jánilástoknak köszönhetjük. Egyébként is az istentelenség jele volna visszautasítani egy méltóságot, amelyet maga Isten akar ránk ruházni; sőt esztelenség volna el nem fogadni, ha Isten örök időkre ránk akarja ruházni és minket annak birtokában meg akar erősíteni. Ezért döntsön most újra, hogy ki mutassa be neki az áldozatot és ki végezze az istentiszteleteket. Mert megfoghatat­lan volna, ha Kóré olyan mohón törne erre a méltóságra, hogy nem, ismerné el Istennek azt a jogát, hogy azt hívhatja meg erre a hivatalra, akit akar. Ezért ne szítsatok most emiatt lázadást és nyugtalanságot. Holnap azonban valamennyien, akik pályázni akartok a főpapi méltóságra, jelenjetek meg itt, mindegyitek hoz­zon magával hazulról füstölőedényt, füstölőszert és tüzet. És Kóré, te is bízd magára Istenre a döntést és várd meg az ő vég­zését ebben az ügyben; ne tartsd magad különbnek Istennél, ha­nem inkább lépj fel alázatosan, mert így derülhet ki, hogy rád kell-e bízni ezt a méltóságot. Azonban úgy vélem, hogy Áront is választás alá kell bocsátanunk, mivel ugyanilyen származású és abból, ahogy eddig betöltötte a főpapi méltóságot, a legcsekélyebb kifogást sem lehet emelni ellene. Ha aztán majd összegyülekez­tetek, mutassatok be füstáldozatot, úgy hogy tömjént égettek, még pedig a nép szemeláttára. Aztán emeljétek a főpapi méltó­ságra azt, akinek az áldozata legjobban tetszik Istennek. így leg­alább semmi szemrehányást sem lehet tenni többé Áronnak, hogy testvére kegyéből nyerte el ezt a méltóságot.

3.   FEJEZET.

Hogyan pusztította el Isten a lázadás szerzőit és hogyan
tartotta meg főpapi méltóságát Áron.

Miután Mózes így beszélt, a tömeg elcsendesedett és már nem gyanúsította Mózest. Sőt dicsérték a beszédét és helyesel­ték szavait, mert úgy látszott, hogy a nép javát akarja. Utána a gyűlés szétoszlott. De mihelyt másnap hajnalodott, nagy számban összegyülekeztek, hogy jelen legyenek az áldozatnál és a főpapi méltóság ügyében megvárják a döntést. A gyűlés nagyon nyugtalan volt, mert a nép feszülten várta az ered­ményt. Egyesek nagyon örültek volna, ha Mózest rajta kaphat­ták volna valami alattomosságon; de az okosabbak azt kíván­ták, hogy végre legyen vége a nyugtalanságnak és a huza­vonának. Mert attól tartottak, hogy ha folyton növekszik a lázadás, végül teljesen felbomlik a rend. Az egyszerű nép ter­mészettől fogva hajlamos arira, hogy ellenkezzék a felsőbbséggel és hol az egyik, hol a másik szónoktól befolyásoltassa magát s aztán pedig nyugtalankodjék és lármázzák. Mózes tehát most hírnököt küldött Ábironhoz és Dátánhoz azzal a paranccsal, hogy megegyezés szerint jöjjenek és várják meg az áldozat eredményét. Ezek azonban azt üzenték vissza, hogy nem jönnek és nem is tűrik tovább, hogy még jobban megnöveked- jéik Mózes befolyása, amelyet nyilván csak fondorlattal szer­zett. Mikor Mózes megkapta válaszukat, magával hívta a nép véneit, elment Dátánhoz és híveihez, — semmit sem félt ezek­től az elbizakodott emberektől — s azok csakugyan, rögtön vele mentek. Mikor pedig Dátán és hívei hallották, hogy Mózes a nép véneivel hozzájuk jön, feleségeikkel és gyermekeikkel kijöttek lakásukból és megálltak a templomsátor előtt, ahol izga­tottan várták, mit akar Mózes. Sűrűn körülfogták őket szolgáik, hogy segítségükre siethessenek, ha Mózes erőszakoskodásra vete­mednék.

Midőn Mózes odaért hozzájuk, égre emelte kezeit és hangos szóval, hogy mindenki meghallja, így kiáltott: „Mennynek, föld­nek és tengernek Ura, te vagy a leghitelesebb tanúja cselekede­teimnek, annak is, hogy akaratod nélkül semmit sem végeztem. Te, aki minden válalkozásomban támogattál s a hébereken min­den nyomorúságukban megkönyörültél, segíts meg engem most is és hallgasd meg könyörgésemet. Előtted nincsenek rejtve sem cselekedeteim, sem gondolataim. Kegyesen nyilatkoztasd ki tehát

az igazságot és tégy bizonyságot arról, mily háladatlanok ezek az emberek irántad. Mindazt, ami születésem előtt történt, te tudod legjobban, még pedig nem hallomásból, hanem onnan, hogy min­denütt jelenvaló vagy és tekinteted előtt nem marad rejtve semmi sem. Légy nekem is tanúm ebben a mostani veszélyben, amelyben meggyanúsítanak ezek az emberek, holott jól tudják, mi az igaz­ság. Én békességben éltem, és ezt a te akaratodnak, az én mun­kálkodásomnak és apósom Ráhuel jóindulatának köszönhetem; azonban lemondtam erről a jólétről és népem kedvéért ezernyi fáradalomnak vetettem alá magam. És valamint régebben, meg­szabadulásáért, úgy most jólétéért elviseltem a legnagyobb vesződségeket és vállaltam minden veszélyt. Mivel pedig most a rosszindulat gyanújába keveredtem éppen azok előtt, akik életü­ket és biztonságukat az én fáradozásomnak és gondjaimnak köszönhetik, te segíts meg engem, aki megjelentél nekem a tűzben a Sinai hegyen és arra. méltattál, hogy meghalljam ott hangodat és meglássam csoda jeleidet; aki Egyiptomba küldöttéi, hogy a népnek hirdessem elhatározásodat; aki megtörted az egyiptomiak szerencséjét, megszabadítottál bennünket a kemény szolgaságból és kezemre adtad a fáraói hatalmát; aki kedvünkért, mivel nem ismertük az utat, a tengert szárazfölddé változtattad és a ketté­választott vizet az egyiptomiak romlására újra rájuk zúdítottad; aki a fegyverteleneknek fegyvert szereztél, a rossz vizet ihatóvá változtattad, és végső Ínségünkben forrásvizet fakasztottál a szik­lából; aki a tengeren át táplálékot küldtél nekünk, mivel a száraz­föld nem adott eledelt; aki eledelt küldtél nekünk az égből, amilyenről senki sem hallott addig, amilyent nem is látott-senki sem; aki a törvényhozás gondolatát sugalltad és megmutattad az utat a közösség helyes kormányzásához: jöjj, ó, mindenek Éra, légy az én bírám és pártatlan tanúm, hogy én egyetlen hébertől sem fogadtam el soha ajándékot, hogy az igazságot elcsavarjam és hogy ha a szegénynek igaza volt, az ő rovására sohasem ad­tam a gazdagnak igazat és nem is éltem vissza hatalmammal a közösség kárára. És most mégis meggyanúsítottak engem, ámbár égy cseppet sem érzem magam bűnösnek, hogy nem a te paran­csodra, hanem kényem-kedvem szerint ruháztam Áronra a főpapi méltóságot. Ezért mutasd meg most, hogy mindent a te gond­viselésed igazgat és hogy semmi sem történik vaktában, hanem minden a te akaratod szerint; hogy gondoskodói azokról, akik a héberek ügyét szolgálják és megbünteted Ábiront és Dátánt, akik esztelenséggel gyanúsítanak, mintha cselszövéseimet támogatnád. Mutasd meg rajtuk büntetőítéletedet azért, mert esztelenségükben becsmérlik dicsőségedet .és szokatlan módon pusztítsd el őket, hogy szörnyűbb legyen a végük a megszokott emberi halálnál. Ezért engedd meg, hogy megnyíljék a föld, amelyen állnak és nyelje el őket hozzátartozóikkal és minden vagyonukkal együtt. Mert ezzel mindenki előtt bebizonyítod hatalmadat, azoknak pedig, akik aljasul gondolkodnak rólad, elrettentő példát mutatsz; rólam pedig bebizonyosodik, hogy hű szolgád vagyok és akaratod végre­hajtója. Ha azonban csakugyan elkövettem azt á gyalázatosságot, amellyel vádolnak, akkor hagyd őket büntetlenül és szálljon fejemre mind az a romlás, amelyet nekik kívánok És ha megbün­tetted azt, aki bűnt akart elkövetni néped ellen, akkor erősítsd meg közöttük a békét és az egyetértést örök időkre, tartsd meg a népet parancsaid útján, adj neki nyugodt életet és ne sújtsd azzal a büntetéssel, amely a gonoszokat szokta sújtani. Mert te tudod, hogy igazságtalan volna, ha minden izraelitának bűnhődnie kel­lene ezeknek a gonoszsága mi;att.“

Midőn Mózes könnyezve' elmondta ezt a beszédet, hirtelen megrendült a föld és elkezdett hullámzani, mint a tenger, mikor hullámait a vad viharok felkorbácsolják; és mindenki megrémült. És irtózatos csattogás és ropogás közben besüppedt a föld a láza­dók sátrai alatt és elnyelte őket mindennel együtt, ami kedves volt nekik. Pusztulásuk pedig olyan villámgyorsan történt, hogy senki sem vette észre, mivel a föld azonnal megint bezárult és kisimult s nyoma sem maradt már annak, ami történt. így pusz­tultak el a lázadók, elrettentő példájául Isten mindenhatóságának. De nem csupán a szerencsétlenség miatt sajnálatraméltók, ami kétségtelenül magában is szánalmat érdemel, hanem azért is, mert még rokonaik is örültek gyászos sorsukon. Elfelejtették, hogy a rokonság szálai kapcsolták őket a lázadókhoz és örömmel helyeselték Isten büntető Ítéletét; és abban a hitben, hogy Dátán- nal és híveivel együtt a közösség fekélye kipusztult, halálukon semmi fájdalmat nem éreztek.

Azután Mózes összehívta azokat, akik a papi, méltóságra pályáztak, hogy megállapíthassák, ki a hivatott a főpapságra, kinek az áldozatát fogadja Isten a legszívesebben. És midőn most a kétszázötven férfiú előlépett, akik atyáik érdemeiért és a maguk kiválóságáért nagy tiszteletben álltak a népnél, megjelent Áron és Kóré is és mindnyájan elégették a templomsátor előtt a magukkal hozott füstölőszereket. Ebben a pillanatban hatalmas tűz támadt, amilyent emberi kéz még nem gyújtott soha, amilyent még senki sem látott, amilyen nem támad a földalatti lávákból sem és magá­tól sem keletkezik az erdőkben, ha tomboló viharok korbácsolják

őket, hanem olyan, amilyet csak Isten tud kigyújtani, hatalmas és messzeragyogó. Ez a tűz elemésztette mind a kétszázötven embert Kóréval együtt, úgy hogy testükből egy szemernyi sem maradt. Csak Áront kímélte meg a tűz, mert ezt Isten szította, hogy elpusztítsa azokat, akik rászolgáltak. Miután ezek így el­pusztultak, Mózes meg akarta örökíteni ezt az isteni büntetést és jelet akart hagyni felőle a késői utódoknak. Ezért megparancsolta Eleázárnak, Áron fiának, hogy tegye a rézoltárra a lázadók füs­tölőedényeit, hogy a következő nemzedékek is tudják meg, mi történt azokkal, akik azt képzelték, hoigy Isten mindenhatóságát kijátszhatják. Áron pedig a főpapi méltóságot fiaival együtt tovább viselte, miután mindenki előtt nyilvánvalóvá lett, hogy nem csupán Mózes kedvezéséből, hanem Isten végzése szerint is jogosan birtokolja.

4.   FEJEZET

A héberek viszontagságai a pusztaságban harmincnyolc éven
keresztül

A lázadás mégsem csillapodott le egészen, hanem megint hamarosan felütötte fejét és még hevesebben tört ki, mint előbb. A helyzet egyre rosszabbodott és ennék az oka megmutatta, hogy a baj nem szűnik, hanem még sokáig megmarad. Ámbár meg­győződhettek már róla, hogy Isten akarata nélkül semmi sem tör­ténik, mégis úgy gondolták, hogy Isten mindezt csak Mózes kedvé­ért teszi. Csak őt okolták azért, hogy Isten haragja rettenetesen elbánt azokkal az emberekkel; Istent nem is a bűnösök lázadása haragította meg, hanem inkább Mózes idézte fel haragját; és azok­nak semmi más bűnük nem volt, hanem csak amiatt pusztultak el, mert különösebben buzgólkodtak Isten tiszteletében és szolgá­latában. Mózes annyi előkelő férfiú halálával csak a népet akarta megbüntetni, hogy soha többé ne lehessen őt felelősségre vonni és hogy bátyja megmaradhasson a főpapi méltóság birtokában. Mert mostantól fogva senki sem fogja különösebben kívánni ezt a méltóságot, hiszen láthatták, hogy miatta sokan elpusztultak. Ezenfelül az áldozatok rokonai is féktelenül izgatták a népet, hogy Mózes gőgjét kellőképpen megzabolázzák; mert ezt követeli a saját biztonságuk is.

Azonban Mózes, aki már régen észrevette a nép fokozódó nyugtalanságát, attól tartott, hogy megint lázadás tör ki és nagy

 

szerencsétlenség támad. Ezért gyűlésbe hívta a népet, végighall­gatta nyugodtan a szemrehányásokat és egy szót sem szólt a maiga védelmére, nehogy még jobban felizgassa őket. Azután meg­parancsolta altörzsek fejeinek, hogy hozzanak vesszőket és vés­sék beléjük az egyes törzsek neveit; mert az nyerje el a főpapi méltóságot, akinek vesszején az Isten jelet mutat. Ezt az indítványt elfogadták és előhozták a vesszőket; és Áron az ő vesszejére Lévi törzsét véste be. Mózes most fogta a vesszőket és betette Isten sátorába. Másnap pedig újra előhozta és mindegyikre könnyen rá lehetett ismerni, hogy melyik kié, mert a törzsek fejei és a nép is megjelölte őket. A többi vesszők mind olyanok maradtak, amilye­nek voltak, midőn Mózes átvette őket; aizonban Áron vesszején ágacskákat, hajtásokat és érett gyümölcsöket, még pedig mandulát láttak, mert a vessző mandulafa vessző volt. Ez a furcsa jelenség megdöbbentette őket, letettek gyűlölködésükről, amelyet Áron és Mózes ellen egyformán tápláltak szívükben, csodálták Isten ítéle­tét és elfogadták döntését és szívesen elismerték, hogy a főpapi méltóság jog szerint Áront illeti meg. Áront tehát most, miután Isten háromszor választotta a főpapságra, végérvényesen meg­erősítették méltóságában és így véget ért a héberek lázadása, amely igen sokáig tartott. ~

Lévi törzse Isten szolgálatára volt rendelve s ezért ment volt a katonai szolgálattól; nehogy szükségből, vagy a létfenntartás gondja miatt elhanyagolja az isteni szolgálatot, Mózes megparan­csolta, hogy a héberek, mihelyt Isten akaratából birtokukba veszik Kánaán földjét, a levitáknak juttassanak negyvennyolc szép és nagy várost és megfelelő szántóföldet a várfaltól számított két­ezer könyöknyi területen. Ezenfelül megparancsolta a népnek, hogy a levitáknak és papoknak szolgáltassa be az évi termés tize­dét. Ezt a jövedelmet kapta ez a törzs a néptől. Hogy pedig mi jutott belőle maguknak a papoknak, azt, úgy hiszem, részletez­nem kell.

A negyvennyolc városból a leviták kötelesek voltak tizen­hármat átadni a papoknak, azonfelül a tizedből, amelyet évente kaptak a néptől, ugyancsak tizedet juttatni nekik. Továbbá el­rendelte Mózes, hogy a nép a föld termésének minden zsengéjét áldozza fel Istennek; és a négylábú állatokból, amelyeket áldo­zatra szántak, a hím elsőszülöttet a papoknak adják áldozatul, hogy azt családjukkal fegyütt a szent városban elfogyasszák. Az olyan állatokért pedig, amelyeknek evését a törvény megtiltotta, kötelesek voltak a tulajdonosok másfél siklust fizetni. Az embe­rek elsőszülötteiért öt siklust kellett fizetni. Megillette á papokat a birkanyírás zsengéje is és ha búzát őröltek vagy kenyeret sütöt­tek, abból ők lepényt kaptak. Akik fogadalmukhoz híven Isten­nek szentelik magukat, vagyis a názirok, akik megnövesztik haju­kat és tartózkodnak a boritaltól, akkor, mikor megnyiratkoznak, hajukat a papoknak adják áldozatul. Továbbá azok, akik kor- banoknak nevezik magukat, ami héber nyelven annyit jelent mint: „Ajándék Istennek", — ha felmentést akarnak attól a szol­gálattól, amelyre kötelezték magukat, kötelesek a papoknak pénzt adni, még pedig asszony harminc, férfi pedig ötven siklust adjon. Aki pedig szegény és nem tud adni, annak a papok tetszésük szerint elengedhetik ezt a járulékot. Ha valaki otthon lakomára, nem pedig istentiszteleti célokra ökröt vagy birkát vág, köteles fölajánlani a papoknak a pacalt, egy darab mellehúsát és a jobblapockát. így Mózes a papoknak gazdag jövedelmet szerzett s ehhez még hozzájárult az, ami a népért bemutatott engesztelő áldozatokból járt nekik, mint előző könyvemben megírtam. Azon­ban a papok mindezekből az adományokból kötelesek voltak lakó­társaiknak, leányaiknak és feleségeiknek is juttatni valamit, csak az engesztelő áldozat áldozati állataiból nem, mert ezeket csak a papi család férfitagjai fogyaszthatták el, még aznap a templom­ban.

Miután Mózes a lázadás elnyomása után ezeket a rendel­kezéseket kiadta, fölkerekedett az egész sereggel és Édom hatá­rába érkezett. Követeket küldött Édom királyához és szabad át­vonulást kért országán, magára vett minden felelősséget, hogy semmi bántialom és kár nem éri; ezenkívül engedélyt kért arra, hogy élelmiszereket vásárolhasson s megüzente, hogy még a vizet is hajlandó megfizetni, ha a király így akarja. Ez azonban a követek kérését kereken elutasította és nemcsak az átvonulást tiltotta meg, hanem haddal vonult Mózes ellen, hogy megaka­dályozza benne, ha erőszakkal akarná kikényszeríteni az átvonu­lást. Ezért Mózes, akinek az Isten kérésére azt a tanácsot adta, hogy ne bocsátkozzék harcba, visszavezette a sereget és nagy kerülővel vágott neki az útnak a pusztán keresztül.

Ezidőtájt halt meg Mirjam, Mózes nővére, negyven évvel az egyiptomi kivonulás után, újhold idején Xanthikos hónapban. Közköltségen, nagy pompával temették el egy. hegyen, amelynek Sin a neve és miután a nép harminc napig gyászolta, Mózes a népet így tisztította meg. A főpap hibátlan vörös tehenet vezetett ki messzire a táborból egy tiszta helyre; ez a tehén még sohasem volt járomba fogva szántásra, vagy mezei munkára; azután le­vágta és vérével hétszer behintette Isten sátrát. Azután a tehenet

íigy, amint volt, egészben elégette, bőrével és belsőrészeivel együtt és cédrusfát, izsópot és skarlátvörös gyapjúfonalat dobott a tűzbe. Egy tiszta férfiú az egész hamut összegyűjtötte és egészen tiszta helyre vitte. Azok, akik ^halott miatt tisztátalanokká váltak, ebből a hamuból belehintettek egy csipetnyit forrásvízbe, izsópgallyat mártottak bele és ezzel a keverék-hintővízzel harmadik és hetedük napon meghintették magukat és erre megtisztultak. Ezt a szokást megparancsol la nekik Mózes a jövőre is, ha majd megérkezteik az ígéret földjére.

Miután Mózes nővére haláláért a sereget ilyen módon megtisz­tította, az egész poggyásszal együtt tovább vezette a pusztaságon és Arábián keresztül. Mikor egy helységhez érkeztek, amelyet az arabok fővárosuknak tartanak és amelynek valamikor Arekema volt a neve, most pedig Petra, Áron fölment a várost körülövező hegyre, miután Mózes megjelentette‘neki, hogy nemsokára meg­hal. És mivel a hegy meredek volt, az egész sereg látta, amint levetette főpapi ruháját, átadta fiának, Eleázárnak, mert kora miatt elsősorban őt illette meg a főpapi méltóság. Azután meghalt Áron a nép szeme láttára, 123 éves korában, ugyanabban az évben, amelyben testvére is meghalt. Halála a hónap elejére esett, újhold idejére. Ennek a hónapnak az athénieknél Hekatombaion, a makedónoknál Loos, a hébereknél pedig Ab a neve.

5.   FEJEZET.

.1/ ózes legyőzi <jz ámorreusok két királyát Szehont és Ógot, tönkre­veri hadseregüket és országukat felosztja a héberek két és fél törzse között.

145

Mikor véget ért a harmincnapos gyász, Mózes a sereggel tovább vonult és tábort ütött az Arnon folyó mellett, amely Arábia hegyeiből ered, átszeli az egész pusztaságot és a Holtten­gerbe ömlik. Ez választja el a moábiták földjét az ámorreusok földjétől. Ez a tartomány nagyon termékeny volt és nagy tömeg embert eltarthatott. Innen Mózes követeket küldött Szehónhoz, az ország uralkodójához, szabad átvonulást kért és egyúttali bizto­sította, hogy sem ő, sem a földjei, sem alattvalói semmi kárt nem fognak szenvedni. Szándékuk volt élelmiszert is vásárolni, úgy hogy á bennszülötteknek még hasznuk is lett volna belőle, hiszen még a vizet is hajlandók megfizetni. De Szehon nem engedte meg

líj Flavius Joscphus: A zsidók története

az átvonulást, sebbel-lobbal felfégyverezte csapatait és felkészült, hogy a héberek átkelését az Anion folyón megakadályozza.

Mikor Mózes észrevette az ámorreusok ellenséges szándékát, úgy vélte, hogy nem szabad tűrnie ezt a méltatlan eljárást és hogy a hébereket felrázza restségükből és megóvja őket a fegyel- metlenségtől, ami nemrégiben lázadásra indította őket, tanácsot kért Istentől, hogy támadásra indulhat-e. Mivel Isten nemcsak megengedte a harcot, hanem a győzelmet is megígérte, bizakodva készülődött harcra és tüzelte a harcosokat s kérte őket, hogy most elégítsék ki harcvágyukat, mert Isten engedelmet adott rá. Ezek csakugyan nyomban fegyvert ragadtak és harcba siettek. Midőn rohamra indultak, az ámorreusoknak rögtön inukba szállt a bátorságuk, megijedtek a héberek láttára és a hadsereg, amely az imént még fitogtatta hősiességét, rettenetesen megrémült. Ezért nem is tudták felfogni az első rohamot, hanem menekülésre fog­ták a dolgot, mert úgy gondolták, hogy így inkább megmenekül­nek, mint ha harcolnak, tudniillik bíztak megerősített városaik­ban; — csakhogy bizony ezek nem sokat használtak nekik. Mert mikor a héberek látták, hogy hátrálnak, nyomban utánuk ered­tek, szétzilálták soraikat és rémületet keltettek köztük. Erre amazok a városaikba húzódtak, a héberek azonban szívósan üldözték őket és az előbbi gyengeség helyett most páratlan kitar­tásról tettek bizonyságot. És mivel kitűnő parittyások voltak és nagyon ügyesen bántak harcban a dárdákkal, továbbá mivel könnyű volt a felszerelésük, igen mozgékonyak voltak s ennél­fogva hamarosan utolérték az ellenséget s parittyáikkal és dár- - dáikkal mindazokat legyilkolták, akiket nem tudtak foglyul ejteni, mert messze voltak tőlük: valóságos vérfürdőt rendeztek. A mene­külők rettenetesen szenvedtek sebeiktől, s mivel éppen nyár volt, szomjúság gyötörte őket, még jobban, mint az ellenség. És midőn egy ital vízért epekedve a folyóhoz siettek, a héberek csoportosan bekerítették őket s dárdákkal és nyilakkal valamennyit lemészá­rolták. Szellőn király is elesett. A héberek kifosztották az elesette­ket, dús zsákmányt ejtettek; ezenfelül az ország bőven adott nekik élelmiszert, mert még rengeteg gabona állt lábon, kint a mező­kön. A katonák bátran kalandoztak ide-oda, foglyul ejtették az ellenszegülőket és élelmiszert gyűjtöttek. Ebben semmi sem aka­dályozta meg őket, hiszen minden ámorreus harcos elesett. Ilyen vereséget szenvedtek az ámorreusok, mivel sem a tanácsban nem voltak okosak, sem a harcban bátrak, a zsidók pedig birtokukba vették országukat. Ez az ország három folyó között terül el és; olyan, mint egy sziget: mert az Arnon dél felől határolja, észak felől pedig a Jebok, amely a Jordánba ömlik és ezzel nevét is elveszti; az ország harmadik határa nyugat felől a Jordán folyó.

Ezenközben Ög, Básán királya, harcra készült az izraeliták ellen; hadserege élén sietve felvonult, hogy segítségére siessen barátjának és szövetségesének, Szehon királynak. És ámbár érte­sült, hogy ez már elesett, mégis plhatározta, hogy megtámadja a hébereket, mert bizonyosra vette győzelmét és próbára akarta tenni vitézségét. Ebben a reménykedésében azonban csalatkozott: ő maga elesett, egész hadserege elpusztult. Erre Mózes átkelt a Jebok folyón, átvonult Óg király országán, elpusztította városait, legyilkoltatta a lakosokat, akik jóval gazdagabbak voltak, mint azon a környéken bármelyik nép és a földjük is termékenyebb volt. Óg király hatalmas és szép ember volt, ritkította párját; ezenfelül olyan vitéz volt, hogy hősi tettei méltók voltak sudár termetéhez és szép külsejéhez. Erejéről és nagyságáról fogalmat adhatott az ágya, amelyet Rábbátban, az ammonita királyvárosban zsákmányoltak. Ez az ágy vasból volt és szélessége négy, a hossza pedig kilenc könyöknyi. A király eleste miatt nemcsak pillanat­nyilag volt kedvező a helyzetük a hébereknek, hanem halála a jövőre is a legjobb reménnyel kecsegtette őket. Mert elfoglaltak hatvan kitűnően megerősített várost, amelyek a király uralma alatt voltak s általában és személyenkint is igen nagy zsákmányt ejtettek.                                           )

6.   FEJEZET.

Bálnám, a jövendőmondó.

Mózes most a Jordán felé vezette a sereget és táborát Jericho mellett a nagy síkságon ütötte fel. Ez a város igen gazdag, arra­felé rengeteg a pálma és a balzsamcserje. Az izraeliták elbiza- _ kodtak erejükben és csak úgy égett bennük a harci vágy. Ezért Mózes, miután néhány napig hálaáldozatokat mutatott be Istennek és a népet lakomákkal vendégelte, csapatainak egyik részét kiküldte, hogy dúlják fel a mádianiták országát, pusztítsák el és foglalják el városaikat. Ennek a háborúnak pedig ez volt az oka:

Midőn Bálák, a moábiták királya, aki régi barátjuk és szövet­ségesük volt a mádianitáknak, látta az izraeliták hatalmának túlságos megnövekedését, aggódni kezdett a maga országáért,

mert nem tudta, hogy az izraelitákat Isten parancsa kötelezte, hogy Kánaán elfoglalása után soha többé semmiféle országot ne foglaljanak el. Tehát elhatározta, — még pedig elhamarkodottan s nem érett megfontolás után, — hogy csellel támadja meg őket. Mert úgy gondolta, hogy miután sikereiken még jobban okultak, mint előbbi szerencsétlenségükön, nem tanácsos nyílt harcba bo­csátkozni velük. Tőle telhetőleg meg akarta akadályozni, hogy megnövekedjék a hatalmuk és ezzel a szándékkal követeket kül­dött a mádianitákhoz. És mivel az Eufrát mellett élt egy bizo­nyos Bálaám, híres jövendőmondó, aki velük barátságot tartott, a mádianiták Bálák követein kívül még néhány igen tekintélyes emberüket is elküldték a jóshoz s megkérték, hogy átkozza meg az izraelitákat. Ez nagyon udvariasan fogadta a követeket, meg­vendégelte őket s azután kikérte Isten tanácsát, vájjon teljesítse-e a mádianiták kérését. Mikor pedig Isten ellenezte ezt, visszament a követekhez és kijelentette nekik, hogy készségesen hajlandó volna teljesíteni kívánságukat, de nem engedi meg az Isten, aki­nek köszönheti, hogy híres jós és próféta lett; tudniillik Isten különösen kedveli azt a sereget, amelyet ők el akarnak álkoztatni. Azt tanácsolta tehát nekik, hogy menjenek el az izraelitákhoz és vessenek véget az ellenségeskedésnek. Ezekkel a szavakkal elbo­csátotta a követeket.

Azonban a mádianiták, mivel Bálák unszolta és fényes fel­tételekkel kecsegtette őket, megint követeket küldtek Bálaámhoz, aki megint tanácsot kért Istentől, hogy vájjon teljesítheti-e kéré­süket. Isten megharagudott ezért az újabb próbálkozásért és meg­hagyta neki, hogy ne utasítsa vissza a követek kérését. És mivel nem is sejtette, hogy Isten ezt nem komolyan parancsolta neki, rögtön útra kelt a követekkel. Útközben azonban egy kétoldalt kerítéssel szegélyezett szűk úton találkozott Isten angyalával. És a szamár, amelyen ült, kitért, mintha észrevette volna Isten kül­döttjét; kitért a kerítés felé, nem törődött azzal, hogy Bálaám veri, mert lábát beleütötte a falba és megsértette. De mikor az angyal nem tágított és Bálaám megint alaposan megverte a sza­marat, ez a földre rogyott, Isten parancsára emberi hangon kez­dett beszélni és korholta Bálaámot igaztalansága miatt: Ámbár eddigi szolgálataiért igazán nem panaszkodhatik rá, most mégis embertelenül veri és nem veszi észre, hogy Isten akadályozza meg, hogy teljesítse azoknak a kérését, akikhez indult. Bálaám elbámult és megdöbbent a szamár emberi hangján; de még jobban megrémült, mikor egyszerre csak felismerte az angyalt, aki most már maga is szemrehányásokkal halmozta el, hogy úgy verte a

szamarát. Mert az állat semminek sem oka, inkább ö maga, az angyal, akarja megakadályozni abban, hogy Isten akarata ellenére megtegye ezt az utat. Bálaám most vissza akart fordulni, de Isten azt parancsolta_y hogy' folytassa útját és Báláknak hirdesse _y majd azt,' amit Isten sugall neki.

Miután Isten ezt parancsolta neki, megérkezett Bálákhoz. Ez tisztelettel fogadta és Bálaám rögtön megkérte, hogy vitesse fel egy hegyre, ahonnan megnézheti, milyen a héberek tábora. A király erre nyomban hajlandó volt és a jóst királyi kísérettel felküldte az egyik magas hegyre, amely hét stadionnyira volt a héberek táborától. Mikor Bálaám a tábort megpillantotta, felszó­lította a királyt, állíttasson hét oltárt és vezettessen elő ugyan­annyi bikát és kost. A király ezt is nyomban megtette és most Bálaám egészen elégő áldozatot mutatott be, megtudakolni, váj­jon az izraeliták vereséget szenvednek-e. Erre így kezdett beszélni: „Boldog ez a nép, amelynek Isten mérhetetlen gazdagságot adott és amelynek megígérte minden dolgában az ö vezetését és segít­ségét! Bizonyára nincs a földön egy nép sem, aki hozzátok fog­ható volna, vagy csak meg is közelítene benneteket erényben és minden jóért és szépért való buzgóságban; és mindez! ráhagyo­mányozzátok gyermekeitekre, akik még boldogabbak lesznek, mint atyáik voltak. Mert Isten valamennyi ember közül csak hoz­zátok kegyes és teli kézzel szórja rátok adományait; ezért ti vagy­tok a legboldogabbak mindazok között, akikre napja süt. Ti majd birtokba veszitek az országot, amelyet ígért nektek és birtokuk­ban marad utódaitoknak is örökre és a ti nevetek az ő dicsőségé­vel együtt betölti majd a földet és a tengert; a föld minden részét betölti a ti nemzetségetek. Ne csodálkozzál ezen, ó boldog sereg, hogy egyetlen ősatyától származol és ilyen hatalmas néppé növe­kedtél. Most ugyan még nem oly nagy a számotok, hiszen elfértek Kánaán földjén; de tudjátok meg, hogy a jövőben éppen hogy •elég lesz niekjek a földkerekség, és annyian laktok majd a szige­teken és a szárazföldeken, hogy az égnek sincs annyi csillaga. De ha még olyan sokan lesztek is, Isten soha sem tagadja meg tőletek békében az elképzelhető legnagyobb bőséget, háborúban pedig a győzelmet és a dicsőséget. Az ellenséglet tüzeli majd a vágy, hogy harcolhasson veletek és elbizakodottságában háborúra ingereljen benneteket. De nem, fognak < többé soha győzelmesen hazatérni, amint szoktak, nem örvendeztetik meg győzelemmel feleségüket és gyermeküket: olyan vitézséggel áldott meg benne­teket Isten, aki a hatalmasokat megalázza és a szegényeket feb magasztalja."

így jósolt a jövendőmondó átszellemülten és teljesen elköl­tötte Isten lelke. De Bálák bosszankodott és szemére vetette, hogy megsérti az egyességet, hiszen dús ajándékokat kapott a szövet­ségesektől; azért hívták, hogy elátkozza az ellenséget, most pedig magasztalja mint a világ legboldogabb nemzetét. Bálaám pedig így válaszolt: „Ó Bálák, gondold meg, vájjon tőlünk függ-e, hogy mit mondjunk és mit hallgassunk el, ha Isten lelke meg száll bennünket? Mert ilyenkor ő beszél belőlünk, azt amit ő akar, s anélkül, hogy tudnánk róla. Én nagyon jól tudom, miért hivat­tatok engem ti és a mádianiták és csakugyan szándékom is volt teljesíteni kívánságodat, azonban inkább kellett engedelmes­kednem Istennek, mint nektek, pedig kedvetekre akartam tenni. Mert tehetetlenek mindazok, akik a maguk erejéből akarják megjósolni a jövőt az embereknek; nem azt hirdetik, amit Isten sugallt nekik, hanem ellene szegülnek Isten akaratának. De ha az Isten megszáll bennünket, már nem a magunk feje szerint beszélünk. Én nem szándékoztam ezt a sereget dicsérni és felsorolni mindazt a jót, amit Isten utódaiknak szánt; azon­ban Isten, aki kegyes hozzájuk, boldoggá tette az életüket és halhatatlanná az ő dicsőségüket, Isten sugallta nekem ezeket a szavakat, amelyeket az ő akarata szerint hirdettem. Mivel azonban nagyon szeretnék kedvedre tenni neked és a mádiani- táknak és nem szeretném elutasítani kérésteket, állíttass más oltárokat, aztán áldozzunk újra és tegyünk próbát, vájjon rávehetjük-e Istent, hogy megengedje elátkoznom ezt a népet.¹¹ Bálák beleegyezett; de mivel Isten most sem engedte meg, hogy Bálaám megátkozza az izraelitákat, ez arcra borult és hirdette, hogy milyen sors vár a királyokra és az igen híres városokra, amelyeknek egy; részében még nem is laknak emberek; hirdette azt is, ami a világon az elmúlt évszázadokban történt az embe­rekkel, szárazföldön és tengeren, egészen napjainkig. És mivel jóslata szerint minden beteljesült, valószínű, hogy a jövőben is minden szava teljesül.

Bálák haragudott, hogy nem átkozták el az izraelitákat és minden megtiszteltetés nélkül elbocsátotta Bálaámot. Mikor ez éppen indulófélben volt, hogy átkeljen az Eufráton, magához hívta Bálákot és a mádianiták főembereit és így beszélt hozzá­juk: „Ó Bálák, és ti mádianiták vénei, még Isten akarata ellenére is kedvetekre kell tennem. A héberek népét ugyan sohasem fogja teljesen kipusztítani sem háború, sem betegség, sem élelemhiány, vagy egyéb előre nem látott szerencsétlenség, mert Isten gondos­kodása megóvja őket minden bajtól, nem engedi meg, hogy olyan

csapás sújtson rájuk, amely elpusztítja őket. Kétségtelen, hogy rövid időre szenvedések és szerencsétlenségek zúdulhatnak rájuk, amelyek majd meggyölrik és megtörik őket, utánia azonban megint megerősödnek és félelmet keltenek azokban, akik meg­bántották őket. Azonban, ha legalább egy időre fölébük akartok kerekedni, ezt úgy érhetitek el, ha megfogadjátok ezt a tanácso­mat: hívjátok elő legszebb leányaitokat, akik alkalmasak arra, hogy szépségükkel felkorbácsolják a szenvedélyeket; öltözzenek legpompásabb díszruhájukba, és azután küldjétek őket a héberek táborának közelébe és kössétek lelkűkre, hogy ellenkezés nélkül adják oda magukat azoknak az ifjaknak, akik megkívánják őket. Mikor pedig ezek rabjai lettek érzékiségüknek, akkor tegyenek úgy a lányok, mintha haza akarnának menni. Ha azután az ifjak kérik őket, hogy maradjanak, ne engedjenek mindaddig, míg rá nem vették őket, hogy elhagyják ősi törvényeiket és Isten tiszte­letét, aki nekik ezeket a parancsokat adta és helyette a mádiani- ták és moábiták isteneit fogják imádni; így magukra vonják Isten haragját. Ezt tanácsolta és azután eltávozott.

A mádianiták megfogadták tanácsát és átküldték leányaikat a héberekhez. A héber ifjakat csakugyan lebilincselte a leányok szépsége, elkezdtek beszélgetni velük és kérve-kérték őket, enged­jék meg, hogy élvezhessék szépségüket és szerelmüket. A leányok szívesen hallgatták ezt és kedvükre tettek. Miután az ifjakat sze­relemre lobbantották és látták, hogy szenvedélyük magasan lobog, készülődtek, hogy hazamenjenek. Az ifjak azonban nagyon elszo­morodtak ezen, könyörögve kérték őket, ne menjenek el, marad­janak náluk, legyenek a feleségeik, nekik adják mindenüket, ami­jük csak van. Ezt az ajánlatukat esküvel is megerősítették, Istent hívták tanúul ígéreteikre s könnyel és minden egyéb módon igye­keztek szánalmat kelteni a leányokban. Mikor a leányok észre­vették, hogy az ifjak már teljesen rabjai lettek szenvedélyüknek, így szóltak hozzájuk:

. „Kedves ifjak, nekünk van otthon házunk, nagyon gazdagok vagyunk s szüléink és rokonaink tisztelnek és szeretnek bennün­ket. Tehát nem azért jöttünk hozzátok, mintha valamiben szük­séget szenvednénk, vagy hasznot akarnánk húzni abból, hogy veletek érintkezünk, hanem azért, mert jó és, derék férfiaknak tar­tunk benneteket; ezért kerestük barátságtoka t és ezért engedtünk kívánságotoknak. S mivel most azt mondjátok, hogy nagyon sze­rettek bennünket és mély szomorúságot mutattok, mért távozni akarunk, teljesíteni akarjuk kérésieket és szívesen leszünk tör­vényes feleségeitek, ha olyan bizonyítékát adjátok szerelmetek­nek, amely egyedül alkalmas arra, hogy megnyugtasson minket. Mert különben attól félünk, hogy ha beteltetek szerelmünkkel, szégyenszemre megint visszaküldtök bennünket szüléinkhez. Bocsássátok meg hát, ha védekezni akarunk ez ellen a lehetőség ellen." Midőn az ifjak megígérték, hogy minden elképzelhető biz­tosítékot megadnak nekik, mert annyira szeretik őket, hogy sem­mit sem tagadhatnak meg tőlük, a lányok így folytatták: „Mivel szerettek bennünket, viszont szokásaitok és életmódotok a mienk­től annyira eltér, hogy még ételeitek és italaitok is mások, ezentúl feltétlenül a mi isteneinket kell tisztelnetek, ha együtt akartok élni velünk. Mert nem adhatjátok biztosabb jelét szerelmeteknek most és a jövőre vonatkozólag, mint ha ugyan­azokat az isteneket imádjátok, akiket mi. Senki sem tehet nektek szemrehányást amiatt, hogy annak az országnak az isteneit tisz­telitek, amelybe átköltözni szándékoztok, annál kevésbbé, mivel a mi isteneink minden népnél tiszteletben állnak, a ti istenetek viszont sehol másutt, csak nálatok. Tehát vagy el kell fogadnotok a mi vallásunkat, vagy pedig más országot kell keresnetek, ahol a magatok törvényei szerint élhettek."

A szerelmes ifjaknak tetszett ez a beszéd, úgy hogy áttértek az új istentiszteletre és engedtek a leányok kérésének és megta­gadták hazai törvényeiket. És mivel most már sok istenben hit­tek, ama népek szokása szerint áldoztak, idegen ételeket ettek és mindent a leányok kedve szerint cselekedtek, ami azonban ellen­kezett a törvény rendeléseivel. Az ifjak szabadossága már elhara­pódzott a seregben, úgy hogy már-már lázadás tört ki, még pedig veszedelmesebb, mint a múltkori és az a veszély fenyegetett, hogy az ősi rendelkezések teljesen feledésbe merülnek. Mert az újfajta idegen szokásokba elegendő volt csak belekóstolni, máris rab­jaikká lettek és még az erényes családokból származó főemberek is bűnre vetemedtek.

Zámbri, Simeon törzsének feje, együtt élt egy Kozbi nevű mádianita nővel, Szúr leányával, aki annak a népnek királyi csa­ládjából származott és az ő kedvéért megtagadta Mózes törvényeit, nem áldozott már az ősi szokások szerint, sőt végül feleségül is vette az idegen nőt. Ebben a szörnyű helyzetben Mózes aggódott, > hogy még sokkal rosszabb következményei lesznek a dolognak és ezért gyűlésbe hívta a népet. Azonban senkit sem vádolt meg név szerint, mert nem akarta kétségbeesésbe kergetni azokat, akik egyelőre még csak titokban vétkeztek és esetleg megjavul- haltak. Szemükre vetette, hogy cselekedeteikkel magukat is, atyái­kat is meggyalázzák, mert a kicsapongásnak élnek, ahelyett, hogy Istennek szolgálnának és az ő parancsaihoz igazítanák életüket. Ha törődnek a maguk javával, bánják meg bűnüket és ne a törvények megszegésében, hanem gonosz szenvedélyeik megfékezésében próbálják ki erejüket. Egyébként is esztelenség, hogy azok, akik a pusztában olyan önmegtartóztatók voltak, most mikor bőségben élnek, tönkremenjenek a kicsapongásban és a pazarlásban. Efféle beszédekkel igyekezett észretéríteni az ifjakat és bűnbánatot kelteni bennük bűneik miatt.

Ekkor azonban felkelt Zámbri és így beszélt: „Csak élj Mózes magad a te törvényeid szerint, amelyek mellett annyira kardoskodó! és amelyeket a szokás hatalmával megszilárdítottál. Ha nem így volna a dolog, akkor már te magad is gyakran meg- bünhödtél volna és megtanultad volna, hogy nem csalhatod meg büntetlenül a hébereket. Én legalább is nem vetem alá magam zsarnoki parancsaidnak. Eddig semmi másra nem törekedtél, mint arra, hogy az isteni törvényhozás ürügye alatt leigázz ben­nünket, magadnak pedig mindenféle ravaszkodással biztosítsd az uralmat. Elvetted tőlünk azt, ami legdrágább a szabad és sza­badságszerető népnek, amely nem ismer urat’ maga fölött. Való­ban az egyiptomiaknál is jobban sanyargat bennünket az az em­ber, aki a törvények erejével kényszeríti ránk azt, amit magunktól is megtennénk és a törvények szerint rója ki a büntetéseket. In­kább magad érdemelsz büntetést azért, hogy elveted azt, amit mindenki más helyesel és hogy a közvéleménnyel ellentétben ko­nokul megmaradsz a magad véleménye mellett. Amit én tettem, nem tartom helytelennek és nem riadok vissza attól, hogy nyíltan bevalljam. Amint mondod, idegen nőt vettem feleségül; fogadd ezt a vallomásomat úgy, mint szabad ember vallomását, akinek nincs szüksége arra, hogy bármit is eltitkoljon. Áldozok is a bálványok­nak, amit te bűnnek tartasz: mert az a véleményem, hogy mivel sok út vezet az igazsághoz, nem helyes zsarnoki módon egyetlen egy Istenije vetni az emberek minden reményét. Senki sem dicse­kedhetik azzal, hogy helyesebben tudja megítélni az én dolgomat, mint én magam.“

Mialatt Zámbri így beszélt a maga és a többiek bűnéről, a nép nyugodtan viselkedett és feszült izgalommal várta, hogy mi következik. Azonban úgy látszott, hogy a törvényhozó nem óhajt vitába bocsátkozni, nehogy még jobban fölingerelje amannak a heveskedését. Mózes attól tartott, hogy még- többen hallgatnának vakmerő szavaira és a népet lázadásba hajszolnák. így hát a gyűlés szétoszlott. Azonban talán mégis jobban elharapódzott volna a baj, ha Zámbri hamarosan meg nem hal. Ez pedig így történt: Fineesz, aki az ifjak közül nemcsak atyja méltósága miatt, hanem jeles tulajdonságai miatt is kivált, — egyébként Eleázár főpap fia volt és Mózes bátyjának unokája, — igen felháborodott Zámbri üzelmein s közbe akart lépni és megakadályozni, hogy ennek az elbizakodottsága és féktelensége tovább terjedjen, ami bizonyosan bekövetkezett volna, ha senki sem vonja felelősségre. Ez a Fineesz olyan edzett és különösen erős ember volt, hogy ve­szélyes vállalkozásba fogott és nem is tett le róla, amíg teljes eredménnyel végre nem hajtotta. Szóval berontott Zámbri sátrába, őt és Kozbit egyetlen lándzsadöféssel átszúrta és megölte. S az ifjak, akik valamit adtak még az erényre és a tisztességre, követ­ték Fineesz ragyogó példáját és sorra eltették láb alól azokat, akik ugyanabba a bűnbe estek, mint Zámbri. így sokan elpusztul­tak, akik áthágták a törvényt; a többit valami pestis-féle betegség ragadta el, amit az Isten bocsátott reájuk. így pusztultak el ro­konaik is, akik ahelyett, hogy visszatartották volna őket, még ösztökélték is és így Isten ugyancsak bűnösöknek minősítette őket, összesen nem kevesebb, mint huszonnégyezer ember lelte így halálát.

Ez az ok indította a felháborodott Mózest arra, hogy sereget küldjön a mádianiták gyökeres kiirtására. De mielőtt erről a hadi járatról beszélnék, folytatni akarom elbeszélésemet ott, ahol meg­szakítottam. Mert helyénvalónak tartom ez alkalommal külön megemlíteni törvényhozónk önzetlenségét. Tudniillik Bálaámot, akit a mádianiták azért hívtak meg, hogy a hébereket elátkozza, - Isten rendelése megakadályozta ugyan ebben, azonban mégis olyan tanácsot adott az ellenségnek, amelyet az megfogadott és így elérte, hogy majdnem az egész héber népet elidegeníthette atyáinak hitétől és hamis vallási tanításokra csábíthatta. Mózes mégis felvette a maga irataiba Bálaám jövendöléseit és ezzel nagy tisztességre méltatta, ámbár könnyűszerrel megtehette volna, hogy magának arassa, le az egész dicsőséget, annál inkább, mivel nem volt tanú, aki rábizonyíthatta volna a hamisítást. így bizonyságot tett Bálaám felől és irataiban fenntartotta az ő emlékezetét. De erről a dologról vélekedjék kiki úgy, ahogy kedve tartja.

7. FEJEZET

A héberek csatáznak a máclianitákkal és legyőzik őket

Az imént említett okból Mózes tizenkéiezerfőnyi hadsere­get küldött a mádianiták területére. Képviselve voltak a hadse­regben valamennyi törzs tagjai s a fővezére volt Fineesz, akiről az imént említettem, hogy a héberek törvényeit védelmébe vette és Záihbrit, aki megszegte a törvényt, büntetésül megölte. Midőn a mádianiták értesültek, hogy hadsereg vonul ellenük és már megelehetősen közel van, összegyűjtötték csapataikat és meg­szállták az országukba vezető utakat, ahol az ellenség betörését várták. Hamarosan fellángolt a harc és szinte megszámlálhatat­lanul sok mádiánita esett el és velük mind az öt király: Évi, Szúr, Rebe, Húr, és az ötödik Rekem, akiről Arábia fővárosát is elnevezték; ennek a neve tudniillik arról az arab királyról, aki alapította, Arekema, görög nyelven pedig Petra. Miután az ellenséget megszalasztották és szétszórták, a héberek feldúl­ták országukat, gazdag zsákmányt ejtettek, legyilkolták a lako­sodat, férfiakat és nőket egyaránt, csak a leányokat kímélték meg, mert Mózes így parancsolta Fineesznek. Ez most visszatért a hadsereggel, amely egyetlen egy embert sem veisztett és zsák­mányul 52.000 marhát, 675.000 birkát és 60.000 szamarat ho­zott magával, továbbá rengeteg házihasználatra szánt arany- és ezüstedényt, mert a mádianiták olyan gazdagok voltak, hogy nagyon fényűző módon éltek. Az elhurcolt leányok száma kö­rülbelül 32.000 volt. Mózes most felosztotta a zsákmányt; egy- ötvenedrészt Eleázárnak és a papoknak adott belőle, egy másik ötvenedrészt a levitáknak, a többit pedig felosztotta a nép közt. Ezután nagy jólétben éltek, mert' vitézségükkel rengeteg kin­cset harácsoltak össze és semmiféle balszerencse nem zavarta meg annak az élvezését.

Mivel Mózes már elaggult, Józsuát jelölte ki, hogy utódja legyen prófétai és hadvezéri méltóságában, tudniillik maga Isten parancsolta meg, hogy neki adja át a vezetést. Józsue pedig a vallás és a kormányzás dolgaiban igen járatos volt, mert maga Mózes oktatta őt mindebben.

Ugyanebben az időben Gád és Ruben törzse, valamint Manasszé féltörzse, mivel rengeteg marhájuk és egyéb birtokuk volt, azt a kérést terjesztette Mózes elé, hogy sorsolás nélkül adja át nekik a meghódított Jázer tartományt, mert ott pompás legelők vannak. Mózes azonban gyanúba fogta őket, hogy hú­zódoznak a kánaániakkal való harctól és csak ürügyül hozzák fel a nyájaikról való gondoskodást. Gyáváknak szidta őket, akik csak húzódozásukat leplezik ezzel az alkalmas ürüggyel. Bizonyosan rest és elpuhult életet akarnak élni, míg a többiek kénytelenek minden fáradalmat elviselni, hogy eljussanak az ígéret földjére; bizonyára nem akarnak a következő harcokban résztvenni, hogy elfoglalják azt az országot, amelyet Isten ígért nekik, ha átkelnek a Jordánon és nem akarnak segíteni abban, hogy az ellenségei onnan kiűzzék. Mikor látták, hogy vezérük ilyen izgatott és jogosan felháborodott az ő kérésükön, mente­getőzni kezdtek: nem a veszélyektől félnek, nem is elpuhultság miatt terjesztették elő ezt a kérést, hanem csak azért, hogy zsák­mányukat biztos és alkalmas helyen elrejthessék, hogy annál nyugodtabban vonulhassanak háborúba. Ha városokat jelöl ki nekik, ahol elhelyezhetik feleségeiket, gyermekeiket és ingó va­gyonukat, akkor hajlandók a sereggel együtt tovább vonulni. Mózesnek tetszett ez a beszéd, magához hívatta a főpapot, Eleá- zárt és Józsiiét s a többi hatóságot és az ő jelenlétükben áten­gedte nekik Jázer tartományt, azzal a feltétellel, hogy a rokon­törzseket segíteniük kell, míg le nem győzik a kánaániakat. Mi­után ilyen feltétellel birtokukba vették a tartományt és a váro­sokat megerősítették, odavitték feleségeiket, gyermekeiket és mindazt, ami az előrenyomulásban terhűkre lehetett volna.

A tartomány tíz városát Mózes úgy minősítette, hogy egyik része legyen a negyvennyolc papi városnak és közülük hármat menedékhelynek jelölt ki, ahol olyan gyilkosok találhatnak menedéket, akik tettüket.előre megfontolt szándék nélkül követ­ték el. A menedékjog addig volt érvényes, amíg hivatalában volt az a főpap, akinek főpapsága alatt a gyilkos megszökött. A fő­pap halála után a gyilkos hazatérhetett, de a meggyilkolt roko­nainak joguk volt megölni, ha a város határán kívül találkoztak vele; másnak azonban ehhez nem volt joga. A menedékhelyek ezek voltak: Bószor, Arábia határán, Rámót, Gálaád tartomány­ban és Gólán, Básánban. Kánaán elfoglalása után még három levita várost jelöltek ki menedékhelynek.

Midőn egyszer Manasszé törzsének legelőkelőbbjei Mózes­hez jöttek és bejelentették neki, hogy egy törzsükből való kiváló' családapa, név szerint Szálfaád, meghalt és nem maradt utána íiúörökös, s megkérdezték, vájjon a hagyatékot leányai kapják-e, ezt válaszolta: „Ha törzsrokonai közül mennek férjhez valaki - hez, akkor magukkal vihetik a házasságba örökrészüket; de ha más törzsből választanak férjet, akkor az örökrész maradjon meg az atyai törzsnél.⁴¹ Ezzel a rendelkezésével úgy döntött, hogy mindenkinek az örökrésze mindig maradjon a saját tör­zsénél.

8. FEJEZET

Mózes egyéb törvényei és halála

Miután az egyiptomi kivonulás óta harminc nap híján negy­ven év telt el, Mózes egybehívta az egész népet a Jordán part­ján, azon a helyen, ahol most Abila város van és ahol akkori­ban igen sok pálmaerdő volt és ezt a beszédet tartotta:

„Bajtársaim, hosszú szenvedéseim társai! Miután elértem 120 éves koromat és Istennek úgy tetszik, hogy elszólítson eb­ből az életből és ennélfogva Isten akarata gátol meg abban, hogy a Jordánon túl vezéretek és segítőtársatok legyek vállal­kozásaitokban, helyesnek tartom még egyszer felszítani buzgal­mamat a ti szerencsétek érdekében és megmutatni nektek, hogy ezt a szerencsét állandóan élvezhetitek, és pedig azért, hogy ha majd birtokába juttok, emlékem mindig éljen közöttetek. Szí­vesen távozom ebből az életből, ha megmutattam nektek a mód­ját, hogy hogyan boldogulhattok és hogyan hagyhatjátok örö­kül utódaitoknak e boldogság tartós birtokát. Megérdemlem, hogy most különösen bízzatok bennem, először is azért, mert eddig is mindig a ti javatokról gondoskodtam, de azért is, mert a lelkek, mikor már-már elszállnak a testből, minden erénynek részeseivé lesznek. Ó Izrael fiai, minden szerencse szerzője a kegyelmes Isten; csak ö adhatja meg azt a méltóknak, csak ő veheti el a méltatlanoktól. És ha úgy viselkedtek, ahogy ő meg­követeli és ahogy gn tanácsolom nektek, aki ismerem az ő aka­ratát, akkor soha sem lesztek szerencsétlenek és ő biztosítja nektek mostani javaitok birtokát, a jövendőbeli javakat pedig annál gyorsabban megszerzitek, csak az kell hozzá, hogy min­dig teljesítsétek Isten akaratát. Becsüljétek meg mostani törvé- - nyeiteket és ne pártoljatok el soha más szokásokhoz mostani jámborságtoktól. Ha így cselekesztek, ti lesztek a legbátrabb harcosok és ellenségeitek sohasem győzhetnek le. Mert ha Isten segít benneteket, nem kell tartanátok semmitől. Ha egész élete­tekben gyakoroljátok az erényt, nagy jutalom vár rátok. Mert az erény a legfelségesebb és a legnagyobb jog és megszerzi nek­tek minden egyéb javak bőséges birtokát. És ha egymás között gyakoroljátok az erényt, akkor nagyon boldoggá teszi számo­tokra az életet és dicsőbbek lesztek minden más népnél, utó­daitok előtt pedig örökkévaló lesz dicsőségetek. Mindezt elérhe­titek, ha engedelmesek lesztek és megtartjátok a törvényeket, amelyeket Isten általam adott nektek és gondoskodtok róla, hogy azokat mindenki megtartsa. Én elválok tőletek, örvendezem szerencséteken és bölcs törvényeket, egészséges államszerveze­tet és kitűnő vezetőket hagyok rátok, akiknek egyetlen gondjuk a ti javatok. Isten, aki eddig vezérelt benneteket és akinek aka­ratából hasznotokra lehettem, nem vonja meg tőletek pártfo­gását, hanem gondoskodik rólatok, ameddig kitartotok buzgó- ságtokban és elismeritek őt uratoknak. Jó tanácsokkal, ame­lyeknek követésével megalapozhatjátok szerencséteket, mindig mellettetek áll majd Eleázár a főpap, Józsue és a törzsek fejei és elöljárói. Hallgassatok rájuk készségesen és gondoljátok meg, hogy mindazok, akik jól tudnak engedelmeskedni, egyszer majd parancsolni is tudnak, ha uralomra jutnak. Azt is fontoljátok meg: nem az a szabadság, hogy az elöljárók parancsainak ellen­szegültök; eddig abban láttátok szabadságtokat, hogy szidalmaz-, tátok jótevőiteket; ha ettől a jövőben óvakodtok, jobb lesz a sor-¹ sotok. Ne lázadozzatok tehát a jövőben vezéreitek ellen, mint én ellenem annyiszor, mert tudjátok meg, hogy az életemet többször fenyegettétek ti, mint az ellenség. Nem azért emlékez­tetlek erre, hogy szemrehányást tegyek miatta nektek; mert ha annakidején nem háborodtam fel rajta, akkor most, a halál küszöbén, még kevésbbé'illik megtennem ezt. Inkább a jövőre vonatkozólag akarlak inteni benneteket, hogy ne bántsátok meg többé elöljáróitokat, ha majd átkeltek a Jordánon és Kánaán elfoglalása után nagy hatalmat és gazdagságot szerez­tetek. Mert ha a gazdagság elbizakodottságra és az erények megvetésére csábít benneteket, akkor elveszítitek Isten jóindu­latát is. Ha pedig Istent ellenségetekké teszitek, akkor ellensé­geitek erőt vesznek rajtatok és szégyenszemre megint elveszítitek azt az országot, amelyet elfoglaltatok; akkor szétszóródtok az egész földkerekségén és szolgaságba süllyedtek szárazföldön és tengeren. És ha rátok szakad ez a szerencsétlenség, akkor már hiábavaló lesz bánkódástok, hogy megszegtétek Isten parancsait. Ha tehát meg akarjátok őrizni törvényeinket, akkor ellenségei­tek közül, ha legyőztétek őket, egyet se hagyjatok életben, ha­nem valamennyit gyilkoljátok le, nehogy ha életben hagyjátok őket, kedvei kapjatok az ő erkölcseikre és szokásaikra és elha­nyagoljátok ősi hagyományaitokat. Ezenfelül tanácsolom nek­tek, hogy pusztítsátok el oltáraikat, szent ligeteiket és templo­maikat, amennyi csak van és tűzzel irtsátok ki még az emlékét is, mert csak így biztosíthatjátok javaitok birtokát. Nehogy azonban a jó nem ismerése miatt elfajuljon lelketek, följegyez­tem nektek Isten támogatásával államotok törvényeit és alkot­mányát. Ha ezeket megtartjátok, ti lesztek a legboldogabb em­berek a világon."

Miután így beszélt, átadott nekik egy könyvet, amelyben a törvények és az alkotmány fel voltak jegyezve. Ök azonban jajveszékeltek és sehogy sem tudtak beletörődni, hogy vezérü­ket el kell veszíteniük. Mert visszagondoltak azokra a veszedel­mekre és fáradalmakra, amelyeket az ő javukért elvállalt és attól tartottak, hogy soha többé ilyen vezérük nem lesz; arról is meg voltak győződve, hogy Isten ezentúl kevésbbé gondosko­dik majd róluk, mert csak Mózesnek értük mondott imáit hall­gatta meg oly kegyesen. Ezért keserű bánatot éreztek amiatt, amit a pusztában hirtelen haragjukban vétkeztek és az egész nép sírva fakadt és annyira erőt vett rajta a fájdalom, hogy szavakkal meg sem lehetett vigasztalni. Mózes igyekezett meg­nyugtatni őket, hogy ne sirassák és mégegyszer figyelmeztette, hogy ragaszkodjanak hűségesen államuk alkotmányához. Erre a nép szétoszlott.

Mielőtt áttérnék a következő eseményekre, még egyei-mást el akarok mondani az állam alkotmányáról, mily bölcsen és cél­szerűen szerkesztette meg Mózes, hogy az olvasó tájékozódjék, milyenek voltak akkori állapotaink. Mindent úgy jegyeztem fel, amint ő ránk hagyta, elhagytam minden haszontalan cifraságot és nem is toldottam meg olyasmivel, amit ő nem rendelt el. Előadásomban csak az az új, hogy helyesebb rendben csopor­tosítottam az egyes rendelkezéseket; mert Mózes ezeket rend­szertelenül jegyezte fel úgy, amint Isten közölte vele. Én azon­ban fontosnak tartom ezt külön előrebocsátani, hogy honfitár­saimban. akik ezt a művemet olvassák, ne támadjon gyanú, mintha eltérnék Mózestől. Mindazonáltal a törvények most kö­vetkező felsorolásában csak azokat akarom említeni, amelyek állami alkotmányunkra vonatkoznak; viszont a többi törvényt, amelyeket ránk hagyott, fenntartom egy másik könyvem szá­mára, amelyet szokásainkról és azoknak magyarázatáról akarok

írni és amelyet, ha Isten is úgy akarja, ennek a művemnek befejezése után akarok megkezdeni.

Mihelyt Kánaán földjét elfoglaltátok és békében élvezitek gazdagságát és városépítésre gondoltok, tartsátok szem előtt az itt következő* előírásokat, hogy Isten tetszését találja bennetek és szerencséteket megszilárdítsátok. Legyen egy szent város és építsétek fel Kánaán legszebb és legpompásabb helyén, amelyet Isten majd kinyilatkoztatással kijelöl. Ebben a városban legyen a templom és az oltár, amelyet ne faragott kövekből, hanem gondosan összeválogatott nyerskövekből építsetek; legyen festett, díszes és tiszta az áldozatra. Az oltárhoz ne lépcsők vezessenek, hanem lejtősen emelkedő föld. Egyetlen más városban se le­gyen oltár, vagy templom, mert egy az Isten és egy a héberek nemzetsége.

Aki Istent károunolja, azt kövezzék meg, egy napra akasz- szák fel és aztán minden tisztelet és szertartás nélkül temessék ^e1’ ....................................             ....

Évente háromszor gyülekezzenek össze a heberek az ország minden vidékéről a templomvárosba, hogy hálát adjanak Is­tennek a kapott jótéteményekért, újabb jótéteményekért könyö­rögjenek, érintkezzenek egymással, közösen étkezzenek és így ápolják a kölcsönös barátságot; mert úgy illik, hogy azok, akik ugyanahhoz a néptörzshöz tartoznak és egyforma törvé­nyek között élnek, személyesen is ismerjék egymást. Ezt az ilyen összejövetel igen megkönnyíti, mert ha az emberek talál­koznak és beszélnek egymással, emlékeznek is egymásra, míg ellenben, ha nem érintkeznek és nincsenek kapcsolatban, tel­jesen idegenek maradnak egymás számára.

Azokon a tizedeken kívül, amelyeket a papoknak és a levi­táknak be kell szolgáltatnotok, még egy külön tizedét is adja­tok el szülőföldeteken és annak az árát fordítsátok lakomákra és áldozatokra a szent városban. Mert méltányos, hogy Isten tiszteletére használjátok fel annak az országnak a termését, amelyet Isten jósága révén kaptatok.

A festett életű nőszemély keresetéből nem szabad áldozatot bemutatni, mert Isten nem leli örömét a bűnös szerzeményben; nem is képzelhető aljasabb dolog, mint a test megbecstelenítése. Hasonlóképpen nem szabad Istennek áldozni abból a pénzből sem, amelyet vadász- vagy juhászkutyátok párosítása révén kerestetek.

Senki se káromolja azokat az isteneket, amelyekben idegen 160

népek hisznek; hasonlóképpen tilos idegen szentélyek kirablása és bármely bálványkép fogadalmi ajándékainak elhurcolása.

Senki se viseljen közületek gyapjúból vagy lenvászonból készüli ruhát, mert ehhez csak a papoknak van joguk.

Ha a nép a hétévenkint tartott .sátorosünnepi áldozatra összegyülekezik a szent városban, a főpap egy magas emelvény­ről, ahonnan mindenki jól hallja, olvassa fel az egész népnek a törvényeket és ebből ne legyenek kizárva se az asszonyok se a gyermekek, még a rabszolgák se, tudniillik illendő, hogy a törvényeket jól belevéssék mindenkinek szívébe és emlékeze­tébe. Mert az emberek nem fognak vétkezni, ha nem védekez­hetnek azzal, hogy nem ismerték a törvényt. És a törvények is tartósabb hatással lesznek a bűnösökre, ha hirdetik bűneik büntetését, annál inkább, mert az előírások ismételt meghallga­tása úgy belevési ezeket emlékezetükbe, hogy mindig szemük előtt lebegnek és megóvják őket a törvények megszegésétől és az ebből keletkező károktól. A legfőbb törvényeket pedig a gyermekek tanulják meg könyv nélkül, mert ez a legszebb ta- nulnivaló és boldog életüknek az alapja.

161

Naponta kétszer, reggeli szürkületkor és lefekvéskor, min­denki hálás szívvel emlékezzék meg azokról a jótéteményekről, amelyekkel Isten elhalmozta, mikor kihozott bennünket az egyiptomi rabságból. Mert a józan ész megköveteli, hogy hálát adjunk Istennek az elmúlt jótéteményekért és kegyelmét kér­jük újabb jótéteményekre. Mindenki írja fel ajtajára Isten leg­nagyobb jótéteményeit és karján is mindenki mutassa nyíltan, ami Isten hatalmát és jóságát hirdeti: homlokán és karján min­denkinek legyen felírva, ' hogy mindenütt nyilvánvaló legyen Isten gondoskodása az emberekről. Minden városban az erény­ben és igazságban legbuzgóbb hét férfiú legyen az elöljáró és mindegyik elöljáró mellé adjanak két szolgát Lévi törzséből. Azok, akiknek az egyes városokban a bíráskodás a feladatuk, részesüljenek a legnagyobb tiszteletben és jelenlétükben senki se szitkozódjék és ne viselkedjék illetlenül. Mert a hódoló tisztelet azok iránt, akik magas méltóságot töltenek be, Isten megveté­sétől is visszatart. A bíráknak pedig legyen hatalmuk, hogy megfelebbezhetetlen ítéleteket hozzanak, kivéve, ha rájuk bizo­nyulna, hogy pénzzel megvesztegették őket, hogy részrehajló ítéletet mondjanak, vagy ha bármely más okból be lehetne bizonyítani, hogy ítéletük nem állja meg helyét. Mert ítéletüket úgy hozzák meg, ho^y ne legyenek tekintettel sem anyagi ha-

11 Flavius Josephus: A zsidók története

szonra, sem az illetőnek a személyére, hanem egyesegyedül az igazság vezesse őket mindenekfelett. Mert ha nem így történik,, akkor magát az Istent sértik meg és lealacsonyítják azokhoz a hatalmasokhoz, akiknek a tetszése szerint hoznak ítéletet, mert félnek tőlük. Az igazságosság Isten hatalma; aki tehát azoknak kedvét keresi, akik méltóságokat töltenek be, az hatalmasabbak­nak tartja ezeket magánál Istennél. De ha a bírák az eléjük terjesztett ügyben nem tudnak dönteni, — ami az emberi élet­ben sokszor megesik, — akkor terjesszék az egész ügyet a főpap, a próféta és a nép vénei elé a szent városban; az ő kötelessé­gük dönteni.

Egyetlen tanú ne legyen elegendő. Legalább két, vagy három tanú legyen, akinek igazmondásáról életmódjuk kezeskedik. Nők ne lehessenek tanuk, a nemüket jellemző felületesség és nyelveskedés miatt. Továbbá rabszolgák se tehessenek tanúsá­got, nemtelen gondolkodásuk miatt; mert valószínű, hogy nye­reségvágyból, vagy félelemből hamisan esküdnének. Ha valakire rábizonyul, hogy hamis tanúvallomást tett, akkor szenvedje el ugyanazt a büntetést, amely azt érte volna, aki ellen tanúskod­nia kellett.

Ha valahol gyilkosság történik, de a tettest nem lehet kéz- rekeríteni és nincs is senki, akit gyanúsítanának, hogy gyűlö­letből követte el a gyilkosságot, akkor nagy buzgalommal kell nyomozni a tettes után és jutalmat kell kitűzni, hogy jelentsék fel. De ha senki sem tesz feljelentést, akkor a gyilkosság helyé­hez legközelebb eső városok elöljárói és vénei gyűljenek össze és mérjék meg azt a távolságot, amely a meggyilkolt holtteste és az egyes városok közt van. A legközelebb fekvő ■sáros elöl­járói vásároljanak üszőt, vezessék egy völgybe, olyap helyre, . amelyet még sohasem szántottak föl és sohasem vetettek be és ott vágják le. Azután a papok, a leviták és a nép vénei hozza­nak vizet, mossák meg kezüket az üsző feje fölött és hirdessék, hogy kezük tiszta a gyilkosságtól, sem maguk nem követték el, sem tettestársaik nem voltak benne. Imádkozzanak Istenhez, le­gyen kegyes hozzájuk és a jövőben ne engedjen meg az ő tar­tományukban ilyen szörnyű bűncselekményt.               ,

Legjobb kormányforma az arisztokrácia; ebben éljetek. Ne kívánjatok más államszervezetet, hanem elégedjetek meg ezzel; a törvények legyenek uraitok és azoknak parancsai szerint ren­dezzétek be minden ügyeteket. Egyeduralkodótok legyen az Isten. Azonban ha királyt kívánnátok, akkor az legyen törzsrokondtok

és az igazságosságra és az erényekre legyen mindig legfőbb gondja; ismerje el, hogy a törvény és az Isten bölcsebb nála és semmit se cselekedjék a főpap és a vének tanácsa nélkül. Ne is vegyen sok feleséget és ne lelje örömét a sok pénzben és a sok lóban, mert ezek könnyen arra csábíthatnák, hogy fölös­legeseknek tartsa a törvényeket és megvesse őket. De ha ilyes­mit forgatna a fejében, vágjátok útját, hogy hatalmasabbá vál­jék, mint amennyire érdekeitek megkívánják.

Sem a magatok országában, sem azoknak az idegeneknek országában, akikkel békességben éltek, ne mozdítsátok el a határköveket. Inkább hagyjátok változatlanul helyükön, mivel Isten állította azokat; mert háborúra és lázadásra vezet az a haj­landóság, hogy ide-oda tologassátok a határokat. És aki mes- gyeköveket elmozdít, az már azon a ponton van, hogy áthágja a törvényeket is.

Ha valaki gyümölcsfát ültet és a fa négyévesnél fiatalabb korában gyümölcsöt terem, abból sem a zsengét nem szabad áldozatul hozni Istennek, sem a magatok élelmezésére nem szabad felhasználni. Mert ezek a gyümölcsök korcstermések és a korcstermés sem Istennek nem jó, sem a tulajdonos haszná­latára nem alkalmas. Azonban a negyedik évben a tulajdonos szedje le az egész termést, mert ezek kellő időben termett gyü­mölcsök, vigye el a szent városba és a többi termés tizedével együtt fogyassza el barátaival s az árvákkal és özvegyekkel. Az ötödik évben aztán joga van birtokába venni a termést.

Azt a földdarabot, amelyen szőlőt telepítettek, mással nem szabad beültetni; mert éppen -elegendő, ha a szőlőtökét táp­lálja és ezért nem szabad felszántani. A szántóföldet ökrökkel szántsátok fel, más állatot velük együtt nem szabad ugyanabba a járomba befogni, hanem a szántást egyféle állatok végezzék. A vetőmag legyen tiszta és keveretlen és ne vessetek el együtt két- vagy háromféle magot; mert a természet nem szereti az össze nem tartozó dolgokat. Ne engedjetek olyan állatokat páro­sulni, amelyek nem egyfajtájuak; mert attól kell tartanunk, hogy a fajnak ilyen meggyalázása rossz példát adhatna az em­beri társadalomnak is. Általában rendszerint a nagy dolgoknak jelentéktelen és csekély okai vannak. Ennélfogva tilos minden, aminek az utánzása változást idézhetne elő az állam alkotmá­nyában. Ez az oka, hogy a törvény tekintettel van a minden­napi dolgokra is; mert gondoskodni akart arról, hogy mindenki így rendezhesse be az életét.

Az aratók és a kévekötők ne gyűjtsenek be mindent, hanem hagyjanak ott néhány kévét a szegényeknek, hogy táplálékuk legyen ez a nem remélt adomány. Ugyanígy a szüretnél is hagy janak meg néhány fürtöt a szegényeknek, hasonlóképpen az olajfákon is hagyjanak valamit, hogy a szegények összeszedhes­sék, hiszen ők a sajátjukon nem szüretelhetnek. Mert a termés aprólékos összegyűjtéséből a tulajdonosnak nincs annyi haszna, amennyit a szegények hálája hajt neki. És Isten is termékenyebbé teszi a földet, ha a tulajdonos nemcsak a maga hasznával gon­dol, hanem más emberek táplálásával is törődik. Az ökröknek, amelyek a szérűn csépelnek, ne kössétek be a száját. Mert hely­telen dolog kizárni a termés élvezéséből azokat, akik annyit fáradtak érte. Az utasembereknek sem szabad megtiltani, hogy ne egyenek az érett gyümölcsből, hanem meg kell engedni nekik, hogy jóllakjanak belőle, mintha a sajátjuk volna, akár belföldiek, akár idegenek, sőt örüljenek a tulajdonosok, hogy részt adhatnak nekik; azonban az utasember semmit sem vihet magával. Szüretkor azoknak, akik az úton arra jönnek, nem szabad megtiltani, hogy ne egyenek a szőlőfürtökből, mikor a présházba viszik. Mert helytelen dolog a jót, amelyet Isten akarata életfenntartásunkra ajándékozott, irigyelni azoktól, akik velünk együtt akarnak élvezni belőle, annál inkább, mert az érés ideje Isten rendeléséből gyorsan elmúlik. Ha pedig egyesek húzódoznának elfogadni a gyümölcsöt, akkor,' ha izraeliták, vagyis polgártársaitok és veletek együtt urai a földnek, biztas­sátok őket, hogy csak vegyenek belőle. De ha idegenből jött emberek, akkor kérjétek őket, hogy tekintsék a gyümölcsöt ven­dégajándéknak, amelyet Isten éppen a kellő időben ad nekik. Mert nem szabad úgy vennünk, hogy elveszett jószág az, amit jószívvel adunk másoknak, mivel Isten nem azért adta nekünk bőven a javakat, hogy magunk élvezzük azokat, hanem azért is, hogy másoknak bőségesen juttassunk belőlük. Isten tudniillik azzal, hogy az izraeliták fölöslegeikből .másoknak is juttatnak, meg akarja mutatni másoknak, hogy milyen jóságos és bőkezű az izraeliták népéhez. Aki e narancsok ellen Cselekszik, arra mérjenek nyilvánosan harminckilenc botütést és ha szabad em­ber, akkor is szenvedje el ezt a megszégyenítő büntetést, mert kapzsiságból meggyalázta méltóságát. Illendő, hogy miután Egyiptomban és a pusztában olyan szörnyűséget szenvedtetek, most gondoskodjatok azokról, akik ugyanilyen helyzetben van­nak és a fölöslegből, amit Isten irgalmasságának és jóságának köszönhettek, ugyanilyen érzülettel adakozzatok a szegényeknek.

A kétféle tizeden kívül, amelyet évente be kell szolgáltatno­tok és pedig egyet a levitáknak, a másikat a lakomák céljaira, háromévenkint még egy harmadik tizedet is fizessetek és pedig arra a célra, hogy kiosszák az özvegyek és árvák között. Min­den érett gyümölcs zsengéjét vigyétek a templomba, ott mond­jatok hálát Istennek, hogy megtermettek ezen a földön, ame­lyet ő ajándékozott nektek, mutassátok be az előírt áldozatokat, azután a zsengéket ajándékozzátok a papoknak. Aki ezt meg­tette és mindennek a tizedét lerótta a levitáknak is, a lakomák céljaira is és a zsengét is megadta és haza akar térni, álljon meg szemben a templommal és mondjon hálát Istennek azért, hogy a hébereket kiszabadította az egyiptomi zsarnokságból s gazdag és termékeny országot ajándékozott nekik. Aztán jelentse ki, hogy Mózes törvénye szerint lerótta a tizedet és kérje Istent, legyen hozzá mindig jóságos és kegyelmes és segítse meg a hébereket s tartsa meg nekik mindazokat a java­kat, amelyekkel megajándékozta őket és tetszése szerint gya­rapítsa is.

Ha az ifjak elérték a házasulandó kort, vegyenek feleségül szabad hajadonokat, akik tisztes szülőktől származnak. De aki nem akar hajadon! feleségül venni, az nem veheti feleségül a más volt feleségét sem, ha elcsábította, nehogy megbántsa az asszony első férjét. Szabad emberek ne vegyenek feleségül rab­szolganőt, akkor sem, ha szeretik: az illendőség uralkodjék vágyu­kon s különben is így legalább nem alacsonyítják le magukat. Továbbá nem szabad feleségül venni feslett életű nőszemélyt, aki­nek ajándékát Isten úgysem fogadná el, hiszen megbecstelení- tette testét. Mert csak akkor lesz a gyermekek lelkülete szabad, nemes és erényes, ha nem becstelen házasságból és nem is szennyes viszonyból születnek. Ha azonban valaki később rá­jönne, hogy az a lány, akit hajadonul adtak hozzá, nem volt hajadon, akkor emeljen panaszt ellene és bizonyítsa be állítása igazságát. A leány ügyét apja, testvére, vagy valamelyik leg­közelebbi rokona védje. Ha úgy ítélnek, hogy nem követett el bűnt, akkor a leány tovább is lakjék a panaszosnál és annak ne legyen joga arra, hogy elbocsássa, hacsak nem tud erre pontos és megcáfolhatatlan okokat felhozni. Azért viszont, hogy bűnös módon és meggondolatlanul megrágalmazta, mérjenek rá büntetésül harminckilenc botütést, ő pedig fizessen a leány apjának ötven siklust. De ha kiderül, hogy a leány nem volt ártatlan, akkor, ha a köznépből származik, kövezzék halálra, mert nem őrizte meg szüzességét a törvényes házasságig, ha

pedig papi családból származik, akkor elevenen égessék el. Ha valakinek két felesége van és az egyiket szerelme, szépsége vagy más ok miatt sokkal jobban szereti és dédelgeti, mint a má­sikat és ha az a fia, akit a szeretett asszonnyal nemzett, ámbár fiatalabb, mint a másik asszony fia, apja különös hajlandósága miatt az elsőszülöttségi jogra kívánkozik, hogy kettős részt kapjon az apai vagyonból, mert a törvény úgy rendeli, — akkor ehhez ne legyen joga. Mert helytelen, hogy az idősebbik csak azért, mert apja másik hajlandósága miatt az anyja háttérbe szorult, elveszítse azt, ami őt megilleti. Ha valaki megbecstelenít egy hajadont, aki másnak a jegyese, akkor, ha ő csábította el a leányt, vele együtt haljon meg. Mert mind a kelten bűnösek; a férfi, mert elcsábította a hajadont és önként adta a fejét ilyen gyalázatosságra, tisztességes házastársi viszony helyett, a leány pedig azért, mert hitvány érzékiségből vagv nyereségvágyból paráználkodásra adta magát. Ha azonban a férfi erőszakot követett el rajta, úgy hogy senki sem siethetett a leány segít­ségére, akkor csak a férfi haljon meg. Aki még el nem jegyzett hajadont becstelenített meg, köteles feleségül venni, de ha az apja nem akarja hozzáadni feleségül, akkor bűne büntetéséül fizessen ötven siklust. Aki feleségétől bármely okból el akar válni, — sok ilyen ok van, —• jelentse be neki írásban, hogy tovább semmi közösséget sem akar vele. így az asszony vissza­nyeri azt a jogát, hogy más férfival élhét; mielőtt azonban a kijelentés meg nem történik, ehhez nincs joga. Ha a másik férfi is rosszul bánik vele, vagy pedig meghal és az első férje újból feleségül akarja venni az asszonyt, nem szabad hozzá visszatérnie. Ha egy férfi úgy hal meg, hogy nem maradnak gyermekei, akkor a testvére köteles az özvegyet feleségül venni és azt a fiút, akit vele nemzeni fog, az elhalt nevéről köteles elnevezni és felnevelni; ez aztán ^később megkapja az első férj örökségét. Ez az állam érdekében történik, mert így a családok nem halnak ki, a vagyon megmarad a rokonságban és az asz- szony helyzete az elhalt férj legközelebbi rokonával kötött há­zasság révén elviselhetőbbé válik. De ha a sógor nem akarja feleségül venni az özvegyet, akkor az asszony jelentse ki az egybegyűlt vének előtt, hogy ő szívesen megmaradna a család­ban és gyermekeket nemzene sógorával, de az nem akarja fele­ségül venni és ezzel meggyalázza elhalt testvérének emlékét. Ha a vének megkérdezik a férfit, miért nem akarja feleségül venni és az valami fontos vagy jelentéktelen okot hoz fel, akkor a következőképpen kell eljárni: az asszony húzza le sógoráról a saruját, köpjön a szemébe és hangosan kiáltsa, hogy méltó erre a megszégyenítésre, mert meggyalázta az elhunyt emlékét. Azután a férfi távozzék a vének gyülekezetéből és örök időkre legyén meggyalázott; az asszony pedig menjen férjhez ahhoz, akihez akar. Ha valaki hajadon vagy férjes hadifogoly nőt akar feleségül venni, nem szabad előbb együtt hálnia vele, amíg a nő le nem nyírta haját, gyászruhát nem öltött és el nem gyászolta rokonait és barátait, akik a csatában elestek és ha már őket illendően meggyászolta, csak akkor készülődjék a menyegzői lakomára. Mert méltó és igazságos, hogy az, aki egy asszonyt feleségül akar venni és gyermekeket akar nemzeni vele, tekin­tettel legyen rá és teljesítse kívánságait, ne pedig csak a maga testi élvezetével törődjék. Ha elmúlt a gyász harminc napja — mert ennyi idő okos embernek elegendő arra, hogy elsirassa szeretteit —, megtarthatják a menyegzőt. Ha azonban a férfi, miután kielégítette vágyát, nem akarja házastársul megtartani a nőt, akkor nem szabad rabszolganővé tennie, hanem az asz- szony szabad akaratából mehet oda, ahová akar.

Ha egy ifjú szüleit megveti, megtagadja tőlük a köteles tisz­teletet, vagy szándékosan gyalázza és szidalmazza őket, akkor a szülök először szóval feddjék meg, hiszen ők erre a legalkal­masabb bírák, körülbelül ilyen értelemben: Ök nem a testi élve­zetekért házasodtak össze, vagy azért, hogy kettejük vagyonát «összetegyék és így gyarapítsák birtokukat, hanem azért, hogy gyermekeik legyenek, akik majd öregkorukban eltartják és min­den szükségessel ellátják őket. Körülbelül így fognak beszélni: „Mi nagy örömmel vártuk születésedet, hálásak voltunk Istennek és gondosan neveltünk és semmit sem mulasztottunk el, ami neve­lésedre szükséges volt. És ámbár az ifjak hibáit meg lehet bocsá­tani, mégis érd be azzal, hogy eddig megtagadtad tölünk a köteles liszteletet, térj eszedre és gondold meg, hogy Isten sem találja tetszését a szülők ellen elkövetett bűnökben, mert ö maga is atyja az egész emberi nemnek és öt bántják meg a gyermekek annak személyében, aki ugyancsak az atya nevet viseli, ha nem adják meg neki a köteles tiszteletet. Ezenfelül a törvény könyörtelenül bünteti az efféle bűnöket és mi nem hisszük, hogy vállalnád ezt a büntetést." Ha az ifjút ezzel eltérítik rossiz viselkedésétől, akkor nem kell többé szemrehányásokat tenni neki, hiszen csak meg­gondolatlanságból cselekedett így. Mert így bizonyosodik be, milyen szelíd volt a törvényhozó, és a szülők örvendezni fognak, hogy nem kell tovább is büntetniük fiukat, vagy leányukat. Azonban, ha figyelmeztetéseik és javítási kísérleteik eredmény­telenek maradnak, sőt a gyermekek tovább is dacolnak szüleikkel és kihívják maguk ellen a törvények engesztelhetetlen szigorú­ságát, akkor a szülők vezessék ki az ilyen elfajzott gyermekeket a városból és ott köveztessék meg a néppel. Azután a bűnös holt­teste elrettentő például egy egész napig heverjen ott, és csak a következő éjjel temessék el. így kell megbüntetni azokat is. akiket a törvény értelmében valami miatt halálra ítéltek. Eltemetni azonban az ellenséget is kötelesség és senki se maradjon temetet- lenül, miután büntetését elszenvedte.

Minden hébernek tilos kamatra ételt, vagy italt adnia atyja- íiainak; mert nem helyes dolog visszaélni a törzsrokon súlyos, helyzetével. Inkább segíteni kell öt ínségében és elegendő nyere­ségnek kell tekinteni háláját és azt a viszonzást, amellyel Isten az irgalmasságot jutalmazza.

Aki pénzt, vagy gyümölcsöt, még pedig akár száraz, akár friss gyümölcsöt kölcsönvett, az, ha Isten jóvoltából helyzete meg­engedi, készségesen adja vissza a hitelezőnek azt, amit kölcsön­vett, hogy az ellehesse, ő pedig újra megkaphassa tőle, ha szük­sége van rá. Ha azonban az adós a tartozás megadásában kése­delmes, akkor előzetes felhatalmazás nélkül ne legyen szabad behatolni lakásába és zálogot venni tőle. A hitelező ehelyett álljon meg az ajtajában, az adós hozza ki neki a zálogot, minden ellen­kezés nélkül, mivel a hitelező a törvény védelme alatt jön hozzá. Ha a zálogot adó vagyonos, akkor a hitelező megtarthatja a zá­logot mindaddig, amíg^a kölcsönt vissza nem kapta; ha azonban szegény, akkor a hitelező még napnyugta előtt vigye vissza a zá­logot, különösen, ha az ruhadarab, amelyre éjszaka szüksége van az adósnak. Mert Isten is természeténél fogva könyörületes a sze­gények iránt. Kézimalmot és a hozzávalókat nem szabad zálogul venni, nehogy a szegényt megakadályozd abban, hogy elkészítse élelmét és még nagyobb nyomorúságba kerüljön.

Az emberrablás büntetése halál. Aki aranyat, vagy ezüstöt lopott, azt kétszeresen köteles visszaadni. Ha valaki tolvajt megöl, maradjon büntetlenül, még akkor is, ha a tolvajt csak betörés közben kapta rajta. Aki marhát lopott, a négyszeresét köteles megadni, de ha ökröt lopott, az ötszörösét. Aki a pénzbírságot nem tudja megfizetni, legyen rabszolgája annak, akit meglopott.

Akit eladnak törzsrokonának, szolgáljon neki hat esztendeig,, a hetedikben azonban szabaduljon fel. Azonban ha a vevő rab­szolgalányával fiat nemzett és mert a gazdája emberséges és jó-

ságos és ő még önként tovább akar szolgálni neki, akkor a Jobel évben, — ez minden ötvenedik év — feleségével és gyermekével együtt nyerje vissza szabadságát.

Ha valaki aranyat, vagy ezüstöt talál az utcán, akkor hirdet- tesse a kikiáltóval, hogy hol találta, kutassa fel a tulajdonost és adja vissza neki a talált tárgyat, mert gondolja meg: nem tisz­tességes dolog hasznot húzni más ember veszteségéből. Éppen így, ha valaki a pusztában bolyongó barmot talál és annak tulaj­donosát nem tudja azonnal megállapítani, vegye őrizetébe és hívja Istent tanúul, hogy az idegen jószágot nem akarja el­tulajdonítani.

Ha olyan állatra bukkan valaki, amely a fáradságtól össze­rogyott, vagy viharos időben az utca sarába esett, akkor nem szabad elmenni mellette, hanem segítségére kell sietni és úgy kell tenni, mintha a saját állatja volna.

Aki az útirány felől érdeklődik, azt útba kell igazítani, nem szanad kigúnyolni és nem szabad megengedni, hogy tévedéséből kára származzék.

Némát vagy süketet nem szabad kigúnyolni.

Aki fegyvertelen verekedésben valakit halálosan megsebesít, azonnal lakoljon halálbüntetéssel. Ha azonban a sebesültet haza­viszik és csak néhánynapos betegség után hal meg, akkor a tettes maradjon büntetlenül. Ha az áldozat meggyógyul és betegsége sok pénzébe került, akkor a tettes fizessen meg neki mindent, amit betegségére és az orvosokra költött. Aki terhes asszonyt meg- rug, úgy hogy koraszülés következik be, azt büntesse a bíró pénz­bírsággal. mert a koraszülés miatt egy emberrel kevesebb jön a világra; az asszony férjének is fizessen a tettes kártérítést. De ha az asszony belehal a rúgásba, akkor a tettes lakoljon halállal, mert a törvény ezt parancsolja: életet életért.

Egy izraelita se tartson magánál mérget, akár halálos, akár csak ártalmas. Ha rajtakapják, hogy mérget tart magánál, lakol­jon halállal, vagyis éppen úgy, mint ahogy az lakolt volna, aki­nek a mérget szánta.

Aki mást megcsonkított, veszítse el ugyanazt a testrészét, amelytől a másikat megfosztotta, kivéve, ha a megcsonkított beéri pénzbeli kártérítéssel. Álért a törvény megengedi annak, aki kárt szenvedett, hogy maga becsülje meg a kárát és ezzel beérje, ha nem kíván szigorúbb eljárást.            ,

Ha valakinek öklelős marhája van, vágja le. Ha az ökör a szérűn valakit halálra döfött, akkor kövezzék halálra, de a húsát

nem szabad megenni. Ha kiderül, hogy gazdája ismerte vadságát és még sem vigyázott rá jobban, akkor gazdája is lakói jón halál­lal, mert ö az oka, hogy az ökre megölt egy embert. Ha az ökör rabszolgát, vagy cselédleányt döfött halálra, meg kell kövezni; a tulajdonos pedig köteles az áldozat gazdájának 30 siklust fizetni. Ha az ökör másik ökröt döfött halálra, akkor mind a kettőt el kell adni, a vételáron pedig osztozzanak meg a tulajdonosok.

Aki kutat, vagy vízmedencét ás, gondosan fedje be deszkák­kal, nem azért, hogy más ne menthessen belőle vizet, hanem hogy senki ne essék bele. Ha az ilyen gödörbe barom esik bele és el­pusztul, akkor a gödör tulajdonosa a barom gazdájának köteles megfizetni az állat értékét. A kutaknak legyen kávájuk is, mint valami védőfal, hogy senki beléjük ne essék.

Aki átvesz valamit megőrzésre, arra úgy vigyázzon, mint szent és isteni tárgyra, és senki, akár férfi, akár nő, meg ne csalja azt, aki valamit rábízott, még ha egész halom pénzt is nyerhetne rajta és bizonyos lehetne benne, hogy soha sem bizonyul rá. Mert mindenki cselekedjék becsületesen, gondoljon lelkiismeretére és különösen Istenre, — aki elől egyetlen gonosz ember sem búj­hat el, — hogy mindig bizonyságot tehessen: csak olyan dolgokat cselekedett, amelyekért rászolgált embertársai dicséretére. Ha va­laki, aki megőrzésre átvett valamit, ezt nem a maga hibájából veszíti el, akkor hét bíró előtt esküdjék meg Istenre, hogy nem szándékosan és nem a maga hibájából veszítette el és nem is tar­tott meg belőle semmit magának. Ezután pedig mentsék fel és bocsássák el. Ha azonban abból, amit rábíztak, a legcsekélyebb részt is hűtlenül a maga hasznára fordította, vagy véletlenül el­” vesztette, akkor ítéljék arra, hogy a többit is vissza kell adnia. Hasonlóképpen történjék a munkabérrel is. A szegény ember munkabérét nem szabad visszatartani, hanem meg kell gondolni, hogy az Isten ezenkívül sem földdel, sem más egyéni tulajdon­nal nem áldotta meg őt. Nem szabad a munkabér kifizetését halogatni, hanem még aznap ki kell fizetni, mert Isten nem akarja, hogy a munkás nélkülözze az ő munkája bérét.

Gyerekeket nem szabad megbüntetni szüleik bűne miatt. Inkább szánalmat, mint haragot érdemelnek azért, hogy ilyen istentelen szülőktől származnak, ha ugyan ők maguk jó gyer­mekek. De a gyermek bűne se szálljon a szülők fejére, mert a gyermekek sokat vétkeznek törvényeink ellen, mert elbizako­dottságukban elhanyagolják a tanulást.                                                                                     ,

Kerülni kell a heréiteket és nem szabad érintkezni velük, mert hiányzik férfierejük és nemzőképességük, amit pedig Isten azért adott az embereknek, hogy fajukat szaporítsák. Ki kell taszítani őket, mintha megölték volna a gyermekeket, mielőtt megszülettek volna és mert megfosztották magukat nemzőképes­ségüktől. Valamint a lelkűk nőiessé puhult, épp úgy hozzáido­mult a testük is. Ugyancsak legyen megvetett mindaz, ami olyan, mint valami torzszülött. Egyébként sem szabad sem embereket, sem állatokat kiherélni.

Ez legyen békében a ti államotok alkotmánya és a kegyes Úristen zavartalan boldogsággal áldja meg azt. Ne következzék el az az idő, amikor bármelyik törvényt megváltoztatjátok, vagy pedig ellenkezőjére fordítjátok. Mivel azonban természetes, hogy az emberi nem akarva-akaratlanul zűrzavarokba és veszedelmekbe keveredhetik, ennélfogva erre az esetre is akarok nektek néhány rendelkezést adni, hogy megtudjátok, hogyan cselekedhettek leg­célszerűbben a szükségben, nehogy akkor kelljen kapkodnotok, amikor váratlanul rátok szakadt a veszedelem. Adja Isten, hogy az országot, amelyet fáradalmaitok és erényeitek jutalmául adott nektek az Isten, békében és nyugalomban megműveljétek és hogy birtokában sem ellenséges támadás, sem belső nyugtalankodás ne háborgasson. Ne tegyetek semmit, ami ellenkezik atyáitok szellemével és éljetek törvényeitek szerint, amiket Isten azért adott nektek, mert helyeseknek tartotta őket. Ha azonban nektek, vagy késői utódaitoknak az lesz a sorsotok, hogy háborút kell visel­netek, akkor az bonyolódjék le országotok határain kívül. És mi­előtt háborút kezdenétek, küldjétek követeket és hírnököket tá­madó ellenségeitekhez. Mert méltányos, hogy mielőtt fegyvert ragadtok, előbb értesítsétek ellenségeiteket, hogy nem vennétek szívesen, ha háborúra kényszerítenének benneteket és nem szíve­sen rabolnátok el tőlük erőszakkal vagyonukat és birtokukat, ámbár hatalmas hadseregetek van, lovasságtok, rengeteg fegy­veretek és mindenekelőtt itt van a kegyelmes Isten, a ti védelme­zőtök. Ha engednek, akkor illendő, hogy békében maradjatok velük; ha azonban elbizakodnak erejükben és harcolni akarnak veletek, akkor vezessetek ellenük hadat és válasszátok Istent 'eg- főbb haduratoknak és egy arravaló embert második hadvezéretek­nek. Mert a sok hadvezér sokszor nehézkes és káros, különösen ha gyors cselekvésre van szükség. A sereg legyen tiszta és válo­gassátok össze a legerősebb és legbátrabb férfiakból. A gyávákat utasítsátok vissza, nehogy a döntő összecsapásban megfutamodá- sukkal az ellenség malmára hajtsák a vizet. Azok, akik házat építettek és még nem laknak benne egy esztendeje, valamint azok, akik elvetették a gabonát, de még nem aratták le, továbbá a je-

gyesek vagy a fiatal házasok maradjanak otthon, hogy megkímél­jék életüket és ne viselkedjenek gyáván azért, mert epekednek az után, amit otthon hagytak.

Ha táborba szálltatok, ne kövessetek el istentelen cselekede­teket. Ha megszálltok egy várat és nincs elegendő fa az ostrom­müvekre, ne vágjatok ki gyümölcsfákat, hanem kíméljétek azokat és gondoljátok meg, hogy az ember hasznára vannak teremtve és ha beszélni tudnának, bizony panaszkodnának, hogy ártatlanul szenvednek, hiszen ők nem adtak okot a háborúra és ha mód­jukban volna, elvándorolnának innen és átköltöznének más or­szágba. Ha csatát nyertetek, öljétek meg azokat, akik ellenetek harcoltak, a többieket pedig kötelezzétek adófizetésre, kivéve a kánaániakat, mert ezeket az utolsó emberig ki kell irtanotok.

Óvakodjatok, különösen háborúban, hogy asszony ne visel­jen férfiruhát, sem férfi asszonyruhát.

Ez az az alkotmány, amelyet Mózes hagyott népének. A tör­vényeket pedig negyven évvel korábban adta; ezekről más mun­kámban akarok beszélni. A következő napokon, —mivel szünet nélkül beszélt, — átadta a népnek az áldásokat, továbbá az átkokat azok ellen, akik nem a törvények szerint élnek, hanem megszegik azoknak parancsait. Erre felolvasott nékik egy hatméretű vers­ben írt éneket, amelyet az egyik szentkönyvben feljegyzett és az utókorra hagyott. Ebben megjósolta a jövendőt és eszerint min­den be is következett és ínég most is bekövetkezik. Ezeket a szent könyveket átadta a papoknak, hasonlóképpen a frigyládát is. amelyben eltette a két táblára írt tízparancsolatot, továbbá átadta a szent sátort. A népet figyelmeztette, hogy Kánaán elfoglalása és birtokbavétele után se feledkezzenek meg arról, milyen csúfo­san elbántak vele az amalekiták. És ezért vonuljanak haddal ellenük és a vereségért, amelyet azok a pusztaságban rájuk mér­tek, álljanak bosszút. Ha majd Kánaán földjét birtokukba veszik és az egész lakosságot annak rendje-módja szerint kiirtottak, állítsanak oltárt napkelet felé, nem messze Szichem városától, a két hegy között, amelyek közül a jobboldalinak Garizim, a bal­oldalinak pedig Hebál a neve. A nép'álljon fel ezeken a hegyeken, mindegyiken hat törzs a papokkal és levitákkal együtt. Akkor azok, akik a Garizim hegyen állnak, kívánjanak szerencsét és áldást azoknak, akik hűségesen szolgálták Istent, megtartották a törvényeket és nem szegték meg Mózes parancsait. A másik hal törzis kiáltson erre áment és ugyanígy, ha ők mondták el az ál­dásokat, akkor az előbbiek kiáltsanak rá áment. Ezután átkozzák el azokat, akik áthágják a törvényeket, s amit az egyik fél ki-

mondott, arra a másik fél minden alkalommal mondjon áment. Az áldások és átkok szavait Mózes feljegyezte, hogy mindig emlé­kezetben maradjanak, sőt halála előtt fel is Íratta azokat az oltár mindkét oldalára. Azután megparancsolta a népnek, hogy álljon fel az oltár előtt és mutasson be egészen elégő áldozatot. E nap után azonban soha többé ne tegyenek rá más áldozatot, mert ez tilos. Ezeket a rendelkezéseket adta Mózes és a héber nép ezeked később is hűségesen teljesítette.

Másnap összehívta a népet, az asszonyokkal, gyermekekkel és rabszolgákkal együtt és megeskette őket, hogy megtartják a tör­vényeket,^c buzgón teljesítik Isten akaratát és sohasem hágják át egyiket sem, sem a rokonság kedvéért, sem félelemből, sem azért, mert valami más okot fontosabbnak tartanak, mint a parancsok hűséges teljesítését. És ha valamelyik rokon, vagy bármelyik város megzavarná, vagy eltörölné az állam alkotmányát, akkor egyen- kint és összesen támadjanak ellene. Ha aztán az ellenséget le­győzték, az utolsó szál emberig irtsák ki, hogy irmagjuk se ma­radjon az elbizakodott gonosztevőknek. De ha nem elég erősek arra, hogy ezt a büntetést végrehajtsák, akkor legalább mutas­sák még, hogy ez a gazság akaratuk ellenére történt. És a nép megesküdött erre.

Mózes arra is oktatta őket, hogyan mutassanak be Istennek tetsző áldozatokat, hogyan vonuljanak háborúba és hogyan is­merjék fel a jelet a drágaköveken, amiről fentebb beszéltem. Józsue is jövendölést mondott még Mózes jelenlétében, felsorolt mindent, amit békében és háborúban cselekedni akart a nép jó­létéért, a törvényhozásért és az államért és Isten sugallatára hir­dette nekik, hogy ha az istentiszteletet elhanyagolják, rengeteg szenvedés vár rájuk: országukat ellepi az ellenség, városait el­pusztítja, templomaikat felégeti, ők maguk pedig rabszolgái lesz­nek olyan embereknek, akik érzéketlenek balsorsuk iránt. Akkor aztán késő lesz a bánat. De Isten, aki teremtette őket, utódaik­nak majd visszaadja a városokat és a templomot; ezeket azon­ban nem egyszer fogják elveszíteni, hanem többször is.

Ezután intette Józsuát, hogy vezessen háborút a kánaániak ellen, mivel Isten mellette fog állni minden vállalkozásában. Akkor megáldotta az egész népet és így beszélt: „Mivel most meg­térek atyáimhoz és Isten ezt a napot jelölte ki halálom napjául, azért, mivel még élek és közöttetek vagyok, hálát mondok neki, hogy nemcsak' megszabadított benneteket szenvedéseitektől, hanem sok jóval is megáldott, továbbá azért is, hogy engem min­den fáradozásomban és gondomban, ami a ti sorsotok jobbra- fordulásáért emésztett, támogatott és hozzánk mindenben kegyes volt. Ö volt az, aki minden vállalkozásunkban vezérelt bennün­ket és valamennyit sikerrel koronázta, mert én csak helyettese és szolgája voltam a jótétemények kiosztásában, amikkel elhalmo­zott benneteket. Ezért méltányosnak tartom halálom előtt még méltóképpen magasztalni Isten mindenhatóságát, mert ő a jövő­ben is pártfogásába vesz benneteket. Mert kötelességemnek ér­zem magam is leróni hálámat, nektek pedig leltetekre kötni, mennyire kell őt tisztelnetek és szeretnetek és megtartani azokat a törvényeket, mint a legpompásabb ajándékot valamennyi közt, amiket nektek juttatott és kegyességében még juttatni fog. Gon­doljátok meg, hogy már az emberi törvényhozó is mennyire fel­háborodik, ha törvényeit megszegik és megvetik; mennyivel in­kább fejetekre vonjátok Isten haragját, amellyel azokat sújtja, akik fittyet hánynak az ő törvényeire/'

Miután Mózes élete végén így beszélt és megáldott minden törzset és megjósolta jövendő sorsát, a nép sírva fakadt. A nők fájdalmukban mellüket verték az ő közelgő halála miatt és a gyermekek is jajveszékeltek, mert nem tudtak uralkodni bána-' tokon és ezzel megmutatták, hogy az ő erényességét és cseleke­deteinek nagyságát világosabban felismerték, mintsem zsenge koruktól várható lett volna. Öregek és fiatalok mintha túl akar­tak volna tenni egymáson a hangos kesergésben. Azok siránkoz­tak a jövőn, mert jól tudták, milyen vezért és elöljárót veszíte­nek benne; emezek keseregtek érte, mert el kell mennie, mielőtt még igazán felismerték volna az ő kiválóságát. Hogy milyen mér­hetetlen nagy volt a nép gyásza és kesergése, legjobban abból látjuk, ami magával a törvényhozóval történt. Tudniillik ámbár egész életében meg volt győződve róla, hogy küszöbön álló halála miatt nem szabad keseregni, hiszen ezt Isten akaratából és a ter­mészet törvényei értelmében el kell szenvednie, a nép jajveszéke­lése mégis csak könnyeket csalt az ő szemébe is. Midőn most el­vonult arra a helyre, ahol el kellett tűnnie az emberek szeme elől, valamennyien sírva követték. Mózes- azonban a távolabbiaknak kezével intett, hogy maradjanak nyugodtan állva, a közelebb állókat pedig intette, ne nehezítsék meg számára még jobban a búcsúzást azzal, hogy követik. Beláttákj hogy ebben kedvére kell tenniök és ezért sírva visszamaradtak, hogy ő akarata szerint tá­vozhassák az életből és csak a vének, Eleázár a főpap és Józsue a fővezér kísérték el. Mikor fölért az Ábárim hegyre, — ez a hegy

Jerichó közelében emelkedik s pompás és messzi kilátás nyílik róla Kánaán földjére, —• elbocsátotta a véneket. Ezután meg­ölelte Eleázárt és Józsuét, miközben még beszélgetett velük. Egyszerre csak felhő ereszkedett reá és ö eltűnt egy völgyben. A szent könyvekben azonban azt írta, ho^fíy meghalt, mert attól tartott, hogy azt mondhatnák: páratlan erényei jutalmául fel­ment az Istenhez.

Százhúsz esztendőt élt és ebből egy hónap híján negyven esztendeig a nép vezére volt. Az év utolsó hónapjában halt meg, amelynek a makedónoknál Dystros, a mi nyelvünkön pedig Adat a neve, újhold idején. Soha még nála bölcsebb ember nem élt a földön; mindig megtalálta a legjobb megoldásokat és csodálatos módon tudott a nép nyelvén beszélni. Szenvedélyein úgy tudott uralkodni, mintha nem is lettek volna szenvedélyei, és úgy lát­szott, mintha csak azért tudta volna a nevüket, mert más embe­reknél megfigyelhette, önmagán azonban nem. Kitűnő hadvezér volt és páratlan próféta, úgy hogy mikor beszélt, az ember azt hitte, maga Isten szólt hozzá. A nép harminc napig siratta és soha többé olyan kimondhatatlan szomorúság nem sújtotta le, mint akkor, mikor Mózes meghalt. És nemcsak azok nélkülöz­ték, akik személyesen érintkeztek vele, hanem mindenki, aki megismerte törvényeit, mert ezekből következtettek az ő párat­lan lelki nagyságára. Ennyit Mózes haláláról.

V.     KÖNYV

I. FEJEZET.

Józsue, a héberek fővezére, leveri a kánaániakat, kiírtja őket és
országukat felosztja a törzsek között.

Midőn Mózes, amint mondottam, eltűnt az emberek szemei elől és a köteles halotti ünnepségek lefolytak, Józsue hirdette a _ népnek, hogy készüljön a háborúra. Egyúttal kémeket küldött Jerichó környékére, hogy kikutassák lakosainak erejét és szán­dékát. Erre a sereget csatarendbe állította, hogy kellő időben átkelhessen a Jordánon és magához hivatta Ruben, Gád és Ma- nasszé törzsének fejeit: ennek a törzsnek a fele megkapta az amorreusok országát, Kánaán hetedrészét. Emlékeztette őket arra, amit Mózesnek ígértek és kérte, hogy hálából ő iránta, aki élete végéig gondoskodott róluk, valamint mindnyájuk kö­zös java érdekében teljesítsék készségesen ígéreteiket. És mivel ígéretüket megerősítették, ötvenezer fegyveressel Abdából hat­van stadionnyira nyomult előre a Jordánhoz.

Mikor itt tábort ütöttek, megérkeztek a kémek is, akik min­dent kikutattak a kánaániaknál. Tudniillik mivel eleinte nem is­merték fel őket, bátran átkutathatták az egész várost és sikerült megtudniok, hol a legerősebb a fal és hol a leggyengébb és me­lyik kapukon lehet legkönnyebben behatolni a hadseregnek. Azok, akikkel véletlenül találkoztak, nem is törődtek vele, hogy mindent ilyen pontosan megnéznek, mert azt hitték, hogy mint afféle idegenek, csak kíváncsiságból nézik meg ilyen részletesen a várost; de sejtelmük sem volt róla, hogy ellenséges szándékból tették. Estefelé a hírszerzők a városfal közelében betértek egy fo­gadóba, ahol egyszer már előbb is étkeztek. És mikor elkezdtek

beszélgetni hazatérésükről, a királynak, aki éppen vacsoránál ült, jelentették, hogy a héberek táborából emberek érkeztek, hogy kikémleljék a várost, Ráhábnál szálltak meg és igyekeztek olt minél jobban elrejtőzni. Erre a király azonnal kiküldte embe­reit, hogy fogják el őket, mert kínvallatással akarta kivenni belőlük, milyen szándékkal jöttek. Mihelyt Ráháb a fogdmegek érkezéséről értesült, — éppen lenkévéket szárított a háztetőn — elbújtatta a kémeket a len alá és a király embereinek azt mondta, hogy étkezett ugyan nála néhány ismeretlen vendég, de napnyugta előtt eltávoztak. De ha az a gyanú ellenük, hogy a város, vagy a király ellen valami gonoszát forgatnak fejükben, akkor nagyon könnyen elfoghatják őket, ha a nyomukba ered­nek. A fogdmegek léprementek, semmi rosszra sem gondoltak, úgy hogy még a fogadót sem kutatták át, hanem elindultak a kémek után, hogy elfogják őket, azokon az utakon, amelyek a folyóhoz vezettek, mert valószínű volt, hogy arra menekültek. Minthogy azonban nem akadtak nyomukra, abbahagyták az ül­dözést. Mikor a zűrzavar elült, Ráháb levezette az elbújtatott kémeket és elmondta nekik, milyen nagy veszedelembe kevere­dett miattuk; tudniillik, ha elcsípik őket, akkor ő maga sem ke­rülhette volna el a király bosszúját, hanem egész házával együtt kiirtották volna. Tehát ne feledkezzenek meg erről és később, ha majd elfoglalták Kánaánt, hálálják meg, hogy most meg­mentette őket. A kémek meg is ígérték, hogy hálásak lesznek iránta és megesküdtek, hogy megkímélik őt és családját, ha a város elfoglalása után majd minden lakost legyilkolnak, amint Isten nekik megparancsolta. Egyúttal azt a tanácsot adták neki, hogy mihelyt a város elestét észreveszi, minden vagyonával és rokonával együtt zárkózzék be a fogadóba és akasszon bíbor­vörös szalagot a kapura, hogy a hadvezér majd megismerje házát és megkímélje, mert ők majd megmondják neki, hogy ez az a ház, ahol az életűket megmentették. Ha pedig valamelyik hozzátartozója a csatában elesik, ne róják terhűkre; mert ők majd imádkoznak Istenhez, akinek a nevére megeskűdtek, hogy óvja meg őket ennek az esküvel erősített fogadalomnak a meg­szegésétől. Miután ezt az ígéretet tették neki, eltávoztak s köté­len leereszkedtek a városfalról. Épségben megtértek övéikhez, el­meséltek nekik mindent, ami a városban történt velük. Erre Józsue közölte Eleázárral, a főpappal és a vénekkel, hogy a ké­mek mire tettek esküt Ráhábnak; azok pedig helyeselték.

A sereg félt a folyón való átkeléstől, mert a víz nagyon megáradt, nem voltak rajta hidak, viszont ha hidat akartak

12 Flavius Josephus: A zsidók története

volna verni, akkor az ellenség bizonyosan meghiúsította volna, hajók pedig nem voltak kéznél. Akkor Isten azt ígérte nekik, hogy leapasztja a folyót, úgy, hogy átkelhetnek rajta. Ezért Józsue két nap múlva a sereget és az egész népet átvezette rajta a következő rendben: Legelői mentek a papok a frigyládával, utána következtek a leviták, akik a templomsátort és az áldozat­hoz szükséges kegyszereket vitték; a leviták után vonult azután az egész nép, törzsek szerint, az asszonyok és gyermekek közé­pütt, nehogy elragadja őket az ár. Midőn a papok elsőkül be­léptek a vízbe és megállapították, hogy a folyó ezen a helyen járható, mert a víz nem mély és a kavics, amelyet a lassan höm­pölygő folyó vize nem ragadott magával, szilárd talaj a lábuk alatt, a többiek is bátran átkeltek, mert látták, hogy a folyp olyan, amint Isten előre megmondta nekik. A papok pedig meg­álltak a folyó közepén, míg az egész tömeg át nem kelt és biz­tonságba nem jutott. Csak akkor mentek ki ők maguk is a partra és aztán már felőlük hullámozhatott a folyó úgy, ahogy máskor szokott. Mihelyt a héberek mind odaát voltak, a folyó megint megáradt és visszanyerte előbbi magasságát.

A héberek ezután ötven stadionnyira előrenyomultak és tíz stadionnyira Jerichótól tábort ütöttek. Józsue pedig azokból a kövekből, amelyeket a törzsek fejei az ő parancsára összeszed­tek a folyó medrében, oltárt emelt a folyó apadásának emlékére és áldozatot mutatott be rajta. Itt ünnepelték meg a pászka ünne­pet is, mert most mindennek bővében voltak, amiben azelőtt hiányt szenvedtek. Mivel a kánaániak vetései érettek voltak, ők learatták és egyébként is sok mindent zsákmányoltak. A manna­hullás, amit negyven évig élveztek, ebben az időben megszűnt.

Miközben az izraeliták így előre vonultak és széltében-hosz- szában mindent elpusztítottak, a kánaániak meg sem moccan­tak, hanem megbújtak falaik mögött. Ennélfogva Józsue elhatá­rozta, hogy ostrom alá fogja őket és az ünnep első napján a pa­pok a fegyveres őrségtől körülvett frigyládát hét kürt harsogása közben körülhordozták a város falai körül és közben a népet bátorságra tüzelték; utánuk pedig a vének lépkedtek. Aztán vis­szatértek a táborba és nem tettek semmi mást, csak a kürtöket fújták. Miután hat napon át egymásután ezt cselekedték, Józsue a hetedik napon összegyűjtötte a sereget és az egész népet és hirdette nekik az örömhírt, hogy a város el fog esni, mert Isten még aznap ledönti a városfalakat, az ostromlók mindennemű közreműködése nélkül; egyúttal megparancsolta nekik, hogy akit elfognak, kivétel nélkül vágják le és ne indítsa őket könyö-

rületre sem fáradságuk, sem szánalmuk ,sem szelídségük; és ne engedjék merő kapzsiságból a zsákmány miatt kisiklani az el­lenséget, hanem minden élőt mészároljanak le és semmit se tart­sanak meg maguknak. Ami aranyat és ezüstöt találnak, azt hordják össze, hogy mint az elsőnek elfoglalt város zsákmányá­nak zsengéjét, örömükben felajánlják Istennek sikerükért. Csak Ráhábot és rokonait helyezzék biztonságba az eskü értelmében, amellyel a kémek lekötelezték neki magukat.

Miután Józsue így beszélt, csatarendbe állította a sereget és megindult vele a város ellen. És megint körüljárták a falakat, elől a frigyláda és a papok, akik kürtharsogással tüzelték harcra és rohamra a sereget. Miután hétszer körüljárták a várost, kis ideig mozdulatlanul álltak: egyszerre csak leomlottak a város­falak, anélkül, hogy a héberek ostromszereket vagy bármi más erőszakot alkalmaztak volna.

Erre azonnal benyomultak Jerichóba, legyilkolták minden lakosát, mert ezeket a falak hirtelen összeomlása megrémítette és eszükbe sem jutott ellenállni. így aztán részben az utcán, részben a házakban leöldösték őket és senkinek sem kegyelmez­tek, még az asszonyoknak és gyermekeknek sem. Az egész város tele volt hullákkal, mert élve senki sem menekült meg. És fel­égették az egész várost és környékét, Ráhábot pedig övéivel együtt, akik a fogadóba menekültek, megmentették a kémek a veszede­lemtől. Józsue maga elé vezettette őt, megköszönte neki, hogy megmentette a kémeket és illendő jutalmat ígért jócseleke­detéért és azon nyomban szántófölddel ajándékozta meg és egyéb­ként'is nagy tiszteletben részesítette.

Amit a városban a tűz megkímélt, azt Józsue földig rombol­tatta és átkot mondott mindazokra, akik talán fel akarják épí­teni az elpusztított várost; aki az első kövét lerakja az új város­falnak, veszítse el elsőszülöttjét és ha befejezi a városfal építését, veszítse, el legkisebb fiát is. Ezt az átkot Isten később be is tel­jesítette, mint ahogy a maga helyén majd elmondom.

A város elpusztítása után óriási mennyiségű ezüst, arany és réz halmozódott fel, mert senki sem merte megszegni a pa­rancsot, hogy bármit is eltulajdonított volna a maga hasznára. Ezt a zsákmányt Józsue átadta a papoknak, hogy őrizzék meg a kincstárban. így pusztult el Jericho.

Bizonyos Ákán, a Juda törzsiéből való Zábdi fia, királyi pa­lástot talált, amely egészen át volt szőve arannyal s az arany súlya kétszáz siklusnyi volt. És mivel úgy gondolkodott: nem járja, hogy ő kénytelen legyen Istennek feláldozni azt, amit

annyi veszedelem után a maga zsákmányaként hazavihetne, holott Istennek nincs is szüksége rá, sátrában mély gödröt ásott és elrejtette a köpenyt, abban a hiú reményben, hogy így titok­ban tarthatja Isten előtt éppen úgy, mint bajtársai előtt.

Annak a helynek, ahol Józsue tábort ütött, Galgala volt a neve; ez a szó annyit jelent, mint „szabadság¹¹, mert mióta átkel­tek a folyón, úgy érezték, hogy megszabadultak minden fára­dalomtól, amit Egyiptomban és a pusztaságban elszenvedtek.

Néhány nappal Jericho eleste után Józsue háromezer fegy­verest küldött Hái városa ellen, amely Jericho fölött feküdt. Ezek összecsaptak Hái lakosaival', de azok megszalasztották őket s közben harminchat főnyi veszteségük volt. Midőn az iz­raeliták erről értesültek, igen megszomorodtak és elcsüggedtek és nem is annyira vérrokonaik elvesztése miatt, mert ezek bátor és tiszteletreméltó férfiak voltak, hanem inkább kétségbeesésük­ben, mert már azt hitték, hogy minden veszteség nélkül hatal­mukba keríthetik az egész országot, hiszen Isten megígérte ne­kik; és most meglepetéssel látták, hogy az ellenség még győzel­met is arathatott. Ezért zsákruhát öltöttek, gyászoltak, egész nap sírtak és arra sem gondoltak, hogy egyenek, annyira lesújtotta őket ez a szerencsétlenség.

Mikor Józsue látta, milyen levert és kétségbeesett a sereg, nagy bizakodással Istenhez fordult és így imádkozott: „Nem hősködésből és vakmerőségből fogtunk hozzá, hogy fegyverrel elfoglaljuk ezt az országot, hanem a te szolgád, Mózes buzdí­tott bennünket, mert csodajelek kíséretében megígérted, hogy megszerzed nekünk ennek a földnek a birtokát és seregünknek mindig győzelmet adsz ellenségeinken. Egy és más már meg is történt ígéreted szerint, most azonban váratlanul vereséget szen­vedtünk, elvesztettük harcosaink egy részét és ezért már-már kétségbeesünk ígéreteiden és Mózes ígéretein és nagy szomorú­ságban vagyunk. És mivel első kísérletünk ily balul ütött ki, csüggedt szorongással nézünk a jövő élébe. Te pedig, Uram, aki segíthetsz a mi szerencsétlenségünkön, végy le rólunk minden gyászt, vedd le a csüggedt gondokat a jövő miatt és add meg nekünk á győzelmet/¹

így imádkozott Józsue Istenhez, arcra borúivá, Isten pedig azt felelte neki, hogy keljen fel és tisztítsa meg a sereget a bűn­től, amellyel beszennyezte magát, mikor Istennek szentelt tár­gyakat eltulajdonított. Éppen azért szenvedtek vereséget, de megint győznek majd ellenségeiken, mihelyt Isten tolvajait kinyomozzák és megbüntetik. Ezt Józsue kihirdette a népnek,

magához hivatta Eleázár főpapot és a törzsek fejeit és sorsot vettetett az egyes törzsekre. És mivel a sors Juda törzsét vetette ki, hogy abba tartozik a tettes, utána a törzs egyes családjaira vetettek sorsot és a sors Ákán családját vetette ki. Aztán sorra vizsgáltak minden embert és végül kiderült, hogy maga Ákán a tettes; mikor látta, hogy nem tagadhatja le tettét és hogy utolérte az Isten ítélete, bevallotta a tolvajlást és előhozta a lopott köntöst. Azonnal kivégezték és éjjel megszégyenítő módon el­ásták, mint ahogy a nyilvánosan kivégzetteket szokták.

Ezután Józsue a sereget Hái ellen vezette, éjjel lesbe állí­totta embereit a város körül s napkeltekor megtámadta az ellenséget. Ezek vérszemet kaptak nemrégiben aratott győzel­müktől, vadul megrohanták a hébereket és ekkor ő színlelt me­neküléssel messzire elcsalta őket a várostól; s így abban a Íriszemben, hogy a héberek megfutamodtak, már biztosra vették a győzelmet. De ekkor a héberek hirtelen visszafordul­tak és előre megállapított jellel a lesbenállókat is harcba hív­ták. És benyomultak a városba, miközben a polgárok ott álltak a falakon és azokat figyelték, akik a városból kivonultak. A héberek elfoglalták a várost, mindenkit leöltek, aki a kezük ügyébe akadt, Józsue pedig az ellenségre vetette magát, meg­bontotta soraikat és megszalasztotta őket. Mivel pedig ezek azt hitték, hogy a város még az övék, oda akartak visszavonulni. De mikor látták, hogy az ellenség már odabent is megvetette lábát és a várost az asszonyokkal és gyermekekkel együtt tűz­zel pusztítja el, fejvesztetten szétszóródtak a vidéken és így egyenkint már semmi ellenállást sem tudtak tanúsítani. Miután Hái lakosait így tönkreverték, nagyon sok asszony, gyermek és rabszolga jutott az izraeliták kezébe, ezenfelül rengeteg pogy- gyászt, marhát és készpénzt zsákmányoltak, mert a vidék igen gazdag volt. Mindezt Józsue Galgalában szétosztotta a harco­sok között.

- Mikor a Jeruzsálem közelében levő Gábaa lakosai értesültek Jericho és Hái sorsáról, mindjárt sejtették, hogy őket is nagy veszedelem fenyegeti. De nem akarták kérlelni Józsiiét, hiszen sejtették, hogy semmit sem érhetnek el nála, mert nyilván­valóan az volt a szándéka, hogy a kánaániakat teljesen kiirtsa. Ehelyett felszólítottak szomszédaikat, Kafira és Kárjátjárim lakosait, hogy kössenek velük szövetséget; megértették velük, . hogy őket is ugyanez a veszedelem fenyegeti. Mikor ezek el­fogadták az ajánlatot, követségbe küldték Józsuához azokat

a polgártársaikat, akiket a nép erre a szolgálatra a legalkalma­sabbaknak talált és szövetségi ajánlatot tettek neki. A szövetsége­sek azonban veszedelmesnek tartották volna elárulni, hogy ők kánaániak és úgy gondolták, sokkal okosabb lesz, ha azt hazudjék, hogy semmi közük a kánaániakhoz, mert ők messze laknak tőlük. Tehát azt állították, hogy azért jöttek hozzá, mert bíznak nagylelkűségében és bölcseségében és többnapos utat tettek meg, aminek bizonysága a ruhájuk is; mert ime, ezt a ruhát, mikor- elindultak, újonnan vették magukra és a hosz- szú út alatt elrongyolódott. Csakhogy ők szándékosan rongyos ruhát vettek fel, hogy nagyobb hitelt szerezzenek szavaiknak, így léptek be tehát az izraeliták gyűlésébe és elmondták, hogy őket Gábaa lakosai és a szomszéd városok, amelyek Gábaához közel vannak, küldték ide, hogy ősi szokásaikhoz híven békét és szövetséget kössenek velük. Mert tudják, hogy Isten bőkezű­sége és kegyelme ajándékozta nekik Kánaán országát, ezért sok szerencsét kívánnak nekik hozzá és egyetlen vágyuk, hogy őket is vegyék fel polgáraik sorába. És miközben így beszéltek, rámutattak hosszú utazásuk bizonyítékaira és kérték a hébe­reket, hogy kössenek velük baráti szövetséget. Józsue elhitte nekik, hogy nem kánaániak és szövetséget kötött velük s a főpap és a vének is megesküdtek nekik, hogy barátaiknak és szövetsé­geseiknek tekintik őket és nem forralnak ellenük ellenséges ierveket. Ezt az esküt aztán a nép is megerősítette. Miután tehát ezek csellel elérték szándékukat, visszatértek övéikhez. Azonban Józsue később, midőn seregével Kánaán hegyvidékére érkezett, megtudta, hogy Gábaa városa nem messzire van Jeruzsálemtől es lakosai a kánaániakhoz tartoznak. Ennélfogva elöljáróikat maga elé rendelte és szemükre vetette a csalást. Ezek azonban kijelentették, hogy nem láttak más módot megmenekülésükre és csak kényszerből folyamodtak ehhez az eszközhöz. Józsue tehát magához hivatta Eleázárt, a főpapot és a véneket és eléjük terjesztette a dolgot, hogy döntsenek. Ezek úgy vélekedtek, hogy Gábaa lakosait közmunkára kell kötelezni, azonban az esküvel megerősített szerződést nem szabad megszegni. így Gábaa lako­sai védelmet és segítséget találtak a fejük fölé tornyosuló vesze­delemben.                                                   -

Jeruzsálem királya igen felbőszült Gábaa lakosainak elpár­tolásán, ezért unszolta a szomszédos városok királyait, hogy áll­janak mellé és indítsanak közösen hadat Gábaa ellen. Mivel pedig ezek megtudták, hogy a szomszéd városok királyai — né-

gyen voltak — a jeruzsálemiek szövetségesei és városuk közelé­ben egy forrás mellett ütöttek tábort, Józsuét hívták segítségül. Mert ekkoriban az volt a helyzet, hogy ezektől csak rosszat vár­hattak, viszont azoktól, akik irtóhadjáratot folytattak a kánaá- niak ellen, a velük kötött szövetség miatt megmentésüket remél­hették. Józsue azonnal segítségükre sietett hadseregével, éjjel­nappal menetelt és az ellenséget, amikor éppen ostromra készült, kora reggel megtámadta, megszalasztotta és bekergette egy sza- kadékos vidékre, amelynek Bethoron a neve. És felismerte, hogy maga Isten jött segítségére, még pedig abból a szembeötlő tény­ből, hogy mennydörgőit és villámlott és rendkívül heves jégeső esett, ezenfelül a nap meghosszabbodott, hogy a hébereket az éjszaka ne akadályozza meg az üldözésben. ígv történt, hogy Józsue megámadta és megölte a királyokat Mákeda mellett, ahol egy barlangban bújtak meg. Hogy pedig a nap akkor csakugyan meghosszabbodott és a rendes tartamán túl terjedt, kiderül a szent iratokból, amelyeket a templombán őriznek.

Józsue, mikor megverte a királyokat, akik Gábaa ellen hadat indítottak, visszatért a kánaáni hegységbe, ott még egy nagy csatát vívott és dús zsákmánnyal vonult vissza a galgalai táborba. Amint pedig a héberek vitézkedésének híre eljutott a szomszéd népekhez és ezek megtudták, mily rengeteg embert lemészároltak, megrémültek. És azok a királyok, akik a Libanon hegységnél lak­tak és maguk is a kánaániakhoz tartoztak, segítségül hívták a sík­ságom lakó kánaániakat és filiszteusokat és Berót felsőgalileai város mellett ütöttek tábort, nem messze Kádestől, amely szintén, Galileában van. Az egész sereg háromszázezer gyalogosból, tíz­ezer lovasból és húszezer harckocsiból állt. Az ellenségnek ez a roppant sokasága igen megrémítette Józsuét és az izraelitákat; félelmükben elvesztették bátorságukat. Azonban Isten korholta őket, hogy miért ily kishitüek és miért nem bíznak eléggé az ő hatalmában és segítségében; megígérte, hogy legyőzik ellenségei­ket; megparancsolta nekik, hogy vágják át a lovak térdinait és égessék fel a harckocsikat. Ezekből az Ígéretekből Józsue ismét bátorságot merített és az ellenség ellen vonult. Ötödnapra utol­érte és kemény csatában megküzdőt! vele, úgy, hogy szinte elkép­zelhetetlen mészárlás támadt. Végre is ő lett a győztes, szétszórta az ellenséget,; sokáig üldözte s majdnem egész seregét elpusztí­totta: maguk a királyok is mind elestek. És mivel már ember nem volt megölni való, megölette a lovakat és elégettette a harc­kocsikat. Utána végigvonult az egész országon, de sehol sem ütkö-

zött ellenállásba. Megszállta és elfoglalta a városokat és minden­kit megölt, aki útjába akadt.

Már az ötödik év is elmúlt és a kánaániakat mind kipusztí­tották, kivéve azokat, akik a megerősített falak közé menekültek. Ebben az időben Józsue elvonult Galgalából és a szent templom­sátort Siló város mellett ütötte fel, mert ennek szép vidéke volt; ezért különösen alkalmas volt erre addig is, amíg a viszonyok megengedik, hogy az izraeliták templomot építhessenek. Innen az egész néppel Szichembe vonult és Mózes parancsa szerint ott ol­tárt emelt. Aztán megosztotta a sereget és egyik felét felállította a Garizim hegyen, a másikat a papokkal és levitákkal a Hebál hegyen, ahol az oltár is volt. És miután itt áldoztak, a kívánságo­kat elmondták és az oltárra felírták, visszatértek Silóba.

Józsue már elöregedett és látta, hogy a kánaániak városait igen nehéz elfoglalni, egyrészt mert a hely, ahova épültek, ter­mészettől fogva erős volt, másrészt pedig mert olyan hatalmas bástyafalaik voltak, hogy az ellenség még megostromolni se merte, mert nem remélhette, hogy elfoglalja. Ugyanis a kánaá­niak, mikor megtudták, hogy az izraeliták kivonultak Egyiptom­ból, hogy őket kiirtsák, minden idejüket városaik megerősítésére fordították. Józsue tehát összehívatta a népet Silóba. És midőn a roppant tömeg odaözönlött, felsorolta nekik, mily nagy volt eddig szerencséjük és mily hősi tetteket vittek véghez, mert Isten védelmezte őket, ők pedig megtartották a törvényeket. Elmondta, hogyan győztek le harmincegy királyt, akik harcba mertek szállni velük és. hogyan semmisítették meg hadseregüket, amely elbiza­kodott erejében és harcba bocsátkozott velük, úgy, hogy hír­mondó sem maradt nemzetségükből. Mivel pedig némelyik város elesett, másokat azonban csak hosszú és makacs ostrom árán lehetne bevenni, mert bástyáik erősek és lakosaik rendíthetetle­nül bíznak ezekben, javasolja, hogy azokat, akik a Jordánon túl­ról velük együtt indultak hadba és mint rokonok, megosztották velük a közös veszedelmet, bocsássák haza és köszönjék meg nekik eddigi segítségüket, aztán pedig minden törzsből válassza­nak ki egy-egy férfit, akik dicséretes jámborságukkal kiválnak, hogy az országot becsületesen és csalás nélkül felmérjék és nagy­ságát az igazsághoz híven jelentsék.

Mivel a nép ezt a javaslatot elfogadta, Józsue azonnal ki­küldte a férfiakat, hogy mérjék fel az országot. Néhány tapasz­talt mérnököt adott melléjük, akik mint szakértők megerősíthet­ték majd a mérésiek helyességét. Megbízta őket azzal is, hogy

külön mérjék fel a termékeny és a kevésbbé termékeny ország­részeket. Tudniillik Kánaán olyan, hogy nagy területei vannak, amik magukban ugyan igen alkalmasak arra, hogy termést hozzanak, sőt igen termékenyeknek mondhatók, de a Jericho vagy Jeruzsálem körüli földekhez képest szóba se jöhetnek. Mert ámbár ezeknek a vidéke kicsiny s azonfelül javarészt hegyes, ter­mékenység és szépség tekintetében mégis bízvást állja a versenyt bármely más országgal. Ezért Józsue jónak találta, hogy a fel­osztást nem annyira mérték, mint inkább érték szerint kell eb végezni, mert néha egy szántóföld többet ér, mint ezer más. Tehát tíz embert küldtek ki, ezek bejárták az országot és fel­becsülték. Hét hónap múlva visszatértek Józsuához Siló városába, ahol akkoriban a szent sátor állt.

Ekkor Józsue Eleázár, a vének és a törzsek főnökei segít­ségével felosztotta az országot a kilenc törzs és Manasszé fél­törzse között, úgy hogy minden törzs nagyságának megfelelő részt kapott a szántóföldből. Azután sorsot húztak és Juda törzse kapta egész Felső-Judeát, amely egyfelől Jeruzsálemig, másfelől szélességében egészen a Holt-tengerig terjedt. Ezen a területen volt Aszkalon és Gaza városa. Simeon törzsének, amely a máso­dik volt, jutott Édom egyik része, amelyet Egyiptom éls Arábia határol. Benjámin törzse azt a tartományt kapta, amely hosszá­ban a Jordántól a tengerig, szélességében Jeruzsálemtől Béléiig terjed. Ez a rész volt a legkeskenyebb, de ennek volt a le-sjobb földje és ezen volt Jericho és Jeruzsálem városa. Efraim törzsé­nek jutott az a terület, amely hosszában a Jordántól Gáderig, szélességében Béléitől a nagy alföldig nyúlik. Manasszé féltörzse a Jordántól Dór városáig terjedő részt lakta, amely szélességé­ben Betsánig, a mostani Skythopolisig terjed. Iszacíhár törzsének része szélességben a Karmel hegytől egészen a folyóig, hosszá­ban pedig a Tábor-hegyig terjedt. Zabulon törzsének jutott az a tartomány, amely a Genezaret tavától a Karmel-hegyig és a tengerig nyúlik. Azt a vidéket, amely a Karmel mögött terül el és Sidonig nyúlik, jellege szerint „Völgynek" nevezik és ezt Aszer törzse kapta. Ebben a részben van Arke városa, amelynek másik neve Ekdipus. Neftali törzsének jutott az a rész, amely kelet felé Damaskus városáig és Felső-Galileáig nyúlik, egé­szen a Libanon hegységig és a Jordán forrásaiig, amelyek ebből erednek é$. a szomszéd Arke város északi szegélyét érinti. Végül Dán törzse kapta az egész Völgyet, amely nyugaton terül el s Ásdód és Dór városokkal határos s amelybe beletartozik Jamnia

és Get, Akkarontól egészen addig a hegyig, ahol Juda törzsé­nek birtoka kezdődik.

így osztotta fel Józsue annak a hat népnek a földjét, ame­lyeket Kánaán fiairól neveztek el és így adta oda a kilenc és fél törzsnek. Mert az ámoi'reutsok földjét, amely ugyancsak Kánaán egyik fiáról kapta nevét, Mózes már előbb kiosztotta a két és fél törzsnek, mint fentebb említettem. Sidon környékét és azt a területet, amely az arukeus, amateus, aradius népekig terjed, még nem osztották fel.

Mivel azonban Józsue agg kora miatt már nem tudta minden feladatát maga elvégezni és utódiai, akiknek a főparancsnokságot átadta, hanyagul teljesítették kötelességüket, megparancsolta, hogy minden törzs azon a területen,¹ amely a sorsolás útján jutott neki, teljesen irtsa ki a kánaániakat, mert már Mózes megjöven­dölte, hogy ettől függ tulajdon biztonságuk és ősi törvényeik fenntartása. És ezt mindenkinek be kell látnia. Továbbá meg­parancsolta, hogy adjanak át a levitáknak harmincnyolc várost; tizet már az ámorreusok földjén kaptak. Ebből hármat menedék­helynek jelöltek ki az oltalmat keresők számára; mert gondosan ügyelt arra, hogy Mózesnek minden rendelkezését végrehajtsák; ezek voltak Hebron Juda földjén, Szichem Efraim földjén és Kádes Neftali földjén, Felső-Galileában. Ezenfelül felosztotta az izraeliták között a zsákmány többi részét is, amiből óriási meny- nyiséget szereztek. Ezen a réven mind a közösség, mind az egyes emberek vagyona igen meggyarapodott, mert rengeteg arany, ru­hanemű és egyéb használati tárgy volt, azonfelül annyi marha, hogy alig lehetett összeszámolni.

Ezután Józsue összehívta a sereget és az ötvenezer fegyvereshez, akik a Jordánon túl Ámorrea táján laktak és vele együtt vonultak hadba, a következő beszédet tartotta: „Mivel Isten, az egész héber nép atyja és ura, birtokunkba adta ezt a földet és biztosított ben­nünket róla, hogy ezt a birtokot megtarthatjuk, ehhez pedig ti, Isten parancsa szerint, készségesen segítséget nyújtottatok és most már semmiféle erőfeszítést sem kell tennünk, helyénvaló, hogy pihenőt adjunk nektek és készségeteket ne vegyük tovább igénybe. Ha fenyegető veszedelem idején megint szükségünk volna rátok, reméljük, hogy készen álltok és később is éppen ily kész­ségesen siettek segítségünkre, bár már eddig is sok megpróbálta­tást szenvedtetek végig. Köszönetét mondunk nektek, hogy velünk együtt szembeszálltatok minden szorongattatással és ezért a jövő­ben is mindig hálásak leszünk. Mert természetes érzés bennünk, 186

hogy barátainkra mindig gondolunk és visszaemlékezünk arra, amit a ti segítségtekkel elértünk s arra is, hogy nem törődtetek a magatok érdekével, hanem mellénk álltatok és azon igyekeztetek, hogy segítsetek megszervezni azt, amit Isten jósága nekünk szánt és amiből ti is megkaptátok részeteket. Mert a mi közös erőfeszí­téseink révén hatalmas vagyon jutott rátok, nagy arany és ezüst zsákmányt visztek magatokkal és ami még többet ér, megnyer­tétek a mi különös jóindulatunkat és mi mindig készségesen bizonyságát is adjuk ennek bármikor, a megfelelő viszontszol­gálatokkal. Ezenfelül teljesítettétek Mózes parancsait s nem is gondoltatok arra, hogy már elköltözött az élők sorából és ezzel is különös hálánkat érdemeltétek ki. Most örvendezzetek: hazar bocsátunk benneteket tartományotokba s felszólítunk, hogy sohase feledkezzetek meg az irántunk való barátságról. Ne is higyjétek, hogy mi azért, mert a folyó elválaszt bennünket, má­sok vagyunk, nem pedig zsidók. Mert mi valamennyien Ábrám­tól származunk, akár az innenső, akár a túlsó parton lakunk és ugyanaz az Isten adta az életet a mi atyáinknak és a tieiteknek is. Ennélfogva az ő tiszteletét épp oly hűségesen kell ápolnotok, mint ahogy mi ápoljuk és épp úgy meg kell tartanotok az alkot­mányt, amelyet Mózes által adott. Ha ezt megfeszítek és állhata­tosan megmaradtok mellette, Isten mindig kegyes oltalmazótok lesz. Ha azonban más népek erkölcseihez és szokásaihoz pártol­tok, akkor Isten elfordul a ti nemzetségetektől.", Miután befe­jezte beszédét, köszöntötte mindenekelőtt a parancsnokokat, aztán az egész néptömeget és visszavonult; a nép azonban sírva nyomába szegődött, míg végül szomorú hangulatban elváltak egymástól.

Miután Ruben és Gád törzse és Manasszé törzsének az a része, amely velük ment, átkelt a folyón, a Jordán partján oltárt emel­tek örök emlékéül annak, hogy barátságban váltak el a túlsó part lakosaitól. De mikor a Jordánon túl lakó izraeliták meghallották, hogy azok, akik elváltak tőlük, oltárt emeltek és nem tudták, milyen szándékkal telték ezt, abban a Íriszemben, hogy ezt azért tették, hogy valami új istentiszteletet vagy idegen isteneket hono­sítsanak meg, fegyvert ragadtak, hogy átkeljenek a folyón, üldö­zőbe vegyék az oltárépítőket és az ősi szokások megsértéséért megbüntessék őket. Mert az volt a meggyőződésük, hogy inkább kell törődni Isten akaratával és tiszteletével, mint a rokonsággal és azoknak a méltóságával, akik a szentségtörést elkövették. És így haragjukban harcra készülődtek. Józsue azonban, Eleázár főpap és a vének igyekeztek őket visszatartani és csitították, hogy

először próbálják meg jóindulattal megtudni, hogy milyen szán­dékkal építették azt az oltárt, és csak akkor lépjenek közbe fegy­verrel, ha már meggyőződtek amazoknak gonosz szándékáról. Erre elküldték Fineeszt, Eleázár fiát, és tíz más nagy tekintélyű héber férfiút követségbe, hogy tudják meg, mi volt amazoknak a szándékuk az oltár felállításával. Mikor tehát ezek átkeltek a folyón és megérkeztek azokhoz, rögtön gyűlést hívtak össze, Fineesz pedig odalépett a középre és ezt a beszédet tartotta: „Bűnötök sokkal nagyobb, hogysem szavakkal meg lehetne to­rolni. Mégsem akarunk mindjárt fegyvert ragadni, hanem rokon­ságunk miatt és mert bíztunk abban, hogy talán szép szavakkal észre lehet benneteket téríteni, vállalkoztunk erre a követségre, tudniillik „nem szeretnénk ok nélkül megtámadni benneteket, ha az oltárt jámbor szándékkal .állítottátok. Ellenkező esetben azon­ban feltett szándékunk, hogy szigorúan megbüntetünk benneteket, ha az ellenetek emelt vád valónak bizonyul. Csakugyan szinte hihetetlen, hogy ti, akik hallottátok Isten akaratát és a törvénye­ket, amelyeket adott nektek, alig hogy eltávoztatok tőlünk és új hazátokba indultatok, máris elfeledtétek volna, mit köszönhettek Isten gondoskodásának és a szent sátort, a frigyládát. és az ősi oltárt elhagytátok, idegen isteneket fogadtatok el és átvettétek a kánaániak gyalázatos szokásait. De mi nem akarunk benneteket semmi váddal sem illetni, ha magatokba szálltok, több esztelen- séget nem követtek el, újra az ősi törvényeket tisztelitek és soha­sem feledkeztek meg róluk. Azonban, ha kitartotok gonosz szán­dékotok mellett, akkor a mi törvényeink kedvéért semmitől sem riadunk vissza, hanem átkelünk a Jordánon s Isten és parancso­latai védelmére úgy bánunk el veletek, mint a kánaániakkal, vagyis éppen úgy kiirtunk benneteket, mint azokat. Ne higyjétek, hogy mivel a folyón átkeltetek, most már kiszabadultatok Isten hatalma alól is. Mert mindenütt az ő hatalmában vagytok és soha­sem menekülhettek az ő mindenhatósága és büntető keze elől. De ha azt hiszitek, hogy új hazátokban nem tudjátok megőrizni józanságtokat, akkor módotokban van az országot újra felosztani és elhagyni, akármilyen jó legelői is vannak. Mindenesetre jól tennétek, ha észre térnétek és többé nem követnétek el törvény­szegést. Feleségeitekre és gyermekeitekre kérünk titeket, ne kényszerítsetek harcra bennünket. Most pedig tanácskozzatok és cselekedjetek úgy, hogy ettől a tanácskozástól függ a magatok és szeretteitek boldogsága. Gondoljátok meg azt is, hogy

jobb engedni az okos rábeszélésnek, mint vállalni a háború terheit."

Amint Fineesz befejezte beszédét, a gyűlés elöljárói az egész néppel együtt egyhangúan visszautasították az ellenük emelt vádakat: nem azért emelték az oltárt, hogy elszakadjanak roko­naiktól, isem azért, hogy új istentiszteletet honosítsanak meg. ök csak az egy Istent ismerik el, akit mindlen héber tisztel, és tudják, hogy Istennek csak egy oltáron szabad áldozni, tudniillik a réz­oltáron a szent sátor előtt. Azután így folytatták: „Azt az oltárt, amelyet most állítottunk és amely ezt a gyanút támasztotta ben­netek, nem istentiszteleti célra emeltük, hanem azért, hogy örök emléke legyen rokonságunknak. Nem az a célja, mint ti gyaní­tottátok, hogy a törvények áthágására csábítson bennünket, ha­nem inkább figyelmeztetés: hogy maradjunk meg mindig áz igaz hitben és atyáink szokásaiban. Isten maga legyen a tanúnk, hogy csakis ezzel a szándékkal emeltük az oltárt. Legyetek tehát a jövő­ben jobb véleménnyel rólunk és ne vádoljatok olyan bűnnel, amely miatt Ábrám utódai, akik a hagyományos intézményektől elpártoltak és újításokat honosítottak meg, halálbüntetést vontak fejükre."

Fineesz nagyon megdicsérte őket okos beszédükért, azután pedig visszatért Józsuéhez és elmondta a népnek, hogy mi történt. A nép örvendezett, hogy nem kell háborúba vonulnia és rokon­vért ontania és Istennek hálaáldozatot mutatott be. Ezután Józsue elbocsátotta a népet és Szirtiembe ment. Húsz esztendővel később, mikor már törődött aggastyán vo'l, összehívta az egyes városok­ból a legtekintélyesebb embereket, a hatóságokat és a véneket és á népből is azokat, akiket könnyen össze tudott hívni. Mikor valamennyien egybegyűltek, emlékezetükbe idézte Isten jótéte­ményeit, amelyekben bőségesen volt részük, hiszen nyomorúságos sörsból nagy hatalomra és dicsőségre jutottak. Aztán figyelmez­tette őket, hogy kövessék Isten akaratát, aki mindig kegyes volt hozzájuk, mert csak jámborságukkal tarthatják meg maguknak Isten jóindulatát a jövőben. Nemsokára elköltözik az életből és ennélfogva joga van ilyen intéseket adni nekik. Különösképpen kérte őket, hogy ezekre az intésekre mindig emlékezzenek.

Miután így beszélt a jelenlévőkhöz, száztíz éves korában meg­' halt. Ebből az időből negyven évet együtt élt Mózessel, akitől sok hasznos dolgot tanult és akinek halála után huszonöt évig ő volt a fővezér. Bölcs férfiú volt és ékesszólón tudta meg-

magyarázni terveit a népnek. Bölcsetségben és ékessizólásban ki­váló volt, háborúban és veszedelemben bátor és erős, békében bölcs tanácsadó, minden időben megrendíthetetlenül jámbor és erényes férfiú. Az Efráim földjén lévő Támna városában temet­ték el. Körülbelül ugyanebben az időben halt meg Eleázár főpap és méltóságát fiára, Fineeszre, hagyta. Síremléke Gábaát városá­ban van.

2. FEJEZET

A fővezér halála után az izraeliták megszegik az ősi törvényeket, ezért nagy szerencsétlenség szakad rájuk. Benjámin egész törzse egy lázadás után hatszáz ember kivételével elpusztul.

A két férfiú halála után Fineész hirdette Isten akaratát, hogy a kánaáni nép elpusztításának fővezérsége Juda törzsének jusson. Mert a népnek fontos volt megtudnia, hogy Isten mit tart leg­jobbnak. És ez a törzs maga mellé vette még Simeon törzsét, azzal a feltétellel, hogy mivel segített az ellenséget kipusztítani Juda törzsének földjéről, most ő is segítsen Juda törzsének.

A kánaániak pedig, akiknek hatalma akkor megint meg­erősödött, nagy hadsereggel várták az izraelitákat Bezek városá­nál. Fővezérük Adonibezek volt, a bezekek királya; ez a név annyit jelent, mint a „bezekek ura", mert Adoni héber nyelven annyi, mint „úr". Abban reménykedtek, hogy az izraelitákat annál könnyebben legyőzhetik, mert Józsue már nem él. Ezekkel ütközött össze az említett két törzs és bátran harcoltak, több mint tízezer embert megöltek, a többieket megszalasztották, üldözőbe vették és Adonibezek királyt elfogták. Midőn ezt megcsonkították, így szólt: „Isten mindenért megfizet. Mert nekem most ugyanazt kell elszenvednem, amit én elkövettem régebben hetvenkét király ellen." Még élt, mikor Jeruzsálembe vitték, de hamarosan meg­halt és ott temették el. Erre végigmentek az egész országon, hogy a városokat elfoglalják és miután sok várost elfoglaltak, meg­támadták Jeruzsálemet, elfoglalták a város alsórészét és lakosait mind megölték. Azonban a város felsőrészének elfoglalásáról le kellett mondaniok, olyan erősek voltak a falai és természettől fogva is olyan jól védett hely volt.

Aztán megint fölkerekedtek és Hebronba mentek, elfoglalták a várost és lakosait egy szálig leölték. Itt még élt egy óriási ember­fajta, amely hatalmas testével és termetével elütött minden más

embertől; elképesztő volt a külsejük és rettenetes a hangjuk. Csontjaikat még ma is mutogatják és ezek oly nagyok, hogy iga­zán nem lehet emberi csontoknak tartani. Ezt a várost kétezer könyöknyi szántófölddel együtt kivételes adományul a levitáknak ajándékozták, az ország többi részét pedig Mózes parancsa értel­mében Káleb kapta meg, az egyik kém, akit annakidején Kánaánba küldtek. A mádianita Jetró, Mózes apósa, utódainak is kiutaltak birtokul egy darab földet, mert ők elhagyták hazáju­kat és együtt bolyongtak az izraelitákkal a pusztában.

Juda és Simeon törzsei Kánaán hegyvidékén minden várost elfoglaltak, a síkságon azonban és a tengerparton csak Askalont és Asdódot. Viszont Gaza és Akkaron nem került kezükre, mert lakosainak rengeteg harckocsijuk volt és lent laktak a síksá­gon, tehát megtámadták az ostromlókat és súlyos veszteségeket okoztak nekik. Erre ezek a törzsek, miután már amúgyis igen meggazdagodtak a zsákmányból, hazavonultak városaikba és leszerelték haderejüket.

. A Benjámin-törzsbeliek Jeruzsálem lakósaira, ■— meri a vá­ros a sorsvetéskor rájuk esett, — adót vetettek ki és így mind­két fél nyugton maradt. Az egyik megszabadult a hadifáradal­maktól, a másik az örökös veszedelemtől és mind a két fél föld­művelésre adta magát. Benjámin törzsének példáját követték a többi törzsek is, beérték az adószedéssel és békén hagyták a kánaániakat.

Efraim törzse hadsereget küldött Bétel ellen és bár sokáig és nagy fáradsággal ostromolta, nem ért el semmi eredményt. Ámbár a késedelmeskedés miatt nagyon bosszankodtak, mégsem hagyták abba az ostromot. Végre elfogtak egy polgárt, áld élel­met szállított a városba; ennek megígérték, hogy ha kezükre adja a várost és ők beveszik, őt és övéit megkímélik. Ez az ember rááll¹! s megesküdött nekik, hogy kezükre juttatja Bételt. így árulták el a várost, így foglalták el; valamennyi lakósát leölték, de az árulót övéivel együtt életben hagyták.

Erre az izraeliták abbahagyták a háborút, vagy legalább is nem sokat törődtek vele; ehelyett buzgón nekiláttak a földműve­lésnek és állattenyésztésnek. És mivel ebből nagy hasznot húz­tak, tivomyázásra és kéjelgésre adták fejüket, megvetették a fegyelmet és a tisztességet, lépten-nyomon megszegték a tör­vényt és az alkotmányt. Emiatt Isten megharagudott rájuk és előbb jóslatban korholta őket azért, mert akarata ellenére meg­kímélték a kánaániak életét: adandó alkalommal ezek az ő sze­lídségüket kegyetlenséggel fogják viszonozni! Istennek ezt a fi-

gyielmeztetését az izraeliták nemcsak ellenzéssel fogadták, ha­nem semmi kedvük sem volt már a háborúhoz, részben mer! sok hasznot húztak a kánaániakból, részben pedig mert elpuhult életük miatt restek lettek a hadakozásra. Lassankint az előkelők is megromlottak és már nem választottak véneket, sem más ha­tósági személyeket, mint ahogy a törvény parancsolta, csak föld­műveléssel foglalkoztak és csak a pénzt hajhászták. Zabolátlan életmódjuk miatt szörnyű zűrzavar keletkezett köztük, végül polgárháborúra került a sor, még pedig a következő okból:

Egy leviták rendjéből való ember, aki Efraim törzsének területén lakott, a Juda törzséhez tartozó Betlehemből vett feleséget. Mivel szépsége miatt szenvedélyesen szerette feleségét, az asszony azonban nem viszonozta hasonló szerelemmel az érzelmeit, hanem szinte napról napra annál jobban elidegenedett tőle, minél jobban lángolt a férfi szerelme, végül is napirenden voltak köztük a civakodások. Ezek miatt az asszony négy hónap múlva elvált férjétől és visszatért szüleihez. Ezt a szerelmes férfi nem bírta elviselni és utána ment felesége szüleihez, akik aztán elsimították a viszályt és kibékítették a házastársakat. Négy na­pot töltött ott a férfi és felesége szülei nagyon szívesen látták. Az ötödik napon végre haza akart térni és déltájban elindult, azonban a szülők nem szívesen engedték el leányukat és estig még ott tartották őket maguknál. Az úton egyetlen szolga kísérte őket, az asszony szamárháton utazott. Miután már harminc sta­diont megtettek és Jeruzsálem közelébe értek, a szolga azt java­solta, hogy vegyenek szállást valamelyik fogadóban, nehogy éjszaka baj érje őket, mivelhogy a közelben ellenség tartózko­dik, éjjel pedig még a legbarátságosabb vidék is bizonytalan és gyanús. A levitának sehogyan sem tetszett ez a javaslat, mert idegen földön nem szívesen tért be fogadóba: Jeruzsálemben kánaániak laktak. Jobbnak tartotta, ha megtesznek még húsz stadiont, mert akkor izraelita városba érkeznek. S mivel javas­latát elfogadták, tovább mentek s eljutottak a Benjámin föld­jén levő Gábaába, éppen akkor, mikor a nap már lenyugodott. Ilyen későn azonban már senki sem volt a piacon, aki éjjeli szállást adhatott volna nekik. Végül mégis találkoztak egy öreg emberrel, aki Efraim törzséből származott, de Gábaában lakott és éppen a mezőről tért haza. Megkérdezte a férjet: kicsoda, honnan jön s miért keres ilyen későn éjjeli szállást? Mikor a levita azt válaszolta, hogy feleségét viszi haza, aki szüleinél volt látogatóban és hogy Efraim törzsének földjén laknak, az

öreg meghívta, hogy szánjanak meg nála, mivel ő is ennek a törzsnek a földjén lakott és így véletlenül törzsrokonuk is. Azonban néhány gábaai ifjú meglátta az asszonyt a piacon és megcsodálta szépségét; ezek észrevették, hogy betértek az öreg­hez s abban a biztos tudatban, hogy a gyenge öreg úgysem tudja megvédeni őket, rögtön odamentek a ház elé. Az öreg könyörgött, hogy távozzanak és ne erőszakoskodjanak; azonban azt követelték, hogy adja ki nekik az idegen asszonyt, akkor aztán békén hagyják. Mikor azt hozta fel, hogy rokonasszony és levita felesége és ne kövessenek el ilyen gyalázatosságot és ne sértsék meg a törvényt puszta kéjvágyból, csúfolkodtak a tör­vényeken és őt magát kinevették, sőt megfenyegették, hogy meg­ölik, ha kívánságuknak útjába áll. Erre az öreg nagyon kínos helyzetbe került és mivel nem engedhette meg, hogy ilyen gya­lázatosságot kövessenek el vendégeivel, azt ajánlotta nekik, hogy majd kiadja a saját leányát; mert a bűne bizonyára kisebb lesz, ha a fiatalemberek azon elégítik ki gerjedelmüket, mintha a ven­dégjogot így megsértik. Ügy gondolta: ezzel mindent megtett, hogy vendégei megsértését elhárítsa. De mikor azok nem tágí­tottak, hanem annál hevesebben és erőszakosabban követelték az asszony^kiadását, térdre esett az öreg és könyörgött, hogy áll­janak el gonosz szándékuktól. Azoknak azonban már elvette eszüket a kéjvágy, erőszakra vetemedtek és elhurcolták az asz- szonyt a lakásukra, meggyalázták és egész éjjel vele szórakoz­tak. És csak reggel felé engedték el. Az asszony nagyon meg­szomorodott a rajta esett gyalázaton és visszatért szállására, de fájdalmában és szégyenében nem mert férje szeme elé kerülni, mert tudta, mennyire szenvedne az a történtek miatt. Egyszerre csak a földre zuhant és kiadta lelkét. Férje azonban azt hitte, hogy csak mély álomba merült és mivel semmi rosszat se gya­nított, fel akarta ébreszteni és megvigasztalni, mert tudta, hogy nem a maga jószántából adta oda magát ezeknek a gyalázatos embereknek, hanem erőszakkal hurcolták el. De mikor észre­vette, hogy halott, megemberelte magát, már amennyire ilyen szörnyű szerencsétlenségben kitelt tőle, felrakta halott feleségét a szamárra és hazavitte. Ott tizenkét darabra szabdalta és min­den törzsnek elküldött belőle egy darabot, egyúttal pedig tudo­másukra hozta, halála okát és azt a borzalmas merényletet is, amelyet az asszonyon elkövettek.

193

Az egyes törzseket mélyen megrendítette a testrészek bor­zalmas látványa és a bűntényről kapott értesítés, mert ilyes­miről még sohasem hallottak. Jogos haragjukban összegyülekez-

13 Flavius Josephus: A zsidók története

tek Silóban a templomsátor előtt, ahol azonnal fegyvert ragad­tak és elhatározták, hogy Gábaa lakosait haddal támadják meg. A vének azonban ellenkeztek és megengedhetetlennek mondták, hogy a törzsrokonok ellen háborút indítsanak, mielőtt meg nem próbálták szavakkal elsimítani a viszályt. Hiszen a törvény még azt sem engedi meg, hogy valami gaztett miatt idegenek ellen háborút indítsanak, mielőtt nem küldtek hozzájuk követeket és nem próbálták meg szépszerével észretéríteni őket. Ennélfogva méltányos, hogy a törvény parancsa szerint követeket küldjenek Gábaába és ezek követeljék a bűnösök megbüntetését. Ha aztán a tetteseket kiadják nekik, akkor érjék be ezeknek a megbünte­tésével; de ha ellenkeznek, akkor indítsanak ellenük háborút. Ennek értelmében követeket küldtek Gábaába, panaszt tettek az ifjak ellen az asszonyon elkövetett gaztett miatt és követelték, hogy ezért az undorító bűncselekményért a tettesek halállal la­kóijának. Gábaa lakosai azonban nem voltak hajlandók kiadni az ifjakat és úgy gondolták, hogy megszégyenítő volna rájuk nézve, ha engednének az idegen parancsnak csak azért, mert félnek a háborútól, hiszen sem felszerelés, sem hadseregük száma tekintetében egyetlen népnél sem voltak alabbvalók. És csakugyan más törzsrokonokkal együtt buzgón készültek a háborúra, mert azok is épp oly elbizakodottak voltak és abban, reménykedtek, hogy súlyos vereséget mérnek támadóikra.

Mikor az izraelitáknak jelentették a gábaai lakosok szándé­kát, esküt tettek, hogy többé soha nem adják leányaikat házas­társul Benjámin törzséből való férfihoz, most pedig haddal vo­nulnak ellenük; mert még jobban haragudtak rájuk, mint őseink a kánaániakra. És négyszázezer fegyveressel azonnal Gábaa ellen vonultak. A Benjámin-törzsbeliek hadserege 25.600 fegyveres volt, köztük ötszáz olyan harcos, akik balkezükkel ki­tűnően tudtak parittyázni. Gábaa mellett ütköztek össze és a Benjámin-törzsbeliek megszalasztották az izraelitákat, akik kö­zül huszonkétezer ember elesett; talán még több is elesett volna, ha az éjszaka véget nem vet a viaskodásnak. Erre a Benjánrn- törzsbeliek ujjongva vonultak be városukba, az izraeliták pedig elcsüggedtek vereségük miatt és visszavonultak a táborba. Más­nap megint csatáztak és a Benjámin-törzsbeliek megint győztek: az izraeliták közül 18.000 ember esett el, a többi gyáván a tá­borba menekült. Mikor aztán a közeli Bétel városba értek, más­nap egész nap böjtöltek és megkérték Fineészt, a főpapot, imád­kozzék Istenhez, hogy ne haragudjék rájuk tovább, elégedjék meg kétszeres vereségükkel, adjon nekik erőt és győzelmet ellen­ségeiken. Isten pedig Fineesz imádságára megígérte nekik kéré­sük teljesítését.

Erre seregüket két részre osztották; az egyik éjjel lesállás­ban helyezkedett e] a város közelében, a másik pedig megütkö­zött a Benjámin-törzsbeliekkeL Mikor a Benjámin-törzsbeliek megrohanták őket, ezek visszavonultak, azok pedig utánuk ered­tek. A héberek egyre jobban hátráltak s így lassankint minden harcost kicsaltak a városból, úgy hogy az ifjak és a városban hagyott harcképtelen öregek is kirohantak, hogy rávessék magu­kat az ellenségre. Mikor már elég messzire jutottak a várostól, a héberek megálltak, megfordultak, csatarendbe sorakoztak és a lesállásban felállított katonáknak megadták a megbeszélt jelet, mire ezek előre rohantak és hangos csatakiáltással rátámadtak az ellenségre. Mikor a Benjámin-törzsbeliek észrevették, hogy csapdába kerültek, tehetetlenül kapkodtak ide-oda, úgy hogy be­szorították őket egy mély völgybe. Ott aztán elárasztották őket dárdákkal és valamennyien ott vesztek, csak hatszáz ember me­nekült meg, mert ezek szorosan összezárkóztak, áttörtek az ellen­ségen, a szomszédos hegyekbe vonultak és ott is maradtak egy darabig, a többit, körülbelül huszonötezer embert, karddal vág­ták le. Erre az izraeliták Gábaa városát felgyújtották s még az asszonyokat és gyermekeket is legyilkolták; ugyanígy végeztek a Benjámin-törzsbeliek többi városával is és annyira nekikese­redtek, hogy tizenkétezer válogatott harcost küldtek Jabesba, Gálaád városába, mert nem küldtek segítséget a Benjámin-törzs­beliek ellen. Ezt a várost is földig rombolták, egyúttal a városban minden harcképes férfit, továbbá az asszonyokat és a gyermeke­ket is megölték és csak négyszáz hajadonnak kegyelmeztek meg. Ennyire elvakította őket haragjuk, mert a levita feleségén esett gyalázatosságon kívül még sok harcosuk elvesztését is nagyon szívükre vették.

Később azonban megbánták, hogy a Benjámin-törzsbeliek - kel ilyen irgalmatlanul bántak és ámbár úgy érezték, hogy meg­érdemelték a büntetést, mert Isten szent törvénye ellen vétkez­lek, mégis böjtöt tartottak és követeket küldtek, hogy visszahív­ják azt a hatszáz harcost, akik a pusztai sziklára menekültek, amelynek Remmon volt a neve. A követek nem csupán a mene. kültek szomorú sorsát panaszolták fel, hanem a magukét is, mert oly sok vérrokonukat elveszítették; rábeszélték őket, hogy igyekezzenek szerencsétlenségüket erős lélekkel elviselni és térje­nek vissza megint földjükre, mert attól kell tartani, hogy Ben­jámin egész törzse elpusztul. „Visszaadjuk nektek — mondták megnyugtatásukra — törzsetek egész földjét és a zsákmányból annyit, amennyit magatokkal tudtok vinni." A Benjámin-törzs- beliek belátták, hogy gyalázatosságukkal magukra vonták Isten büntetését, tehát velük mentek és visszatértek földjükre. Az izraeliták feleségül adták hozzájuk a négyszáz jabesi haja- dont és törték a fejüket, hogyan szerezhetnének feleséget a többi kétszáz Benjámin-törzsbelinek is, hogy nekik is utódaik támad­janak. Mivel a háború elején esküt tettek, hogy senki sem adja leányát feleségül Benjámin-törzsbelihez, egyesek úgy vélekedtek, hogy ezt az esküt nem kell megtartani, mert haragjukban tették, nem pedig érett megfontolás után és bizonyára nem vonják ma­gukra Isten haragját, ha ezt a kiveszőiéiben lévő törzset meg­mentik a teljes pusztulástól; egyébként az esküszegés csak akkor ártalmas és veszedelmes, ha rosszindulatból követi el az ember, nem pedig, ha a szükség megköveteli. A vének azonban igen szi­gorúan nyilatkoztak az esküszegésről és minden körülmények között elítélték. Ekkor valaki kijelentette: ő tudja, hogyan kell feleséget szerezni a Benjámin-törzsbelieknek és mégis megtartani az esküt. Ennek a módja a következő: „Mikor évente háromszor összegyülekezünk Silóban, feleségeinket és leányainkat is ma­gunkkal visszük oda. Nos, a Benjámin-törzsbeliek megszöktet­hetik leányainkat és feleségül vehetik anélkül, 'hogy mi bíztat­nánk őket, vagy megakadályoznánk ebben. Ha aztán az elrab­lóit leányok szülei emiatt panaszkodnak és a bűnösök megbün­tetését követelik, akkor megmagyarázhatjuk nekik, hogy ők ma­guk az okai, miért nem vigyáztak jobban leányaikra és hogy most már nem szabad haragot tartani a Benjámin-törzsbeliek ellen, mert haragjukat már eddig is bőségesen kielégíthették." Ezt a ja­vaslatot helyesléssel fogadták; elhatározták, hogy a Benjámin- törzsbelieknek alkalmat adnak a nőrablásra. Mikor tehát az ünnep ideje elérkezett, a kétszáz ifjú kettes-hármas csoportokban meg­leste az ünnepre érkező hajadonokat a város előtt: a szöllős- kertekiben és egyéb alkalmas rejtekhelyeken bújtak meg. Mikor pedig a leányok gyanútlanul és minden különösebb védelem nél­kül játszadoztak, a férfiak hirtelen kirohantak, megriasztották és összefogdosták őket. Ily módon szereztek maguknak felesé­get; ezután földművelésre adták magukat és abban fáradoztak, hogy megint visszanyerjék régebbi jómódjukat. így Benjámin törzse, amely már kihalófélben volt, az izraeliták okos viselke­dése révén fennmaradt és hamarosan újra felvirágzott s népes­ségének száma és gazdagsága megnövekedett. így végződött ez a háború.

3. FEJEZET

Az izraeliták erkölcsei megromlanak és ők az asszirek szolgaságába jutnak, de Otoniel felszabadítja őket.

Ugyanilyen balsors érte Dán törzsét is, amely a következő okból került erre a szerencsétlen sorsra. Mikor az izraeliták fel­hagytak a háborúskodással és egészen a földművelésre adták magukat, a kánaániak, akik ezért igen megvetették őket, el­kezdtek csapatokat gyűjteni. Nem azért, mintha féltek volna az izraeliták újabb támadásától, hanem mert abban remény­kedtek, hogy ha leverik a hébereket, az ő városaikban nagyobb biztonságban élhetnek majd. Ezért fölszerelték a harckocsikat, összevonták haderejüket, szövetségbe hívták a Juda földjén lévő Askalon és Akkaron városokat, valamint több más várost, ame­lyek a síkságon feküdtek. Ezután arra kényszerítették a Dán- törzsbelieket, hogy meneküljenek a hegységbe és a síkságon egy talpalatnyi helyet sem hagytak meg nekik. És mivel a Dán törzsbeliek sokkal gyengébbek voltak, hogysem harcba szánhat­tak volna és mivel nem volt elegendő szántóföldjük, öt embert küldtek a tengerpart vidékére, hogy keressenek gyarmatnak al­kalmas területet. Mikor ezek nem messze Libanontól és a Kis- Jordán forrásaitól és a Sidon melletti nagy síkságon egy napi utat megtettek, jó és termékeny földre bukkantak és erről értesítet­ték övéiket; ezek hamarosan odamentek seregükkel és megala­pították Dán várost, amelyet Jákob egyik fia és a maguk törzse után neveztek el.

Az izraeliták hatalma egyre jobban hanyatlott, mert elszok­tak a munkától és elhanyagolták az istentiszteletet. Mert miután meglazult közlük a katonai fegyelem és a polgári tisztesség, csak az élvezeteken és a léha életen járt az eszük, úgy hogy nemsokára elharapództak köztük ugyanazok a bűnök, amelyek Kánaánban elterjedtek. Ezért megharagudott rájuk Isten, úgy hogy a jelétet, amelyet mérhetetlen fáradalmak árán szereztek meg, tékozlásukkal megint elveszítették. És midőn Kusán- Rásátaim, az asszirek királya, háborúval vonult ellenük, az üt­közetekben nagy veszteségeket szenvedtek; miután városaikat ostrom alá fogta, sokan fogságba estek közülük; mások félelem­ből megadták magukat a királynak. Majdnem elviselhetetlen adót kelleit fizetniök és nyolc esztendeig minden elképzelhető megaláztatást kénytelenek voltak elszenvedni. Ennek az időnek letelte után azonban így szabadultak meg nyomorúságukból:

Egy Juda-törzsbeli férfi, Kenez fia Otomel, erélyes és fen- költ gondolkodású férfiú, isteni jelenésben azt a parancsot kap­ta: ne tűrje tovább, hogy az izraelitákat ezentúl is nyomorgas- sák, hanem igyekezzék felszabadítani őket. Nem sokkal utóbb nagynehezen néhány bajtársra talált, mert csak kevesen voltak, akik a jelen állapot miatt szégyelték magukat és helyzetük ja­vulását óhajtották. Mindenekelőtt tehát lemészárolta a helyőr­séget, amelyet Kusán-Rásátaim a városban hagyott és mivel első vállakózása ilyen fényesen sikerült, bajtársainak száma hamaro­san megnövekedett. Nem sokkal utóbb megtámadta az asszire- ket, megverte és megszalasztotta őket, és átkergette az Eufráton. Miután Otoniel ragyogó bizonyságát adta vitézségének, a nép jutalmul fővezérré és egyúttal bírájává választotta. Negyvenévi kormányzás után halt meg.

4 FEJEZET

Hogyan jutott népünk a moábiták uralma alá, és
hogyan szabadította fel Áod

Mikor halála után az izraeliták hatalma megint hanyatlani kezdett, mivel senki sem kormányozta a népet és megint nagy nyomorúságra jutottak, mert sem Isennek nem adták meg a köteles tiszteletet, sem a törvénynek nem engedelmeskedtek, a moábiták királya, Eglon, mert zilált közviszonyaik miatt meg­vetette őket, támadást indított ellenük s több ütközetben vere­séget mért rájuk. Mikor azokat is teljesen leigázta, akik még ellenálltak, súlyos adót rótt a népre. Királyi székhelyének Jeri- chót tette meg, a népet pedig minden elképzelhető módon gyö- - törte és tizennyolc esztendeig a legszörnyűbb nyomorúságban tartotta. Végül megkönyörült Isten az izraeliták Ínségén, meg­hallgatta keserves könyörgéseiket és megszabadította őket a moábiták igájából. Ez pedig így történt:

Egy Benjámin törzséből való Áod nevű ifjú, Geras fia, aki éppen olyan bátor volt, mint amilyen óriási erejű, és különösen a balkeze volt rendkívül ügyes és ebben_volt minden ereje, Jerichóban lakott és gyakran megfordult Eglon király udvará­ban, akinél mindenféle szolgálatokkal behízelegte magát; ezért az udvari emberek is igen kedvelték. Mikor egyszer két szolga kíséretében ajándékokat hozott a királynak, jobb combja táján, a ruhája alatt tőrt rejtett el és így lépett a király elé. Éppen nyár volt és délidő, amikor az őrök részben a hőség, részben pedig az ebéd miatt szolgálatukat rendszerint hanyagabbal szok­ták ellátni. Mikor az ifjú átnyújtotta a királynak az ajándéko­kat, az éppen egy hűvös kis szobában pihent és beszédbe ele­gyedett vele. Most kettesben maradtak, mert a király kiküldte a szolgákat, hogy Áoddal beszélgethessen. A király ott ült a tró­non és Áod attól tartott, hogy elhibázza a szúrást és csak köny- nyű sebet ejt rajta. Kimesterkedte tehát, hogy a király felkeljen, mert azt mondta neki, hogy Isten parancsára el kell mesélnie az álmát. A király örömmel ugrott fel trónjáról, hogy meghall­gassa az álmot és ebben a pillanatban Áod szíven szúrta és tőrét benne hagyta a sebben, aztán kisietett és maga után bezárta az ajtót. A szolgák azt hitték, hogy a király elaludt, ezért maguk is pihenőre tértek.

Áod nyomban értesítette Jericho lakosait arról, ami történt, titokban összehívta őket és buzdította, hogy keljenek fel szabad­ságuk kivívására. Ezek örömmel hallották a hírt, gyorsan fegy­vert ragadtak, hírnököket küldtek szét az egész országban, akik kosszarvkürtök harsogása közben hirdették ki az eseményt; mert ez volt az ősi módja a nép összehívásának. Eglon szolgái sokáig nem tudták meg, mi történt. Amikor leszállt az este, attól tartot­tak, hogy a királynak valami baja történhetett és bementek a szobájába s mikor ott találták holtan, nem tudták, mitévők legyenek. De mielőtt még a helyőrség összegyülekezhetett volna, az izraeliták nagy csapata megrohanta; némelyeket ott helyben öltek le, a többi, több mint tízezer, megfutamodott, hogy a moábiták földjére meneküljön. Az izraeliták megszálták a Jor­dán átkelő helyét, üldözték a menekülőket és levágták őket, úgy hogy egyetlen egy sem menekült meg. így szabadultak meg a héberek a moábita szolgaságból. Áödot pedig megválasztották a nép legfőbb bírájának és miután ezt a tisztét nyolcvan évig betöltötte, meghalt. Nem szólván a már említett hőstettéről, min­den tekintetben dicséretre méltó férfiú volt. Utána Sámgárt, Ánát fiát választották bírájukká, de ez már kormányzásának első esztendejében meghalt.

 

5.   FEJEZET

Hogyan sanyargatják a kánaániak kemény szolgasággal az izraelitákat és hogyan szabadítja fel őket Bárók és Debbora.

A.z izraeliták, akik nem okultak eddigi szerencsétlenségük­ből és sem Istent nem tisztelték, sem a törvénynek nem enge­delmeskedtek, alig szabadultak meg a moábita szolgaságból, máris Jábim kánaáni király igájába kerültek. Ez tudniillik Ászor városából, amely a Merom-tótól északra fekszik, három­százezer gyalogossal, tízezer lovassal és háromezer harckocsival megindult ellenük. Ennek a hadseregnek a fővezére Sziszár, aki különös kegyben állt a királynál, megtámadta az izraelitákat, súlyosan megverte és adófizetésre kényszerítétte őket.

Ezt a szolgaságot nyögték húsz esztendeig és még mindig nem okultak szerencsétlenségükből. Ezért Isten elbizakodottságuk és hálátlanságuk miatt még tovább is büntetni akarta őket. De mi­kor végre észretértek és belátták, hogy balsorsukat csak a tör­vények megvetésének köszönhetik, egy Debbora nevű jósnőhöz fordultak; ennek a neve héberül annyit jelent, mint „méh". Kér­ték, imádkozzék Istenhez, hogy könyörüljön meg sorsukon és ne engedje, hogy a kánaániak kipusztítsák őket. És Isten megváltást ígért nekik és a Neftali törzséből való Bárákot adta nekik vezérül; Bárák neve héber nyelven annyit jelent, mint „villám".

Debbora magához hivatta Bárákot, meghagyta neki, hogy tízezer válogatott ifjúból összeállított hadsereggel vonuljon az ellenség ellen; ennyi harcos elegendő, mert Isten így hirdette és ezzel a győzelmet is nekik Ígérte. Mivel Bárák kijelentette, hogy nem vállalkozik a hadsereg vezetésére, ha Debbora nem osztja meg vele a főparancsnokságot, a jósnő haragosan így szólt: „Asszonnyal akarod megosztani azt a tisztséget, amelyet Isten rád bízott! Hát jó, elvállalom!" Mikor a tízezer harcos egybegyűlt, a Tábor-hegy mellett ütött tábort. Sziszár a király parancsára ellenük vonult és nem messze az ellenségtől tábort ütött. Mivel pedig az izraeliták és Bárák megrémültek az ellenség óriási sere­gétől és már visszavonulásra gondoltak, Debbora visszatartotta őket, megparancsolta nekik, hogy még aznap szánjanak hadba, mert Isten segítségével és támogatásával győzni fognak.

Tehát megkezdődött a csata. Amint a két sereg egymásra rontott, hatalmas vihar támadt, zápor és jégeső zuhogott. De a szél az esőt a kánaániak arcába vágta, homályt borított sze­mükre, úgy hogy sem dárdáikat, sem parittyáikat nem tudták

használni, a nehézfegyverzetüeknek pedig megdermedt a kezük, úgy hogy nem tudták fogni a kardjukat. Az izraelitákat viszont hátba kapta a vihar és ezért kevesebbet ártott nekik; sőt ez még jobban felbátorította őket, mert felismerték benne Isten segít­ségét. Berohantak hát az ellenség kellős közepébe és rengeteg harcost levágtak. Némelyeket agyonvertek az izraeliták, mások ellenben a fejvesztett menekülésben leestek lovukról, úgy hogy a harckocsik sokat halálra gázoltak. Mikor Sziszár látta, hogy katonái menekülnek, kiugrott harckocsijából, menekült és eljutott az egyik kineus feleségének, Jáhelnek, sátrához és kérte, hogy rejtse el; az a&szony befogadta, s mikor a fővezér inni kért, rom­lott tejet adott neki. Mikor Sziszár mohón kiitta, mély álomba merült, Jáhel pedig hatalmas csapásokkal vasszöget vert át a két halántékán és odaszögezte a padlóhoz. Mikor hamarosan oda­értek Bárák katonái, megmutatta nekik a padlóhoz szögezett ellen­séget. Tehát, amint Debbora jövedölte, ezt a győzelmet is asszonynak köszönhették. Bárák a hadsereggel Aszorba vonult, megütközött Jábim királlyal, aki ellene vonult, megölte őt és a várost földig lerombolta. Negyven évig kormányozta az izraeli­tákat.

6.   FEJEZET

Az izraelitákat leigázzák a mádianiták és más népek,
Gedeon pedig felszabadítja őket.

Midőn Bárák és Debbora majdnem ugyanabban az időben meghalt, a mádianiták, akik segítségül hívták az amalekitákat és az arabokat, haddal vonultak az izraeliták ellen, megverték őket, felégették termésüket és gazdag zsákmánnyal távoztak. Mikor ezt hét esztendőn keresztül újra meg újra megismételték, az izraeliták elköltöztek a síkságokról, kimentek a hegységbe, földalatti folyosókat és barlangokat ástak és oda rejtettek el min­dent, amit az ellenségtől megmentettek. Mert a mádianiták min­dig nyáron vezettek hadjáratot; hagyták, hogy az izraeliták télen megműveljék a földeket, aztán elpusztították mindazt, amit ezek nagy fáradsággal termeltek. így élelemhiány és éhség támadt, tehát könyörögtek Istenhez, hogy segítsen rajtuk.

Gedeon, Joás fia, Manasszé törzsének egyik előkelő tagja, egyszer néhány kéve gabonát hazavitt, hogy titokban kicsépelje a borsajtó-gödörben, mert az ellenség miatt félt nyilvánosan csé­pelni a szérűn. Ekkor ifjú képében látomás jelent meg előtte, amely őt boldognak és Isten kedvelőjének nevezte. Gedeon így felelt neki: „Valóban pompás bizonyítéka Isten jóságának, hogy kénytelen vagyok a borsajtó-gödröt használni a szérű helyett!" Az ifjú azonban bátorította és azt mondta, hogy igyekezzék népe szabadságát visszaszerezni. Gedeon azt felelte rá, hogy ez lehetet­len, mert az ő törzse kisszámú, ő maga pedig sokkal fiatalabb, hogysem ilyesmire gondolhatna. Isten azonban megígérte, hogy mindent megad neki, amire szüksége lesz és az izraelitáknak adja a győzelmet, ha Gedeon vállalkozik a fővezérségre.

Ezt az esetet Gedeon elbeszélte néhány más fiatalembernek és azok hitelt adtak szavainak és hamarosan tízezerfőnyi had­sereg volt fegyverben. De Isten megjelent álmában Gedeonnak és így beszélt hozzá: Az emberek természete olyan, hogy önmagu­kat nagyon szeretik, viszont másokat és főképpen az erényes embereket gyűlölik; nem szívesen ismerik el, hogy győzelmüket Istennek köszönhetik, hanem inkább maguknak és hatalmas, jól felszerelt hadseregüknek tulajdonítják. Hogy tehát megtudják, hogy a győzelem csak az Isten segítségétől függ, vezesse hadsere­gét a legnagyobb hőség idején a folyóhoz s azokat, akik letérdel­nek és úgy isznak, tartsa bátor embereknek, viszont azokat, akik csak vonakodva és nyugtalanul isznak, tekintse gyáváknak. Midőn Gedeon Isten parancsa értelmében megtette ezt, három­száz ember akadt, akik a vizet félénken és remegve emelték szá­jukhoz. S ekkor Isten azt parancsolta neki, hogy ezzel a három­száz emberrel támadja meg az ellenséget. Tehát tábort ütöttek a Jordán partján, amelyen másnap akartak átkelni.

Gedeon nagyon félt, mert az Isten parancsa úgy szólt, hogy az ellenséget éjjel támadja meg, de Isten nyilván fel akarta báto­rítani, s ezért megparancsolta neki, hogy egyik harcosával lopódzzék a mádianiták sátrai közelébe; ott majd megjön a bátorsága és megerősödik bizakodása. Gedeon a parancs értel­mében el is ment, magával vitte Fára nevű szolgáját. Midőn az egyik sátor közelébe értek, látta, hogy néhány őrtálló katona van a sátorban és hallotta, amint egyikük a bajtársának elme­sélte az álmát; Gedeon egészen tisztán értette. Az álom pedig ez volt: az illető azt álmodta, hogy árpacipót látott, amely olyan rossz volt, hogy meg sem lehetett enni. Ez a cipó végiggurult a táboron és feldöntötte a királynak és a harcosoknak sátrait. A másik őrszem azt mondta rá, hogy ez az egész hadsereg pusztu­lását jelenti. Megmagyarázta, mire alapítja ezt az álomfejtést. „Az árpa ■— úgymond — kétségtelenül a legsilányabb gabona-

fajta; az izraeliták is most a leghitványabbak valamennyi ázsiai népség között és ezért bátran az árpához hasonlíthatók. Azok, akik az izraeliták közül a legnagyobb bátorságot tanúsítják: Gedeon harcosai. Mivel pedig azt mondod, hogy láttad, amint a cipó feldöntötte sátrainkat, attól tartok, hogy Isten győzelmet ad Gedeonnak á mi seregeink fölött."

Midőn Gedeon hallotta ezt az álommagyarázatot, nekibátoro­dott, megerősödött bizakodása; elmesélte övéinek is, azután pedig megparancsolta, hogy ragadjanak fegyvert. Ezek azonnal felfegyverkeztek, hogy végrehajtsák a parancsot, mert az álom elbeszélése bátorságot öntött beléjük. Gedeon három részre osz­totta seregét, mindegyikben száz ember volt és a negyedik őrvál­tás idején az ellenség ellen vezette. Valamennyinek a kezében üres korsó volt, a korsóban égő fáklya, hogy felvonulásukat az ellenség ne vehesse észre. Jobbkezükben kosszarvat tartottak, amelyet harsonának használtak. Az ellenség tábora nagy terüle­tet foglalt el; sok tevéjük volt és néptörzsek szerint körben helyezkedtek el. A hébereknek megparancsolta, hogy mikor már nincsenek messze az ellenségtől, adott jelre fújjanak bele a szarvakba, törjék össze a korsókat és nagy harci kiáltozással, kezükben a fáklyákkal rohanják meg az ellenséget; akkor bizo­nyosan győzelmet aratnak, mert Isten ezt megígérte Gedeonnak. A harcosok pontosan teljesítették a parancsot; az ellenség azon­ban felébredt álmából, megzavarodott és megrémült, mert éj­szaka volt: Isten így akarta. Azonban csak keveset öltek meg közülük az izraeliták, a legtöbbet a saját bajtársaik szúrták le, mert a különféle nyelvű szövetségesek nem értették egymás sza­vát és ebből zavar támadt. így aztán mindenkit, aki útjukba került, ellenségnek néztek, s rettenetes mészárlás támadt. Mihelyt az izraeliták értesültek Gedeonnak erről a győzelméről, ők is fegy­vert ragadtak, üldözőbe vették a menekülő ellenséget és egy völgyben utolérték; mivel köröskörül sok volt a hegyi patak, azok nem tudtak menekülni, tehát valamennyit levágták, köztük a két királyt, Orebet és Zebet. Midőn a többi hadvezér a had­sereg megmaradt részét, körülbelül tizennyolcezer embert, tovább vezette és meglehetős távolságban az izraelitáktól táborba szállt velük, Gedeon tovább üldözte őket, mert bármennyire megeről­tette magát, még mindig nem fáradt ki; tehát üldözte őket egész seregével, valamennyit levágta és a megmaradt két hadvezért, akiknek Zebee és Szálmánán volt a nevük, foglyul ejtették. Ebben a csatában a mádianiták és szövetségeseik, az arabok közül százhúszezer ember esett el; rengeteg zsákmány, arany,

ezüst, szövetek, tevék és egyéb barmok jutottak a héberek kezére. Gedeon, mikor visszatért szülővárosába, Efrába, leölette még a mádianiták királyait is.

Egyébként Efraim törzsét nagyon bosszantotta Gedeon hadiszerencséje és elhatározta, hogy hadat indít ellene, azzal az ürüggyel, hogy mielőtt az ellenséget megtámadta volna, velük nem tanácskozott előbb. Gedeon, aki szerény és nemes férfiú volt, azt felelte nekik, hogy nem a saját elhatározásából, hanem Isten parancsára támadta meg az ellenséget, továbbá, hogy a győzelem nekik éppen úgy javukra válik, mint azoknak, akik kivívták. Ezekkel a szavaival lecsillapította haragjukat és ezzel még nagyobb hasznot hajtott, mint haditetteivel, mert ily miódon megakadályozta a polgárháborút. Egyébként ez a törzs később még megbünhödött kevélységéért és ezt el is mondom, mikor majd rákerül a sor.

Ezután Gedeon le akart mondani, de unszolták, hogy tartsa meg tisztét még negyven évig. A nép bírája volt, ő döntött min­den viszályban, amit eléje hoztak és minden döntését megfelleb­bezhetetlennek ismerték el. Mikor késő agg korában meghalt, szülővárosában, Efrában temették el.

7.   FEJEZET

Gedeon utódai hosszú háborúkat viselnek a szomszéd népekkel

Gedeonnak hetven törvényes fia volt, mert sok feleséget tar­tott, ezenfelül volt egy törvénytelen fia is, Ábimelek, Druma nevű ágyasától. Ez a fiú atyja halála után anyja rokonaihoz köl­tözött Szichembe, mert az anyja odavalósi volt. Ezek gyalázatos, gonosz életmódot folytattak és pénzt adtak neki, mire ő velük együtt visszatért szülőházába és ott megölte valamennyi testvérét, kivéve Jóátámot. Ez megszökött előle és szerencsésen megmene­kült. Ábimelek ezután zsarnoki módon uralkodott, egyetlen tör­vénynek a saját akaratát tartotta és azokat, akik az igazságért kiálltak, haragjával sújtotta.

Midőn egyszer ünnepség volt Szichemben és az egész nép összesereglett, testvére Jóátám, akiről említettük, hogy elmene­kült, felment a Garizim hegy csúcsára, amely Szichem fölött emelkedik és harsogó, messze hallható hangon felkiáltott, hogy csendesedjenek el és hallgassák meg szavait. Midőn elcsende­sedtek, elmondta, hogy egyszer, mikor a fák még ember módon

tudtak beszélni, összegyülekeztek és megkérték a fügefát, legyen a királyuk. Mivel ez visszautasította a megtiszteltetést, mert elég tisztességnek tartotta azt, amit a gyümölcsei révén szerzett, — tudniillik egyetlen más fa sem terem ilyen gyümölcsöt, — a fák ugyan tovább is ragaszkodtak elhatározásukhoz, hogy uralkodót válasszanak maguk közül, de most már elhatározták, hogy a szőlőtőkének ajánlják fel ezt a méltóságot. Ez azonban az aján­latot ugyanolyan szavakkal hárította el, mint a fügefa. __És mikor ugyancsak így az olajfa is vonakodott, megkérték a fák a gala­gonyát, amelynek a fája kitűnő tűzifa, hogy fogadja el a királyi méltóságot. Ez el is fogadta és megígérte, hogy buzgón fog ural­kodni. Azt mondta, hogy csak nyugodjanak majd az ő árnyéká­ban; de ha vesztére törnek, tüzet bocsát rájuk és mindnyájukat elpusztítja. ,,Ezt nem szórakozásul beszéltem el nektek, — foly­tatta Jóátám, — hanem azért, mert ti, miután annyi jótéteményt élveztetek Gedeontól, nyugodtan tűritek, hogy Ábimelek bitorolja az uralmat és azért is, mert bűntársai voltatok a testvérgyilkosság­ban, hiszen az ő jelleme éppen olyan, mint a tűz." Miután így beszélt, megint elmenekült és évekig a hegységben rejtőzködött, mert félt Ábimelektől.

Nem sokkal az ünnepség után a szichemiek megbánták, hogy tűrték Gedeon fiainak legyilkoló sát s elkergették Ábimele- ket a városból és a törzsből. De ez bosszút akart állni a városon cimboráival, tehát az aratás ideje előtt nagyon féltek kimenni a mezőre Ábimelek miatt. Mivel azonban éppen ebben az időtáj­ban az egyik törzs feje, Gáál, rokonaival és egy fegyveres csapat­tal náluk időzött, védelmet kértek tőle az aratás idejére. Mikor ez megígérte segítségét, vele és harcosaival együtt kimentek a mezőre, nyugodtan learatták termésüket, azután lakomát tartot­tak, sőt Ábimeleket nyilvánosan szidalmazni is merészelték; a csapatvezetők pedig a város körül lesben csapatokat helyeztek el, Ábimelek katonái közül sokat elfogtak és meggyilkoltak.

Azonban egy bizonyos Zebul, az egyik legelőkelőbb szichemi ember, Ábimelek barátja, hírnökkel megüzente ennek, hogy Gáál ellene lázítja a népet és azt tanácsolta neki, álljon lesbe a város előtt és hogy Gáált majd mindenesetre sikerül rábeszélnie, hogy kijöjjön hozzá, így aztán hatalmába kerítheti és kitöltheti rajta bosszúját; ha pedig ez megtörténik, megígéri neki, hogy a nép megint kibékül vele. Ábimelek katonáival együtt lesbe állt, Gáál pedig vigyázatlanul kint tartózkodott a város szélén és Zebul is véle volt. Midőn Gáál észrevette, hogy fegyveresek közelednek feléje, odakiáltott Zebulnak, hogy katonák jönnek; az pedig azt

felelte rá, hogy azok csak a sziklák árnyékai. De mikor közelebb jöttek a katonák és már tisztán fel lehetett ismerni őket, hogy nem árnyékok, hanem fegyveres emberek, akkor Zebul odaszólt neki: „Nem szidalmaztad-e Ábimeleket, hogy gyáva? Miért nem mutatod meg tehát, milyen nagy vitéz vagy? Miért nem harcolsz vele?" Gáál meghökkent, de összecsapott Ábimelekkel, emberei közül néhány elesett, ő maga a többivel visszavonult a városba. Eközben Zebul a városban azon mesterkedett, hogy Gáált kiker­gessék; megvádolta, hogy az Ábimelek harcosaival vívott csete- patában gyáván harcolt. Mivel egyébként Ábimelek is meghal­lotta, hogy a szichemiek aratás idején megint kimentek a mezőre, lesbe állt a város előtt. Mikor a városból kijöttek, csapatának harmadrészével megszállta a kapukat, hogy a polgárok ne mehessenek vissza, a többiek szétszórták a szichemieket, meg­kergették és legyilkolták őket. A város ostrom nélkül megadta magát és Ábimelek földig rombolta, sót hintett romjára, aztán tovább vonult. így a szichemiek mind elpusztultak. Azok azonban, akik a pusztulásból megmenekültek és a kör­nyéken szétszéledtek, megtelepedtek egy hozzáférhetetlen szik­lán és ezt fallal akarták megerősíteni. De mikor Ábimelek érte­sült erről a szándékukról, megelőzte őket s valamennyi csapatát odavezette, hozott egy nyaláb szárazfát, megparancsolta katonái­nak, hogy mindegyik ugyanezt tegye és ázt a helyet körülrakta fával. Mikor hamarosan sok fát halmoztak fel á szikla körül, meggyujtotta, jól megrakta gyúlékony anyaggal és óriási tüzet támasztott. Azok közül, akik a sziklára menekültek, senki sem menekült meg, mind az ezerötszáz ember ott veszett, feleségeik és gyermekeik is és a többiek közül is rengetegen. Ilyen szörnyű szerencsétlenég sújtotta a szichemieket és még nagyobb lett volna a gyász, ha nem tudták volna, hogy ez csak büntetés a gonosz­ságért, amelyet jótevőjük fiai ellen elkövettek.

Ábimelek pedig, aki a szichemiek kipusztításával az izraeli­tákat megrémítette, nem titkolta, hogy még nagyobb tervei is vannak és nem hagyja abba irtó hadjáratát mindaddig, míg vala­mennyi ki nem pusztult. Tehát Tebesz ellen vonult s rajtaütéssel elfoglalta a várost. Mivel pedig volt ott egy erős bástyatorony^ amelybe az egész nép menekült, ezt is meg akarta támadni. De abban a pillanatban, amikor kapuját megrohamozta, egy asszony fölülről malomkövet dobott a fejére. Ábimelek földre zuhant és könyörgött fegyverhordozójának: ölje meg, ne mondhassák, hogy asszony ölte meg. A szolga teljesítette a parancsot és így Ábime­lek megbünhödött a testvérgyilkosságért és a szichemiek ellen elkövetett gaztetteiért, úgy amint Jóátám megjövendölte neki. Ábimelek halála után katonái elszéledtek és visszatértek ott­honukba.

Ezután az izraeliták kormányzását a Manasszé törzséből való gálaádbeli Jáir vette át; minden tekintetben boldog ember volt és különösen azért, mert harminc derék fia volt, mind a harminc pompás lovas és mind a harminc helytartó volt gálaádi városokban. Jáir huszonkétévi uralkodás után halt meg agg korá­ban és a gálaádi Kámon városban temették el.

Utána a héberek megint elfajzottak és megsértettek Istent és a törvényeket. Ezért az ámmoniták és a filiszteusok megvetették őket és nagy sereggel elpusztították földjüket. Miután a Jordánon túl fekvő területet elfoglalták, nekikészülődtek, hogy átkeljenek a folyón és az ország többi részét is meghódítsák. Azonban a héberek most már okultak balsorsukból, áldoztak Istennek és könyörögve kérték, enyhítse haragját, engedjen szigorúságából és hallgassa meg kegyelmesen könyörgéseiket. Isten csakugyan megszelídült és megígérte nekik segítségét.

Midőn az ámmoniták betörtek Gálaád tartományba, az ország lakosai a hegységig elébük mentek, de nem volt vezé­rük. Élt akkor bizonyos Jefte, aki régi nemes nemzetségből szár­mazott és a maga költségén hadsereget tartott fenn. Hozzáfordul­tak a héberek, segítséget kértek tőle és megígérték neki, hogy viszonzásul alávetik magukat uralmának, ameddig csak élnek. Ö azonban elutasította kérésüket és szemükre vetette, hogy akkor sem segítették meg, mikor testvérei gyalázatos módon kisemmizték. Tudniillik nem volt édestestvérük, hanem idegen asszonytól származott; atyja magához vette, mert nagyon sze­rette s ezért, mivel elhagyatott volt, megvetették és elkergették hazulról. Azóta Gálaádban lakott és mindenkit zsoldjába foga­dott, aki hozzá csatlakozott. Végül azonban mégis csak hajlott kérésükre és miután esküvel megígérték, hogy életük fogytáig alávetik magukat uralmának, hadbaszállt.

Miután Jefte mindent igen gyorsan előkészített, haderejét Mászfát városába rendelte és követeket küldött az ámmoniták királyához, hogy emeljenek panaszt támadó hadjáratai miatt. De a király ugyancsak követeket küldött és szemükre vetette az izraelitáknak, hogy kivándoroltak Egyiptomból; felhívta őket, hogy távozzanak az ámorreusok földjéről, ami azelőtt az ő őseié volt. Jefte azonban visszaüzente neki, hogy alaptalanul vádolja az izraelitákat, hogy őseik birtokukba vették az ámorreusok föld­jét; inkább köszönje meg nekik, hogy az ámmoniták földjét

 

majd e tettéről

208

meg, mert nem háborúból és a

Ezután Efraim törzse háborúval fenyegette engedett nekik részt az ámmoniták ellen viselt

meghagyták, hiszen Mózes azt is megtarthatta volna, mikor a hatalmában volt. Mivel azonban a király azt követeli, hogy az izraeliták távozzanak az országból, amelyet Isten rendelkezésé­ből most már több mint háromszáz éve birtokukban tartanak, akkor bizony ők megharcolnak érte.

E szavakkal útjukra bocsátotta a követeket, imádkozott Istenhez a győzelemért, s megfogadta, hogy ha épségben tér haza, akármi lesz, ami elsőnek az útjába kerül, feláldozza Isten­nek. Aztán megütközött az ellenséggel, legyőzte, sokat megölt közülük, a többit pedig egészen Mennít városáig kergette; majd benyomult az ámmoniták területére, sok várost elpusztított, pompás zsákmányt ejtett és megszabadította népét a szolgaságból, amelyben tizennyolc esztendeig sínylődtek. Mikor pedig ezek után hazatért, olyan szerencsétlenség érte, amely, egyáltalán nem volt méltó sikeres hadjáratához: mert az, aki elsőnek az útjába került, egyetlen hajadon leánya volt. Rettentő fájdalmában fel­nyögött és korholta leányát, miért sietett ennyire eléje, mivel most fogadalma értelmében fel kell áldoznia Istennek. De a leány nem riadt vissza sorsától, mert apja győzelméért és népe szabad­ságáért szívesen odaadta az életét. Mindössze kéthónapi haladé­kot kért, hogy társaival együtt elsirathassa fiatalságát, azután pedig hajlandó fogadalma értelmében feláldozni életét. Atyja megadta neki a haladékot és mikor ez letelt, leányát feláldozta egészen elégő áldozatul. Ezzel azonban sem a törvény értelmé­ben nem cselekedett, sem Isten akaratát nem töltötte be és a jövőre sem gondolt és arra sem, mit gondolnak azok, akik értesülnek róla.

zsákmányt és a hadi dicsőséget teljesen magának kaparintotta meg. De ö ezt válaszolta nekik: hiszen tudták, hogy vérrokonai­kat háború fenyegeti; és nem siettek segítségükre, ámbár felszó- . lították őket, pedig kérés nélkül is tulajdonképpen azonnal segí­teniük kellett volna; továbbá igaztalanságot követtek el, hogy meg akarták támadni barátaikat, holott az ellenséggel nem mer­tek harcolni, végül megfenyegette őket, hogy ha nem térnek észre, Isten akarata szerint megbünteti őket. Mivel azonban sza­vakkal nem ért náluk célt, kivonult Gálaádból, megtámadta őket és rettenetesen megverte. Azután üldözte a menekülőket, meg­akadályozta átkelésüket a Jordánon és negyvenkétezer emberü­ket megölte.                                                                                   ,

Hatévi uralkodás után meghalt és eltemették szülőfalujá­ban, Szebészben, Gálaád tartományban.

Jefte halála után a Juda törzséből és Betlehem városából való Ibszán jutott uralomra. Hatvan gyermeke volt, harminc fia és ugyanannyi leánya, s még halálakor is mind életben voltak és valamennyien házasságban éltek. Semmi emlékezetreméltót nem cselekedett hétéves uralkodása alatt. Agg korában halt meg és szülővárosában temették el.

Ibszán halála után a Zabulon törzsbeli Elón uralkodott tíz évig; ez idő alatt ő sem cselekedett semmi emlékezetreméltót. Utódja Abdon volt, Hifiéi fia, Efraim törzséből; Fáráton városá­ban született; róla sem tudunk semmi egyebet, csak azt, hogy jó gyermekei voltak. Mert béke és nyugalom idején élt, nem volt alkalma ragyogó tettekre. Negyven fia volt, ezektől harminc unokája; mind a hetvenen kitűnő lovasok, ezekkel szokott ver­senyezni. Még valamennyi élt, mikor ő agg korában meghalt. Nagy pompával temették el Fárátonban.

8. FEJEZET

Hogyan vitézkedett Sámson és hogyan bánt el a filiszteusokkal

Abdon halála után a filiszteusok legyőzték az izraelitákat és negyven éven át adót szedtek tőlük. Ebből a sanyarúságból a következőképpen szabadultak:

Egy bizonyos Mánue, Dán-törzsbeli előkelő férfiú, általános vélemény szerint a legkülönb ember hazájában, gyönyörű leányt vett feleségül, nem is volt hozzáfogható szép asszony sehol. Azon­ban nem voltak tőle gyermekei, ezen pedig nagyon búslakodott; gyakorta kiment feleségével a városból és imádkozott Istenhez, örvendeztesse meg őket törvényes gyermekkel. Mivel végtelenül szerelte feleségét, mérhetetlen féltékenység gyötörte. Mikor az asszony egyszer egyedül volt otthon, jelenése támadt; nyúlánk és szép ifjút látott, s ez azt az örvendetes hírt hozta neki, hogy Isten kegyelméből szép és erős fiút szül, aki majd ha eléri a férfikor!, leveri a filiszteusokat. Egyúttal figyelmeztette, hogy a gyermek haját ne vágassa -le és vizen kívül mást ne adjon innia, mert Isten így akarja. Ennyit mondott s eltűnt úgy, ahogy Isten akaratából jött. .

209

Midőn férje hazatért, elmondta neki, mit hallott az angyal­tól és le is írta annak szépségét és nyúlánk termetét, úgy hogy.

14 Flavius Josephus: A zsidók története

áradozása miatt a férj féltékeny lett és gyanút fogott ellene. Mivel el akarta oszlatni férjének ezt az oktalan bánkódását, kö­nyörögve kérte Istent, küldje el még egyszer az angyalt, hogy férje is láthassa. Isten kegyelmesen teljesítette kérését és meg­jelent az angyal, midőn egyszer a város környékén sétáltak; de éppen olyankor jött, mikor a férje valami miatt elmaradt tőle. Kérte tehát, időzzék nála még egy kicsit, amíg férjét előkeríti. Az angyal beleegyezett, az asszony pedig előkerítette Mánuet. Mikor ez megpillantotta az angyalt, még mindig nem tudott megszaba­dulni gyanújától; ezért kérte, közölje vele is azt, amit feleségé­nek hirdetett. S mikor az angyal azt felelte: elégedjék meg azzal, hogy feleségének meghirdette, megkérdezte tőle: kicsoda, hogy majd ha a fia megszületik, leróhassa háláját és ajándékot küld- hessen neki. Az angyal azonban azt felelte, hogy neki ilyesmire nincs szüksége és az örvendetes hírt, hogy fia születik, éppen­séggel nem azért hozta neki, hogy ajándékot kapjon érte. Most könyorgött Mánue, maradjon még valamicskét, hogy megvendé­gelhesse. Az angyal előbb ezt is elhárította, később azonban el­fogadta és maradt. Mánue erre rögtön bakot vágott, s meghagyta feleségének, hogy süsse meg. Mikor készen lett, az angyal fel­szólította a férfit, hogy a kenyeret és a húst, az edények nélkül, tegye le egy sziklára. Miután ez megtörtént, megérintette botjá­val a húst és ime azon nyomban láng csapott fel, az angyal pedig a füstön, mint valami szekéren szemük láttára felment az égbe. Erre Mánue rettenetesen megrémült és félt, hogy baj éri őket, mert az Istent látták. Az asszony azonban biztatta, hogy embe- relje meg magát, mert ha csakugyan az Istent látták, abból csak áldás fakadhat számukra.

Az asszony áldott állapotba került, megtartotta, amit az angyal parancsolt neki s a fiúnak, aki megszületett, a Sámson nevet adták, ami annyit jelent, mint „erős“. Gyorsan nőtt és mivel istenes életet élt, haját nem nyiratta le; úgy látszott, csak­ugyan próféta lesz belőle.

Midőn egyszer Sámson szüleivel Támnába, a filiszteusok városába ment valami ünnepségre, beleszeretett egy odavalósi leányba és kérte szüleit, hogy a leányt feleségül vehesse. Ezek előbb elutasították kérését, mert a leány nem az ő törzsükből való volt; mivel azonban Isten tervelte ki ezt a házasságot a héberek javára, Sámson végül megnyerte kívánsága teljesülését. Mivel most már sűrűbben látogatta a leány szüleit, történt, hogy egy­szer útközben oroszlánnal találkozott és ámbár ő maga fegyver­telen volt, bírókra kelt vele, puszta kézzel megfojtotta és bedobta az útmenti erdőbe.

Máskor, mikor a leányhoz ment, látta, hogy az említett oroszlán mellkasában méhraj tanyázott. Három tábla lépes- mézett kivett és egyéb ajándékokkal együtt, amiket vett, oda­ajándékozta a leánynak. Amikor menyegzőjét ünnepelte, a tám- naiak, akiket mind meghívott a lakodalomra, harminc izmos ifjút adtak melléje, látszólag mulatós cimborákul, tulajdonkép­pen azonban azért, hogy vigyázzanak rá, nehogy valami vak­merőséget kövessen el. Miután jól felöntöttek a garatra és már nekividámodtak, mint ahogy az ilyen mulatozásokon történni szokott, így szólt Sámson: „Nos tehát, ha hét nap alatt megfejti­tek azt a talányt, amelyet most feladok nektek, akkor jutalmul az együttmulatozásért mindegyitek egy-egy inget és egy köntöst kap tőlem." Az ifjak egyrészt szerették volna fitogtatni okosságu­kat, másrészt pedig szerették volna a díjat is megnyerni, tehát kérték, hogy mondja meg hát a rejtvényt. Meg is tette és pedig é szavakkal: „Kedves eledelt adott az, aki megemészt mindent, bár maga nem kedves." Három napig gondolkoztak a talányon, azonban nem tudták megfejteni, tehát megkérték a leányt, pró­bálja megtudni Sámsontól a megfejtését; sőt meg is fenyegették, hogy ha nem teszi meg, elégetik. Mikor tehát a leány megkérte Sámsont, hogy mondja meg neki a megfejtést, ez eleinte nem volt hajlandó. De mikor tovább faggatta és sűrű könnyhullatás közben szemére vetette: ime itt a bizonyíték, hogy nem szereti, mert eltitkolja előtte a megfejtést, Sámson elmondta, hogyan foj­totta meg az oroszlánt, hogyan találta meg a méheket a mell­kasában, hogyan hozott el belőle három tábla lépésmézet. így tehát megmondta neki a megfejtést, de semmi rosszat sem sej­tett; csakhogy a leány nyomban elmondta a fiatalembereknek. Mikor az ifjak a hetedik napon, ami a megfejtés határideje volt, napnyugta előtt összejöttek, ezt mondták Sámsonnak: „Semmi sincs, ami oly kevéssé volna kedves, mint egy oroszlán és semmi sem kedvesebb, mint a méz.“ Sámson pedig hozzátette: „És semmi sem álnokabb, mint egy asszonyszemély, aki elárulta nek­tek szavaimat." De megadta nekik, amit ígért, úgy hogy kirabolt néhány aszkaloni utasembert, akik ugyancsak a filiszteusok közé tartoznak. Aztán távozott a menyegzőről. A hajadon pedig, aki haragja miatt most már megvetette őt, férjhez ment egyik barát­jához, aki a vőfélye volt.

Sámsont nagyon bántotta a rajta esett szégyen és feltette magában, hogy bosszút áll az asszonyon és a filiszteusokon. És mivel éppen nyár volt és a termés már érőfélben, összefogdosott háromszáz rókát, égő fáklyát kötött a farkukra és kihajtotta

valamennyit a filiszteusok szántóföldjére és így elpusztította egész termesüket. Mikor megtudták, hogy Sámson a merénylet tettese, s azt is tudták, hogy mi indította erre, néhány előkelő emberüket elküldték Támnába s volt feleségét és hozzátartozóit, akik a szerencsétlenség okozói voltak, elevenen elégették.

Miután Sámson a síkságon sok filiszteust agyonvert, az Etámon ütött tanyát, Júda földjének ezen az erős szikláján. A filiszteusok emiatt hadsereggel vonultak Juda törzse ellen és mikor a törzs tagjai méltatlankodtak, hogy ártatlanul kell bűn­hődniük Sámson gonosztette miatt, hiszen adójukat mindig pon­tosan megfizették, azt a választ kapták, hogy ha ártatlannak tartják magukat, adják ki Sámsont. Hogy tehát ne érhesse őket több szemrehányás, háromezer fegyveressel kivonultak ahhoz a sziklához, felelősségre vonták Sámsont a gonosztettért, amelyet a filiszteusokon elkövetett, mert most ezért íme, az egész héber népet ki akarják irtani; elmondták neki: azért jöttek, hogy el­fogják őt és kiszolgáltassák a filiszteusoknafc; tehát szép szeré­vel adja meg magát. Erre megeskette őket, hogy semmi mást nem forralnak ellene, csak éppen kiszolgáltatják. És lejött a szikláról és törzsrokonai kezére adta magát; ezek pedig két kötéllel megkötözték és elvitték a filiszteusokhoz. Mikor meg­érkeztek arra a helyre, amelyet Sámson ott végrehajtott hőstet­téről még ma is „Állkapocsnak" neveznek, amelynek' azonban akkor még nem volt neve, a filiszteusok, akik ott a közelben táboroztak, hangos ujjongással elébük jöttek, mert úgy érezték, hogy most minden kívánságuk teljesült. Sámson azonban szét­’ szaggatta kötelékeit, fölkapott egy szamárállkapcsot, amely ott hevert a lábai előtt, rávetette magát ellenségeire és az állkapocs­csal legalább ezret agyonvert közülük; a többiek rémülten mene­kültek.                                                       .

Emiatt Sámson túlságosan elbizakodott és sikerét nem Isten segítségének, hanem a maga erejének tulajdonította: azzal büsz­kélkedett, hogy ellenségeit részben agyonverte, részben megsza­lasztotta, úgy féltek tőle! Mikor ezután rettentő szomjúság gyö­törte, rájött, hogy minden emberi erő gyönge és csak Isten a mindenható; tehát könyörögve kérte, ne haragudjék rá hence­gése miatt és ne adja ellenségei hatalmába, hanem inkább szaba­dítsa meg mostani nyomorúságából. Isten meghallgatta könyör­gését, édes és dús forrást fakasztott az egyik sziklából. Sámson ezt a helyet „Állkapocsnak" nevezte el; még ma is ez a neve.

E harc után Sámson packázott a filiszteusokkal: elment Gazába és betért egy fogadóba. Mikor Gaza főemberei erről érte­sültek, őröket állítottak a térre a kapu elé, nehogy Sámson el-

menekülhessen. De ő átlátott szándékaikon, éjféltájban dühösen rávetette magát a kapura, kiemelte sarkaiból, az ajtófélfával, a szemöldökfával és minden faalkatrészével együtt vállára kapta az ajtót és kivitte egy hegyre Hebron közelében.

Később azonban lábbal tiporta az ősi szokásokat és a tisztes életmódot, idegen népek szokásai szerint élt, és ez lett a végzete. Szeretett egy Dalila nevű parázna nőszemélyt és vele élt. Ehhez folyamodtak most a filiszteusok főemberei s nagy ígéretekkel igyekeztek rávenni: tudja meg Sámsontól, mi az oka roppant erejének, amely legyözhetetlenné teszi. A nő ráállott és mikor Sámson egyszer nála mulatozott és bizalmas együttlétben volt vele, magasztalni kezdte hőstetteit és igyekezett megtudni, miért ily rettenetesen erős? Sámson azonban, aki még józan volt, félre­vezette Dalilát és azt mondta, hogy ha öt hét hajlékony szőlő­vesszővel megkötözik, akkor gyengébb lesz, mint a többiek. A nő beérte ezzel a válasszal s miután értesítette a filiszteusok főembe­reit, elrejtett magánál néhány katonát. Midőn Sámson megmámo­rosodott és elaludt, megkötöztette szölővesszőkkel, amilyen erő­sen csak tudta; aztán felébresztette és odakiáltotta neki, hogy itt az ellenség! Sámson pedig szétszaggatta a szőlővesszőket és védekezésre készült, ha esetleg megtámadnák. Mivel pedig sűrűn volt együtt aiz asszonnyal, ez panaszkodott egyszer, hogy bizal­matlan iránta és nem akarja megmondani, amire kíváncsi, mintha bizony ő nem tudná titokban tartani azt, aminek a ki­fecsegése árthatna Sámsonnak. Sámson azonban megint félre­vezette, mert azt mondta neki, hogy ha megkötözik hét kötéllel, akkor elszáll az ereje. Mikor azonban ennek sem volt semmi eredménye, harmadszorra azt mondta az asszonynak, hogy be kell fonni a haját. S mikor ez is hazugságnak bizonyult, az asz- szony még utoljára ostromolta, úgy hogy végül Sámson min­dent elárult neki, — mert meg volt írva felőle, hogy szeren­csétlen véget érjen, — csak azért, hogy kedvére tegyen Dalilá- nak; tehát megmondta: „Isten, akinek a kegyelméből születtem, kedvel engem s ö parancsolta, hogy növesszem meg a hajamat és ne nyírjam le; mert ameddig a hajamat növesztem és meg­tartom, mindaddig megmarad, sőt gyarapszik az erőm.“ Miután végre így megmondta az igazi okot, a nő titokban levágta a haját, őt magát pedig kiszolgáltatta ellenségeinek. Mert már nem volt ereje, hogy elhárítsa támadásukat. Ellenségei megvakították, megbilincselték és elvitették.

Idő múltán azonban megint kinőtt a haja és mikor a íllisz- teusok egyszer nyilvános ünnepet ültek és elöljáróik és főem-

bereik éppen lakomáztak az egyik házban, amelynek a tetejét két oszlop tartotta, behozatták Sámsont, hogy mulatozás közben gúnyolódjanak vele. Ez pedig az elképzelhető legnagyobb gyalá­zatnak tartotta, hogy mindenkinek gúny tárgyává legyen és ne tudjon bosszút állni érte; odaszólt tehát a fiúnak, aki kézenfogva Vezette, hogy vigye oda az oszlopokhoz, mert fáradt és szeretné kipihenni magát. Alig ért oda, máris teljes erejével megragadta az oszlopokat, megrázta, mire az egész ház összeomlott. így háromezer embert temetett maga alá az összeomló ház, Sámsont is, s valamennyi ott veszett. Sámson húsz esztendeig bíráskodott az izraelitákon. Csodálatraméltó a bátorságáért, erejéért és azért a hősiességéért, amellyel a halált elviselte és azért is, mert utolsó lehelletéig gyűlölte ellenségeit. Hogy lépte ment egy asszonynak, azt a bűnre hajló emberi természet rovására kell írni, egyéb­ként el kell ismerni, hogy minden más tekintetben páratlanul erényes volt. Rokonai megadták holttestének a végtisztességet és ősei mellé temették szülővárosában, Száraában.

9.    FEJEZET

Éli főpapsága alatt Boóz feleségül veszi Ruthot

Sámson halála után Éli főpap uralkodott az izraelitákon. Ebben az időben éhínség támadt az országban s ezért Elimelek. aki a Juda-törzsbeli Betlehemből származott és a nyomorúságot nem bírta tovább elviselni, feleségével Noémival és ennek fiai­val, Kelionnal és Máhálonnal kivándorolt a moábiták országába. És miután ott nagyon megtetszett neki, moábita nőket adott fiainak feleségül; így lett Kelion felesége Orfa, Máhálon felesége pedig Ruth. Tíz év múlva meghalt Elimelek és utána mind a két fia, gyorsan egymásután: Noémi ezen mélyen elszomorodott és alig tudta elviselni magányosságát és szeretteinek elvesztését, akik miatt szülőföldjét elhagyta, tehát visszament szülőföldjére, mert arról is értesült, hogy ott megint jólét uralkodik. Menyei azonban nem akartak elválni tőle és ámbár ő nem akarta ma­gával vinni őket, nem tágítottak. De mikor annál jobban ma- kacskodtak, Noémi boldogabb házasságot kívánt nekik, — mint amilyen, szerencsétlenségükre, az első volt, az ő fiaival, — és ehhez minden jót, hivatkozott helyzetükre és kérlelte őket, ma­radjanak itt is ne hagyják el hazájukat, hogy őt a bizonytalan jövőbe elkísérjék. Orfa csakugyan ott is maradt, de Ruth nem tágított, hanem vele együtt elköltözött és mindenképpen osztozni akart sorsában.

Midőn tehát Ruth az anyósával Retlehembe érkezett, Boóz, Elimelek egyik rokona barátságosan fogadta őket. Noémi azon­ban, mikor földijei nevén szólították, így szólt: „Nevezzetek engem inkább Marának, mert héber nyelven Noémi annyit je­lent, mint „szerencse", Mara pedig „keserüség“-et jelent". Aratás idején Ruth anyósa engedelmével kiment a mezőre markot szedni, hogy élelmet szerezzenek. Történt, hogy éppen Boóz föld­jére tévedt. Mikor kevéssel utóbb Boóz is odaérkezett és megpil­lantotta Ruthot, tudakozódott felőle az ispánjánál, aki mindent elmondott neki, amit az asszonyról hallott. Boóz pedig, mivel becsülte Noémit és szeretettel emlékezett a fiára, aki Ruth férje volt, megölelte és minden jót kívánt neki. Nem is engedte meg, hogy tovább is marokszedéssel bajlódjék, hanem megengedte neki, hogy arasson le magának annyit, amennyit akart és vigye haza; ispánjának pedig megparancsolta, hogy ne tiltsa meg ezt, sőt adjon neki ételt és italt is a többi aratóval együtt. A darát pedig, amit Ruth kapott tőle, félretette anyósának és este haza­vitte a kalászokkal együtt; Noémi is félretette Ruth számára az eledel egy részét, amit a szomszédai jószívvel hoztak neki. Ruth most mindent elmondott anyósának, amit Boóz közölt vele és mikor Noémi megmondta, hogy Boóz a rokonuk és jóságában talán gondoskodik is róluk, a következő napokon is kiment Boóz cselédleányaival együtt a mezőre markot szedni.

Néhány nap múlva, mikor az árpát már kicsépelték, Boóz megint kiment a mezőre és a szérűn aludt. Mikor ezt Noémi meghallotta, az az ötlete támadt, hogy Ruth feküdjék melléje; mert azt hitte, hogy mindkettejüknek hasznos lesz, ha Ruth Boózzal ■ölelkezik. Tehát kiküldte Ruthot, hogy Boóz lábainál feküd­jék le. Ruth kötelességének tartotta, hogy anyósa egyetlen paran­csával se ellenkezzék, tehát kiment a szérűre és Boóz eleinte nem is vette észre, hogy ott van, mert mélyen aludt. Éjfélkor azonban felébredt és mivel észrevette, hogy nő fekszik mellette, megkérdezte, hogy kicsoda. És mikor Ruth megmondta a nevét és bocsánatát kérte, hogy szolgáló létére itt fekszik, Boóz nem szólt semmit. Másnap reggel azonban, mielőtt még a cselédség felkelt volna a munkára, felébresztette Ruthot s annyi árpát adott neki, amennyit el tudott vinni; meghagyta, hogy ezzel siessen anyósához, mielőtt bárki is megtudná, hogy itt feküdt mellette, mert az okosság megköveteli, hogy óvakodjunk a rága­lomtól, ámbár semmit sem vétkeztünk. „Az egész dologban pe­dig így határoztam: mindenekelőtt meg kell kérdeznem azt, aki közelebbi rokonod, mint én, hogy feleségül akar-e venni; ha igen, akkor vele mégy, máskülönben pedig én teszlek törvényes fele­ségemmé.“

Midőn Ruth ezeket a szavakat közölte anyósával, ennek jó reménysége támadt, hogy Boóz pártfogásába veszi őket. Déltáj­ban Boóz bejött a városba, összehívatta a véneket, továbbá Ruthot és legközelebbi rokonát is. Mikor ez megérkezett, Boóz megkérdezte: „Akarod-e birtokodba venni Elimelek és fiai örök­ségét?" S mikor ez igennel válaszolt, mert hiszen ez mint rokont jog szerint őt illeti, Boóz így folytatta: „Azonban a törvényt nem­csak félig kell betöltened, hanem mindent teljesítened kell, amit parancsol. Ez a nő tudniillik Máhálon özvegye és a törvény ér­telmében feleségül kell venned". Azonban az lemondott az asz- szonyról és az örökségről is Boóz javára, hiszen ő is rokona volt az elhunytnak; mivel magának már van felesége és gyermeke. Boóz tehát tanukul hívta a véneket és megparancsolta az asz- szonynak, hogy lépjen elő, húzza le a másik férfi cipőjét s köp­jön a szemébe; miután ez megtörtént, Boóz feleségül vette Ruthot. Egy év múlva fia született tőle, ezt Noémi nevelte fel és a többi asszony tanácsára Obednek nevezte, mert ör.egsége támaszául nevelte őt: Obed tudniillik héber nyelven annyi, mint „szolga". Obedtől származott Jesse, Dávid atyja, aki, mint király uralko­dott és uralma huszonegy emberöltőn át családjában is maradt. Helyesnek találtam, hogy mindezt elmondjam Ruthról: megmu­tatni ebben Isten mindenhatóságát, mert neki semmiség az ala­csonyrendű embereket felmagasztalni, mint ahogy Dáviddal is tette, aki ezektől az ősöktől származott.

10.    FEJEZET

Hogyan született meg Sámuel próféta és hogyan jövendölte meg
Éli fiainak halálát

A héberek pedig, mivel viszonyaik megint megromlottak, hamarosan háborút kezdtek a filiszteusok ellen, aminek ez volt az oka: Éli főpapnak két fia volt, Ofn-i és Fineesz. Ezek épp oly erőszakosak voltak az emberekkel szemben, mint amily köteles­ségszegők Istennel szemben és semmiféle aljasságtól sem riadtak vissza. Bizonyos dolgokat olyan címen tulajdonítottak el, mintha

ajándékul kapták volna, más dolgokat elraboltak és a nőket, akik istentisztelet céljából beléptek a templomba, megbecstele- nítették, részben erőszakosan, részben pedig úgy, hogy ajándé­kokkal elcsábították őket. így életmódjuk egészen olyan volt, mint a zsarnokoké. Atyjuk ezért nagyon haragudott rájuk és folyton attól reszketett, hogy Isten rossz tetteik miatt megbünteti őket; és a nép is zúgolódott ellenük. Mikor pedig Isten a két fiú pusztulását kijelentette, Élinek is és Sámuel prófétának is, aki akkor még gyermek volt: az atyjuk nyilvánosan is elgyászolta őket.

Mielőtt Éli fiainak történetét folytatnám, közbeszúrok egyet s mást a prófétákról. Elkána, egy nem túlságosan jómódú levita Efraim földjén, aki Rámátáim városában lakott, két feleséget vett, az egyik volt Anna, a másik pedig Fenenna. Ettől az utób­bitól voltak gyermekei, az előbbitől azonban nem; azonban azért azt is szerette. Midőn egyszer Elkána feleségeivel együtt Silóba ment, hogy áldozatot mutasson be, mert tudvalevőleg ott volt az Isten sátora, — az ebédnél húst adott feleségeinek és gyer­mekeinek. És mikor Anna látta, hogy a másik asszony gyermekei ott ülnek anyjuk körül, sírva fakadt és jajveszékelt meddősége miatt. Ezenkívül oly nagy szomorúság vett erőt rajta, hogy férje nem tudta megvigasztalni. Fájdalmában odament a templom­sátorhoz és térdrehullva kérte Istent, ajándékozza meg gyerme­kekkel, engedje meg, hogy anyává legyen. Meg is ígérte, hogy első fiát Isten szolgálatára szenteli és hogy az más életmódot folytat majd, mint a család többi tagja. Mivel túlságosan sokáig merült el imájában, Éli főpap, aki a templomsátor előtt ült, részegnek gondolta és felszólította, hogy távozzék. De az asszony azt felelte neki, hogy csak vizet ivott és amiatt szomorkodik, mert gyermektelen és emiatt imádkozott Istenhez. Erre a főpap meg­vigasztalta: azt mondta neki, hogy csak bízzék, mert Isten fiúval ajándékozza meg.

Erre jó reménnyel visszament férjéhez és örömmel fogyasz­totta el a húst. Mikor visszatértek otthonukba, hamarosan áldott állapotba került és fiút szült, akit Sámuelnek neveztek, ami any- nyit jelent, mint: „Istentől kértem". Aztán még egyszer elmeri­tek a templomsátorhoz, hogy hálaáldozatot mutassanak be a fitt születéséért és leróják a tizedet. Az asszony pedig megemléke­zett a fogadalomról, amit fiával kapcsolatban tett, tehát átadta a gyermeket Élinek, hogy Istennek szentelje, mint jövendőbeli prófétát. Ezért is megnövesztette haját, nem ivott mást csak vizet

és ott nevelték a templomsátor közelében. Elkánától azután An­nának még több fia és három leánya született.

Sámuel már tizenkét éves korában elkezdett jövendölni. Midőn egyszer aludt, Isten nevén szólította: erre fölkelt és oda­ment a főpaphoz, abban a hiszemben, hogy az hívta, de a fő­pap kijelentette, hogy nem hívta. Ezt háromszor megcselekedte Isten. Ekkor Élinek világosság gyűlt elméjében és így szólt hozzá: „Sámuel, most és az imént is hallgattam: Isten szólított téged. Most tehát jelentkezzél, hogy itt vagy.“ Mikor ismét meghallotta Isten hangját, kérte, hogy hirdesse neki akaratát, mert minden szolgálatra kész, amit Isten követel tőle. Erre Isten így szólt hozzá: „Minthogy jelentkeztél, tudd meg, hogy az izraelitákat kimondhatatlan és hihetetlen szerencsétlenség fenyegeti, mert Éli fiai ugyanazon a napon fognak meghalni és a főpapi méltó­ság átszáll Eleázár családjára. Mivelhogy Éli jobban szerette fiait, mint az én szolgálatomat, ez lesz az ő vesztük.“ Minthogy Sámuel nem akart fájdalmat okozni Élinek azzal, hogy közli vele Isten kinyilatkoztatását, Éli esküvel kényszerítette rá a pró­fétát és most tehát már bizonyosságot szerzett fiainak pusztításá­ról. Sámuel hírneve pedig napról-napra gyarapodott, mert min­den jövendölése beteljesült.

11.    FEJEZET

Éli fiainak, a frigyládának és a népnek a sorsa. Éli gyászos
halála

Ezidőtájt a filiszteusok háborút indítottak az izraelita nép ellen és Áfek városánál ütöttek tábort. Az izraeliták felkészültek a támadásra s másnap a két sereg összecsapott. A győzelmet a filiszteusok szerezték meg és a héberek közül mintegy négyezer elesett, a többit pedig visszakergették a táborba.

Ebben a nagy szorongattatásban a héberek elküldték a vénekhez és a főpapokhoz és kérték, hozzák ki hozzájuk a frigy­ládát, hogy annak a jelenlétében harcolhassanak és így legyőz­hessék az ellenséget. De nem gondoltak arra, hogy az, aki el­határozta pusztúlásukat, hatalmasabb, mint a frigyláda, hiszen azt is csak öérette tisztelik. A frigyláda megérkezett, s vele Éli két fia, akiknek meghagyta atyjuk, hogy ha kedves az életük, ne merjenek a szeme elé kerülni többé, ha elvesz a frigyláda.

Fineesz akkor már papi szolgálatot teljesített, mert atyja agg kora miatt átadta neki. A héberek most új bátorságra kaptak és abban reménykedtek, hogy a frigyláda jelenlétében legyűrhetik az ellenséget; viszont a filiszteusok megrémültek, hogy most már a frigyláda védelmezi az izraelitákat. Azonban az eredmény mindkét fél várakozására rácáfolt: mert mikor csatára került a dolog, a győzelem, amelyre a héberek számítottak, a filiszteusok- nak jutott, viszont a vereség, amelytől a filiszteusok tartottak, a hébereket érte; ezek most belátták, hogy hiába bizakodtak a frigyládában. Hiszen alig kezdődött meg a csata, ők máris mene­kültek; majdnem harmincezer embert vesztettek, közöttük a fő­pap fiait is. A frigyláda pedig az ellenség kezére került.

Midőn a vereség és a frigyláda elvesztésének híre Silóba ér­kezett, ahová egy Benjámin törzséből való ifjú vitte meg, aki résztvett az ütközetben, az egész város gyászba borult. És mikor Éli, a főpap, aki az egyik kapunál magas trónon ült, hallotta a lármát, mindjárt sejtette, hogy övéit szerencsétlenség érte. Magá­hoz hívatta tehát az ifjút, és megtudta tőle az ütközet ered­ményét. Mikor hallotta fiai halálát és a sereg vereségét, nem is érzett miatta túlságosan nagy fájdalmat, mert Isten megjósolta neki, ő tehát tudta, hogy így lesz. Viszont az a hír, hogy a frigy­láda az ellenség kezére került, — mivel erre nem számított, ■— olyan irtózatos fájdalommal töltötte el, hogy lezuhant trónjáról és kiadta lelkét. Kilencvenhyolc éves volt, mikor meghalt és már negyven éve kormányzott.

Ugyanaznap meghalt Fineész felesége is, aki nem bírta túl­élni a férjére szakadt szerencsétlenséget. Éppen áldott állapotban volt, mikor férje halálának hírét vette; megszülte héthónapos magzatát, s mivel életképesnek látszott, Ikábódnak nevezte arról a gyalázatról, amely a hadsereget érte; mert Ikábód annyit je­lent. mint „gyalázat”.

Éli az első főpap volt Itámárnak, Áron második fiának családjából. Mert előbb Eleázár családjában volt örökletes a méltóság és mindig apáról-fiúra szállt. Eleázár ugyanis átruházta fiára Fineészre, ez a maga fiára Abiezerre, ez pedig a maga fiára Buzira. Ez pedig örökül hagyta fiára Ozira, ettől örökölte Éli, akiről az imént beszéltem Ennek a törzse megtartotta a fő­papi méltóságot egészen Salamon király idejéig; akkor megint visszaszáll Eleázár utódaira.

VI.      KÖNYV

1. FEJEZET

A frigyláda elrablása miatt Isten haragja sújtja a filiszteusokat
és országukat: a frigyládát visszaküldik a hébereknek

Mikor a filiszteusok a frigyládát elvették a héberektől, amint az imént elmondtam, elvitték azt Ásdod városába és mint valami zsákmányt, letették istenük, Dágon templomában. De mikor másnap hajnalban valamennyien a templomba mentek, hogy ott imádják istenüket, az isten arcra börulva ott hevert a templom­ban: így hódolt a láda előtt. Ezen nagyon bosszankodtak és az istent megint visszaállították talapzatára. Mivel azonban vala­hányszor Dágonhoz mentek, mindig a földön találták őt a frigy­láda előtt, mintha hódolna neki, végül is megriadtak és rettegni kezdtek. Egyidejűleg Isten súlyos pusztulást és betegséget bocsá­tott Ásdod városára és az egész országra: az emberek vérhasban pusztultak; rettenetes szenvedést okozott ez, mert haláluk előtt megrothadtak beleik és kiestek testükből. Az országot rengeteg egér pusztította, felfalták a növényzetet és a termést. Midőn te­hát az ásdodiakat ilyen csapások szorongatták és a nyomorúság már elviselhetetlen volt, rájöttek, hogy e szörnyűségeknek az oka csak a frigyláda lehet és hogy győzelmük és a frigyláda elrab­lása lett a vesztük. Ezért elküldték Askalonba és kérték a lako­sokat, hogy vegyék magukhoz a frigyládát. Ezek szívesen fogad­ták és teljesítették az ásdodiak kérését, de mikor megkapták a frigyládát, őket is ugyanazok a csapások érték, mint az ásdo­diakat. Az askalonbeliek tehát tovább adták a frigyládát, de az

sehol sem maradt sokáig, mert vele együtt odaköltöztek a beteg­ségek is és akkor gyorsan tovább küldték a következő városba, így vándorolt végig a frigyláda öt filiszteus városon és úgyszól­ván valamennyitől adót követelt azért, hogy náluk volt, és pedig ugyanazokat a szenvedéseket.

Nos tehát mind azok, akiket Isten büntetése majdnem telje­sen elpusztított, mind pedig azok, akik csak hallottak róla, a többiek példáján okulva vonakodtak ilyen keserves árat fizetni a frigyláda jelenlétéért, ennélfogva törték a fejüket, hogyan sza­badulhatnának meg tőle. Eljöttek tehát öt város: Get, Akkaron, Askalon, Gaza és Asdod elöljárói, összeültek és tanácskoztak, mité­vők legyenek. Egyesek úgy vélték, hogy vissza kell küldeni a frigy­ládát a hébereknek, mert nyilvánvaló hogy Isten maga küldi rájuk és városaikra ezt a súlyos csapást, hogy bosszút álljon a héberek vereségéért. Mások azonban nem helyeselték ezt, mert úgy vélték, hogy a csapások oka nem a frigyláda, mert ennek nincs olyan nagy hatalma, és ha Isten ragaszkodnék hozzá, nem engedte volna meg, hogy idegenek kezére jusson. Ennélfogva azt javasolták, hogy maradjanak nyugton, a szenvedéseket viseljék türelemmel s okait keressék a természetben, amely a testben, a földben, a növényekben és minden mulandóban efféle változá­sokat idéz elő bizonyos időközökben. Az említett javaslatok he­lyett azoknak a férfiaknak a tanácsát fogadták meg, akik már régebben is bizonyságot tettek értehnességükről és okosságukról és most is a legalkalmasabbak voltak arra, hogy eldöntsék a vitát. Ezek amellett kardoskodtak, hogy a frigyládát ne küldjék csak úgy vaktában tovább, de ne is tartsák maguknál; inkább csináltassanak minden város nevében egy-egy, összesen öt arany­szobrot és ajánlják fel Istennek azért, hogy a polgárokat meg­mentette és életüket megtartotta, mikor a csapások szorongatták őket, mert különben nem tudták volna elhárítani azokat. To­vábbá öntessenek ugyanannyi aranyegeret, olyanokat, aminők a földeket elpusztították. A szobrokat és az egereket zárják egy ládikába, tegyék á frigyládára és készíttessenek az egésznek új kocsit. A kocsi elé fogjanak teheneket, amelyek már borjaztak, azonban borjaikat őrizzék és zárják el otthon, nehogy a tehenek után szaladjanak és útjukban legyenek, hogy így a tehenek bor­jaik utáni vágyakozásukban lehetőleg gyorsan visszajöjjenek.' A teheneket, amelyek a frigyláda szekerét húzzák, vigyék ki egy válaszúira s aztán engedjék el menjenek, amerre tetszik; ha a

héberek felé vezető útra fordulnak, nyilvánvaló lesz, hogy a frigyláda az oka minden nyomorúságnak; azonban ha a másik útra térnek, ebből arra kell következtetni, hogy a ládának nincs akkora hatalma, hogy ilyen kárt okozzon, tehát akkor hozzák vissza.

Ezt a javaslatot bölcsnek és helyesnek találták és rögtön meg is valósították. És miután a javasolt módon mindent elintéztek, a kocsit kihajtották a válaszúira, ott hagyták és hazamentek. A tehenek pedig egyenesen mentek tovább, mintha csak vezették volna őket, mögöttük a fliliszteusok elöljárói, megtudni, hol áll­nak meg a tehenek és merre fordulnak. Juda földjén azután egy falu mellett, amelynek neve Betsámes, a tehenek, ámbár szép és nagy legelő volt előttük, megálltak, s megállt a kocsi is. A falu lakosai ezt örömmel látták, mert éppen nyáridő volt és az aratás miatt mind kint voltak a mezőn; mikor észrevették a frigy­ládát, félbehagyták munkájukat és örvendezve kijöttek a kocsi­hoz. Aztán a frigyládát az aranyszobrokat és egereket tartalmazó ládikával együtt leemelték a kocsiról és rátették egy sziklára, amely ott hevert a mezőn. S miután Istennek ünnepélyesen ál­doztak és lakomáztak, a kocsit a tehenekkel együtt áldozatul bemutatták. Mikor ezt a filiszteusok főemberei látták, visszafor­dultak és hazatértek.   ’

Azonban Isten haragja és felháborodása lesújtott Betsámes lakóira és hetvenet közülük agyoncsapott a villám, mert nem lett volna szabad megérinteniük a frigyládát és azt mégis megtették, ámbár nem voltak papok. Az áldozatokat a falu egész lakossága elsiratta; éppen úgy meggyászolta őket, mint azokat szokás, aki­ket Isten bosszúja ért utói. És mindegyik siratta elpusztult hozzá­tartozóit. Éppen ezért nem tartották magukat méltóknak, hogy tovább is maguknál tartsák a frigyládát, tehát követeket küld­tek a héberek nagytanácsához és jelentették, hogy a filiszteusok visszaadták a frigyládát. Amint a héberek erről értesültek, a frigyládát elvitték Kárjátjárimba, a Betsámes közelében lévő vá­rosba, ahol elhelyezték Ábinadáb levita házában: ez a levita igaz­ságossága és istenfélelme miatt nagy tekintélyben állt; azt a helyet pedig, ahol igaz ember lakik, kedveli az Isten. Fiai látták el a szolgálatot a frigyláda mellett húsz esztendeig, mert ennyi ideig maradt a frigyláda Kárjátjárimban, miután négy hónapig volt a filiszteusoknál.

A filiszteusok hadat indítanak a héberek ellen. A héberek Sámuel
próféta vezetésével győzelmet aratnak

Amíg a frigyláda Kárjátjárimban volt, az egész nép szor­galmasan imádkozott és áldozott s nagy jámborságot és buzgal­mat tanúsított az istentiszteletben: Sámuel próféta tehát elérke­zettnek látta az időt, hogy beszéljen nekik a szabadságról és an­nak hasznáról. Ezért olyan beszédet intézett az izraelitákhoz, amellyel véleménye szerint legkönnyebben felvilágosíthatta és meggyőzhette őket. így beszélt: ,,Ó férfiak, a filiszteusok még mindig konok ellenségeitek, azonban mivel már ismét élvezitek Isten kegyelmét és barátságát, nemcsak törekednetek kell a sza­badságra, hanem minden követ meg kell mozgatnotok, hogy meg is szerezzétek. Hiába kívánjátok, hogy megszabaduljatok a zsar­nokoktól, ha cselekedeteitekkel továbbra is megerősítitek ural­mukat. Ennélfogva legyetek igazak, igyekezzetek a gonoszságot kiűzni szívetekből, forduljatok egész lélekkel Istenhez és tart­satok ki az ő tiszteletében. Ha ezt teszitek, minden jóban része­tek lesz, lerázzátok a szolgaságot, legyőzitek ellenségeiteket, amit különben sem fegyverrel, sem testi erővel, sem rengeteg szövet­ségessel el nem érhetnétek. Mert Isten nem ilyenekért ígérte meg nektek mindezt, hanem azért, ha jók és igazak lesztek. Meg­ígérem nektek, hogy ezek az ígéretek teljesülni fognak." A nép­nek tetszettek a próféta szavai, örömmel fogadta figyelmezteté­seit és késznek nyilatkozott megtenni mindent, ami Istennek ked­vére van. Ezután Sámuel összehívta őket Mászfát városába. Ez a név héber nyelven annyit jelent, mint „messze látható". Itt vizet merítettek és kiöntözték Isten tiszteletére, majd egész napon át bőjtöltek és imádkoztak.

A filiszteusok értesültek erről az összejövetelről és mikor megbizonyosodtak róla, erős és nagy hadsereggel megtámadták a hébereket, abban a reményben, hogy váratlanul rajtuk üthet­nek. Emiatt a hébereket nagy megdöbbenés, izgalom és rémület fogta el, Sámuelhez siettek és így szóltak hozzá: „Ha visszagon­dolunk múltkori vereségünkre, rémület tölti el lelkünket. Ezért inkább nyugodtan maradnánk, hogy ne uszítsuk magunkra még jobban az ellenséget. Mert teljesen védtelenek és fegyvertelenek vagyunk, így találnak ránk, miközben mi a te vezetésed alatt imádságra, áldozatra és fogadalmakra gyülekeztünk össze. Te-

hát nem menekülhetünk máshoz, csak hozzád és Istenhez; könyö­rögj hozzá, szabadítson ki bennünket a filiszteusok kezéből". Sámuel megnyugtatta őket és megígérte nekik Isten segítségét. Azután fogott egy szopósbárányt, a népért bemutatta áldozatul és kérte Istent, óvja meg őket a csatában a filiszteusok hatalmá­tól és ne taszítsa ismét szerencsétlenségbe. És Isten meghallgatta könyörgéseiket, szívesen fogadta az áldozatot, megígérte nekik a győzelmet és az erőt. Midőn az áldozati állat még az oltáron volt és nem égett el teljesen, az ellenséges csapatok kivonultak tá­borukból és felálltak a harcra, abban a biztos reményben, hogy győznek, mivel úgy hitték, hogy a zsidók egészen tehetetlenek, hiszen nincs fegyverük és különben is készületlenek a harcra. A dolog azonban egészen másképpen végződött, mint ahogy bárki gondolta volna. Mert először is Isten megrengette a földet a filisz­teusok lábai alatt és oly hevesen megrázta, hogy nem tudtak meg­állni a lábukon, hanem ide-oda tántorogtak, s itt is, ott is bele­estek a frissen hasadt szakadékokba. Azután megriasztotta Őkét mennydörgéssel és rettenetesen cikázó villámokkal. Úgy érezték, mintha megvakulnának, úgy hogy eldobták fegyvereiket és me­nekültek. Sámuel az egész néppel a menekülők után vetette ma­gát. sokat leöldösött és á többieket egészen a Betkár nevű hely­ségig üldözte. Itt emlékül a győzelemre és az ellenség menekülé­sére sziklatömböt állított, amelynek ezt a nevet adta: „erős", an­nak jeléül, hogy Isten erőt adott nekik az ellenség ellen.

A filiszteusok vereségük~után nem akartak többé háborús­kodni az izraelitákkal, hanem békét kívántak, mert féltek és min­dig emlékezetükben tartották azt, ami történt velük. A bizakodás, ami előbb a filiszteusokat lelkesítette, most már a győzelem után az izraelitákat töltötte el. Ezért Sámuel nagy sereggel a filisz­teusok ellen vonult, rettenetesen megverte őket és teljesen meg­törte kevélységüket. Elvette tőlük azt az országot is, amelyet há­borúban hódítottak el a zsidóktól és amely a Get hegységtől messze Akkaron városáig nyúlik. A többi kánaániak ebbén az időben az izraelitákkal békében és barátságban éltek.

Sámuel agg korában a kormányzást átadja fiainak. A nép fel­háborodik ezeknek gonosz uralmán és királyt kér

Erre Sámuel próféta felosztotta a népet és minden résznek kijelölt egy várost, hogy ott jöjjenek össze elintézni viszályaikat. Maga évente kétszer felkereste ezeket a városokat, törvényt ült és hosszú ideig bölcsen kormányzott.

De midőn megöregedett és eltörödött, úgy hogy hivatali köte­lességeit már nem tudta rendesen elvégezni, átadta a kormány­zást és a nép vezetését fiainak; ezek közül az idősebbnek Joel, az ifjabbiknak Ábia volt a neve. Rendelte, hogy az egyik Rétéi­ben, a másik pedig Bersábéban székeljen és tegyen igazságot és mindegyiket a nép egyik fele fölé rendelte. Ök azonban példát és bizonyságot adtak arra, hogy sok gyermek elfajzik szüleitől és gonosz szülőknek gyakran derék és jó, jó szülőknek pedig gyakran korcs gyermekeik vannak. Ezek is elfajzottak tisztes atyjuktól, az ellenkező útra tértek, megcsúfolták az igazságot, még pedig ajándékokért és pénzért és ítéleteiket nem az igazság­nak megfelelően hozták meg, hanem a maguk előnye szerint. Dorbézoltak, kéjelegtek, ellene szegültek Isten akaratának s a próféta és atyjuk tekintélyének, aki pedig minden erejével azon volt, hogy ápolja a népben az igazságérzetet.

Mikor a nép látta, hogy a próféta fiai bűnös életmódjukkal megingatták a régi rendet, felháborodott és nagy tömegekben Sámuelhez tódult, aki akkor Rámátáimban lakott, elmondta neki fiainak törvényszegéseit és kérte, hogy ha már maga agg kora miatt nem tud hivataloskodni, válasszon nekik valakit királyul, hogy az igazgassa és kormányozza őket és felelősségre vonja és megbüntesse a filiszteusokat előbbi gazságaikért. Ezek a szavak nyugtalanították és aggasztották Sámuelt, mert veleszületett igaz­ságérzeténél fogva gyűlölte a királyságot, jobban szerette az arisztokrata uralmat, mert ez boldoggá és szinte Istenhez hason­lóvá teszi azokat, akik így rendezik be államukat. Ezért a nép kívánsága gonddal és aggodalommal töltötte el annjira, hogy megfeledkezett az étkezésről és az éjjeli nyugalomról is és éjsza­kákon át gyötrődött a helyzet miatt.

Ebben a kétségbeesett helyzetben megjelent neki Isten és megvigasztalta, hogy nem szabad bosszankodnia a nép kívánsága miatt, mert nem annyira Sámuelt, mint inkább őt magát, az Istent nem akarták már jónéhányszor uralkodójuknak elismerni,

15 Flavius Josephus: A zsidók története                                 22a

és pedig már attól a naptól fogva, mikor kivonultak Egyiptomból; rövidesen keservesen megbánják majd ezt a kívánságukat, azon­ban ezzel már nem tehetik jóvá azt, ami történt. Mégis keservesen megbánják, hogy megvetették az Istent és az ö határozatai ellen éppen olyan hálátlanoknak mutatkoztak, mint prófétájuk irányá­ban. Isten azt akarta, hogy csak adjon nekik királyt, akit majd ő megmutat neki, de előbb világosítsa fel őket, mi minden rosszat kell majd elszenvedniük a királyok uralma alatt és figyelmez­tesse őket arra, hogy miféle változást sürgetnek.

Midőn Sámuel ezt hallotta, napkeltekor összehívta a zsidó­kat és kijelentette, hogy hajlandó királyt kijelölni nekik, de előbb meg kell mondania azt is, hogy milyen dolguk lesz majd a kirá­lyok alatt és mi mindent fognak majd elszenvedni. „Tudjátok meg tehát, —_; folytatta, — a király mindenekelőtt elveszi fiai­tokat és az egyiket megteszi kocsihajtónak, a többit meg lovász­nak és testőrnek, másokat meg futárnak, ezredesnek és százados­nak. Kézműveseknek, fegyver kovácsoknak, bognároknak, szer- számkésizítőknek, földműveseknek, ispánoknak és vincellérek­nek is kirendeli majd őket. Egyáltalában nincs semmi, amit ne kellene majd végezniük az ő parancsa szerint, mint holmi fizetett szolgáknak. A leányaitokat pedig majd kiképezi kenőcskészítők­nek, szakácsnőknek és sütőasszonyoknak és rájuk kényszerít minden munkát, amiket különben csak rabszolganők vállalnak, kényszerből, mert félnek a veréstől és a kínzástól. Aztán elveszi a birtokaitokat is és odaajándékozza heréltjeinek és testőreinek, barmaitokat pedig elosztja hívei között. Szóval: ti hozzátartozói­tokkal együtt a király cselédei és rabszolgái lesztek. És ha mind­ezt már el kell szenvednetek, akkor majd visszaemlékeztek ezekre a szavaimra és bűnbánattal kéritek Istent, könyörüljön rajtatok és szabadítson meg királyaitoktól. De ö nem hallgat meg. benneteket, hanem inkább megengedi, hogy bűnhődjetek amiatt,, amire oly oktalanul sóvárogtatok."

De a tömeg rá se hederített a próféta jövendöléseire és ki­tartott eltökélt szándéka mellett, ami már mélyen meggyökered- zett benne. És mivel szándékuktól nem tágítottak, nem is törőd­tek Sámuel szavaival, hanem konokul királyt követeltek és jövő­jük miatt egy cseppet sem aggódtak. Mert hogy bosszút állhas­sanak ellenségeiken, királyra volt szükségük, aki hadba vonul­jon velük; véleményük szerint egészen természetes, hogy nekik is legyen királyuk, ha a szomszéd népek királyok alatt élnek. Mivel tehát Sámuel látta, hogy minden intése és figyelmeztetése falra hányt borsó és ezek konokul kitartanak véleményük mel­lett, így szólt: „Most menjetek megint haza és mihelyt megtudom Istentől, ki jelölt ki királyotoknak, egybehívatlak benneteket.”

4.    FEJEZET

Sault Isten parancsára királlyá választják

Volt Benjámin törzsében egy nemes származású és jóer­kölcsű férfiú, névszerint Kis; ennek volt egy pompás külsejű, remek növésű, magas és ami még említésre méltó, rendkívül bátor és ragyogó tehetségű fia; a fiú neve Saul volt. Egyszer Kis legszebb nőstényszamarai közül néhány elkódorgott a mezőről, pedig egész vagyonából ezeket tartotta legtöbbre. Elküldte tehát fiát egy szolgával, hogy keresse meg a nőstényszamarakat. Mi­után a fia az atyai törzs földjeit keresztül-kasul bejárta, hogy megtalálja a nő-stényszamarakat, átment más törzsek földjére, de mindenütt hiába kereste azokat; elhatározta tehát, hogy haza­tér, nehogy atyja aggódjék hosszas távolmaradása miatt. Mikor Rámátáim város közelébe ért, a szolgája figyelmeztette, hogy lakik ott egy próféta, aki jövendölni tud és azt tanácsolta: men­jenek el hozzá és tudják meg tőle, hol vannak a nőstényszama­rak; Saul azt felelte rá, hogy nincs semmije, amiből megfizet­hetné a prófétát, mert az úton mindene elfogyott. A szolga azt mondta rá, hogy van neki még egy negyedsiklusa, azt odaadhat­ják a prófétának; tudniillik nem tudták, hogy a próféta nem fogad el semmiféle díjat. Mikor megindultak a prófétához, a város kapujában leányokkal találkoztak, akik vízért mentek. Megkérdezték tőlük, hol lakik a próféta. A leányok megmutatták a házat, de hozzátették, hogy siessenek, ha a prófétával talál­kozni akarnak, mielőtt még asztalhoz ül, mert éppen sok vendé­get hívott, s ő mindig korábban ül asztalhoz, mint a meghívot­tak. Sámuel csakugyan bizonyos okból több vendéget hívott aznap; mivel ugyanis naponta imádkozott Istenhez, hogy mutassa meg neki a jövendőbeli királyt, előző nap Isten kinyilat­koztatta, hogy másnap tudatja vele és küld hozzá ebben az idő­ben egy ifjút Benjámin törzséből. Sámuel tehát ezen a napon háza tetején üldögélt és várta a megszabott időt és mikor az idő elérkezett, lejött és asztalhoz indult. De a ház ajtajában Saullal találkozott és ekkor Isten felvilágosította, hogy ez az, akit ő királynak kíván Izrael népében. Saul odament Sámuelhez, kö­szöntötte és megkérdezte, hol lakik a próféta, mivel ő nem ide­valósi. Sámuel azt felelte, hogy ö a próféta; asztalához vezette és közölte vele, hogy a nőstényszamarak, amelyeket keres, meg­vannak; és hogy ő maga a legmagasabb méltóságot nyeri el. Erre Saul így felelt: „Uram, erre nem számítottam; az én tör­zsem sokkal méltatlanabb, mintsem hogy királyt adjon; szár­mazásom is sokkal alacsonyabbrendű, mint a többieké. Te bizo­nyára tréfálsz és csúfolkodol rajtam, mivel nagyobb dolgokról beszélsz, mint amilyent én elérhetnék.“ A próféta azonban asz­talhoz vezette s őt és szolgáját a meghívottak elé ültette, akik összesen hetvenen voltak. Azt is megparancsolta szolgáinak, hogy Saulnak királyi részt tálaljanak. Midőn az éjszakai nyuga­lom ideje elérkezett, a vendégek hazamentek, Saul azonban szol­gájával együtt ott maradt a prófétánál éjszakára.

Kora reggel Sámuel felébresztette Sault és kikísérte az útra. Mikor kijutottak a városból, előre küldte a szolgát, Sault pedig megkérte, hogy maradjon hátra, mert tanú nélkül akar mondani neki valamit. Miután Saul előre küldte szolgáját, a próféta edényt vett elő, olajat öntött belőle az ifjú fejére, megcsókolta és így beszélt: „Légy király Isten akarata szerint, verd le a filisz- teusokat és állj bosszút a héberekért. Amit én most hirdetek ne­ked, annak ez legyen a bizonysága: mikor innen eltávozol, az úton három férfival találkozott, akik Bételbe mennek, hogy ott Istent imádják. Az első három kenyeret visz majd, a második bakot, a harmadik pedig egy tömlő bort. Köszöntenek majd téged, barátságosan megszólítanak és átadnak két kenyeret: fogadd el. Ha azután elérkezel Ráchel sírjához, megint találkozol egy férfival, aki megmondja neked, hol találod meg a nöstény- szamarakat. Aztán megérkezel Gábaa városába, ahol sok prófé­tát találsz majd s téged is megszáll az Isten lelke s jövendölni fogsz, úgy hogy akik hallják, elcsodálkoznak és megkérdezik: hogyan jutott Kis fia ilyen szerencsére? Ha ezeket a jeleket látod,, ismerd meg, hogy Isten melletted áll és akkor menj, köszöntsd atyádat és többi rokonaidat. Ha majd hívlak, eljösz Galgalába, nogy mindezért békeáldozatot mutassunk be Istennek," Miután ezt mondta és jövendölte, elbocsátotta az ifjút. Saullal pedig min­den úgy történt, ahogy Sámuel megjövendölte.

Midőn hazaért és rokona Abner, akit mindenkinél jobban szeretett, megkérdezte, hogyan folyt le az utazás és milyen élmé­nyei voltak, „semmit sem titkolt el előtte, azt sem, hogy megláto­gatta Sámuel prófétát és hogy ez azt mondta neki: a nőstény­szamarak jó helyen vannak. De a királyságról és a vele kapcso­latos dolgokról hallgatott, mivel úgy gondolta, hogy ezzel irigy­séget keltene és senki sem hinné el. És ámbár Ábner nagyon szerette őt és ő is legjobban szerette a rokonai közül, mégis biz­tosabbnak tartotta, hogy ne közölje vele. Azt hiszem, úgy gondol­kozott: az emberi természet olyan, hogy még a legjobb barát és rokon sem tanúsít mindig jóindulatot és mihelyt Isten valakire bőven pazarolja áldását, még a legnemesebbek érzülete is irigy­séggé és rosszakarattá fajul.

Ezek után Sámuel összehívta a népet Mászfát városába és — amint mondta — Isten parancsára, így beszélt: „Én vissza­szereztem szabadságtokat és leigáztam ellenségeiteket és még­sem vagytok hálásak jótetteimért, mivel még Istentől is elvitat- • játok azt a jogot, hogy uralkodjék rajtatok és nem látjátok be, hogy az ő uralma alatt legjobb az élet: mert Isten a legjobb ural­kodó. Mégis inkább királyt akartok, aki járomba hajt bennete­ket, mint a barmokat. Kénye-kedve szerint, szenvedélyeinek sze­szélyei szerint uralkodik majd rajtatok és féktelenül gyakorolja hatalmát. De semmiképpen sem védelmezi meg az emberi nemet és nem tartja meg, mint Isten, aki saját műveként megterem­tette. De ha így akarjátok és Isten ellen ezt a csúfságot elköveti­tek, akkor rendezkedjetek el törzsek és családok szerint és ves­setek sorsot.*'

Miután a héberek mindezt végrehajtották, a sors Benjámin törzsére esett. Mikor aztán családok szerint sorsoltak, a sors Metri családjára esett és mikor aztán egyes emberek szerint sor­soltak: Saul, Kis fia lett a király. Amint Saul ezt megtudta, el­rejtőzött, nehogy azt a látszatot keltse, mintha mohón vágynék a királyi méltóságra. Mert oly nagy mérsékletet és szerénységei tanúsított, hogy a világért sem akart büszkélkedni új méltóságá­val, sőt inkább elrejtőzött azok elíjl, akiken uralkodnia kell majd és engedte, hogy fáradságosan keressék, holott a legtöbb ember, mikor csak valami kis szerencse éri, már nem bír az örömével és mindenki előtt mutogatni akarja magát. Mivel Sault sehol sem találták és a nép emiatt aggódott és nyugtalankodott, a próféta könyörgött Istenhez: jelentse neki, hol van Saul és mutassa meg az ifjút mindenkinek. Midőn Istentől megtudta Saul rejtekhelyét, előhozatta őt és odaállította a nép közepébe. És Saul messze ki­magaslott valamennyi között: valóban királyi jelenség volt.

Ekkor így beszélt a próféta: „Ezt az ifjút adta nektek Isten királyul; nézzétek, különb mindenkinél -és méltó az uralkodásra.“ Erre ujjongott a nép: Éljen a király! A próféta pedig, aki min­den jövendő eseményt feljegyzett, felolvasta ezeket a feljegyzéseket a népnek a király jelenlétében és azután letette a könyvet Isten sátorába: legyen örök időkre bizonyságul, hogy ő mindezt előre

megmondotta. Azután elbocsátotta a népet, ő maga pedig vissza­tért szülővárosába, Rámátáimba. Saul is visszament szülőföldjére Gábaába és isok híve elkísérte. Ezek királyt illető tisztelettel övez­ték, de voltak olyanok is, akik megvetették, sőt egyesek gúnyol­ták, nem hoztak neki ajándékokat; szóval és tettel megmutatták, hogy Saul egyáltalán nem kedvükre való.

5.   FEJEZET

Saul hadat indít az ámmoniták ellen, megveri és kifosztja őket. Sault újra megerősítik a királyi méltóságban

Körülbelül egy hónap múlva Saul megszilárdította tekintélyét azzal a háborúval, amellyel Náás ámmonita király ellen indított. Ez haddal indult a Jordánon túl lakó zsidók ellen és keményen szorongatta őket; nemcsak városaikat foglalta el, hanem miután erőszakkal leigázta őket, még egy agyafúrt és jól kieszelt fogással lehetetlenné is tette, hogy uralma alól kiszabaduljanak, ha ugyan erre kedvet kapnának valaha. Tudniillik azoknak, akik kényre- kegyre megadták magukat néki, vagy pedig hadifoglyokként ha­talmába kerültek, kiszúratta a jobbszemüket, azzal a szándékkal, hogy így alkalmatlanná tegye őket a harcra, mert a balszemfet _q a pajzs eltakarja. Midőn az ámmoniták királya így kegyetlenke- dett a Jordánon túl lakó zsidókkal, hadseregét Gálaád lakosai el­len vezette. A főváros, Jábes határában ütött tábort és a lakosok­nak követek útján meghirdette, hogy vagy adják meg magukat és, szúrassák ki jobbszemüket, vagy pedig legyenek elkészülve arra, hogy megostromolja és teljesen elpusztítja városaikat; választhat­nak tehát, vájjon egy testrészüket veszítik-e el inkább, vagy pedig teljesen el akarnak pusztulni. A gálaádiak nagyon megrémültek emiatt és sem ezt, sem azt a választ nem merték adni, hogy vájjon inkább önként megadják magukat, vagy pedig inkább megpróbál­ják a hadiszerencsét. Ennélfogva hétnapos fegyverszünetet kértek, hogy segítségül hívhassák törzsrokonaikat. Ha ezek megadják a segítséget, akkor megkockáztatják a háborút, különben kényre- kegyre megadják magukat.

Náás, aki a gálaádiakat válaszukkal együtt megvetette, meg­adta nekik a fegyverszünetet és megüzente, hogy tőle segítségül hívhatják azt, akit akarnak. Ezért a gálaádiak az izraeliták vá­rosaiba megüzenték, hogy Náás fenyegetései miatt milyen szoron-

gattatásba jutottak; és az izraeliták mind sírtak és gyászoltak, midőn Jábes lakóinak szerencsétlenségéről értesültek és rettegésük­ben minden munkájukat abbahagyták. És mivel a hírnökök el­érkeztek Saul király városába is és jelentették, milyen szörnyűség sújtotta Jábes lakóit, a lakosságot ugyanilyen fájdalom fogta el és mélységesen gyászolta testvéreinek nyomorúságát. Midőn pe­dig Saul a mezei munkából visszatért a városba, látta, hogy pol­gártársai sírnak; kérdésére megtudta, mit jelentettek a követek és mi okozott nekik ilyen bánatot: ekkor Isten megvilágosította elméjét. Visszaküldte a jábesieket és megígérte nekik, hogy har­madnap segítségükre siet és az ellenséget még napfelkelte előtt tönkre veri, úgy hogy a fölkelő nap látni fogja szabadságukat és győzelmüket. Csak néhány követet tartott vissza, hogy ezek majd mutassák neki az utat.

Mivel pedig Saul a népet úgy akarta háborúra tüzelni és a lehető leggyorsabban összegyűjteni az ámmoniták ellen, hogy bün­tetéssel ijeszti őket: ökreinek az inait átvágatta és fenyegetődzött, hogy mindenkivel így bánik el, aki másnap nem jelenik meg a Jordánnál fegyveresen s nem követi őt és Sámuel prófétát. Mivel féltek az ígért büntetéstől, a fegyveresek tömegesen tódultak és Bála városában meg is számlálták őket. Juda törzse nélkül, amely egymaga hetvenezer embert kiildött, hétszázezer ember volt együtt. Erre Saul átkelt a Jordánon, egész éjjel tíz schoinos utat tett meg és napkelte előtt megérkezett céljához. Ekkor seregét három részre osztotta és minden oldalról egyszerre ütött rajta a gyanútlan el­lenségen; a csatában rengeteg ellenség hullott el, maga Náás király is elesett. Ez a hős haditett növelte Saul dicsőségét valamennyi izraelita szemében, akik most magasztalták és csodálták őt. Még azok is, akik azelőtt tudni sem akartak róla, megváltoztatták véle­ményüket, tisztelték és a legkiválóbbnak tartották. Mert Saul nem érte be azzal, hogy megmentette a jábesieket, hanem be is tört az ámmoniták országába, feldúlta és elpusztította, dús zsákmányt ejtett és dicsőséggel tért haza. A nép nagyon örvendezett e hadi­sikereknek és büszke volt rá, hogy ilyen királya van. Azok ellen pedig, akik előbb nem tartották alkalmasnak arra, hogy meg­védje országukat, így kiáltoztak: „Hol vannak ezek?“ — és: „Bűn­hődjenek meg!“ — és efféléket, ahogy a nép szokta, mikor jól megy sora és felhorkan azok ellen, akik szerencséje szerzőjét meg­bántották. Saul megdicsérte őket buzgóságukért és hozzá való haj­landóságukért, azonban megesküdött, hogy ezen a napon egyetlen .törzsrokonnak sem szabad halálbüntetést elszenvednie, mert ok­talanság volna az Istentől adott győzelmet beszennyezni ,azzal, hogy valamely törzsrokont meggyilkolunk.

Mivel pedig Sámuel kihirdette, hogy Sault még egyszer be kell iktatni és meg kell erősíteni, mint királyt, valamennyien ösz- szegyültek Galgala városban Sámuel parancsa szerint. Ott a nép színe előtt még egyszer fölkente Sault a szent olajjal és ráruházta a királyi méltóságot. így a héberek állama királysággá változott. Mert Mózes és tanítványa Józsua idején, aki a hadsereget vezette, arisztokrácia volt a kormányforma. Józsue halála után azonban tizennyolc évig nem volt államfő. Erre a nép megint visszatért a régi államformához, úgy hogy a hatalmat annak a kezébe adta, aki a háború folyamán kitűnt vitézségével. Ezért ezt az egész idő­szakot, amelyben ez a kormányforma volt érvényben, a bírák korának szokták nevezni.

A következő gyűlésen a próféta így beszélt a héberekhez: „Kérlek benneteket a mindenható Istenre, aki a két testvért, Mó­zest és Áront teremtette és atyáinkat kiszabadította az egyiptomi szolgaságból: mondjátok meg nekem félelem és tartózkodás és minden ellenérzés nélkül, vájjon tettem-e én valami rosszat vagy igaztalant, akár kapzsiságból, akár erőszakoskodásból, akár ked­veskedésből. Vádolhattok-e engem, hogy valaha borjút, vagy bir­kát, vagy más ilyenfélét elvettem, ámbár az ember azzal még nem követ el bűnt, ha ilyesmit élete fenntartása céljából vesz el; vagy hogy én valaha bárki másnak az igavonó állatát az én mun­kám elvégzésére használtam és ezzel őt megbántottam? Ha tudtok ilyesmiről, mondjátok meg itt a király színe előtt őszintén¹⁴. Azok pedig kiáltoztak, hogy sohasem követett el ilyesmit, hanem mindig igazságosan és lelkiismeretesen kormányozta a népet.

Midőn Sámuelről így valamennyien fényes bizonyságot tettek, a próféta így folytatta: „Mivel tehát elismeritek, hogy semmi rosszal sem vádolhattok, most én is meg akarom mondani nektek őszintén, milyen nagy bűnt követtetek el Isten ellen, mikor ki­rályt kívántatok magatoknak. Hiszen még emlékeznetek kell rá, hogy atyátok, Jákob törzsünknek mindössze hetven emberével vándorolt Egyiptomba az éhínség miatt. Mikor nemzetsége ott sokezernyire szaporodott és az egyiptomiak kemény és szégyen­letes szolgaságban sanyargatták őket, atyáitok könyörgésére Isten kiszabadította a népet ebből a sanyargattatásból anélkül, hogy királyt adott volna neki: a két testvért, Mózest és Áront küldte, aki titeket ebbe az országba vezetett, amely most is a tiétek. De hiába tett veletek ennyi jót Isten, elhanvagoltátok a jámborságot és az

/ istentiszteletet. Mindazonáltal ismételten megszabadított bennete­ket ellensége hatalmából; először is győzelmet adott nektek az. asszireken, azután az ámmonitákon és moábitákon, legutóbb pe­dig a filiszteusokon és mindezt nem király uralma, hanem Jefte és Gedeon vezetése alatt vívtátok ki. Miféle esztelenség hatalmaso­dott el tehát rajtatok, hogy kivonjátok magatokat Isten uralma alól és király alatt akartok élni? Mindazonáltal mivel ’gy akartátok, kiválasztottam nektek a királyt, akit Isten kijelölt. Azonban bebizonyítom, hogy Isten neheztel és haragszik rátok, mert királynak az uralmát kívántátok és kieszközlöm, hogy ezt nyilvánvaló csodajellel megmutassa nektek. Mert én kérni fogom Istent, hogy támasszon vihart most, nyár közepén, aminőt még senki sem ért meg ezen a földön." Alig hogy Sámuel befejezte szavait, Isten máris megerősítette jövendölését: olyan rettenetes vihart és jégesőt küldött, hogy aggódás és rémület szállta meg őket és beismerték, hogy oktalanul vétkeztek. És kérték a pró­fétát, hogy mint jóságos és szelíd atya, könyörögje ki számukra Isten kegyelmét, hogy bocsássa meg nekik ezt a bűnt, amellyel oly sok gyalázatot és szerencsétlenséget idéztek fejükre. Sámuel megígérte nekik, hogy esedezni fog számukra Isten bocsánatáért, de figyelmeztette őket, hogy törekedjenek igaz és erényes életre és mindig emlékezzenek rá, milyen szerencsétlenségbe süllyedtek, valahányszor letértek az erény útjáról. Emlékezzenek vissza a cso­dákra is, amelyeket Isten müveit és a törvényeikre, amelyeket Mó­zes adott nekik, ha ugyan törődnek a maguk javával és királyuk szerencséjével. Ha azonban nem szívlelik meg intéseit, akkor Isten királyukkal együtt súlyosan megbünteti őket. Miután Sámuel eze­ket jövendölte a hébereknek, hazabocsátotta őket, azonban előbb másodszor is megerősítette Sault a királyi méltóságban.

.1 :

6.    FEJEZET

A filiszteusok megint megtámadják a hébereket, de vereséget
szenvednek

Saul most körülbelül háromezer embert kiválasztott a népből; ezek közül kétezret a maga testőrségének rendelt és székhelyét Bételbe helyezte; a katonaság többi részét átengedte fiának, Jo­natánnak testőrségül és elküldte őt Gábaába, ő maga pedig magára vállalta a filiszteusok egyik táborának megostromlását, amely Galgala közelében volt. Mert azok a filiszteusok, akik Gábaában laktak, leigázták a zsidókat, elvették fegyvereiket, erődítményeiket megrakták helyőrséggel és megtiltották nekik, hogy a jövőben vastárgyaikat készítsenek. A tilalom következtében a földművesek, ha eszközökre volt szükségük, mint ékére, vagy kapára, vagy egyéb mezőgazdasági eszközre, ezeket a filiszteusoknál csináltat­ták. Midőn a filiszteusok hírét vették táboruk elpusztításának, haragra lobbantak és fölfegyverkeztek, hogy megtorolják a gya­lázatot, s háborúra indultak a zsidók ellen. Hadseregük három­százezer gyalogosból, harmincezer harckocsiból és hatezer lovasból állt; táborukat Mákmás mellett ütötték fel. Mikor Saul király er­ről értesült, Galgalába vonult, hírnököket küldött szét az egész országban és felszólította a népet szabadsága védelmére és há­borúra a filiszteusok ellen és hirdette, hogy amazoknak az ereje csekély és jelentéktelen és bátran szembe lehet szállni velük. De mikor Saul csapatai megpillantották a filiszteusok roppant tö­megét, igen meghökkentek. Egyik részük elrejtőzött a barlangok­ban és földalatti folyosókon, a legtöbben azonban a Jordánon túl eső területre menekültek, ahol Gád és Ruben törzsei laktak.

Saul pedig hírnököket küldött a prófétához és megkérte, jöj­jön hozzá és tanácskozzék vele együtt a háborúról és egyéb ügyek­ről. Sámuel azt üzente vissza, hogy várja meg őt és készüljön az áldozatra; hat nap múlva megérkezik, a hetedik napon bemutatják az áldozatot és utána megharcolnak az ellenséggel. Saul várt, hogy a próféta jön, amint megüzente; de nem teljesítette pontosan a parancsát. Mert mikor észrevette, hogy a próféta késedelmeskedik és harcosai kezdenek szétszéledni, maga mutatta be az áldozatot az oltáron. Mikor azután értesült Sámuel közeledéséről, elébe ment. Ez szemére vetette, hogy hibázott, mikor nem cselekedett meghagyása szerint és nem várta be megérkezését, hanem bemu­tatta az áldozatot, holott csak őt rendelte az Isten, hogy a népért imádkozzék és áldozatot mutasson be. Saul azzal mentegetődzött. hogy éppen annyi napig várt, ahogy Sámuel meghagyta és csak a kényszerűség vitte rá, hogy bemutassa az áldozatot, mivel had­serege félt a Mákmás mellett táborozó ellenségtől és kezdett, szét­széledni, az ellenség pedig már-már megindult Galgala felé. Sá­muel így felelt neki: „Ha okosan hallgattál volna rám és fölös­leges sietségedben nem szegted volna meg Isten parancsait, ame­lyeket általam adott, akkor magad is es utódaid is hosszabb ideig megtarthatták volna az uralmat/¹ Sámuel bosszankodott a történ­teken és hazament, Saul pedig hatszáz emberrel és fiával Jonátás- sal elment Gábaa városába. Emberei javarészének még csak fegy­vere sem volt, mert ezen a vidéken sem vas nincs, sem fegyver­kovács; mert mint fentebb már említettük, a filiszteusok ezt meg­tiltották. Ekkor a fdiszteusok hadseregüket három részre osztot­ták, ugyanennyi úton bevonultak a héberek területére és mindent feldúltak, Saul pedig és fia Jonátás kénytelen volt tétlenül nézni és tűrni az ország elpusztítását, mivel csak hatszáz emberük volt. Midőn Saul fiával és a főpappal Ákiással, Éli főpap utódjával egy domb tetejéről nézte az ország pusztulását, rettenetes felháborodás vett rajtuk erőt és Saul fia elhatározta, hogy fegyverhordozójával titokban belopódzik az ellenség táborába, hogy ott zűrzavart és riadalmat keltsen. És mivel fegyverhordozója megfogadta, hogy még az élete árán is követi bárhova, vele együtt lement a dombról és megindult az ellenség felé. Az ellenség szakadékom vidéken há­rom magas sziklacsúcs között ütötte fel táborát, amelyet körös­körül sziklák öveztek, úgy hogy olyan volt, mint valami bástyák­kal védett erődítmény. Nem is igen állítottak őrszemeket, mert a vidék természettől fogva olyan védettnek látszott, hogy bizonyára senki sem merte volna megközelíteni őket, vagy éppen megmászni a hegyet. Mikor tehát azok kelten a tábor közelébe értek, Jonátás figyelmeztette fegyverhordozóját, hogy ne féljen semmit, azután így folytatta: „Most megközelítjük az ellenséget: ha abban a pil­lanatban, amint meglátnak bennünket, lekiáltanak, hogy menjünk fel hozzájuk, akkor azt vedd győzelmünk előjelének; de ha hall­gatnak és nem kiáltanak le, akkor visszamegyünk." Mikor nap­keltekor még jobban megközelítették az ellenség táborát és a filiszteusok észrevették őket, így beszéltek, egymás közt: „A héberek kibújnak odúikból és barlangjaikból!" Jonátás- ’hoz és fegyverhordozó iához pedig így beszéltek: „Jertek, mássza­tok fel ide hozzánk, hogy va'kmerőségtekért megkapjátok a meg­érdemelt büntetést." Saul fia örömmel hallotta a hívó szót, amely a győzelmet jelentette neki és onnan, ahonnan az ellenséget meg­pillantotta, tovább ment egy magányos sziklához, amely olyan megközelíthetetlen volt, hogy nem is állítottak rá őrségei. Nagy- nehezen felmásztak a hegyre, legyőzték a terep nehézségeit és elő­nyomultak az ellenségig, álmában meglepték és mintegy harminc emberét leölték. A többiek annyira megzavarodtak és megrémül­tek, hogy egyesek eldobálták fegyvereiket és elmenekültek, a töb­biek pedig egymásnak estek, mert a sereg mindenféle népségből verődött össze, amelyek nem ismerték egymást, sőt egyik ellen­ségnek nézte a másikat; arról, hogy csak két héber támadta meg őköt, sejtelmük sem volt. így öldösték egymást fegyverrel, egy­úttal pedig le is taszigálták egymást a mélységbe.

Midőn Saul kémei azt a hírt hozták neki, hogy a filiszteusok táborában nagy a zűrzavar, megkérdezte, vájjon övéi közül nem hiányzik-e valaki. Mikor pedig értesült, hogy fia és fegyverhor­dozója nincs sehol, megparancsolta a főpapnak, hogy vegye fel főpapi ruháját és jövendöljön neki. Azt a jövendölést kapta, hogy legyőzi az ellenséget, mire azonnal a filiszteusok ellen vonult és megtámadta őket, mikor a nagy zűrzavarban még mindig egy­mással viaskodtak. Saul győzelmének hírére azok is újra csatla­koztak hozzá, akik előbb a földalatti folyosókon és barlangokban elrejtőztek. Mikor így a héberek száma tízezer főnyire növekedett,.- üldözőbe vette az ellenséget, amely elszéledt az egész környéken. Most már azután, akár örömében a váratlan győzelem fölött, — mert azok, akiket nagy szerencse ér, rendszerint elvesztik a józan eszüket, — akár oktalanságból, mindegy, Saul rendkívül súlyos hibát és kárhozatos ostobaságot követett el. Mert azzal a szándék­kal, hogy a filiszteusokon bosszút álljon és méltóképp megbüntesse őket, megátkozott minden hébert, aki az ellenség kiirtása előtt egy falat ételt is magához vesz, mindaddig, míg a beálló sötétség az üldözést lehetetlenné nem teszi. Miután Saul ezt kihirdette, a héberek sűrű erdőbe jutottak, amely tele volt méhrajokkal; ez az erdő Efraim törzsének birtoka volt. Jonátás, aki semmit sem tudott aytja átkáról és a nép hozzájárulásáról, egy lépből kifa­csarta a mézet és megette. Evés közben tudta meg, hogy atyja súlyos átokkal megtiltotta, hogy bárki is ételt vegyen magához napnyugta előtt. Abbahagyta ugyan az evést, de helytelenítette atyja tilalmát, mert bizonyosra vette, hogy a héberek, ha némi étellel felüdítenék magukat, sokkal nagyobb kitartással folytatnák az üldözést és sokkal több ellenséget tudnának levágni és foglyul ejteni.

Miután sokezer filiszteust leöldöstek, a héberek estefelé hoz­záfogtak táboruk feldúlásához és rengeteg zsákmányt ejtettek, különösen sok barmot zsákmányoltak. Az állatokat levágták és megették, még pedig a vérrel együtt. A királynak pedig jelentet­ték írnokai, hogy a harcosok áz áldozatnál vétkeztek Isten ellen, mert ettek a húsból, mielőtt még a vér teljesen kifolyt volna be­lőle és a hús megtisztult volna. Saul megparancsolta, hogy hen- gerítsenek oda egy nagy sziklát és azon vágják le az állatokat, de semmi esetre se egyék meg a vért a hússal együtt, mert az ilyesmi Isten kedve ellenére van. Miután az egész nép a király parancsa szerint cselekedett, Saul ezen a helyen oltárt állított és az oltáron Istennek egészen elégő áldozatot mutatott be. Ez volt az első oltár, amelyet Saul állított.

A király azzal a szándékkal, hogy azonnal megindul az el­lenség tábora ellen és azt teljesen elpusztítja még napfelkelte előtt, mivel a nép sem húzódozott ettől, sőt inkább nagy hajlan­dóságot mutatott parancsainak teljesítésére, magához hivatta Áchitób főpapot és felszólította: tudja meg, vájjon megengedi-e Isten, hogy az ellenséges tábor ellen vonuljanak és azokat is le- öldössék, akik még ott vannak. A főpap azonban azt válaszolta, hogy Isten erről nem akar nyilatkozni. Erre Saul felkiáltott: „Is­tennek bizonyára alapos oka van rá, hogy megtagadja tőlünk a választ, ámbár azelőtt mindenben utasítást adott nekünk, még akkor is, ha nem intéztünk hozzá kérdést. Bizonyára titokban valami vétket követett el valaki és ez az oka hallgatásának. De esküszöm magára Istenre, hogy megölöm a bűnöst, ha akár' a tulajdon fiam, Jonátás is és remélein, hogy így kiengesztelhetem Istent. A tulajdon véremet büntetem meg a bűnért, mintha egé­szen idegen ember volna.“ Mivel az egész nép helyeselte ezt, Saul az egész népet az egyik oldalra terelte, maga pedig fiával együtt a másik oldalra lépett és sorsot vetett, hogy megtudja, ki a bűnös. A sors Jonátásra esett. Midőn apja megkérdezte, mit követett el és miféle istentelen cselekedet nyomja lelkét, ez így felelt: „Atyám, semmi mást nem tettem, csupán este, az ellenség üldözése köz­ben, mézet ettem, mert semmit sem tudtam átkodról.*¹ Erre Saul megesküdött, hogy megöli őt és sem a rokonság, sem pedig az atyai szeretet nem fogja arra indítani, hogy megszegje esküjét. Jonátás egy cseppet sem ijedt meg a halálos fenyegetéstől, ha­nem odalépett a nép elé és bátran és szabadon így beszélt: „Atyám, nem kérek tőled kíméletet, mert édes nekem a halál, ha istenfélelmedért kell elszenvednem, ilyen fényes győzelem után. Legnagyobb vígasztalásom azzal a tudattal meghalnom, hogy a héberek legyőzték a filiszteusokat.** Ezekkel a szavakkal az egész népet megindította és meg is siratták szomorú sorsát. Meg is es­küdött a nép: nem engedi meg, hogy Jonátás, győzelmének igazi szerzője meghaljon. így mentette meg őt 'a nép atyja átkától és imádkozott az ifjúért Istenhez, hogy bocsássa meg bűnét.

Erre Saul visszatért városába, miután mintegy hatvanezer főnyi ellenséget lemészárolt. Boldogan uralkodott, leverte a szomszéd népeket és leigázta az ámmonitákat, moábitákat, filisz­teusokat, édomitákat és amalekitákat, valamint Szoba királyát. Saulnak három fia volt: Jonátás, Jessuj és Melkisúa és két leánya: Merob és Mikol. Hadvezére Ábner volt, nagybátyjának, Nemek a fia. Tudniillik ez a Ner és Kis, Saul atyja, testvérek voltak, mindketten Ábiel fiai. Saulnak rengeteg harckocsija és lovassága volt és ezért győzött minden háborújában. Uralkodása alatt a héberek nagy jólétben és boldogságban éltek és hatalma­sabbak lettek, mint a többi népek. Testőrségét a legmagasabb termetű és a legszebb külsejű ifjakból állította össze.

7.   FEJEZET

Saul megtámadja és leigázza az amalekitákat

Ezután Sámuel eljött Saulhoz s megmondta neki, hogy Isten küldte figyelmeztetni őt: mivel Isten őt mindenki más előtt ki­rállyá választotta, illendő, hogy engedelmeskedjék Istennek és akarata szerint éljen; mert amint Saul uralkodik a hébereken, úgy uralkodik Isten rajta és minden teremtményén. Mert Isten így szólt hozzá: „Mivel az amalekiták a hébereket a pusztában, mióta Egyiptomból kivonultak, egészen addig, míg ebbe az or­szágba el nem jutottak, sokat zaklatták, megparancsolom, hogy haddal vonulj ellenük és ha kivívtad a győzelmet, egyet se hagyj életben, hanem feleségeikkel és gyermekeikkel együtt irtsd ki őket: így bűnhődjenek azokért a szenvedésekért, amelyekkel atyáidat meggyötörték. A marhákat és a birkákat se kíméld, ne is fordítsd a magad 'hasznára, hanem áldozd mind Istennek. És töröld el^! a föld színéről az Amalek nevet, mint Mózes megpa­rancsolta.                                                           .

Saul megígérte, hogy teljesíti a parancsot. Ügy gondolkozott, hogy Isten iránti engedelmességét nemcsak azzal kell megmu­tatni, hogy megtámadja a filiszteusokat, hanem még inkább azzal, hogy ezt a legpontosabban és a lehető leggyorsabban hajtja végre. Ezért valamennyi csapatát egybegyüjtötte, szemlét tartott felet­tük Gal'galában; a sereg Juda törzse nélkül — amely maga har­mincezer embert állított ki — négyszázezer fegyveresből állt. Ez­zel a hadsereggel betört az amalekiták területére és erős csapat­egységet lesbe is állított a folyónál, hogy ne csak nyílt csatára kényszerítse az ellenséget, hanem váratlanul is rajtaüthessen az országutak mentén, bekeríthesse és lemészárolhassa. Alig kez­dődött meg a harc, az ellenség máris megfutamodott; Saul pedig üldözőbe vette és majdnem egy szálig levágta. És mivel ez a vál­lalkozás, mint Isten előre megmondta, szerencsésen végződött, megtámadta az amalekiták városait is és részben hadicsellel, részben aknákkal, részben ostrommüvekkel, részben pedig ki- éheztetéssel és minden más módon bevette és hatalmába kerítette azokat. Aztán azzal folytatta, hogy lemészárolta az asszonyokat és gyermekeket abban a meggyőződésben, hogy ezzel semmi ke­gyetlenséget vagy embertelenséget nem követ el, egyrészt azért, mert mind ellenség volt, másrészt azért, mert Isten parancsa sze­rint cselekedett, hiszen az engedelmességet nem tagadhatta meg. Az amalekiták királyát, Ágágot foglyul ejtette, de mivel sudár termetű és szép férfi volt, életben hagyta. Ezzel azonban nem Is­ten akarata szerint cselekedett, inkább csak jószívére hallgatott és nem kellő időben, sőt a maga kárára lágyult el. Mert Isten annyira gyűlölte az amalekiták népét, hogy még a gyermekeket sem volt hajlandó megkímélni, akik iránt pedig könyörületet szokás gyakorolni. Ezzel szemben Saul még a királyukat is, a héberek rengeteg szenvedésének okozóját, életben hagyta és sem­mibe vette Isten parancsát, mert az ellenség testi szépsége csá­bította erre. És valamint ő, a nép is vétkezett. Mert nem öldöste le a marhákat és birkákat, hanem elrabolta, ámbár Isten azt pa­rancsolta, hogy egyet se hagyjanak életben. A nép egyéb tárgya­kat és kincseket is magával vitt és csak azt semmisítette meg, ami majdnem egészen értéktelen volt.

Miután Saul az egyiptomi Pelusiumtól egészen a Vörös-ten­gerig majdnem minden néptörzset leigázott, elpusztította az el­lenség földjét és csak Szichem népét kímélte meg. Ezek a má- dianiták területének közepében laktak. A háború kezdetén hír­nökökkel megüzente nekik, hogy vándoroljanak ki, nehogy úgy járjanak, mint az amalekiták; ugyanis meg akarja kímélni őket, mivel Ráhuel, Mózes apósa révén rokonai voltak.

Erre Saul sikerei miatt boldogan hazatért, mintha bizony semmiről sem feledkezett volna meg, amit a próféta parancsolt neki, mikor háborúra készült az amalekiták ellen, hanem mintha az ellenségen aratott győzelem után mindent szabályszerűen tel­jesített volna. Istennek azonban sehogy sem volt kedvére, hogy az amalekiták királyát életben hagyta és hogy a nép parancsa ellenére az állatokat zsákmányul elhajtotta. Mert bűnösnek tar­totta, hogy ha már az ellenséget az ő segítségével győzték le és igázták le, őt megbántják és semmibe veszik és annyi tiszteletet sem tanúsítanak iránta, mint egy földi uralkodó iránt szokás. Hirdette tehát Sámuel prófétának: Megbánta, hogy Sault királlyá tette, mivel ez nem engedelmeskedik parancsainak, hanem a maga feje szerint cselekszik. Sámuel ennek hallatára nagyon megré­mült és egész éjjel könyörgött Istennek, bocsásson meg Saulnák és ne haragudjék rá tovább. De akármennyire kérlelte is a pró­féta, Isten megtagadta Saultól a bocsánatot, mert nem tartotta helyesnek, hogy Sámuel kérésére megbocsássa vétkeit: mert semmi sem mozdítja elő úgy a bűnt, mint ha túlságosan enyhén bánnak a bűnösökkel; mert akik számot tartanak a jóság és mél­tányosság dicsőségére, elfelejtik, hogy éppen a bűnt mozdítják elő ezzel. Mivel tehát Isten megtagadta a prófétától kérése telje­sítését és bizonyos volt, hogy elhatározását nem változtatja meg, Sámuel kora reggel elment Saulhoz, aki akkor Galgalában tartóz­kodott. Mihelyt a király megpillantotta, eléje sietett, köszöntötte és így szólt: „Köszönöm Istennek, hogy nekem adta a győzelmet és meg is tettem mindent, amit parancsolt.“ Sámuel pedig így válaszolt: „Hát akkor hogy lehet, hogy a táborban marhák és birkák bőgését és bégetését hallom?“ A király azt felelte rá, hogy a nép ezeket az állatokat áldozat céljaira tartotta meg, viszont az amalekiták népét Isten parancsa szerint utolsó szál emberig ki­irtotta és a királyon kívül senki sem maradt életben, ezt pedig fogolyként magával hozta. Hogy mi történjék vele, éppen azt akarja most megbeszélni a prófétával. Erre a próféta azzal vágott vissza, hogy Isten nem annyira az áldozatokban leli örö­mét, mint inkább a jó és igaz emberekben. „Ezek pedig —• foly­tatta — éppen azok, akik engedelmeskednék akaratának és pa­rancsainak és akik csak azt tartják helyes cselekedetnek, amit Isten parancsolt nekik. Mert tudd meg, Istent nem csupán azzal lehet megbántani, hogy nem áldoznak neki, hanem azzal is, hogy nem engedelmeskednek parancsának. Azoktól pedig, akik nem, engedelmeskednek neki, Isten semmiféle hódolatot sem vesz szí­vesen, akármilyen nagy és pompás áldozatokat és válogatott arany és ezüst fogadalmi ajándékokat ajánlanak fel neki, sőt in­kább elfordul tőlük és nem jámborságuk, hanem gonoszságuk bizonyságának tekinti az áldozatokat. Azokban azonban, akik parancsaira és kinyilatkoztatásaira emlékeznek és inkább elszen­vedik a halált, mint hogy bármelyiket is megszegjék, örömét leli és még áldozatot sem követel' tőlük. De ha mégis áldozatot mu­tatnak be neki, akkor a szegény ember csekély áldozatában na­gyobb kedvét leli, mint a gazdagok dús áldozati adományaiban. Ismerd meg ebből, hogy Isten nagyon haragszik rád, mert sem­mibe vetted és megszegted parancsát. Hogyan gondolhattad, hogy Isten kegyesen fogadja áldozatodat, holott abból ajánlod fel neki, amit ő elpusztításra szánt? — ha csak azt nem gondolod, hogy

IstenneK áldozni és elpusztítani valamit: ugyanannyit jelent. Ezért légy elkészülve rá, hogy királyi hatalmadtól megint megfoszt, mert gőgössé és féktelenné lettél miatta és az adományozó aka­rata ellenére visszaéltél vele.“ Erre Saul elismerte, hogy valóban igaztalanul cselekedett és nem tagadta le bűnét, de csupán féle­lemből cselekedett a próféta parancsa ellen, mert nem bírt a ka­tonákkal, akik mohón kívánják a zsákmányt és fosztogatást. Ezért bocsánatát és jóságos elnézését kérte és megígérte, hogy többé nem vétkezik; megkérte a prófétát, hogy miután visszatért, mutasson be békeáldozatot Istennek. De Sámuel tudta, hogy Saulnak már nem lehet reménye a kibékülésre Istennel és fel­készült, hogy hazamenjen.

Saul azonban rá akarta bírni Sámuelt, hogy maradjon még, megragadta köpenyét és mivel Sámuel kitépte magát kezéből, hogy távozhasson, elszakította a ruháját. A próféta most azt mondta Saulnak, hogy így szakítsák le róla is királyságát és ru­házzák rá egy jó és igaz emberre. Mert Isten szilárdan kitart elhatározása mellett és mindenhatóságában nem szokása megvál­toztatni véleményét vagy' eltérni tőle esendő ember módjára. Erre Saul beismerte, hogy hibázott; mivel azonban a történteket már nem másíthatja meg, kérte a prófétát : legalább tisztelje meg azzal, hogy az egész nép előtt imádkozik érte Istenhez. Erre Sá­muel hajlandó volt és el is távozott tőle, hogy imádkozzék Isten­hez. Utána elé vezették Ágágot, az amalekiták királyát. Mikor ez arról beszélt, hogy mily keserű a halál, a próféta így válaszolt neki: „Mint ahogy te bánatot és gyászt okoztál annak a rengeteg héber anyának, akiknek gyermekeit megöletted, úgy okozzál most te is gyászt tulajdon anyádnak, amikor majd megkapja ha­lálod hírét. “ És azonnal kivégeztette ' Galgalában, maga pedig visszatért Rámatába.

8.   FEJEZET

Sámuel Isten parancsára titokban királlyá keni Dávidot

241

Saul király belátta, mily nagy bajt okozott magának azzal, hogy magára haragította Istent és elment gábaai palotájába; a Gábaa név annyit jelent, mint „domb“; és ettől a naptól fogva nem is került többe a próféta szeme elé. És mivel Sámuel nagy fájdalmat érzett a maga szomorú sorsa miatt, Isten megparan­csolta neki, hogy vesse ki szívéből ezt a szomorúságot, vegyen

16 Flavius Josephus: A zsidók története magához szent olajat, menjen el Betlehem városába Izajhöz, Obed fiához és fiai közül kenje királlyá azt, akit majd ő kijelöl. Mivel azonban Sámuel félt, hogy Saul megtudja a dolgot és emiatt titokban vagy nyílt erőszakkal romlására tör, Isten meg­ígérte, hogy oltalmába veszi az úton; így hát útra kelt az említett városba. Ott a lakosok üdvözölték és megkérdezték. miért jött; ő pedig azt felelte: azért jött, hogy áldozzon Istennek. Miután el­végezte az istentiszteletet, Izájt hét fiával együtt meghívta az áldozati lakomára. Mikor szemügyre vette legidősebb fiát, aki magas termetű és szép ifjú volt, arra következtetett pompás alak­jából, hogv ez a jövendőbeli király. De ebben tévedett, mert miikor megkérdezte Istent, vájjon fölkenie-e ezt az ifjút, akit megcsodált és méltónak tartott a királyságra. Isten azt felelte, hogy az ő ítélete nem egyezik az emberek Ítéletével. „Te csak az if jú pompás alakiát nézed, — mondta, — és már ezért méltónak tartod a királyságra. Én azonban ezt a méltóságot nem a testi szépség jutalmául adom, hanem a lelki erényekért és olyan em­bert kívánok, akit jámborság, igazságosság, vitézség, engedelmes­ség s minden egyéb erény ékesít, mert ezek adják a lélek szép- ségét.“- Miután Isten így beszélt, Sámuel megkérte Izájt, hogy vezesse be fiait. Ez behívta öt fiát, akiknek neve sorban ez volt — Éliáb kivételével, aki már ott volt: — Abinádáb, Samma, Natá- nael, Ráel és Ászám. Mikor a próféta szemügyre vette őket és látta, hogy éppen olyan sudár termétűek, mint a legidősebb fiú, megkérdezte Istent, melyiket választotta közülük királynak. És mi­vel azt a választ kapta, hogy egyiket sem, megkérdezte Izájt, van-e még fia. Ez azt felelte, hogy van még egy, Dávid a neve, pásztor és éppen most kint van a nyájával. Erre a próféta megparan­csoltak hívják haza, mert nem kezdheti addig a lakomát, míg az nincs itt. Mikor belépett Dávid, akit atyja hivatott, pirospozsgás, tüzes szemű és szép ifjú, Sámuel ezt gondolta magában: ez az, akit Isten királyul választott! Asztalhoz ült, maga mellé ültette Dávidot, aztán Izájt és többi fiát is. Azután Dávid szemeláttára olajat vett elő, megkente vele és a fülébe súgta, hogy Isten királlyá választotta, a felkenés pedig ennek a jele. Arra is figyel­meztette, hogy legyen igazságos és tartsa meg Isten parancsait; akkor hosszú lesz uralkodása, családja pedig dicsőséges és híres. Legyőzi a filiszteusokat és a többi népeket is, amelyekkel háborúskodik, nagy hadi dicsőségre tesz szert életében és utódaira is ezt hagyja örökül.

Erre Sámuel eltávozott és Isten lelke elhagyta Sault és meg­szállta Dávidot, úgy hogy elkezdett jövendölni. Sault pedig min- ' denféle nyugtalanságok és gonosz szellemek gyötörték és fojto­gatták. Az orvosok nem tudtak erre a bajra jobb orvosságot, csak azt, hogy hozassanak ügyes énekest és hárfást, aki — mi­helyt Saul megkapja a rohamot és a gonosz szellemek elkezdik gyötörni — odaáll majd a feje felől, hárfázik és énekel hozzá. Saul megparancsolta, hogy rögtön keressenek ilyen embert. És mikor az egyik udvari ember megjegyezte, hogy látta Betlehem­ben Izáj fiát, aki még fiatal ugyan, azonban gyönyörű termetű és szép ifjú és egyéb jótulajdonságain kívül ért a hárfázáshoz és az éneklés művészetéhez is, ezenfelül pedig kiváló a hadimester­ségben: Saul hírnököket' küldött Izájhoz, megparancsolta, hozzák haza Dávidot a legelőről és vezessék elébe; látni akarja, mivel hallott már gyönyörű termetéről és szépségéről. Izáj erre elküldte fiát és ajándékokat is küldött, hogy vigye el Saulnak. Mikor Saul meglátta, nagyon megörült, fegyverhordozójává tette Dávidot és nagyon kitüntette; mert valahányszor a gonosz szellem gyötörni kezdte, Dávid énekelt és hárfázott, — mert - ő volt az egyetlen orvosa, — és ezzel megint magához térítette Sault. Saul elküldött most Izájhoz és kérte, hagyja nála Dávidot, mivel ha csak ránéz, máris csodálatos hatással van rá. Ez nem ellenkezett Saullal, és megengedte, hogy Dávid nála maradjon.

9.    FEJEZET

A filiszteusok megint megtámadják a hébereket, de vereséget szenvednek. Dávid és Góliát párviadala

Nem sokkal utóbb a filiszteusok megint hadsereget gyűjtöttek és hadat indítottak az izraeliták ellen. Táborukat Szokó és Ázeka között ütötték fel. Saul ellenük vetette hadseregét, megtelepedett egy hegytetőn és kényszerítette a filiszteusokat, hogy hagyják el táborukat és vele szemben ugyancsak hegytetőn üssenek új tábort. így aztán a két sereget egy völgy választotta éli egymástól, s ez a hegyek közt húzódott, amelyeken az ellenfelek táboroztak. Ekkor a filiszteusok táborából egy Góliát nevű vitéz leszállt; Get városából származott és óriástemetű ember volt: négy könyök és egy arasz magas. Fegyverzete épp oly óriás méretű volt, mint a teste, mert mellpáncéljának a súlya ötezer siklus volt; óriási sisakja és réz lábpáncélja éppen csak hogy befödte roppant test­részeit. Rendkívül nehéz dárdáját nem a jobb kezében tartotta,

hanem a jobb vállán; lándzsájának a súlya hatszáz siklus volt; sok fegyverhordozó kísérte. Ez megállt a két tábor közt, nagy szóval felkiáltott és odaharsogta Saulnak és a hébereknek: „Meg akarlak menteni benneteket a harc veszedelmeitől, mert mirevaló hogy seregeink egymásra rohanjanak és csatázzanak egymással? Inkább jelöljetek ki egyet magatok közül, hogy álljon ki velem párviadalra. És hogy a háborút megrövidítsük, egyezzünk meg, hogy az a nép, amelynek a harcosa alulmarad, szolgája lesz a másiknak. Mert jobb és okosabb, hogy egy-ember nézzen szembe a veszedelemmel, mint valamennyien." Mikor ezt elmondta, visszament táborába. De másnap újra kijött és elmondta ugyan­azt és így negyven napon át hívta viadalra az ellenfelet. Sault és hadseregét nagyon meghökkentette ez és csatára készülődtek, de egyik fél sem akart elsőnek támadni.

A háború kezdetekor Saul visszaküldte Izájhoz Dávidot és beérte annak másik három fiával, akiket veszedelmes hadiszol­gálatra osztott be. Dávid most megint atyja nyájait őrizte. Nem sokkal utóbb atyja a héberek táborába küldte, hogy bátyjainak élelmet vigyen és érdeklődjék hogylétük felől. Midőn Góliát éppen megint előrejött, kihívta a hébereket és szidalmazta őket, hogy egyiküknek sincs bátorsága megvívni vele, Dávid, — aki éppen , közölte bátyjaival atyja üzeneteit és hallotta, amint a filiszteüs szitkozódott és hencegett, — haragra lobbant és kijelentette bátyjainak, hogy ő hajlandó kiállni párviadalra. De legidősebb bátyja, Éliáb megfeddte, hogy gyermek létére túlságosan vakmerő és nem tudja még, mit szabad neki és mit nem; csak menjen vissza otthonába és nyájaihoz. Dávid tisztelte bátyja szavait, el is ment onnan, de néhány katonának még megmondta, hogy szeretne kiállni a hetyke filiszteussal. Ezek elárulták ajánlkozását Saulnak, aki tüstént magához hivatta és megkérdezte, akar-e valamit közölni vele. Erre Dávid így szólt: „Ó király, ne rémülj meg és ne csüggedj el; én megtöröm az ellenség gőgjét. És ha megvívok vele, bizonyosan leterítem, akármilyen nagy és erős is, s akkor aztán nevetség tárgya lesz mindenki előtt. Seregednek pedig annál nagyobb lesz a híre, ha nem egy harcedzett és tapasz­talt, hadiniesterségben járatos férfiú győzi le ezt, hanem szemre¹ félig gyerekember és a valóságban is fiatalkorú."

Saul csodálta Dávid bátorságát és vakmerőségét, de olyan fiatal volt, hogy nem igen bízott benne. Azt mondta, hogy még nagyon gyenge, még nem küzdhet meg az ilyen harcedzett 'férfi­vel. De Dávid így válaszolt: „Istenbe vetett bizalommal teszem

meg -ígéretemet: az ő segítségét már sokszor tapasztaltam. Mert midőn egyszer oroszlán támadta meg nyájamat és elrabolt egy bárányt, utána mentem, elfogtam, kirántottam a bárányt torká­ból és mikor rám akart rohanni, farkánál fogva megragadtam, földhöz csaptam és megöltem. Éppen így bántani el másszor egy medvével. Ezt az ellenséget azonban sokkal kevesebbre becsülöm, mint akármelyik vadállatot. Isten kezemre adja őt, mert gyalázza seregünket és szidalmazza Istenünket."

Ekkor Saul imádkozott Istenhez, adjon sikert az ifjú vak­merő vállalkozásának, ezt pedig felszólította, hogy fegyverkezzék a harcra. Azután ráadta sisakját és páncélját, derekára övezte kardját; ezzel elbocsátotta. Dávidnak azonban nagyon nehéz volt a fegyverzet, mert nem szokott hozzá és ezt mondta: „Ez, ó király, legyen csak a te fegyverzeted, mert te elbírod; de nekem, a te szolgádnak, engedd meg, hogy úgy harcoljak, ahogy akarok." Levette a fegyverzetet, fogott egy botot, vett a patakból öt követ, a tarisznyájába tette, jobb kezébe parittyát fogott és megindult Góliát ellen. Mikor ez így közeledni látta, kinevette és kicsúfolta, hogy nem olyan fegyverrel jön harcba, amivel ember ellen szokás harcolni, hanem olyannal, amelyet a kutyák ellen szoktak hasz­nálni: hát kutyának nézi őt, nem pedig embernek? Dávid erre azzal vágott vissza, hogy még a kutyánál is hitványabbnak tartja. Erre Góliát roppant haragra gerjedt, rettenetes átkokat szórt Dávidra és megesküdött Isten nevére, hogy húsát odadobja ele­delül a mező vadjainak és az égi madaraknak. Erre Dávid így felelt: „Te karddal és dárdával és páncéllal jösz, az én fegy­verem pedig Isten, aki téged és a ti egész hadseregeteket tönkre­teszi a mi kezeink erejével. Mert még ma levágom a fejedet, testedet pedig, odaadom a kutyáknak, te kutyafajzat; és ezenfelül mindenki megtudja, hogy Isten a héberek oltalmazója és az ő pártfogása a mi fegyverünk és a mi erőnk. Semmit sem ér más fegyverzet és más erő, ha Isten nem áll mellettünk." A filiszteűst fegyverzete nagyon elnehezítette; lassú léptekkel megindult Dávid felé, miközben csúfolta, mert szentül hitte, hogy ezt a fegyver­telen gyermeket könnyűszerrel agyoncsapja.

Az ifjú azonban Isten láthatatlan oltahna alatt lépkedett ellensége felé, kivette az egyik követ tarisznyájából és beletette a parittyába, azután kiröpítette Góliát felé és homlokán találta őt: a kő beszakította a csontot és behatolt agyvelejébe, Góliát megtántorodott és arcra bukott, Dávid pedig odaszaladt hozzá, a lezuhant ellenségre lépett, kihúzta a kardját, mert magának

nem volt kardja és lecsapta a fejét. Ezzel a filiszteusok is veresé­get szenvedtek, mivel hősük elesett, tehát megfutamodtak. Mert mikor láttáik, hogy legkitűnőbb harcosukat leterítették, nem bíz­tak már a sikerben és nem álltak helyt, hanem inkább szégyen­letes futásban mentették a bőrüket. Saul pedig és az egész héber hadsereg harci kiáltással az ellenségre vetette magát, sokat le­gyilkolt, a többit pedig egészen Get vidékéig és Askalon kapujáig üldözte. A filiszteusok közül mintegy harmincezer esett el és több mint kétszer annyi megsebesült. Erre Saul visszatért az ellen­séges táborba, elpusztította erődítményeit és felgyújtotta. Góliát fejét pedig Dávid a sátrába vitte és kardját Istennek aján­lotta fel.                                    .

10.    FEJEZET

Saul megirigyli Dávid hadisikereit. Feleségül érdjei hozzá leányát

Az asszonyok azonban felszították Saul irigységét és gyűlöle­tét Dávid iránt. Ugyanis midőn a sereg diadalmasan bevonult, az egész nép eléje ment, cimbalmokkal, dobokkal, ujjongással és énekkel. Az asszonyok azt kiáltozták, hogy Saul sokezer filiszteust agyonvert, a hajadonok pedig, hogy Dávid tízezret ölt meg. Mikor a király hallotta, hogy az ifjút jobban magasztalják, mint öt, hiszen tízezer harcos megölését tulajdonítják neki, rájött, hogy Dávidra az ilyen dicsőséges magasztalás után tulajdonképpen bizonyosan a királyi méltóság vár; ettől fogva félt tőle és gyana­kodott rá. Ezért felmentette előbbi hivatalától, mert úgy érezte, hogy mint fegyverhordozó túlságosan közel van hozzá és meg­tette ezredesnek. Ez az állás ugyan még jobb volt, mint az előbbi, de Saul úgy gondolta, hogy a király számára veszélytelenebb. Mert arra gondolt, hogy Dávidot majd veszedelmes hadivállal­kozásokra küldi, hogy minél hamarább elpusztuljon.

Dávidot azonban mindenütt, ahová csak ment, megsegítette Isten és szerencsével áldotta, úgy hogy nemcsak a nép tartotta nagyra páratlan dicsősége miatt, hanem Saul hajadon leánya is szerelemre lobbant iránta. Vonzalma úgy elhatalmasodott rajta, hogy végül már nem tudta titkolni és atyjának is fülébe jutott. Ez jó alkalmat látott benne arra, hogy Dávidot kelepcébe csalja és azoknak, akik leánya szerelméről értesítették, azt mondta, hogy szívesen feleségül adja leányát Dávidhoz; tudniillik abban reménykedett, hogy ez lesz Dávid veszte. „Megígérem, így

nyilatkozott, — hogy leányomat feleségül adom Dávidhoz, ha hatszáz ellenségem fejét elhozza nekem. Mivel ilyen pompás juta­lom vár reá és mivel ennek a veszedelmes és szinte hihetetlen vállalkozásnak a dicsőségét bizonyára szívesen learatná, bizonyos, hogy haladéktalanul hozzáfog. Akkor pedig a filiszteusok meg­ölik és én könnyű szerrel elértem célomat; mert megszabadulok tőle anélkül, hogy kezet kellett volna emelnem rá.“ Tehát meg­parancsolta szolgáinak: tudják meg, hogyan vélekedik Dávid a leányával kötendő házasságról. Ezek elmondták Dávidnak, mennyire szereti őt a király és az egész nép, sőt, hogy a király a leányát is feleségül akarja adni hozzá. Dávid pedig így válaszolt: „Hát ti csekélységnek tartjátok, ha az ember a király veje lehet? Nekem ez nagy dolog, hiszen alacsonyrendű ember vagyok, nem tartozom a fő emberek és méltóságok közé. Mikor a szolgák ezt a választ megjelentették Saulnak, így szólt: „Mondjátok meg neki: én nem kívánok tőle sem pénzt, sem ajándékot, mert ez annyi volna, mintha eladnám leányomat, nem pedig kiházasítanám; én inkább olyan vőre vágyom, aki vitézségével és egyéb erényeivel kitűnik, Ő pedig épp ilyen. Ennélfogva leányom kezéért nem kívánok tőle sem aranyat, sem ezüstöt, amit úgyis atyja vagyoná­ból kellene elhoznia, hanem csupán azt, hogy álljon bosszút a filiszteusokon és hozza el hatszáz filiszteus fejét. Ennél pompá- sabb és értékesebb ajándékot nem adhat nekem. És bizonyára leányom is jobban örülne neki, mint a szokásos jegyajándéknak, ha olyan emberhez mehetne feleségül, aki az ellenségen aratott győzelmének ilyen pompás bizonyságát hozza ajándékul." ;

Dávid ennek hallatára nagyon megörült, mert úgy gondolta, hogy a király csakugyan ilyen közeli rokonságba akar jutni vele. És meg sem fontolta, hogy tudja-e teljesíteni a kitűzött feltételt, vagy nem, hanem bajtársaival azonnal megindult az ellenség ellen és hozzálátott a munkához, amelyet a házasság feltételeként tel­jesítenie kellene. Mivel Isten, mindent megkönnyített és lehetővé tett neki, csakugyan rengeteg ellenséget megölt, hatszáz harcosnak a fejét levágta, elvitte a királynak és megegyezésük értelmében feleségül kérte leányát. Mivel Saulnak semmiféle oka sem volt, hogy ne váltsa be adott szavát és mivel szégyenletesnek tartotta volna, ha hazugnak gondolják, vagy ha alattomosan csak azért Ígérte volna meg leánya kezét, hogy Dávid életét kockára tegye ebben a nehéz vállalkozásban: feleségül adta hozzá leányát, Mikolt.

11.   FEJEZET

Saul Dávid életére tör. Jónatás hűsége

De Saul nem sokáig maradt nyugton. Mivel látta, hogy Dávidot az Isten és a nép egyformán szereti, nem tudta titkolni rettegését, hogy megfosztja királyi trónjától és életétől: ezek való­ban nagyszerű javak s már az is nagy szerencsétlenség, ha egyiket elveszíti valaki. Ezért megbízást adott fiának, Jónatásnak és leg­hűségesebb szolgáinak, hogy Dávidot tegyék el láb alól. Jónatás csodálkozott, hogy atyja érzelme ennyire megváltozott Dávid iránt, s hogy nem csupán íhegcsökkent nagy szeretete, hanem halálra is szánta. De mivel ő szerette az ifjút és erényeiért nagyra becsülte, elárulta neki atyja titkos szándékát és azt tanácsolta: vigyázzon magára és a most következő napokban ne mutat­kozzék. Közben ő majd elmegy atyjához, azzal az ürüggyel, hogy köszönteni akarja, felhasználja az alkalmat és Dávidról fog beszélni. Ha azután megtudja apja rosszindulatának okát, akkor azt majd igyekszik jelentéktelennek feltüntetni; majd azt mondja, hogy ilyen csekélység miatt nem szabad megöletni olyan férfit, aki páratlan érdemeiket szerzett a nép és a király szolgálatában, hanem ha még oly nagy bűnt követett is él, inkább meg kell neki bocsátani. Utána majd értesíti atyja szándéka felől. Dávid meg­fogadta a jó tanácsot és távoltartotta magát a királytól.

Másnap Jónatás elment Saulhoz és mivel vidáman és jó­hangulatban találta, mindjárt Dávidról kezdett beszélni vele: „Véleményed szerint miféle nagy vagy csekélyebb bűnt követett el Dávid, hogy meg akarod öletni, holott ez az ember neked annyi jót tett, és a filiszteusokat oly rettenetesen megverte és a héberek népét megszabadította attól a szégyentől és gyalázattól, amelyet negyven napig kénytelen volt eltűrni, mivel ő volt az egyetlen, aki a pökhendi ellenséggel ki mert állni párviadalra; aímyi ellenséges fejet hozott el, amennyit követeltél tőle és ezért feleségül adtad hozzá húgomat; ennélfogva a halála most már annál fájdalmasabb volna számunkra is, nem csupán erényeiért, hanem azért is, mert közeli rokonunk. Halála leányodnak is szenvedést okoz, mert özveggyé lesz, mielőtt a törvényes házas­ságból gyermekei születtek volna. Fontold meg ezt, lágyuljon meg szíved és ne bántsd meg azt, aki a legnagyobb jótéteményt gyako­rolta velünk: meggyógjutott téged, kiűzte a gonosz szellemeket, amelyek gyötörtek, visszaadta lelked nyugalmát, ezenfelül ellen­ségeinket is megfenyítette. Nem illenék hozzád minderről megfeledkezni.*’ Ezekre a szavakra Saul megenyhült és esküvel kijelentette fia előtt, hogy Dávidot nem bántja; tudniillik harag­ját és félelmét Jónatás igazságos védelme eloszlatta. Ez tehát magához hivatta Dávidot, közölte vele, hogy atyja érzülete meg­változott s maga vezette hozzá. És Dávid ott maradt a király mellett, mint azelőtt.

Ebben az időben a filiszteusok megint megtámadták a hé­bereket. Dávidot tehát egy sereg élén elküldte Saul, hogy verje le őket. Csakugyan rettenetes vereséget mért rájuk és győzelme­sen tért vissza a királyhoz. De Saul nem úgy fogadta, mint ahogy ilyen haditett után várhatta volna; elkeserítették a sike­rei, mintha legalább is veszélyeztették volna az ő királyi uralmát. És mivel megint gyötörték és nyugtalanították a gonosz szelle­mek, behivatta Dávidot abba a szobába, amelyben feküdt és megkérte, hogy hárfázzon és énekeljen; közben maga dárdát tartott kezében. Mikor Dávid teljesítette kérését, a király dárdát röpített feléje. De Dávid elhajolt a fegyver elől, mert észrevette a király szándékát és házába menekült és egész nap otthon maradt.

Éjjel a király őröket küldött, hogy vigyázzanak rá, nehogy titokban megszökjék és elrejtőzzék; mert törvény elé akarta állíttatni és halálra ítéltetni. Azonban Mikol, a király leánya és Dávid felesége észrevette apja szándékát, s mivel nagyon féltette férjét, mert nélküle nem tudott élni, odament hozzá és így beszélt: „Ne lásson meg itt a fölkelő nap, mert különben többé soha nem süt rád. Menekülj az éjszaka sötétjében és Isten hosszabbítsa meg neked ezt az éjszakát. Mert tudd meg, hogy ha kézrekerítenek, atyám kivégeztet.* Erre leeresztette férjét az ablakon át és így megmentette a veszedelemtől. Aztán megvetette az ágyát, ahogy betegnek szokás és a takaró alá kecskemájat' tett. Mikor napkeltekor atyja elküldött Dávidért, azt mondta, hogy férje egész éjjel nyugtalankodott s megmutatta a kikül­dötteknek a letakart ágyat. S mivel a máj lüktetett és mozgatta a takarót, könnyűszerrel elhitette velük, hogy Dávid fekszik a takaró alatt és nehezen lélegzik. A szolgák megjelentették Saulnak, hogy Dávid éjjel megbetegedett; a király mégis paran­csot adott, hogy csak hozzák el, ha még olyan beteg is, mert ki akarja végeztetni. Tehát visszamentek, kitakarták az ágyat és észrevették Dávid feleségének csalafintaságát s megjelentették a királynak. Ez összeszidta leányát, hogy miért mentette meg ellenségét, miért csalta meg atyját. Ekkor az asszony ügyes mentséget talált: azt mondta, hogy Dávid halállal fenyegette és így a félelem kényszerítette, hogy elősegítse szökését. Ezért bo­csánatot érdemel, mivel csak kényszerből, nem pedig önként cselekedett. „Nem is hiszem — tette hozzá, — hogy épp olyan fontos volna neked ellenséged halála, mint az én megmenekü­lésem." Saul erre megbocsátott leányának, Dávid pedig elmene­kült Rámátába, Sámuel prófétához, elbeszélte neki a király acsarkodását s azt is, hogy kevés híján majdnem átdöfte a lánd­zsájával, ámbár ő még soha semmi rosszat nem cselekedett ellene, az ellenség előtt sem viselkedett gyáván, hanem Isten segítségével mindig szerencsésen harcolt. De éppen ez volt az oka annak a gyűlöletnek, amelyet Saul Dávid iránt érzett.

Mikor a próféta megtudta, hogy a király milyen igazságta­lanul bánt Dáviddal, elhagyta Rámátát és Dáviddal együtt Gá- baába ment és egy ideig ott tartózkodtak. Mikor Saul erről érte­sült, odaküldte szolgáit azzal a paranccsal, hogV fogják el és vigyék eléje Dávidot. Ezek pedig, amint megérkeztek, próféták gyülekezetébe kerültek, megszállta őket Isten lelke és maguk is prófétáim kezdtek. Erre Saul más szolgákat küldött ki Dávid elfogatására. És mikor ezek is ugyanúgy jártak, megint más szolgákat küldött. És mivel ezek is prófétáltak, haragra lobbant és most már maga sietett oda. Már nem volt messze attól a hely­ségtől, midőn Sámuel megpillantotta és öt is prófétálásra kény­szerítette. Mikor Saul odaért hozzá, megszállta a lélek, úgy hogy elvesztette eszméletét: levetkőzött és egész nap és egész éjjel úgy hevert ott a földön Sámuel és Dávid szeme előtt.

Innen Jónatáshoz ment Dávid, Saul fiához. F^eki is elbeszélte apja acsarkodásait és hogy Saul mindenáron az életére tör, ám­bár sohasem követett el ellene semmi igaztalanságot vagy bűnt. Ez arra kérte, hogy ne hallgasson sem a maga gyanújára, sem mások rágalmaira, hanem csak rá: mert az apjának egyáltalán nincsenek ilyen szándékai ellene, hiszen akkor bizonyára kö­zölte volna vele, mert az ő hozzájárulása nélkül semmit sem cselekszik. De Dávid megesküdött, hogy valóban így van a dolog és kérte: legyen meggyőződve erről és inkább gondoljon meg­mentésére, mintsem hogy kételkedik szavainak igazságában és majd csak akkor hisz neki, ha látja és hallja, hogy már meg­ölték. Hozzátette még, hogy atyja bizonyára azért nem szólt neki erről, mert tudja, hogy baráti viszonyban vannak.

Jónatás, aki így megtudta Saul igazi szándékait, nagyon elszomorodott és megkérdezte Dávidot, mit tehetne érte. Dávid

így felelt: „Tudom, hogy szívesen megteszel mindent a ked­vemért. Holnap újhold és én ezen a napon a királlyal szoktam étkezni. Ha jónak tartod, kimegyek a városból és elrejtőzöm kint a síkságon. Ha aztán a király kérdezősködik felőlem, mondd meg neki, hogy engedelmeddel elmentem szülőváro­somba, Betlehembe, mert a törzsem ott nagy ünnepet ül. Ha aztán szerencsés utazást kíván nekem, mint útra induló barátai­nak szokott az ember, akkor abból arra következtethetsz, hogy nincsenek ellenem gonosz és ellenséges szándékai. De ha mást felel, abból megértheted, hogy valamit forral ellenem. Akkor aztán közlöd vélem atyád, szándékát és pedig egyrészt irgalmas­ságból, másrészt pedig baráti érzésből, amellyel hozzád vonzó­dom és te, aki uram vagy, hozzám, a szolgádhoz. De ha azt hiszed, hogy valami bűnt követtem el, akkor előzd meg atyá­dat és magad ölj meg engem.“

Jónatást megdöbbentették ezek az utolsó szavak; megígérte neki, hogy minden kívánságát teljesíti és ha atyja haragosan és gyűlölködőn nyilatkozik róla, közölni fogja vele. Hogy pedig annál jobban bízzék benne, kiment vele a mezőre és ott eskü­vel erősítette, hogy mindent megpróbál, ami Dávid javára szol­gálhat. így beszélt: „A veled kötött szövetségem tanújául hívom azt az Istent, akiről tudod, hogy nagy és mindenütt jelenlévő és ismeri gondolataimat, mielőtt még kimondtam volna azokat. És tanúul hívom, hogy semmit sem mulasztok el, hogy ki ne kutassam, milyen érzülettel van irántad atyám, mindaddig, míg meg nem tudom, hogy milyen és rejteget-e valami gonosz szán­dékot lelkében. Isten tudja, hogy szüntelenül imádkozom: adta meg neked az ő kegyelmét; valaminthogy most veled van és bizonyára nem hagy el a jövőben sem és akkor is neked adja a győzelmet, ha atyámmal együtt talán én is ellened volnék. Te azonban emlékezzél erre az eskümre és ha meghalnék, vedd pártfogásodba gyermekeimet és háláld meg azoknak, amivel ne­kem tartozol." Miután ezt az esküt elmondta, felszólította Dávi­dot, hogy keresse fel a mezőn azt a helyet, ahol Jónatás spor­tolni szokott: mihelyt kiismeri atyja érzületét, kijön oda egyet­len egy szolga kíséretében. „Ha már most három dárdát dobok a céltáblába — folytatta — és a szolgának megparancsolom, hogy hozza vissza a dárdákat, amelyek ott fognak heverni előtte, akkor bizonyosra veheted, hogy nem kell tartanod atyám­tól. De ha azt hallod, hogy éppen az ellenkező parancsot adom neki, akkor a király részéről is éppen az ellenkezőjére lehetsz

elkészülve. Mindenesetre gondoskodom biztonságodról, úgy hogy semmi bajod sem esik. Ha aztán jobb idők következnek, gon­dolj vissza erre és vedd gondjaidba gyermekeimet." Miután Dávid megkapta Jónatástól ezeket az ígéreteket, kiment a meg­beszélt helyre.

Másnap, mivel újhold volt, Saul elvégezte a szokásos tisz­tulást és utána lakomához ült. És mivel jobbján Jónatás, balján pedig hadvezére, Abner foglalt helyet, Dávid helye pedig üresen maradt, előbb nem szólt semmit, mert arra gondolt, hogy fele­ségével érintkezett és még nem végezte el a tisztulást. De* mikor az újhold után következő napon sem volt ott a helyén, Saul megkérdezte fiát, Jónatást: miért hiányzott Izáj fia tegnap is és ma is a lakomáról? Ez azt felelte, hogy megbeszélésük szerint és az ő engedőimével elment szülővárosába, mert törzse ünnepet tart s őt magát is meghívta az áldozatra. „És ha megengeded nekem —■ folytatta •— én is elmennék hozzá, hiszen tudod, mennyire szeretem őt.“ És most megtudta Jónatás, mennyire gyűlöli apja Dávidot és alaposan megismerte a szándékát: mert Saul szabadjára engedte haragját, szidta, szökevény fajzatnak és ellenségnek nevezte és azt mondta rá, hogy Dávid cinkosa és cimborája; sem őt, sem anyját nem tiszteli, hogy ilyen érzelme­ket táplál szívében, nem akarja belátni, hogy ameddig Dávid él, királyi trónjuk ingatag. Ezért csak hozassa ide, hogy elnyerje büntetését. Mikor pedig Jónatás megkérdezte, hogy mit követett el és Saul miért háborodik fel így ellene, nem csupán szavak­ban és szitkokban öntötte ki haragját, hanem fölkapott egy dárdát és rátámadt Jónatásra, hogy megölje. Ezt a szándékát ugyan nem hajtotta végre, mert barátai meggátolták benne; de fia megbizonyosodhatott, hogy atyja üldözi Dávidot és minden áron meg akarja ölni; hiszen Dávid miatt majdnem megölte a tulajdon fiát.                              .

Erre Jónatás kilopódzott az ebédlőteremből, mert bánatában hozzá sem tudott már nyúlni az ételhez. Az éjszakát álmatlanul töltötte, folyton zokogott, mert nemcsak tulajdon élete forgott veszélyben, hanem úgy látta, hogy Dávid halálát sem lehet elhárítani. Reggel pedig kiment a város határába a mezőre, lát­szólag azért, hogy sportoljon, de tulajdonképpen azért, hogy közölje barátjával, milyen érzülettel van iránta atyja. És mikor mindent a megbeszélés szerint cselekedett, a kísérő szolgát visz- szaküldte a városba, maga pedig Dávidhoz ment, hogy négy­szemközt beszélhessen vele. Amikor Dávid meglátta őt, lábaihoz

borult és élete megmentőjének nevezte. Jónatás azonban fel­emelté, összeölelkeztek, hosszasan megcsókolták egymást, zokog­tak és siratták ifjúságukat, a gyűlöletet, amely barátságukat üldözi és küszöbön álló elválásukat, mert úgy érezték, hogy ez éppen olyan, mint a halál. Végre felocsúdtak szomorúságukból, megesküdtek, hogy mindig gondolni fognak egymásra, azután pedig elváltak.

12.   FEJEZET

Dávid Áchimelek királyhoz menekül, aztán a filiszteusok és moábiták királyaihoz. Saul megöli Áchimeleket rokonságával együtt

Dávid, mikor a király elől menekült, aki halállal fenyegette, megérkezett Nóbé városába Áchimelek főpaphoz. Ez nagyon elcsodálkozott, mikor látta, hogy barátok és szolgák nélkül érkezik s megkérdezte, miért nem hozott senkit sem magával. Dávid azt felelte, hogy a király titkos megbízatást adott neki, amelynek végrehajtásához nincs szüksége kísérőre, de meg­parancsolta szolgáinak, hogy majd útja végcéljánál várjanak rá. Azután útravalót kért tőle, mert ezzel baráti szívességet tenne neki és támogatná feladata teljesítésében. Mikor megkapta az útravalót, kardot is kért vagy dárdát, ami éppen kéznél van. Véletlenül jelen volt Saul egyik szolgája is, egy Dóeg nevű Szí­riái, a király öszvéreinek őre. A főpap azt válaszolta, hogy neki nincs egyéb fegyvere, mint Góliát kardja, amelyet a filiszteus megölése után Istennek szentelt.

Ezt a kardot vette magához Dávid és a héberek tartomá­nyából Get filiszteus városba menekült, ahol Akis király ural­kodott. De a király szolgái felismerték őt és megjelentették uruknak, hogy Dávid van itt, aki annyi filiszteust meggyilkolt. Mivel Dávid félt, hogy itt ugyanolyan veszedelembe keveredik, amely miatt Saultól elmenekült és így az élete nincs biztonság­ban, úgy viselkedett, mintha megtébolyult volna: habzott a szája és őrültnek tetette magát; hadd higyje róla Get királya, hogy ebben a betegségben szenved. A király igen megharagudott szolgáira, mert elmebeteget bocsátottak eléje, tehát azonnal parancsot adott, hogy rögtön távolítsák el Dávidot.

így menekült el Dávid Get városából és megint Juda tör­zsének területére ment és itt Odollám város mellett egy barlang-

bán ütött tanyát; testvéreihez hírnököt küldött s megüzente nekik, hogy hol van. Ezek az egész rokonsággal együtt fölkeres­ték s mások is jöttek, akik szorongatott helyzetben voltak, vagy féltek Saul királytól; köréje sereglettek és minden szolgálatra ajánlkoztak, amit csak kíván tőlük. Körülbelül négyszáz ember volt vele.. Dávid most megint bizakodni kezdett, mert hívei sza­porodtak és most már volt segítsége; elhagyta ezt a helyet és a moábiták királyához ment; kérte, hogy bocsássa be szüleit az országába és vegye őket pártfogásába, amíg megtudja, milyen lesz a sorsa. A király teljesítette kérését és nagy tiszteletben magánál tartotta Dávid szüleit, amíg csak ott időztek.

Dávid maga a próféta parancsára elhagyta a pusztaságot és elment, hogy Juda törzsében telepedjék le: elment Száraa váro­sába és ott is maradt. Mikor Saul megtudta, hogy Dávidot nagy kísérettel látták, megijedt és megdöbbent, mert ismerte Dávid bátorságát és vakmerőségét. Attól tartott, hogy valami merény­letre készül ellene, ami majd, sok keserűséget és bajt okoz neki. Tehát egybegyüjtötte barátait, vezéreit és az egész törzset, amelyből származott, arra a hegyre, ahol királyi székhelyét tar­totta s leült azon a helyen, amelynek Háret volt a neve s udvari emberei és testőrsége körében így beszélt hozzájuk:_ „Törzsroko­naim, nagyon jól tudom, hogy emlékeztek jótetteimre, midőn nagy földek uraivá tettelek benneteket és hivatalokat s méltó­ságokat adtam nektek. Kérdezlek tehát, vájjon most több és nagyobb ajándékot vártok-e Izáj fiától, mert azt hallottam, hogy valamennyien hozzá húztok, sőt fiam, Jónatás is az ő érdekében buzgólkodik és titeket is hozzá akar édesgetni. Azt is tudom, hogy Dáviddal eskü pecsétje alatt szövetséget kötött és minden erejével támogatja az ellenem irányuló merényletet. Ti azonban nem törődtök ezzel, hanem nyugodtan várjátok, hogy mi fog történni.“ Mikor a király befejezte szavait és a jelenlévők közül senki sem szólalt fel, a szíriai Dóeg, a királyi öszvérek őre azt mondta, hogy látta, amint Dávid Nóbé városába ment Achime- lek főpaphoz, jóslatot kért tőle és útravalót kapott, valamint Góliát kardját és biztos kíséretet útjára.

Erre Saul a főpapot és egész családját magához rendelte és így beszélt hozzá: „Mivel bántottalak meg, hogy befogadtad Izáj fiát, aki királyi trónomra tör, sőt elláttad útravalóval és fegy­verrel? Hiszen tudnod kellett, hogy előlem menekül és gyűlöli házamat!“ A főpap nem tagadta le a történteket, hanem nyíltan beismerte, hogy Dávidot megsegítette; azonban ezt nem Dávid

kedvéért tette, hanem éppenséggel a király kedvéért. „Tudniillik nem tudtam, hogy ellenséged — mondotta -—■, hanem inkább leghűségesebb szolgádnak tartottam, sőt, mi több, vödnek és rokonodnak, mert így nem szokta megtisztelni az ember ellen­ségeit, hanem csak azt, aki iránt jóindulatú. Jóslatot pedig nem most először adtam neki, hanem már előbb is gyakran és több helyen. És mivel azt állította, hogy sürgős feladattal bíztad meg, azt hittem, hogy ha kérését nem teljesítem, nem is annyira iránta, mind inkább irántad mutatkoztam volna rosszindulatú­nak. Tehát ne gondolj rosszat felőlem, ha Dávid merényletei­ről hallasz s ne is gyanúsíts engem azért, mert barátságos vol­tam hozzá. Mert én nem ellenségednek, hanem barátodnak, vöd­nek és ezredesednek cselekedtem mindezt.'¹

Sault azonban nem győzték meg a főpap Szavai, hanem annyira rettegett, hogy még az igaz mentségnek sem hitt. Meg­parancsolta tehát fegyvereseinek, akik körülötte álltak, hogy a főpapot rokonaival együtt öljék meg. Mivel azonban ezek nem mertek kezet emelni a főpapra és még jobban irtóztak attól, hogy Istent megbántsák, mint hogy a királynak megtagadják az engedelmességet, a szíriai Dóegnek parancsolta meg, hogy hajtsa végre a kivégzést. Ez maga mellé vett még néhány gazfickót és legyilkolta Achimeleket egész rokonságával együtt, összesen háromszáznyolcvanöt embert. Azután Saul pm oszlókat küldött Nóbé papi városba és lakosait, az asszonyokat és gyermekeket is, valamint a mindenféle korú embereket leölette és a várost földig égette. Áchimelek fiai közül csak egv menekült meg, Ábjátár. így teljesült, amit Isten Éli főpapnak hirdetett, hogy tudniillik két fiának gonosztettei miatt egész nemzetségük elpusztul.

Saul királynak ebből a kegyetlen tettéből — amely egy egész papi nemzedéket karddal kivégeztetett és sem gyermeket, sem aggot nem kímélt és földig romboltatta még a várost is, amelyet Isten a papok és próféták otthonául és iskolájául ren­delt — igazán meg lehet ismerni az ember igazi természetét. Amíg magánemberként élnek és nincsenek megáldva földi javakkal, addig jók és szerények, mert nem ereszthetik sza­badjára ösztöneiket és nem cselekedhetnek kényük-kedvük sze­rint. Ugyancsak buzgón gyakorolják az igazságosságot, mert meg vannak győződve róla, hogy Istennek mindenben része van, amit az emberek cselekszenek és hogy nemcsak mostani tettei­ket látja, hanem jóval előbb látta már gondolataikat is, ame-

lyekböí tetteik sarjadnak. Mihelyt azonban az emberek hata­lomra és méltóságra jutnak, sutba dobják erkölcseiket és szo­kásaikat, mint a színész az álarcát és kiütközik belőlük a vak­merőség, a kevélység, minden isteni és emberi intézmény meg­vetése. És ámbár éppen ilyenkor illenék legjobban, hogy gya­korolják a jámborságot és igazságosságot, mert gondolataikat és cselekedeteiket mindenki figyeli, éppen ilyenkor minden tekintet­ben oly pökhendi módon viselkednek, mintha Isten nem is látná őket, vagy mintha nem is félnének hatalmától. És ha minden szíre-szóra megrémülnek valamitől, vagy szándékosan gyűlöl­ködnek, vagy ha éppen úgy tartja kedvük, esztelenül szerelmes­kednek, úgy gondolják, hogy ez helyes, igaz s Istennek és embe­reknek tetsző dolog. Azonban a jövőre nem gondolnak és előbb tisztelik azokat, akik súlyos fáradalmakat álltak ki értük, később azonban megirígylik őket. És ha valakit magas méltóságra segítettek, később nemcsak megint elveszik tőle, hanem emiatt még az életére is törnek, még pedig gonosz és rágalmazó¹ vádak alapján, amelyek hihetetlenül förtelmesek. Nem büntetendő cse­lekményeket torolnak meg, hanem inkább minden vizsgálat nél­kül dühöngenek puszta rágalmak és hamis vádak alapján, de nem azok ellen, akik megérdemelnék, hanem akiket éppen meg­ölhetnek. Mindezt bőségesen bebizonyította Kis fiának, Saulnak a példája; előbb királyként uralkodott a hébereken, miután az arisztokrata uralom és a bírák kora véget ért. Azután Áchimelek elleni gyanúja miatt kivégeztetett háromszáz papot és prófétát, városukat földig elpusztította és Isten szentélyét megfosztotta a papoktól és prófétáktól, sőt szent városát sem kímélte, ahol ezek után más papokat és prófétákat nevelhettek volna.

Ábjátár, Áchimelek fia, aki egymaga maradt életben a papi törzsbői, Dávidhoz menekült és megjelentette neki övéinek pusztulását, különösen pedig atyjának halálát. Ez azt mondta neki, hogy mikor Dóeget meglátta, már tudta, hogy ez a sors vár rájuk; mert rögtön az a gyanú támadt benne, hogy ez meg­rágalmazza a főpapot a királynál. De önmagát is megvádolta valamennyiük szerencsétlen halála miatt. Azután felszólította Ábjátárt, hogy maradjon nála, mert máshol nem rejtőzhet el ilyen jól.

13.   FEJEZET

Dávid kétszer megkíméli Saul életét, ámbár megölhetné.

Sámuel és Nábál halála

Dávid, mikor meghallotta, hogy ezidőtájt a filiszteusok betör­tek Keila vidékére és elpusztították, ajánlkozott, hogy hadsereget vezet ellenük, ha Isten, akit a próféta útján megkérdezeti efe- lől, neki ígéri a győzelmet. És mivel Isten csakugyan megígérte a győzelmet, seregével megtámadta a filiszteusokat, rettenetesen megverte őket, nagy zsákmányt ejtett és ott maradt Keilában mindaddig, amíg a lakosok a szérűről be nem hordiák a gabo­nát. Saulnak pedig besúgták, hogy ott tartózkodik. Mert hogy vállalkozása oly nagy sikerrel járt, annak nemcsak az országban ment híre, ahol történt, hanem elterjedi messzire és így a király­nak is fülébe jutott. Saul nagyon örült, mikor hallotta, hogy Dávid Keilában van: „Isten kezembe adta őt, — mondta, — mi­kor bezárta a falakkal, kapukkal és reteszekkel védett városba/' Megparancsolta tehát egész haderejének, hogy támadják meg Keilát, fogják el Dávidot és öljék meg. De midőn Dávid Isten­től megtudta, hogy Keila lakosai, ha ott marad közöttük, ki­szolgáltatják Saulnak, négyszáz emberével együtt kimenekült a városból és Engaddi fölött a pusztába vonult. Mikor Saul meg­hallotta, hogy Dávid megszökött Keilából, megszüntette ellene a hadjáratot.

257

Innen Dávid Zif földjére ment egy Kaina nevű helységbe, ahol meglátogatta őt Saul fia, Jónatás és köszöntötte. Biztatta, hogy ne féljen, legyen jó reménnyel a jövő iránt és ne csügged­jen el a jelenlévő bajok miatt. Mert király lesz és a héberek egész haderejének ő lesz a fővezére, ilyesmit pedig csak nagy fáradalmak árán nyerhet el. Erre újból megesküdött neki, hogy a jövőben is megőrzi iránta azt a hűséget és barátságot, amely kettejüket összefűzi és Istent hívta tanúul, mikor átkot mon­dott, hogy sújtsa őt ez az átok, ha megszegi szövetségüket. Mi­után így megvigasztalta és eloszlatta félelmét és szomorúságát, elbúcsúzott tőle és hazament. Zif lakosai pedig, hogy Saul ke­gyeit megnyerjék, elárulták neki, hogy Dávid náluk tartózko­dik és szívesen kiszolgáltatják, ha érte jön. Mert ha a Zif melletti hegyszorost megszállja, Dávid nem menekülhet. A ki­rály megdicsérte őket buzgalmukért, megígérte, hogy hálás lesz azért, hogy ellenségét elárulták és hamarosan le is rója

17 Flavius Josephus: A zsidók története

háláját és kiküldte poroszlóit, hogy keressék meg Dávidot; maga nemsokára utánuk indul. Ezek siettek Dávidot még a király megérkezése előtt kézrekeríteni, mert nemcsak azzal akarták a király jóindulatát megnyerni, hogy feljelentették ellenségét, hanem azzal is, hogy kezébe adják. Ámbár meg akar­ták mutatni Saulnak buzgalmukat és készséges hajlandóságukat azzal, hogy kiszolgáltatják neki Isten kedveltjét, hogy kivégez­tesse, ez a gonosz szándékuk mégis meghiúsult. Midőn tudni­illik Dávid értesült Zif lakosainak alattomos merényletéről és a király érkezéséről, a szoroson keresztül eltávozott a vidékről és Máon pusztájában egy magas sziklára menekült.

De Saul üldözőbe vette Dávidot és mivel útközben meg­tudta, hogy Dávid szerencsésen kiosont a szoroson, átment a szikla másik oldalára. Ott azonban, mikor már-már kézrekerí- tette Dávidot, hírét vette, hogy a filiszteusok megint betörtek a héberek területére, tehát visszament és azok ellen vonult, mert jobbnak tartotta ezeknek a kevélységét megtorolni, mint az or­szágot átengedni kényükre-kedvükre, miközben ö a . maga ellenségét üldözi.

így Dávid váratlanul megmenekült a veszedelemből és megint Engaddi szorosaiba vonult. Saul, miután kiűzte a filisz- teusokat, értesült, hogy Dáyid Engaddi vidékén tartózkodik és háromezer válogatott fegyveressel azonnal odasietett. Mikor már nem messze volt a helységtől, az út közelében nagyon hosszú, széles és mély barlangot pillantott meg: Dávid éppen ebben a barlangban rejtőzködött négyszáz fegyveresével. Es mivel a királynak éppen el kellett végeznie szükségét, egyedül bement a barlangba. Azonban Dávid egyik kísérője megpillantotta, je­lentette Dávidnak, hogy most Isten alkalmat adott neki bosszút állni ellenségén: vágja le Saul fejét és így szabadítsa meg ön­magát az örökös bolyongástól és nyomorúság tói. Dávid fölkelt, de csupán Saul köntösének a csücskét vágta le, mert lelkiisme- retfurdalása támadt: „Gazság volna, — mondotta, — megölni uramat, főképpen azt, akii Isten királyi méltóságra emelt; ám­bár halálos ellenségünk, bűn volna ezt elkövetnem, ellene/¹ Midőn Saul kijött a barlangból, Dávid utána sietett és odakiál­totta neki, hogy hallgassa meg. A király visszanézett, Dávid pedig arcra borult hódolata jeléül és így beszélt: „Ó király, nem illik hozzád, hogy meghallgasd a rosszindulatú és hazug rágal­makat és eltűrd, hogy meggyanúsítsák leghűségesebb szolgáidat. Mert a szavak nagyon könnyen félrevezetnek, de a cselekedetek

nyilván megmutatják mindenkinek a jellemét. A szavak lehet­nek igazak és hazugok, de a cselekedetek világosan feltárják az igazi érzületet. Az én cselekedeteimből pedig láthattad, mi­iven hűséges vagyok hozzád és családodhoz és viszont mily hűtlenek azok, akik olyan tetteket fognak rám, amelyeket sem kieszelni, sem végrehajtani nem tudok, ámbár te folyton harag­szol rám és éjjel-nappal másra sem gondolsz, csak arra, hogyan ölhetnél meg. Ez igazságtalanság tőled. Hogyan is hihetted el azt a rágalmat, hogy én téged meg akartalak ölni? És hogyan vétkezhetsz ily súlyosan Isten ellen, hogy meg akarsz ölni en­gem, holott ma megbosszulhattam volna magam és mégis meg­kíméltelek? Mert ha halálodat akartam volna, akkor nem mene­külhettél volna meg és ahogy köntösöd egyik csücskét levág­tam, épp úgy levághattam volna a fejedet is." És Dávid állítá­sának bizonyságául megmutatta a posztódarabot. Azután így folytatta: „Én nem akartam még igazságos bosszút sem állni rajtad; te azonban nem átallsz engesztelhetetlen gyűlölettel ül­dözni engem. ítéljen Isten közöttünk és ő mérlegelje mindegyi­künk eljárását." Saul most rémült csak meg, hogy milyen nagy veszedelemből menekült; elvette a szavát Dávid szerénysége és nemessége és felsóhajtptt. Dávid is felsóhajtott és most Saul kezdett beszélni: „Nekem sokkal több okom van a sóhajtozásra, mint neked; mert te csak jót cselekedtél velem, én azonban csak bajt okoztam neked. Ma megmutattad, hogy él benned atyáink igazságossága, mert ők a pusztában elfogott ellenség életét nagylelkűen meghagyták. Ebből megismerem, hogy Isten téged a királyi méltóságra választott és majd uralkodni fogsz mindem hébereken. Esküdj meg hát nekem, hogy akkor meg­kíméled nemzetségemet és az én igaztalanságom miatt nem adod halálra gyermekeimet, hanem különös oltalmadba veszed há­zamat." Dávid le is tette az, esküt, amelyet kért tőle és Saul hazatért, ő maga pedig a Mászfa szorosba vonult.

Ezidőtájt meghalt Sámuel próféta. Hogy a héberek meny­nyire tisztelték, az különösen abból tűnt ki, hogy sokáig gyá­szolták és siratták, s temetését és halotti szertartásait nagy ün­nepélyességgel végezték el. Szülővárosában, Rámátában temet­ték el és nem afféle hivatalos gyásszal siratták el, hanem úgy, mintha minden egyes embernek a halottja lett volna. Igazságos és áldott lelkű férfiú volt és kedvelte az Isten. Éli főpap halála után tizenkét esztendeig egyedüli elöljárója volt a népnek, az­után pedig Saullal együtt még tizennyolc esztendeig.

Abban az időben élt egy Zif tartományi gazdag ember, aki Ernát városában született. Háromezer birkája és ezer kecskéje legelt a mezőn. Dávid szigorúan megparancsolta embereinek, hogy hozzá ne nyúljanak a nyájakhoz és se kapzsiságból, se kényszerből ne vetemedjenek arra, hogy ellopjanak belőle va­lamit, se pedig azért, mert talán azt hinnék, hogy a pusztaság­ban nem derül ki bűnük, inkább gondolják meg, hogy az ilyes­mi Isten ellen való bűn volna. Abban a reményben adta ki eze­ket az utasításokat, hogy ezzel szívességet tesz egy jó és igaz embernek. Azonban Nábál, — mert ez volt a férfiú neve, — éppenséggel keményszívű és rosszhírű ember volt, aki egész életét gonoszságban töltötte el, felesége azonban jó, értelmes és még hozzá gyönyörű asszony volt. Birkanyírás idején ehhez a

 

Nábálhoz elküldte Dávid tíz emberét, köszöntötte öt és kifejezte azt a kívánságát, hogy még sok évig éljen boldogan, azután pedig arra kérte, hogy Nábál adjon neki valamit a fölöslegei­ből, annál inkább, mert a pásztoroktól hallhatta, hogy emberei, ámbár már régóta tartózkodnak a pusztában, semmi kárt sem okoztak neki, hanem éppenséggel mindig védelmezték pásztorait és nyájait. Később majd nem bánja meg, hogy adományozott valamit Dávidnak. Nábál azonban barátságtalanul és mogorván fogadta a hírnököket; mindjárt megkérdezte tőlük, kicsoda is az a Dávid. És mikor meghallotta, hogy Izáj fia, ezt mondta: „Hát ilyen elbizakodottak azok az emberek, akik megszöktek a gazdájuktól és most kevélykednek!" Mikor ezt Dávidnak meg­mondták, felháborodott, maga mellé vett négyszáz fegyverest, kétszázat pedig a poggyász őrizetére hagyott, — mert ekkor már hatszázfőnyi csapata volt, — és Nábál ellen indult, de előbb megesküdött, hogy még ezen az éjszakán elpusztítja Nábál egész házát és minden vagyonát. Dávid tudniillik nem csupán azért fenekedett rá, mert oly hálátlan volt iránta, holott ő őszinte barátsággal közeledett hozzája, hanem azért is, mert megsér­tette, ámbár ő semmi rosszat sem tett ellene.

De Nábál egyik szolgája elmesélte asszonyának, hogy Dávid valami szívességet kért az urától, ez azonban szidalmakkal il­lette, holott Dávid mindig védelmezte nyájait: ezt pedig az ura igen megkeserülheti. Mikor Abigail, — ez volt az asszony neve, — megtudta ezt, fölnyergeltette szamarát, megrakatta minden­féle ajándékokkal, egy szót sem szólt férjének, aki éppen tök­részeg volt és útra kelt Dávidhoz. Dávid egy szorosban találko­zott vele, mert négyszáz fegyveresével éppen útban volt, hogy Nábál ellen vonuljon. Az asszony, amikor meglátta, leugrott szamaráról, arcra borult és könyörögve kérte, felejtse el Nábál szavait, mert ez csakugyan olyan ostoba ember, mint ahogy a neve mondja, — a héber nyelvben Nábál annyit jelent, mint „ostobaság/' Ö maga azzal mentegette magát, hogy nem talál­kozott Dávid hírnökeivel. Majd így folytatta: „Ezért kérlek, bocsáss meg nekem és adj hálát Istennek, mert visszatart attól, hogy embervérrel szennyezd be kezedet. Mert az megbűnhödik gonoszságáért akkor is, ha te nem mocskolod be magad gyilkos­sággal; és ugyanaz a csapás, amely Nábált sújtja majd, vissza­hull a te ellenségeid fejére is. Ezért kérlek, fogadd el szívesen ajándékaimat és szüntesd haragodat férjem ellen és háza ellen. Mert illik hozzád a türelem és az emberséges érzület, hiszen királyi méltóságra rendeltettél." Dávid elfogadta az ajándéko­kat és így felelt: „Isten kegyelme tette, ó asszony, hogy ma találkoztál velem, különben nem érted volna meg a holnapi na­pot. Mert én megesküdtem, hogy még ma éjjel elpusztítom Ná­bál házát és e gonosz és hálátlan ember családjából senkinek sem irgalmazok. így hát Isten rendeléséből idejében találkoztál velem és Lecsillapíthattad még haragomat. De ha Nábál ezúttal meg is meneküli a büntetéstől, a jövőben nem fogja elkerülni; mert gonoszsága majd más alkalommal vesztét okozza."

Miután így beszélt, az asszonyt hazabocsátotta. Mikor haza­ért, férje nagy társaságban éppen tivornyázott és mivel már ré­szeg volt, az asszony nem akarta rögtön közölni vele a történte­ket. Másnap azonban, mikor férje kijózanodott, mindent elmon­dott neki és úgy megrendítette, hogy elhagyta ereje és teste olyan volt, mintha meghalt volna; még tíz napot élt ezután. Mikor Dávid hírét vette halálának, megjegyezte, hogy Isten igazságosan büntette meg, mert Nábál a tulajdon gonoszsága miatt pusztult el, úgy hogy neki magának nem is kellett kezeit vérével beszennyeznie. És ekkor megvilágosodott benne, hogy Isten minden gonosz embert megbüntet és minden emberrel törődik és a jót jóval viszonozza, a gonoszságért pedig még ke­gyetlenebb büntetéssel fizet. Nem sokkal utóbb magához hi­vatta Nábál feleségét, hogy feleségül vegye. Ez ugyan azt fe­lelte a követeknek, hogy nem méltó erre a tisztességre, sőt nem érdemli meg, hogy lábait is érintse. De azért hódolattal elment Dávidhoz és Dávid feleségül vette szerénységéért, tisztességéért és szépségéért. Dávidnak már előbb is volt felesége, aki Ábisár városából származott; Mikolt, Saul király leányát, aki ugyancsak Dávid felesége volt, atyja férjhez adta Fáltihoz, a Gallimból származó Láis fiához.

Nem sokkal utóbb néhány Zif-környéki ember jelentette a királynak, hogy Dávid megint az ő területükön tartózkodik és Saul, ha odajön, könnyen kézrekerítheti. Saul csakugyan oda is vonult háromezer emberrel, s mikor az éj leszállt, tábort ütött Szikeleg helység mellett. Mikor Dávid meghallotta, hogy a ki­rály ellene vonul, kémeket küldött ki, hogy jelentsék, meddig nyomult már előre Saul. Mikor meghallotta, hogy Szikelegnéi táboroz, éjjel Ábizájnak, Szárúja nevű húga valamint a heteus. Áchimelek fiának kíséretében titkon elindult és odalopódzott Saul táborához. Miközben Saul az egész hadsereggel és hadve­zérével, Ábnerrel együtt aludt, bement a király sátrába, amelyet a mellette kitűzött dárdáról lehetett megismerni. De nem mert kezet emelni a királyra és Ábizájnak sem engedte meg, pedig ez mindenáron meg akarta ölni Sault, sőt megmagyarázta neki, hogy súlyos bűn megölni az Istentől felkent királyt, akármilyen gonosz ember is; mert eljön az ideje, amikor megkapja a bün­tetését attól,