DÜNYA TARİHİ ♦ ♦ ♦ ♦ İNSAN HAKLARININ ZAFERİ ÇAĞI...9. Cild

A VILÁG
TÖRTÉNELME

A NAGYKÖZÖNSÉG SZÁNÁRA

SZERKESZTI

ENDREI ZALÁN

A világ minden részében levő gyűjtemények híres műemlékeinek eredeti fényképeivel,
eredeti adatok, képek, romok után újjáalkotott szemléltető képekkel, hiteles
arczképekkel, okmányok utánzataival, korhű jelmez-képekkel,
többszínű szövegközti képekkel. Sokszínű mű-
mellékletekkel, térképekkel, szár-
mazási táblákkal

6. KÖTET: AZ EMBERI JOGOK GYŐZEDELMÉNEK KORA

A VILÁG TÖRTÉNELME

♦ ♦ ♦ ♦

AZ EMBERI JOGOK
GYŐZEDELMÉNEK KORA

ÍRTÁK

MIGNET FERENCZ — Dr. KEIM ÁGOSTON
Dr. JAEGER OSZKÁR — KOVÁCS JÁNOS

6 MŰVÉSZIES, SOKSZÍNŰ MŰMELLÉKLETTEL, 130 SZÖVEGKÖZTI FEKETE ÉS

24 SZÍNES KÉPPEL, MŰEMLÉKEKKEL, JELENETEKKEL.

Szedték és nyomták ezt a könyvet a «Globus»
műintézet és kiadóvállalat részvénytársaságnak
nyomdájában, Budapest, VI. kerületében,
az Aradi-utcza nyolczadik száma alatt,
száztizenhat évvel a franczia for-
radalom kitörése után, a
kereszt jelének huszadik
századában, az egy-
ezerkilenczszáz és
hetedik esz-
tendejé-
ben.

TARTALOMJEGYZÉK

Bevezető 7

A FRANCZ1A FORRADALOM.

A forradalom kitörése 9

1791, ápr. 3. az alkotmány-gyülekezet végéig 32

1793, január 21-Ő1 junius 2-ig 55

1793, junius 2-től a Direktóriumig 62

NAPÓLEON.

Napóleon 89

Napóleon és a Direktórium 110

Egyptomi hadjárat. Államcsíny 111

Napoleon mint konzul 129

Napoleon császár 143

NAGY EURÓPAI VÁLTOZÁSOK.

A restauráczió és a júliusi királyság ideje 109

A keleti kérdés. Görögország felkelése. Orosz-török háború 179

Anglia — IV. Frigyes Vilmos — IX. Piusz Oroszország — Francziaország

Kelet-India — A párisi felmari forradalom — A magyar szabadságharcz —

III. Napoleon — 187

Európa az ötvenes években. A krimi háborúban 207

1863-1871 215

I. VILMOS HALÁLÁIG.

1871-1888 229

Befejező szavak 237

MŰMELLÉKLETEK.

XV. Lajos végrendelete 28

Mária Antoanett utolsó levele 36

Kép a iranczia forradalomból 44

Robeszpierr levele a köztársasági hadsereghez 72

Danton, Robeszpierr, Marát 60

Kordé Sarolta levele — 68

Hogyan lehetett ezt a bandát bebocsátani 92

Napóleon 116

Napóleon átveszi Bécs kulcsait 132

Napóleon elválik seregétől 140

Hofer András elbúcsúzik övéitől 148

Napoleon a méregpohárral 156

A bécsi kongressz 176

A magyar tudományos akadémia megallapitása 192

Kossuth 214

I. Vilmos császár 212

Bis/mark 266

Königgrátz 230

TÉRKÉP.

Közép-Európa 1811-ben és a Rajnai szövetség 184

Nagy Napoleon.

BEVEZETŐ.

Az ó-világ és az új kor közt roppant hosszú az átmenet, mely alatt a világ harczai a vallás iránti hódolatban és az érte való küzdelemben folytak le és az egész európai világ meggyőződését, lelkesedését, törekvését a hit igazságainak szolgálatába küldte.

A pogány világ után a kereszténység, mint mindennél hatalmasabb mindenható erő meghódította az európai népeket, de amíg a népek milliói helyesen fogták fel és értették meg a kereszt jelében diadalmaskodó tan igazi malasztját, amíg megértették, hogy nem azzal bizonyulnak igaz hívőknek, ha külsőségekben, nevekben, szövegekben, jelekben kell megtalálnak, ami a kereszt tanában békét, áldást, üdvöt hoz, hanem annak az egyénre ható malasztjában, az idők örökkévalóságáig fennmaradó hatalmában: a felebaráti szeretetben és a lelkiismereti tisztaságban.

Ebben a két parancsban benne van az emberi boldogulásnak, a földi boldogulásnak minden tényezője, mert aki a szeretet tana szerint él, az nem gyülölködhetik, nem ronthatja meg a másik embert, nem tesz semmit, ami lelkiismeretének nyugalmát zavarhatná. Ellenben lelkesítheti mindenre, amit övéi, felebarátai jólétéért, becsüléséért tehet. Az igazi, ideális vagy szocziális eszmék mind ebben az egyetlen tanban gyökereznek.

De a népek nem fogták fel helyesen ezt a tant!

Mennyi szenvedés, bűn, gyűlölet, baj sújtotta a világot, mert félreértette ezt az öröktől- és örökkévaló tant. Aminek boldogítania kellett volna a népeket, az milliókra hozott gyötrelmet, elnyomatást, szenvedést, megtévedést és megtévesztést.

Hosszú évszázadok múltak el, amíg végül a tévedések súlya oly nehéz lett, hogy a világ nem bírta el tovább és követelte, hogy a nagy tanítás igazságai, az abból származó jogok diadalmaskodjanak. A szeretet szavát, hogy jobban megértsék, három jelszóra bontották fel: Egyenlőség, Testvériség, Szabadság!

Hát nem ezt hirdették-e a mester szavaira világot tanítani indult apostolok?

Hosszú kor múlt el, amíg a világ eljutott oda, hogy a világ minden rétege élhessen a jogokkal, melyeket ezekből a tanokból hirdetnek. Azt a kort, amely addig tartott, amíg ezek a jogok diadalmaskodhattak, ezt tartjuk mi a középkornak és a testvériség, egyenlőség és szabadság jelszavainak diadalával kezdődött az új kor, az emberi jogok győzelmének kora.

A francziák történelmét ott hagytuk el, hogy a király összehívta a birodalmi rendeket gyűlésre, melyre meghívta az előkelő nemességet, a papságot és az elnyomott harmadik rendet, melyet azon a gyűlésen 2 pap, 12 nemes, 18 városi tanácsos, 102 biró, 212 ügyvéd, 16 orvos, 216 kereskedő és földműves képviselt. (1. IV. k. 560. old.)

Ennek a gyűlésnek a napját 1791 május 5-re tűzték ki. Azzal a nappal zárul le a középkor és megkezdődik az Egyenlőség, Testvériség és Szabadság jelszavának kora.

A FORRADALOM KITÖRÉSE.

Fölvirradt május 5-ének hajnala. A birodalmi rendek gyűlését vallási ünnep előzte meg. A király, a királyné, a miniszterek, a három rend képviselői ünnepélyes menetben vonultak a Notrdam templomából Szent Lajos templomába, a megnyitó misére. Igazi ünnep volt ez. Rengeteg néptömeg özönlött Verszelybe. Az idő ragyogón szép volt, a város mesés díszítésekben pompázott. A zene hangjai, a király arczárói sugárzó öröm és jóság, a királyné bájos és minden izében nemes megjelenése, a közös remény: mind a lelkesedés tüzét gyújtotta ki a lelkekben. Csupán egy dolog hatott fájdalmasan: az 1614-iki elrendezés és beosztás. Elől a papság haladt teljes egyházi díszben, utána a nemesség aranynyal áttört

nemesség helyezkedett el, a harmadik rend pedig a trónnal szemben.

Azokat a képviselőket, akiknek részük volt a rendek gyűlésének egybehívá-

sában, a közönség lelkesen üdvözölte, lelkesen tüntetett Nekker mellett is.

Mikor a miniszterek elfoglalták helyüket, bevonult a király, a királyné, a herczegek s nagyszámú ragyogó kíséretük. A terem csak úgy dörgött az üdvrivalgástól. XVI. Lajos leült a trónra s amint föltette kalapját, a három rend egyszerre követte példáját. A harmadik rend habozás nélkül megcselekedte, bár ez ellenkezett a hagyományokkal. Elmúlt az az idő, mikor a harmadik rend födetlen fővel, térden állva adta elő kívánságait. Mély csöndben várták a király szavait. Kiváncsiak voltak arra, vájjon a régi gyülekezetekkel egy sorba állitja-e az újat is, vagy megadja neki azokat a jogokat, melyeket az állam s a nép érdeke megkövetel? Vájjon háborút, vagy békét hoznak-e szavai?

„Uraim, kezdte megindultan a király, elérkezett végre a nap, mely után szivem oly rég vágyott s örömmel látom magam körül népem képviselőit. Hosszú idő mult el a rendek utolsó gyűlése óta, s én — bár e gyűlések egybehivása kiment a szokásból — habozás nélkül szólítottam ide ezt a mostanit, amely a királyságnak új erőt, a népnek a boldogság új forrásait hozhatja meg.“

Ezután az adósságokról és a megtakarításokról beszélt. Ahelyett, hogy rámutatott volna az útra, melyet a rendeknek követniük kell, a pénzszükségről, az újításoktól való félelemről beszélt a király; panaszkodott a kedélyek nyugtalanságáról, anélkül hogy megemlítette volna, hogy mily intézkedésekkel szándékozik azokat megnyugtatni. És mégis dörgő tetszésnyilvánításban tört ki a rendek gyűlése, mikor a fejedelem emigyen végezte szávait:

„Mindenre, amit az uralkodótól, a nép első barátjától megkívánhat a közvélemény, számíthatnak részemről az urak. Adja isten, hogy boldog egyetértés uralkodjék e gyülekezetben, hogy ez a kor a királyság boldogságára s javára örökké emlékezetes legyen! Ez az én szivem kívánsága, ez legforróbb könyörgésem, ez legyen az a jutalom, melyet népemtől becsületes szándékaimért s iránta való szeretetemért várok. “

Utána a pecsétőr beszélt s beszédében arra mutatott rá, hogy bár a király a harmadik rendet oly számmal hívta össze, mint a másik kettőt együttvéve, ezt csupán azéh tette, mert a közterhek, az adók, főleg a harmadik rendet terhelik, de azért a régi gyűlések tanácskozási rendjét nem akarja megváltoztatni. Azt óhajtja a király — úgymond — hogy a fejenként való szavazás — ámbátor az egész gyülekezet véleményét jobban

elintézi, mint a rendek szerint való — mégis csak az esetre legyen alkal

mazható, ha a rendek gyűlése abban megegyezik s a király is hozzájárul. De reméli, hogy az adók dolgában a rendek teljesen megegyező véleményen lesznek.

Már ebből is látszott a kormány kétszínűsége. Pénz-dolgokban nem bánta, ha a rendek fejenként szavaznak, mert így gyorsabban juthatott az adókhoz, a pénzforráshoz, de már politikai ügyekben a rendek szerinti szavazás mellett volt, mert így inkább remélhette, hogy a nép javára szolgáló újítások nem mennek keresztül a gyűlésen. Még jobban elárulta az a maga szándékait azzal, hogy a gyűlés jogait mindenképpen meg akarta nyirbálni. A peesétőr kijelentette, hogy az országgyűlés csak az adójavaslatról, a sajtót korlátozó törvényről és a polgári, meg a büntető törvénykezés megjavításáról tanácskozhatik, egyébről nem; végül pedig így szólt: „A jogos követeléseket megadtuk, a király nem hagyta magát szerénytelen zúgolódástól megtéveszteni, kegyeskedett azt meg sem hallani, sőt azokat a nyilatkozatokat is megbocsátja, melyek végzetes agyrémekkel szeretnék pótolni a birodalom biztos alapjait. Önök uraim, remélem, föl- háborodással fogják visszautasítani a veszedelmes újításokat, melyeket a közjó ellenségei a szerencsés és szükséges változásokkal akarnak összetéveszteni: azokkal, amelyek az állam újjászületését, ő felségének ezt a legfőbb vágyát megvalósítani hivatottak/.

A háborgó gyülekezet Nekker felszólalását várta. Azt remélték, hogy ő, mint a nép igaz barátja, a fejenként való szavazást fogja ajánlani. Ő azonban három órás beszédében csupán a pénzügyi költségvetéssel foglalkozott s mikor végre a politikai kérdésekre tért át, nem foglalt határozott állást, mert az udvarral is, a néppel is fönn akarta tartani a barátságot.

Nagy hiba volt a kormánynak ez a viselkedése. A közvélemény megadta a rendek gyűlésének a jogot, hogy Franciaországot újjászervezze, sőt el is várta ezt tőle; a királyság pedig elerőtlenedett s nem akadályozhatta meg e munkát. A kormány mégis szembehelyezkedett a rendek gyülekezetével s végzetes útra vitte a fejedelmet is. A királynak részt kellett volna vennie a nagy munkában, hisz ez a saját érdeke is volt. így helyreállíthatta volna hatalmát s azzal védekezhetett volna a forradalom ellen, hogy ő maga segít annak békés keresztülvitelében. Ha megvalósítja mindazokat az újításokat, melyeket a közvélemény követelt, nem születtek volna meg azok a végzetes viszályok, melyek később kitörtek s a vérpadra vitték a szerencsétlen uralkodót. XVI. Lajos meg is valósította volna a reformokat, ha nem áll annyira környezetének a vészes befolyása alatt: de

Lajos, mint gyönge nádszál, hajladozott a Nekker vezetése alatt álló

minisztérium és udvara között, melyet a királyné és nehány herczeg vezetett.

Nekker rettegett a király határozatlanságától. Érezte, hogy a rendek régi szervezete nem maradhat fönn s azt is érezte, hogy három rend létezése, melyek mindegyike föl volt ruházva a megtagadás jogával, akadályozza az újítások keresztülvitelét. Az volt a terve, hogy később angol

minta szerint a nemeseket és a papságot egy kamarába egyesíti s a harmadik rend számára külön

kamarát alkot, De nem látta be

azt, hogy ha bevárja, míg a háborúság már kitört, akkor az ő

közbelépése elkésett és hogy félrendszabályok akkor már senkit

sem fognak kielégíteni, mert engedményekkel csak győzelmük előtt elégednének meg.

Az udvar pedig nem szabályozni, de egyenesen megsemmisíteni akarta a rendek gyűlését. Számított a rendek között támadó egyenetlenkedésre, mert így azt remélhette, hogy munkájuknak nem lesz sikere, egyik a másikat fogja szétrombolni.

A papság meg akarta tartani a maga kiváltságait s nagy vagyonát, a nemesség pedig jól tudta, hogy

kicsikarhat. A forradalmi átalakulás csak a népnek hozhatott hasznot s így a két előkelő rend hajlandó volt az udvarral szövetkezni a harmadik rend ellen, ép úgy, mint ahogy ez nemrég velük szövetkezett az udvar ellen.

Tisztára érdekből, minden ragaszkodás híján csatlakoztak tehát az udvarhoz. Az udvar hizelgett a két rend tagjainak, valósággal beczézte őket. P o 1 in y a k grófnő termeiben rendszerint a legelőkelőbb társaság gyülekezett,

a két rend előkelőbb tagjait is szívesen látták ott. Ott csábították az udvar

pártjára E p r e m e n i l t é s A n t r é g - e t , a szabadságnak e két tüzes védőjét a parlamentben; ott határozták el, hogy melyik rend milyen ruhát viseljen; ott történt, hogy előbb hízelgéssel, majd ármánykodással s végül erőszakkal kisérlették meg a rendek összeveszitését. Azt hitte az udvar, hogy még teljesen hatalmában van az ország, hogy Párison a hadsereggel, a harmadik rend képviselőin a nemességgel, a birodalmi gyűlésen a rendek szétválasztásával- uralkodik. Hogy ezt a különválasztást elérjék, a nemesség fényét emelni, a harmadik rendet lealacsonyítani, megalázni iparkodtak. Abban az őrületben tévelyegtek az első ülés után, hogy mindent sikerült megakadályozniok, mert semmit sem adtak meg.

Végzetes tévedés volt ez. Május 6-án, a rendek gyűlésének megnyitását követő napon a nemesség és papság bevonult a számukra kijelölt terembe,s ott mint külön kamara megalakult. A harmadik rend,mely- nek számára való tekintettel a rendek gyűlésének termét engedték át, nem tett semmit: türelmesen várta, hogy a másik két rend vele egyesüljön. Azután megkezdődött az a hatalmas küzdelem, melynek el kellett döntenie, vájjon a forradalom kitörjön-e, vagy sem.

Francziaország jövője függött attól, hogy egyesülnek-e a rendek, vagy különszakadnak. Ez a fontos kérdés a meghatalmazások megvizsgálásánál merült föl. A nép képviselői joggal állították, hogy ennek együttes ülésben kell megtörténnie, mert mindenkinek joga van a többi képviselő meghatalmazása iránt is érdeklődni, míg a másik két rend azt követelte, hogy ez külön történjék, mert a rendek különböző helyzetű férfiakból állanak. így beszéltek a nemesség és papság vezetői, mert belátták, hogy egyetlenegy közös cselekedetük a különválasztást örökre lehetetlenné tenné.

A harmadik rend nyugodtan s okosan viselkedett. Tudta, hogy egymaga annyi embert állíthat a küzdőtérre, mint a másik két rend együttesen, de tudta azt is, hogy a papság egy része, különösen az alsó papság tagjai

feléje hajlanak s a nemesek között is vannak barátai. Számíthatott rá, hogy

ezek a döntő pillanatban melléje állanak.

A püspökök ki akarták békiteni a rendeket, mert féltek attól, hogy ha

ez nem sikerül, a papságnak és a nemességnek egy része cserben hagyja

a maga rendjét s a harmadik rendhez pártol: de kísérletük nem sikerült,

mert a nemesség, mely a fejenként való szavazást semmi szín alatt sem

akarta, a meghatalmazások külön-külön való átvizsgálása mellett nyilatkozott. Másnap a harmadik rend, mely el volt határozva, hogy önmagát

jelenti ki a nemzet gyülekezetének isten, a béke és a közjó nevében, fölszólította a papságot, hogy vele egyesüljön. Ez a határozottság megrémítette az udvart úgy, hogy közbe is lépett, de minden igyekezete meghiúsult a nemesség merevségén.

Öt hét telt el már haszontalan huza-vonával. Mikor a harmadik rendlátta, hogy a további halogatás a nép érdekeinek árt, cselekvésre határozta el magát. M i r a b ó felállt s kijelentette, hogy Páris város egyik képviselője indítványt óhajt tenni s ekkor magas, szikár, egyszerű, de tiszteletet parancsoló a l a k : S z i e j é abbé kijelentette, hogy a megegyezés lehetetlen, ellenben a meghatalmazások fölülvizsgálása sürgős, a közös íölülvizsgálat követelése pedig jogos. Indítványára kimondotta a gyülekezet, hogy fölszólítja a nemességet és papságot: jöjjön át hozzájuk

A képviselők esküre emelt kézzel megfogadták, hogy addig nem mennek szét, amíg Francziaországnak alkotmányt nem adtak.

a nagy terembe, mert ha nem, a meghatalmazásokat távollétükben is felülvizsgálják.

Amint a fölülvizsgálat befejeződött, a harmadik rend junius 17-én Szi éjé indítványára nemzetgyülekezetté alakult. Ez a merész lépés, melylyel a legnagyobb, a harmadik és törvényes meghatalmazással ellátott rend magát Francziaország képviselőjének jelentette ki s a másik kettőt addig nem volt hajlandó törvényesnek elismerni, míg szintén nem vizsgálja fölül meghatalmazásait, a rendek gyűlését egyszerre a nép gyűlésévé alakította át. A nemzetgyűlés először is kimondta, hogy a törvényhozó hatalom oszthatlan, amivel a kiváltságosakat maga alá rendelte. Ki-

ígéretekkel is. Attól félt t. i. a titkos tanács, hogy a papságnak

nagy része el találja ismerni a harmadik rend gyülekezetének jogát, mielőtt a király megjelennék az ülésben. Hogy ezt megakadályozza, bezárta

a gyüléstermet, hogy a királyi gyűlés napjáig a gyülekezet ne tanácskoz- igényel a teremben.

A nemzetgyűlés elnöke, az okos és bátor B e l y i volt. Mikor junius 20-án éjjel a pecsétőr tudatta vele, hogy az üléseket a király megjelenéséig be kell szüntetni, Belyi megtagadta az engedelmességet. Másnap, mikor Belyi az ülésterembe be akart menni, katonaság állta útját. Belyi tiltakozott ez erőszak ellen. Ezalatt megérkeznek a képviselők. Az izgalom folyton növekszik. Bármi történjék is, az ülést meg akarják tartani. Elkeseredetten tanácskoznak a fölött, hogy hol tartsák az ülést? Ekkor valamelyik képviselő elkiáltja magát:

— A labdaházban.

Ez az indítvány mindnyájuknak tetszik s a képviselők megindulnak Belyi vezetése alatt a labdaházba. A nép lelkesedéssel követi őket, sőt katonaság is csatlakozik hozzájuk, hogy szükség esetére az ő védelmükre keljen. A képviselők megérkeznek a labdaházba s ott az üres teremben ég felé emelt kezekkel, szent küldetésük érzetében megesküdtek, hogy addig nem mennek szét, amíg Francziaországnak alkotmányt nem adtak.

Az események ezután rohamosan követték egymást. A nemzetgyűlésnek nem volt saját ülésterme, de a labdaházban sem maradhatott, mert azt a királyi ház herczegei bérbe vették, hogy e helyet ezen a czimen a képviselőktől megtagadhassák.

A képviselők erre a Lajos-templomba vonultak tanácskozni. Ott a papság legnagyobb része lelkesedéssel csatlakozott hozzájuk. Junius 23-án nagy őrség vette körül a rendek termét, ahova csupán a képviselőket bocsátották be. A király nagy pompával vonult a terembe. Jeges csönd fogadta. Aztán beszélni kezdett a király s szemrehányásokkal halmozta el a gyűlést. Határozatait semmisnek jelentette ki, mert azokat csupán a harmadik rend képviselői hozták; követelte, hogy a rendi rendszer mellett maradjanak, előírta a reformokat, megállapította határaikat s megfenyegette a rendeket, hogy amint még egyszer ellentállanak, egymaga veszi kezébe az ország s a nép sorsát. E szavak után, melyeket XVI. Lajos szive ellenére mondott el, még megparancsolta a rendeknek, hogy szétmenjenek, aztán visszavonult.

A papság és a nemesség engedelmeskedett a királyi szónak. A nép képviselői azonban, bár fölháborodva, de azért némán helyükön maradtak. A nagy némaságba egyszerre belecsendült Mirabó szava:

— Uraim, azt hiszem, amit most hallottak, a haza boldogságához vezet. Mily sértő önkény, fegyvercsörgés, a nemzet templomának megszentség- telenitése kellett ahhoz, hogy megparancsolják önöknek, hogy boldogok legyenek. S ki parancsolja? Az önök meghatalmazottja. Ki ad önöknek parancsoló törvényeket? Az önök meghatalmazottja az, uraim, akinek tőlünk kellene a parancsokat fogadnia: tőlünk, akiket sérthetetlenség övez, tőlünk, akiktől huszonötmillió ember reméli boldogulását. Ám az önök tanácskozásának szabadsága bilincsekbe van verve, fegyveres erő veszi körül a gyülekezetei! Hol vannak a nép ellenségei? Fölhívom önöket, keressenek védelmet méltóságuknál, törvényhozó hatalmuknál és tartsanak ki híven szent esküjük mellett. Az pedig csak akkor „engedi meg, hogy hazamenjünk, ha alkotmányt adtunk az országnak."

Mikor az udvarmester látta, hogy a harmadik rend nem mozdul, figyelmeztette azt a király parancsára.

— Mondja meg urának. — dörögte Mirabó — hogy mi a nép parancsára vagyunk itt és csupán a szuronyok erőszakának fogunk engedni.

A harmadik rend folytatta tanácskozásait. Összes határozatait föntar- totta és Mirabó javaslatára kimondta, hogy tagjai sértetlenek.

Ez a nap ásta meg a királyi hatalom sírját. Minden hatalma, minden

ereje a nemzetgyűlésre ment át. Akik az ellenállás okozói voltak, nem merték az ellenállókat megbüntetni. XVI. Lajos és a királyné könyörögtek Nekkernek, hogy maradjon. Nekker nem helyeselte a királyi ülést s részt sem vett benne, amivel egyszerre visszanyerte a gyűlés bizalmát. Az első ülésben részt vett a papság egyik része is s néhány nappal később negyvenhét nemes, köztük az orleani herczeg, szintén csatlakozott a harmadik

rendhez. Ekkor maga az udvar szólította föl a megmaradt papságot és

nemességet, hogy a hasztalan ellenállást adja föl. Junius 27-én megvolt az teljes, együttes ülés. A rendek eltűntek benne. Elnyelte, magába szívta őket a nemzet gyülekezete.

Az udvar ekkor végzetes hibát követett el. Ahelyett, hogy beletörődött volna a változhatatlanba s maga igyekezett volna a munkában részt venni,

rossz tanácsadók szavára az első ijedtség után elhatározta, hogy a fegyveres erőhöz folyamodik. Míg az udvar sötét terveit főzte, a nemzetgyűlés

folytatta tanácskozásait. Az egész ország buzdította erre. Mindenfelől özön

löttek a városoknak s egyes polgároknak szerencsekivánó üdvözlései. De érkeztek csapatok is, még pedig oly nagy számban, hogy Verszely katonai táborhoz hasonlított. Az üléstermet őrség vette körül, polgárokat nem engedtek be, Párist katonaság özönlötte el. A sok idegen, királyához föltét

lenül hű ezred ottléte rossz tervekre vallott.

A nép nyugtalankodott, izgatott volt; a nemzetgyűlés föl akarta vilá

gosítani a királyt a veszedelemről s a csapatok eltávolítását kérni. Mirabó javaslatára junius 9-én tiszteletteljes, de határozott hangú föliratot intézett a királyhoz, de siker nélkül. Lajos király azt felelte, hogy egyedül ő rendelkezik a csapatokkal és biztosította a képviselőket, hogy a katonaság

csupán óvatosságból van Páris körül, hogy zavaroknak elejét vegye s a gyűlést védje. Különben azt ajánlotta a gyűlésnek, hogy tanácskozásait Noajonba vagy Szoaszonba tegye át. Persze ott a nemzetgyűlés a katonaság kellő közepébe került volna s a nép védelmét, támogatását teljesen elveszti.

Páris forrongott. A veszedelem, mely a nép képviselőit fenyegette, s az élelmiszerek hiánya a fölkelés gondolatát érlelte meg a lakosságban. A tőkepénzes a csődtől való félelmében, a művelt középosztály házasságból, a nép, mert a kiváltságosak alatt nyögött s nyomorúságát az udvarnak tulajdonította: mind lelkesedéssel karolta föl a forradalom ügyét. Nehéz fogalmat alkotni arról a mozgalomról, mely Páris lakosait forrongásban tartotta. Most, hogy a szolgaságból megtette az első lépését a szabadság felé, mintegy belebódult az új helyzet gyönyörébe, megrészegítette a szabadság és a lelkesedés.

A sajtó még magasabbra korbácsolta a népérzések hullámait. Az újságok közölték a nemzetgyűlés tanácskozásait, a nép a szabadban, nyilvános tereken verődött össze s megbeszélte a kérdéseket, melyekkel a nemzet-

gyűlés foglalkozott. Különösen a Palé-Roajalban tartott összejöveteleken

jelent meg állandóan nagy tömeg. Asztal volt a szószék, s aki éppen beszélni akart, a szónok. Ott beszéltek a hazát fenyegető veszedelemről,

egymást bátorították, biztatták az ellenállásra. Valaki azt indítványozta: szabadítsák ki a foglyokat. Nyomban feltörték az apátság börtöneit s ki

szabadították a fogoly gránátosokat, akik azért ették a börtön kenyerét, mert nem akartak a népre lőni. A katonák visszatértek a börtönbe s ott

várták meg, míg a király a nép gyűlésének kérelmére megkegyelmezett nekik. Csakhogy ezzel a gránátosezred teljesen meg volt nyerve a nép ügyének.

Ilyen volt Páris hangulata, mikor az udvar, a roppant tömeg katonaságra támaszkodva, megkezdte tervei keresztülvitelét. Julius 11-én száműzte Nekkert s egészen újjáalakította a minisztériumot. B r o 1 y i marsall, L a Galiszonier, Vogüjon herczeg, B r e t ö 1 y báró és F u 1 o n intendáns foglalta el a régiek helyét. Nekker 11-én este éppen ebédnél ült,

mikor a király levelét megkapta, mely ráparancsolt, hogy nyomban hagyja el a királyságot. Nekker nyugodtan tovább evett s vendégeinek mit sem

szólt a levél tartalmáról. Ebéd után pedig kocsiba ült nejével, mintha Szent-Uanba akarna kocsizni, s neki vágott a brüsszeli útnak.

Másnap délután 4 óra felé tudták meg a párisiak, hogy Nekker száműzetésbe ment. Néhány pillanat alatt iszonyú izgatottság fogta el a lakosságot. Mindenfelé sürü tömegek verődtek össze, tízezernél többen a Palé- Roajalba mentek. Ez a tömeg szörnyű elkeseredésében mindenre kész volt, de nem tudta, mit tegyen. Ekkor valami ifjú — D e m u l e n Kamill — pisztolylyal kezében az asztalra ugrik s így kiált:

— „Polgárok! Nekker száműzetése a hazafiak Bertalan-éjszakájának vészharangja. Egy pillanatot sem szabad veszítenünk. Ma estére a német és svájczi csapatok a Marsz-mezőről a városba törnek s valamennyiünket megfojtanak. Egy menekülésünk van: a fegyver! “

Leírhatatlan lelkesedést keltettek ezek a szavak. Demulen indítvá-

nyozta, hogy mindenki kokárdát tűzzön a mellére, így megismerik s véd

hetik egymást.

• „Milyen színű legyen?“ kérdi a tömegtől. „Akartok zöldet? Zöld

a remény színe . . . “

• „Zöld, zöld legyen!“ zúgja a tömeg.

Demulen leugrik az asztalról s falevelet tűz a kalapja mellé. Mindenki követi a példáját s a Palé-Roajal gesztenyefái csakhamar csupaszon meredeznek a magasba. Azután a tömeg lármázva s énekelve K u r c z i u s z szobrászhoz vonult, elvette Nekkernek és az orleani herczegnek (azt hitték hogy ez utóbbit is száműzni fogják) mellszobrát, fekete fátyolba burkolta s végigment velük a Szent-Márfon, Szent-Deni, Szent-Honoré utczákon, miközben számuk folyton gyarapodott. Aki szembe kerül a menettel, leveszikalapját. Közben a város lovasőrsége is csatlakozott a tömeghez. Így érnek a Vandom-térre s a két szobrocskával többször megkerülik XIV. Lajos szobrát. Rohamlépésben közeledik a nanti gyalogezred egyik szakasza, hogy szétrobbantsa a tömeget, mely azonban hatalmas kőzáporral visszaveri őket. Azután XV. Lajos terére vonul a menet, ahol Lambeszk herczeg dra- gonyosai támadnak rá s keresztültörnek rajta. Az egyik szoborvivő és egy katona elesik. A nép szétfut.

nek a kapujuk elé. Mikor a testőrök ez idegen katonákat megpillantották, szörnyű felháborodásukban, hogy foglyokként tartják őket, fegyvert akartak ragadni s csak nagynehezen csillapodtak le tisztjeiknek rábeszélésére. Ám, amikor a Tülyeriák kertjében történt támadást s egyik társuk halálát megtudták, mégis fegyvert fogtak, feltörték a kaszárnya rácskapuját s szétverték a dragonyosokat, akik közül négyen elestek, azután rohamlépésben siettek a XV. Lajosról elnevezett térre és a nép s a katonaság közt foglaltak helyet. Mikor a királyi csapatok felsőbb parancsra a Marsz- mezőről előnyomultak, a testőrség sortüzzel fogadta őket. A csapatok erre megta

gadták az engedelmességet. Nem akarták a fővárost megtámadni, mire a tisztek kétségbeesve visszavezényelték őket a Marsz-mezőre. Az udvar tehát máris vereséget szenvedett.

A nép ez este a városházára vonult s követelte, hogy verjék félre a harangokat s fegyverezzék föl a polgárságot. Néhány választó a városházán átvette a hatalmat. Ezek az emberek okosságukkal s bátorságukkal sokat használtak a szabadság ügyének, de az első órákban oly nagy volt a zűrzavar, hogy meg sem tudták magukat értetni a polgársággal. Gyanús elemek csoportosan járták be a várost s bizonytalanná tették az utakat. A 12-ről 13-ára virradó éjszaka a zűrzavar s a rémület éjszakája volt.

Nekker száműzetése a verszelyi nemzetgyűlés tagjait is felbőszítette. Komoran s elkeseredéssel szivükben gyűltek össze a harmadik rend képviselői kora reggel. Mikor M u n y é azt indítványozta, hogy a nemzetgyűlés szólítsa föl a királyt: hogy az elküldött megbízható minisztereket

visszahívja s a csapatokat visszavonja, valóságos tapsvihar tört ki. Mikor utána L a l l i - T o l l a n d a l ékes szavakkal dicsérte Nekker erényeit, maga a nemesség is együtt kárhoztatta a harmadik renddel az udvar eljárását.

V i r i ő gróf kifejezést is adott rosszalásának s így szólt:

• Azért jöttünk össze, hogy alkotmányt teremtsünk: tegyük hát meg, egyesüljünk mindannyian a junius 20-iki határozatok keresztülvitelére. Esküdjünk meg, hogy keresztül is viszszük.

• Az alkotmányt meg kell kapnunk — tette hozzá La Rosfukold herczeg — nélküle nem akarunk élni.

De minden válaszfal ledőlt a rendek között, mikor a párisi véres események hire megérkezett. Nyolczvan tagú küldöttség ment a királyhoz, hogy figyelmeztesse őt az udvar eljárásának veszedelmes voltára. A király azonban nem engedett, mire a nemzetgyűlés egyhangúlag kimondta a király összes minisztereinek és tanácsosainak a felelősségét; Nekkernek s társainak sajnálatát fejezte ki; amellett pedig minden egyéb határozatát föntartotta. Hogy a termet éjszaka a katonaság el ne zárhassa, a gyűlés kimondta, hogy a képviselők egyik része éjszaka is folytatja az ülést, míg reggel a másik rész váltja föl. Az éjszakai ülés vezetésére Lafajett-et választották meg. Ám az éjszaka nyugodtan telt el, semmi különös esemény sem történt.

Nem úgy Párisban. 13-án már szervezett fölkelés tört ki. Félreverték a harangokat s a nép tízezrei hömpölyögtek a városháza felé. Önkéntesek neve alatt mindenfelé csapatok alakultak. Minden kerület 200 embert szavazott meg a védelmére. Csak fegyver nem volt. A nép most F 1 e s z e i

főpolgármestertől követelt fegyvert, mert neki tudnia kellett, hol van a

város fegyverkészlete. Fleszel megnyugtatta a népet, hogy estére lesz fegyvere. Rögtön állandó „jóléti választmányt alakult a városházán. A nép addig is ott szerzett fegyvert, ahol talált; mikor megtudta, hogy gyanús emberek kifosztották a lazaristák gabonaraktárait, maga fegyverezte le őket, a gabonát s a városba hozott egyéb élelmiszereket pedig a Grév-térre hozatta, ahol közös áruraktárt rendeztek be a népnek.

A jóléti választmány néhány óra alatt elhatározta, kihirdette s keresztül is vitette, hogy a polgárőrség 48.000 főre emeltessék. A polgárok ezrei siettek a polgárság lobogója alá, mely a város vörös-kék színeit viselte. Minden kerületre egy zászlóalj polgárőrség jutott s az egésznek főparancsnokává

Ó m o n herczeget választották meg. De fegyver estére sem volt. Fleszel, hogy a nép fokozódó gyanúját s elkeseredését eloszlassa, azt mondta:

hogy Sarlvilből nemsokára megérkezik 12.000 darab fegyver. Csakugyan több láda érkezett: ..Tüzérség'' felírással, de mikor fölbontották, fadarabokat találtak benne.

A nép dühe nem ismert határt, árulással vádolta Fleszelt, aki azt válaszolta: hogy őt is megcsalták; a választmány pedig, hogy eloszlassa a nép gyanúját, 50.000 pika készítését rendelte el. Hogy éjszaka fosztogatások ne történjenek, kivilágittatta a várost, melynek utczáit a polgárőrség fegyveres őrjáratai járták be.

Másnap már hajnalban talpon volt a nép. Tudta, hogy a rokkantak házában sok fegyver van s csakhamar nagy tömegekben vonult oda. A Marsz-mezőn fölállított csapatoktól éppenséggel nem ijedt meg. Szemük láttára törte föl a pinczéket s nagy diadallal 80 000 fegyvert vitt el. Az ágyukat a külvárosok kapuinál, a Tülyeriák előtt, a parton s a hidakon állították föl, hogy megvédjék a fővárost a csapatok esetleges támadása ellen.

Ugyanakkor reggel az a hír terjedt el. hogy a szentdeniszi csapatok elindultak a főváros ellen s a Basztill ágyúi a Szt. Antoen utczára vannak irányítva. A választmány erre a hírre a polgárőrséget a veszedelmesebb pontokra küldte, a Basztill kormányzóját pedig fölszólította, hogy ágyúit vonja vissza. már a nép figyelme is a Basztillra fordult, az önkénynek, a gyűlölt királyi hatalomnak erre a börtönére. Egyszerre csak végig harsogott Párison a jelszó:

• El a Basztillhoz! A Basztillhoz!

Mindenfelől ezrével tódult a nép a Basztill felé, melynek hidjai föl voltak huzva, mint háborús időben, katonái pedig harczkészen álltak helyükön. Turio képviselő bement az erődbe s kérte D e 1 o n é kormányzót, változtassa meg az ágyuk irányát, mire a kormányzó azt válaszolta, hogy a nép megnyugtatására hátrább vonatta az ágyukat. A tisztek s a legénység megígérték Turionak, hogy nem lőnek a népre, ha életüket nem fenyegetik. Turio erre az egyik mellvédre lépett, hogy megnyugtassa a népet, mely üdvriadallal fogadta; aztán lement a nép közé, elmondta, mit végzett s a jóléti bizottság ülésére távozott.

De a nép most már többet követelt. Valaki elkiáltotta magát:

• A Basztillt akarjuk! Adják át a Basztillt!

A tömeg nyomban átvette a jelszót, de támadni még nem mert. Ekkor hirtelen két ember vált ki a tömegből, az egyik őrházhoz rohant s fejszével döngetni kezdte a főhíd támaszait. Hiába kiáltanak rájuk a katonák: súlyos csapásaik alatt a lánczok elszakadnak, a híd alázuhan. A tömeg vad dühvei rohan be rajta s a második hidat akarja leverni, melynek bejáratát az erőd őrsége valóságos golyózáporral védi. Ez ellenállás még jobban felbőszíti a népet s most már, bár az erőd kartácsai egész utczákat vágnak sorai közt, a kapukat döngeti Éli és H ü l é n vezetése alatt.

A jóléti választmány egymásután három küldöttséget is menesztett a Basztill kormányzójához, hogy szüntesse be az ellenségeskedést s bízza

az erődöt a polgárőrségre; de a küldöttségek egyike sem tudott a vadul

hullámzó tömegen keresztül vergődni.

Már néhány órája tartott az ostrom, mikor a testőrség ágyúkkal az erőd alá érkezett s a küzdelemnek hirtelen fordulatot adott. Ágyúinak védelme alatt a felbőszült tömeg mind merészebben rohant a kapukra. A Basztill védelmezői most már meg akarták adni magukat, de Deloné, aki sejtette, hogy mi sors vár reá, a lőporkamra felé tartott, hogy levegőbe röpítse az erődöt. Katonái megakadályozták s kitűzték a fehér lobogót. De a nép tovább harczolt

• „Ereszszétek le a hidakat!” zúgták a nép tízezrei.

• „Nem lesz bajotok!” kiáltották a tömeg vezetői.

E biztatásra lebocsátották a hidakat s a tömeg sürü rajokban özönlött a Basztillba. Akik elől rohantak, meg akarták védeni az őrséget, de a többség fenyegetően üvöltötte:

• „Adjátok ki őket. Polgártársaikra lőttek. Akasztófára velük!”

A kormányzót s néhány katonát magával ragadott a tömeg s meggyilkolta őket.

Minderről nem tudtak a városházán. A jóléti bizottság javában tanácskozott, mikor a diadalittas, véres tömeg megérkezett.

— „Győzelem! Győzelem! Szabadság!” hallatszott mindenfelől.

A Basztillnak foglyul ejtett őrségét némelyek a választmány ítélete alá akarták vezetők azonban állítólag királyi valaki fölötte felé, értek, valami ismeretlen agyonlőtte a szerencsétlen embert.

Biztosra vették, hogy a katonaság éjszakára megtámadja a polgárságot s ezért az egész nép lázasan dolgozott a város megerősítésén. Egész Páris fegyverben, nagy harczi kedvvel nézett a támadás elé.

Mi történt ezalatt Verszelyben? A nemzetgyűlés már harmadnapja együtt volt. Tudta, hogy az udvar a 14 és 15 közötti éjszakán akarja terveit Páris és a nemzetgyűlés ellen végrehajtani. B r e t ö 1 y báró miniszterelnök biztosította a királyt, hogy 3 nap alatt rendet teremt, a csapatok parancsnoka, B r o 1 y i marsall korlátlan hatalmat kapott, a sok idegen csapatot pedig pénzzel s borral árasztotta el a kormány. A döntés pillanata tehát elérkezett.

A nemzetgyűlés küldöttséget indított a királyhoz, hogy vonja vissza a csapatokat, különben romlásba rohan, de nem kapott megnyugtató választ. Épen újabb küldöttség indult XVI. Lajoshoz, mikor N o á j vikomt megérkezett Párisból s elmondta, hogy a főváros forrong s fölfegyverkezett. Az újabb küldöttségnek megígérte a király, hogy visszavonja Párisból a csapatokat s a polgárőrség élére tábornokokat állít. Lajos nem is akarta az udvar terveit elfogadni, mely biztosra vette, hogy a nemzetgyűlést szétkergetheti, Párist pedig néhány óra alatt megfékezheti. A király válasza nem elégítette ki a nemzetgyűlést.

Rövid idővel azután O r m e s z o n é s D ü p o r képviselők meghozták a párisi véres események hírét. A Basztill elesett, Delonét és Fleszelt meggyilkolták s az erőd körül halomban hevernek a hullák. Ekkor még egy utolsó küldöttséget akart a nemzetgyűlés a királyhoz küldeni, hogy előtte a helyzet veszedelmes voltát föltárja.

Ugyanakkor a király elhatározta, hogy megjelenik a nemzetgyűlésen. L i a n k u r herczeg főruhatáros ugyanis, az udvaronczok elkerülésével, őszintén föltárta előtte a történteket.

• „Hisz ez lázadás! “ mondta a király.

• „Nem, felség! Ez forradalomé Volt a válasz.

A nemzetgyűlés örömmel fogadta a király megjelenésének hírét, de

Mirabó azt mondta, hogy csak akkor örüljön, ha a király tényleg valami megnyugtatót hoz. Így történt, hogy XVI. Lajost komor csönd fogadta, de

midőn kijelentette, hogy ő együtt érez a nemzettel, parancsot adott a

csapatok eltávolítására s szavait megindultan így végezte:

— Nos hát! Én vagyok az, aki reátok bízza magát! — Az egész gyűlés

tapsban tört ki s ujongva kisérte vissza Lajost a kastélyba.

Párisban is nagy örömmel fogadták a hirt. XVI. Lajos azonban, aki most már tisztán látott, érezte, hogy személyesen kell a párisiakat megnyugtatnia. Kijelentette a nemzetgyűlésnek, hogy visszahívta N e k k e r t s másnap Párisba megy. A gyűlés 100 tagú küldöttséget küldött előre e hírrel Párisba, ahol a képviselőket tomboló lelkesedéssel fogadták. A hős Lafaje11et, aki először indítványozta a birodalmi rendek összehívását s a nemességnek kisebb részével nyomban a nemzetgyűléshez csatlakozott, polgármesternek, B e 1 y i t a nemzetőrség parancsnokának választották meg.

Mikor Lajos másnap Párisba érkezett, a nép fegyveresen óriási tömegekben lepte el az utakat. Eleinte hidegen fogadták a királyt, de mikor Lajos a városházánál kocsijából kiszállt s átvette Belyitől a háromszinti

kokárdát, mindenfelől viharosan megéljenezték. XVI. Lajos a gyűlésbe ment s ünnepélyesen megerősítette az új rendet, majd visszatért Ver-

szelybe, ahol az aggódó királyné kitörő örömmel fogadta.

A béke a nép és a király közt teljes volt. A népellenes miniszterek és tanácsosok: A r t o a gróf, K o n d é herczeg, K o n t i herczeg, a P o1 iny a k család kivándorolt az országból s Torinóban telepedett meg.

Nekker valóságos diadalmenetben tért vissza Párisba. A nép, mely még mindig fel volt bőszülve a julius 14-én történtek miatt, meggyilkolta F u 1 o n minisztert és B e r t y é-t s bizonyára ez a sors vár a párisi csapatok parancsnokára, a foglyul visszatartott B e z e n v a 1 báróra is, ha Nekker a választmányban általános kegyelmet nem eszközöl ki. Ezzel nagy hibát követett el, mert a nép, mely azt hitte, hogy ellenségeit védelmezi, bizalmatlan lett s elfordult tőle. Nekker azt hitte, hogy ura lehet a forradalomnak, de keservesen csalódott.

Julius 14-ike lázba hozta a vidéket is. Mindenfelé községtanácsot választottak a városok s nemzetőrséget szerveztek a lakosok védelmére. A hatalom a nép kezébe ment át. A városokban a kiváltságosak ellen fordult a nép dühe, a vidéken a parasztnép fölperzselte a kastélyokat s földesuraiknak nemesi okmányait a lángokba dobták. A rendek eltűntek, el kellett tűnnie minden különbségnek is.

A nemzetgyűlés igyekezett megnyugtatni a népet. Jó hatást tett, hogy a 14-iki összeesküvőket átadta a Satlé törvényszéknek. N o á j márki

augusztus 4-én a kiváltságok eltörlését indítványozta. Maguk a nemesek

valóságos lelkesedéssel mondtak le előjogaikról. Egymásután álltak föl a tartományok képviselői s csatlakoztak az indítványhoz. A gyülekezet e napon XVI. Lajosnak „Francziaország megszabaditója“ nevét adta.

Ez az éjszaka szentesítette a nép uralmát. Ez volt az átmenet az új rendre, melyben a régivel ellentétben, minden az államé volt. A nép, mely a régi alkotmányt lerombolta, hozzá foghatott az újnak fölépítéséhez.

A nemzetgyűlés, mely a nép magvából állt, nem volt egységes. Négy pártra oszlott. Az egyik az arisztokraták pártja volt, mely csak ideig-óráig tartó lelkesedésből, de még inkább kénytelenségből engedett a forradalomnak s most elkeseredetten küzdött minden újabb reform ellen. Vezére M ó r i abbé és K a z a l é volt.

A másik párt élén N e k k e r állt, aki nyíltan az angol alkotmány behozatala mellett volt. Ez a párt, melyet később m o n a r k i s t a pártnak neveztek, az ellentétek elsimítására törekedett s amint korábban engedékenységre intette a királyt, most a polgár képviselőket igyekezett túlzásoktól visszatartani. De voltaképpen sem az udvar, sem a nép nem bízott benne.

A gyülekezés egy másik részét a n e m z e t i párt alkotta.

Még R o b e s z p i e r r árnyéka nem tűnt föl a láthatáron; annak a csoportnak, mely a forradalom után újabb forradalmat szervezett, még nyoma sem volt. Ez a párt most meg Düpor, Barnavés Lamet vezetése alatt állt. Július 14-ike a középosztály diadala volt s ez a középosztály mint félistenekre, úgy hallgatott Mi r a b ó r a, Lafajetire és Belyire. Az első a nép esze, a második tábornoka, a harmadik fölöttes hatósága volt. Düpor, Barnav és Lamet pártja, mely ragyogó tehetségű s hazafiságtól izzó fiatalemberekből állt és a nemzetgyűlésben a szélső balon foglalt helyet, már kissé tulment követeléseiben a julius 14-iki vívmányokon.

Düpor, ez a kiváló eszű politikus tudta, hogy a nép, ha jogait kivívta, pihen; a nép pedig, mely pihen, elgyöngül. Hogy tehát a népet, mely sokban nem értett egyet a középosztálylyal, folytonos mozgásban tartsa, egyesítette a tömérdek klubot, amivel ellenállhatlan erejűvé tette a népet, de ártott vele egyúttal az államgépezetnek, melynek rendes kerékvágásba való hozatala a tulajdonképpeni czélja. A népet hatalmasabbá tette, mintsem maga akarta; s mikor az a királynak Varennba való menekülése után fenyegető rémként óriássá nőtt, egész pártjával a középosztály pártjához csatlakozott, mely Mirabó halála óta vezető nélkül maradt.

Legnagyobb a k ö z é p o s z t á l y pártja volt,melynek élén két olyan férfiú állt, aki eredetileg nem tartozott a harmadik rendhez, de hozzá csatlakozott. E két óriás S z i e j é abbé és M i r a b ó , akik az alkotmányos gyülekezet munkájának nagyobb egységességet, föllépésének nagyobb határozottságot adtak.

S z i e j é volt a nemzetgyűlés legnagyobb tudású, legtisztább gondolkodású tagja. A nemzet minden baját, minden érzését, kívánságát ismerte, hosszú társadalomtudományi tanulmányai alapján leginkább volt képes arra, hogy az új alkotmányt megteremtse. Általánosan tisztelték, indítványait legnagyobb részt elfogadták és különösen a bizottságokban roppant tekintélye volt.

Mirabó viszont a szónoki emelvényen volt nagyhatalom. Bámulatos tetterejének, szenvedélyességének igazi működési talaja a forradalom volt. Merész, ügyes, ékesen szóló, izzó gyűlölettől eltelve az önkényuralom és a nemesség ellen, mely őt nagysága miatt kebeléből kizárta; ha kell, higgadt, világosan gondolkodó fő, ha a körülmények viszont úgy kívánják, szenvedélyes. Ellenállhatlan erővel tudta hallgatóit magával ragadni. A nemzetgyűlést uralta, a nép imádta s mikor meghalt, az egész nemzet gyásza kisérte a Panteonba.

A nemzetgyűlésé volt az összes hatalom. Tőle függtek a községtanácsosok, neki engedelmeskedtek a nemzetőrségek. A királyi hatalom már csak árnyék volt, mely előtt senki sem hajolt meg. Előbb a kincstár legégetőbb szükségletein segített a nemzetgyűlés, aztán az alkotmány kidolgozásához fogott. Először is ünnepélyesen kimondta jiz ember s a polgár szabadságát s jogait, eltörölt minden kiváltságot s előjogot, aztán a törvényhozó testület szervezésének nehéz munkájához fogott. Mik lesznek a jogai s milyen a viszonya a királyhoz? Milyen alakban tartsa jövőben a tanácskozó testület a maga üléseit? Maradjon egységes, vagy osztassák két kamarára? Legyen a másik kamara arisztokratikus társaság, vagy mérséklő szenátus? Vájjon a király is résztve- gyene a törvényhozásban? Ezek a nagy kérdések foglalkoztatták a nemzetgyűlést és Párist szeptember havában.

Végül is úgy oldották meg a kérdést, hogy a királynak semmi jogot sem hagytak. Nem javasolhatott új törvényt, a nemzetgyűlést pedig nem oszlathatta föl. A nemzetgyűlés külön ki is mondta, hogy a törvényhozó-testület állandóan együtt legyen. Nekker, Munyé, Lalii a képviselőkamarán kívül szenátust is akart, a melynek tagjait a nép előterjesztésére a király nevezné ki. Hosszú vita után elvetették a szenátus eszméjét és a testület egységét mondták ki. Az iránt tisztában voltak a képviselők, hogy a királynak megadják a törvények megerősítésének, vagy elvetésének a jogát. Ám a gyülekezeten kívül rettenetesnek tetszett, hogy egyetlen ember megakadályozhassa az egész nép akaratának az érvényesülését.

Páris még mindig nem nyugodott meg teljesen. A szervezkedés munkája tartotta lázban. A választók gyülekezetének helyét a kerületi képviselők foglalták el s ez a testület most a községi rend tervezetén dolgozott. Mindenki parancsolni akart, kerületek, bizottságok összeütköztek egymásnak nem tetsző határozatok miatt. A hatvan kerület mindegyike alárendeltjének tekintette a közgyűlés tagjait s följogosítottnak tartotta magát arra, hogy ezek határozatait megdöntse. A megbízóknak e túlkapásai rohamosan terjedtek a nép között. Mindazok, akiknek nem jutott rész a kormányzásban, gyülekezetekké egyesültek s ott vitatták meg az őket érdeklő kérdéseket. Katonák, szabólegények, parókakészítők, szolgák, mind külön-külön gyűléseken tanácskoztak. A Pálé Roajalban pedig roppant tömegek vitatták s bírálgatták a nemzetgyűlésben tárgyalt dolgokat. Az élelmiszerhiány miatt is nagy tömegek verődtek össze tanácskozásra s ezek nem voltak éppen a legkevésbé veszedelmesek.

Mikor a nemzetgyűlés a király visszavetés! jogáról tanácskozott, a Pálé Roajalban tetőpontjára hágott az izgatottság. A nép, mely a királynak meghagyott minden jogban a maga szabadságának veszélyeztetését látta, Verszelybe akart vonulni, hogy azokat a képviselőket, akik a visszavetés! jog mellett voltak, letegye. Küdöttséget küldtek a községtanácshoz s annak kimondását kérték, hogy a választóknak mindig jQguk legyen képviselőiket mandátumuktól megfosztani. A községtanács ellenállt s La- fajett a nemzetőrség segítségével mindent megtett a veszedelmes csoportosulások megakadályozására. A nép fenyegető magatartásának hatása alatt azonban a minisztérium mégis rábírta a királyt, hogy egyezzék bele abba, hogy visszavetési jogának csak halasztó hatálya legyen. A nemzetgyűlés aztán így is határozott.

Az udvar akkor Pá is izgatottságának fölhasználásával új tervet akart a hatalom visszaszerzésére keresztülvinni. Úgy akarta föltüntetni a királyt, mint a kinek szabad akaratát elnyomják s a k;t tekintélyét megsemmisítő feltételek elfogadására akarnak kényszeríteni. Azt akarták, hogy a király elszökjék s a szökést ezekkel a dolgokkal szándékoztak indokolni; mert azt jól tudták, hogy míg a király Verszelyben marad a nemzetgyűlés szemei előtt s Páris közelében, addig régi hatalmának visszaszerzését meg sem kísérelheti. Meczbe akarták szöktetni a királyt a hadsereghez, de XVI. Lajos ellenzése meghiúsította ezt a tervet. Pedig Meczből magukhoz vonhatták volna a hűnek maradt nemességet, odaszólithatták volna a parlamenteket s a nemzetgyűlést. Párisi lázadónak nyilváníthatták és megsemmisíthették volna a csapatok segítségével. A nép s a forradalom barátai viszont attól reméltek sikert, ha a királyt Párisba hozzák a maguk körébe, mert még mindig nem bíztak benne.

Az udvar magatartása pedig csak megerősítette a gyanút. Azzal az ürügygyei, hogy a párisi zavaros állapotok óvó rendszabályokat tesznek szükségesekké, Verszelybe szólították a csapatokat s megkettőztették a király testőrségét. Ezek a dolgok a végtelenségig felizgatták Párist, mely most már elkeseredetten készült a harczra.

Ez alatt Verszelyben az udvar mindenképpen hizelgett a tiszteknek, hogy a csapatok hűségét biztosítsa. Diszebédeket rendezett a tiszteletükre, sőt a királyné szórakoztatásában is részt vehettek. A testőrség nagy lakomát adott a királyi pár tiszteletére a kastély színháztermében, ahol lelkesen ünnepelték a királyi családot, míg a nemzetről teljesen megfeledkeztek. Később levezették az ünnepély helyére a flandriai, svájczi és dragonyos csapatokat, hogy a lelkesedésből ők is kivegyék részüket; a csapatok, a tisztek kivont karddal biztosították a királyi családot odaadó hűségűkről. Mikor pedig XVI. Lajos visszavonult, a zenekar rázendített erre a dalra:

— Ó Rikárd! Ó királyom az egész világ elhagy!

A tisztek fehér kokárdát tűztek föl, a három színűt pedig lábbal taposták. Ezt az október 1-i lakomát az udvar 3-án megismételte. Végzetes szerencsétlensége lett ez a királyi családnak. Azt hitték, megriasztják vele Párist, pedig csak támadásra ingerelték.

Egész Párisi forrongásba hozta e lakomának a hire s már okt. 5-én elemi erővel tört ki a fölkelés. Valami fiatal leány dobolva járta be a várost e kiáltással:

— „Kenyeret! Kenyeret! “

Csakhamar egész sereg asszony csatlakozott hozzá; a folyton növekedő tömeg a

városházára vonult, elkergette a lovasőrséget,

meg fegyvert követelt. A nép roppant tömegei átvették a jelszót s csakhamar végig harsogott az utczákon a csatakiáltás:

• „Verszelybe!“

Elsőnek az asszonyok indultak el M e 1 y á r vezetése alatt, aki a Basztill előtt tűnt ki. A nép, a nemzetőrség, a franczia testőrség Laf aj e 11 minden erőlködése ellenére csatlakozott hozzájuk, mire Lafajett kieszközölte a községtanács beleegyezését s az élükre állt.

Verszelyben is óriási volt az izgalom. A nemzetgyűlés el volt keseredve a lakomák miatt, melyek fölött a királyné elragadtatásának adott kifejezést, de még inkább azért, mert a király vonakodott az emberi jogokat elismerni.

• „Jelentse ki a gyűlés“ — kiáltotta Mirabó,

„hogy a királyon kívül mindenki alattvalósfelelős.“ Küldöttségben járultak a király elé, hogy őt rábírják: ismerje el föltétlenül az emberi jogokat, gondoskodjék arról, hogy Páriát sürgősen lássák el élelmiszerrel.

Ekkor érkeztek Verszelybe az asszonyok.

benyomult a gyülésterembe s kenyeret

Lafajett.

Lafajett Mária József márki franczia tábornok és államférfin. Szül. 1757.

Megjelenésük elrémítette az

körülvették a kastélyt, holott az asszonyok

udvart. A csapatok

csak kérni jöttek. Melyárnak taná

csára, mint kérelmezők jelentek meg a nemzetgyűlés és a király előtt s föltárták a nép nyomorúságát. Eleinte nyugalom uralkodott. De később veszekedés keletkezett egyrészt a nép s a párisi csapatok, másrészt a kastély udvarán tömött sorokban álló királyi katonaság között. Egyik testőrtiszt megvágta az egyik párisi katonát, mire a karjába lőttek. A nemzetőrség a testőrség ellen foglalt állást s már-már úgy látszott, hogy a véres összeütközés elkerülhetetlen, mikor az est leszállt s a testőrök parancsot kaptak a visszavonulásra. De a nép azzal vádolta őket, hogy ők kezdték a támadást s elkeseredése nem ismert határt. Betört a kaszárnyába s két királyi testőrt megsebesített.

Az udvarnál nagy volt az ijedség s minden előkészület megtörtént a királyi család szökésére. A kocsik készenlétben álltak. A nemzetőrség egyik csapata észrevette őket a narancskert kapujánál s bezárta előttük a kaput. Lajos egyébként sem a harczot, sem a szökést nem akarta.

Időközben Lafajett is megérkezett Verszelybe párisi sereggel s ez megnyugtatta az udvart. Az asszonyok s önkéntesek is elfáradtak s elszéledtek. A nemzetőrség részben a kastély előtt állt föl annak védelmére, részben a verszelyi bajtársaknál talált szállást. Éjjel 2 órakor végre a királyi család valamennyire megnyugodva pihenni tért s reggel 5-kor Lafajett is lepihent néhány pillanatra, miután meggyőződött, hogy a csapatok helyükön vannak.

De reggel 6-órakor néhány felkelő, aki a kastély körül ólálkodott, észrevette, hogy a rács egy helyütt nyitva van. Értesítették társaikat s a tömeg benyomult a kastélyba Szerencsétlenségre a kastély belsejének védelmét az udvar nem a nemzetőrségre bízta,

hanem a testőrségre. A tömeg egyik ablaknál testőrt vett észre, és szitkokkal halmozta el; ez dühében rájuk lőtt s egyiküket megsebesítette. Erre a tömeg a testőrökre vetette magát, akik a véres küzdelemben minden talpalatnyi földet vérükkel védték meg. Egyikük a királynéhoz szaladt — akire leginkább áhítozott a tömeg bosszúja — s a szerencsétlen asszony félig felöltözve menekült a király lakosztályába. A zűrzavar leírhatatlan volt a kastélyban.

Mikor Lafajett a támadásról értesült, lóra kapott, néhány párisi testőr segítségével szétszórta a támadókat s kimentette kezeik közül a királyi testőröket, majd a kastélyba sietett, ahol már a párisi őrség több gránátosa szegődött hozzá, akik előbb védelmére siettek a királyi gárdának. De a zavarnak még nem volt vége. A márvány udvarba gyűlt tömeg a királyt akarta látni. A király megjelent s a tömeg kívánságára megígérte, hogy Párisba megy. A királyné, akit a nép különösen gyűlölt, Lafajett tanácsára vele együtt jelent meg az erkélyen, hogy a népet kiengesztelje. Lafajett, hogy a népet megnyerje, tiszteletteljesen kezet csókolt a királynénak, mire a nép üdvriadalban tört' ki- Lafajett aztán maga mellé hívta az egyik királyi testőrt, kinek saját háromszinü kokárdáját tűzte a kalapjára s megölelte a tömeg szeme előtt, mely erre viharosan megéljenezte a királyi testőrséget. Így végződött ez a veszedelmes éjszaka. A királyi család a párisi csapatok s a közéjük vegyült királyi testőrök kíséretében a fővárosba ment.

Az udvar, a nemesség s — a kettős kamara eszméjének elvetése óta — az angol alkotmány hívei és a miniszterek ellenségei lettek a forradalomnak. De a papok, a hadsereg tisztjei, a rendi alkotmánynyal ellátott tartományok sem voltak barátai.

A nemzetgyűlés több tagja kivándorolt. Lalii Angliába, ősei hazájába ment vissza; M a n y é a Dofinéba, melyet azonban a maga nagy befolyásával sem tudott a nemzetgyűlés ellen való ellenállásra ingerelni. De ez a szándéka intő jel volt a nemzetgyűlés számára, hogy megsemmisítse a tartományok szervezetét, nehogy azok a polgárháborút támogathassák.

Október 6-ika után a nemzetgyűlés is Párisba ment. A nép örült, hogy a király körében van s nyugodtabb lett. Az orleani herczeget, akit a támadás szervezésével vádoltak, eltávolították. Lafajett el volt határozva, hogy a rendet föntartja; a nemzetőrség napról-napra mindjobban megszokta a fegyelmet és a rendet. Csak még az éhínség okozott veszedelmes csoportosulásokat. Október 21-én kihirdették a hadi törvényt, mely felhatalmazta a tanácsot, hogy a csoportosulásokat erőszakkal is megakadályozza. A hatalom akkor még a középosztály kezében volt, melynek érdekében állt a közrendnek a fentartása.

A nemzetgyűlés lázasan dolgozott az új alkotmány befejezésén. Sziejé tanácsára deczember 22-én a tartományok területét megszorította s ugyan- egy közigazgatási formával látta el valamennyit. A 83 megye (departman)

mindegyike 36 tagból álló közigazgatási tanácsot kapott és 5 tagú végrehajtó igazgatóságot. A kerületeket ugyanúgy szervezték, a kantonok ható

ságait a polgárság választotta. A kanton polgárai jelölték ki a választókat, akik azután a nemzetgyűlés tagjait, a megyei és kerületi, a közigazgatási hatóságokat, valamint a bírákat választották. Minden megyének volt büntető, minden kerületnek polgári törvényszéke, a kantonnak béke- bírája.

Hátra volt még a községek szervezése. Ezek igazgatását a községtanács kezébe tették, a községi hivatalnokokat a nép választotta. A község volt az állami-szervezetnek legalsóbb lépcsője, a királyi hatalom a legfelső, a kettő között pedig a megye (departman) képezte az összekötő kapcsot. Ez a terv, mely a népfölséget szervezte s a polgárokra bízta a maguk hatóságaiknak a választását, némely tartományban elégületlenséget keltett.

Langdok és Bretany tiltakozott az új beosztás ellen, a meczi, ruani, bordói, tuluzi parlament ellenállt, persze a régi kormányzat részesei is mindenképp akadályozni igyekeztek az új rendszer megszilárdítását: nemesek, parlamentek, papok, irók, mind ellene voltak. Azt remélték, hogy az általános fejetlenség, melyet előidézhetnek, visszaszerzi nekik a hatalmat. De másképp történt. A fejetlenséget sikerült ugyan fölidézniök, de abból rájuk csak szerencsétlenség származott.

A nemzetgyűlés az alkotmány megteremtése végett ült össze s e munkáját csak ritkán hagyhatta abba, hogy az állam legégetőbb pénzügyi szükségleteinek fedezéséről gondoskodjék: N e k k e r n e k erre vonatkozó javaslatait vita nélkül fogadták el. De ő is megütközéssel látta, hogy a pénzügyek vezetését a gyülekezetnek rendelték alá. Az első 30 milliós kölcsön, amit föl akartak venni, balul ütött ki; a másik 80 milliós pedig, melyet későbB~~föl is vettek, nem volt elegendő. Az adók alig hoztak valamit s ezért Nekker azt ajánlotta, adóztassák meg a jövedelmet annak egynegyedrészéig. Ezt az úgynevezett hazafias adót Mirabó gyönyörű beszédének hatása alatt meg is szavazták.

De ez is csak pillanatnyi segítség volt; a forradalom kiadásai s velük a pénzhiány folyton növekedett. Csak egy mentőeszköz maradt hátra: nemzeti vagyonnak jelenteni ki az egyházi javakat s azokat az állam javára eladni. Ezt annál jogosabban lehetett megcselekedni, mert hiszen az egyház csak igazgatta e roppant vagyont s tulajdonosa voltaképpen az állam volt. Az állam pedig az oltár költségeit és szolgáinak eltartását amúgy is magára vállalta volna.

Különben is most, mikor mindent átalakítottak, a papsáp sem maradhatott meg régi szervezetében. Mint minden egyéb közhivatalt, a papi állást is tanácsos volt államosítani, nehogy a papság az új királyságban, mint különálló szervezet éljen tovább. Ezt a nagy munkát, mely az egyház régi hatalmát teljesen megsemmisítette, a nemzetgyűlés úgy vitte

keresztül, hogy először is fölmentette a földmíves népet attól, hogy a papságnak tovább is megfizesse az eddigi tizedet. Ehhez a párisi érsek

is hozzájárult.

Aztán az egyház vagyonára került a sor. T a l l é r a n d otöni püspök

azt indítványozta, hogy a papság önként mondjon le a több milliárdot kitevő egyházi vagyonról, melylyel aztán az oltár költségei s az állam adósságai kifizethetők volnának. Heves vita után 1789 deczember 2-án a nemzetgyűlés kimondta, hogy a nemzetnek, ha az istentisztelet költségeit fedezi, joga van a roppant egyházi vagyont birtokába venni. De ez az intézkedés lángra lobbantotta a papságban a forradalom ellen régóta lappangó gyűlöletet.

A papság eleinte még azt hitte, hogy az egyház birtokai továbbra is az ő kezelésében maradnak. Csakhogy a következő két év kiadásainak fedezése szükségessé tette az egyházi birtokoknak 400 millió frank erejéig való eladását. De ki fizethette volna ki ezt a roppant összeget? Páris és a vidéki városok községtanácsai hajlandók voltak e birtokok egyik részét megvenni, hogy ezzel az államon segítsenek. De nem volt elég pénzük. Tehát községi papirjegyekkel fizették ki az állam hitelezőit addig is, míg elég pénzük lesz a jegyeknek a beváltására. Ekkor belátták, hogy községi papirjegyek helyett jobb volna állami papírpénzt kibocsátani az eladott egyházi birtokok erejéig. Ezt csakhamar meg is cselekedték s e papírpénzt kényszerforgalommai ruházták föl.

Mikor a papság látta, hogy az ő birtokainak a kezelését a deczember 29-iki rendelettel a községtanácsoknak adják át, gyűlölete nyílt lázadásban tört ki. Katolikusokat s protestánsokat egymásra uszított, a szószékről, a gyónásnál a forradalom ellen izgatott. De ezzel csak még jobban maga ellen ingerelte a nemzetgyűlést.

Ilyen volt a papság hangulata, mikor a nemzetgyűlés 1790 junius és julius havában hozzáfogott az egyház belső szervezéséhez. Ezzel pedig azt akarta, hogy az egyházat hajdani erkölcseinek az alapján újra szervezzék. A tervezet czélja az volt, hogy ugyanannyi püspökséget szerveznek, mint a hány megye van és hogy a püspököket is a nép válaszsza meg. Továbbá meg akarta szüntetni az apátságokat. Az egyházkerületeknek megszorítása addig is tisztán világi ügy volt. Egyébként az állam bőkezűen gondoskodott a papságról s ha a püspökök jövedelme csökkent, a plébánosoké

viszont, melyek a papságnak végre is többségét tették ki, tetemesen gya

rapodott.

Ám a papság ürügyet keresett a viszályra. Nyomban a tárgyalások megindulása után az ői érsek az egyházi bizottság alapelvei ellen kifogásokat jelentett be. Szerinte az egyházi fegyelemre sérelmes volt, hogy a püspököket a világi hatóságok nevezik ki, illetve állásuktól esetleg meg is foszthatják. Mikor szavazásra került a sor, a klermonti püspök újból tiltakozott s párthíveivel elhagyta a termet. A határozat keresztülment, ám a papság most háborút üzent a forradalomnak. E pillanattól szorosabban csatlakozott a nemességhez. Mind a két osztály teljes erejével azon igyekezett, hogy a határozat végrehajtását megakadályozza.

Alig alakultak meg a megyék, össze akarták azokat veszíteni a nemzet-

gyűléssel, de ez nem sikerült. Ekkor egyebet kísérlettek meg. A birodalmi

(nemzet-) gyűlés képviselőinek megbízatása lejárt, mert meghatalmazásuk a hivatalok kívánsága szerint csak egy évre szólhatott. Ezt a pillanatot az arisztokraták arra használták föl, hogy a nemzetgyűlésnek megújítását

követeljék. Ha ez sikerül, nagy hasznuk lett volna belőle Csakhogy a nemzetgyűlés átlátott a terven. Hiába hivatkozott a nemesség s a papság a népfölségre. S a p e 1 i é megfelelt nekik:

N „Igaz, — úgymond — hogy minden szuverénitás a népben gyökerezik, ám ez az elv ebben az esetben nem alkalmazható. Az alkotmányt és a szabadságot semmisitenők meg, ha szétmennénk, mielőtt az alkotmányt a maga teljességében megalkottuk. Erre a szabadság ellenségei hiába várnak.“

Mikor M ó r i abbé, a nemesség és papság vezérszónoka ez ellen

tiltakozott, M i r a b ó a szószékre rohant s csengő hangon így szólt:

„Azon a napon, mikor az üléstermet katonák vették körül, az első

alkalmasnak látszó helyen összejöttünk s megesküdtünk, hogy inkább elpusztulunk, semmint a népet eláruljuk. Nemzetgyűléssé alakultunk. Mel

lékes, hogy ki bízott meg további működésűnkkel, a fődolog az, hogy a nép helyesli az eljárásunkat. Gondoljunk az ókor ama nagy emberére, aki megsértette a törvényeket, hogy hazáját megmentse. Nos uraim, én esküszöm, hogy önök Francziaországot megmentették.“

E szavakra az egész nemzetgyűlés egyhangú lelkesedéssel kijelentette, hogy üléseit csak akkor fejezi be, mikor a nagy munkát teljesen elvégezte.

Ez időtájt a nemzetgyűlésen kívül is szaporodtak a forradalom ellenségei. Megkísérelték a hadsereget ellene ingerelni, de a nemzetgyűlésnek sikerült a katonákat megnyernie azzal, hogy az előléptetést az udvartól és nemesi oklevéltől függetlenné tette.

K o n d é herczeg és A r t o a gróf, akik július 14-ike után Torinóba vándoroltak, megpróbálták, hogy az országot a forradalom ellen hangolják, de sikertelenül. A papság kísérletei is meddők maradtak. Meg akarták titokban szöktetni a királyt, de ez a terv is kudarczot vallott s F a v r a márkit, a terv előkészítőjét a Satlé törvényszék halálra ítélte.

Az udvar nagyon kétes helyzetben volt. Minden vállalkozást támogatott, de valamennyit tagadta. Látta, mennyire függ a nemzetgyűléstől, de de nem tudta magát annak befolyása alól kivonni s ezért titokban ellene izgatott. M i r a b ó tárgyalt ez idő óta az udvarral. Meg akarta nyerni a forradalomnak s ennek ellenében támogatást ígért neki. De nagy hibát

követett el: megvásároltatta magát. Mérhetlen szükségletei kényszerítették rá, hogy jó tanácsért pénzt fogadjon el. Egyébként a nép egyik vezetője sem tudott oly nagy befolyást gyakorolni az udvarra, mint Mirabó,

mert egyiknek sem volt oly rábeszélő tehetsége s egyéni ereje, mint neki.

A nemzetgyűlés minden ármánykodás közepette is szakadatlanul dolgozott. Elhatározta a törvényszékek újjászervezését. Kimondta, hogy a hivatalnokokat a nép nevezi ki. Büntető perek eldöntésére az esküdtszéket hozta be. Polgári ügyekben külön bírák Ítélkeztek. Voltak állandó törvényszékek, fölebbezési törvényszékek s a legfőbb törvényszék, amely arra ügyelt, hogy minden bíróság betartsa a törvényeknek rendelkezéseit.

Béke és háború kérdésében a kezdeményezés jogát továbbra is a királynak hagyták meg. A döntés a nemzetgyűlés kezében volt.

A forradalom kormánya csakhamar megerősödött, mert az állam gépezetét gyorsan s nagyon ügyesen alkotta meg. Közeledett julius 14-ike, a népszabadság megszerzésének évfordulója. Nagyban készültek e napnak a megünneplésére. Úgy tervezték, hogy a 83 megye képviselői, a népképviselők, a párisi nemzetőrség és a király ezen a napon a Marsz-mezőn gyűljenek össze s ott tegyék le az esküt az új alkotmányra. A nemességnek az a része, mely a néphez csatlakozott, azt indítványozta, hogy — mintegy e nagy ünnep előjátékakép — az összes czimeket töröljék el. Tényleg június 20-án a czímeket, czímereket, lovagrendeket eltörölték, amivel a hiúság is elvesztette előjogát. Erre a főnemesség, melyet az intézkedés vérig sértett, részben kivándorolt, részben pedig magában az országban dolgozott a forradalom ellen.

Gyönyörű időre virradt július 14-ike. Az összes megyék képviselőit bemutatták a királynak, aki szívélyesen fogadta őket s akit osztatlan szeretettel vettek körül. A nagy ünnepet a Marsz-mezőre tervezték. Egész Páris hetek óta dolgozott az előkészületeken. Reggel hét órakor indult meg a menet a Basztill-térről. A sok lobogó, a sokszínű ruha, a zene hangjai, a nép riadó örömkitörései tették a menetet ünnepélyessé. Ágyúdörgés közepette kelt át a Szajnán, majd hazafias fölírásokkal díszített diadalkapun át vonult a Marsz-mezőre, ahol elrendezkedett. Csaknem négy

százezer nézője volt az ünnepnek. A tág mező közepén oltár emelkedett s a körül állt a király, a királyi család, a nemzetgyűlés és a községtanács. Az otöni püspök teljes díszben az oltár elé lépett, mely mellett négyszáz karingbe öltözött, háromszínű szalagos pap foglalt helyet. A mise zeneszó mellett folyt le, a püspök megáldotta a birodalmi zászlót s a 83 megyei lobogót.

Az egyházi szertartás után először az összes nemzetőrségek parancsnoka, L a f a j e t t lépett elő, hogy letegye a polgáresküt. A nép örömri-

valgása közepeit vitték a gránátosok az oltár lépcsőjére s hangos szóval

mondta el az esküt a maga s a nemzetőrség nevében s e kiáltással vé

gezte: „Éljen a nemzet! Éljen a király! “

A nemzetgyűlés elnöke következett utána. Vele együtt mondták el a képviselők az esküt.

XVI. LAJOS VÉGRENDELETE.

(1792 DECZEMBER 25-ÉRÓL.)

NEMZETE LEVÉLTÁR. ELSŐ PÉLDÁNY.

A Szentháromság: az Atya, Fiú és Szentlélek nevében: Ma, 1792 deczember 25-én, Én, XVI Lajos, Francziaország királya — akit volt alattvalói családostul a párisi Tampl ton yába zártak, sőt még e hó 11-ike óta a családjá al való érintkezéstől is megfosztottak és azonfelül oly pörbe fogtak, melynek kimenetelét előrelátni az emberi szenvedélyekre való tekintettel lehetetlen, a mely pörre egyetlen élő törvény sem ürügyet, sem módot nem nyújt

Istenemre hivatkozom, mint egyedüli tanúmra, a kire egyáltalában hivatkozhatom s az ő színe előtt a következőkben nyilvánítom végső rendelkezéseimet.

Lelkemet Istenemnek, teremtőmnek ajánlom; hogy ne csak könyörületes kegyébe fogadja s fölöttem ugv ítélkezzék, a hogy azt gyarló lelkem megérdemelné, hanem vegye tekintetbe Megváltónknak, Jézus Krisztusnak érdemeit, aki önmagát ajánlotta tel áldozat gyanánt az Istennek érettünk — bármily gyarlók vagyunk is mindannyian s első sorban jó magam is.

Szent anyánkkal, a katholikus, apostoli, római egyházzal való teljes egyetértésben halok meg, niely egyháznak hatalma a maga szakadatlan folytonosságában Szent-Péter- től ered, a kire azt maga Jézus Krisztus ruházta Mindent hiszek és vallók, a mi a h tvallásban foglaltatik, továbbá Isten és az Egyház parancsolatait a szentségeket és a csodákat, a hogy azokat a katholikus egyház tanítja és mindenkor tanította.

Sohasem tartottam mag m illetékes bírónak azokban a vitas «érdesekben, melyek a hittételek magyarázásával az egyház egységét fenyegették, hanem mindig követtem s — ha Isten éltet — követni is fogom azokat a határozatokat, melyeket a katholikus egyház elöljárói egyetérioleg, a Jézus Krisztus óta követett egyházi fölfogás szellemében hoz ak Teljes leik mbö! sajnálom azokat a testvéreimet, akik téves utakon haladnak, de nem akarom őket sem elítélni, mert őket azért Jézus Krisztus nevében nem ke- vésbbé szeretem, a mint erre bennünket a keresztény felebaráu szeretet oktat.

Istenhez fohászkodom, hogy minden bűnömet megbocsássa; azon vagyok, hogy azokat alaposan megismerjem és megbánjam s hogy Isten előtt megalázkodjam, minthogy kaiholikus papra kinek meggyónhatnék) úgysem számíthatok. Istenhez fohászkodom, hogy a neki elmondott gyónásomat kegyesen fogadja: kivált pedig a fölött érzett igaz bánatomat, hogy nevemet — bár akaratom ellenére — oly okiratok alá jegyeztem, melyek esetleg a katnolihus egyház hitével és fegyelmével ellenkeznek, mely egyházzal én teljes lelkemből mindig egynek éreztem magam. Istenhez fohászkodom vegye kegyesen tudomásul erős elhatározásomat, hogy amennyiben éltet, mielőbb katolikus lelkész közbenjárását veszem igénybe, hogy neki bűneimet meggyónjam, s a bünbocsánat szentségében részesüljek.

Mindazokat, akiket netán véletlenségből megsértettem volna (mert hiszen arra, hogy valakit szándékosan megsértettem volna, nem emlékezem) továbbá azokat, kiket esetleg rossz példámmal megbotránkoztattam volna: megkérem, bocsássanak meg, ha nekik netán bajt okoztam volna.

Mindazokat, a kikben a felebaráti szeretet él, megkérem, hogy imájukban egyesüljenek velem, hogy így elérjem Istentől bűneim bocsánatát.

Szívből megbocsátok mindazoknak, a kik ellenségeimmé szegődtek a nélkül, hogy erre okot szolgáltattam volna; Istenhez fohászkodom, bocsásson meg nekik, úgyszintén mindazoknak, kik ferde túlbuzgalonból sok bajt okoztak nekem.

Istenemnek ajánlom feleségemet, gyermekeimet, nővéremet, nagynénéimet, öcsémet s mindazokat, kiket hozzám a vér köteléke vagy más kötelék fűz Különösen pedig azért fohászkodom Istenhez, hogy feleségemre, gyermekeimre és nővéremre vesse kegyes tékintetét, a kik hosszú időn át megosztották szenvedéseimet: hogy őket kegyesen támogassa, ha engem elvesztenének, mindaddig, a míg e múlandó világon élnek

Feleségemnek ajánlom gyermekeimet; sohasem kételkedtem irántuk való anyai gyengéd szerzetében; különösen pedig figyelmébe ajánlom, hogy őket jó kereszténynek és derek embereknek nevelje, s hogy velük megértesse, hogy a világi nagyság (ha

Nővéremet kérem, hogy gyermekeim iránti szeretetében továbbra is kitartson és velük legyen, ha az a szerencsétlenség érné őket, hogy édes anyjukat elvesztik.

Kérem feleségemet: bocsásson meg nekem azért, hogy miattam annyit szenved és bocsásson míg azért is, ha házasságom folyamán ellene netán vétettem volna; a hogy viszont meg lehet győződve arról is, hogy én sem emelek ellene panaszt, ha netán azt vélé, hogy miattam szemrehányásokkal kellene magát illetnie.

Gyermekeimnek a lelkére kötöm, hogy első sorban Isten irányában rójják le tartozásukat, továbbá pedig mindig jó egyetértésben éljenek, anyjuknak engedelmeskedje- s mindenkor hálásak legyenek iránta azért a sok gondért és fáradtságért, melyet okoztak: a mikor pedig azt teszik, tartsanak engem is emlékezetükben. Egyúttal pedig kérem őket, hogy nővéremet második anyjuknak tiszteljék.

Fiamnak ha az a szerencsétlenség érné, hogy király lesz belőle, azt ajánlom, hogy teljes erejével polgáriátársai javának előmozdítására szentelje magát, tekintsen el minden gyűlölettől és haragtól, különösen pedig feledjen el mindent, a mi az engem ért bajra és szerencsétlenségre vonatkozik; tartsa mindenkor szeme előtt azt, hogy népét csak úgy teheti boldoggá, ha törvény szellemében uralkodik, de egyúttal azt is, hogy a király csak úgy szerezhet tiszteletet a törvénynek, csak úgy érvényesítheti azt a jó tulajdonságát, ami lelkében harczol: ha kellő tekintélye van; míg ellenben — ha keze kötve van — nem tud maga iránt tiszteletet ébreszteni, sőt többet árt, mint a mennyit használhat.

Figyelmébe ajánlom a fiamnak továbbá azt, hogy mindazokról a személyekről, a kik híveim voltak, legjobb tehetsége szerint gondoskodjék; tartsa szent kötelességének, hogy mindazoknak gyermekeivel és rokonaival szemben — a kik én miattam szerencsétlenekké lettek vagy elpusztultak — lerójja tartozásomat.

Tudom, hogy többen, akik pedig híveim voltak, nem úgy viselkedtek velem szemben, a hogy kellett volna, sőt hálátlanok voltak irányomban: de megbocsátok nekik mert bizony a zavarok és forrongásuk idejében akárhányszor nem is lehetünk urai cselekedeteinknek): fiamat pedig kérem — hogy ha erre alkalma nyílnék, vegye tekintetbe ezeknek szerencsétlen kényszerhelyzetét.

Le akarnám róni e helyen hálám adóját azok irányában, kik őszinte és önzetlen szeretetükkel körülvettek. A mily fájdalmasan érint is egyrészről oly embereknek a hálátlansága és hűtlensége, a kikkel szemben s a kiknek rokonaival és barátaival szenben én mindig csakis jóindulattal viseltettem: úgy másrészről vigasztalást találok azoknak a szeretetében és önzetlen érdeklődésében, melyet sokan irántam kimutattak, kérem őket. fogadják ez úton köszönetemet; tartok tőle, hogy — a dolgok jelen állapotában árthatnék nekik, ha őket közelebbről megjelölném, fiamnak azonban a lelkére kötöm: találja meg a módját, hogy őket kiürkészsze.

Azt hiszem azonban, hogy nemzetem nemesebb érzelmei ellen vétenék, ha nem ajánlanám nyíltan fiam jóindulatába Samilli és Hü urat: mind a ketten irántam való ragaszkodásukból megosztutoták fogságomat s majdnem szerencsétlen áldozatai lettek e ragaszkodásuknak.

Úgyszintén Klérit is ügyeimébe ajánlom, kinek szolgálataival mindig meg voltam elégedve; s minthogy ő végig kitartott mellettem, kérem a községtanácsos urakat: adják oda neki ruháimat, könyveimet, órámat, erszényemet és egyeb apróságaimat, melyek a községtanács őrizetében vannak.

Szívből megbiocsátok őreimnek, megbocsátom irántam tanúsí'ttt rossz bánásmódjukat s a tiszteletlenséget, melyre velem szemben kötelezve éreztek magukat. De az ő sorsukban is találtam néhány jobbérzésű, könyörületes lélekre; kívánom hogy nemesebb gondolkozásukért lelkiismeretük nyugodt voltában találjak meg jutalmukat. Malherb, Tronsé és De Széz urakat kérem, fogadják e helyen hálás köszönetemet mindazért a sok gondért és fáradságért, melyet miattam magukra vállaltak Azzal zárom soraimat, hogy Istenemre — a kinek színe elé lépni kész vagyok — kijelentem, hogy mindama vádak tekintetében, melyeket ellenem felhoztak, ártatlannak vélem magam.

1792 deczember 25-én, a Tampl börtönében két példányban kiállítva.

Bódrak, városi tisztviselő. Lajos

XVI. Lajas végrendelete, melyet 1792. deczember 25-én írt. Eredetije Parisban a nemzeti irattárban.

Endrei Zalán; A Világ Történelme. V. .,Globas" millntézet. Budapest.

Ezután XVI. Lajos emelkedett föl s imígy szólt:

• „Én, a francziák királya, esküszöm, hogy az állam alkotmánya által nekem biztosított minden hatalmat az alkotmány föntartására for- dítom.“

A királynét elragadták az érzelmei, magasra emelte a trónörököst s megmutatta a népnek:

• „Íme, a fiam. Ő épp úgy csatlakozik a király szavaihoz, mint én magam. “

E pillanatban valamennyi lobogót meghajtották, a nép pedig hangos

örömrivalgásban tört ki. A szép ünnepet hálaének fejezte be.

Az ünnepségek még néhány napig tartottak. Páris városa a megyék képviselőinek tiszteletére tornajátékokat, kivilágítást, bálokat rendezett. Az egyik bált a volt Basztill helyén tartották meg. A romokra táblákat tűztek ki evvel a fölírással: „Itt tánczolnak.'' Az ünnepségek befejeztével emlékérmet vertek s a szövetségesek visszatértek megyéikbe.

A szövetségi ünnep ideje alatt a pártok ellenségeskedése szünetelt, utána azonban az ármánykodások újból megindultak. Az orleani herczeg visszatért a száműzetésből s ekkor újra fölvették ellene a vizsgálatot, melyet annak idején az október 5- és 6-iki események miatt indítottak ellene s Mirabó ellen. Az udvar ezzel újabb hibát követett el, mert a vádlottakra semmit sem tudott rábizonyítani. A nemzetgyűlés kimondta, hogy nincs ok a vádra s Mirabó győzelmesen került ki a vád alól, melyet csak azért emeltek ellene, hogy ráijeszszenek.

Nemcsak egyes képviselőket támadtak meg, hanem az egész nemzetgyűlést is. Az udvar is ármánykodott ellene, a nemesség és papság pedig meggondolatlanságokba akarta beléhajtani, a miniszterek megnehezítették a működését s mindenképpen azon igyekeztek, hogy a nemzetgyűlés a nép becsülését elveszítse. Különösen N e k k e r, aki korábbi népszerűségét nem tudta elfeledni, támadta a nemzetgyűlésnek a határozatait. Mikor aztán belátta, hogy hasztalan minden erőlködése, 1790 szeptember 4-én lemondott s nyomban elutazott Párisból.

Másrészt a nemesség — melynek fájt az, hogy a czimeket és egyéb

nemesi kiváltságokat eltörölték — mindent elkövetett, hogy a forradalmat leverje. Minthogy a népet nem tudta föllázíttani, más eszközhöz folyamodott: kivándorolt, hogy aztán, ha Európa a viszályba beleavatkozik, ismét

visszatérjen. Addig is azonban megkísérlette a katonaság föllázítását. A tiszteket bántotta, hogy ezentúl nincs nemesi levélhez kötve az előmenetel; s mert különben is a régi uralom pártján voltak, nagyrészt

kiléptek a hadseregből vagy pedig a katonákat a királypártnak igyekeztek

megnyerni.

Ez utóbbiaknak vezére B u 1 y é tábornok volt, aki csapataival az északi határnál állt. Bulyé ügyes és elszánt katona volt, híve a királynak, a forradalomnak pedig ellensége. A katonái szerették és bíztak benne, nem úgy mint más csapatoknál, ahol nagy elkeseredés uralkodott a tisztek ellen, mert azzal vádolták őket, hogy a zsold egy részét maguknak tartják meg. Hozzájárult a politikai véleménykülönbség is.

A sokféle elégedetlenség több helyen lázadásra vezetett, így 1790 augusztusában Nansziban, ahol csaknem polgárháborút okozott. Három ezred lázadt föl .tisztjei ellen, Bulyé felsőbb parancsra megfékezésükre indult s heves küzdelem után elnyomta őket. A nemzetgyűlés szerencsét

kívánt neki, de Párisban majdnem fölkelés tört ki. Lafajett csak nagynehe-

zen tudta a rendet ismét helyreállítani.

A főnemesség s a papság csak örülhetett a zavaroknak s igyekezett

is a nemzetgyűlésnek minél több kellemetlenséget okozni. A papok minden áron szakadást akartak előidézni a papság polgári alkotmányának a fölhasználásával. Mikor a király ezt az alkotmányt deczember 26-án szentesítette, a püspökök ezt az egyházi hatalomba való illetéktelen beavatkozásnak jelentették ki. A pápa is bátorította őket s így vakmerőén kijelentették, hogy az alkotmány megvalósítását meg fogják akadályozni.

A nemzetgyűlés megkövetelte, hogy a papok esküt tegyenek a nemzet, a törvények s a király iránti hűségre, egyúttal kimondta azt, hogy aki ezt az esküt le nem teszi, javadalmait elveszti. A püspökök pedig azt hitték, hogyha ők megtagadják ezt az esküt, a papok mind ugyanígy cselekszenek s akkor az állam istentisztelet, a nép lelkészek nélkül marad. Tényleg a püspökök és papok nagyobb része megtagadta az esküt, néhány püspök s egész sereg pap azonban letette. Az ellenkezőket a nemzetgyűlés megfosztotta javaiktól. Az eredmény az volt, hogy a papság két pártra szakadt, a nép pedig elveszítette apái hitéhez való bizalmát.

Minden párt a nép kegyéért küzdött. Minthogy a vallással nem tudtak rá hatni, megkísérelték azt a klubok utján. Akkoriban a klubok alatt oly társasegyleteket értettek, a hol minden közérdekű ügyet megbeszéltek. E

kluboknak nagy volt a befolyásuk. Az első klubot a bretanyi képviselők

alapították, s a mikor a nemzetgyűlés Verszelyből Párisba ment, ott a

volt jakobinus kolostorban tartották üléseiket, amiről aztán el is nevezték

őket j a k o b i n u s o k n a k . A jakobinus klub, hogy kifelé nagyobb

legyen a befolyása, egyszerű polgárokat is befogadott tagjai közé. Erőtel

jes szervezetű volt, üléseiről beszámoltak az újságok. A vidéken fiókklubokat alapított s lassan a törvényes hatalom mellé újat nevelt, mely amannak eleinte tanácsokat adott, később kormányozta.

Mikor a jakobinus-klub népgyülekezetté változott, alapítóinak egy része kilépett s megalapította a 89-ek klubját, melynek élén S z i e j é, Sapelié, Lafajett, Larosfukól állott, míg a jakobinusok élén L a m e t é s B a r n a v. Mirabó mindakettőnek tagja volt. E klubok, melyek egyike a nemzetgyűlésén, a másik a népen uralkodott, az új rend hívei voltak. Az arisztokraták erre egész sereg királypárti klubot alapítottak. Hogy a népet megnyerjék, kenyeret osztottak ki közte, de a nép látta, hogy mire akarják csábítani, s a királypárti klubok üléseit megzavarta, tagjait megkergette. Végre a községtanács föloszlatta a leghatalmasabb királypárti klubot: a monarkista klubot, azon a czímen, hogy gyakran ad botrányra okot.

A nép roppantul bizalmatlan volt s nagyon ügyelt, hogy a királyi család meg ne szökjék. Ám ez mégis megtörtént volna, ha Lafajett meg nem akadályozza a tervet. A nép azt hitte, hogy a venszeni kastélytorony összeköttetésben van a Tülyeriákkal s a király arra akar szökni, tehát oda tódult. Ezalatt 600 fegyveres berontott a Tülyeriákba, hogy elszöktesse a királyt. Lafajett, aki a nemzetőrséggel Venszenbe ment, hogy a népet szétoszlassa, a vészhirre visszasietett Párisba, az ellenforradalom híveit a palotában leverte s így meghiúsította a szöktetést.

E kísérlet még bizalmatlanabbá tette a népet s mikor a királyi család Szen-Klúba akart rándulni, a királyi testőrség segítségével megakadályozta ebben. A nemzetgyűlés pedig kimondta, hogyha a király az országból kiszökik, elveszti jogát a trónra, egyben meg akarta akadályozni a nagymérvű kivándorlást, mert előre látta, hogyha a királynak sikerül megszöknie, a kivándorolt nemesség az európai hatalmak támogatásával nemsokára mint ellenség térne vissza. Ezért az az új indítvány merült föl, hogy törvényt alkossanak, mely szerint háromtagú polgári tanács följelentésére minden kivándorlót szökevénynek jelentsenek ki, mint ilyent halálra ítéljék s vagyonát elkobozzák. Mirabó lángoló szavakkal tiltakozott e kegyetlen rendszabály ellen s egyelőre meg is akadályozta annak az alkalmazását.

Mirabó, aki pedig oly rendületlenül bízott a népnek iránta való ragaszkodásában, hamar elvesztette azt. Ez volt az utolsó ülés, melyen részt

vett. Néhány nappal később meggyilkolták (1791 ápr. 2). Halálát nemzeti szerencsétlenségnek tartották. Egész Francziaország gyászolta s ő volt

az első, akit a nagyok utolsó nyugovó-helyéül épített Genovéva-templom- ban, a későbbi Panteonban temettek el.

A nemzetgyűlés 1789 október 5- és 6-ától 1791 áprilisáig befejezte

Francziaország ujjászervezetét. Az udvar apró ármánykodásokban, szökési tervek kieszelésében merítette ki erejét; a főnemesség, miután nemzejt- ellenes erőlködései haszontalan voltát belátta, kivándorolt; a papság

lázadások szervezésén dolgozott, bár sikertelenül. Így távolodtak el egymástól mindjobban a pártok s a forradalomellenes két párt így hintette el a későbbi polgárháború és a külfölddel való harczok csíráit.

A tampl. Eredetileg a templomosok rendháza volt. 1312-ben Szép Fűlöp palotának rendezte be. A’forradalom alatt fogház lett belőle s ott tartották fogva XVI. Lajost és családját.

1791 ÁPRILIS 3-TÓL AZ ALKOTMÁNY-
GYÜLEKEZET VÉGÉIG.

A franczia forradalom volt hivatva arra, hogy az európai politikát is megváltoztassa. Hajdanában a királyok hűbéreseikkel harczoltak, ez már jó ideje megszűnt, mert a hűbéreseket leverték. Most tehát országaik határán egymást támadták meg. A gyöngék mindig egyesültek az erősek megalázására: így a túlsúly és a szövetségek folytonos változásából fejlődött ki az európai egyensúlynak bizonyos fajtája, ffogy a későbbi eseményeket kellőképen méltathassuk, meg kell -asmernünk a forradalom

előtti helyzetet. /

Ausztria, Anglia és Francziaország voltak a vesztfáliai béke óta Európa

nagyhatalmai a XVIII. század közepéig. A közös érdek az első kettőt a harmadik ellen szövetkezésre bírta. Anglia a tengeren, Ausztria Német

alföldön félt Francziaországtól. Mióta Burbon herczeg ült a spanyol trónon, Spanyolország Francziaország szövetségese volt Anglia ellen. Spanyol

ország egyébként a teljes hanyatlásnak a korszakát élte. De a francziáknak más szövetségesei is voltak Ausztria ellen: így a svédek, a törökök, a lengyelek, Bajorország, a poroszok, a nápolyiak. Piemont hol az egyik, hol a másik párton volt. Hollandia is hol Anglia, hol Francziaország pártjára állt. Svájcz semleges volt. Északon két hatalmas birodalom emelkedett: Poroszország és Oroszország. Ezek Ausztriával egyetemben fölosztották

Lengyelországot s a franczia kormány — elég helytelenül — tétlen nézője

volt e felosztásnak s elég oktalanul nem akadályozta meg az ottomán

birodalom gyöngítését sem; aminthogy szövetségesének, a holland köztársasági pártnak, sem sietett segítségére az angol s porosz fegyverek

ellen. — Az 1789-iki franczia forradalom növelte ugyan Francziaország erkölcsi befolyását, de politikai tekintélye az eddiginél még mélyebbre szállt le az európai hatalmak szemében.

Anglia, melyet Oroszország tervei nyugtalanítottak, 1788-ban szövetséget kötött Hollandiával és Poroszországgal s már megindult volna a háború, mikor 1790-ben II. József császár meghalt s utóda, II. L i p ó t megkötötte a reihenbaki szerződést, mely Anglia, Hollandia és a poroszok közbenjöttével a törökkel 1791-ben kötött szisztovai békét eredményezte. Ugyanakkor Anglia és Poroszország II. K a t a l i n t is kényszeritette a törökkel való békekötésre. Az általános béke most már szabad kezet adott az európai hatalmaknak, melyek így nagyobb figyelmet fordíthattak a franczia forradalomra.

Egész Európa ellenségét látta a franczia forradalomban, szövetkezett

tehát ellene. A franczia kivándorlók pedig biztatták e szövetséget hazájuk ellen, sőt K o n d é herczeg és A r t o a gróf vezérlete alatt külön hadtestesteket alakítottak. Ez időben Lipót császár Olaszországban volt, ahol

Artoa gróf fölkereste. Találkozásuk eredménye az volt, hogy Lipót császár

titkos üzenetet küldött XVI. Lajosnak, mely szerint az európai szövetség hamarosan segítségére siet. Több mint 200,000 emberrel minden oldalról

egyszerre akarták támadni Francziaországot, melyet védtelennek s a sok belső harcztól kimerültnek hittek. Föltételül tűzték ki a terv titoktartását és azt, hogy XVI. Lajos addig ne tegyen kísérletet a menekülésre.

Lelhet, hogy Lajos nem akarta magát teljesen az európai fejedelmek kegyeinkének kiszolgáltatni; lehet, hogy Artoa gróf nagy befolyásától félt: tény azonban, hogy elhatározta, hogy a monarkiát egymaga állítja helyre. Bízott B u 1 y é tábornokban, akivel egy idő óta titkos levélváltást folytatott. Bulyé teljesen elkészült a király fogadására. Hadseregével Monmédi mellett ütött tábort, az országúton pedig, melyen a királynak jönnie kellett,

csapatokat helyezett el Lajos védelmére.

A királyi család titokban teljesen elkészült az elutazásra, amellett a király és királyné viselkedésükkel azt igyekeztek elhitetni, hogy eszük

ágában sincs a menekülés. Junius 20-án éjszaka egyenként álruhában elhagyták a kastélyt A testőrség nem gyanakodott. Elértek a Bulevardra, ahol kocsi várt rájuk s azon útnak indultak Monmédi felé.

Mikor másnap reggel Páris megtudta a szökést, fölbőszülése nem ismert határt. Vádolt mindenkit, ellenséget látott mindenkiben. A nemzetgyűlés okos intézkedései azonban megnyugtatták. Ez biztosokat küldött a hadsereghez, hogy ne a király, de a nemzetgyűlés hűségére újból megeskessék, biztosította a külföldet az ország békés szándékairól s minden hatalmat magához ragadott.

Közben azonban Lajos, aki már közel volt útja czéljához, engedett az eddigi óvatosságából: mutatta magát s így 21-én Varennben felismerték s családjával együtt letartóztatták. A nemzetőrségek mindenütt fegyverbe léptek, s hasztalan kísérletté meg Bulyé fegyveres erővel a királyi családnak a kiszabadítását: visszavitték Párisba, mire Bulyé elkeseredésében otthagyta a hadsereget s Francziaországot.

A nemzetgyűlés három biztost: Péthiont, Latur-Moburt és B a r n a v o t Lajos elé küldte Epemébe. Barnavot a királyi család szerencsétlensége, a királyné szeretetreméltósága annyira meghatotta, hogy azontúl hívük lett s mindenképpen támogatta ügyüket. Mikor Párisba érlek, a királyt megfosztották a tróntól s a királynéval együtt őrizet alá helyezték; egyúttal kihallgatásukra biztosokat neveztek ki. A pártok egyik része amellett volt, hogy Lajost továbbra is hagyják meg a trónon; a másik rész azt állította, hogy Lajos lemondott, mert szökése után kiáltványt tett közzé, melyben a forradalmat s az új rendet elítélte.

Most kezdett csak a köztársasági párt kidomborodni. Közte s az alkotmánypárt között megkezdődött a harcz. A nemzetgyűlés középpártja egyesült L a m e 11 e i, hogy az alkotmányos monarkiát Lajos alatt visszaállítsa s a népszenvedély vihara elé gátat vessen. Lameték megalapították a „ fölyetanok klub“-ját, hogy ellensúlyozzák a jakobinus-klubot. Ennek azonban meg voltak a hatalmas vezetői: P é t h i o n é s R o b e s z - p i e r r. Ez a klub teljesen bírta a nép bizalmát. Eddig folyton azokat támogatta, akik a királyi hatalomból minél többet elvettek, most, hogy Lameték otthagyták, nyíltan hozzáláthatott ahhoz, hogy teljesen a maga terveit megvalósítsa.

A nép szemére lobbantotta Lametnek, hogy most az udvarral tart s a mellett észre sem vette, hogy Lametnek ezzel mily üdvös czéljai vannak. De Lameték, akiket az egész alkotmánypárt támogatott, a legerősebbek voltak a nemzetgyűlésben. Maguk a biztosok, akiket Lajos kihallgatására kirendeltek, olyan nyilatkozatot diktáltak neki, mely a szökés okozta rossz benyomást nagyon enyhítette. A kiküldött bizottság előadója kijelentette, hogy nincs ok arra, hogy a királyi családot vád alá helyezzék, vagy a koronától megfoszszák. Erre a jelentésre heves vita kezdődött. A harcz ezúttal a köztársaságiaknak vereségével végződött. Hogy a népet megnyugtassa, a nemzetgyűlés kimondta, hogy a király tényleg elveszti trónját, ha az alkotmányra tett esküjét megszegi, ha a nemzetet haddal támadja meg, vagy megengedi, hogy ezt az ő nevében bárki is megcselekedhesse. Ez esetekben, mint akármelyik más egyszerű polgár, vád alá helyezhető.

A köztársasági pártnak vezérei erre föllázították a népet, a nemzetőrség azonban megvédte a nemzetgyűlés helyét a népnek támadása ellen. A köztársasági pártnak vezérei kérvényt adtak be, melyben a nemzetgyűlésnek illetékes voltát tagadják, a nép ítéletéhez fölebbeznek és követelik, hogy XVI. Lajost letegyék. Ezt a kérvényt, melyet B r i s s z ó fogalmazott, július 17-én a Marszmezőn fölállított oltárra helyezték s ott mérhetlen embertömeg irta alá. L a f a j e t t a tömeg ellen indult s sikerült azt vérontás nélkül szétoszlatnia. De később a nép még nagyobb tömegben s elszán- tabban visszatért. D a n t o n é s D e m u l e n Kamill izgató beszédet tartott az oltár mellől; a nép haragja folyton növekedett, s mikor Lafajett 1200 nemzetőrrel ismét annak szétoszlatására indult, a nép kőzáporral fogadta. Lafajett erre a levegőbe lövetett, a nép azonban nem ijedt meg s újra támadott. Ekkor Lafajett gyilkos sortüzet adatott, sokan elestek s megsebesültek, a tömeg pedig rémülten menekült. A nép Lafajettnek s Belyinek ezt a szerinte igazságtalan vérontást soha sem bocsátotta meg.

Ezalatt az emigránsok, a külföldre menekült nemesek, folyton dolgoztak hazájuk ellen. Európát mindenáron beavatkozásra akarták bírni. A tisztek tömegesenA hagyták el a hadsereget, hogy a nemzet ellenségeihez csatlakozzanak'"' a nemzetgyűlés 290 tagja tiltakozott a gyűlés határozatai ellen, hogy így a külföld beavatkozását jogosnak tüntesse fel.

Az osztrák császár, a porosz király és Artoa gróf Pillniczben összejött. Ott elhatározták, hogy megtámadják Francziaországot, mert XVI. Lajosnak ügye az ő ügyük; s ha őt a francziák a trónjára vissza nem helyezik, úgy egész Európa irtóháborut indít az országuk ellen. Ez a kijelentés nem ijesztette meg, de elkeserítette a nemzetgyűlést és a népet. A határokat megerősítették, 100.000 nemzetőrt toboroztak s nyugodtan várták az ellenség támadását.

A nemzetgyűlés befejezte föladatát s a folytonos viszályba belefáradt, a nép is új népképviseletet követelt. Ennek választását augusztus 5-ére tűzték ki. Szerencsétlenségükre kimondták, hogy a régi nemzetgyűlés tagjai nem vehetnek részt az újban. Ez csak a jakobinusok malmára hajtotta a vizet. Az alkotmánylevelet a király elé tették s az alá is irta. Másnap személyesen ment a nemzetgyűlésbe, a hol a nép s a képviselők örömmel üdvözölték. Végre szeptember 29-én a király berekesztette a nemzetgyűlést. Két év alatt hatalmas munkát végzett ez: új alkotmányt adott az országnak sez új alkotmányban a nép lett a hatalom forrása. Ennek daczára mégis el kellett pusztulnia a nemzetgyűlés hatalmas munkájának, nem a hibái, hanem a pártok folytonos harcza miatt. A főnemesség rárohant, a nép szétzúzta, mikor a hatalmat teljesen a kezébe vette. Hogy megvédhesse a nemzetet a külföld ellen, kormányoznia kellett azt. Ezért csinálta meg az új forradalmat, mely azonban, mint látni fogjuk, a kivándorlás nélkül nem vezetett volna köztársaságra.

Az új gyűlés 1791 október 1-én nyitotta meg üléseit s nyomban törvényhozó nemzetgyűlésnek jelentette ki magát. Az ülés az alkotmány föl-

olvasását állva hallgatta végig s a népnek dörgő helyeslése közepette megesküdött, hogy vagy szabadon él, vagy meghal. Ám az udvar és a gyűlés között nem volt meg a szükséges bizalom; az udvar nem igen vette

tekintetbe, hogy izgatott néptömegekkel áll szemben. Mikor a gyűlés megalakult, ezt küldöttségileg tudatta a királylyal. Lajos nem fogadta őket

személyesen: az igazságügyminiszterrel üzentette, hogy csak másnap

délben fogadhatja őket, amit a nemzetgyűlés halálos sértésnek vett. Mikor azután Lajos megjelent a nemzetgyűlésben, a higgadtság ott mégis győzött s nagy tisztelettel fogadták a királyt.

Az új nemzetgyűlés pártjai csakhamar kialakultak. Volt jobb párt, közép párt és balpárt. A jobbpárt csupa kitűnő alkotmányhű emberből állt, ez volt a „fölyetan klub“ pártja. Élén Düma, Rámond, Boblan, B ő n y ó állott. Régi vezetői: B a r n a v , L a m e t é s D ü p o r révén összeköttetésben állt az udvarral, de a király csak ritkán fogadta meg tanácsát. Kifelé a fölyetanokra esa polgári lakosságra támaszkodott. A nem- zetőrség,A hadsereg, a megyék, a hatóságok az ő pártján voltak. Ellenben elvesztette a községtanácsot, mely a balpárttal tartott.

A bálpárt volt az úgynevezett zsirondista párt, mely a forrada- lomban-A középosztályból a tömegre való átmenetet képviselte. Nem akart fölfordulást, de el volt szánva rá, hogy a forradalmat minden eszközzel megvédelmezi. Vezérei Vernyó, Guadé, Zsanszoné és Inár voltak, valamennyi kiváló szónok. Fővezére B r i s s z ó volt, főtáboruk a jakobinusok klubja. Kiváló tagjai voltak még Kondorszé, Péthion. Ebben a pártban már meg volt a magva annak az alakulásnak, melynek élére később R o b e s z p i e r r került. Ez a legszélsőbb párt szintén a gyűlés baloldalán foglalt helyet s kifelé már is hatalmas befolyású. A jakobinusok klubjában Robeszpierr, a kordeliék klubjában Danton, Demu- len és Fabr D ’ Eglanten voltak a szószólói. Ez a klub különben még szélsőbb nézeteket képviselt, mint a jakobinusoké, mely még a polgári elemből került ki. A külvárosokban Szanterr serföző képviselte a legszélsőbb pártot, mely a Marszmező tömegeit vezette.

A közép-párt hűséges támogatója volt az új rendnek, de befolyását a

népre csakhamar elvesztette s örököse a népkegyben az elszántabb balpárt lett. Egyébként nagyon nehéz volt az új nemzetgyűlés helyzete. A

külföldről fenyegető veszedelem mindinkább közeledett, a határokon mindenfelé erős, ellenséges hadseregek valóságos vasgyűrűt képeztek. Belül a még odahaza maradt főnemesség és a papság igyekezett zavart támasztani. A püspökök megparancsolták a plébánosoknak, hogy nem szabad az al- kotmányhü papokkal egy templomban istentiszteletet tartaniok; kijelentették, hogy a kiket az alkotmányhű papok eskettek össze, azok nem tekinthetők házasfeleknek s kiátkozták mindazokat, akik az alkotmányhű papoknak bármiben is segédkeztek. Ezek az intézkedések csaknem mindenütt vallási

MARIA ANTOANETT KIRÁLYNÉ UTOLSÓ LEVELE.

(ÍRTA KIVÉGEZTETÉSE NAPJÁNAK HAJNALÁN ERZSÉBETNEK, XVI. LAJOS NÚ-
VÉRÉNEK. OKTÓBER 16-ÁN, HAJNALI FÉL 5 ÓRAKOR.)

Önhöz, kedves nővérem, intézem utolsó soraimat. Éppen most halálra ítéltek, ami azonban csak a gonosztevőkre nézve mondható szégyennek, reám nézve — aki ép oly ártatlan vagyok, mint férjem volt — ez annyit jelent, hogy őt, az ön fivérét kövessem; remélem, hogy végső pillanataimbam ugyanazt a szilárdságot tanúsítom, mint ő.

Nyugodt vagyok, a milyen nyugodt csak az lehet, kit nem furdal a lelkiismerete; de mélységes bánatot érzek a fölött, hogy el kell hagyni a gyermekeimet; hiszen tudja, hogy csak nekik éltem, meg önnek, kedves, gyengédlelkű nővéremnek: s mily helyzetben hagyom vissza önt, aki irántunk való barátságból mindent feláldozott, hogy velünk maradjon.

A periratokból tudtam csak meg, hogy leányomat öntől is elszakították. Oh, szegény gyermekem, úgy sem kapná meg a levelemet: azt sem tudom, vájjon ön megkapja-e majd soraimat.

Adja mindkét gyermekemre áldásomat, melyet ezúton juttatok nekik; remélem, hogy mire nagyobbak lesznek, önnel egyesülnek és teljes mértékben élvezik majd az ön gyengéd gondozását.

Vajha mind a ketten állandóan szemük előtt tartanák, a mit mindenkor a lelkűkre kötöttem: hogy az élet legszilárdabb alapja: szigorú elvek betartása és a kötelesség teljesítése, — valamint azt, hogy boldogságukat egymás iránti szeretetükben és köl

csönös bizalmukban fogják fellelni.

Vajha a leányom átérezné, hogy idősebb létére kötelessége öcscsét jó tanácsaival

támogatni, a miket a nálánál bővebb tapasztalat és iránta való szeretete sugal;

viszont fiam őszinte hálával viseltessék nénjével szemben az ő gondoskodásáért és

viszonozza mind azt a sok szolgálatot, a mit csak a szeretete sugall.

Bárcsak mind a ketten átéreznék, hogy — bármily helyzetbe kerüljenek — csakis kölcsönös jó egyetértéssel boldogulhatnak. Vegyenek rólunk példát: mily vigasztalást nyújtott egymásiránti baráti szeretetünk a szerencsétlenségünkben! Szerencséjét meg kétszeresen élvezi az ember, ha van barátja, kivel megoszthatja: s vájjon, hol találhatnánk gyengédebb és odaadóbb barátra, mint a magunk családjában?

Fiam sohase feledkezzék meg atyjának végső szavairól, melyeken e helyen_nyo- matékkal ismételek; hogy sohase kísérelje meg halálunkat megboszulni!

Egy dologról akarok még önnek szólni, ami nagyon fájdalmasan érinti a szívemet. Tudom, hogy mennyire bánthatta önt a fiam; de bocsássa meg neki, kedves nővérem, gondoljon fiatal korára s arra, hogy mily könnyű dolog valami gyermek szájával elmondatni mindazt, amit az ember akar s olyanokat is, a mit a gyermek még nem ért; eljő még annak az ideje — remélem — a mikor annál többre fogja becsülni az Ön mindkettőjük irányában tanúsított jóságát és gyengédségét.

Hátra van még, hogy végső óhajaimat önre bízzam. Már pöröm megindulásakor le akartam ezeket írni: de egyrészt egyáltalában nem engedték meg nekem, hogy írjak, másrészt pedig pöröm oly gyorsasággal bonyolódott le, hogy időm sem jutott erre.

Mint a katolikus, apostoli, római vallás hive halok meg, mely vallást őseim követtek, melyben engem is neveltek s a melyet mindig vallottam, nem számíthatok lelki vigasztalásra: hiszen még azt sem tudom, hogy van-e még e vallásomnak lelkésze, a kire különben veszélyes is volna, ha e helyre jönne.

istentől őszinte szívvel kérem minden bűnöm bocsánatát, a melyek életem egész folyamán elkövettem; remélem, hogy kegyesen meghallgatja végső fohászomat, valamint utolsó a kérelmemet — melyet már régóta rebesgetek — hogy lelkemet könyörületes figyelmébe fogadja!

Bocsánatot kérek mindazoktól, kiket ismerek, s különösen öntől, kedves nővérem, ádázért a bánatért, melyet netán — bár akaratlanul — okoztam, összes ellenségeimnek pedig megbocsátom azt a bajt. mit nekem okoztak.

Ez úton búcsút mondok nagynénéimnek, fivéreimnek és nővéreimnek.

Voltak barátaim, az ő bánatuk, valamint az a gondolat, hogy tőlük immár örökre el leszek választva, egyike a legnagyobb panaszaimnak, melyekkel sírba szállok; hadd tudják meg legalább, hogy végső pillanatomig reájuk gondoltam.

Isten önnel, jó és gyengéd nővérem! vajha e levelem kezébe kerülne; gondoljon mindig reám; sz,vemből csókolom ép úgy, mint szegény édes gyermekeimet. Oh istenem, mily szívettépő érzés, hogy őket örökre el kell hagynom! Isten veletek, Isten veletek, immár csupán lelki üdvömnek szentelem magam.

Minthogy nem vagyok cselekedeteimnek az ura, talán ) lelkészt fognak nekem beehozni; de megfogadom e helyen, hogy hozzá egyetlen szót nem szólok s úgy fogok vele bánni, mint valódi teljesen idegen lénynyel.

Fukié A. K. Legó. Güfroa. Massziő. Lekoantr S.

■ r flCirtj nitfi ).(vnlf> í.j

■:‘ ,ct.ctuií ennsciit !ii>n

infoi t tc<f f'itJ
fit jt 'Hía ko
jutit’ í. u >’//jAf n. 3e_

jVí/jKu» ü ‘ í '-’Tt--

4 / ' S S t

'r't. 't’ü-tr ~~i(J vn-fitZi-n/tCit f , (y.T.<rfi‘.. í íjciu jiití ytuítff $if'- i't ante^an^f

Ví>««&«' >ít'<í Í'í fin

■n«A yihÍJ tn'eui Jit

7 í ’j-o J-W(J '! ‘Ji

tt. t

ycití rn<:> 'f '■jí’fnní titv'i f-

'tz/i /c hl yáta

j1 Li'ujotu^

ni l.j g'<

zavargásokat támasztottak, különösen azonban a királyhoz föltétlenül hű Vandében és Kalvadoszban.

A zsirondisták most kíméletlen rendszabályokat sürgettek a zavart tá

masztó papság és főnemesség ellen, míg az alkotmánypárt az enyhébb elbánás mellett volt. Ám a nemzetgyűlés többsége, mely az ellenkező pap-

ságban és főnemességben látta a haza legveszedelmesebb ellenségeit, mellőzte a zsirondistáknak indítványát, sőt október 30-án azt is kimondta, hogy ha a király legidősebb öcscse, L a j o s S z a - niszló Kszavérkét hónapon belül nem tér vissza az országba, elveszti a kormányzóságra való minden jogát. November 9-én pedig kimondta, hogy a haza határain túl tartózkodó francziák a haza ellenségei s halállal büntetendők, birtokaik jövedelme a nemzet czéljaira fordítandó, úgy azonban, hogy asszonyaik, gyermekeik és törvényes hitelezőik meg ne károsodjanak. Ugyanabban a hónapban az ellenkező papságra vonatkozólag hasonló határozatot hozott a nemzetgyűlés.

A király szentesítette a fivérére vonatkozó határozatot, a másik kettőtől azon-

Pethion.

ban megtagadta a szentesítést. Ebben

az állásfoglalásában és eljárásában XVI.

Lajost az alkotmánypárt és a

megyék is támogatták; de a király sajnos nem ismerte föl a nagy előnyt, melyet ez a támogatás az ő ügyének nyújthatott s nem csatlakozott hozzájuk szorosabban, a mit pedig saját érdekében meg kellett volna tennie. Lajos folyton jobb időket remélt, állandóan összeköttetést tartott fönn a külföldi hatalmakkal, hogy azoknak segítségét alkalmilag igénybe vehesse; a miniszterekkel együtt ármánykodott a néppárt ellen, sőt a fölyetanokat is igyekezett fölhasználni a zsirondisták ellen. Főtámasza pedig a M o l v i l miniszterelnök által alapított „franczia klub“ volt, melynek tagjait a szó szoros értelmében megfizette. Amellett elég helytelenül az alkotmánypártot is gyöngíteni igyekezett. E kétszínű viselkedésének következménye az volt, hogy azok, akik teljesen önzetlenül közhivatalokat vi-

seltek, lassanként föladták azokat: így tett LafajettésBe 1 yi, Páris polgármestere is. Az alkotmánypárt most Lafajettet akarta polgármesternek, mert így Páris városa a kezében lett volna, de az udvar minden szavazatát a zsirondista Pethionra adatta s így ez a fontos állás is a balpártnak jutott.

A zsirondisták most vérszemet kaptak és minden hatalmat a maguk

kezébe akartak összpontosítani. Hazaárulással vádolták a minisztereket s rá akarták kényszeríteni a királyt, hogy a határon csatangoló kivándorló csapatokat a szomszéd fejedelmekkel föloszlattassa, ő maga pedig hadsereget állítson a határokra, hogy ezzel a rosszindulatú szomszédokat a népjog tiszteletben tartására szorítsa. Ezzel egyúttal meg akarták mutatni Európának, hogy nem félnek s mindenre el vannak szánva.

— Mondjuk meg — így kiáltott föl I n á r — hogy a miniszterek életükkel felelősek a nemzetnek, s a királynak, hogy ő csak a nép által s csak a népért uralkodhatik, hogy a nemzet az ő szuverénje s ő a törvényeknek alattvalója; s mondjuk meg Európa fejedelmeinek, mondjuk meg a zsarnokoknak, hogy ha ők a népeket egymás ellen uszítják, mi a népeket ő ellenük fogjuk uszítani.

E lázitó beszéd hatása alatt a nemzetgyűlés a királyhoz küldöttséget menesztett, mely küldöttség kijelentette, hogy csak is Lajostól függ, hogy a külföld ne fegyverkezzék a franczia nemzet ellen és hogy rábeszélje a királyt arra, hogy erőteljes hangon szólítsa föl a német fejedelmeket, hogy akadályozzák meg a kivándorolt francziák ármánykodását és fegyverkezését, különben bennük is ellenséget kénytelen látni.

Lajos válaszában kijelentette, hogy úgy fog cselekedni „s ha ez üzenetemnek nem lesz foganata — folytatta a király — nem marad más hátra uraim, mint háborút üzenni, háborút az egész franczia nép becsülete nevében.“

Nyomban e kijelentés után Dü P o r t e l y hadügyminiszter helyébe a fiatal, fölyetan-párti N a r b o n n -1 nevezték ki, s Francziaország megkezdte a maga fegyverkezését. Három hadsereget állított talpra Rosambó, Lükner és Lafajett parancsnoksága alatt; K o n d é herczeget,

Artoa és a Provansz grófját pedig mint hazaárulókat vád alá helyezték és az utóbbit, (a királynak legidősebb fivérét), mert a kitűzött

határidőn belül nem tért vissza az országba, a régensséghez való jogától

is megfosztották.

A trieri választó fejedelem megígérte, hogy feloszlatja a franczia emigránsok (menekültek) csapatait, de ezt csak szinleg tette meg, hisz Ausztria fegyveres támogatást ígért neki, ha a francziák megtámadnák, sőt csapatai már is

útnak indultak a franczia határok felé. Összesen csaknem 100.000

embere volt útban. A zsirondisták azonban nem akartak Ausztriának időt hagyni a fegyverkezésre s fölszólították K a u n i c z osztrák külügyminisztert, hogy február 10-e előtt világos választ adjon, mik a szándékai Francziaországot illetőleg. Ugyanakkor Narbonn kivételével rosszindulattal és tehetetlenséggel vádolták a minisztereket. M o 1 v i 11 és Delasszár külügyminisztert vád alá helyezték. Előbbi igazolta magát, utóbbit azonban az orleani törvényszék elé állították.

A király annyira megijedt, hogy új minisztereit a győztes pártból választotta, köztük Dümoa jéta külügyek, Rolandota belügyek élére. E két utóbbi tényleg kitűnő ember is volt. Az udvar a márcziusban kinevezett új minisztériumot a szanszkülottok (szószerint: nad- rágtalanok; értelem szerint: rongyosak, a legalsóbb néposztálybeliek) minisztériumának nevezte.

Kívülről mind nagyobb lett a veszedelem. L i p ó t császár meghalt, s utóda: II. F e r e n c z, aki ugylátszik harcziasabb érzelmű volt, folyton fegyver kezett s fenyegető intézkedéseket tett. Kaunicz pedig a legkihivóbban viselkedett. Személyesen nem is akart tárgyalni a zsirondistákkal s Kobencz1 báróval üzente meg, hogy Ausztria azt követeli: hogy a régi királyságot visszaállítsák, a papságot birtokaiba visszahelyezzék, Elszászt visszaadják a német fejedelmeknek, Benevent grófságot pedig a pápának, így hát a szakítás elkerülhetetlen lett. A király megjelent a nemzetgyűlésben s bejelentette, hogy kénytelen háborút üzenni az osztrák császárnak. A király távozása után a gyűlés egyhangúlag kimondta a háború megindítását.

Egész Francziaország örömmel fogadta e hírt. A lakosság tömegesen állt be katonának és kincseket érő ajándékok érkeztek a fegyverkezés

czéljaira. A lelkesedés roppant nagy volt, de a hadsereg szervezete még

kezdetleges s így egyelőre, amíg az újonczokat kiképzik, csak a rendes

csapatokat küldték az ellenség elé. Dünkerktől Fillipvillig állt az északi

hadsereg: 42.000 ember R o s a m b ó marsall alatt; L a f a j e 11 a közepén volt 52,000 emberrel; a rajnai hadsereg pedig L ü k n e r alatt 43,000 emberből állt s egész Bázelig védte a határt. Az Alpok és a Pireneusok vonalának védelmét M o n t e s z k i ő tábornokra bízták.

Rosambó a védekezésre akart szorítkozni, míg D ü m u r i é azt kívánta, hogy Belgiumot rögtön megtámadják. Rosambó hadseregének egyik része

erre tényleg elő is nyomult Turné és Monsz ellen, ugyanakkor indult el

Meczből Lafajett seregének egyik részével Namür ellen. Ám alig lépte át

Rosambó 14,000 embere a határt, a katonákat nagy rettegés fogta el s

rendetlen futással menekültek visszafelé. Ennek vagy a még háborúban nem volt legénység félelme, vagy a fölebbvalók iránti bizalmatlanság volt az oka. Mikor Lafajett Buvenbe ért s a szerencsétlenséget meghallotta,

nyomban visszafordult; Rosambó pedig elkeseredett azért, hogy a vezetést polgáremberek veszik ki a kezéből s szerencsétlenségeket okoznak, a

miért is lemondott állásáról. A határon most már csak Lafajett és Lükner parancsoltak, akik úgy állították föl seregeiket, hogy azok a hosszú vonalon folyton érintkezésben voltak.

Az első hadi balsiker azonban még csak szította a zsirondistáknak és a fölyetanoknak a viszályát. A tábornokok Dümuriét, a miniszterek a tábornokok ügyetlenségét, a jakobinusok pedig a forradalom ellenségeit vádolták a balsiker miatt: azt állították, hogy az udvar egyetért az ellenséggel, sőt a többi pártokat is árulással vádolták és keresztülvitték, hogy a megyékből 20,000 katonát toborozzanak, s azokat Páris környékén helyezzék el, hogy a fővárost meglepetések ellen megvédhessék.

Az alkotmánypárt ellenezte ezt, mert abban a 20,000 emberben egy pártnak a hadseregét látta; a nemzetőrség vezérkara is tiltakozott ellene, mire ezt nyomban újjászervezték és pedig zsirondista elemekből. Új lánd- zsás századokat állítottak föl, ami az alkotmánypártiakat még elégedetlenebbekké tette, mert úgy látták, hogy ezzel a csőcseléket akarják közéjük bevinni s az a szándékuk, hogy e csőcselékkel megsemmisítsék a középosztályt.

Lajos egy idő óta hideg volt minisztereivel szemben, de azok még folyton követelőbbek lettek. Az utóbbi rendszabályok a teljes szakításra vezettek közte meg a zsirondisták között. Lajos egyelőre nem nyilatkozott; de mikor R o l a n d nyílt levélben fölszólította, hogy magát a forradalom királyának jelentse ki: elhatározta, hogy a zsirondistákkal végkép szakit. Dümurié, aki pártját elhagyta, szintén támogatta a királyt ebben az elhatározásában. Rábírta őt, hogy bocsássa el a minisztereket, de egyúttal arra is, hogy a nemzetgyűlés határozatait szentesítse. Lajos elbocsátotta ugyan a minisztereket, de azért a nemzetgyűlés határozatait mégsem szentesítette, mire Dümurié a hadsereghez utazott.

A király most a fölyetanok sorából nevezte ki az új minisztereit, csupa színtelen, tekintély nélküli embert, akiknek a pártja is a végét járta. Ez a mérsékelt párt a két szélső elem között nem is maradhatott fönn.

Fölöslegessé vált. A király, aki látta a pártnak a gyöngeségét, most már csak a külföld segítségében bízott. Ezenközben az első forradalom

emberei mind egyesültek, hogy a népszenvedély rombolásainak ellenállhassanak: így a monarkisták, a fölyetanok és Lafajett is; a klubokat el akarták nyomni, a király hatalmát pedig helyreállítani.

A jakobinusok még fürgébbek voltak, mint az ellenfeleik. A nagy tömegek ő mögöttük álltak s a jakobinusokat csak a régi polgári osztály tudta volna féken tartani, mely azonban teljesen szétzüllött. Hogy ismét talpraállítsa ezt az osztályt, Lafajett a mobőzsi táborból levélben megvádolta a nemzetgyűlés előtt a jakobinusokat, követelte a kluboknak az eltörlését és kérte a gyűlést a szabadság nevében, hogy a törvény útjáról le ne térjen. Ez a levél még elkeseredettebbé tette a harczot a zsirondisták és az alkotmánypártiak között.

A zsirondisták minden áron ismét a hatalom birtokába akartak jutni, hogy így a királyt befolyásuk alá visszatérítsék. Azért a népet igyekeztek föllázitani.

Közeledett június 20-ika, a labdaházi eskü évfordulója. Azzal az ürügygyei, hogy ezt a napot meg akarja ünnepelni, 8000 fegyveresből álló tömeg a külvárosból a nemzetgyűlés ülésterme felé tartott. Követelték,

át a tömeg a palota belsejébe rontott, majd baltákkal döngette a király lakosztályának ajtait, mire Lajos kinyittatta az ajtókat s egyedül lépett a vad tömeg elé. A tömeg rövid pillanatra tiszteletteljesen megállt előtte, majd ordítva követelte a nemzetgyűlés határozatainak szentesítését. De a király nyugodtan s bátran így felelt:

„Ez nem alkalmas pillanat, de nem is a módja annak, hogy ily kérést előterjeszszenek.“

Majd asztalra állított székre ült, hogy a tömeget jobban láthassa, s mikor lándzsán odanyújtott vörös sipkát a fejére tett, már éljenezték is. Később ivott az egyik munkás odakínált poharából, amivel még jobban megnyerte a népet. Közben megérkeztek a zsirondisták vezérei s P e t h i o n polgármester is, akiknek sikerült a népet reávenni, hogy széjjel oszoljék. Ennek a napnak az eseményei azonban módfelett felbőszítették az alkotmánypártiakat az eseményeknek szerzői ellen. Heves szemrehányásokat is tettek a néppártnak az erőszakoskodások miatt. De az udvar megint csak elmulasztotta azt, hogy az alkotmánypártot ebben az erélyes fellépésében támogassa. Lafajett, La Rosfukold Párisból biztosabb helyre akarta vinni a királyt, de Lajos nem egyezett ebbe bele. Azt hitte, hogy a lázítók a junius 20-iki kudarczuk után már nem mernek többé az erőszakhoz folyamodni.

Lafajett időközben a törvényes monarkia érdekében még egy kísérletet tett. Junius 28-án hirtelen megjelent a nemzeti gyűlés előtt. Úgy csapatai, mint a maga nevében követelte, hogy a 20-iki eseményeket megtorolják és a jakobinus pártot megsemmisítsék. A jobbpárt tetszéssel fogadta szavait, a balpárt azonban erélyen tiltakozott fellépése ellen. G a d é azt indítványozta, hogy vizsgálják meg, vájjon Lafajett nem érdemel-e azért büntetést, amiért seregét elhagyta? A gyűlés Lafajett iránti tiszteletből nem csatlakozott Gadé indítványához s megengedte, hogy Lafajett végig ott maradjon a gyűlésen, de más eredménye azután nem is volt.

Lafajett most a nemzetőrséghez fordult, mely őt annak előtte annyira imádta. Annak a segítségével akarta bezáratni a klubokat, megsemmisíteni a jakobinus pártot s helyreállítani a király tekintélyét. A balpárt iszonyúan megrémült, mert ismerte Lafajett gyorsaságát s elszántságát, de az udvar, mely félt az aikotmánypárt sikerétől, maga akadályozta meg a tervet, mire Lafajett kedvetlenül visszatért seregéhez. Ez a kísérlet volt az utolsó életjel, melyet az alkotmánypárt magáról adott.

A nemzetgyűlés most ismét a változatlanul fönnálló külső veszedelemmel s a pártok egymáshoz való viszonyával foglalkozott. A hazát fenyegető veszély elhárítására és a szükséges intézkedéseknek sürgős megtevé- sére kiküldött 12-es bizottság azt javasolta, hogy ha a veszedelem tetőpontját érné el, adják ezt tudtára a népnek, még pedig e szavakkal: „ Veszélyben a haza.“ Majd Vernyó megrázó erővel ecsetelte a veszélyeket, melyeknek a haza e perczben ki van téve s azt állította, hogy

Európa a király nevében fegyverkezik a francziák ellen, az ő nevében

gyülekeznek össze a kivándorlók, vonulnak idegen hadseregek a franczia határok ellen s az ő nevében szítják a belső zavarokat. Azzal vádolta a

királyt, hogy a nemzetet ki akarja szolgáltatni a külföldnek s hivatkozott

az alkotmánynak arra a szakaszára, mely szerint a király, ha haddal támad nemzete ellen, vagy nem akadá jzta meg, hogy ezt mások tegyék, trónját veszti.

A zsirondisták valamennyien így gondolkoztak. Néhány nappal később B r i s s z ó még határozottabban vádolta a királyt, hogy ő bénítja meg a nemzet erejét, mert el akarja veszíteni. Ily módon készítette elő a zsi- rondista párt a király letételét. Julius 5-én kimondták, hogy: „Veszélyben a haza.“ A polgári hatóságok nyomban összeültek, hogy a veszélyeztetett közrend fölött állandóan őrködjenek; minden fegyverképes polgárt fölfegyvereztek, csapatokat toboroztak. Ezek a rendszabályok a forradalmi lelkesedést a legmagasabbra fokozták. Julius 14-én Péthiont úgy ünnepelték, mint valami félistent. Az udvarhoz még csak a nemzetőrség egy-két csapata ragaszkodott; a nép tudta ezt s állandóan figyelte ezeket a királyhoz hű csapatokat.

A válság mindjobban kiélesedett. A fölyetanok klubját bezárták, a nemzetőrségnek a polgári osztályból kikerült csapatait elbocsátották, a sváj- cziaknak egy részét Párisból eltávolították, s nyíltan dolgoztak augusztus 10-ikének az előkészítésén.

Poroszország előnyomulása s a b r a u n s v e i g i herczeg kiáltványa még csak fokozta a bajt. Lafajett és Lükner jól fölhasználták a pihenés idejét: ujonczaikból fegyelmezett, kitűnő katonákat képeztek ki. Szükség is volt rájuk, mert az ellenség a küszöbön állt.

Az ellenség vezére a braunsveigi herczeg volt, akinek serege 70.000 porosz, 68.000 osztrák katonából s a kivándorlottakból állt. Terve a következő volt. Maga a herczeg a poroszokkal Salónon át nyomul Páris

ellen, H o h e n l o h e herczeg a hesszeniekkel és a kivándorlottakkal Meczen át nyomul elő, míg K 1 e r f é tábornok az osztrákokkal átkel a Mász folyón, megveri Lafajettet s úgy vonul Páris ellen. Mikor a hadsereg julius 25-én Koblenczből elindult, a braunsveigi herczeg kiáltványt bocsátott ki, melyben törvénytelennek jelend ki a nemzetgyűlés többségének a viselkedését, szemére veti, hogy zavart támasztott s a törvényes kormányt megdöntötte, hogy sértegeti a királyt és családját s ezért a császár és a porosz király elhatározta, hogy a régi rendet helyreállítja. Amely városok lakói ellent mernek állani, azokkal mint hazaárulókkal fog a hadijog legszigorúbb szabályai szerint elbánni, házaikat leromboltatja vagy felgyujtatja. Ha pedig Páris városa a királynak nyomban nem adja vissza teljes szabadságát s Lajost nem részesíti az őt megillető tiszteletben: a nemzetgyűlésnek, a kerületi, megyei és a községtanácsoknak összes tagjait kivégezteti; ha pedig a király palotájába be merészelnének hatolni, egész Párist elpusztitja, hogy ott kő kövön ne maradjon. Ha azonban Páris lakói a nevetséges fejedelmek parancsainak nyomban engedelmeskednek, megígéri, hogy kieszközli számukra XVI. Lajos bocsánatát azokért a bűnökért, amiket ellene eddig elkövettek.

Ez az oktalan kiáltvány, mely egyszerre leleplezte Európa szándékát, csak siettette a trón bukását. Bősz csatakiáltás zúgott végig Francziaor- szágon. A néppárt látta, hogy czélját már most csak úgy érheti el, ha a királyt megfosztja a tróntól. Ám nem volt a pártban egyetértés: a zsi- rondisták a nemzetgyűlés határozata alapján akarták Lajost trónjától megfosztani, a tömeg vezérei fölkelés utján. Danton, Mara, Robeszpierr, De- mulen voltak ez utóbbi párt vezérei, akik szervezték az új népforradalmat a középosztály ellen, melyhez a zsirondisták tartoztak. Augusztus 10-ére tűzték ki a királyi kastély megostromlását. Hogy akadálytalanul végezhessék dolgukat, a jakobinusok elhatározták: hogy Pétiont szobájában fogva tartják, nehogy tetteikért felelősségre legyen vonható; a községtanácsot pedig, melyben nem bíztak, új, csupa jakobinusokból álló tanácscsal helyettesítették. A vezérek a 8-án Párisba érkezett marszelyiek és bretanyiak közé siettek, akik állig fegyverkezve várták a jelszót.

Az udvar tudott a veszedelemről s lehetőleg készült a támadásra. Az udvarban 800 svájczi állt, a nemzetőrség is Manoat vezetésével a kastély védelmére sietett, a miniszterek is a királynál voltak, aki Pétiont is magához rendelte. A védelem tehát szervezve volt.

Éjfélkor megszólaltak a vészharangok, a támadók ezredekbe osztva vonultak a kastély felé. Eközben néhány képviselő, akit a harang kongása felébresztett, a törvényhozó testület üléstermébe sietett s Vernyio megnyitotta az ülést. A községtanács se volt tétlen. Maga elé czitálta Pétiont s fogságra vetette, úgy járt el Manoattal is, amiért a nemzetőrséget a kastély védelmére rendelte. Ezt a szerencsétlent azonban a tömeg, mikor a börtönbe vitték, meggyilkolta. A nemzetőrség parancsnokságát Szanterre bízta.

Manoattal az udvar egyik legelszántabb védőjét vesztette el. Jelenléte megnyugtatta az udvart, mert biztosítva volt arra, hogy a nemzetőrség védelmére kel. Ez azonban a kastélyban egybegyült rojalisták és nemesek láttára meglehetősen lehűlt. Maga Mauvat távozása előtt könyörgött a királynénak, távolítsa el őket, mert az alkotmányhüek bennük csupán arisztokratákat látnak.

Hajnali 4 órakor a királyné magához hivatta a depart’man ügyészét Röderert s megkérdezte, mit kell ily viszonyok között cselekedni. Röderer azt mondta, hogy a királyi családnak a nemzetgyűlésbe kell mennie, ott

biztonságban lesz. Zsoili és Sampion miniszterekei 'nre a nemzetgyűlésbe

küldték, hogy a királyi család számára védelmüket (érjék. A kastély védői között már akkor kitört a viszály, mikor Lajos hajnali 5 órakor az őrségeket megszemlélte. Szomorúan indult ez útjára. A belső őrségek rendben voltak,. Mikor az udvarokba ért, dobpergés hangzott föl.

• Éljen a király! — kiáltotta a csapatok némelyike.

A nemzetőrség ismételte az üdvözletét, de már a tüzérek és a Kroa rúzs zászlóalj: „Éljen a haza“ kiáltással felelt s az épp akkor érkezett új csapatok mind vadabbul zúgták a király felé:

• Éljen a haza! Éljen Pétion! Sőt mikor a külső őrségek elé ért, a pikás zászlóaljak: „Le az árulóval“ kiáltással fogadták.

Mialatt a Tülyeriákban ez történt, a tömeg hatalmas oszlopokban nyomult a királyi lak felé. A fegyvertárat még éjszaka feltörték s kiosztották a fegyvereket. A Szent Antal és Szent Marszö külvárosokból 20,000 ember hömpölygőit a kastély felé s útközben végtelen tömeggé növekedett.

A marszelyiek és bretanyiak már a Karusszel-téren voltak s ágyúikat a kastély ellen irányították. Röderer ekkor fölszólította a lázadókat: küldjenek húsz tagú küldöttséget a királyhoz, de a tömeg nem hallgatott rá s mikor a csapatokat fölszólította a törvény nevében, hogy erőszakra erőszakkal feleljenek, a tüzérek válaszképp kivették a töltést az ágyukból. Erre Röderer a kastélyba sietett, ahol a király, a királyné s a miniszterek éppen tanácskoztak:

• Szír — szólt Röderer — nincs öt perez veszteni valója. Csak a nemzetgyűlés védheti meg. A lázadók a kapuk előtt vannak s a csapatokban nem bízhatunk.

A király élesen Rödererre nézett, majd így szólt:

• Menjünk hát!

Lajos, kit családja s miniszterei követtek, a nemzetőrség védő sorfalai között a nemzetgyűlésbe ment, melynek a küldöttsége elébe sietett, hogy a gyűlés védelméről biztosítsa. Mikor az ülésterembe értek, Lajos a miniszterek helyére ült s így szólt:

• Uraim, idejöttem, hogy nagy bűntettet megakadályozzak. Azt hiszem, már csak itt lehetek biztonságban.

• Szír — felelt Vernyió elnök — számíthat a nemzetgyűlés szilárdságára. Inkább meghalunk, semhogy a nép jogait s a törvényes rendet föladjuk.

Alig távozott a király a kastélyból, a csapatok: „Éljen a haza!'' kiáltással egymásután hagyták el helyüket. A nemzetőrség is a támadók felé hajolt. S mégis kitört a harcz.

A tömeg körülözönlötte a kastélyt, betörte a kapukat s az udvarokra nyomult. Valami öreg altiszt, az elszánt Vesztermann, Danton barátja, vezette őket. Csatarendbe állította embereit s a tüzérek ellen nyomult, akik föl- szólitására a néphez pártoltak. Csak a svájeziak álltak rendületlenül helyükön, az ajtók előtt, az ablakokban. A támadók a folyosókra tódultak s itt, nem tudni mi okból, egyszerre kitört a harcz. A svájcziak gyilkos sortüzet adtak a lázadókra, akik erre hanyatt-homlok menekültek. Csakhamar azonban roppant tömegekben tértek vissza s ágyúkkal lőttek a bekerített svájcziakra, akik csak akkor szüntették be a tüzelést, mikor a király parancsolta. De az elkeseredett tömeg véres bosszút állt rajtuk, halomra gyilkolta őket.

Az ágyúlövések roppant izgalmat keltettek a nemzetgyűlésben. Egyik tiszt jelentette, hogy a tömeg be akar törni, mire a vezérek elkiáltották magukat:

• Éljen a haza! Éljen a nemzetgyűlés!

Kívülről pedig csakhamar behallatszott a tömeg rikácsolása:

• Győzelem! Győzelem!

A királyság sorsa meg volt pecsételve.

A nemzetgyűlés a rend helyreállítására szólította föl a tömeget, de az élni akart a hatalmával. Az új községtanács: „Haza, szabadság, egyenlőség'' föliratu lobogót vitetett maga előtt s követelte elismertetését. Szónoka parancsoló hangon követelte a király letevését s a nemzeti konvent egybe- hivását. A küldöttségek mindezt követelték, A nemzetgyűlésnek engednie kellett, de a trónfosztást nem akarta magára venni. Vernyió indítványára kimondta a nemzeti konvent egybehivását, a minisztérium letételét s a király fölfüggesztését. A zsirondista minisztereket visszahívták, 4000-nél több föl nem esküdött papot a határra szállítottak s biztosokat küldtek a hadsereghez, hogy ezt a forradalmi kormány számára biztosítsák. XVI. Lajost, akinek ideiglenes lakóhelyül a lükszamburgi palotát ajánlották föl, a mindenható községtanács azzal az ürügygyei, hogy ott nem tudná megvédeni, fogolyként a Tampl-börtönbe vitette.

Szeptember 23-ára hívták össze a rendkívüli konventet, mely a királyság sorsa fölött volt döntendő, de annak sorsa tényleg már augusztus 10-én eldőlt. A megyék helyeselték az eseményeket. A hadsereg tábornokainak nagy része is helyeselte. Nem úgy a két főparancsnok. Lükner még habozott, de Lafajett, aki az alkotmányhoz és a törvényhez rendületlenül hű akart maradni, még mindig meg akarta védeni a trónt, amely pedig már nem létezett. 30,000 emberével Szedánnál állt. Azt akarta, hogy ez a pont legyen a magva az új alkotmányos alakulásnak. A hadseregéhez küldött biztosokat letartóztatta, mert szerinte a nemzetgyűlésen erőszakot követtek el, majd a sereget és a szedáni polgári hatóságot újra föleskette az alkotmányra. Lafajettnek nem volt teljesen igaza, mert az ő további ellenállása polgárháborúra vezetett volna a nép s a hadsereg között, abban a pillanatban, mikor valamennyi erő egyesülése sem volt elegendő a külső ellenség visszaüzésére.

Az ellenséges hadak augusztus 19-én már a határhoz közeledtek s a nagy veszedelemre való tekintettel a csapatok hajlandók voltak a nemzetgyűlésnek engedelmeskedni. Lükner, aki eleinte Lafajettel tartott, szintén

így gondolkodott; végre Lafajett is belátta, hogy engednie kell a végzetnek.

Néhány tisztje kíséretében elhagyta a hadsereget s az ellenséges vonalon

át Hollandiába akart jutni, hogy onnan második hazájába, az Egyesült

Államokba hajózzon. De fölismerték s elfogták. Minden népjog ellenére súlyos börtönbe vetették, melyből csak négy év múlva szabadította ki Bonaparte a kampoformiói béke után.

Az a párt, mely a községtanácsot hatalmába kerítette, ennek utján Párison, Páris utján pedig a nemzetgyűlésen és egész Francziaországon uralkodni akart. A király szobrait leromboltatta, a királyság minden jelképét megsemmisítette. Rendkívüli törvényszék fölállítását követelte az aug. 10-iki összeesküvők elítélése végett. A nemzetgyűlés nem engedett, mire a községtanács megfenyegette, hogy a nép maga fog ítélkezni. Végre is a nemzetgyűlés kinevezte a rendkívüli törvényszéket, mely el is ítélt nehány embert. Ám a községtanácsnak, mely véres napokra készült, nem volt elég gyors a működése.

A községtanács élén Mara, Páni, Serzsant, Düplén, Lanfan, Lefor, Zsurdöil, Kollo-Derboa, Bilyó-Va,renn és Talyen állott. Az egész párt vezére Danton volt az augusztus 10-iki események legtevékenyebb mozgatója. Forradalmi óriás volt, aki szerint semmi sem volt lehetetlen, csak merni kellett. Ő volt az alsóbb néposztály Mirabója. Volt is sok hasonlóság bennük, úgy erényeikben, mint hibáikban, csakhogy 'míg ezek Mirabónál a patricziust, Dantonnál a demokratát árulták el. Csupa tűz, csupa szenvedély és könnyelműség volt Danton. Ha pártjának valamely czélját el • kellett érni, rettenetes és rettenthetlen volt; de ha a czélt kiküzdötte, ismét a léha, lágy életnek engedte át magát. Pusztításra hajlandó, de még sem kegyetlen természet, kérlelhetetlen a tömeg iránt, nagylelkű egyesekkel szemben. Pártja érdekei a törvény fölött álltak az ő szemében, sőt az emberiesség fölött is. Ez magyarázza még vérszomjuságát augusztus 10-én s mérsékletét, amint teljesen szilárdnak hitte a köztársaságot..

Ez időtájt a poroszok már átlépték a határt. A szedáni, vezér nélkül maradt hadsereg nem állhatott ellen a jól szervezett, túlnyomó haderőnek. Augusztus 24-én a poroszok elfoglalták Longvi-t s 30-án lőni kezdték Verdönt, melynek elestével nyitva lett volna az út Páris felé. Ezek a hírek roppant izgatottságot okoztak a fővárosban: a végrehajtó tanács és az állandó védelmi választmány tanácskozásra ült össze. Sokan azt akarták, hogy a nemzetgyűlés Szomürbe menjen s onnan védje az országot, mások azt, hogy Páris falai alatt vívják meg a döntő csatát.

— Botorság, dörögte Danton. Jó) tudjátok, hogy Páris Fráncziaország,

aki annak az ura: azé az ország is. Elhagyni tehát nem szabad Párist. Az ország két pártból áll, a nagyobb királyhű pártból s a kisebb köztár

saságiból. A királypártiak nem harczolnának velünk az ellenség ellen s veszni hagynák Párist. S még akkor is, ha győzünk az ellenség fölött,

ellenük csatát vesztettünk, mert mi sok ezer jó hazafi vérét ontanók, míg ők teljes erőben maradnának. Azt mondom tehát, mindenekelőtt a félelem, a rettegés segítségével ezeket kell arra kényszeritenünk, hogy velünk tartsanak. Értitek? A rettegés, a félelelem segítségével. Akkor győzünk.

Megértették s elborzadtak. Mikor a választmány a rettentő gondolatot borzadt hallgatással visszautasította, Danton a község tanácsával beszélte meg a dolgot. Ő a rettegéssel akarta ellenségeit elnémítani, a népet teljesen a forradalom borzalmaiba rántani, bűntársaivá tenni, hogy így a for

radalomnak ne maradjon más menekülése, mint a győzelem.

Titokzatos házkutatások történtek: akiket állásuk, rangjuk, nézetük, viselkedésük gyanússá tett, börtönbe vetettek. Javarészt papok és nemesek voltak ezek, akiket összeesküvéssel vádoltak. Az összes fegyverképes polgárokat ezredekbe osztották szeptember 1-én s a határra küldték. Meg-

kondultak a vészharangok. Danton megjelent a nemzetgyűlés előtt, hogy

beszámoljon a tett védelmi intézkedésekről. Szeptember 1-éről 2-ára virradó éjjel érkezett meg Verdön elestének híre. A rémület e pillanatát használta föl a községtanács rettenetes tervei keresztül vitelére. Újra megszólaltak a vészharangok, a város sorompóit elzárták, s megkezdődött a

a nagy vérontás.

A foglyokat a községtanács vezetése alatt százával gyilkolták le. Hidegen, szenvedély nélkül. Ha beleuntak egy-egy pillanatra, néhány áldozatnak megkegyelmeztek. A nemzetgyűlés, a minisztérium hasztalan akarta megakadályozni, a vérontást, a rettenetes községtanács hatalmasabb volt. Rettegésbe ejtett mindent s a rettegés segítségével uralkodott.

A végrehajtó tanács e közben a határra küldte az újonnan toborzott zászlóaljakat. Lükner helyébe Kellerman tábornokot nevezték ki, a Mózel- hadsereg élére pedig a nagytehetségü, de nagyravágyó és kalandor természetű Dümuriét.

Dümurié rögtön a hadsereghez sietett a szedani táborra. Rövid hadi tanács után elfoglalta az argonni erdőt, melyből két ut vezetett Franczia-

ország szive fölé: ízlett mellett, a hova Dilyon tábornokot állította és Grandprénál, melynek szorosát Dümurié maga foglalta el 13,000 emberrel.

Ekkor irta Szervan hadügyminiszternek:

— Verdön elveszett. Várom a poroszokat. A grandpréi és izletti tábor Francziaország Termopiléi, de szerencsésebb leszek, mint Leonidás volt.

Bal szárnyát szept. 13-án Börnonvil 9000 emberrel, a jobb szárnyat pedig a Mecz felől érkező Kellermann 23,000 emberrel kellett, hogy erősítse. Ám a braunsveigi herczeg, aki hadseregével három oszlopban nyomult előre, körülkerítette s úgy látszott: Dümurié elveszett. De a zseniális ember szept. 14-iki éjszaka nagy csöndben elvonult hadseregével s mesteri visszavonulással Szen-Mennhuldban összpontosította seregét. Most már csak Kellermannal kellett egyesülnie, hogy sikeresen vehesse föl a poroszok ellen a harezot.

A poroszok követték Dümurié mozdulatait s szept. 20-án megtámadták Kellermant Valmi mellett, hogy a franczia sereg visszavonulási útját Salon felé elvágják. De Kellerman egész napon át tartó ütközetben viszaverte őket. Ez a csekély siker oly lelkesítő hatással volt a csapatokra és a közvéleményre, mint valami teljes, nagy diadal.

A valmi-i vereség elcsüggesztette az ellenséget. A poroszok visszavonultak s a braunsveigi herczeg most már csak XVI. Lajos visszahelyezését kívánta a trónra. De a konvent épp akkor kiáltotta ki a köztársaságot s a végrehajtó tanács azt felelte, hogy a franczia köztársaság addig nem alkudozik, míg a porosz csapatok ki nem takarodnak az országból, mire a poroszok nyomban visszavonultak. A franczia hadsereg a védelemből a támadásba ment át. A forradalom meg volt mentve.

A NEMZETI KONVENT.

A konvent szept 21-én kezdte meg tanácskozásait s mindjárt az első ülésen eltörölte a királyságot s kikiáltotta a köztársaságot. De ezután a helyett, hogy munkához látott volna, belső viszályoknak engedte magát át.

ellentétes vérmérsékletüknél s erkölcsi fölfogásuknál fogva természetes is volt.

A zsirondisták, a kik a tör

vény s a rend alapján álltak, hamis helyzetbe kerültek. Akaratuk ellen republikánusokká

lettek, ami által elvesztették az alkotmánypárt támogatását, de a demokraták közt még sem akadt sok hívük, mert azok sem bíztak bennük. Ellenben a hegypárt tudta, mit akar. A néppel akarta megcsinálni a zetes és azért veszedelmes volt a párt. Azokért dolgozott, akikkel együtt harczolt.

Mindjárt a konvent megnyitásakor a zsirondisták a jobb oldalt foglalták el, a hegypárt pedig a baloldal magasabban fekvő üléseit: azért is nevezték hegypártnak. Számra a zsirondisták voltak a legerősebbek a kon- ventben. Utánuk a hegypárt. A többi néma szemlélője volt e kettő halálos küzdelmének.

A hegy a párisi képviselőkből s néhány departmanbeliből állt; később többen csatlakoztak hozzájuk, akiket az események magukkal ragadtak, s a kik féltek tőlük. Hatalmas párt volt, mert uralkodott Páris fölött, melynek községtanácsa az ország első hatósága volt. Igyekezett megnyerni az ország többi községeit is, ami egyelőre ugyan nem sikerült, de mint egy ember melléje állt eleitől fogva a jakobinusok klubja, ami pedig Páris közvéleményének támogatásával egyértelmű, volt.

Megkezdődött a harcz. A zsirondisták fel voltak háborodva a szeptemberi gyilkosságok miatt s rémülettel látták a konvent tagjai közt azokat, kik a gyilkosságokat vezették. Különösen kettőt gyűlöltek s utáltak: Robeszpierrt, akiről azt hitték zsarnokságra törekszik s Marát, aki a forradalom kezdetétől fogva lapjaiban a gyilkolás apostolának mutatta magát.

Robeszpier ekkor kezdett az első sorba lépni. Addig minden erőlködése daczára erősebbekre akadt a porondon: az alkotmány-gyülekezetben annak hires vezéreire, a törvényhozó gyülekezetben Brisszó-ra és Petionra, augusztus 10-én Dantonra. Mindig azok ellen foglalt állást, akiknek kiválósága elhomályosította őt. Aug. 10-ike óta a zsirondisták és Danton romlásán dolgozott a jakobinus klubban, a maga hiúságát a népéhez kötötte. £z a közepes tehetségű ember éppen középszerűségének köszönhette, hogy legutóljára lépett föl, ami csak hasznára volt. Nagy hajlama volt a zsarnokságra, külsőleg azért nagy hazafi, megvesztegethetlen, de a mellett nem undorodott a vértől és SZÍVÓS volt. Ettől eltekintve hatalmas szekta támogatta, melynek számára Robeszpierr a nemzetgyűlésben a kormányhatalmat követelte s amelynek elveit védelmezte. Ez a szekta a XVIII. században alakult s a politikában a föítéílen népuralomért, a vallásban az istenhitért küzdött, melynek később rövid időre az 1793-iki alkotmányban, mint a legmagasabb lény imádatának helyet biztosított.

A zsirondisták megsejtették a szerepet, melyet Robeszpierr magának a forradalomban szánt; s mert féltek roppant befolyásától, vád alá akarták helyeztetni azon a czimen, hogy fölhasználja a zavaros helyzetet és Franczia- ország diktátorává akar lenni. A marszelyi Rebekki szemtől szembe vádolta ezzel s az elszánt Baibaru megerősítette vádjait. De bizonyítani nem lehetett. Ennél súlyosabban érte a vád Marát, aki lapjában „A nép barátjáéban a diktatúrát javasolta s a gyilkolást dicsőítette. Mara védte magát s a vádnak reá sem lett következménye, holott tudvalevő volt, hogy a szeptemberi gyilkosságokhoz izgatása nagyban hozzájárult. Véres czikkei- ben, beszédeiben folyton fejeket követelt s azt hangoztatta, hogy a köztársaság ellenségeit gyökerestül ki kell irtani, nehogy magvuk maradjon. Annyi bizonyos, hogy szereplése nagyban hozzájárult a későbbi diktatúrához és a tömeges kivégzésekhez.

Robeszpierrt jobban gyűlölték, mert jobban féltek tőle. L u v é néhány nappal utóbb hatalmas vádbeszédet tartott ellene, melynek oly nagy volt a hatása, hogy Ropeszpierr sápadtan 8 napi haladékot kért védelme előadására. Nyilván attól tartott, hogy a beszéd közvetlen hatása alatt elitélik. Később aztán az általánosságban tartott vádakat könnyű volt megczá- folnia. A zsirondisták elejtették a vádat s napirendre tértek, ami végzetes

hiba volt. A hegy győzött, mert nem győzték le; s Robeszpierr közeledett abhoz a szerephez, melytől akkor még meglehetősen távol volt.

Egyébként is szerencsétlen volt a zsirondista párt. Semmiféle intézkedése nem sikerült. Támadta a hegypártot s elejtette a támadást, támadta a községtanácsot s nem tudta megtörni, korlátok közé akarta szorítani a nép szenvedélyeit s nem sikerült neki, ellenben maga ellen ingerelte valamennyit. Buzo azt indítvá

nyozta, hogy a nemzetgyűlés védelmére rendeljenek be a

megyékből 3000 katonát, amivel legalább a tanácskozás függetlenségét biztosíthatták volna. A zsirondisták nem vitték keresztül ezt az indítványt.

Minél több sikertelen támadást intéztek a hegypárt ellen, annál vakmerőbb lett. Végre elhatározta, hogy most már ő lép föl támadó gyanánt s tönkreteszi a zsirondistákat. Ezért elhatározta, hogy vád alá helyezi XVI. Lajost. Akkor a zsirondisták kénytelenek lesznek szint vallani. Ha nem szavaznak elítélésére, elvesztek a nép előtt. Már pedig bizonyos volt, hogy a zsirondisták ezt nem cselekszik meg. A hegypártnak meg kellett buktatni a zsirondistákat XVI. Lajossal együtt, mert nem akarták, hogy azok rendezzék be a köztársaságot. A zsirondisták a polgári osztályok uralmát vezették volna be, míg a hegypárt a nép uralmát akarta. Amellett pedig az is bizonyos volt, hogy a nép a király elítéltetése esetén a hegypártban a köztársaság rettenthetlen védőit látná.

Jó idő óta a konventen kívül előkészítették a közvéleményt a király elítélésére. A jakobinus klubban gyalázták, jelleméről a legaljasabb híreket terjesztették s követelték elítélését a szabadság érdekében. A megyékből is hasonló tartalmú kérvények érkeztek a nemzetgyűléshez. Mindenfelől bosszút kiáltottak Kapet Lajosra. Pártérdek s a nép gyűlölete egyaránt szövetkezett a szerencsétlen fejedelem elvesztésére. Súlyosította védőinek helyzetét az is, hogy augusztus 10-ike után a kastély egyik duplafalú, fali szekrényében titkos írásokat találtak, melyek bizonyították, hogy a király összeköttetésben áll az elégedetlen papokkal s a kivándoroltakkal. Vádolták, hogy vissza akarja helyezni a régi kormányt és a papságot hajdani jogához juttatni s csak azért ajánlotta a háborút, hogy szabadítói közeledtét siettesse.

A konventben egyébről sem beszéltek, mint a király pőréről. Miután a tróntól megfosztották, rendes törvényszék nem ítélhette el. De a hegypárt törvényes utón akarta elitéltetni s ezért a Lajosnak biztosított sérthetetlenséget a saját szája ize szerint kezdte magyarázni. A törvényhozó bizottság kimondta, hógy XVI. Lajos fölött a konvent ítélhet. M é b e nagy beszédben

fejtette ki, hogy Lajos csak addig volt sérthetetlen, míg király volt. Indítványozta, hogy Lajost törvényszék elé állítsák, hogy a konvent ítéljen

fölötte, mert a konvent a népet képviseli, a nép pedig ur mindenekfölött.

Ropeszpierr egyszerűen azt mondta, hogy államérdekből kell elítélni XVI. Lajost.

November 13-án kezdődött meg a tanácskozás. A sérthetetlenség hívei azt vitatták, hogy Lajos nem állítható törvényszék elé, mert hiszen az alkotmány még arra az esetre is, ha Lajos nyíltan támadta volna meg az országot, a korona elvesztését kötötte ki büntetésül s a konvent csak a kormányformát változtathatta meg, tovább nem mehet. Különben sem érdeke a köztársaságnak Lajos elitélése. Tartsák fogva, ha az ország biztonsága úgy kívánja, vagy űzzék ki az országból. Ez volt a jobbpárt véleménye.

„Polgárok, — így szólt Szen-Zsüszt, — én bebizonyítom, hogy a jobbpárt véleménye a sérthetetlenségről s a bizottságé, mely Lajost mint

polgárt akarja elitéltetni, egyaránt hamis. A királyt mint ellenséget kell

elitélni. Ő nincs benne abban a szerződésben, mely a többi francziát

egyesíti, tehát nem a polgárjog, hanem a népjog formái szerint kell eljárni

vele szemben. Hosszas gondolkodás itt oktalanság. Mi lesz velünk, ha a bárd már a szabadság első napjaiban'remeg kezünkben?”

Az a párt, mely még a győzelem pillanatában is ily kérlelhetetlen volt, a konventben elenyésző kisebbség volt, de kívül a jakobinusokban és a községtanácsban hatalmas támaszra talált. A konvent mégis visszautasította a gyilkosságra való felszólítást s a sérthetetlenség hívei bátran védelmükbe vették a törvényességet és méltányosságot.

Ám Robeszpierr, aki e hosszú pör alatt vakmerőségről és szívósságról tett tanúságot, a szószékre lépett s Szen-Zsüszt álláspontját védte: heves szemrehányást tett a konventnek, amiért rosszul alkalmazott nagylelkűségével ismét bátorságot akar önteni a legyűrt régi rendszer híveibe. Követelte, hogy a konvent XVI. Lajost a franczia nemzet szabadsága érdekében árulónak nyilvánítsa, gonosztevőnek az emberiség kárára s nyomban halálra ítélje.

A zsirordisták nagyrésze Pétion javaslatára a hegypárt ellen foglalt állást,

ROBESZPIERR LEVELE A KÖZTÁRSASÁGI HADSEREGHEZ.

1793 október 26 (a köztársaság Il-ik éve brlimer 4).

A levelet Robespierr a jóléti bizottság nevében írta.

Köztársasági katonák!

„A zsarnokság gyáva poroszlói megfutamodtak előletek. Mihelyt közeliikbe értetek, cserben hagyták Dünkertet és tüzérségüket; végpusztulásukat csak úgy kerülhették el, hogy a Szambr folyón átrohantak győztes hadisoraitok elől.

A föderalizmus elbukott Lionban; a köztársasági hadsereg bevoult Bordóba, hogy annak itt is véget vessen; kiűztük a spanyolokat és piemon- tiakat; a köztársaság védői Vandéban feldúltál» a fölkelők buvó helyeit, kiirtották garázda hadaikat. A vétkes tartomány maga nyelte el önszülött szörnyeit, a maradékukat kiirtja majd a megbotránkozott nép dühe.

Mindenfelé — ahol csak árulás nem segítette a zsarnokságot — győzelem lépett a szabadság méltó fiainak nyomába, győzött a franczia nép fenkölt szelleme . .

(A következő sorokban Robespierr buzdítja a katonákat, hogy folytassák az ellenség üldözését, mely a Szambr folyón túl a Rajna és Mózel partjain tanyázik; majd e szavakkal zárja sorait:)

„Ütött a zsarnokság órája: a ti kezetektől fognak elesni.

*) Köztársasági katonák! Lemészárolt testvéreitek hazajáró lelke könyörögve fordul hozzátok, hí a dicsőség, rajtatok függ hazánk tekintete! A nemzet képviselői buzdítanak és vezérelnek benneteket: nyomuljatok előre újabb győzelemre!

Egy hó leforgása alatt meg kell bosszulnotok a franczia nemzetet, meg kell szilárdítanotok a szabadságot, győzelemre vinnetek a köztársaságot!

Pusztítsátok el a föld színéről a zsarnokokat és rabszolgáikat, hogy ezután már csak az igazságosság, a jó szerencse és az erény, legyen a — vezérünk!“ %

Robeszpierre.

Robeszpien levelének utolsó . . , . .

A levelet 1793 október 13-án a köztársasági hadsereghez intézte

Endrei Zalán; A Világ Történelme V,

de a sérthetetlenséget sem fogadta el s kimondta, hogy Lajost törvény elé kell állítani. Linder Róbert erre a 21-es bizottság nevében előterjesztést tett a vádalá- helyezés iránt s a konvent felszólította XVI Lajost, hogy sorompói előtt megjelenjék. Lajos már négy hónapja senyvedt a Tamplban. Szigorúan őrizték, de sem türelmetlenséget, sem aggodalmat nem mutatott. Csak egy szolgát

hagytak mellette, Kiérit, aki

vádolja önt. Hallgassa meg a vádat. Lajos, üljön le.“ A király leült. A hosszú kihallgatás alatt nagy nyugalmat s lélekjelenlétet tanúsított. Meggyőző erővel czáfolta meg a vádakat. Tagadta a terhére rótt hazaellenes cselekedeteket. Ezzel azonban nem tudta meggyőzni a konvent tagjait,

sajátkezűleg irt leveleiből állapították meg bűnösségét. Lajos e levelek

valódiságát is tagadta.

Mikor a Tamplba visszatért, a konvent a hegypárt ellenére kimondta, hogy kívánságának megfelelően védőt ad melléje. Tarzsé, akit maga a király nevezett meg, nem fogadta el a védő tisztét s végül is a tiszte-

— Az ön önfeláldozása annál nemesebb, mert koczkáztatja a saját

életét, az enyimet pedig nem mentheti meg.

Malherb és Tronsé harmadiknak még Deszéz-t vették maguk mellé s szüntelenül Lajos védelmével foglalkoztak. Végre elérkezett deczember 26-ika, a védelem napja. Deszéz vezette a védelmet. Lajos is jelen volt. A tribünökön s a teremben mély csönd uralkodott. Deszéz mindent elkövetett fényes beszédében, hogy a király ártatlanságát bizonyítsa. Ám a szenvedélyek süketek voltak.

A zsirondisták meg szerették volna XVI. Lajost menteni, de tartottak a királypártiság vádjától, melylyel a hegypárt őket már is illette. Tartásuk az egész pör alatt kétértelmű volt: nem mertek sem a vádlott mellett, sem ellene állást foglalni s mérsékletük romlásukat okozta, anélkül, hogy a királynak használt volna. A hegypárt a király halálát követelte, a jakobinusok s a sok küldöttség pedig erőteljesen támogatta őket. A zsirondis- ták, hogy Lajost megmentsék, utolsó kísérletet tettek. Azt indítványozták, hogy a konvent ítélete megfelebbezhető legyen a néphez. Ezt az indítványt nagy többséggel elvetették, ellenben egyhangúlag mondta ki a konvent Lajos bűnösségét. Most a büntetés kiszabására került a sor. Párísban roppant izgatottság uralkodott. Végre négy óráig tartó névszerinti szavazás után Vernyió elnök kihirdette az eredményt. Hétszázhusz szavazó volt, a többséghez tehát 361 szavazat kellett. Huszonhat szótöbbséggel mondták ki a halált. Vernyió fájdalmas hangon szólt:

— A konvent nevében kijelentem, hogy a büntetés, melyet Kapet Lajosra kimond, a halál!

Malherb sírva könyörgött, hogy halaszszák el legalább az ítélet végrehajtását. A zsirondiak támogatták, de sikertelenül.

Lajos el volt készülve erre az ítéletre. Malherb biztatta, hogy az ítélet végrehajtását el fogják halasztani, de Lajos nem bízott benne. Nyugodtan hallgatta végig, amint az igazságügyminiszter az ítéletet felolvasta. Csak három napot kért, hogy a halálra elkészülhessen, azonkívül papot kért s szabad érintkezést a családjával. De csak a két utóbbi kívánságát teljesítették. t

Találkozása nejével, de különösen bucsuzásuk szivszaggató volt.

A halála előtt való éjszakát Lajos nyugodtan töltötte. Reggel 5 órakor

Kiéri fölkeltette. Lajos ekkor megtette utolsó intézkedéseit. Magához vette

az úrvacsorát s átadta Kiérinek gyűrűjét, pecsétnyomóját, néhány szál hajat.

Künn már peregtek a dobok, a fölvonuló ágyuk dübörgése, zűrzavaros hangok lármája hallatszott. Végre megérkezett Szanterr.

— Értem jön, úgy-e? szólt Lajos. Csak egy perczet kérek.

Átadta végrendeletét egyik községi hivatalnoknak, a kalapját kérte, majd erős hangon így szólt:

— Menjünk.

Egy teljes óráig tartott, míg a kocsi XVI. Lajossal a forradalmi térre érkezett a nagy tömegen keresztül. Csaknem negyvenezer katona állt sorfalat. Páris komor volt. A tömeg, mely a kivégzést végig nézte, néma csöndben állta körül a vérpadot. Lajos kiszállt a kocsiból s szilárd léptekkel ment föl a vérpadra, térdelve fogadta a pap áldását, ellenkezés

nélkül tűrte, hogy kezeit összekötözzék, majd gyorsan a vérpad baloldalára

lépett és csengő hangon kiáltotta:

— Ártatlanul halok meg. Ellenségeimnek megbocsátok s te szerencsétlen nép

E pillanatban megperdültek a dobok s lármájuk elnyelte utolsó szavait. A három hóhér megragadta. Tíz óra 10 perczkor a legderekabb, de legszerencsétlenebb királyok egyikének szive megszűnt dobogni.

1793 JANUÁR 21-TŐL JÚNIUS 2-IG.

XVI. Lajos halála a pártokat egymás ellen még engesztelhetetlenebbekké tette s csak szaporította a forradalom külső ellenségeit. A hegypárt minden téren magához ragadta a hatalmat. A forradalom ellenségeit rettegésbe ejteni, a nép vakbuzgóságát folyton ébren tartani, a szabadság, testvériség s egyenlőség nevében ellenállhatlan lelkesedést oltani bele, hogy teljes erejét fölhasználhassa: ez volt Danton és pártja terve. Ő a forradalmi kormány neve alatt a nép kényuralmát tette a törvényes szabadság helyébe. Robeszpierr és Mara még tovább akart menni; amit Danton az ország érdekében csak átmenetinek tekintett, ők mint kormányformát állandósítani akarták.

A zsirondistákat, akik meg akarták menteni a forradalmat, anélkül, hogy vérrel szennyezzék be, azzal vádolták: hogy a nép ellenségei s a zsarnok bűntársai, mert XVI. Lajost meg akarták menteni; s a köztársaság árulói, mert mérséklést ajánlottak. Mara, akinek roppant befolyása volt a népre, vezetőit a kereskedők kifosztására buzdította, akiket élelmiszeruzsorával vádolt. Lapjaiban folyton izgatott az arisztokraczia, a polgárok, kereskedők és államférfiak «(így nevezte a zsirondistákat) ellen. Mara sokkal merészebb volt, mint Robeszpierr, aki még titkolni igyekezett igazi terveit. Á hegypárt vádolta is Marát, hogy vakmerőségével veszedelembe viszi a pártot, de a jakobinusok még Robeszpierr ellen is támogatták, aki csak ritkán tudott véleményének Mara ellen érvényt szerezni.

A felbőszített tömeg csakugyan kifosztotta a kereskedőket, amiért a kon- vent Marát roppant heves ülés után vád alá helyezte. Ám ennek semmi hatása sem volt, mert a törvényszékek minden tekintélyüket elvesztették. Ez is elárulta a zsirondisták gyöngeségét, akik rohamosan közeledtek vesztük felé.

Katonailag nem volt aggodalomra ok. Dümurié éppen befejezte a fényes argonni hadjáratot s Párisba jött, hogy az osztrák Németalföldre való betörést megbeszélje. 1792 október 20-án ismét a hadseregnél volt s 74.000 emberrel megkezdte a támadást. Az osztrák hadsereget, mely Monsznál útját állta, teljesen tönkreverte s a zsemappi fényes diadal ismét visszaállította a franczia fegyverek fölényét a kontinensen. Belgium és Németalföld nagyrésze meg volt hódítva.

E pillanattól kezdődött Dümurié ellenségeskedése a jakobinusokkal. Azok seregestől küldték híveiket Belgiumba, hogy a forradalmat oda is átültessék s fiók-klubokat alapítsanak. Ám a törvénytelen állapot, a jakobinusok fosztogatásai elhidegitették a flamandokat. Dümurié Párisba ment s panaszt tett a jakobinusok oktalan viselkedése miatt. Dümurié remélte, hogy újabb diadalaival megállíthatja a forradalmat.

Az európai szövetségesek minden oldalról egyszerre készültek megtámadni Francziaországot. Lajos halála hírére Anglia is a koaliczióhoz csatlakozott, mire a konvent háborút üzent az angol királynak. Pitt néhány hónap alatt tizenhárom szövetségi szerződést kötött a francziák ellen s így történt, hogy Anglia lett a Francziaország elleni koaliczió lelke.

Spanyolország volt az újabb háború kiindulópontja. A spanyol kormány, melynek élére Anglia cselszövényei Godói alkudiai herczeget juttatták, hasztalan kísérletté meg Lajos megmentését; s mikor a királyt lefejezték, szakított a köztársasággal. Egész Németország résztvett a háborúban. Egész Európa ott állt Francziaország kapui előtt. Az Alpok felől 45.000 osztrák és szárd, a Pireneusok alján 50.000 spanyol, a Rajna és Belgium felől 108.000 osztrák és angol, a Mász és Mózel között 35.000 osztrák, a középső és felső Rajna felől pedig 112.000 főnyi egyesült porosz, osztrák és

birodalmi csapatok támadták meg a köztársaságot.

A konvent sürgősen 300.000 katona toborzását rendelte el. Mikor az

új zászlóaljak elhagyták Párist, a hegy 9 tagból álló rendkívüli törvényszék

fölállítását követelte, hogy a forradalmat belül megvédelmezze. Hiába küzdöttek ez ellen a zsirondisták, a rettenetes törvényszék, melynek ítélete

ellen nem volt fölebbezés, létrejött.

Mialatt az elkeseredett háború megkezdődött, Dümurié áruló, önző tervekkel foglalkozott. Az volt a czélja, hogy szakit a jakobinusokkal s néhány nagyobb diadal után Páris ellen indul, föloszlatja a konventet, helyreállítja az 1791-iki királyságot s királyt ad Francziaországnak. Dümurié könnyűnek tartotta lehetetlen tervének kivitelét. Ahelyett, hogy a Maincz és a Rűr közt fenyegetett vonalat védelmezte volna, benyomult Hollandiába, hogy ott a központjában robbantsa szét az osztrák haderőt. Míg ő azonban diadalt diadalra aratott, a jobb szárnyon egymásután vereséget szenvedtek a franczia tábornokok s Lüttihnél a franczia hadsereget teljesen szétverték a koaliczió seregei. A végrehajtó tanács parancsára Dümurié kénytelen volt Belgiumba sietni, hogy átvegye az ottani hadsereg főparancsnokságát.

A jakobinusok, akik árulás nélkül el sem tudtak képzelni vereséget, a zsirondistákat, a minisztereket, a tábornokokat vádolták érte s vesztükre esküdtek. A zsirondistákon kezdték. Minthogy a népet még nem tudták megbarátkoztatni a népképviselők üldözésének gondolatával, elhatározták, hogy márczius 10-én éjszaka nyílt ülésen egytől-egyig lemészárolják őket. A jakobinusok e gaz merénylete azonban nem sikerült, mert a zsirondisták neszét vették a dolognak s nem mentek el az ülésre, a hadügyminiszter pedig egy zászlóalj katonasággal szétszórta a konvent megtámadására

induló jakobinus hordákat.

Ez a balsiker egy pillanatra föltartóztatta a jakobinusokat terveik ke

resztülvitelében. De a Vandé föllázadása újra visszaadta vakmerőségüket. Ez az ország még teljesen a királyi család hűségén volt, nem ismerte és nem fogadta el a forradalom eszméit. A Vandé már többször fölkelt az új rend ellen. 1792-ben Ruéri gróf általános fölkelést szervezett, mely azonban meghiúsult, mert a grófot elfogták. Amikor azonban a konvent a 300.000 ember toborzását elrendelte, a fölkelés teljes erővel kitört.

A besorozottak Kate linó fuvaros, Sarett tengerésztiszt és St of lé erdőmester vezetése alatt megverték a zsandárokat. A fölkelés, melyet az angolok

fegyverrel és pénzzel támogattak, csakhamar az egész országra kiterjedt. Kilenczszáz község fogott fegyvert s hozzájuk csatlakoztak az arisztokratavezetők: Bósam, Leszkür, Laros-Zsakelen, Delbé, Talmont. A köztársasági

csapatokat s a nemzetőrséget az egész vonalon megverték. Három had

sereget alkottak, mindegyiknek 10—12.000 embere volt. Az egyik az Anzsü-hadsereg Bonsam alatt a Loár partját foglalta el, középen állt a nagy hadsereg Delbé alatt, az alsó Vandéban pedig a „mocsár hadserege* Sarett alatt várta a forradalmi csapatokat. Az egésznek Katelinó volt a főparancsnoka.

A konvent erre a nemeseket és a papokat, akik népcsoportosulásban résztvesznek, valamint a kivándorlókat halálra ítélte, ez utóbbiak vagyonát elkobozta. Minden ház kapujára ki kellett írni, kik a lakói s a forradalmi törvényszék megkezdte rettenetes munkáját.

Közben egyik vereség a másik után érte a forradalmi seregeket. Dümurié, mikor a belga csapatok vezérletét átvette, látta, mily hiányosan vannak azok fölszerelve s fenyegető hangú levelet irt a jakobinusoknak, mire azok vád alá helyezték. Hozzájárult, hogy Nervindennél a szövetségesek teljesen megverték. Belgiumot ki kellett üríteni. Dümurié ekkor az osztrákok és a jakobinusok közt két tűz közé került: árulást követett el. Megállapodott Mák osztrák tábornokkal, hogy ő Páris ellen indul s helyreállítja a királyságot, míg neki kezességül átadná a határerősségeket. Dümurié

Sartr herczeget akarta a trónra ültetni, míg Koburg herczeg osztrák fővezér azt remélte, hogy XVI. Lajos fiát ültetheti apja trónjára s a régi királyságot

állíthatja helyre. Dümurié nem is titkolta terveit. A jakobinusok küldöttségének kijelentette, hogy a konvent csupa zsarnokokból áll s ő nem

fogja tűrni, hogy a forradalmi törvényszék igazságtalanul vért ontson.

Ezért vissza akarja állítani a királyságot, mert a haza csak így menthető

meg. Nyomban hozzá is fogott terve kiviteléhez, de Lili ostrománál balsikert aratott s ez megállította előnyomulásában.

A konvent villámgyorsan s vakmerőén cselekedett. Kiküldte a hadügyminisztert négy biztossal, hogy Dümuriét hadserege közepette elfogja. Mikor azonban a küldöttség ezt előtte kihirdette, Dümurié huszáraival elfogatta a négy biztost s kezesekül az osztrákoknak adta át. Dümurié ekkor el akarta foglalni Kondét, de ez nem sikerült; serege pedig, mely hazáját

szerette, elhagyta. Dümurié erre Sartr herczeggel, Tuveno ezredessel

s két szakasz huszárral átment az osztrákokhoz.

Mikor a konvent a biztosok elfogatásáról értesült, Dümurié-t hazaárulónak jelentette ki, dijat tűzött ki fejére, kinevezte a hírhedt jóléti bizottságot s száműzte az országból az orleani herczeget s valamennyi Burbont. Bár a zsirondisták is elítélték Dümuriét, a hegypárt még is vádolta őket, hogy részesek árulásában,

Robeszpierr különösen Briszó-t, Guadé-t, Vernyió-t, Pétiont és Zsan- szonnét üldözte a konventben. Mara a népegyletekben izgatott ellenük. Mint a jakobinus klub elnöke föliratot intézett a megyékhez, melyben arra hívta fel őket, helyeztessék vád alá a hazaáruló képviselőket, akik a zsar

nokot meg akarták menteni. A konvent jobb pártja s a középpárt érezte, hogy a veszedelem e pillanataiban egyesülniük kell. Marát a forradalmi

törvényszék elé állították, mire a községtanács a legkitűnőbb zsirondisták kitaszitását indítványozta feleletül. Ez volt az első kívülről jövő támadás a zsirondisták ellen s előkészítette a kedélyeket a zsirondisták megsemmisítésére.

A forradalmi törvényszék fölmentette Marát, akit hívei diadalittasan vittek vissza a konventbe. E pillanattól kezdve a legvakmerőbb szansz- külottok foglalták el az ülésterem bejáratait. A klubok tagjai folyton zavarták a zsirondisták beszédeit s zavarták a tanácskozást, a konventen kívül pedig mindent elkövettek a zsirondisták elveszítésére. Hanrió, a szanszkülottok vezetője a Vandébe induló csapatokat uszította rájuk, mire Guadé hatalmas beszédet mondott a jakobinusok ellen a konventben. Így végezte:

— Indítványozom, hogy tegyük le a párisi hatóságokat, a községtanácsot helyettessítsük az egyes osztályok elnökeivel, a konvent képviselőit hívjuk össze nyomban Burzsba s határozatukról futárokkal értesítsük a megyéket.

A hegypárt megijedt. Ha ezt a határozatot nyomban végrehajtják, vége a községtanács hatalmának s az övéknek is. De segítségükre sietett Barrér, a középpárt vezetője, aki rettegett a polgárháborútól. Indítványára Guadé javaslata elvetésével 12 tagú bizottságot küldött ki a konvent a községtanács magatartásának megvizsgálására, a konvent ellen intézett merényletek értelmi szerzőinek elfogatására. Ez a bizottság nyugtalanította a községtanácsot. Május 22-ére tervezett újabb összeesküvést fedezett föl s a vezetőket elfogatta, így Héber községi ügyészt. A községtanács egy pillanatra megijedt, de azután fölvette a harczot. A legelszántabb szansz- külottokkal vétette magát körül. Az egész város lázas izgalomban volt a konvent ellen s már május 27-én a községtanács támadólag léphetett föl.

Követelte Hébert szabadonbocsátását és a 12-es bizottság föloszlatását. In ár (Isnard) elnök erélyesen visszautasította küldötteik fellépését, mire Danton a jobb oldal felé fordult s így kiáltott:

— Nem kell többé fegyverszünet a hegy és a gyávák között, akik a zsarnokot meg akarták menteni.

Óriási lárma s zűrzavar támadt, mely azzal végződött, hogy Inárnak el kellett hagynia az elnöki széket, melyet Héro de Szesell foglalt el. Az új elnök biztatta a küldöttséget, hogy a népképviselet igazságot tesz nekik. Késő volt. A jobb párt egy része csüggedten távozott. A küldöttség tagjai lassanként a képviselők közé vegyültek s a hegypárttal együtt szavaztak a 12-es bizottság föloszlatására s a foglyok szabadonbocsátására. Éjfél elmúlt, mikor a karzatok tomboló lelkesedése közepett az eredményt kihirdették. A hegypárt győzött.

Másnap a jobbpárt visszanyerte az elvesztett területet. Keresztülvitte a tegnapi határozat megsemmisítését. A bizottságot újra jogaikba helyezték. A nép elkeseredése nem ismert határt. Héber, a mint szabadonbocsájtották, megjelent a jakobinusok között s bosszút kiáltott a 12-es bizottságra. Danton, Robeszpierr, Mara, Somét és Pás egyesültek, hogy új fölkelést

szervezzenek. Május 29-én összegyűlt a választó gyülekezet; a klubok biztosai, az osztályok képviselői a püspöki palotában kimondták a fölkelést, letették a községtanácsot s miután új esküt tétettek vele, újra kinevezték.

Hanrió-t megtették az összes fegyveres erő főparancsnokának, a szansz- külottok pedig naponkint negyven szut kaptak, míg fegyverben voltak. E határozatok meghozatala után május 31-én hajnalban megkonditották a vészharangokat, összevonták a csapatokat s a konvent ellen indultak, mely egy idő óta a Tülyeriákban ülésezett.

A konvent a vészharangok megkondulására egybegyült s épen felelősségre vonta a belügyminisztert s a polgármestert, mikor távoli ágyúdörgés hallatszott. Danton a szószékre rohant:

— Ha okos politikusok vagytok, nyomban eltörlitek a bizottságot, — kiáltotta — s a haza javára fordítjátok a nép lázongó erejét, nem pedig önmagatok ellen. Ha azután akadnak még olyanok, akik még azután sem tartják tiszteletben a konvent tekintélyét, azok fölött bizonyára maga a nép mond ítéletet.

Barrer s a jóléti bizottság, akik ezt a külön bizottságot javasolták, erre feloszlatását indítványozták, hogy megmentsék a konventet a nép dühe elől. A hegypárt mérsékeltebb elemei meg akartak ezzel a rendszabállyal elégedni, mikor a lázadók küldöttei megérkeztek s követelték, hogy a föloszlatott bizottság tagjait s a zsirondisták vezetőit megbüntessék.

A Tülyeriákat a lázadók teljesen körülzárták s ez vakmerővé tette a hegyet. Vezetője Robeszpierr a szószékre sietett s így szólt:

— Polgárok, ne töltsétek ezt a fontos napot hiú kiáltozással. Ez talán az utolsó nap, melyen a hazaszeretet a zsarnokság ellen küzdhet. Egyesüljenek a nép hű képviselői, hogy boldogságát biztosítsák. Fogadjátok el a küldöttek követeléseit.

Minthogy sokáig beszélt, Vernyió közbekiáltott: „Befejezni!”

— Igen, befejezem — kiáltott Robeszpierr. Indítványt adok be ellenetek, akik a haza ellenségei vagytok; ellenetek, akik a zsarnokot meg akartátok menteni; ellenetek, akik Dümuriéval a haza ellen szövetkeztetek. Igen. Záró indítványom az, hogy büntetést követelek Dümurié minden czinkosá- nak s azoknak fejére, akiket a küldöttek megjelölnek.

Az ülés e lázitó beszéd daczára csak a külön bizottság föloszlatását mondta ki s fölhatalmazta a jóléti bizottságot, vizsgálja meg a küldöttek által emelt vádakat. A nép ujjongva oszlott szét. Ám az összeesküvők nem akartak fél győzelemmel megelégedni. A lázadás vezetése kisiklott Danton s a hegy kezei közül s Robeszpierr, Mara s a községtanács kezébe ment át. Junius 1-én este Mara fölment a városháza tornyába s maga kondi- totta meg a vészharangot, a tanácsot pedig figyelmeztette, hogy addig

szét ne menjen, míg az árulókat s a zsirondistákat vád alá nem helyezik. Másnap reggel Hanrió megjelent a tanács előtt s kijelentette, hogy a nép

addig nem teszi le a fegyvert, míg az összeesküvő képviselők letartóztatását ki nem eszközük. Majd a beláthatlan tömeg élére állt s a Karusszeltérre vonult. A konventet csakhamar 80,000 elszánt ember vette körül, akik azt sem tudták: mit akarnak tőlük, de inkább ellenségei, semmint barátai voltak a képviselőknek.

Az üldözött zsirondisták egy része nem jelent meg az ülésen, néhány legbátrabb azonban eljött, hogy végig küzdje az utolsó harezot. A rettent- hetlen Lanzsüiné nyomban az ülés megnyitása után követelte: vizsgálják meg, miért van fegyverben egész Páris s miért zugnak a vészharangok? Iszonyú lárma támadt erre. Lanzsüiné azonban folytatta beszédét s követelte Páris forradalmi hatóságainak elmozdítását s a lázongók törvényen kívül helyezését. Alig fejezte be, megjelentek a tömeg küldöttei s követelték Lanzsüiné és társai elfogatását.

Endrei Zalán: A Világ Történelme V.

Danluii, Robeszpierr és Mará.

,,Glóbus" müintézei, Budapest

— Polgárok — így végzik kívánságukat — mentsétek meg a nép bol

dogságát, különben önmaga menti azt meg!

A konvent napirendre tér a küldöttek kívánsága fölött. Kívülről ren-

geteg lárma, fegyverzörej hallatszik.

— Mentsétek meg a népet — kiáltja a hegypárt egyik tagja — ment-

Fukié-Tenvi11 Antal

(Fouquier-Tinville „a forradalmi törvényszék kegyetlen ügyésze. Ő végeztette ki pártfogóját, jótevőjét: Robeszpierrt, de 1795-ben őt is kivégezték.

sétek meg képviselőtársaitokat, mondjátok ki ideiglenes letartóztatásukat.

— Nem! Nem! — kiáltja a jobboldal. — Valamennyien osztozunk sor

sukban.

Barrér arra kérte a bevádolt képviselőket, hogy a béke érdekében tegyék le egyelőre hivatalukat. Némelyek megtették, Lanzsüiné s Barbaru vonakodott. Maga a hegy is Barrér indítványa ellen szavazott. Ő nem a zsirondisták fölfüg- gesztését, hanem elitéltetésüket akarta.

Ekkor egyik hegypárti képviselő, Lakroa rohan a terembe s elpanaszolja, hogy a tömeg bántalmazta a bejáratnál. A hegypárt nagy része szidni kezdi Hanrió-t és bandáit. Danton követeli, hogy a megsértett népfölséget meg kell bosszulni. Barrér indítványára az egész konvent kivonul a tömeg elé.

— Mit kíván a nép? — kérdi Héro

de Szésell elnök Hanrió-tól.

— A nép 24 bűnös kiszolgáltatását

követeli, volt a válasz. — Szolgáltassanak ki valamennyiünket! — kiáltja

néhány képviselő, mire Hanrió két ágyút irányittat a konventre. Annak

tagjai ijedten szétfutnak, de minden kijáratnál fegyveresekre bukkannak, akiket Mara tüzel.

A konvent belátta, hogy hiába ellenkezik. Visszatért az ülésterembe s elfogadta az ’üldözött képviselők kiadatását, akiknek nevét Mara diktálta. Mind a harmincznégyet, köztük a zsirondisták legkiválóbbjait, a külügyi és pénzügyminisztert házifogságba vetették s a nép védelme alá helyezték. A tömeg erre elszéledt, a konvent azonban e pillanattól nem volt szabad testület.

E rettenetes napnak más következményei voltak, mint a mit általánosan reméltek. Danton azt hitte, hogy most már megszűnik a pártviszály s kitört a polgárháború. A községtanács azt hitte, hogy most már övé lesz a hatalom s az tényleg Robeszpierr s nehány ember kezébe jutott.

A marszelyéz .

A marszelyi önkéntesek vonulása Páris felé.

1793 JUNIUS 2-IG — A DIREKTÓRIUM MEGALAKULÁSÁIG.

A zsirondisták nem adták meg egy könnyen magukat. A megyéket föllázították a hegy és a párisi községtanács ellen. De most sem jártak el egyöntetűen s így nem is győzhettek. A párt mérsékeltebbjei: Vernyó, Zsanszonné, Dükó, Fonfréd fogságban maradtak, Pétion, Barbaru, Guadé, Luvé, Bűző, Lanzsíliné elmenekültek Kanba s onnan szervezték a fölkelést. Csakhamar a Bretany is csatlakozott hozzájuk. A Kanban összegyűlt megyék gyülekezetének czíme alatt nagy sereget alkottak a fölkelők

Vimpfen tábornok parancsnoksága alatt, elfogták a konventnek a hegypárthoz tartozó biztosait s Páris ellen készülődtek. Kan városából indult

ki K o r d é Sarolta nevű szép, bájos fiatal leány, hogy a szörnyeteg Marát megbüntesse. Azt hitte: megmenti a köztársaságot, ha magát

föláldozza. Tévedett. Mara meggyilkolása után még nagyobb lett a tömeg

szemében, mindenfelé szobrokat állítottak neki s kényszeritették a kon- ventet, hogy megnyissa előtte a Panteont.

Kordé Mária Sarolta született 1768 július 27-én Szan-Szatürenben Kan mellett.

A D’Arman-ok régi nemesi családjából származott. Szép hajadonná fejlődött, aki rajongott a tiszta szabadságért, de utálta a szabadsággal visszaélők rémuralmát: azért is elhatározta, hogy hazáját ezektől a zsarnokoktól megszabadítja. Ebben az elhatározásában megerősítették őt az 1793-ban a konvent üldözései elől vidékre menekült zsirondisták. Utóbbi év júliusában (ekkor múlt el 25 éves) Párisba sietett. Mara volt akkor a rémuralom legkegyetlenebb alakja, aki lapjában: a „Népbarát“-ban ép akkor hangoztatta, hogy még vagy 200,000 ember fejének kell lehullnia, hogy a szabadság biztosítva legyen. Kordé Sarolta tehát Marát szemelte ki áldozatául. Többször fölkereste,

A világhírű franczia forradalmi dal evét a marszelyi’ önkéntese töl kapták, kik ezel a riadóvá érkeztek Párisba.

de nem engedték Mara elé. Végre július 13-án este 7 órakor bebocsátást nyert. Mara éppen fürdőkádjában ült. Hozzáfogott, hogy az összeesküvők neveit feljegyezze. Ezt a pillanatot használta föl Kordé Sarolta: hirtelen tőrt rámott elő és a rettenetes Mara szívébe döfte. Elfogták. A legnagyobb lelki nyugalommal fogadta halálos ítéletét és abban a nyugodt öntudatban halt meg július 17-én a vérpadon, hogy hazáját legkegyetlenebb zsarnokától megmentette.

Lion, Marszely, Bordó s több mint 60 megye csatlakozott a fölkeléshez. A fölkelés általános lett, minden párt fegyvert fogott s a királypártiak magukhoz ragadták a mozgalom vezetését, melyet a zsirondisták indítottak. Különösen veszedelmes volt a lioni fölkelés. Ez a város erős sán- czokkal vette körül magát s 20,000 embert állított talpra, Marszely 10,000 embert. Az egész Dél fegyverben állt s a Nyugat is fegyverkezett. A királypártiak mind vakmerőbb vállalkozásokba fogtak. A vandéiek első győzelmeik után teljesen megtisztították földjüket a köztársasági csapatoktól s junius 6-án 40,000 emberrel Katelino, Leszkür, Stofflé és Laros-Zsaklen vezetésével bevette Szomürt, majd Nant ellen indult.

Úgy látszott, a konvent elveszett. Seregei északon és délen egyidejűleg szenvedtek vereséget, mikor a Honiak középen, a marszelyek délen, a zsirondisták nyugaton, a vandéiek ugyanott, a piemontiek pedig kelet felől megtámadták. Csapataiból hiányzott már a lelkesedés, mozdulataikból az egyöntetűség. Dampierr, aki Dümurié örökét átvette, vereséget szen

vedett s maga is elesett; az északkeleti határ nyitva állt az ellenség előtt. Egymásután esett el Valanszienn, Kondé, a vert hadsereg folytonos vesz

teségek között Arraszig vonult vissza, az utolsó erősített helyre Páris kapui előtt. Másfelől Maincz, mely már nem számított segítségre, megadta magát az ellenségnek Végül Anglia junius 2-a után elzárta a franczia kikötőket s megakadályozta az élelmiszer bevitelét, hogy így az egész országot kiéheztesse.

Június 2-a után a hegypárt biztosokat küldött mindenfelé s hozzáfogott az alkotmány elkészítéséhez. A konvent néhány nap alatt elfogadta az új alkotmányt, melyet most a nép elé terjesztett. Ez alkotmány a tiszta népuralmat hozta be. Ám a hegypártnak, hogy külső és belső ellenségei ellen erőteljesen léphessen föl, diktatúrára volt szüksége: így az alkotmányt nyomban kihirdetése után felfüggesztette. Mialatt az alkotmányról tanácskoztak, érkezett a konventbe az uralmat fenyegető sokféle veszedelem hire. Kimondták valamennyi gyanús ember elfogatását s az általános népfölkelést, Danton indítványára pedig 400.000 ember besorozását határozták el.

Rengeteg munka kezdődött. Az ifjak tömegesen siettek a forradalmi hadsereg lobogója alá, a nős emberek fegyverkovácsolással s a hadipod- gyász szállításával foglalkoztak, élelmiszereket készítettek, az asszonyok ruhát a katonák számára, sátrakat, a gyermekek tépést. Az összes nemzeti épületeket kaszárnyákká, a tereket műhelyekké változtatták, az országban található összes hátas lovakat elvették a lovasság, az igás lovakat a tüzérség számára. Az egész ország egyetlen nagy táborhoz hasonlított.

Minden 18—25 év között levő franczia fegyvert fogott. A köztársaság

csakhamar egymilliókétszázezer katona fölött rendelkezett, kiket 14 hadseregbe osztottak be. Mielőtt azonban a külső ellenség ellen indultak, a bel

sőket akarták megsemmisíteni s a „gyanúsok elleni'' hírhedt törvényt bocsátották ki. Ezrével vándoroltak a középosztályhoz tartozó foglyok a börtönbe. Az ország belseje számára 6000 katonából s 1000 tüzérből álló

sereget szerveztek. Minden szükséget szenvedő polgár naponkint 40 szut

kapott, hogy résztvegyen az osztályok gyűlésein. A hivatalnokokat a klubok felügyelete alá helyezték, minden osztálynak meg volt a maga forradalmi választmánya. A konvent a külső s a belső ellenséggel egyszerre szállt szembe.

A kalvadoszi fölkelést hamar leverték, a délieket Kartó tábornok kétszer is megverte. Ám akkor azok Tulonba menekültek s átadták a várost Hűd angol tengernagynak, aki a franczia hajóhadat leszerelte, XVII. Lajost királynak kiáltatta ki s a tenger felől 8000 spanyolt hozott a városba, akik a körülfekvő érősségeket megszállották.

Ám a konventnek sikerült a fölkelést elszigetelnie. Biztosai egymásután vonultak be a legyőzött megyék fővárosába. Még csak Lion és Tulon tartotta magát. Liont Kellermann tábornok ostromolta az alpesi hadsereggel. A Honiak kétségbeesetten védték magukat, de hasztalan. Kartó a segítségükre siető délieket, Kellermann a piemonti hadsereget verte szét. A város megadta magát s néhány hónappal később Tulon is elesett.

A konvent mindenfelé győztes maradt. A vandéiek kísérlete Nant bevételére balul ütött ki, s a vezérük Katelinó is elesett. Kénytelenek voltak visszavonulni Vandéba. A köztársasági csapatok oda is követni akarták

őket,Ade többször vereséget szenvedtek. A jóléti bizottság ekkor Léseilt küldte erős hadsereggel Vandé ellen. A királypártiakat egymásután négyszer megverték, vezéreik Bonsam, D’Elbé, Leszkür elestek, végül a grand- villi véres győzelem s Laros-Zsaklen halála teljesen uraivá tették az országnak a köztársaságiakat. A jóléti bizottság, mely joggal hitte, hogy ez az ellenség ugyan meg van verve, de nincs meghódítva, kiirtásukhoz fogott,

hogy újabb fölkelésüket lehetetlenné tegye. Türró tábornok tizenhat sáncz- táborral vette körül a meghódított országot, aztán repülő hadoszlopai

tűzzel, vassal végigpusztitották, halált s rettegést terjesztettek mindenfelé.

Visszaverték a koaliczió seregeit is a határokról. A jóléti bizottság, mely a zsirondista Küsztinban nem bízott, Húsár tábornoknak adta át a fővezérséget s ez az eladdig győzelmes ellenséget Honszkóténél teljesen megverte. Húsár helyére ekkor a fiatal s vakmerő Zsurdant állították, aki Vatinyi mellett fényes diadalt aratott Koburg herczeg fölött s támadásba ment át az északkeleti határon. Minden egyéb ponton ugyanaz történt. Megkezdődött az 1793. és 1794-iki halhatatlan hadjárat. Amit Zsurdan az északi hadseregéi elért, ugyanazt vitték véghez Hős és Pisegrü a Mózel- hadseregnél s Kellermann az Alpoknál. Egyik diadal a másikat érte, az ellenséget mindenütt visszaverték.

E fényes hadjárat alatt a jóléti bizottság rettenetesen működtette a nyaktilót. Legszörnyübben Lionnal bántak, melynek teljes megsemmisítését határozták el.

• Lion fegyvert fogott a szabadság ellen, Lionnak el kell tűnnie a föld színéről.

Ez volt a jóléti bizottság határozata. Kolló d’Herboá-t, Fusét és Kutont küldte oda, akik kartácscsal lövették halomra a szerencsétlen város lakóit, házaikat pedig leromboltatták. Tulonnal csaknem úgy bántak el Barra és Fréron.

Rettenetes vérfürdő kezdődött. Lajos szerencsétlen özvegyével nyitották meg a sort. Október 16-án lépett a vérpadra, október 31-én a zsirondisrák követték. Huszonegyet végeztek ki közülök, a többieket börtönbe vetették, de nem merték őket a vérpadra küldeni. A tárgyalások alatt ezek a hires vádlottak a legszilárdabb nyugalmat s valósággal jókedélyü bátorságot tanúsítottak. Mikor Laszursz előtt a halálos ítéletet kihirdették, így szólt:

• Én abban a pillanatban halok meg, mikor a nép elvesztette az eszét, ti pedig azon a napon fogtok meghalni, mikor visszanyeri.

E hőslelkű emberek a marszelyézt énekelve mentek a vérpadra. A párt többi vezetői is hasonló sorsra jutottak. Részint önmaguk vetettek véget élelüknek, részint a hóhér végzett velük.

A forradalmi kormányt október 10-én hirdették ki a konventben. A jóléti bizottságból állott, melynek a hegypárt legelszántabb elemei voltak a tagjai: Barrér mellett Robeszpierr, Szen-Zsüszt, Kúton, Kolló- d’Herboa, Billó-V a r e n n, akik teljesen a maguk befolyását juttatták érvényre s a még benn levő néhány dantonista lába alól teljesen kiragadták a talajt: Szen-Zsüszt ügyelt föl a pártokra, Kúton terjesztette elő az erőszakos rendszabályokat, Bilyó-Varénn és Kolló-d’Herboa intézte a megyékhez szóló hirdetményeket, Karnó vezette a háborút, Kambon a pénzügyeket, Prior a belső ügyeket s Barrér volt a diktátori testület mindennapi dicsőítője a konvent előtt. Ez a bizottság korlátlanul uralkodott élőkön s halottakon, békén s háborún. Mindent a konvent nevében intézett, mely készséges eszköze lett. Így termett meg az a rettenetes hatalom, mely először a hegy ellenségeit, majd magát a hegyet és a községtanácsot, s végül önmagát nyelte el.

Teljesen szakítottak az addig meglevő rendszerekkel s államélettel. Még az időszámítást is megváltoztatták, a keresztény naptár helyébe a köztársaságit tették. Az új időszámítás 1792 szeptember 22-én kezdődött, minden hónap három részből, minden ilyen rész 10 napból állt. A köztársasági naptár a keresztény vallás eltörlését vonta maga után.

A községtanács és a hegypárt intézte ezt az új forradalmat a zsirond ellen s a jóléti bizottságnak volt egyedül haszna belőle. Korlátlan űr volt a köztársaságon, ami természetes, mert hisz ő vezette a hadi műveleteket. Most, hogy a harcznak legalább egyelőre vége volt, a községtanács

megkisérlette a bizottság fölött való uralkodást. A konvent diktatúrája helyett a teljes demokráciát akarta. Anarkia a politikában s istentagadás

a vallásban voltak szélső elemeinek alapelvei, az ő vallása az ész és a

természet imádata volt, míg a bizottság a legfelsőbb lény szolgálatát hozta be. A községtanács Mara halálával elvesztette tulajdonképpeni fejét, míg a jóléti bizottságnak megmaradt a vezére: Robeszpierr. Mostan S o m e t t é s H é b e r voltak a vezetői, akiket a nép imádott, tábornokuk Ronszen, a forradalmi hadsereg parancsnoka, apostoluk pedig az istentagadó K1 ó c z Anakarzisz. Az osztályokban a forradalmi választmányokra támaszkodott, amelyekben tömérdek volt a névtelen, angol ügynöknek

tartott idegen, akik a köztársaságot mindenképpen az anarkia felé igyekeztek sorozni, hogy így tönkretegyék. A kordelyék klubjának minden tagja a

községtanács hive volt.

Héber pártja rövid idő alatt rettenetes haladást tett. Kényszeritette a párisi érseket és vikáriusait, hogy a keresztény hitet a konvent élőt

ünnepélyesen megtagadják a konventet viszont annak kimondására, hogy a katolikus istentisztelet az „ész szolgálatával^ helyettesítendő. A templomokat bezárták vagy átalakították az ész szolgálatára s minden városban ünnepélyeket rendeztek, melyeken az istentagadás tobzódott. A jóléti bizottságot aggasztotta ennek a szélső pártnak a hatalma, s 1793 deczem- ber 5-i ülésén hevesen megtámadta azt. Kívánságára a konvent kimondta, hogy a vallás és istentisztelet szabadságának megsértése vagy korlátozása tilos.

A jóléti bizottság sokkal erősebb volt, semhogy győzelme a községtanács fölött kétséges lehetett volna. De ugyanakkor a hegy mérsékeltebb

elemei ellen is harczolnia kellett, akik a forradalmi kormány végét s a bizottság önkényuralmának megszüntetését követelték. A diktatúrára csak a forradalom győzelme érdekében volt szükség; s most, hogy a győzelem már megvolt, Danton és pártja ismét helyre akarta állítani a törvényes rendet és a konvent függetlenségét. Meg akarták buktatni a községtanács túlzóit, a forradalmi törvényszék működését beszüntetni s a gyanúsakkal megtelt börtönöket kiüríteni. Danton és barátai: Demulen Kamill, Fabr d’Eglantine, Lakroa, Filippó és Vesztermann tábornok a győzelem után békét óhajtottak.

D a n t o n és pártja önként lemondott a hatalomról, ott hagyta a kormányt. Különben a szélső elemek előtt már ő is gyanús volt, mióta a 22 zsiron- dista elítélését nyíltan rosszalta. Támadták is, ahol csak lehetett. Danton a vihar elől hazájába Arszizűr-Ob-ba vonult vissza s úgy látszott, nem

törődik többé a dolgokkal. Ám távolléte alatt Héber túlzó pártja annyira elhatalmasodott, hogy barátai Dantont sürgősen visszahívták] Párisba.

Danton deczemberben érkezett vissza. Barátai épp akkor támadták a diktátorokat, amikor Vesztermann tábornokot, aki a Vandéban kitüntette magát, elmozdították. Különösen erőteljesen lépett föl ellenük a zseniális Demulen,

aki ugyancsak magára vonta haragjukat, amiért a kormányt mérséklésre,

irgalmasságra és igazságosságra intette. Dantonnal együtt mindent elkövetett a mindenható bizottság megbuktatására s a konvent fölbátoritására, hogy a bizottság zsarnoki igáját magáról lerázza. Maga a hegypárt egyik része is Dantonnal tartott ez igyekezetében. Danton el akarta téríteni Robeszpierrt a bizottság többi tagjától, mert egyedül Szén - Zsüsztöt, Kolló d’Herboát és Bilyó-Varennt tartotta javithatlan vérengzőknek. Danton remélte, hogy barátsága révén megmentheti Robeszpierrt és híveit, Kutont és Bairért a mérsékeltebb iránynak. Demulen elég merész volt 73 fogoly zsirondista képviselőt a bizottság és a jakobinusok ellenében védelmébe venni,

sőt meg merte támadni Klóczot és Hébertet, mint forradalmi túlzókat s

keresztül tudta vinni a legfőbb lény létezésének törvényben való kimon

dását. Robeszpierrnek volt legnagyobb a hire, ő volt a köztársaság tulajdonképpeni vezetője; ha sikerül őt a mérséklet ügyének megnyerni, könnyen

el lehetett volna bánni a bizottságokkal és a községtanácscsal, a forradalom ügyének veszélyeztetése nélkül.

Danton visszatérte után nyomban fölkereste Demulent, s amikor a jakobinus klubban megtámadták, Robeszpierr is védelmébe vette. Ő maga is olvasta Demulen kitűnő lapját, a „Viő Kordelyé“-t s helyeselte eszméit. Ám ekkor az összes túlzók ellene fordultak, a jakobinus klub törülte Demulent tagjai sorából s Barrér a konventben a kormány nevében megvádolta. Magát Robeszpierrt sem kímélték, mérséklettel vádolták s némely csoportjában a túlzóknak nyíltan izgattak ellene is.

De mert Robeszpierrnek roppant tekintélye volt s nélküle egyik párt sem mehetett semmire, valamennyien maguknak igyekeztek őt megnyerni. Robesz- pierr pedig alaposan kihasználta fölényes helyzetét. Egyik párthoz sem csatlakozott, de igyekezett vezetőiket egymásután megbuktatni.

Most a községtanácsot és az anarkistákat akarta föláldozni, míg a bizottságok a hegyet és a mérsékelteket. Végre is kiegyeztek. Robeszpierr kiszolgáltatta Dantont, Demulent és barátaikat a bizottságoknak, azok pedig Hébertet, Klóczot, Somettet, Ronszent és czinkosaikat áldozták föl. Ezzel Robeszpierr kettős czélt ért el: megbuktatta az anarkisták pártját s eltett az útjából oly forradalmárt, akinek neve már-már elhomályosította az övét.

Néhány nappal később Barrér a konventben a háború még erélyesebb folytatását javasolta a kormány nevében, Robeszpierr pedig megtámadta úgy az anarkisták, mint a mérsékeltek pártját, hogy romlásba akarják vinni a köztársaságot. Ez a beszéd már előkészítette a kedélyeket a két párt üldözésére.

E .kezdet után Danton és Robeszpierr találkozott az utóbbi lakásán. A találkozás hideg s keserű volt. Danton hevesen vádolt, Robeszpierr pedig óvatos tartózkodást mutatott.

• Jól ismerem a bizottság gyűlöletét irántam — mondta Danton — de nem félek tőle.

• Nincs igaza — válaszolt Robeszpierr — senkinek sincs ön ellen rossz szándéka, de mégis jó, ha az ember kimagyarázza magát.

• Kimagyarázkodni! Igen, de akkor őszintének kell lenni.

S amikor látta, hogy Robeszpierr arcza e szavakra elsötétül, hozzátette:

• A roajalistákat természetesen el kell nyomni, de csak olyan csapásokat szabad alkalmaznunk, melyek használnak a köztársaságnak s az ártatlanokat nem szabad összekevernünk a bűnösökkel.

• .Hát kimondta önnek — vetette ellen éles hangon Robeszpierr — hogy csak egy ártatlant is megölettünk?

Mire Danton egyik vele levő barátjához fordult és keserű mosolylyal kérdezte:

• Mit szólsz hozzá. Nem egy ártatlant ölettek meg.

E szavak után elváltak. Minden barátság megszakadt Robeszpierr és Danton között.

Pár nappal később Szen-Zsüszt véres beszédben támadta meg az anar- kistákat és a mérsékelteket. A kormánynak a legmesszebbmenő fölhatalmazást adatta a községtanács és a túlzói ellen. A községtanács ugyan meg- kisérlette, hogy lázadást támaszszon a kormány ellen: de hasztalan, a nép nem

KORDÉ SAROLTA LEVELE A KÖZBIZTONSÁGI BIZOTTSÁGHOZ. ‘

(1783 JULIUS 11-ÉN, A KÖZTÁRSASÁG II ik évében

A közbizottsági bizottságot alkotó polgártársakhoz!

Minthogy még néhány pillanatig élhetek, remélhetem, polgártársak, hogy önök megengedik nekem, hogy magamat lefestessem. Barátaimnak emlékül szeretném e képet hagyni.

Különben is, — a hogy a jó polgárok képét .tisztelettel őrzik — a kíváncsiság a nagy gonosztevők képmására is áhítozik, kiknek képe arra is szolgál, hogy a gonosztettüktő! való irtózást megrögzitse.

Ha kérelmemet kegyesen teljesíteni hajlandók, úgy kérem önöket: küldjenek hozzám holnap reggelre miniatűr festőt.

Ismétlem azt a kérelmemet is, hogy magamban engedjenek aludni.

Kérem, legyenek meggyőződve teljes hálámról.

Kordé Mária.

Az utczáról minduntalan felhallatszik az a hír, hogy „bűntársamat”, Fosét elfogták. Én az illetőt csupán az ablakomból láttam, s annak is van már vagy két esztendeje; sem nem szeretem, sem nem becsülöm őt; mindig abban a meggyőződésben voltam, hogy túlságosan képzelődő s e mellett nem szilárd jellemű. Ő lett volna az utolsó ember, kire tervemet bíztam volna! Ha fenti nyilatkozatom hasznára lehet, esküvel erősítem ennek igaz voltát.

Kordé.

Kordé Sarolta levele a közbiztonsági bizottsághoz. Kelt 1793 julius 15-én, két nappal kivégeztetése előtt.

mozdult; a bizottság elfogatta Héber helyettesét: Hanriót, Ronszen tábornokot, Klócz Anakarziszt, Konmorót, Venszant stb. A forradalmi törvényszék elé állították őket, mint a külföld ügynökeit s mint olyanokat, akik megesküdtek, hogy zsarnokot adnak az államnak. Ez a zsarnok a

gyöngén védekeztek s bátorság nélkül léptek a vérpadra. Ezután a jóléti bizottság föloszlatta a forradalmi hadsereget, megszo

rította az osztály-választmányok hatáskörét s kényszeri-

tette a községtanácsot, hogy az összeesküvők kivégezteté- seért köszönetét mondjon a konventnek.

Most Danton ellen indult a hajsza. A konvent ugyan ő feléje hajlott, de hive volt a jóléti bizottságnak. Danton nem számíthatott sem a kormányra, sem a nemzetgyűlésre, sem a községtanácsra, vagy a klubokra: nyugodtan várta a csapást anélkül, hogy valamit tett volna a maga megmentésére. A barátai könyörögtek neki, hogy védje magát.

• Inkább levágatom a fejemet — válaszolta — minthogy másokét vágjam le.

Egyébként nincs nagy értéke az életemnek, meguntam az emberiséget,

De a bizottság tagjai halálodat akarj ák.“

Danton dühbe jött.

• Nos, ha valamikor ha Bilyó ha Robeszpierr

meg fogják őket átkozni, mint zsarnokokat, le fogják rombolni Robeszpierr házát, sót fognak helyére hinteni s akasztófát állítanak majd oda bosszúból a gonosztett miatt! ... De rólam azt fogják mondani barátaim, hogy jó apa, jó barát, jó polgár voltam s nem fognak elfeledni.

• De mikor elkerülheted.

— Jobb szeretem, ha engem nyaktilóznak, mintha én nyaktilózom másokat.

• Akkor menekülj.

• Én ... és el? Hát a hazát talán a lába talpán magával viheti az ember?

Csak egy védelmi eszköze maradt Dantonnak: az, hogy talán rendkívüli ékesszólásával sikerül Robeszpierrt és a bizottságokat vád alá helyeztetnie s a konventet föllázítania a zsarnokság ellen. Barátai unszolták erre, de Danton nem bízott ennek sikerében. Az volt egyetlen reménye, hogy ő t nem merik vád alá helyeztetni. Márczius 30-án figyelmeztették, hogy a jóléti bizottságban szó volt az ő elfogatásáról s könyörögtek, hogy meneküljön. Egy pillanatig gondolkozott, majd így szólt:

• Alig merészelik!

Még ugyanakkor éjjel körülfogták házát s őt Demulennel, Filippóval, Lakroával és Vesztermannal együtt a Lükszamburba vitték. Belépésükkor Danton szívélyesen szólította meg a tömérdek foglyot, akik körűié tolongtak:

• Uraim — mondta — remélem, hogy rövidesen visszaadhatom a szabadságukat, de most magam is önök között vagyok: s nem tudom, mi lesz a vége a dolognak.“

Egy órával később Dantont elkülönítették a többi fogolytól. Abba a börtönbe zárták, melybe Héber ült, s amelybe nem sokkal azután Robesz-

pierr várta a maga Ítéletét. Mély gondolatokba merült s fájdalmasan

sóhajtott:

• Én állítottam föl a. forradalmi törvényszéket. Bocsánatot esdek érte istentől s az emberiségtől. Nem azért tettem, hogy az emberiség ostora váljék belőle.“

Danton elfogatása komor nyugtalanságot, általános izgatottságot okozott. Eleinte a konvent Danton mellé akart állni, azonban mikor Szen- Zsüszt elmondta hazug jelentését, mely Dantont és társait árulónak tüntette föl, egyhangúlag kimondta Danton és társai vád alá helyezését.

A vádlottakat a forradalmi törvényszék elé állították, ahol bátran s büszkén jelentek meg. Vakmerőén feleltek s minden szavukból megvetés csengett ki bíráik iránt. Mikor az elnök: Düma az általános kérdéseket intézte Dantonhoz, ez így felelt:

• Danton vagyok, nevem eléggé ismert a forradalomban, 35 éves vagyok, lakásomban nemsokára semmi sem lesz, nevem pedig a történelem Panteonjában fog élni.

Danton megvető feleletei, Lakroa hideg magyarázatai, Filippó komolysága, Demulen tüze nyugtalanná tették a népet; mire azzal az ürügygyei, hogy a vádlottak tiszteletlenséget mutatnak biráik iránt, hirtelen bezárták a tárgyalást s további kihallgatásuk nélkül halálra ítélték őket.

• Föláldoznak bennünket — dörögte Danton — néhány gyáva rabló becsvágyának, de nem sokáig fogják élvezni aljas győzelmük gyümölcseit. Magammal viszem Robeszpierrt . . . Robeszpierr követni fog.
  

A vádlottakat a konszierzseribe*), majd a vérpadra vitték. Szilárd léptekkel mentek a halál elé. Rengeteg tömegű csapatok álltak az utakon s a vádlottakat egész fegyvererdő vette körül. A tömeg, mely rendesen ujjongott, most hallgatott. Demulen még a hóhértalyigán is csodálkozott elitélése fölött.

— Ez hát a szabadság első apostolának jutalma! — így szólt.

Danton

magasra

emelt fővel, büszkén s

nyugodtan tekintett

maga köré. A vérpad

lábánál egy pillanatra ellágyúlt.

— Édes szerelmem — kiáltotta — hitvesem! Hát nem látlak

többé viszont!

Aztán hirtelen félbe

szakította önmagát:

;— Ej, Danton, semmi gyöngeség!

Így haltak meg az emberiség s a mérséklet utolsó védelmezői.

Danton halála után

a jóléti bizottság négy

hónapig korlátlan ha

talommal uralkodott.

A kivégzések napirenden voltak. A bizottság biztosai még a megyékben is elfoglalták a hegypártiak helyét. Nyugaton Bilyó védencze: Karrié, délen Kúton barátja: Mérnyé, s északon Robeszpierrnek a kedves pártfogoltja:

Lebon József uralkodott. háromezernél több elitéltet Oranzsban patakokban folyt

Kordé (Corday) Sarolta.

Született SzenSzatürenben 1768 julius 27-én. Kivégezték 1793 julius 17 én, mert julius 13-án meggyilkolta Marátot.

Irtózatos napok következtek. Karrié Nantban fullasztott a Loárba; Arraszban, Párisban, az ártatlanok vére. Teljesen meg akarták sem-

misíteni azokat, akiktől önző, becsvágyó terveik megvalósulását féltették.

— Csak a holtak nem térnek vissza, mondta Barrér.

Ám azért a jóléti bizottság arra az időre, mikor a tömeges kivégzé-

*) Konszierzseri (conciergerie) a régi parlamenti fogház, a forradalom idejének siralomháza.

seket beszünteti, szilárd alapokon nyugvó demokracziát akart alakítani. Robeszpierr és Szen-Zsüszt dolgozta ki e demokraczia tervét. Teljesen meg akarták változtatni Francziaország erkölcseit, szokásait, szellemét. Olyan köztársaságot akartak, melyben a nép uralkodik, a hivatalnokok nem gőgösek, a polgárok nem ismerik a bűnt: a melyben a testvériesség, az erkölcsök egyszerűsége, a jellem szigorúsága uralkodjék.

S z e n - Z s ü s z t még fanatikusabb volt, mint Robeszpierr. Rendes, erőteljes vonásu arczán bűskomor arczkifejezés ült, fényes fekete haja s éles, tiszta tekintete volt. Viselkedésében hideg, bár belül szenvedély hevíti. Szokásaiban egyszerű, de szigorú, aki habozás nélkül hozzáfogott rendszere megvalósításához. Alig volt huszonöt éves, mégis a legvakmerőbb tagja a bizottságnak, mert ő cselekedett leginkább meggyőződésből. Szenvedélyes hive volt a köztársaságnak, fáradhatlan a bizottságban, rettenthetetlen a hadsereghez való küldetéseinél, ahol minden fáradalmat, veszélyt megosztott a katonákkal. Javítani, emelni akarta a tömeget. Politikája egyenesen rettenetessé tette. Vakmerő volt, hidegvérű, tapintatos, szilárd. A szánalmat nem igen ismerte, számára csak egy létezett: a nép jóléte. Robeszpierrei ellentétben a gyors cselekvés embere volt. Robeszpierr hamar belátta: mennyire hasznára lehet Szen-Zsüszt, s igyekezett őt a konventben magához lánczolni. Szen-Zsüsztöt viszont nézeteik azonossága, szigorú életmódjuk s Robeszpierr megvesztegethetlenségének hire vonzotta emehhez. Természetes, hogy az egyik népszerűsége, irigysége s uralomvágya s a másik hajlíthatlan jelleme mellett ez összeköttetés rettegett hatalom lett. Kúton személyes híve volt Robeszpierrnek. Ez a triumvirátus csakhamar a bizottságban is magához ragadott minden hatalmat. Becsvágyúk azonban elhidegítette tőlük a bizottság többi tag

jait s végül is a romlásba taszította őket. Egyelőre azonban ők hárman korlátlan hatalommal uralkodtak a konventen és a bizottságon. Nyugalom

uralkodott mindenfelé, a köztársaság hadseregei pedig minden ponton győzelmesen harczoltak.

Ez azt időt használták föl az új rend megszilárdítására. B ily ó a legfőbb lény szolgálatát készítette elő, B arrér a koldulás kiirtását indítványozta s azt, hogy a köztársaság vegye gondjaiba a szükséget szenvedőket. Ha a nemzetgyűléshez úgy kellett beszélni, hogy ne érezze szolgaságát, Barrért küldte harczba a bizottmány. Barrért sem fanatizmus, sem kegyetlenség nem kötötte a rémuralomhoz. Szelíd erkölcsű, kifogástalan magánéletü ember volt s nagy önmérséklet fölött rendelkezett. De félt s félelme kergette a bizottság tagjai közé.

Robeszpierr, akit általában az új erkölcsös demokraczia megalapítójának tartottak, hatalma tetőpontján állt. Pártja hízelgett neki, kívül pedig ő volt a köztársaság nagy embere. Csak az ő nagy erényeiről, csak az ő kiváló szelleméről, csak az ő ékesszólásáról beszéltek. Tekintélyét csak emelte, hogy márczius 22-én valami Ladmiral nevű vakmerő ember meg akarta gyilkolni. Minthogy egész nap hiába várt rá, este Kolló d’Herboára lőtt kétszer, anélkül azonban, hogy kárt tett volna benne. Másnap valami Renó Czeczilia nevű fiatal lányt tartóztattak le, aki két késsel fölfegyverkezve kihallgatást kért Robeszpierrtől. Nemcsak a szerencsétlent, de egész családját is lefejezték.

A konventben és a jakobinus klubban Robeszpierr megmenekülését a köztársaság jó szellemének, a legfőbb lénynek tulajdonították. Az új istentisztelet ünnepét junius 8-ára tűzték ki s 4-én a konvent egyhangúlag

elnökké választotta Robeszpierrt, hogy az ünnepen mint főpap szerepelhessen. Sugárzó arczczal jelent meg az ünnepen, 15 lépéssel hivataltársai

előtt haladt pompás ruhában, kezében virágokkal s kalászokkal. Beszédet

tartott a néphez s szavait így végezte:

• Nép, engedjük át magunkat ma a tiszta öröm varázsának! Hol

nap ujfa harczolunk a bűnök s a zsarnokok ellen.

Ennek a vérszomjas bandának a nyaktiló még mindig nem dolgozott elég gyorsan. Kúton indítványára a konvent két nappal az ünnep után törvényt hozott, melynek alapján a foglyok többé védőt sem vehettek maguk mellé, s nem egyenként, de tömegesen mondtak felettük ítéletet. Hogy gyorsabban dolgozhassák, a forradalmi törvényszéket négy osztályra osztották s megszaporitották a bírák s esküdtek számát. Egyben kimondták, hogy a képviselők nem — mint addig — csak a konvent határozata alapján, hanem a bizottság egyszerű rendelkezésére is törvényszék elé voltak állíthatók.

Kúton e törvényjavaslata az ijedtség és csudálkozás mormogását idézte elő a konventben.

• Ha ezt a törvényt elfogadjuk — kiáltott Ruam — valamennyien főbelőhetjük magunkat.

A törvény mégis keresztül ment. Másnap Danton hívei, akik nem ok nélkül hitték, hogy az új törvény ellenük irányul, intézkedéseket követeltek a konvent tagjainak biztonságára. Az egész hegypárt bátorságra kapott és heves tiltakozással csatlakozott hozzájuk, mire Kúton erős támadást intézett a hegypárt ellen. Ekkor Burdon lépett a szószékre:

• Tudják meg a bizottság tagjai — mondá — hogy mi épp oly

jó hazafiak vagyunk, mint ők. Tisztelem Kutont, tisztelem a bizottságot,

de tisztelem a rendíthetlen „hegy“-et is, mely megmentette a szabadságot.

Robeszpierr közbelépése, akit ez a bátor hang s az ellenállás meglepett s nyugtalanított, ismét elnémította a konventet. A törvény változatlanul megmaradt s kezdetüket vették a tömeges kivégzések. Naponként több mint ötven ember lépett a vérpadra.

Ám a rémuralom vége közeledett. Egy idő óta titkos ellentétek uralkodtak a bizottság tagjai között. Féltékenység s bizonyos nézeteltérések titkos elkeseredést támasztottak köztük egymás ellen. Bilyó-Varenn, Kollo d’Herboa s barátaik, akik inkább a megbuktatott községtanács hívei voltak, titokban Robeszpierr ellen dolgoztak: akit viszont fölháboritott ellenállásuk akaratának érvényesítése ellen. Robeszpierr elhatározta, hogy tönkreteszi a hegy legvállalkozóbb szellemű tagjait: Burdont, Lezsandrt, Talyent, Fréront, Rovért, valamint vetélytársait a bizottságban.

Roppant hatalma segítségével lassankint valamennyi pártvezérét vérpadra juttatta, a hivatalokba saját híveit ültette. Senki sem tudta, mily

szándékai vannak. Ellenállásra csak a hegypárt egyik töredékénél számíthatott. A bizottságok a maguk módja szerint harczoltak Robeszpierr

ellen. Titokban bukásán dolgoztak. Bitorlónak igyekeztek őt föltüntetni s az első alkalmat megragadták, hogy a háttérből megtámadhassák. Valami Téo Katalin nevű öregasszony jóslásokkal bolondította valami eldugott helyen a népet: azt hirdette, hogy nemsokára megérkezik a Messiás. Mikor a bizottságok az öregasszonyt leleplezték, azt hirdették, hogy Robeszpierr szolgálatában állt, aki így akart magának vakbuzgó híveket szerezni s hogy az asszony őt értette Messiás alatt. Az asszony híveit börtönbe csu- katták, bár Robeszpierr védelmébe vette őket. Azután kijelölte azokat a konvent-tagokat, akiket le kell tartóztatni s ebben is ellenzékre talált a bizottság tagjainál. Elkeseredésében azóta nem jelent meg többé kormányzó társai között s a konvent üléseire is csak ritkán ment el. Ellenben minden nap ott volt a jakobinusoknál s onnan igyekezett ellenségeit beszédével megsemmisíteni.

Robeszpierr bizalmatlan s komor lett Már csak fegyveres jakobinusok kíséretében ment az utczára. Csakhamar megkezdte vádbeszédeit Danton barátai ellen, akiket megfigyeltetett. Egy szép napon azután magát a bizottságot is megtámadta, éppen mikor Barrér elnökölt. Barrér ülés után csüggedten ment haza s elkeseredetten panaszkodott Robeszpierr telhetet- lensége ellen, aki mindnyájuk ellen tör. Ezért is tartottak össze a többiek s várták a támadást, mely nem is késhetett.

Csak azt nem tudta Robeszpierr, hogyan fogjon hozzá. A kormány segítségével nem tehette, hiszen éppen a bizottságot akarta megtámadni;

a konvent pedig rettegett tőle, de gyűlölte. A néphez s a jakobinusokhoz

fordult tehát. Szén Zsüszt, Kuon, Flőrió polgármester, a forradalmi törvényszék elnöke: Düma és alelnöke: Koffenhal, a fegyveres erő parancsnoka: Hanrió és a népegylet vele tartott.

Szen-Zsüszt küldetésben volt az északi hadseregnél, Robeszpierr sürgősen visszahívta. Közben pedig előkészítette a jakobinusoknál a talajt. A július 21-iki ülésben panaszkodott a választmányok viselkedése miatt: hogy üldözik a hazafiakat, akiket pedig ő meg fog védelmezni. Szen- Zsüszt visszaérkezett s Robeszpierr fölvilágosította a dolgok állásáról. Elment a bizottságokba, ahol hidegen fogadták, ahányszor belépett, abbahagyták a tanácskozásukat. Szen-Zsüszt, aki hamar belátta, hogy nincs veszteni való idő, sürgette Robeszpierrt, hogy cselekedjék. Csakhogy a népet addig nem is hívhatták segítségül, míg a nemzetgyűlés nem mutatott nyílt ellenkezést. Robeszpierr tehát kénytelen volt támadását a konventben megkezdeni. Remélte, hogy nagy tekintélyével ott is mindent elérhet; ha pedig nem, föllázitja a népet s úgy viszi keresztül terveit.

Termidor 8-án korán jelent meg a konventben s ügyes beszédben támadta a bizottságokat. Úgy tüntette föl tagjaikat, mint a konvent s az ő ellenségeit: mert hisz aki a konventet leigázza s annak rosszat akar, neki is csak ellensége lehet. Ugyanakkor a mérsékelteket azzal akarta megnyerni, hogy a törvényes rend visszaállítását, a forradalmi végrehajtó hatalom enyhébb kormányzását Ígérte; majd a nép szükségleteiről, hatalmáról beszélt; mindezekután pedig így végezte:

• Mondjuk ki nyíltan: összeesküvés készül a nyilvános szabadság ellen. Meg kell büntetnünk az árulókat, újjáalakítani a közbiztonsági bizottságot, a jóléti bizottságot megtisztítanunk, s a kormány egységét a konvent legmagasabb tekintélye alatt újra helyreállítanunk, hogy e romokon fölépíthessük az igazságosság s a szabadság hatalmát “

Mély csönd fogadta Robeszpierr beszédét. A képviselők nyugtalanul tekintettek egymásra. Ekkor azonban fölállt az öreg Vádié s megtámadta Robeszpierrt, utána Kamb o n rohant a szószékre s így kiáltott:

• Itt az ideje, az igazságot teljesen megmondani. Egyetlen egy ember bénította meg a konvent akaratát: s ez az ember Robeszpierr.

Bilyó-Varnn is így beszélt, Fréron pedig még tovább ment:

• Elérkezett a pillanat, hogy a véleményszabadságot visszaszerezzük. Követelem: vonja vissza a konvent azt az intézkedését, mely a bizottságoknak jogot ad a népképviselők elfogatására. Ki beszélhet szabadon, ha attól kell félnie, hogy letartóztatják érte?

A konvent mindjobban neki bátorodott, s végül Robeszpierr beszédét felülvizsgálatra a bizottságokhoz utasitotta.Robeszpierr hiába tiltakozott ez ellen.

Elkeseredetten távozott. Este a jakobinus klub lelkesedéssel fogadta, ő pedig a végsőkig izgatta szavaival e vakbuzgó embereket. Megállapodtak, hogy hívei a klubban és a városházán együtt legyenek, minden eshetőségre készen, míg ő maga barátaival a konventbe megy.

Viszont a bizottságok is egész éjjel tanácskoztak. Minden reményüket a nemzetgyűlés bátorságába s a pártok összetartásába helyezték, amelyet a dantonisták hoztak létre. A gyűlés minden pártja egyesült Robespierr ellen, minden bűntársa készenlétben volt a konvent ellen. Ily körülmények között kezdődött a julius 27-iki ülés.

A tagok már korán összegyűltek s egymást biztatták. Tizenkét órakor Szen-Zsüszt a szószékre lépett s így szólt:

• A kormány tagjai a bölcseség útját elhagyták . . .

Talyen rögtön félbe szakította:

• Mindenütt viszálykodást látunk. Tegnap a kormány egyik tagja megvádolta társait, ma egy másik ugyanazt teszi. Ismét egymást akarják fölfalni: a haza fájdalmával, sebeivel nem törődnek. Követelem, hogy ez üzelmekről teljesen lehulljon a lepel.

• Úgy van! Szükséges! — kiáltották minden oldalról.

Most Bilyó-Varenn emelkedett szólásra s hevesen támadta a jakobinus klubot, mely az ő tudomása szerint összeesküdött a nép képviselőinek, a forradalom igaz híveinek meggyilkolására. Majd így folytatta:

• A nemzetgyűlés rosszul teszi, ha nem akarja észrevenni, hogy két oldalról is orgyilokkal fenyegetik. El kell pusztulnia, ha gyönge lesz.

• Nem fog elpusztulni! — kiáltotta az egész konvent fölemelkedve. Esküszünk, hogy megmentjük a köztársaságot!

A karzatok tapsoltak s száz meg száz hang dörögte: „Éljen a konvent! “

Leba szólni akar, hogy védelmére keljen a triumvireknek, de nem engedik meg s Bilyó folytatja beszédét. Figyelmezteti a konventet az őt környező veszedelmekre; megtámadta Robeszpierrt, megnevezte bűntársait s kijelentette: hogy diktatúrára törekszik. Minden szem Robeszpierr felé fordult. Sokáig állja a tekinteteket, végre hevesen a szószékre rohan. Ekkor azonban fülsiketítő lárma tör ki:

• Le a zsarnokkal!

Ekkor Talyen szólt:

• Örömmel látom, hogy a lepel lehullt. Az összeesküvők le vannak leplezve: megsemmisítjük őket s a szabadság győzni fog. Ott voltam tegnap a jakobinus klubban s remegtem a hazáért. Láttam, mint alakul meg az új Kromvell hadserege; s tőrrel fegyverkeztem föl, hogy ledöfjem őt: ha a konventnek nem volna elég ereje, őt vád alá helyezni.

Evvel kirántja tőrét s meglóbálja a fölháborodott konvent előtt. Mindenek előtt Hanrió elfogatását s a konvent együttmaradását követeli. Mindkettő megtörténik, mialatt mindenfelől harsogva kiáltozzák:

• Éljen a köztársaság!

Bilyó indítványára elfogják Robeszpierr három legvakmerőbb hívét: Dümát, Bulanzsét és Dütrért. Barrér a konventet a fegyveres osztályok alá helyezi s kiáltványt tervez a néphez. Talyen elkiáltja magát:

• Foglalkozzunk csak most a zsarnokkal! — s újból megtámadja

Robeszpierrt.

Robeszpierr hiába próbált szóhoz jutni. Ahányszor fölment a szószékre, fülsiketítő zaj s „le a zsarnokkal” kiáltások fogadták. Egyik csöndesebb pillanatot fölhasználja s utolsó kísérletet tesz, hogy szóhoz jusson:

• Utoljára kérdem — kiáltja Türio elnök felé — te gyilkosok elnöke, meg akarod-e adni a szót?

Tüno erőteljesen s szüntelenül razza a csengőt. Robeszpierr fölpillant a karzatokra, melyek nyugodtan maradnak, majd a jobb oldal felé fordul:

— Tiszta, erényes emberek ti, hozzátok fordulok. Adjátok meg a szót, melyet a gyilkosok tőlem megtagadnak.

Semmi válasz. Mély csend. Robeszpierr csüggedten s a haragtól kime-

rülten ül vissza helyére. Szája habzik, hangja érdes.

— Szerencsétlen! — kiáltja feléje- a hegypárt egyik tagja — Danton vére megfojt.

Indítványozzák elfogatását. Minden oldalról támogatják az indítványt. Az ifjabb Robeszpierr fölemelkedik.

— Én épp oly bűnös vagyok, mint a bátyám. Megosztom erényeit, meg akarom osztani sorsát is.

A konvent egyhangúlag kimondta a két Robeszpierr, Kúton, Szen-Zsüszt és Leba letartóztatását. A triumvireket átadták a zsandároknak, akik általános örömujjongás közepeit vezetik el őket. Robeszpierr visszakiált:

— A köztársaság elveszett, a rablók győztek!

Barra (Barras) Pál gróf, szül. 1755, megh. 1829. Félhat volt. Az Ülést hét óráig fel

függesztették. Ezt az időt ugyancsak jól használta föl a községtanács. Megkondította a vészharangot, össze- csődítette a fegyveres erőt s kimondta a fölkelést. Hanrió lovon járta be a várost s úgy izgatta a tömeget a fölkeléshez való csatlakozásra. A Szen- Honoré-utczán azonban két képviselő csendőrökkel letartóztatta.

Robeszpierrt a Lükszamburba, öcscsét a Szent Lázár-fogházba, Szen- Zsüsztöt a skót kolostorba, Kutont La Burbba s Lebá-t a konszier- zseribe vitték. A konvent azonban nagy hátrányban volt. Éppen nem ülésezett, míg a községtanács együtt volt s minden rendelkezésére álló erőt összeszedett s a nemzetgyűlés ellen indított. A konvent ügye úgy látszott elveszett. A községtanács először is Robeszpierrt szabadította ki, akit diadalmenetben vittek a városházára, majd Hanrió-t hozta el a börtönből. Mikor a konvent 7 óra után újra összeült, Hanrió körülfogta csapataival az üléstermet s tüzéreivel ráirányította az ágyúkat. A veszedelem e pillanatában fölállt az elnök s ünnepélyesen így szólt:

• Polgárok, elérkezett a pillanat, hogy a hazáért meghaljunk.

• Úgy van! Meghalunk, de nem tágítunk! — kiáltották mindenfelől.

Erre leírhatatlan jelenet következett. A karzat lelkes kiáltásokba tört ki:

• Fegyverre! Verjük vissza a gazembereket! — s kirohant a tüzérség elé, a konvent pedig törvényen kívül helyezte Hanriót.

Hanrió parancsot adott a tüzéreknek, hogy lőjjék romba a konventet, de azok nem engedelmeskedtek s ezzel a községtanács elvesztette a csatát. A konvent törvényen kívül helyezte az összeesküvő képviselőket és a községtanácsot, B arra képviselőt kinevezte a fegyveres erő parancsnokának. Az osztályok csapataikkal a konventhez csatlakoztak s megesküdtek, hogy halálig megvédelmezik. Barra éjfélkor elindult az árulók elfogatására. Az összeesküvők még mindig együtt voltak. Robeszpierr is ott volt. A Grév-tér hemzsegett a roppant néptömegtől, szuronyoktól, ágyúktól. Biztos diadalra számítottak s már elkészítették a jövendő kormányzat tervezetét. Fél egy volt. A triumvirek még mindig üléseztek. Hirtelen elterjedt a hire, hogy a községtanácsot törvényen kívül helyezték, hogy az osztályok is ellene foglaltak állást s hogy a konvent csapatai közelednek. A fegyveres tömeg lelkesedése alább hagyott. Lassankint közéjük szállongtak a nemzetgyűlés előfutárjai s itt-ott elkiáltották magukat:

• Éljen a konvent!

S amikor fölolvasták a kiáltványt, mely a községtanácsot törvényen kivül helyezi, szétfutott a tömeg, A Grév-tér pillanat alatt kiürült. Hanrió éppen fegyverrel a kezében lejött, hogy biztassa a tömeget s amikor senkit sem látott, ijedten kiáltotta:

• Hogyan lehetséges, hogy ezek a gaz tüzérek, akik néhány órával ezelőtt az életemet mentették meg, így cserben hagynak?

Ekkor érkeztek meg a konvent csapatai, körülfogták a városházát s hangosan kiáltották:

• Éljen a konvent!

Mikor az összeesküvők látták, hogy elvesztek, öngyilkossággal akartak menekülni a sújtó igazságszolgáltatás elől. Robeszpierr revolverlövéssel szétzúzta állkapcsát; Leba szerencsésebb: halálosan találja magát; az ifjabb Robeszpierr leveti magát a harmadik emeletről, de nem hal meg, Kúton több tőrszurást ejt magán, Szen-Zsüszt pedig nyugodtan várja sorsát.

Koffenhal gyávasággal vádolja Hanriót, kilöki az ablakon, s maga elmenekül. Közben a konvent csapatai benyomulnak, elfogják az összeeskü

vőket s diadalmasan a konventbe hurczolják őket. Burdon e kiáltással lép a terembe:

• Győzelem! Az árulók nincsenek többé!

• Itt a gyáva Robeszpierr — mondja az elnök — azt hiszem, ne hozzák be.

• Nem, nem — kiáltja a gyülekezet — a forradalmi térre vele!

A konszierzserí-be vitték. Ott valami asztalon kiterítve, véresen eltorzult arczczal kellett hallgatnia a szidalmakat s látni a bukása fölött érzett örömet. Érzéketlennek mutatkozott haláltusájában. A forradalmi törvény-

lépett Hanrió és Kúton között a hóhértaligára, akik ép úgy meg voltak csonkítva, mint ő. Feje véres kendővel volt bekötve, arcza feketés-kék, maga szánakozva nézett végig a tömegen.

Szen-Zsüszt nyugodt tekintettel nézte a hullámzó tömeget, a többi huszonkettő levertnek látszott. Robeszpierr utolsónak lépett a vérpadra. Mikor feje lehullott, perezekig tartó örömteljes kiáltások zúgtak végig a téren.

A rémuralomnak vége volt. Vezérei ott véreztek el, ahol annyi ártatlan ember vérét áldozták föl becsvágyúknak, önzésüknek s vakbuzgalmuknak.

A forradalmi mozgalom emelkedése véget ért. A bizottságok Robeszpierrel önmagukat győzték le, a tízek kormánya elvesztette a rettegés varázsát, melyből hatalma állt. A bizottságok szabaddá tették a konventet, az pedig lassan az egész köztársaságot. Ők azt hitték: a forradalmi szeme előtt. S így már a termidor 9-ét követő napon két ellenséges párt

A bizottság pártja néhány hegypártiból, a jakobinusokból, akik újból csatlakoztak hozzájuk Robespierr pártjának romjaiból, az alsóbb néposztályokból s a külvárosiakból állt; a hegypárt most a konvent tagjainak túlnyomó többségéből. A középpárt s a megmaradt jobboldal egyesült vele, amint szélsőséges álláspontjától a mérsékléshez tért vissza. A mérsékelték: Boaszi d’Angla, Sziejé, Kambaszéré, Sénié, Tibódó és a Danto-

nisták: Talyen, Fréron, Lezsandr, Barra, Burdon, Rovér, Ventabol,

Dümon, a két Merlen egyesülése új jelleget kölcsönzött a konventnek. Csakhamar túlsúlyba került, bejutott a kormányba s a hatalom korábbi

birtokosait kiszorította onnan. S ekkor a közvéleményt támogatásával egyenesen czélja felé tört: üldözte a bizottság legjelentékenyebb embereit

s ügynökeiket. Visszahívta a jóléti bizottságtól elüldözött képviselőket:

előbb a hetvenhármat, akik május 31 ellen tiltakoztak, majd e nap áldozatait. A jakobinusok fészkelődtek: becsukták klubjukat; a külvárosok fóliá- zadtak, lefegyverezték őket. Új szabadelvű kormányt, tartós rendet akartak a megbuktatott forradalmi rendszer helyébe tenni.

A közös győzelem után csakhamar megmérkőzött a két párt. Az egyesültek a bizottság ellenére keresztülvitték, hogy a forradalmi törvényszék tagjai újakkal pótoltassanak s tisztára törvény alapján s emberekhez illően Ítéljenek. A korábbi gyanúsítottakat lassankint kibocsátották a börtönből. Azután a jóléti bizottság hiányzó tagjainak pótlásáról volt szó s a mérsékeltek helyükbe saját embereiket ültették. Továbbá más hatáskört is adtak a két bizottságnak. A jóléti bizottság vezette a katonai és diplomacziai ügyeket, a közbiztonsági bizottság a rendőri dolgokat.

Egy hónappal ez újítások után Lekoantr megtámadta a jóléti bizottság tagjait: Bilyót, Kohót, Barrért s a közbiztonsági bizottság tagjai közül Vádiét, Amárt, Vuland-ot. Huszonhárom vádat emelt ellenük s Robeszpierr utódainak nevezte őket. Ez a vád roppant mozgalmat keltett a konventben. A bizottság hívei s azok, akik újabb viszályt már nem akartak, fölháborodtak. Bilyó hatalmas beszédben védelmezte magát és társait. Le- koantr támadása korai volt, csaknem az egész konvent ellene nyilatkozott.

Néhány nappal később a bizottságok tagjainak egy harmadát meg kellett újítani. A sors szerint Barrér, Karnó, Rober-Lendé, Vádié, Vuland, Moazi Bél voltak a kilépők. Csupa mérsékeltet választottak helyükbe, mire Kohó d’ Herboa és Bilyó, akik most már gyöngék lettek volna a bizottságokban, lemondtak. Pártjuk romlásához nagyban hozzájárultak azok a rettentő kegyetlenkedések, amiket az általuk korábban Arraszba, Kambréba és Nantba küldött két kormánybiztos: Lebon és Karriér elkövetett. Ter- midor 9-e után a bosszú kiáltása zúgott végig ellenük az egész országon:

Lebon s Karriér a forradalmi törvényszék elé került.

A forradalmi demokraták azért még mindig hatalmasak voltak Párisban.

A jakobinusok, a külvárosok s a népegyletek még az ő híveik voltak. Karriér gyakran járt közéjük s támogatásukat kérte, Kohó s Bilyó is odajárt, de mindkettő óvatosabb volt. Ezért szemrehányást tettek nekik, mire Bilyó így szólt:

— Az oroszlán alszik, de ébredése rettenetes lesz.

A jakobinusok izgatásainak a konvent azzal vetett végett, hogy megtiltotta nekik a közös kérvényeket, fiókok alapítását, az anyaegylet levelezését a többivel s így teljesen szétrombolta a hegypárt befolyását. Erre a

jakobinusok mozgolódni kezdtek Párisban, ahol még túlsúlyban voltak.

De a konvent itt is elébük állt. Fréron fegyverre szólította az ifjakat,

akiket a „Fréron aranyifjúságá“-nak neveztek. Tagjai a gazdag s a közép-osz- osztályhoz tartoztak. Egy részük királypárti volt, más részük mérsékelt forradalmi. Ezek s a jakobinusok között naponként valóságos ütközetek folytak. Ennek véget kellett vetni.

Egy nappal azután, hogy Bilyó az ébredő oroszlánról beszélt, roham

mal akarták bevenni a jakobinusok klubját. Ugyanaznap helyezték vád alá Karriért. A jakobinusok megpróbálták föllázítani a tömeget, de az arany

ifjúság s a fegyveres osztályok féken tartották őket. Ezek odamentek, hogy föloszlassák a jakobinus klubot. Heves küzdelem kezdődött, mely a jakobi

nusok teljes vereségével végződött. A konvent egyelőre bezárta a jakobinus klubot, hogy újjá alakítsa, mert egyszerre megsemmisíteni nem merte

még. A jakobinusok azonban nem ismerték el a föloszlatást s fegyveresen

jelentek meg gyűléseik helyén. Az aranyifjuság s a mérsékeltek újból megtámadták őket. Csaknem valamennyi jakobinustól elvették e harczban a fegyvert.

Másnap a konvent biztosai bezárták a klubot. A jakobinus társaság megszűnt létezni.

Karriért elitélte a forradalmi törvényszék bűntársaival együtt s ugyanakkor visszahívták a 73 elűzött képviselőt a konventbe. A konvent folytatta a tizek kormányzása nyomainak eltörlését. A papok s nemesek ellen hozott kiutasító végzést visszavonták, a makszimumot az élelmiszereknek megállapított legmagasabb árhatárát) eltörölték, a sajtót szabaddá tették, az istentiszteletet visszaállították, az elkobzott birtokokat visszaadták. Most Mará-ra került a sor. Szobra mindenütt ott volt: konventben, színházakban, tereken. Az aranyifjúság összetörte a színházakban, a konvent pedig eltávolíttatta ülésterméből. Visszahívták a konventbe a 22 száműzött képviselőt, köztük Inárdot, Luvét, Lanzsüinét: a ragyogó zsirond maradványait. Ezek a mérsékeltekhez csatlakoztak.

Ám a konvent tulságba esett s hívei most már túlzó rendszabályokat követeltek. Így követelték a terroristák megbüntetését, minden nap jobban kiterjesztették a forradalmi bizottságok tagjainak lefegyverezését, megbüntetésüket, a korábbi kormánybiztosok elítélését. Ezzel kétségbeesésbe kergettek ezt a még mindig hatalmas pártot. Hozzájárult az éhínség. A kereskedők s bérlők a makszimum eltörlését a leggyalázatosabb élelmiszer-uzsorára használták föl, a papírpénz a hiányzó bizalom folytán sokat

veszített értékéből. A nép az Ínséget a kereskedőknek, bérlőknek, földbirtokosoknak, a kormánynak tulajdonította s nem minden vágy nélkül

gondolt arra, hogy a jóléti bizottság alatt kenyere is, hatalma is volt. Ez volt a nép állapota abban az időben, mikor a korábbi vezetői fölött törvényt ültek.

Márczius 2-án a konvent elhatározta Bilyó, Kolló, Barrér, és Vádié el- fogatását. Híveik ugyan fölkelés segítségével ki akarták őket szabadítani, de az aranyifjuság mintegy 5000 fegyveres polgárral megakadályozta tervüket. Márczius 23-án a konvent elé vezették a vádlottakat, akik nagyon ügyesen védték magukat. A hegy egyik része is mellettük tartott, barátaik javukra vallót ak. S ekkor a künn hullámzó tömeg hirtelen betört a kon- ventbe, hogy a vádlottakat kiszabadítsa. Már úgy látszott: sikerül, mikor a polgárság segítségére sietett s megmentette a konventet. Ekkor a kon- vent száműzetésre Ítélte a vádlottakat; azokat a képviselőket pedig akik a betörő tömeget izgatták, letartóztatták.

A fölkelők azonban nem voltak végképpen legyőzve. Szervezkedtek s május 20-án az összeesküvők a kenyeréért fölkelt nép nevében kimondták: a kormány elmozdítását; az elfogott hazafiak szabadonbocsátását; minden hatalom eltörlését, mely nem a néptől származik; új községtanácsot neveztek ki; elhatározták hogy hatalmukba kerítik a távírót, a vészharangokat s addig nem nyugszanak, míg terveiket keresztül nem viszik. Fölszólították a tüzéreket, csendőröket, gyalogos és lovascsapatokat a csatlakozásra s a konvent ellen vonultak.

A konvent éppen azon tanácskozott, hogy vehetné elejét a fölkelésnek, mikor a tömeg közeledtének hire megérkezett. Erre gyorsan képviselőket küldött ki a fegyveres polgárság összeszedésére, az ajtókat pedig elzárta. Ám ajtömeg baltákkal s fegyverrel betörte az ajtókat s rövid, de véres csata után ura lett az ülésteremnek. Ekkor a hegypárt ama tagjai, akik velük tartottak, a szószékre rohantak: az általános zűrzavarban kihirdették, hogy a konvent a fölkelők minden kívánságát megszavazza, végrehajtóbizottságot neveztek ki, s Szubrany képviselőt megtették a fegyveres erő parancsnokának. Azonkívül kimondták elfogott hivataltársaik visszahívását, ellenségeik elmozdítását, a jakobinus klub visszaállítását.

Eközben azonban a szétküldött képviselők rohamlépésben siettek a polgársággal a konvent segítségére. Rövid harcz után szuronyszegezve nyomultak a terembe, ahol az összeesküvők éppen tanácskoztak, s a fegyveres tömegtől megtisztították a konventet. A konvent folytatta ülését: a közben hozott sérelmes határozatokat megsemmisítette s a bűnös képviselőket elfogatta. Ez éjfélkor történt.

Másnap reggel a fölkelök ágyúkkal vonultak a konvent ellen, melynek viszont a fegyveres polgárság sietett segítségére. Már-már összecsapott a két fél, mikor a konvent biztosokat küldött a fölkelőkhöz, akiknek egyik küldöttjét a konvent elé szólították. Ez elmondta, hogy a nép inkább meghal, semhogy követeléseiből engedjen s egyben kijelentette, hogy a fölkelők a konvent barátai, ha abban tiszteletben tartják a köztársaság elveit. Kijelentéseit kedvezően fogadták: a konvent s a külvárosok testvériesültek, anélkül, hogy a népnek követeléseit illetőleg határozott ígéretet tettek volna. Csak azt ígérte meg a konvent, hogy az élelmiszerekre különös gondot fordít s nemsokára életbelépteti az 1793-iki törvényeket. Erre a nép, melynek nem volt tulajdonképpeni fegyveres szervezete, elszéledt. Most Alátszott csak, hogy a konvent az egyetlen törvényes hatalom s az a párt győz, melyet ő támogat.

A hegypárt hét legelvakultabb tagját katonai törvényszék elé állították, mely halálra ítélte őket, mire az elítéltek ezzel a kiáltással: „Éljen a a köztársaság!” késeiket magukba döfték. Hárman: Rom, Güjon és Dukénoa belehaltak sebükbe, a többit haldokolva vitték a vérpadra.

Ám a külvárosok még mindig forrongtak s csaknem naponként meg- kisérlették a fölkelést, mire a konvent kimondta lefegyverzésüket. A fegyveres polgárság körülzárta őket s rövid ellenállás után elszedte fegyvereiket. Ez utolsó kudarcz után az alsóbb néposztályt teljesen kizárták a kormányzatból, a forradalmi választmányokat föloszlatták, csapataikat lefegyverezték, az 1793-iki alkotmányt, az ő törvénykönyvüket eltörülték.

1794 julius 17-től 1795 május 20-ig úgy bántak el a hegypártiakkal, mint annak idején ők a zsirondistákkal. Hetvenhatot közülük halálra ítéltek vagy fogságra vetettek. E pillanattól kezdve ismét a középosztály vette át a forradalom vezetését kifelé s a nemzetgyűlés épp oly egyértelmű volt a zsirondisták alatt, mint volt a hegypárt alatt junius 2-a után.

A forradalom kifelé aratott sikerei buktatták meg főképp a rémuralmat s a jakobinus-pártot. A forradalmi hadseregek folyton szaporodó győzelmei fölöslegessé tették a jóléti bizottság véres belső munkáját.

A nép alsó rétegeiből választott tábornokai: Zsurdan, Pisegrü, Hős, Moró, Vesztermann, Dügommié, Marszó, Zsuber és Kiéber, a jóléti bizottság tábornokai diadalt diadalra halmoztak. K arnó hadügyminiszter lett

a bizottságba való belépése után. Egyesítette a köztársaság haderőit s úgy tört a közös czél felé. Ő kezdte meg a nagy háború rendszerét s

teljes sikert aratott vele. Klerfé tábornok és Kóburg herczeg koalicziós hadseregét visszavetették a Szambr mögé s Móbőzst fölszabadították. Az 1793—94 év telén a két hadsereg tétlenül állt egymással szemben.

Az új hadjárat megkezdésekor az osztrák hadsereg a Szomm melletti városokra vetette magát, míg a franczia Belgium ellen indult. Pisegrü

50,000 emberrel Flandriába nyomult, jobbján Moró vonult föl 20,000 emberrel, Szubam tábornok 30,000 emberrel Lili előtt maradt, hogy a hadsereget az osztrákok ellen födje, míg Zsurdan a Mózel-hadsereggel Sarleroa felé nyomult elő, hogy egyesüljön Pisegrü északi hadseregével.

Az osztrákok, kiket szembe is megtámadtak s hátukban is fenyegettek, hamar odahagyták a Szomm vidékét. Klerfé és Kóburg hadseregét Pisegrü, Kuríré és Hoglede mellett megverte, Kóburgot azonkívül Flörüsz mellett Zsur- dan is megverte. A két győzelmes tábornok erre benyomult Németalföldre s a holland angol hadsereget visszavonulásra kényszeritette a Vál mögé. Zsurdan hadserege, mely az egyesülés után a Szambr- és Mász-hadsereg nevet vette föl, viszont az osztrákokat a Rajnán is átkergette, bevette Kölnt és Bonnt s amellett balszárnya folytonos érintkezésben maradt a Mózel- hadsereg jobb szárnyával. Most az egész franczia hadsereg a Rajna felé fordult. A jóléti bizottság nevében Szen-Zsüszt és Leba Hős tábornokot tette meg a hadsereg főparancsnokának s nem sokkal azután a braunsveigi herczeg hadserege és V u r m z e r-é csaknem rendetlen futásban vonult vissza a Rajna mögé. A franczia csapatok megszállták Belgiumot, Hollandia egyik részét s valamennyi rajnamenti várost Maincz és Mannheim kivételével, melyeket körülzártak.

Az alpesi hadsereg nem volt oly szerencsés. Nem tudott Piemontba

behatolni, a spanyol határon levő csapatok pedig folyton vereséget szenvedtek. Amint azonban a bizottság ezeket is szervezte, ott is megvál

tozott a kép. Dügommié elkergette a spanyolokat a franczia területről s Katalónián át behatolt a félszigetre. A koalicziót mindenütt legyőzték.

Mikor a Robeszpierr bukásáról szóló hírek a hadsereghez érkeztek, ott zúgolódással fogadták, mert most már azt hitték: ez a népkormány bukását is jelenti. Ám azért egy csapattest sem lázadt föl s a hadsereg folytatta diadalutját. Hollandiából kikergették az angolokat, a nép pedig kikiáltotta a batáviai köztársaságot, mely Francziaországgal szoros szövetségre lépett. Hollandia roppant gazdagságával nagyban támogatta a fran- cziákat a koaliczió elleni háborújukban. Poroszország kénytelen volt Bázelban a franczia köztársasággal békét kötni, ugyanakkor Spanyolország is békét kért.

Az angolok és a kivándorlottak figyelme most ismét Francziaoiszág belső eseményei felé fordult. Már csak onnan remélhették az ellenforradalmat. A jakobinusok veresége döntő volt az ellenforradalomra. Ugyanekkor a mérsékelt köztársaságiaktól vezetett mozgalom általánosan királypárti jellegű lett. Ám a királypártiak nem cselekedtek egyetértőén. Nem voltak szervezve, nem is egy czélt követtek, mert a volt alkotmánypártiak nem úgy képzelték a monarkiát, mint a roajalisták. Ezt a furcsa mozgalmat egyelőre féken tartotta Párisban a konvent nagy hatalma, mely az egyes pártok féktelenkedéseit megakadályozta. Szétrombolta ugyan a jakobinusok hatalmát, de a roajalisták bosszújának is útját állta. Egyébként a roajalisták mozgalma a megyékben sokkal veszedelmesebb volt, mint Páris- ban. Mert a megyékben csak két párt volt: az, amely a ..hegy'' korszaka alatt uralkodott s az, amely alatta szenvedett. A forradalmi demokraták előre látták a rettenetes megtorlást, melyben részük lesz s azért a végsőkig harczol- tak, de párisi elvtársaik veresége maga után vonta az övéket is. Rettenetes bosszú következett. Különösen északon és délen valósággal tobzódott a tömeggyilkosság s a személyes bosszú.

Anglia ekkor elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Püzé márki segítségével újra lángba akarta borítani a Vandét s a Bretanyt, hogy így az európai hatalmakat új koaliczióra bírja Kiberon félszigeten 1500 kivándoroltat, 6000 köztársasági fogolyt, tömérdek fegyvert s fölszerelést szállított partra. Ehhez a sereghez 1500 bretanyi .suan' (a bretanyi királypártiakat hívták így) csatlakozott. Ám Hős nyomban megtámadta s körülfogta őket. Heves ellenállás után a vakmerő sereget teljesen legyőzte s utolsó emberig fölkonczohatta

Ekkor a konvent által 1795 aug. 22-én megállapított új alkotmány segítségével próbálták meg a roajalisták az ellenforradalmat diadalra juttatni. Igaz, hogy ez az alkotmány a mérsékelt köztársaságiak müve volt, de visszaadta a középosztálynak a túlsúlyát.

Ez az alkotmány a forradalom hatéves tapasztalatai alapján készült s kitűnőnek volt mondható. A törvényhozói hatalmat két tanácsra bízta: az ötszázak tanácsára és az öregek tanácsára, a végrehajtó hatalmat pedig egy öttagú direktorium-mal gyakoroltatta. Az ötszázak tanácsának csak 30 éven fölüli emberek lehettek tagjai s csak ez a tanács javasolhatott s vitathatott meg törvényeket. A kétszázötven tagból álló öregek tanácsának, melynek csak 40 éven fölüllek lehettek a tagjai, föladata volt a javasolt törvényeket elfogadni vagy visszavetni. Hogy az esetleg hirtelen föllobbanó népszenvedély ezt a tanácsot ne kényszerithesse valamely törvény elfogadására, ez minden törvény ügyében csak háromszori olvasás után dönthetett s minden olvasás között öt napi határidőnek kellett lennie. A tanácsosok felét minden két évben újra választották, nehogy vakbuzgó újítók, akik a tanácsba bejutnak, hirtelen fölfordulást okozhassanak.

A végrehajtó hatalom már nem a bizottságok kezében nyugodott. Köztársasági elnököt sem akartak kinevezni, mert még mindig nagyon féltek a monarkiától. Így hát a vezetést öttagú direktóriumra bízták, melyet az ötszázak előterjesztésére az öregek tanácsa választott. A tanácsok a direktorokat törvény elé állíthatták ugyan, de nem mozdíthatták el. A direktorok általá

nos, független végrehajtó hatalom fölött rendelkeztek, ám egymagukba még sem tehettek semmit. Kellett, hogy legyenek minisztereik és tábornokaik, akiknek

tetteiért ők felelősek voltak. A direktorok mindegyike három hónapon át

elnökölt a direktóriumban, melynek egy ötödét minden évben megújították.

Ez alkotmány, amint látjuk, mód fölött óvatos volt. Lehetetlenné tette a nép erőszakoskodását, de a hatalom túlkapásait is. Még sem volt tartós, mert a törvényes rendet nem tudta a pártok ellenére is megerősíteni.

A tizenegyek bizottságának tagjai, akiknek addig nem volt egyéb föladatuk, mintáz 1793-iki alkotmány törvényeit előkészíteni, álltak a konvent- párt élén. Ez nem volt sem a régi zsirond, sem a régi hegypárt. Semleges volt május 31-ig, elnyomott termidor 9-ig, aztán hatalomra jutott, mert a zsirondisták és a hegypárt veresége után a legerősebb maradt. Vele egyesültek a szélső pártok kiválóbbjai, akik az egyesülés útját egyengették, így aduéi Merlen, Tibódó és Donu, a legbátrabbak és legokosabbak egyike. A jobbpárt rokonszenvezett a roajalistákkal, a szélsők közül pedig sokan azért nem tettek semmit ellenük, hogy vége legyen a viszálynak.

Ám a konventpárt minden erejét megfeszítette, hogy a roajalisták győzelmét megakadályozza. Hogy a köztársaság híveinek túlsúlyát megtartsa, kimondatta, hogy az új nemzetgyűlés tagjainak két harmadát a konvent tagjai közül kell választani. A roajalista párt, mely ebben a maga nagy vereségét látta, az újságírókkal s az osztályok zavargásra hajlandó részével összeesküvést tervezett a konvent ellen. Mikor a konvent kihirdette, hogy a népgyűlések helyeslik határozatát, az összeesküvők fölfegyverezték híveiket, Nivernoa herczeg elnöklete alatt tartott ülésen kimondták, hogy a kon- vent nem képviseli az ország többségét s konvent-választó gyülekezetté alakultak néhány zászlóalj vadász és gránátos védelme alatt.

Mikor a konvent értesült a veszedelemről, öttagú választmányt nevezett ki teljhatalommal, hogy a konvent védelmére s a rend helyreállítására szükséges intézkedéseket megtegye. A választmány, melynek tagjai Kolombel, Barra, Donu, Leturnőr és a duéi Merien voltak, nyomban elhatározta az összeesküvők feloszlatását. Evvel a föladattal Menu tábornokot és Laport képviselőt bízták meg, akik október 2-án éjszaka el is indultak a csapatokkal. Az összeesküvők főfészke a Szent Tamás lányai kolostorában volt. Ott üléseztek a lázadó osztályok előtte pedig 7—800 fegyveres állt védelmükre készen. A konvent túlnyomó csapatai minden oldalról körülfogták őket. Csakhogy ahelyett, hogy egyszerűen lefegyverezték volna őket, Menu alkudozásba bocsátkozott velük. Abban állapodtak meg, hogy mind a két fél visszavonul. Alig távoztak el azonban a konvent csapatai, az osztályok fegyveresei még sokkal nagyobb számban tértek vissza. Igazi diadaluk volt ez nekik. Ők még sokkal nagyobbnak tüntették föl a győzelmet a lakosság előtt, melynek roajalista gondolkodású része bátorságra kapott, roppant tömegekben csatlakozott hozzájuk s elhatározta, hogy másnap megtámadja a konventet.

Az ötös választmány éjfél után tudták meg Menu küldetésének eredményét s hogy eljárása mily veszedelmes következményekkel járt. Nyomban letették Menüt s Barrára bízták a fegyveres erő parancsnokságát. Barrasz azt kívánta: adják melléje helyettesül azt a fiatal tisztet, aki Tulon ostrománál rendkívül kitüntette magát, de akit a reakcziós Obri megfosztott rangjától. Ez a fiatal tiszt, aki Barra szerint bátor, elszánt és éleseszü ember, aki alkalmas a köztársaságot e nagy veszedelemből kimenteni,

Bonaparte Nap o le o n volt.

A fiatal tiszt megjelent a választmány előtt. Még semmi sem

sejttette csudás rendeltetését. Mint olyan ember, aki a pártok életében

nem vett részt s először jelenik meg ezen a nagy színtéren: szerényen, némiképpen bizonytalan tartással jelent meg a választmány üléstermében. Ez a bizonytalanság azonban rögtön eltűnt, amint cselekednie kellett.

A legnagyobb sietséggel ágyúkat hozatott a saloni táborból s úgy állította föl azokat a konvent körül, hogy bármely oldalról jövő támadást visszaverhetett. Másnap délben a konvent környéke fegyveres tábor képét mutatta. Így várta a konvent a fölkelőket.

Ezek csakhamar több ponton körülzárták. Körülbelül negyvenezer emberük volt fegyverben Danikán, Dühu és Lafond tábornokok vezetése alatt. Ebéd után Kartó tábornokot, aki az új hidat védte, visszavonulásra kény- szeritették. Ez a siker vakmerőkké tette a fölkelőket. Danikán tábornok fölszólította a konventet, hogy vonja vissza csapatait s fegyverezze le a nép ellenségeit. Ez az üzenet eleinte nyugtalanságot keltett, többen békés kiegyezés mellett voltak. Ekkor Sénié a szószékre rohant. „Csodálom — szólt — hogy itt egyáltalán beszélnek arról, amit a fölkelők követelnek. Megegyezésről szó sem lehet. A konvent csak a teljes győzelem s a halál közt választhat''.

Még folyt a tárgyalás, mikor a távolból puskaropogás hallatszott, ami egyszerre véget vetett minden tanácskozásnak. Az első lövések a Noely palotából dördültek el s csakhamar az egész vonalon véres csata fejlődött ki. A fölkelők minden oldalról tömör oszlopokban vonultak előre a konvent ellen. Ugyanekkor megszólaltak Bonaparte ágyúi is és szörnyű pusztulást szórtak a fölkelők sorai közé. A támadást minden oldalon visszaverték s most már fél hét körül a konvent győzelmes csapatai támadásba mentek át. A fölkelők vad futással menekültek. Éjszaka megkisérlették barri- kádok emelését, de Bonaparte ágyúi megakadályozták ezt a munkájukat is. Másnap a konvent csapatai lefegyverezték a fölkelő osztályokat s teljesen helyreállították a rendet.

A konvent ezután hozzálátott a két tanács és a direktórium megalakításához. A szabadon választott harmad a reakcziósok javára ütött ki. Néhány konventtag, Talyennel az élén, azt indítványozta, hogy ennek a harmadnak a választását érvénytelennek jelentsék ki s halaszszák el még egy időre az alkotmányos kormányzás megkezdését. Tibódó meghiúsította ezt a tervet. Az egész konventpárt támogatta. Minden fölösleges önkényt visszautasított. A konvent erre nemzetgyűléssé alakult, hogy a maga kebléből megválaszsza a másik két harmadot. Ezután megalakította a két tanácsot, melyek a Tülyeriákban nyomban megkezdték működésüket. Most már csak a kormány megalakításáról volt szó.

A reakcziósok legutóbbi támadása még mindenek élénk emlékezetében volt s a köztársasági párt, mely mindenekelőtt az ellenforradalmat akarta lehetetlenné tenni, egyesült, hogy a direktorokat csak a konvent tagjai közül válaszsza meg, még pedig azok közül, akik a király halálára szavaztak. Néhányan a legbefolyásosabbak közül, így Donu, ellenezték ezt a tervet, mert az egyrészt korlátozta a választást s a kormánynak továbbra is forradalmi s diktátori jelleget adna, de hasztalan. A kiválasztott konventtagok: La Revelyér, Sziejé, korának legnagyobb neve, Rebell, (Rewbéll), Leturnör és Barra voltak. Sziejé, aki már a törvényalkotó tizenegyes bizottságba való tagságot visszautasította, a direktóriumba sem akart belépni s így helyébe Karnó -t választották, a régi bizottság egyetlen tagját, akit kíméltek, mert oly nagy része volt a köztársaság diadalaiban a harcztéren. Október 26-án azután a konvent amnesztia-törvényt alkotott, hogy a törvényes kormányzás terére lépjen át, a forradalmi tér nevét „egyetértés-terére“ (plasz de la konkord) változtatta és ülését három évi tartam után végérvényesen berekesztette.

Szomorú körülmények között vette át a direktórium a kormányzást. Az ország vigasztalan állapotban volt. Nem létezett a rendnek és a közigazgatásnak semmiféle eleme. A kincstár üres volt, a futároknak gyakran várniok kellett, mert hiányzott az útra való kevés pénz is. Az ország belsejében mindenütt fejetlenség s kedvetlenség uralkodott; a papírpénz, melynek kibocsátása már a legszélsőbb határig elért s amely ellen épp ezért legnagyobb bizalmatlansággal viseltettek, minden kereskedelmi hitelt megingatott. Az éhínség tovább tartott, mert mindenki vonakodott élelmi szereit eladni: hiszen az egyértelmű lett volna elajándékozásával. A harczban levő seregek kocsi, lovak, készletek nélkül álltak; a katonáknak nem volt ruhájuk, a tábornokok is gyakran papírpénzben kapták meg arany helyett havi 8 frank pótlékukat. Az elégedetlenségük következtében fegyelmezetlenekké vált csapatok pedig vereséget szenvedtek.

Ez a válság a jóléti bizottság bukása után következett be. A konvent, a hadsereg: az élelmiszerek s egyéb áruczikkek tulajdonosainak s az üzéreknek teljesen ki volt szolgáltatva. A konvent a papírpénz nagy tömege révén gazdag kormány volt, 38 milliárd „asszinyáta“ (papírpénz) volt forgalomban. Ez a rendszer pedig nem volt tovább folytatható. Ismét dologhoz kellett fogni s visszatérni a rendes, a valódi pénzhez.

Ily viszonyok között lépett hivatalba a direktórium. Mikor bevonultak a Lükszamburba, egyetlen bútort sem találtak ott. Kis szobában, melynek bútorzata egy rozoga asztalból s a házmestertől kölcsönkért négy szalmafonatu székből állt, kezdte meg működését. E vigasztalan viszonyok daczára is hozzá fogtak a nagy munkához. Nyomban megalakultak, a megalakulást írásba foglalták s megküldték a törvényhozó kamaráknak. Azután fölosztották egymás között a közigazgatás ágait s minden tudásukkal s erejükkel hozzáfogtak föladatuk teljesítéséhez, mely abból állt, hogy az összes pártokat a törvényes rend tiszteletére szorítsák, megindítsák az

állami közigazgatás megrekedt gépezetét s visszaszerezzék az ország el

veszett jólétét. Hanem ez a direktórium készítette elő annak a férfiúnak a pályáját is, aki csakhamar teljesen ura iett a francziáknak s majd Európának. Mielőtt tehát a direktórium működését folytatnók, beszéljünk erről a férfiúról, akinek nevét mindenki ismeri: N a p o l e o n .

Tulon ostroma.

NAPÓLEON.

AZ IFJÚ NAPÓLEON. — NAPÓLEON TÁBORNOK.

A napsütötte tenger kékelő hullámaiból komoran merednek ég felé Korzika szigetének bérczei. Délről északnak zord gránithegyhát húzódik, melyből négy főcsucs emelkedik ki négy sziklaóriáshoz hasonlóan. Nyűgöt felé a szakadékoktól tarkított bérczfalak meredeken futnak alá a tengerbe, míg keleten nedves síkság lázt lehelő lagúnáiban vesznek el. Az úttalan hegytömb magasabb részeit hó és jég födi fél éven át, lejebb üde alpesi legelők váltakoznak sűrű tölgy és cserfa erdőkkel, míg alant a síkon a földközi tenger déli partvidékeinek buja, színpompás növényzete tenyészik. Enyhe a levegő, forrón süti a nap a völgy pázsitját. Hó s jég ritka , vendég olt. Ám azért gyakran korbácsolja végig a rideg északi szél s olyankor tajtékba füröszti a sziget partjait. Lakosai a korzok, zárkózott, komoly, szabadságszerető emberek.

Ennek a kis szigetnek szülötte Napoleon. Viharos időben született, akkor, mikor a véráztatta Korzika, hősies küzdelmek után, végképp megadta magát a francziáknak. A Bonaparte-család, mely törzsfáját Firenze legrégibb patriczius-családaira vezethette vissza, az olasz Szárzánóból származott át Korzikába a XVI. század elején Sógorságba került a legtekintélyesebb benszülött családokkal s nagy szerep jutott neki a sziget történetében. Ajacsóban élt Bonaparte Mária Károly nem éppen a legszerencsésebb anyagi viszonyok között. Károly alig 18 éves korában 1764 junius 2-án feleségül vette a még valamivel fiatalabb Romalino Leticziát, ezt az erélyes, szép leányt, akit később, mint a legokosabb, a legjobb, a leggondosabb anyát dicsérnek kortársai. Imádta férjét. A korzok szabadságharcza akkor vonaglott utolsókat. Leticzia elkísérte a hazáért harezoló férjét erdőkön, sziklán, folyón keresztül csaknem az első csatasorba. Akkor gyermekét hordta a szíve alatt, a későbbi Napóleont. Mikor a szabadságharcznak vége volt, a Bonaparte család sorsában nagy fordulat állt be. Az eladósodott s nagy

katonásdi volt s egyik kedvencz szórakozása katonák rajzolása s a számolgatás. Károly, az engedékeny természetű legidősebb fiút: Józsefet, papnak, Napóleont katonának szánta. 1779 január l-én mind a ketten az otöni kollégiumba kerültek: József, hogy a papi pályára készüljön, Napoleon egyelőre azért, hogy francziául tanuljon. A magába zárt, rendesen egyedül tartózkodó fiúcska három hónap alatt annyira megtanult francziául, hogy fölvehették a brienni katonai iskolába, ahol fizető gyermekek mellett szegény nemesek fiait ingyen képezték ki a hadi pályára. A növendékek 8-9 éves korukban kerülték oda s legalább is hat évig kellett maradniok, anélkül, hogy ez idő alatt családjukat meglátogathatták volna. Szigorú, kolostori fegyelemben nevelték őket. A brienni iskolát a minoriták vezették s mindössze 100 — 150 növendéket fogadtak be, akik két hetven szobás vagy czellás folyosó mentén laktak. A czellák alig voltak 6 láb hosszuk, szűkös berendezésüek s csak alvásra alkalmasak.

Az osztályok egyúttal munkatermek is voltak. A tanárok különösen nagy súlyt helyeztek már az alsó osztályokban a latinra, francziára, a nyelvtanra, míg a fölsőbb osztályokban irodalom, történet, földrajz, matematika, német nyelv, rajz, zene s táncz voltak a főbb tárgyak. A tanárok közt volt valami Pisegrü nevű is, aki' matematikát tanított. Minorita akart lenni, de aztán mégis inkább a hadseregbe lépett ahol csakhamar a köztársaság egyik legnevesebb tábornoka lett.

1770 április 23-án vitték be Napóleont a brienni iskolába. Gyenge alkatú, olajbarna bőrű fiú volt, eíőreszökő homlokkal, átható szemekkel, keskeny, idegesen összehúzott ajakkal s szenvedélyes arczkifejezéssel. Rideg, szögletes modorú, zárkózott fiú volt. Nem játszott a többi növendékekkel soha: vagy tanult, vagy maga készítette lugasban álmodozott a zord Korzika szabadságáról. Nem is szerették az intézetben a különcz fiút. Tanárai a szabad időben szinte kerülték, társai pedig néha gúnyolódtak rajta, amiért a kis. Napoleon gyakran összeverekedett velük. Barátja sohasem volt, de nem is érezte hiányát.

Később némi változás állt be a helyzetében. Napóleont az egyik iskolaszázad századosának nevezték ki, tanárai azonban kijelentették, hogy nem méltó erre a kitüntetésre. Ám Napoleon ennél az alkalomnál oly biztosan s határozottan viselkedett, hogy valamennyi növendék tiszteletét kivívta magának s megtarthatta kitüntető rangját. Ekkor azután már érvényesülhetett is. Csapatával régi hadi játékokat gyakoroltatott be,

mányozta hires emberek élettörténetét. A rómaiak és görögök hősiessége s különösen a spártaiaké lelkesedéssel töltötte el.

Az iskolában eleinte a tengerészeire szánták, későbbi események azonban a tüzérséghez vitték. A franczia tüzérség akkoriban leghíresebb volt az egész világon: a tehetségek termőtalaja, ahol nem gazdagság és összeköttetés érvényesült, hanem a tudás és amit az ember felmutatni tudott. 1784-ben De Mon Renyó helyettes felügyelő a párisi hadiiskolába helyeztette át, ahol több alkalma nyílt a fejlődésre mint a vidéken.

Napoleon sohasem feledte el a csöndes brienni iskolát: „gondolatai hazájának“ nevezte mindig. Mikor 1805-ben Milanóba utazott, meglátogatta Briennt, melynek lakossága kitörő örömmel s lelkesedéssel üdvözölte.

Még egyszer viszontlátta a kis sampanyi városkát: 1814-ben, amikor először történt Brienn falai alatt, hogy franczia területen csatát vesztett. Ott végződött káprázatos szerencséje, ahonnann kiindult.

mutatja az is, hogy az iskolát 58 hadnagygyá kinevezett nö/endék közül mint rangban a 42-ik hagyta el. Előbb Valansziennben, majd Duében s végül Okszonnban állomásozott. A kis városkákban töltött csöndes idők unalmát, valamint a szolgálat egyhangúságát jó kedélylyel igyekezett elviselni. Szerette a társaságot, de vagyontalansága nem igen engedte meg, hogy ezzel a hajlandóságával túlságosan éljen. Magába zárkozott lénye, Russzó szocziális elméletei — melyekkel, mint akkor minden müveit ember, sokat foglalkozott — a Francziaországban kitört forrongás, tartózkodó életmódja: a fiatal katonát bizonyos világfájdalmas hangulatba ringatták. Jellemző erre egyik levele, melyben a következőket írja:

— Az élet terhemre van, mert az emberek erkölcsei, szokásai, akik között élek s akiknek társaságában valószínűleg mindig is élnem kell, az enyéimtől oly távol állanak, mint amennyire különbözik a hold fénye a napétól. Nem követhetem tehát azt az egyetlen életmódot, mely az életet számomra elviselhetővé tenné. Innen van az, hogy utálok mindent.

Életfölfogása, szellemi tulajdonságai nem alkalmazkodhattak környezete középszerűségéhez. Kétségtelen azonban, hogy 1787-óta, amikor szülőföldjét viszontláthatta, gondolatai s tervei leginkább Korzikánák s szülőhazája politikai sorsának szóltak s 1791-ig Napóleon teljesen mint korzikai cselekszik és gondolkodik. Csak amikor az események folyása lehetetlenné teszi — ami fiatal kora mellett természetes is volt — hogy Korzikán vezetőszerephez jusson, fordul ismét szívvel-lélekkel második hazája felé.

Kiváló szellemi tulajdonságait már akkor bebizonyította. Tizenhét éves korában megírta „Korzika történetét“, mely két évvel később, mikor kéziratban elolvasta, a nagy Mirabó tetszését vívta ki.

Mikor 1787-ben visszatért ezredéhez Okszonnba, a komoly, tudományos tanulmányok, de egyúttal a nélkülözések ideje kezdődött Napóleonra. Azt írja anyjának:

— Nincs itt egyéb szórakozásom, mint a munka. Hihetetlenül keveset alszom legutóbbi betegségem óta. Este 10-kor fekszem le s hajnali 4 órakor kelek. Csak egyszer eszem napjában, délután 3 órakor.

Napoleon tényleg egész életén át koránkelő s mértékletes maradt. Ez a magyarázata roppant munkabírásának. Egyike volt a legszorgalmasabb embereknek, akik valaha éltek. Matematika mellett az ifjú Bonaparte legszívesebben történettel s földrajzzal foglalkozott. Daczára annak, hogy mint a király nemeskadétja került a hadseregbe, elejétől kezdve rokonszenvezett a forradalommal. Nem annyira szabadságvágy és politikai idealizmus volt ennek az alapja, mint inkább az, hogy a forradalomban valami fölfelé törekvőt, hatalmasat látott a királyság haldokló rendszerével szemben. Személyes okok is hozzájárultak ehhez. A királyi Francziaországban a hadseregben is a gazdagság s a befolyás mindent jelentett, a tehetség s igyekezet úgyszólván semmit. Így hát már izzó becsvágya is a forradalom felé terelte a fiatal katona szivét, mert attól a rangkülönbség megszűnését s a tehetséges egyes emberek szabad érvényesülését remélte. De akkor még magában Korzikában akarta a forradalom gyümölcseit leszedni: Ott a bátor s nagytehetségü Paoli állt a politikai mozgalom élén, mely a sziget függetlenségére törekedett. Korz hazafisága Napóleont a kitűnő ember mellé vezette, aki a fiatal tiszt nagy élelmességét és katonai tehetségét hamar fölismerte s nagy jövőt jósolt neki.

Korzikából öcscse, a 13 éves Lüszien társaságában tért vissza Francziaországba, akinek neveltetését és eltartását családja szűkös anyagi viszonyaira való tekintettel elvállalta. Akkor ismerte meg az élet nyomorúságait, a nélkülözést teljesen. Az önként magára erőltetett nélkülözések s a bámulatos önfegyelmezés, melyhez szokott, meg- aczélozták jellemét, de a takarékosság s a rend szeretetét is beléje oltották, melynek segítségével később a közigazgatás és a pénzügyek terén oly nagy sikereket ért el. Már 1791-ben ismét Korzikában volt, ahol azonban ezúttal nagyobb szerepet akart játszani. Egyik önkéntes zászlóalj parancsnoki tisztsége alkalmasnak látszott előtte erre. Ezeknek a kiválasztását a kormánybiztosok végezték. Ezek egyikét, aki nem kedvelte, Napoleon erőszakkal elfogatta s addig zár alatt tartotta, míg a választás el nem dőlt az ő javára. Hogy amit cselekszik: erőszakos, törvénytelen, azzal nem törődött. Már akkor, rftint 22 éves fiatalember úgy cselekedett, mint később tábornok, konzul s császár korában. Tettvágyát növelte az is, hogy itt már alezredes volt, míg Franczia- országban egyelőre csak egyszerű hadnagy maradt.

Még 1790-ben elhatározta, hogy Ajacsó fellegvárát, melyet franczia őrség tartott megszállva, elfoglalja. Akkor nem lett a dologból semmi. De most sem sikerült, mire Napoleon 1792 májusában tanácsosnak látta elhagyni Korzikát, annál is inkább, mert szabadságidejének önkényes túllépése miatt ezrede listáiból törölték. Viselkedése az önkéntes zászlóalj parancsnoki tisztsége sem egyezhetett meg a franczia tiszti állásával s csak a Francziaországban minden téren uralkodó fejetlenségnek s zűrzavarnak köszönhette, hogy bűnét elnézték, sőt visszavették a franczia hadseregbe. Magánügyei elintézésére 1792 nyarán Párisba kellett mennie, ahol tanúja volt a királyság utolsó vonaglá- sainak. Többek közt látta a csőcselék rohamát június 20-án a Tülyeriákra s a király

Hogy lehetett ezt a bandái beengedni *

Endrei Zalán: A Világ Történelme V

,.Glóbus • niüintézet, Budapest

Napóleon beveszi Tulont

szánalmas magatartását, mikor a csőcselék betört a palotába, mire megvetően kiáltotta:

— Milyen tökfilkó! Hogy lehetett ezt a bandát beengedni. Négy-ötszázat ágyúkkal kellett volna elsöpörni, a többi majd elszaladt volna.

Csak a királyság eltörlése után adták végre vissza rangját a hadseregben. Párisi tartózkodását ügyesen arra használta föl, hogy politikai pártokról és vezető emberekről helyes tájékozást szerezzen. Éles megfigyelőképességével hamar fölismerte, hogy nemsokára a legszélső elem kerekedik felül: innen van az, hogy ettől fogva a rémuralom bukásáig a szélső balodallal tartott. Ez az éleslátása vette rá arra is, hogy amint rangja visszanyerése után Korzikába ment, korz múltjával teljesen szakítson s végképp a francziák szolgálatába álljon. A franczia kormány Paolit törvényen kívül helyezte, mjre egész Korzika föllázadt. Napoleon ekkor megkísérelte, hogy a francziák számára elfoglalja az ajacsói fellegvárat, melyet annak idején a korzóknak akart megszerezni. Ez a kísérlete sem sikerült. Honfitársai árulónak jelentették ki s csak gyors meneküléssel tudta sorsát elkerülni. Az egész Bonaparte-családot kiátkozták s a sziget elhagyására kényszeritették.

Mikor Napoleon Marszelyben partra szállt, egész déli Francziaország harczban állt a köztársaság ellen. Tulon 1793 augusztusában angol, nápolyi és piemonti csapatokat fogadott be, míg kikötőjét nagy angol hajóhad védelmezte. Már szeptemberben megjelentek a konvent csapatai, hogy ostrom alá vegyék a várost. De heteken át nem tudtak előbbre haladn;, mert az ostrom vezetése tehetetlen kezekben volt. Az ideiglenes tábornokok ideje volt ez Francziaországban. Így történt, hogy eleinte hivatásos festő, Kartó volt a csapatok vezére s mikor tehetetlensége kiderült, a főparancsnokságot volt orvosra bízták, Doppéra. Ez sem tudott semmit. Amellett a tüzérség is

rossz kezekben volt. Ebben a válságos időben jelent meg az időközben kapitánynyá előléptetett Napoleon délre küldött ezredével Tulon előtt, ahol nagyon kitüntette magát. Főérdeme az volt, hogy helyesen fölismerte azt a pontot, ahonnan a kikötőben levő angol hajóhadat sikerrel lehetne bombázni. Mert ha sikerül az angolokat onnan elűzni: a város nem tarthatta magát tovább. Napoleon ezt a véleményét ékesszólóan fejtette ki a hadi tanács előtt, mely tetszéssel fogadta. Dügommié tábornok, ez a kitűnő, hivatásos katona, ki Doppé után a főparancsnokságot átvette, szintén magáévá tette Napo- leon véleményét s nem sokkal azután Tulon elesett.

A rémuralom akkor legvéresebb orgiáit ülte. Naponként százan s százan pusztultak el a vérpadon. A legelkeseredettebb háború dühöngött az országban s a határokon túl. Ezekkel a benyomásokkal indult neki az 1797-ik évnek Napoleon, akit időközben, Tulon után, tüzértábornoknak neveztek ki.

NAPOLEON TÁBORNOK.

A fiatal, huszonötéves tábornok minden lelkiismereti furdalás nélkül a rémuralom férfiaihoz csatlakozott. Különösen nagy barátság fűzte az ifjabb i k Robeszpierr-hez, akinek vérszomja még hírhedt bátyjáénál is nagyobb volt. Egyébként természetes is, hogy Napóleonra, aki

a véres dráma minden fejezetét végig élte, nem maradhatott befolyás nélkül az az utókor előtt szörnyűségnek látszó sok esemény, melyet a forradalom magával hozott. Az olyan éleseszü, gondolkodó ember előtt, amilyen Na-

poleon volt, az államformának és az emberek gondolkodásának, erkölcseinek, szokásainak oly rohamos és folytonos változása csak egy követ

kezménynyel járhatott: az intézmények s emberek megvetésével. Ha hozzá- veszszük soha sem pihenő becsvágyát, korzikai vakmerőségét és személyes

fölényét azok fölött, akik a katonai ranglétrán előtte álltak: könnyen megérthetjük a fiatal tábornoknak hatalmas egyéniséggé fejlődését, mely végre minden törvény s mérték forrását önmagában látta.

Tulon bevétele után a parti városok megerősítését s fölszerelését bízták rá, amit roppant erélye s szorgalma a legrövidebb idő alatt sikeresen elvégzett, daczára a sok nehézségnek, amit az úgynevezett polgári tábornokok tehetetlensége útjába gördített.

Szellemi kiválóságának nagyobb tere akadt, mikor 1794 márcziusában az olaszországi hadsereg főhadiszállására, Nizzába hívták, hogy az új hadjárat tervét kidolgozza. Már akkor meglátszottak munkáján az oroszlánkarmok, mikor azt indítványozta, hogy egyesítsék az olaszországi és alpesi hadsereget s egyesült erővel támadjanak az osztrákra. Az összes haderőknek a döntő csapásra való egyesítése lett a későbbi napóleoni haditaktika alapgondolata s ennek köszönhette Bonaparte csudával határos sikereit a harcztéren. Ugyanekkor azonban Napoleon hadi pályafutása úgylátszott örökre megszakad. Augusztus 10-én hazaárulás vádja alatt hirtelen elfogták s az Antib melletti Karré erősségbe zárták. A börtön pedig akkoriban a nyaktiló előszobája volt.

p i e r r t s a rémuralmat megbuktatnia. A győztesek irgalmatlanul üldözték a megbuktatott párt híveit s ezek közé számították Bonaparte tábornokot

is. A két Robeszpierr nem egyszer állította, hogy Bonaparte az ő emberük; s ha utóbbi elég okos volt is a neki Páris helyőrsége fölött föl

ajánlott parancsnokságot visszautasítani, a fiatalabb Robeszpierrhez való nos lehet. Ennek a tehetségnek nagyon nagy a jelentősége olyan hadseregnél, melyet a tábornok kitünően ismer s amely hadseregben ilyfajta emberek ritkaságszámba mennek. “

Tehát tisztára már akkor elismert kiváló katonai képességei óvták meg a romlástól. Egyik akkoriban kelt levelében így ir Bonaparte:

„Kissé meghatott az ifjabb

Robeszpierr pusztulása, mert sze

rettem s tisztának tartottam őt, ám ha tulajdon apám lett volna is, magam szúrtam volna le, ha a parte ártalmatlanságáról. Visszahívták az olaszországi hadseregtől s a nyugati hadsereg egyik gyalogdandárának parancsnokává nevezték ki, mely a Vandéban harczolt. Ezt Napoleon, a tüzértábornok, aki az olaszországi hadsereg főhadiszállásán mint tanácsadó oly nagy szerepet játszott, lefokozásnak tekintette. Épp ezért a katonai fegyelem megsértése nélkül bár, de még csak nem is gondol rá, hogy új állását elfoglalja, hanem Párisba siet, hogy érdekeit ott megvédelmezze.

Könnyen nem ment a dolog. Karnó utóda a hadügy miniszterségben, Obri, személyes ellensége volt, mert mint volt tiszt rohamos előléptetéséért irigyelte s azt állította, hogy azt csak a jakobinusokhoz való ragaszkodásának köszönhette. Mikor most Napoleon őhozzá fordult személyesen, hogy önálló tüzérparancsnokságot bízzanak rá, Obri azt felelte, hogy ahhoz még fiatal. Napoleon kitünően válaszolt:

— A harcztéren gyorsan öregszik az ember, én pedig onnan jövök.

Vágyai még sem teljesültek s amikor új helyét a Vandéban elfoglalni vonakodott, törölték a hadsereg tényleges tábornokainak sorából. Most tehát rang, állás és pénz nélkül állt a világban. Ám bámulatos szellemi erejét s szívósságát ez sem törte meg. Egy ideig azután járt, hogy hivatalos küldetésben Konstantinápolyba küldjék a török tüzérség újjászervezésére. Ebből sem lett semmi, de mégis valószínű, hogy egyik indító oka volt a későbbi egiptomi hadjáratnak. Napoleon figyelme a Keletre terelődött. Ugyanekkor egyébbel is foglalkozott. Bátyja, József, dúsgazdag

leányt vett feleségül. Napoleon a roppant vagyon kezelésére olyan tanácsokat adott neki, melyek a legkitűnőbb üzletembernek is becsületére

váltak volna. Belsejében azonban a hanyatlás és szegénység ez ideje alatt is szüntelenül katonai kérdésekkel foglalkozott. Gondolatban újra meg újra visszatért az olaszországi csatatérre, különösen, mióta a véletlen katonai foglalatossághoz juttatta. Boaszi D’Anglá-nak, a jóléti bizottság tagjának az ajánlatára a hadügyminisztérium térképosztályában alkalmazták. Azok a ervek, melyeket ott az olaszországi hadjáratra vonatkozólag kidolgozott» valóságos mesterművek: a felfogás, az ítélőképesség élességének, a döntések világosságának csodái. Akkor csak tervek maradtak, később azonban maga Napoleon használta föl bámulatos sikerrel. Mégis, mikor e terveket 1795-ben a délkeleti határon parancsnokló tábornoknak, Serernek és Kellermannak megküldték, utóbbi azt válaszolta a hadügyminisztériumnak: „a tervek készítője a bolondok házába való“, míg Serer ezt felelte: „aki ezeket a terveket kidolgozta, legyen szives őket maga végrehajtani^ Ha tudta volna, mily jós- latszerü volt ez a válasza! Öntudatlanul is hirdetője lett a napóleoni hadimüvészetnek, melyet az akkori átlagtábornokok agyrémnek tartottak.

A jövendő óriás tétlensége nem tartott soká. A rémuialom megbukott, a jakobinusok utolsó lázadását Párisban leverte P i s e g r ü tábornok. Mindenfelé mozgolódni kezdtek a roajalisták s a reakcziósok, hogy bosszút álljanak a “rémuralom emberein s visszaállítsák a királyságot. A konvent mindent elkövetett a mozgalom letörésére, ám a roajalisták már elhatalmasodtak s összeesküvést terveztek a konvent ellen. Hozzájuk csatlakozott a nemzetőrség 30.000 embere. A konventnek mindössze 6000 embere volt, ágyúja meg egy sem. Október 4-én este, mikor az összeesküvők tömegei már minden oldalról körülözönlötték a Tülyeriákban ülésező konventet s rohamra készültek, Barra, akit a konvent csapatainak vezetésével bíztak meg, magához hivatta Bonapartét s nyomban kinevezte a párisi csapatok másodparancsnokának.

Ezzel nyílt meg Napóleon előtt az a ragyogó pálya, mely a császári trónhoz vezetett. Október 5-én már tönkreverte a fölkelőket, amivel megmentette a konventet s tehetsége nagyságát a legragyogóbb fényben csillogtatta előtte.

A konvent győzelme

tábornok elszántságának s

teljes volt s mindenki tudta, hogy azt Bonaparte

nattól mindenfelé ismerték nevét. Az

katonai tehetségének köszönhette. Ettől a pilla-

egész ország emlegette, a köztársaság ellenségei gyűlölettel, a köztársaságiak elégedetten. A győztes párt nyomban vissza akart élni erőszakos törvények hozásával győzelmével, ám maga a konvent meghiúsította ezt a kísérletet. Az október 5-ikén győztesek pártja mégis roppant fölénybe került.

Úgyszólván diktált. Barra volt e párt feje, Bonaparte a katonai képviselője.

Mint a belső hadak parancsnoka, tény leg már ő játszotta az első szerepet.

Névleges följebbvalójától nem sokat kérdezgetett. A különben nyugtalankodó Párisban rövidesen annyira meg tudta szerezni a kérlelhetlenül szigorú katona hírét, hogy újabb összeesküvést meg sem kísérlettek.

Rendkívül nehéz volt a direktóriumnak a helyzete, mikor a maga hivatalát átvette. A demokraták s a királypártiak egyaránt gyöngíteni igyekeztek a

Z s o z e f i n.

Tasé de la Pazseri. Szül. 1769- Boharné’tábornok özvegye, első felesége Napóleonnak, aki tőle 1809-ben elvált. Meghalt 1822.

tekintélyét, melyet a direktórium csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudott megőrizni. Nagyon megnehezítették helyzetét a harcztér eseményei. Kifelé szomorúan állt a köztársaság ügye. A csapatok éheztek, rongyosak voltak: nem csuda hát, ha a szövetséges európai csapatok csaknem minden ponton meg-

verték őket. 1795A ősze óta Anglia, Ausztria és Oroszország mint hármasszövetség indult a köztársaság ellen, melyet más oldalról Nápoly, Szardínia, Portugál is támadott. De a nagyhatalmak belső egyenetlensége lehetetlenné

tette nekik az erélyes hadvezetést s így a franczia hadseregeknek volt idejük

magukat valahogy összeszedni s két hatalmas sereget harczba küldeni. Az alsó Rajnánál Z surd an 80.000 embernek parancsolt, a felső Rajnánál ugyanoly erős franczia hadsereg állt, előbb az áruló Pisegrü, majd Moró fővezérlete alatt. E két sereg helyzete 1796 tavaszán elég rossz volt. A katonák akik hónapok óta egy krajczár zsoldot sem kaptak, minden fegyelmet elfeledtek s valósággal rászoktak a fosztogatásra.

Még szomorúbb volt az olaszországi hadsereg állapota. A kétévi hadjárat fáradalmai és nélkülözései ugyancsak megtizedelték az Alpesek rideg területén. A katonák a legszükségesebb dolgokban is hiányt szenvedtek: nem volt ennivalójuk, sem ruhájuk, a fegyelem pedig természetesen tökéletesen felbomlott. Úgy látszott: sikeres hadviselésre többé egyáltalán nem alkalmasak. Ez a hadsereg különben is csak alárendelt szerepet játszott. Serer tábornok volt a vezére. Mikor a direktórium az újabb hadjáratot elhatározta, 1796 február 23-án Bonaparte Napoleon tábornokot nevezte ki az olaszországi hadak fővezérévé.

Bonaparte ügyesen fölhasználta az 1795—96-iki telet. Már előző októberben hadosztálytábornok lett, amivel egyszerre anyagi helyzete is nagyot változott. Teljes vagyontalansága rendezett viszonyoknak adott helyet. Nagyon kifejlett családi érzékére vall, hogy mindenekelőtt hozzátartozóira gondolt. Ezt írja József bátyjának:

— Családunk most semmiben sem szenved hiányt. Hatvanezer frankot küldtem aranyban, papírban s utalványokban. Lüszien hadibiztos lett a rajnai hadseregnél, Lajos pedig kapitány és hadsegédem. Ha nem akarsz konzul lenni, jer ide s keress magadnak megfelelő állást. Valami Bilyon nevű polgár megkérte Paula kezét, de nincs vagyona. Azt Írtam tehát anyánknak, hogy a dologból nem lehet semmi, mert most magasabb terveim vannak.“

Ezen a télen Bonaparte tábornok már a párisi szalonokban is megjelent, melyek a direktórium uralma alatt nagy szerepet játszottak. Politizáltak s ármánykodtak bennük. A legkiválóbb személyiségek s nagyságok találkoztak ott. Ott lehetett leginkább befolyásos férfiakkal és nőkkel megismerkedni. A híressé vált fiatal tábornok is élt az alkalommal. Igaz, hogy külső megjelenése nem volt valami fényes. Alacsony, sovány volt, sárgás arczbőrrel, bizonyos beteges arczkifejezéssel, amellett mozdulataiban ügyetlen. Csak magas homloka s mélyen fekvő, éles tekintetű szemei sejtették benne a jelentékeny embert. Annál lebilincselőbb volt azonban előadásának élénksége s világossága, valamint rövid, de velős kifejezésmodora. A nők között leginkább Boharné Jozefin vonzotta. Ez a szép kreol nő, született Tasé de la Pazseri, nagyon korán özvegy lett. Férje, Boharné tábornok, a csatatéren való balsikereivel magára vonta a jóléti bizottság haragját, s akkori szokás szerint hamarosan vérpadra küldték. A szép, szelíd és szeretetreméltó polgárnő csakhamar nagy befolyást szerzett Bonapartéra,

s ő volt az egyetlen, akit Napoleon életében tényleg szeretett. Eleinte azonban Jozefin nem viszonozta ezt az érzést. Bizonyos félénkség

fogta el a tábornok jelenlétében, aki szenvedélyét nem tudta elpalás

tolni, s aki némileg katonás modorban udvarolt a gyönyörű asszonynak.

Boharné Jozefin bizalmas barátnője volt Barrának. Ezért sokan azt állították, hogy ez a barátság volt tulajdonképen előidézője annak, hogy

Bonapartét az olasz hadsereg élére állították. Maga Jozefin ezekről így ír rövid idővel lakodalma előtt:

— Barra azt mondja, ha hozzá megyek Bonaparte tábornokhoz, ő kapja meg az olaszországi hadsereg főparancsnokságát. Mikor tegnap erről a kitüntetésről szó volt, — melynek hire Napoleon fegyvertársait bosszantja —

Bonaparte így szólt hozzám: „Azt hiszik van szükségem az előmenetelhez? Örülni fognak valamikor, ha én veszem őket pro- tekczióm alá. Ezzel a karddal oldalamon nagy dolgokat fogok még véghez vinni!

Nagyon valószínű mindenesetre, hogy Napoleon küszöbön álló hatalmas előléptetése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Jozefin nőül menjen hozzá. Nem is bizo nyos, vájjon Barrának egyáltalán volt-e része Napoleon kineveztetésében. Karnó mindenesetre Napóleont ajánlotta Serer ellen, akit Rébell pártolt. Végül nagy része lehetett az előléptetésben a direktórium ama vágyának, hogy a lángéiméjü, de nagyon is becsvágyó fiatal tábornokot minél messzibbre küldje Páristól. Akárhogy volt is azonban: az az egy bizonyos, hogy ezzel a küldetéssel Bonaparte legtitkosabb vágya teljesült.

Márczius 9-én ülte meg Napoleon

ezek tényleg, hogy protekczióra

Bonaparte Lüszien. Napóleon öcscse; késöbt) kaninói herczeg. Szül. : 1775 Ajacsóban. Ő volt Napóleonnak fivérei közt a legtehetségesebb, de a leg- legfüggetlenebb érzésű is.

a maga lakodalmát Boharné

Jozefinnel. Megemlítésre érdemes, hogy ez utóbbi,

aki tetemesen idősebb volt férjénél, az esketéskor négy évvel fiatalabbnak

mondta magát, mint amennyit a keresztlevele mutatott; Napoleon viszont egy évvel többet mondott be, mikor életkorát kérdezték. Márczius 11-én a fiatal tábornok Olaszországba utazott. Ezzel megkezdődött a legragyogóbb pályafutás, melyet halandó valaha megfutott.

Bonaparte tábornok márczius 26-án érkezett meg Nizzába az olaszországi hadsereg főhadiszállására. A hadsereg rettenetesen elhanyagolt állapotban volt. Az új főparancsnok nem titkolta ezt sem a direktórium előtt, sem a csapatok előtt. Mikor a fővezérletet átvette, kiáltványt intézett a csapatokhoz, melyben így szól:

— Katonák! Éheztek, rossz a ruhátok. A kormány, mely nektek oly

sokkal tartozik, semmit sem adhat. Türelmetek és bátorságotok ennyi nélkülözés között bámulatos, de sem dicsőséget, sem fényt nem hoz nektek. Én

el foglak benneteket vezetni a világ leggazdagabb síkságaira: ezekben a

gazdag tartományokban s nagy városokban becsületet, dicsőséget, gaz-

dagságot fogtok találni. Katonák! Lesz-e elég kitartástok s bátorsá

gotok?! “

Már az első pillanattól megszerették a katonái. A tábornokok, akik nem nagyon voltak elragadtatva attól, hogy most náluknál sokkal fiatalabb került föléjük, csakhamar szintén belekerültek Napoleon egyéniségének ellenállhatatlan vonzókörébe.

A direktórium utasításai annak a kívánatos voltát hangoztatták, hogy a hadsereg Torinóig nyomuljon elő, ha ez szükségesnek mutatkoznék. Ez mindenesetre a támadást jelentette, de csak korlátoltan s föltételesen, míg Bonaparte tervei már elejétől jóval túlhaladták e korlátokat. Mindenekelőtt azon igyekezett, hogy csapatai hamarabb induljanak mintsem az ellenség mozdulatait megkezdi. Ezt azonban nem sikerült elérnie.

Az egyesült osztrák és szárd csapatok április végén két csoportban álltak a nyugati Apenninekben. A balszárnyon, mely egészen a Génua- Voltri-i országúiig húzódik, az osztrákok álltak, a jobbszárnyon Mondovi mellett a piemontiak. Összesen 50,000 ember 150 ágyúval volt az ellenfél, mely fölött Bóliő osztrák tábornok parancsnokolt, míg a piemontiakat Kolli tábornok vezette, a derékhadat pedig magát Arzsantó. Napoleon ezzel szemben mindössze 45,000 emberrel s 57 ágyúval rendelkezett. Ez a hadsereg hadosztályokra volt osztva Maszéna, Ozsró, Laharp és Szerrürié parancsnoksága alatt. A vezérkar főnöke Bertyé tábornok volt, aki ettől- fogva 1814-ig hű kísérője volt Napóleonnak minden hadjáratában.

Napoleon 1796 április 2-án indult el Nizzából. A szövetkezett hadseregek magatartásából csakhamar megítélhette, hogy eredeti terve, mely szerint téli szállásukon akarta őket meglepni, nem sikerülhet. Ellenkezőleg, Bóliő tábornok kezdte meg az ellenségeskedéseket április 9-én, mikor 7000 emberrel a Laharp divízió egyik előrenyomult dandárát visszaszorította. Ugyanakkor Arzsantó a francziákat Montenotte felé szorította vissza. Bonaparte egyelőre megelégedett azzal, hogy Bóliőt megfigyeli s április 12-én a Laharp és Maszéna hadosztályokkal Arzsantóra vetette magát s tökéletesen megverte. Az oroszlán elsőnek ővele éreztette karmait. Bonaparte a montenottei győzelem után a Szavóna, Cséva és Akvi között levő nagy országútra sietett, Karkarba, mely mind a két hadseregre a hadialap kulcsát képezte. Karkaroból bámulatos biztossággal s erélylyel intézi a csapatok mozdulatait s rövid, de heves harcz után visszavonulásra kényszerítette a szövetségeseket, még pedig úgy, hogy egymástól elszakadtak. Április 13, 14 és 15-én az osztrák jobbszárnyat Dégó mellett

szétverte s azután villámgyorsan a piemontiakra vetette magát. Kolli folyton hátrált Mondovi felé, Bonaparte a sarkában, míg 21 -én Mondovi mellett csatára kényszeríti s megveri, majd Millezimonál teljesen elválasztja az

osztrák hadsereget a szárdtól, mire mindkettő Torinó és Milánó védel

mére siet.

Kolli a mondovi súlyos vereség után fegyverszünetet kért, melyet Bonaparte április 28-án meg is adott. Az eredmény az volt, hogy Kolli átengedte a francziáknak Kuneo és Tortona várakat s egyéb előnyöket biztosított nekik a meginduló béketárgyalásokra. A következő pár napon Bonaparte roppant munkát végzett. Vasfegyelmet hozott katonái közé, akik szerettek fosztogatni. — „Helyre fogom állítani a rendet, vagy megszűnöm ezeket a rablókat vezetni“ — írja a direktóriumnak.

Az élelmezést a legaprólékosabb részletekig rendezte, minden nélkülözhető csapatot bevont a főhadseregbe, melyet újjászervezett, gondoskodott összeköttetései védelméről s április 28-án már 36.000 emberrel Bóliő üldözésére akart indulni, mikor megtudta, hogy az osztrák tábornok megkezdte visszavonulását a Pó folyó felé.

— Ha Piemontban sikereket érünk el, a következő hadjáratokban Németországot Lombardia felől támadhatjuk meg, Tesszin

Ezeket a prófétai szavakat 1796-ban valóra váltotta Napoleon. A mon- dovii győzelemig az egész hadjáratot csudás gyorsasággal s czéltudatos- sággal vezette Mindig csak az az e.<?y czél volt szeme előtt, hogy a döntő pontokon túlerővel támadhassa az ellenséget. Hihetetlen biztonsággal küldözgette szét a 26 éves hadvezér hadosztályait a szélrózsa minden irányában, hogy aztán hirtelen ismét egyesítse őket s erős kézzel lecsapjon

az ellenségre.

Az áprilisi diadalok után most már egész Felső-Olaszországot hatalmába akarta keríteni s ezért Bóliőt Lombardiából teljesen el kellett kergetnie s ártalmatlanná tennie. Hogy az ellenséget félrevezesse, a fegyver

szünetbe fölvétette azt a pontot, hogy a franczia hadseregnek joga van a Pó-folyót Valenza mellett átlépni; Bóliő persze megtudta ezt s visszavonulásában folyton Valenzára figyelt, ahonnan a támadást várta. Bonaparte

pedig főhaderejével nagy megkerülő mozdulattal Piacsenza mellett kelt át a Pón, hogy az osztrákok oldalába kerüljön. Bonaparte április 28-a óta pillanatra sem állt meg előnyomulásában. Míg Bóliő folyton csak várja a valenzai támadást, Bonaparte szüntelenül tovább halad s május 7-én hirtelen egész hadseregével Bóliő mögött terem, akit csak az Adda folyó mögé való gyors visszavonulása ment meg. Ezzel azonban kiszolgáltatta a francziáknak Milánót. Bóliő előbb Lódi felé vonult vissza, majd Kremona felé, míg

Lódinál 8000 embert hagyott a visszavonulás fedezésére. Bonaparte már

10-én ott volt, rohammal foglalta el az Adda hidját, az osztrákokat teljesen megverte s 2000 emberüket s ágyúikat elfogta. Míg Bóliő serege maradványaival a mantuai vár falai mögé vonult, Napoleon valóságos diadalában vonult be Milanóba. Lombardia tiszta volt már az ellenségtől.

Csakhogy a direktórium, mely Bonaparte páratlan diadalutjától kissé

megijedt, éreztetni akarta vele, hogy a direktóriumnak alárendeltje. Egész Francziaország örömmámorban úszott, mindenki csak a Bonaparte nevét

emlegette valóságos rajongással. Ez veszedelmessé válhatott az alapjában oly gyönge kormányra, amilyen a direktóriumé volt. Ezért azt irta Bonaparténak, hogy azt a tervét, mely szerint az ő hadseregének s a rajnai seregnek most egyszerre kell előnyomulnia Németország szive felé, nem helyesli, hanem úgy rendelkezett, hogy Bonaparte seregével törjön be középső és déli Olaszországba, míg az alpesi hadsereg Kellermann alatt északi Olaszországba vonul, hogy északról jövő esetleges támadások ellen újonnan meghódított birtokát megvédelmezze. Bonapartét nagyon bántotta ez a dolog, minden tervét meghiúsíthatta volna. Azt felelte tehát a direktóriumnak, hogy föltétlenül szükséges, hogy az olaszországi hadakat csak egy tábornok vezesse, még pedig olyan, akiben az egész kormány megbízik. Ha a kormány benne nem bízik, szívesen átengedi a teret Keller- mann tábornoknak, aki kétségtelenül tapasztalt hadvezér s jobban fogja vezetni a háborút, mint ő, de ketten együtt csak rosszul vezethetik.

A direktóriumnak, ha csak egész Francziaországot nem akarta maga ellen zúdítani, engednie kellett. Ez volt Bonaparte első győzelme a kormány fölött s az első lépés azon az utón, mely végül Francziaország sorsának intézését teljesen az ő kezébe adta. Most már Napoleon mint az

olaszországi hadsereg korlátlan ura járt el a maga belátása szerint. Milánóban csak néhány napig maradt. Már 24-én Kremonában van, s mikor ott

meghallja, hogy Pávia a hadsereg háta mögött föllázadt s elfogta a franczia

helyőrséget: Páviát rohammal beveszi, 36 órán át fosztogattatja, a franczia helyőrség parancsnokát pedig, amiért megadta magát, főbelöveti. Az elfoglalt városokból tömérdek műkincset, szobrot, képet s ritkaságot küldött haza, azonkívül súlyos adót is vetett rájuk. A páviai véres megtorlás után hadseregével átkelt a Mincsón, hogy Bóliő visszavonulását elvágja. Ez azonban óvakodott újabb csatát elfogadni. Mantuában hagyott 12.000embert s serege többi részével a lehető leggyorsabban a tiroli szakadékok közé menekült.

Junius 1-én Bonaparte már büszkén jelenthette a direktóriumnak:

— Az osztrákokat teljesen kikergettem Olaszországból. Előőrseim Németország hegyein állnak.

Ugyanaz nap jelentek meg nála Velencze és Nápoly küldöttei, hogy diplomacziai tárgyalásokat kezdjenek vele. Napoleon békés alkudozásokra nem igen volt hajlandó, de végre is súlyos adó s néhány erősségük elfoglalása után egyelőre tovább nem háborgatta e két államot. A direktórium ugyan egyáltalán kímélni óhajtotta a velenczei köztársaságot, de Napóleonnak más tervei voltak vele.

Hadserege ellátásának kimerithetlen forrását látta benne. Végre is a direktóriummal való megállapodása alapján 12 milliót kért a köztársaságtól s Veronát franczia helyőrséggel látta el.

Ezután ostrom alá vette Mantuát, ugyanakkor pedig két hadosztálylyal betört Modenába, elfoglalta Bolonyát, Ferrarát az egyházi államban, azután

Bonaparte olaszországi diadalai nagy hatással voltak a németországi harcztérre is. €Ht a szövetségesek két hatalmas hadsereggel működtek. Az egyik 80,000 ember — Vurmzer tábornagy vezetése alatt a felső kapujánál működött, a másik 90,000 emberből álló hadsereg, melyet Károly főherczeg vezetett, a középső Rajnánál. Ez a két hadsereg folytonos összeköttetésben állt egymással. A francziák is két részben működtek. A 77,000 emberből álló Szambr- és Mász-hadsereg Z surd an vezetése alatt az alsó Rajnánál állt, míg az egyesült Rajna- és Mózel-hadsereg — 78,000 ember — eleinte P i s e g r ü, majd M o r ó főparancsnoksága alatt a nyugati Pfalcztól egész Hüningig húzódott. A francziák mindenképpen nagy hátrányban voltak. Eltekintve attól, hogy a szövetségesek nagyobb hadsereg fölött

rendelkeztek, a franczia katonák eleiemben, pénzben s ruhában is hiányt szenvedtek. Az egyesült szövetséges hadak éppen erélyes támadásra készültek, mikor az olaszországi súlyos vereségek hire megérkezett s a támadást lehetetlenné tette. Ferencz császár az olaszországi harczteret rendkívül fontosnak tartotta s így május végén Vurmzer parancsot kapott, hogy 25,000 emberrel siessen Bóliő segítségére s vegye át a főparancsnokságot, míg a visszamaradt egész rajnai hadsereg fővezérletét Károly főherczegre bízták. Ennek daczára ez a roppant hadsereg már csak a védelemre szorítkoz

hatott. Május 31-én Kiéber ésZsurdan egyszerre nyomultak elő, csakhogy ez utóbbit a középső Rajnán való átkelése után a Lán folyóig vissza

szorított Károly főherczeg Ve ez 1 ár mellett megverte. Ám ugyanakkor Moró is előre nyomult s a Lántól odasiető Károly főherczeget Mais mellett megverte. Ez most a Duna felé vonult vissza, míg a francziák Svábországba s a Frankföldre hatoltak be. Zsurdan újból átkelt a Rajnán s a Frankföldön egyesülni igyekezett Moróval.

Ettől kezdve egész Európa figyelme Mantua felé fordult. Nyolcz hónap óta az osztrákok minduntalan megkísértették fölmentését, de Napoleon lángelméjén minden erőlködésük meghiúsult. Julius 5-én Bonaparte Rover-

Napóleon is több részre zatával észak, a másikkal kelet ember) Mantuát ostromolta, a

verte Szoré-t, elfoglalta Brescsát s másnap

a milánói úton állt

a francziák mögött.

A Melasz alatt álló Ets-hadoszlop is megverte a francziákat Madonna della Koróna és Rivoli mellett. Masszénát Rivoli déli részéig szorították vissza, míg ugyanakkor Mészáros osztrák tábornok keletről Veronát és Lenyágót fenyegette. Julius

29-én Bonaparte Brescsából Pesierába érke

zett Megparancsolta, hogy Deszpinoa és Kil- mén Kasztelnuóvónál egyesüljön, aztán velük

Masszéna segítségére akart sietni. Ozsró parancsot kapott, hogy Veronába siessen.

Másnap hajnalban értesült Bonaparte a bal szárny vereségéről s Brescsa eles- téről. Éleslátása nyomban fölismerte a hely- rülhet, ha vakmerő tervét művészi biztossággal viszi keresztül. — „Feladjuk Mantuát“ mondta Bonaparte.

Ozsró ellenezte a tervet, hisz az egész harcz Mantua birtokáért folyt. De Bonaparte tisztában volt már magával: előbb nyílt csatában kellett megvernie az ellenséget, csak azután gondolhatott ismét Mantuára. Ez a terv nagy felelősséggel járt, mert a direktórium folyton sürgette Mantua bevételét, mert — mint irta — attól függnek a további katonai és politikai intézkedések. Azt is tudta Bonaparte, hogy az ostrom abbanhagyásával elvész az ostromló tüzérség, melyet aztán nem tud pótolni.

Bonaparte mégis megcselekedte. Szerrürié parancsot kapott: hogy augusz

tus 1-én éjjel hagyja abba az ostromot, az ágyúkat szögezze be, az ostromszerszámokat és málhát sülyeszsze a mocsarakba; Ozsró pedig, hogy Brescsát

vegye vissza az osztrákoktól. A Garda-tó partján levő összes csapatok főparancsnokságát Masszénára bízta azzal az utasítással, hogy vonuljon egész Lonátóig és Szalót minden körülmények között ismét vegye be. Bonaparte terve épp oly vakmerő volt, mint egyszerű. Az egész hadsereget a balszárnyon akarta ott összpontosítani, hogy teljes erejével Gvozdanovicsra vethesse magát; ha pedig ezt szétmorzsolta, Vurmzer ellen akart fordulni. Másnap hajnalban az összes hadoszlopok előrenyomultak, kivéve Ozsróét és Kil- ménét. Ezek a Kiéze mellett maradtak, hogy Vurmzer ellen fordulhassanak, ha szükség lenne rá. Maga Bonaparte Masszénához sietett, aki aug. 3-án Szaló és Deszenzánó mellett győzelmesen szorította az osztrákokat. A következő napon Bonaparte általános támadásra vezette csapatait s Lonátó mellett, ahol maga Bonaparte is részt vett az ütközetben, csaknem megsemmisítette Gvozdanovicsot. Még akkor este Bonaparte Ozsróhoz sietett, aki a parancs szerint Vurmzer elé indult. Bonaparte 4-én minden haderejét összevonta, augusztus 5-én Kasztilyóne mellett Vurmzert is

tökéletesen megverte és serege maradványait Tirolba kergette. Az osztrákok

15,000 embert és 71 ágyút vesztettek.

Most már Bonaparte egyesülni akart Moróval s szeptember 1-én parancsot adott a Trient felé való előnyomulásra, ahol Vurmzer főhadiszállása volt. Ez parancsot kapott, hogy Mantua fölszabadítását újból

kísérelje meg hova 40.000 emberrel szeptember 4-én akart elindulni. De

Bonaparte megelőzte. Egyik hadoszlopát, mely Davidovics tábornokalatt állt, szeptember 2-án Alá-nál megverte; 4-én Maszéna Szan-Mareó, Rove- redo és Kalyánó mellett tökéletesen szétverte Davidovics seregét, míg maga Bonaparte a Pietra szorost vette be rohammal, ami az osztrákoknak az egész vonalon való visszavonulását eredményezte. Ezen az egy napon 6000 osztrák, 25 ágyú és 7 zászló esett a francziák kezei közé.

Bonapartt 5-én már Trientben volt, csak a Voboa hadosztályt hagyta ott, míg többi haderejével Vurmzer üldözésére sietett. Baszánónál utól- érte s tökéletesen megverte. Vurmzer számára csak egy menekülés maradt: serege romjaival magát Mantua falai közé bevenni, annál is inkább, mert Bonaparte a vár falai alatt 15-én még egyszer megverte^ A vár őrsége így 2800 emberre emelkedett,

A direktórium e fényes győzelmek után azt óhajtotta volna, hogy Bonaparte most egyesüljön Moróval, de a német harcztér eseményei ezt lehetetlenné tették. Károly föherczeg szeptember 3-án Vürczburg mellett megverte Zsurdant s 20-án Délnémetországba sietett, hogy Morót megtámadja. Ez is kénytelen volt visszavonulni s így a nagy reménységgel kezdett németországi hadjárat balul végződött. Most már az osztrák hadvezetőség nagyobb hadsereget küldhetett Itáliába. Bonaparte számított erre s sürgősen csapaterősitéseket kért a direktóriumtól, amit azonban nem teljesítettek teljes mértékben. Ez egyrészt arra a véleménykülönbségre volt visszavezetendő, mely Itália fontosságát illetőleg a direktórium és Napo- leon között elejétől fogva fönnállt s a mely véleménykülönbség most élesebb formákat öltött.

Napoleon folytatta a nyáron megkezdett politikáját. Katonai légiókat alkotott, a modenai herczeget letette s megteremtette a „cziszpadániai“ köztársaságot s azonkívül is olyan politikai s közigazgatási intézkedéseket tett, melyek a direktóriumnak nem tetszettek. Hogy a direktóriumot meg- puhitsa, lemondással fenyegetőzött.

„Egészségem annyira megrendült, — írja a direktóriumnak, — hogy alig tudok már lóra ülni. Tetteimben a becsvágy különben sem vezetett soha s kívánom, hogy utódomról gondoskodjatok!“

Persze tudta, hogy a németországi balsikerek után nélkülözhetetlenebb, mint valaha. A direktórium titokban békét igyekezett kötni a szövetkezett hatalmakkal, de az olasz dolgokban mégis most már másodszor engedett a győzhetetlen hadvezérnek.

Ausztria újból készülődött Mantua fölszabadítására. Alvinczy fővezérlete alatt 50.000 embert küldött Itáliába, két hadoszlopban, melyeket Gvozda- novics és Davidovics vezényelt. Bonaparte, aki mindössze 33.000 emberrel rendelkezett, a fősereggel Gvozdanovicsra akarta magát vetni, míg Voboa 10.000 emberrel Davidovicsot tartja vissza. Ez a teiv azonban nem sikerült, mert Davidovics a francziákat Szan-Mikele mellett és a Lávisz folyó- nál legyőzte, majd egész Rivoliig kergette Voboát, aki ott ismét rendbeszedte felére olvadt seregét.

Alvinczy ezalatt a fősereggel küzdelem nélkül eljutott a Brenta folyóig, mert Masszéna, Bonaparte parancsára egész Vicsenzáig visszavonult. Masszéna ott egyesült Ozsró hadosztályával s mikor másnap Alvinczy ellen intézett támadása nem járt sikerrel, Bonaparte elhatározta, hogy Veronáig visszavonul, ahol tartaléka (4500 ember) állt. Ez a visszavonulás Kaldiéró mellett ütközetre vezetett, melyet a francziák elvesztettek. Bonaparte helyzete ezáltal súlyosbodott; ám Bonaparte, bár sürgős segítséget kért a

direktóriumtól, már tisztában volt azzal, hogy serege aránytalan számbeli kisebbsége daczára is Arkolénál megveri Alvinczyt.

Minden áron meg akarta akadályozni Alvinczynek Davidovicscsal való egyesülését, mert az egyértelmű lett volna a franczia sereg visszavonulá- len, sőt további három sem sikerül.

rossz hirekhallatára Arkole felé. Előbb azonban parancsot ad a Güjő dandárnak az Alponon való átkelésre és Arkolénak dél felől való megtámadására.

Közben Alvinczy erősítéseket küldött Arkoléba, ahol most Mitrovszki tábornok vette át a parancsnokságot Bonaparte nyugtalankodott tervei váratlan megzavarásán: újabb rohamot parancsol a hid ellen, anélkül, hogy Güjő segítségét a túlsó partról megvárná. Személyes közbelépésével akarta lelkesíteni a katonákat. A rohamoszlop élére állt s a hid közepére kitűzte a franczia lobogót. Hadsegéde elesik, két tábornoka súlyosan megsebesül. Ugyanekkor az osztrákok is támadnak a túlsó oldalról. Az napra befejeződtek a hid birtokáért való harczok. Masszéna ezalatt a túlsó parton előnyomult s késő este Arkolét is elfoglalta, de ismét kivonult belőle, mikor várakozása ellenére nem talált ott franczia csapatokat.

Másnap már hajnalban heves csata fejlődött ki Biond és Zerpa mellett. Masszéna Biondnál győztes maradt, míg Ozsró előnyomulása Arkole mellett ismét megakadt. Arkole lett most a központja a véres hadműveletnek. Harmadnap 17-én Bonaparte újra kezdi a harczot Arkole körül. Míg Ozsró és Masszéna csapatai valóságos halálmegvetéssel rohannak a vértől áztatott töltésen az osztrák hadállások ellen, Bonapartealig 40 emberből álló lovascsapatot küld az osztrákok hátába, akik a trombitaharsogásból Ítélve azt hiszik, hogy az egész franczia lovasság megkerülte őket s minden ponton gyorsan visszavonultak. Délután 4-kor Ozsró csapatai bevonultak Arkoléba. A veszteség mind a két részen nagy volt, a diadal azonban a francziáké maradt. Bonaparte e győzelmével szabad kezet nyert Davidovics ellen. Mikor Davidovics, aki addig győzelmesen

Alvinczy visszavonul Vicsenza felé, ő is visszavonult Rivoliig. Ott azonban utolérte Bonaparte s tökéletesen megverte. Így hát a Mantua fölszabadítására tett harmadik kísérlet sem sikerült.

E véres diadalok sorozata után a direktórium meg akarta indítani a béketárgyalásokat Bonaparte egyenes rossza- lása ellenére, aki azt mondta, hogy csak Mantua eleste után szabad az osztrákkal fegyverszünetet kötni, mert addig csak az osztrákok húznának belőle hasznot. A tárgyalások csakugyan nem vezettek eredményre. A helyzet még nem volt érett a békekötésre. Az osztrák ugyanis még egy utolsó erőfeszítést akart megkísérlem Mantua fölszabadítására.

Míg az osztrák készülődött, Bonaparte sem volt tétlen. Csapatait újra rendbeszedte, a meglazult fegyelmet ismét helyreállította, azután elfoglalta Bergamót, melyet a következő osztrák támadás esetére hadműveletei alapjául szemelt ki. Az osztrák kormány már deczember elején parancsot adott

Vurmzert erősítse, szintén elérte a sorsa. Bonaparte másnap délután seregestül elfogta. Ezzel meg volt pecsételve Mantua sorsa és egyúttal egész

északi Olaszországé.

Február 3-án foglalták el a francziák a mantuai fellegvárat, másnap

pedig az osztrák helyőrség hadi fogságba vándorolt. Hogy a vár vitéz vé-

delmezését elismerésben részesítse, megengedte Bonaparte, hogy Vurmzer tábornagy 700 emberrel szabadon elvonulhasson. Február 6-án Alvinczy leköszönt a főparancsnokságról, melyet K á r o l y főherczeg vett át.

Bonaparte most elérkezettnek látta az időt régi terve kivitelére. A hegyeken át elindult Bécs felé. Előtte már csak Károly főherczeg, Ausztria

utolsó reménysége állt, akivel azonban a diadalmas franczia hadvezér

nem igen törődött: folyton maga előtt űzte. Csakhamar túl volt a tiroli

szorosokon s általános meglepetésre Németország síkságain tört elő hadseregével. Körülbelül ugyanakkor a rajnai és a Mász-hadsereg Moró,

illetve Hős alatt újra támadásba ment át, még pedig rohamos sikerrel, mire a bécsi kabinet ijedtében megkötötte a leobeni fegyverszünetet, melyben Ausztria kötelezte magát, hogy a Rajna balpartját Mainczczal együtt a francziáknak engedi át, azonkívül föladja Lombardiát és Mantua területének egyik részét, melyből Bonaparte köztársaságot akart alakítani. Ennek ellenében Velencze köztársaság Ausztriáé lesz. Maga Velencze a fővároson kívül csak a jóni szigeteket tartja meg, míg kárpótlásul neki Romanyát, Bolonyát és Ferrarát szánták.

Itália valamennyi kormánya, a génuai és velenczei kivételével, a koali- czióba lépett, de maguk a népek a franczia köztársaság felé hajlottak.

Bonaparte pedig a népekre támaszkodott. Piemontot tehetetlenné tette; megteremtette Milánó területéből, mely addig az osztráké volt, a czizalpini köztársaságot; meggyöngitette Toszkánát; a modenai és pármai herczeget

súlyos hadiadóval sújtotta anélkül, hogy országukat elvette volna. A pápa Romanya, Bolonya és Ferrara átengedésével vásárolta meg újra a békét,

melyet annak idején Vurmzer közeledtének hírére megszegett. Velencze

és Génua kormányzatát Napoleon büntetésből, amiért arisztokratáik az osztrákkal tar|ottak, megváltoztatta s demokrata alapra fektette. Így vonult végig diadalmasan a forradalom egész Olaszországon.

Hosszas béketárgyalások után, melyek alatt Bonaparte bebizonyította, hogy diplomatának is páratlan, nemcsak hadvezérnek: október 17-én megkötötték a kampoformiói békét, mely szerint a jóni szigetek és Belgium a francziáknak jutnak, míg Ausztria azok ellenében Velencze városát, Isztriát, Dalmácziát és a velenczei szárazföldet kapta az Etsig. A békeszerződés titkos pontja azt mondja, hogy a császárnak nincs kifogása az ellen, ha a franczia köztársaság a Rajnáig terjeszkedik s beleegyezik, hogy azon a napon, mikor az osztrákok Velenczébe bevonulnak a franczia csapatok Mainczot foglalhatják el.

A rivoli-i győzelem estéjén.

NAPÓLEON ÉS A DIREKTÓRIUM. AZ EGIPTOMI HAD-
JÁRAT. AZ ÁLLAMCSÍNY.

A direktórium helyzete nagyon megváltozott az 1798 májusi választások következtében. Ezek a választások törvényes utón a törvényhozó testületbe juttatták a roajalistákat s a velük rokonszenvező mérsékelteket. A két tanács és a kormány között teljes volt az egyetértés. Hiszen a két tanács konventtagokból állt, akiket közös érdekek fűztek össze a direktóriummal. A konvent-párt ellenségeiből álló kisebbség képezte az ellenzéket, mely azonban egyelőre meglehetős enyhe modorban támadta a direktórium politikáját. Mikor aztán az új választásnál egy harmaddal

megszaporodott, nyílt harczot indított úgy a tanácsokban, mint az utczán

a kormány és rendszere ellen, mire a direktórium államcsínynyel akart felelni, hogy a köztársaság fönnállását biztosítsa. Ehhez azonban nem volt meg a kellő ereje, mert kettő az öt direktor közül: Karnó és Bartelémi tiltakozott az erőszak ellen, míg Barra, Rébell és Larevelyér abban látta a köztársaság egyedüli menekülését. Ám az utóbbi három nem támaszkodhatott a nagy tömegekre, mert ezek a sok vérontás és megrázkódtatás után mindenekelőtt nyugalomra vágytak.

A két nagy párt döntő ütközetre készült s egymást figyelte. Az egyik párt támasza a direktórium, a Szalm-klub és a hadsereg volt, a másiké a két törvényhozó tanácsban s a roajalista szalonokban. Ez az oka annak, hogy a két tanács és a direktórium között a szakadás mind nagyobb lett, a hangulat mind puskaporosabb. A direktórium reménységét a hadseregbe vetette s az tényleg segítségére sietett. A direktórium megrendelésére dörgedelmes feliratokat intézett a tanácsok ellen.

A direktóriumnak, hogy az államcsínyt végrehajthassa, tényleg csapatokra volt szüksége. A leobeni fegyverszünet után a rajnai hadsereg néhány hadosztálya Hős tábornok alatt visszatért Francziaországba. Erre számított a direktórium, mikor azonban Hős Páris felé közeledett, ismét habozott s így nem lett az államcsínyből semmi. Ekkor sietett Bonaparte a direktórium segítségére. Ilyen szózatot küldözgetett Párisba:

• Reszkessetek rojalisták! Az Etstől a Szajnáig csak egy lépés. Reszkessetek! Bűneitek megszámoltattak s a jutalom értük szuronyaink élén vár benneteket. — Máskor meg:

• Felháborodva látjuk, hogy a roajalisták ármányai veszélyeztetik a szabadságot. A hazáért elesett hősök emlékére esküszünk, hogy engesztelhetetlen harczot indítunk a királyság s a roajalisták ellen. Hadd lássuk a roajalistákat! Mutatkozzanak csak s megszűntek élni.

Ilyen biztatások után Bonaparte végül egyenesen cselekvésre szólította föl a direktóriumot. Ám ehhez kitűnő kardnak a jelenléte volt szükséges: Ozsrót Párisba küldte. A roajalisták ekkor nyílt lázadással akartak hatalomra jutni, melyben a kétszínű, de kiváló katonának, Pisegrü tábornoknak is nagy szerepet szántak. Csakhogy az Ozsró érkezésén és Bonaparte támogatásán fölbátorodott direktórium megelőzte őket. Szeptember 4-én elfogatta Karnót, Bartelémit, Pisegrüt, azonkívül több száz kompromittált személyt, akiket száműzetésbe küldtek; a negyvennyolcz megye választását, amelyekben roajalisták győztek, megsemmisítették; a sajtót rendőri felügyelet alá helyezték s megalakították a legfölső törvényszéket.

Ekkor tért vissza Bonaparte Párisba. A legjAgzhetlen hadvezért, a béke helyreállítóját a direktórium kényszerű örömmel, a nép ellenben kitörő lelkesedéssel fogadta. Oly megtiszteltetésekben volt része, aminőkben előtte még soha hadvezérnek. A Lükszambúr palotában a „haza oltárát” állították föl s Bonaparte az általa meghódított zászlók boltozata alatt ment oda, hogy részt vegyen a nagyszerű diadalünnepélyben, melyet tiszteletére rendeztek. A direktórium elnöke: Barra beszédet tartott hozzá, szerencsét kívánt néki és fölszólította, hogy gyönyörű tetteit koronázza meg olyan hódítással, melylyel a nagy nemzet megsértett méltóságának tartozik. Ez a hódítás Angliának szólt látszólag, mely a békekötés után is folyton izgatott a köztársaság ellen. De csak látszólag, mert amíg az egész világ arra következtetett az előkészületekből, hogy a francziák át akarnak kelni a csatornán s betörni Angliába, Bonaparte tényleg az egip- tomi hadjáratra készülődött.

Ez a vállalkozás egyaránt kedves volt a direktóriumnak és Bonaparténak. A gyöz- hetlen tábornok, aki Itáliában oly nagyon önállóan járt el s oly mérhetetlen becsvágyat árult el, a direktóriumra csak veszedelmes lehetett a közelben; Bonaparte pedig nem akarta, hogy tétlensége alatt nagyszerű haditetteit elfeledjék. Míg tehát a direktórium az egiptomi hadjáratban csak a veszedelmes tábornok eltávolítását látta, s azt a reménységet, hogy Angliát talán Indián át lehetne megtámadni: Bonaparte nagyszerű, óriási gondolatot látott maga előtt, melynek megvalósításával újabb bámulatra akarta ragadni a világot.

De meg nagy gondolatok is vezették Napóleont mikor az egiptomi hadjáratra rászánta magát. Egiptom és Szíria, ha franczia birtok volt, könnyen hozzáférhetővé tette volna Indiát, ahol az angol világbirodalomra halálos csapást lehetett volna mérni.

• Nincs itt számomra dicsőség több — mondta Napoleon, — ez a kis Európa nem adhat belőle eleget. Keletre kell menni, minden dicsőség onnan jön. Európa csak kis vakondtúrás: nagy birodalmak, nagy felfordulások mindig csak keleten voltak, ahol hatszázmillió ember él.

Ezek a gondolatok hű tükre a világhódító végtelen becsvágyának, hatalmas képzeletének, de elpusztíthatatlan tettvágyának is.

Hogy az egiptomi hadjáratot megkezdhesse, sok mindenre volt szüksége: pénzre és hajókra legfőképp. A későbbi Napoleon császár nagy diplomacziai és politikai tehetségére vall a mód, ahogy azokat megszerezte. Mindenekelőtt államcsínyt vitt keresztül a batáviai köztársaságban, mely ez által Francziaország hűbéresévé lett. Az új kormánytól Bonaparte 10 csatahajó s 250 ágyúhajó és szállitóhajó fölszerelését' követelte — az Anglia ellen tervezett hadjáratra. Ugyanúgy járt el a czizalpini köztársasággal, majd 1790 januárjában az egyházi állammal és Svájczczal is. Rómában zavargások törtek ki, melyek alkalmával Dufo franczia tábornokot megölték. Bonaparte parancsára ekkor Bertyé bevonult Rómába, ahol februárban kikiáltatta a köztársaságot s tömérdek pénzt hajtott be a franczia hadipénztárba. Svájcz erős ellenállást fejtett ki, de Brün tábornok végre is legyőzte a szövetséges csapatokat. A svájezi szövetség új szabadsága védelmére franczia csapatokat kapott, de a „szabaditóknak“ 24 milliót kellett fizetnie, azonkivülAea franczia megszálló csapatok ellátásáról is gondoskodnia. Németország zavaros viszonyait is alaposan kihasználta Francziaország a rastatti kongresszuson, ahol a kampoformiói békekötés ellenére a Rajna egész balpartjának átengedését követelte. Senki sem mert e követelés ellen erélyesen föllépni. Poroszországnak az elvesztendő területekért megfelelelő kárpótlást igértetett Bonaparte, Ausztriának rossz volt a lelkiismerete a kampoformiói béke titkos pontjai miatt, de meg az utolsó háború nagy vereségeit sem heverte ki annyira, hogy szembeszállhasson az erőtől duzzadó, győzelmes köztársasággal. Így aztán Francziaország mindinkább több okot keresett és talált a német ügyekbe való beavatkozásra, anélkül, hogy egyelőre fegyveres ellentállástól kellett volna tartania.

Bonaparte tehát minden figyelmét új vállalkozása felé fordíthatta. Nagy politikai czélja is volt Napóleonnak az egiptomi hadjárattal. Úgy okoskodott, ha Egiptomot megszállja, onnan könnyen nyomást gyakorolhat Törökországra, hogy Francziaországgal a császárok ellen szövetkezzék, másrészt biztosra vette, hogy a direktórium nélküle esetleges új európai szövetség ellen a hareztéren nem tud boldogulni. Azt mondta:

• Hogy úrrá lehessek Francziaországon, szükség volt rá, hogy a direktórium vereségeket szenvedjen, hogy aztán visszatérésem újra megszerezze lobogóinknak a győzelmet.

Málta a XVIII. század végén.

Bonaparte 1798 május 19-én négyszáz hajóból álló hajóhaddal s az olaszországi hadsereg egyik részével elvitorlázott Tulonból, elfoglalta Málta szigetét s folytatta útját Egiptom felé. Magával vitte legmegbízhatóbb tábornokait: Deszét, Kiébert, Davút, Renyét, Rappot, Mürát, Lannt, Marmontot, Zsünót és mint a vezérkar főnökét: a kipróbált Bertyét. Máltában Voboát hagyta vissza 3000 emberrel. Egyik előre küldött hadihajó junius 30-án azt a hirt hozta Bonaparténak, hogy N e 1 z o n parancsnoksága alatt álló erős hajóhad északkeleti irányban kifutott Alekszandria kikötőjéből. Ez a hir magát Bonapartét is nagy aggodalomba ejtette. Akár csupán 10 angol hadihajóból álló angol hajóhad iszonyú csapást idézhetett volna elő, tekintettel arra, hogy a franczia hajóhad nehézkes, rossz fölszerelésű és amellett silány minőségű, komoly harczot el nem bíró hajókból állt. De Napóleont hagyományos szerencséje most sem hagyta el. Nelzon, aki tudta, hogy franczia hajóhad van útban kelet felé, hajóhadával keresésére indult. Azon az éjszakán, mikor Bonaparte Kréta szigete mellett elhaladt, Nelzon hajóhada alig néhány tengeri mértföldnyire volt tőle, de .íz éjszaka sötétjéből? nem vette észre a franczia hajóhadat s tovább sietett Alekszandria felé. Amikor pedig ott sem találta meg a franczia hajókat, elindult északkelet felé, abban a hitben, hogy Bonaparte vállalkozása Szíriának szól s azon a tájon ráakad. Ám minden pillanatban visszatérhetett Alekszandriába s akkor a franczia csapatokat partraszállitani ugyancsak bajos lett volna.

Innen van az, hogy mikor a franczia hajóhad julius 1-én Alekszandria elé érkezett, Bonaparte pillanatnyi pihenés nélkül, a lehető leggyorsabban partra szállíttatta hadseregét. Harmadikén este már minden egyes katonája szárazon volt. Az egész hadsereg 23—24.000 gyalogosból, 4000 lovasból és 80 ágyúból állt. Alekszandriából Bonaparte kiáltványt intézett az egiptomiakhoz, melyben azt ígéri, hogy fölszabadítja őket a mamelukok uralma alól és teljesen szabaddá teszi őket, azután elindult seregével Kairó felé.

Julius 10-én mondhatlan fáradság s nélkülözések után eljutott a franczia hadsereg a Nílushoz, ahol a mamelukok először állták útját, de rövid csatározás után visszavonultak. Három nappal később jelentették a franczia őrjáratok, hogy a mamelukok főserege egy napi járóföldre áll Kairótól, Emambeh mellett, ahol elsánczolt táborra támaszkodik. A híradások pontosak voltak. A mamelukok Murad Bej vezetésével Émambeh mellett akarták megkísérteni a főváros megvédését a francziák ellen. A csatatér hátterét a piramisok képezték. Bonaparte hamar fölismerte a mamelukok hadiállásának hátrányait s elhatározta, hogy balszárnyuk megkerülésével elvágja visszavonulásuk útját s a Nílusba szorítja őket. A terv teljesen bevált. Bonaparte egy órai véres harcz után teljesen szétverte a mameluk-hadsereget, mely vad futásban keresett menekülést. Ám hasztalan. Akit közülük a francziák golyói megkíméltek, a Nílusban lelte halálát.

A piramisok melletti csata után Bonaparte Kairóba tette át főhadiszállását. Bonaparte nyomban hozzálátott Egiptom közigazgatási szervezéséhez. Mindenképpen azon volt, hogy a benszülöttek rokonszenvét megnyerje. Vallásukat kímélte, leszállította az adót, Mohamed tiszteletére ünnepet rendezett, melyen csapatai teljes díszben vettek részt. Még sem sikerült az arabokat és törököket megnyernie. Azok csak az idegen elnyomót látták a francziákban s itt-ott már lázadoztak ellenük, mire Napoleon szigorú rendszabályokhoz nyúlt s naponként 5—6 törököt vagy arabot végeztetett ki, akik itt vagy ott gyilkosságot kíséreltek meg a franczia katonák ellen.

A mamelukokat Napoleon teljesen szétszórta. Egyik részük Murad Bej vezetése alatt északi Egiptomba menekült, a másik része Ibrahim Bejjel kelet felé. Bonaparte elhatározta, hogy Murad Bejjel tárgyalásokba kezd, Ibrahim Bej seregét pedig Szíriába kergeti. Nyomban hozzá is fogott terve kiviteléhez. Folytonos harczok közepeit nyomult előre kelet felé. Ibrahim seregével menekült, mire Napoleon visszasietett Kairóba. Ám még útban érte Kiéber tábornok hadsegéde, aki Alekszandriából szomorú híreket hozott. Nelzon augusztus 1-én megtámadta az abukiri kikötőben horgonyzó franczia hajóhadat s teljesen megsemmisítette,

Ezzel az egiptomi hadsereg és Francziaország között minden összeköttetés megszakadt. Bonaparte teljesen magára volt hagyatva, még sem vesztette el csudás hidegvérét és erélyét. Mindenekelőtt fölszólította a tiszteket, hogy buzditólag és bátorítólag igyekezzenek hatni a legénységre. Azután újabb nagyszerű haditerv kidolgozásához fogott.

— Az angolok el akarják zárni előlünk a Földközi-tengert? Jó. Majd mutatunk nekik olyan dolgokat, amiktől Nagy Sándor jut az eszükbe.

Mialatt azonban Bonaparte az újabb vállalkozás előkészítésén dolgozott, egész Egiptom föllázadt s október 21-én Kairóban is kitört a lázadás. Csak három napi véres harcz után sikerült azt leverni. Bonaparte erre a következő parancsot küldte Bertyének Kairóba:

lépéseket tett, hogy a török Portával diplomacziai megegyezést hozzon létre. A francziákkal való szövetkezésre szólította föl a Portát, mert, mint küldöttei mondták, csak így menekülhet meg Törökország a föloszlatástól. A Porta válaszképp börtönbe vettette a küldötteket s hatalmas csapatokat vont össze a sziriai határon. 1798 január 30-án Bonaparte seregének felével, mintegy 13.000 emberrel elindult Szíria felé. Rohammal vette be El Arist; a törököket folyton maga előtt űzte, s így ért márczius 3-án Jaffa kikötő elé. Fölszólította a kormányzót, hogy adja fel a várost, de az Bonaparte követeit egyszerűen lefejeztette, mire Bonaparte ostrom alá vette a várost negyednapra rohammal bevette. A nemzetközi jog súlyos megsértésének megtorlásául Bonaparte valóságos vérfürdőt rendezett a város lakói közt; katonái pedig addig fosztogattak, míg csak bele nem fáradtak. Jaffában őrséget hagyott hátra Bonaparte s tovább vonult Szen-Zsan-D’Ákr ellen, melyet már- czius 18-án ostrom alá vett. Az ostrom azonban nehezen haladt, mert a kikötőből angol hadihajók támogatták a különben is nagyszerűen megerősített várost. Április elején pedig hírül hozták Napóleonnak, hogy hatalmas töröli sereg közeledik a vátoe fölmentésére. Z s ü n ó és K i é b e r tábornokokat küldte a fölmentő sereg elé. Kiéber tábornok Kána mellett megütközött az ellenség főseregével, de a túlerő elől hátrálni volt kénytelen. Ekkor, 14-én érkezett meg maga Bonaparte a Bon-hadosz- tálylyal a szorongatott Kiéber segítségére. Éppen jókor. Április 16-án a Tábor-hegy körül megütközött a török hadsereggel s azt csaknem teljesen megsemmisítette.

Szen-Zsan-D’Ákrt azonban még mindig nem sikerült bevenni. Bonaparte tehát elhatározta, hogy visszatér Kairóba. Ott vészhirek vártak rá Francziaországból, melyek azonnali visszatérését tették volna szükségessé. Ám Bonaparte ezt csak úgy tehette, ha mint diadalmas hős mehet vissza s nyert csaták dicsőségétől övezve vonulhat be Párisba. Ákr hiábavaló ostroma után tehát nagy diadalra volt szüksége. Nemsokára módja is volt rá. A Porta fölbátorodott Ákr sikertelen ostromán és elhatározta, hogy a francziákat Egiptomban megtámadja s az angol hajóhad védelme alatt 12,000 emberből álló hadsereget tett partra Abukir mellett. Bonaparte nem soká habozott. Ő maga indult az ellenség fölkeresésére, bár tudta, hogy az Abukir erős falai és sánczai mögött védett helyen van. Julius 25-én hajnalban csatára kényszeritette a török hadsereget és estig tartó heves harcz után a szó szoros értelmében megsemmisítette. Hatezer török sett el, hatezer pedig menekülés közben a tengerbe veszett. Mindössze kétszázan

Az abukiri ütközet

1. Napóleon.

nem pusztultak el a vezérrel, Musztafa pasával együtt. Ezek azonban Napóleon fogságába jutottak. Ez a nagyszerű diadal ismét teljes fényében csillogtatta Bonaparte had- vezéri kitűnőségét, fegyvereinek pedig olyan dicsőséget szerzett, hogy a fiatal fővezér mint győzhetetlen hős térhetett vissza Párisba.

A rossz hírek, melyeket Bonaparte hazulról kapott, nem túloztak. Az ország teljesen a pártviszályok martaléka távozása óta állandó szerencsétlenség üldözte a franczia seregeket. Az 1798 májusában lefolyt új választások a direktóriumra kedvezőtlenül ütöttek ki. A legutóbbi államcsíny után a törvényhozó testületből az összes ellenforradalmárokat eltávolították s így ismét a szigorúan köztársasági párt jutott uralomra, mely alkotmányszövetség neve alatt ismét visszaállította a klubokat. A párt teljesen uralkodott a választógyülekezeteken, amelyek ezúttal, a korábbi szokás ellenére, 437 képviselőt választottak és pedig 298-at az ötszázak tanácsába és 139-et az öregek tanácsába. A direktórium már a választások közeledtére erélyesen állást foglalt

az anarkisták ellen. De mert kiáltványai nem tudták megakadályozni a demokratikus választásokat, azokat érvényteleneknek jelentette ki. A választások fölülvizsgálására ugyanis ötös bizottságot választatott a törvényhozó testületben, mely azután a választások legnagyobb részét megsemmisítette. így hát a direktórium pártja, mely kilencz hónappal előbb a roajalistákat verte meg, most a szigorúan köztársaságiakat győzte le.

Most már a direktórium nem lehetett többé pártatlan vezetője az országnak, mert hiszen a legutóbbi államcsíny óta alkotmányos sem volt. Azzal, hogy most minden téren a maga akaratát juttatta érvényre, maga ellen ingerelte az egész országot.

A direktórium eme pártossága daczára azért tovább dolgozhatott a következő évi választásokig. Tevékeny volt, de egyúttal kicsinyes és szűkkeblű. Működésén nagyon is meglátszott minden egyes tagjának személyes jelleme. Dué és T r e l y á r politikus ügyvédek voltak, Revb e l i bátor államférfi, de nem nagy látókörű, R e v e 1 y é r többet törődött magánügyeivel, mint az államéval, B a r r a pedig valóságos kéjencz volt. Palotája játékosok és szép asszonyok tanyája, valamint pénzsovár üzéreké. «

Mialatt a köztársaság meghatalmazott még Rastadtban a német birodalommal tárgyaltak, a m á s o d i k e u r ó p a i s z ö v e t s é g már megkezdte a háborút Francziaország ellen. Ebben a szövetségben Poroszország és Spanyolország kivételével egész Európa résztvett. A rastadti tanácskozás alatt az orosz és osztrák hadak megindultak, mire a franczia meghatalmazottak elhagyták Rastadtot. Csakhogy a város közelében osztrák huszárok támadtak rájuk. B o n n i é-t és R o b e r z s ó-t meggyilkolták, a harmadik követet, D e b r i Jánost súlyosan megsebesítették. Ez a minden népjogot arczulcsapó gyilkosság az egész világot felbőszítette. A köztársaság formálisan háborút üzent az összes kormányoknak, melyek lelkiismeretét a követek meggyilkolása terhelte.

Az ellenségeskedések Olaszországban és a Rajnánál nyomban meg is kezdődtek. A nápolyi király osztrák és angol biztatásra 33.000 emberrel

bevonult Rómába. A szárd király is mozgósított s a liguriai köztársaságot fenyegette. S a m p i o n n é franczia tábornok azonban mind a két hadsereget tönkre verte s bevonult Nápolyba, ahol kikiáltatta a partenópiéi

köztársaságot. Z s u b e r tábornok elfoglalta Torinőt. Egész Itália franczia

kézen volt, mikor a tulajdonképpeni új hadjárat megindult.

Csakhogy az európai szövetség haderőre és fölszerelésre nagy fölényben

volt a köztársaság fölött. Egyszerre támadta meg ezt Olaszországban, Svájczban és Hollandiában. Hatalmas osztrák sereg nyomult be mantuai területre és S e r e r-t kétszer is megverte az Etsnél. Csakhamar a győzelmes orosz tábornok, S u v a r o v is csatlakozott az osztrákokhoz. Serer helyét M o r ó foglalta el, de őt is megverték s kénytelen volt Génua felé visszavonulni, hogy egyesülhessen M a k d o n a l d tábornok Nápolyból hozzásiető-hadseregével. De Suvarov a Trebia partján teljesen megsemmisítette Makdonald hadseregét. Most az orosz-osztrák hadsereg Svájcz ellen fordult. Néhány orosz hadtest egyesült K á r o l y főherczeg hadseregével, ki Z s u r d a n-t a felső Rajnánál megverte s most Svájczba tört be.

Ugyanakkor J o r k herczeg 40.000 angol, orosz és osztrák katonával

Hollandiában szállt partra. Úgy látszott: az ellenség minden oldalról el- özönli a köztársaságot.

Ilyen volt a helyzet, mikor az 1799-iki májusi választásra került a sor. Ismét köztársasági többség került be. A direktórium már nem érezte magát elég erősnek a pártok haragjával szemben. Revbell kilépett s a helyét

S z i e j é foglalta el, a direktórium kormányzásának legelkeseredettebb ellensége. A mérsékelt és szigorú köztársaságiak egyesültek, hogy felelősségre vonják a direktóriumot a köztársaság belső és külső helyzete miatt. B a r r a cserbenhagyta direktortársait. A két tanács elkeseredése a direktórium régi tagjai: Trelyár, Dué és La Revelyér ellen irányult. Trelyárt tok végleges kibékitésére és a köztársaság

szabadságának megszilárdítására. Hogy ezt a czélját elérhesse, Sziejé a direktóriumban Rozsé-Dükó-ra, a törvényhozó testületben az öregek tanácsára támaszkodott, kifelé pedig a mérsékeltekre és a középosztályra, amelyek a nyugalmat óhajtották. Minthogy a forradalom minden változása a katonák segélyével töitént, tábornokra volt szüksége. Z s u b e r tábornokot szemelte ki, akit az alpesi hadsereg élére állított, hogy újabb diadalokat s Olaszország fölszabadításával politikai érdemeket is szerezzen.

Közben a harmadik év alkotmányát a direktóriumban még mindig két tag: GohiéésMulen, kívül pedig a „lovaglópálya“ (karusszel) pártja tartotta. A határozott köztársaságiak ebben a teremben, melyben az első nemzetgyűlés ülésezett, klubot alapítottak, melynek tagjai főképp a régi Panteon klub tagjai s jakobinusok voltak. Rajongó köztársaságiak, akik

Burgunyon által.

B a r r a ezúttal semleges volt a direktórium és a minisztérium

között. Úgy látta, hogy a folytonos viszálykodásban a köztársaság nemsoká tarthatja magát; s mert azt hitte, hogy utána ismét a Burbonok jutnak trónra, tárgyalásokba bocsátkozott a trónkövetelő XVIII. L a j o s s a l. Ezeknél a tárgyalásoknál úgy látszik a maga előnyeiről sem feledkezett meg. Így tett Barra, aki előbb forradalmi, majd köztársasági direktor volt, utoljára is királypárti direktor.

Közben a királypártiak délen és nyugaton ismét fegyvert fogtak abban

Csak az ország belsejében nem változott semmi. A viszály egyre tartott. A mérsékelt és a szigorú köztársaságiak most már nyílt harczban léptek föl egymás ellen. Sziejé pedig ez utóbbiak ellen szőtt terve keresztülvitefén dolgozott. Az augusztus 10-iki évünnepnél nyíltan a jakobinusok ellen beszélt. B o n a p a r t e L ü s z i e n , aki az ötszázak tanácsában kiváló jelleme és nagy tehetsége, valamint bátyja katonai dicsősége révén nagy tekintélyben állt, szörnyű színekkel festette a rémuralmat s azt mondta, hogy annak visszatérése küszöbön áll. Ugyanakkor Sziejé letétette Bernadottot s bezáratta a lovaglópálya klubját. Zsuber helyébe, aki elesett, más tábornokot keresett, aki tervei keresztülvitelében segítené s védelmezné a köztársaságot, anélkül, hogy elnyomná. Hős régen meghalt, Moró gyanússá tette magát, Masszéna nem volt politikus tábornok, Zsurdan és Bernadott jakobinusok voltak.

Csak az ország belsejében nem változott semmi. A viszály egyre tartott. A mérsékelt és a szigorú köztársaságiak most már nyílt harczban léptek föl egymás ellen. Sziejé pedig ez utóbbiak ellen szőtt terve keresztülvitelén dolgozott. Az augusztus 10-iki évünnepnél nyíltan a jakobinusok ellen beszélt. B o n a p a r t e L ü s z i e n , aki az ötszázak tanácsában kiváló jelleme és nagy tehetsége, valamint bátyja katonai dicsősége révén nagy tekintélyben állt, szörnyű színekkel festette a rémuralmat s azt mondta, hogy annak visszatérése küszöbön áll. Ugyanakkor Sziejé letétette Bernadottot s bezáratta a lovaglópálya klubját. Zsuber helyébe, aki elesett, más tábornokot keresett, aki tervei keresztülvitelében segítené s védelmezné a köztársaságot, anélkül, hogy elnyomná. Hős régen meghalt, Moró gyanússá tette magát, Masszéna nem volt politikus tábornok, Zsurdan és Bernadott jakobinusok voltak.

Így álltak az események az abukiri diadal után. A nagy győzelem után Bonaparte tárgyalásokba bocsátkozott az Abukir előtt horgonyzó angol

hajóhad parancsnokával a foglyok kicserélése iránt. Ennél az alkalomnál

ügyesen kivette a tengernagyból, mily rosszul állnak a franczia köztársaság ügyei kívül és az országban is. A tengernagy újságokat is átadott Bonaparténak, melyek állításai valódiságát megerősítették. Bonaparte egész éjszaka olvasta azokat s tervezgetett „Szegény Francziaország — mondta mostoha fiának, Boharné Jen ő nek — mivé tettek ezek a tehetetlen kormányzók! “

Másnap már elhatározta, hogy nyomban hazatér. Az egiptomi hadsereg vezérletét Kiéber tábornoknak adta át s lelkére kötötte, hogy a katonák előtt távozását titokbau tartsa. Mikor megtudta augusztus 22 én, hogy S z m i s z tengernagy Cziprus felé vitorlázott, hogy hajóraját vízzel lássa el, a „Müiron“ hadihaj í-ra

Kléber, daczára annak, hogy az egiptomi hadsereg minden szükségesben hiányt szenvedett, nagy ügyességgel vezette azt tovább. 1799 őszén 60,000 török katonát szállítottak ismét partra

és ez a hadsereg Kléber 15,000 embere ellen indult. Kiéber belátta, hogy a további harcz teljesen kilátás nélkül való s január 24-én El-

Arisban szerződést kötött a törökkel, mely szerint a francziák kiürítik az országot, ellenben a Porta tartozik a hadsereget fegyvereivel s málháival

Francziaországba szállítani Csakhogy K í s z angol tengernagy nem egyezett bele ebbe a megállapodásba és a franczia csapatok föltétien megadását követelte. Kiéber erre megszakította a tárgyalásokat s márczius 25-én He-

liopolisz mellett csatába bocsátkozott a négyszerié nagyobb török hadsereggel, melyet tökéletesen megvert. A francziák helyzete e győzelem következtében ismét megerősödött, míg junius 11-én valami fanatikus arab Kiébert Kairóban meg nem gyilkolta. Utóda M e n u tábornok ezután junius 27-én megállapodást kötött a nagyvezérrel, mely szerint a 12,000 emberre leolvadt franczia hadsereg akadálytalanul Francziaországba térhetett

vissza,

Bonapartét vakmerő tengeri utján sem hagyta el csudás szerencséje. Az ut 47 napig tartott, mert a Földközi-tengeren czirkáló angol hadihajók között csak óvatosan s lassan haladhatott előre a „Műiron.“ Tunisz közelében a hajó az éjszaka sötétjében észrevétlenül haladt el az angol hajóhad mellett. Már szeptember 30-án Ajacsóban volt. Bonaparte előbb Gé- nuában akart partra szállni, hogy nyomban az olaszországi hadsereg éléreálljon, mely addig szerencsétlenül harczolt az osztrák hadseregek ellen. Mikor azonban megtudta, hogy az itáliai franczia hadsereg mily züllött állapotban van s mily kicsi a szövetségesekkel szemben: belátta, hogy ezzel a sereggel nem lehet fényes diadalokat aratni. Így hát folytatta útját Páris felé, ahol a politikai és katonai szálak összefutottak. A nyílt tengeren hirtelen 8 csatahajóból álló angol hajóhad tűnt föl a látóhatáron. G a n t ó m tengernagy erre rögtön

vissza akart fordulni Korzika felé; Napoleon azonban bízott szerencsecsillagában és megparancsolta, hogy a „Müiron“ teljes erővel folytassa útját a franczia partok felé. Október 9-én lépett Bonaparte Fréjüsz mellett ismét franczia földre. Ennek a hire villámgyorsan terjedt el az országban s vele együtt érkezett meg az abukiri fényes győzelem hire is. Bonaparte útja valóságos diadalut volt

Párisig. Mindenütt kitörő lelkesedéssel fogadták, miként valami új Messiást s mikor Párisba érkezett, az egész város örömrivalgással fogadta. Ebből a fogadtatásból megértette a fiatal óriás, hogy nincs messze az idő, mikor a franczia nép élére állhat.

a szabaditót és igyekezett őt magának megnyerni. A tábornokok, direktorok, képviselők, sőt még a lovagló pálya republikánusai is siettek neki szerencsét kívánni és jövendő tervei iránt tájékozást szerezni. Nap-nap után ünnepeket rendeztek a tiszteletére. Bonaparte komolynak, egyszerűnek, kissé tartózkodónak s megfigyelőnek mutatkozott. Már akkor bizonyos fölényes barátságot mutatott az akkori nagyságok iránt s a parancsolásra való hajlandóság öntudatlanul is megnyilatkozott benne. A föllépése biztos volt s tartózkodása daczára meglátszott rajta, hogy valami nagy terve van. Anélkül, hogy mondta volna, sejtetni engedte. Nem támaszkodhatott a lovagló pálya republikánusaira, mert azok sem valami erőszakos meglepetésről, sem diktatúráról nem akartak tudni s Sziejé joggal aggódott, hogy vele terveit megbeszélje. Végre közös barátaik unszolására mégis csak megegyeztek.

Sziejé magára vállalta, hogy a két tanácsot a felügyelők bizottsága utján előkészítteti az államcsínyre. Bonaparte föladata volt a tábornokokat és a katonákat megnyerni, akik őt imádták. Megállapodtak, hogy a tanácsok legmérsékeltebb tagjait rendkívüli úton összehívják, az öregek tanácsa

előtt ecseteljék a sok veszedelmet s a jakobinizmus elhatalmasodására való hivatkozással kérni fogják tőlük a törvényhozó testület áthelyezését Szent Klúba és Bonaparte kinevezését az összes fegyveres erők parancs

nokává, minthogy ő az egyetlen ember, aki megmentheti a hazát. Erre

Bonaparte a Sauterén-utczán levő házában türelmetlenül várta a tanácskozás eredményét. Tábornokok, a direktórium testőrségének parancsnoka: L e f é b r s három lovasezred volt körűié, melyeken szemlét akart tartani. Fél kilenczkor megkapta az öregek tanácsának Írásbeli határozatát. Kísérete szerencsét kívánt neki, tisztjei kardot rántottak hűségük jeléül. Bonaparte az élükre állt s katonáival a Tülyeriákhoz vonult. Ott az öregek tanácsa előtt letette a hűségesküt s kinevezte Lefébrt, a direktórium testőrségének parancsnokát, a fegyveres erő alvezérének.

Ez azonban csak a kezdete volt a sikernek. Bonaparte parancsnoka volt ugyan a fegyveres erőnek, de a direktórium végrehajtó hatalma és a tanácsok törvényhozói hatalma fönnállód még. Nem volt benne bizonyos, hogy az elkerülhetlen harczban nem a forradalom addig győzelmes ereje fog-e diadalmaskodni. Sziejé és Rozsé-Dükó lemondtak nyomban. Barra, Gohié és Műién, akik valamivel később tudták meg, mi történt, élni akartak hatalmukkal s a testőrségre akartak támaszkodni. Ez azonban már értesült Bonapartétól a történtekről s megtagadta az engedelmességet. Erre már Barra is elcsüggedt. Lemondott s elutazott birtokára. A direktórium tényleg már nem létezett. Most már csak Bonaparte s az ötszázak tanácsa állt egymással szemben.

Az öregek tanácsának határozatát és Bonaparte kiáltványát kiragasztották Páris falaira. A városban a rendkívüli eseményeket jellemző mozgalom mutatkozott. A köztársaságiak nem ok nélkül aggódtak a szabadságért. De erre a tábornok saját szavaival feleltek nekik:

— Csak őrült volna képes a köztársasággal a fogadást ostobán elvesztetni a királyság ellen, mikor annyi veszedelem közepeit némi dicsőséggel föntartotta.

Az a nagy fontosság, melyet a kiáltványban magának tulajdonított, mindenesetre rossz előjel volt. Francziaország helyzetét rendkívüli éles szavakkal vetette a direktórium szemére:

— Mit csináltatok ebből a Francziaországból — szólt — melyet oly ragyogón adtam át nektek? Én békét hagytam rátok s háborút találok; diadalokat hagytam rátok s vereségeket találok; rátok hagytam az Olaszországból hozott milliókat és mindenütt rabló törvényeket és nyomorúságot találok. Mit cselekedtetek azzal a sok százezernyi francziával, akiket ismertem, akik mind részesei voltak dicsőségemnek? Halottak ... Ez az állapot nem tarthat tovább. Mielőtt három esztendő letelik, az önkényuralomhoz jutnánk vele.

TÍZ év óta ez volt az első eset, hogy egyetlen ember mindent magára vonatkoztatott s számot kért a köztársaságról, mintha a tulajdona lett volna.

Másnap a tanácsok tagjai Szent Klúba mentek. Sziejé és Rozsé-Dükó elkísérte Bonapartét erre az új csatatérre. Támogatni akarták az összeesküvők tervét. Sziejé, aki a forradalom taktikáját ismerte, a siker biztosítására egyelőre a két tanács vezérembereit akarta letartóztatni s csupán a mérsékelteket bocsátani az ülésre, de Bonaparte vonakodott ettől. O nem volt pártember; s minthogy eddig csak ezredekkel volt dolga s mindig győzött, azt hitte, hogy a törvényhozókat is elragadhatja egy jelszóval. A Marsz-csarnokot rendezték be az öregek tanácsa számára, míg az ötszázak tanácsának, az Oranzseriában kellett üléseznie. Meglehetős haderő vette körül a törvényhozó testület üléseinek helyét. A köztársaságiak csoportokban álltak a kertben s várták az ülés megnyitását. Fel voltak háborodva á katonaság megjelenése miatt s elhatározták, hogy ellenállnak; A fiatal főparancsnok néhány gránátos kíséretében végigment az udvarokon és termeken s mint valamely ősi uralkodócsaládból származó király, így szólt:

— Nem akarok többé osztályokat. Ennek meg kell szűnnie. Egyáltalán nem akarom.

Délután két órakor a képviselők a Marszelyéz hangjai mellett bevonultak a számukra kijelölt üléstermekbe. .

Amint megnyitották az ülést, G ö d é n Emil, az összeesküvők egyike az ötszázak tanácsában a szószékre lépett s indítványozta, mondjanak köszönetét az öregek tanácsának intézkedéseiért s kérjék föl, nyilatkozzék az eszközökről, melyek segítségével a köztársaságot meg lehetne menteni. Ezt az indítványt iszonyú zűrzavar, botrány követte. A köztársaságiak az elnöki emelvény köré tolonganak, amelyet Bonaparte Lüszien foglalt el.

Az összeesküvők elsápadtak. Hosszú lárma után pillanatnyi csönd támadt s ekkor D e l b r é azt indítványozta, hogy újítsák meg a 3-ik év alkotmányára tett esküjüket. Minthogy az indítványt senkisem ellenezte, az esküt egyhangúlag s olyan lelkesedéssel tették le, hogy az összeesküvés sikere veszedelembe jutott.

Erre a nyugtalanító hírre B o n a p a r t e megjelenik az öregek tanácsában. Elveszett, ha a fiatalok heve az öregeket is magával ragadja.

• Népképviselők — így szólt hozzájuk — rendkívüli helyzetben

vagytok. Tűzhányón álltok. Tegnap nyugodt voltam, mikor hivattattok, hogy végrehajtsam a törvényhozói tesiület áthelyezésére vonatkozó határozatotokat. Összegyűjtöttem fegyvertársaimat és segítségetekre siettem. Ma pedig elhalmoznak rágalmakkal! Czézárról beszélnek, Kromvellről, katonai kormányról! Ha el akartam volna nyomni hazám szabadságát, akkor nem engedelmeskedtem volna parancsaitoknak. Nem lett volna rá szükségem, hogy a ha'almat a ti kezetekből vegyem át. Esküszöm nektek, népképviselők, a hazának nincs lelkesebb védője nálamnál! De tisztára tőletek függ üdvössége. Nincs többé kormány, négy direktor lemondott,

az ötödik felügyelet alatt van a saját érdekében. Az ötszázak tanácsa szétoszlott, csak az öregek tanácsa van meg. Intézkedjék! Beszéljen, én kész

vagyok a kivitelre. Mentsük meg a szabadságot, mentsük meg az egyenlőséget!

Lengi e t köztársasági erre így szólt:

• Tábornok, tetszéssel fogadtuk szavait. Esküdjék hát velünk együtt hűséget s engedelmességet a 3-ik év alkotmányára, mely egyedül tanhatja fönn a köztársaságot!

Ha ezt az indítványt — mint az ötszázak tanácsában - itt is elfogadják: Bonaparte elveszett. Egy pillanatra elvesztette önuralmát. Csakhamar azonban így válaszolt:

• A 3-ik év alkotmánya nem létezik többé. Háromszor is megsértettétek. Az alkotmány! Valamennyi párt rá hivatkozik s valamennyi megsértette. Számunkra az már nem lehet az üdvösség eszköze, mert senki sem tiszteli többé. Minthogy az alkotmány meg van szegve, új szerződésre, új biztosítékokra van szükség

A tanács elfogadta Bonaparte szemrehányását s helyeslése jeléü fölemelkedett. Ez a könnyű diadal megtévesztette Bonapartét. Azt hitte, az ötszázak tanácsában is ily könnyű dolga lesz. Néhány szenátor kíséretében ment oda. Az ajtónál hagyta őket, de a teremben aztán egyedül, kalappal a kezében előre lépett- A szuronyok megjelenése iszonyú vihart támasztott a teremben. Abban a hiszemben, hogy Bonaparte belépése a katonai erőszak alkalmazását jelenti, fenyegetően kiáltják feléje:

— Törvényen kívül van! Le a diktátorral!

Több képviselő feléje rohan, B i g o n é köztársasági megragadta a karját s rákiáltott:

— Mit cselekszik, vakmerő? Vissza! Megsérti a törvények szentségét!

Bonaparte elsápad, zavarba jön s hátralép, majd gránátosai fedezete

alatt elhagyja a termet; odabenn erre az elnököt, Bonaparte Lüszient rohanják meg s heves szemrehányásokat tesznek neki; míg ő védelmébe veszi bátyját s biztosította a tanácsot, hogy eszeágában sem volt merényletet elkövetnie. Figyelmeztetett bátyja nagy érdemeire.

— Minden jutalmat eljátszott! Le a diktátorral! Le a zsarnokkal! — kiáltozták mindenfelől.

A lárma még csak fokozódott. Néhányan azt indítványozták, hogy Bonaparte tábornokot helyezzék törvényen kívül.

— Hogyan? — kiáltozott Bonaparte Lüszien, — én mondjam ki a bátyám halálos ítéletét?

— Igen! Igen! Az való a zsarnoknak!

Lüszien beszélni akart, de nem juthatott szóhoz. Hirtelen felugrott,

elhagyta az elnöki széket és izgatottan szólt:

— Minthogy ebben a teremben nem akarnak meghallgatni, leteszem

megsértett hivatalomat.

Eközben Bonaparte tábornoknak némi erőfeszítésre volt szüksége, hogy magához térjen. Nem volt hozzászokva a népjelenetekhez; nem

csuda hát, hogy az előbbi vihar megrendítette. Tisztjei körülvették és

Sziejé, akinek több tapasztalata volt forradalmi dolgokban, azt tanácsolta neki, hogy nyomban alkalmazzon erőszakot. Lefévr rögtön parancsot adott, hogy Bonaparte Lüszient hozzák ki az ülésteremből. Egy szakasz gránátos lépett a terembe, közrefogta Lüszient s kivitte a csapatok közé. Lüszien erre nyomban lóra kapott és mint a tanács elnöke beszédet intézett a csapatokhoz.

— Polgárok, katonák, az ötszázak tanácsának elnöke kijelenti, hogy ennek a tanácsnak a túlnyomó többségét rettegésben tartja nehány tőrrel fölfegyverzett tagja, akik a szószéket hatalmukba kerítették és halállal fenyegetik társaikat s a legundokabb határozatokra kényszerítik!. . . Tábornok és ti katonák és ti valamennyien polgárok! ti csak azokat fogjátok elismerni Francziaország törvényhozóinak, akik hozzám jönnek! Akik az Oranzseriában maradnak, erőszakkal kergetendők el! Ezek a rablók nem a nép képviselői többé, hanem a tőr képviselői.”

E lázító beszéd után Bonaparte tábornok szólt:

— Katonák, okunk volt azt hinni, hogy az ötszázak tanácsa meg- menti a hazát. Ahelyett viszálykodik. Ármánykodók ellenein igyekszenek izgatni! Katonák, számíthatok rátok?

— Igen! Igen! Éljen Bonaparte!

Úgy hát észre fogom téríteni őket.

Nyomban parancsot adott néhány körülötte levő törzstisztnek az ötszázak termének kiürítésére.

Maga a tanács Lüszien távozása után a legnagyobb tanácstalanságban és félelemben volt. Nehányan azt indítványozták, hogy tömegesen vonuljanak Párisba és ott a nép között keressenek védelmet. Ezenközben egy szakasz gránátos lépett a terembe, lassan előrenyomult s tisztje fölszólítja a képviselőket, hogy oszoljanak szét. B r u d o n képviselő figyelmezteti a tisztet s a katonákat a nép választottjai iránt köteles tiszteletre» Z s u r d a n tábornok is figyelmezteti őket tettük rettentő voltára. A csapat egy pillanatra határozatlanul megáll, csakhogy ekkoi zárt sorokban újabb csapat nyomul be. L e k 1 e r k tábornok kiáltja:

— A törvényhozó testület föl van oszlatva Bonaparte tábornok nevében! A jó polgárok távozzanak. Gránátosok előre!

Iszonyú lárma támad, de elvész a dobpergésben. A gránátosok szu- ronytszegezve lassan nyomulnak előre az Oranzseria egész szélességében, így kergetik maguk előtt a törvényhozókat, akik még távozásukkor is azt kiáltják:

— Éljen a köztársaság!

1799 november 10-én délután félhat órakor a törvényhozó testület nem létezett.

A nép mondhatatlan örömmel fogadta ezeket az eseményeket. Nem azt látta bennük, hogy egy ember messze a tanácsok fölé emelkedik, nem is a forradalmi mozgalom végét. A november 10 csak reményeket ébresztett. Oly erősnek érezte magát, hogy el sem tudta képzelni, hogy egy ember leigázhassa. De mindenki szükségét érezte annak, hogy a sok vihar után ügyes kéz vezetése alatt magához térjen r s erre Bonaparte, a nagy ember, a diadalmas hadvezér volt a legalkalmasabb.

így történt, hogy a direktórium legszűkebb pártját kivéve, mindenki helyeselte az államcsínyt. A mérsékeltek azt hitték, hogy most már igazán biztosítva van a szabadság; a roajalisták azzal hízelegtek maguknak, hogy Bonaparte nemsokára visszaállítja a Burbonok királyságát; a tömeg, mely csak nyugalomra vágyott, azt remélte, hogy Bonaparte biztos keze alatt végre visszatér a törvényes rend. Az üldözött társadalmi osztályok és a becsvágyók kegyelmet, vagy fölemelésüket remélték tőle

Az államcsíny után három konzulból álló ideiglenes kormányt neveztek ki: B o n a p a r t é t , S z i e j é t é s R o z s é-D ü k ó t, valamint két törvényhozó bizottságot, melyeknek az volt a föladatuk, hogy az alkotmányt és a viszonyok végleges rendezését előkészítsék. A kormány először

is a pénzügyeken javított, majd megengedte a legutóbb kiüldözött papok visszatérését, szabadon bocsátotta a kivándorlottakat, akik a határharczok

alatt franczia fogságba estek. Mindezeket az intézkedéseket általános tetszés fogadta Ellenben felbőszült a közvélemény a szigorú köztársaságiak

üldözése miatt. Harminczhetet közülük Kajennbe való száműzetésre Ítéltek, 21-et pedig az alsó Sarant megyében a konzulok egyszerű rendeletére felügyelet alá helyeztek. Ezt mindenki igazságtalanságnak és önkénynek tartotta. A konzulok maguk is megsemmisítették hamarosan ezt az ítéletet.

A nov. 9 előidézői közt hamar beállt a szakadás. Sziejé és Bonaparte nem tudtak az új alkotmányban megállapodni. Az egyik törvényes intézményeket akart az országban, a másik mint ura akarta kormányozni. Sziejé alkotmánytervezete egészen új vöt. A mérsékeltek alkotmánya volt. De éppen ezért, mert a pártokban már nem volt elég erő, hogy uralmuk érdekében törvényt keresztül vigyenek, kellett akadnia oly embernek, aki erősebb volt a levert pártoknál és a mérsékelt törvényhozóknál s ezt a törvényt vagy elvetette, vagy ha elfogadta, visszaélt vele. Ez meg is történt.

Bonaparte jelen volt a tanácskozásoknál. Sziejé az alkotmányban neki — Bonaparténak — szánta a „nagyválasztó“ tisztét hat millió évi jövedelemmel, 3000 ember testőrséggel, lakásul a verszelyi palotával s végül a köztársaság külső képviseletével. A voltaképpeni kormány azonban két konzul kezében lett volna. Nos Bonaparténak nem tetszhetetett a neki szánt szerep.

— Ugyan hogy is képzelhette — mondta Sziejé-nek, hogy valami csak kissé tehetséges ember, akiben becsületérzés is van, a hizódisznó szerepére vállalkozik?“

E pillanattól kezdve nem is beszéltek róla többet. Rozsé-Dükó és az alkotmány-bizottság többsége Napoleon pártjára állt és Sziejé, aki utálta

a sok magyarázatot, nem tudta vagy nem akarta gondolatait védelmezni.

Látta, hogy Francziaország törvényei, lakói, maga az ország kegyelemre

ki van szolgáltatva annak az embernek, akinek a fölemelésében neki annyi

része volt.

kezébe tette, akinek két tanácsadó joggal fölruházott konzult adtak segédül. A konzuloktól választott meg a törvényhozó törvényhozó testület mindenható konzul, államhatalom fölött, volt a föladata, a a népet nullává tegye, s néma törvényhozókat válaszszon.

Marengo.

NAPÓLEON MINT KONZUL.

Első konzul persze Bonaparte lett, aki Kambaszerét és L e b r ü n t vette maga mellé konzuloknak. Velük akart a forradalmárokra s a mérsékelt királypártiakra hatni. Ez a szándék vezette akkor is, mikor a volt főnemesség egyik tagját: T a l l é r a n d o t és a hegypárt volt tagját: F u s é-t külügyminiszternek, illetve rendőrminiszternek nevezte ki. Sziejé utálta, hogy Fusé szolgálatait igénybe vegye, de Bonaparte akarta.

• Mi új korszakot alkotunk — mondta — a múltból csak a jóra szabad emlékeznünk, a rosszat pedig elfelednünk.

A két új konzul és a kilépett kettő kinevezett 60 szenátort, a szenátorok 100 tribünt és 300 törvényhozót. A nov. 9-iki államcsíny résztvevői fölosztották maguk közt a főbb államhivatalokat. Meg kell azonban adni, hogy az osztozkodásnál Bonaparte első sorban a mérsékelt szabadelvű pártról gondoskodott; s amíg ennek reá befolyása volt, az első konzul köztársasági szellemben, enyhén kormányzott. Az új alkotmányt a nép elé terjesztették, mely elfogadta. Hogy a köztársaság általános óhajának eleget tegyen, Bonaparte békét ajánlott Angliának, mely azonban visszautasította az ajánlatot. Bonaparte tehát elhatározta a háború folytatását. Új czímen szólította fegyverbe az országot. Addig a szabadság védelme czímén történt, Bonaparte a nép becsvágyára, önérzetére hivatkozott.

• „Francziák! — így szólt többek közt kiáltványában, — ti a békét akarjátok, kormányotok pedig még jobban áhitja. Az angol kormány azonban visszautasítja. Elárulta politikája aljas titkát. Azért teszi, hogy Franczia- országot szétszaggassa, tengeri haderejét, kikötőit megsemmisítse, hogy eltörülje Európa térképéről, vagy másodrangú hatalommá alacsonyítsa le. A ti kezetekben van a béke: tőletek függ, hogy a békét ráparancsoljátok.

Hogy ezt lehessétek, pénzre, fegyverre s katonákra van szükség. Járuljon hozzá mindenki, akinek kötelessége a közös haza védelme, fogjanak fegyvert a fiatal polgárok Francziaország becsületéért, az emberiség legszentebb érdekeinek védelmére.''

Tényleg azonban maga Bonaparte örült a háborúnak, mert a diadalok csak megerősíthették helyzetét a franczia nép szemében. Pénz nem igen volt. Mikor Bonaparte átvette az államügyek vezetését, a rajnai hadsereg L e k u r b tábornok alatt éppen átkelt a Rajnán s a Nekár folyón, hogy a direktórium parancsára még a tél beállta előtt messzire behatoljon Németországba. Azt remélték, hogy a hadsereg majd önmagát tartja el. Ugyanebből a czélból M a s s z é n á-nak Svájczból Svábországba kellett

nyomulnia, S a m p i o n é-nak pedig az olaszországi hadsereggel a Pó

folyón túl. Csakhogy a seregek elhanyagolt állapotában ez teljes lehetetlenség volt. Így történt, hogy Lekurbot az osztrákok S z t á r a y tábornok vezetése alatt, Szirizheimnál 1799 deczember 2 án teljesen megverték s a Rajnán visszaüzték. A másik két hadsereg is teljesen képtelen volt a megparancsolt támadó mozdulatok végrehajtására.

Az új alkotmány értelmében Bonaparte maga nem vehetett át hadi oarancsnokságot s így az új nagy tartalékhadsereg vezetésével B e r t y é t bízta meg. Az volt a terve, hogy a tartalékhadsereget Németországba küldi s ott keresi a tiöntést.

Az egész német földön álló franczia hadseregnek Saff- hauzen mellett át kellett lépnie a Rajnát s az osztrákokat egyszerre oldalt s hátba támadnia. M o r ó ellenezte ezt a tervet, így Bonaparte elejtette s most már úgy határozott, hogy a tartaléksereg Itáliába menjen. A hivatalos franczia haditervben a Szt. Gotthard vagy a Szimplcn volt megjelölve átkelési helynek. A tartaléksereg aztán hirtelen a Piemontban álló osztrákok hátában tűnnék fel.

Melasz tábornagy vezette az osztrákokat. A 70.000 emberből álló hadsereg az 1799-iki sikeren

tábornok Génuát fogta ostrom alá, míg E1 s z- n i c z tábornok a Varon akart átkelni. Április végén a Génuában levőkön kívül egyetlen franczia katona sem volt Itáliában. Masszéna alig tarthatta magát sokáig Génuában. Csak a franczia tartaléksereg menthette meg.

Bertyé tábornoknak mindössze 30,000 embere volt, mégis elhatározta, hogy átmegy az Alpokon s Maszénasegítségére siet. Azt üzente Bonaparte,

Lebrun II. konzul

hogy tegye meg, még pedig a legnagyobb siet

séggel a Szent-Bernáton keresztül. Bertyének azonban nem volt elég nagy a hadserege s azért azt kívánta, hogy a rajnai hadseregtől 20,000 embert küldjenek neki. Erre Bonaparte maga sietett Genfbe, ahová május 9-én érkezett meg s kiadta a hadiparancsot az előnyomulásra. Ugyanaznap találkozott K a r n ó hadügyminiszter, a rajnai hadseregtől jövet, Bonapartéval, akinek M o r ó hadseregéről kedvező híreket hozott. Moró végre engedett Bonaparte parancsainak: egész hadseregével előnyomult a Maincztől Granbündenig húzódó s K r a y tábornagy vezetése alatt közel 120,000 emberből álló osztrák hadsereg ellen, melynek — Bonaparte parancsa szerint — a balszárnyát kellett teljes erővel megtámadnia. '

A terv teljesen sikerült. Moró átkelt a Rajnán, a Bódeni tó közelében május 3-án Engennél és Stokahnál megverte az osztrákokat, majd 5-én Möszkirk, 9-én pedig Biberah mellett s a Duna felé szorította őket. A biberahi győzelem után való napon érkezett Moróhoz Karnó az első konzul parancsával, hogy 25,000 embert nyomban indítson útnak a Szent- Gotthardon át Olaszországba. Moró nem szívesen bár, de engedett a parancsnak. 1799 május 15-én indult el Bonaparte e csudás útjára az Alpokon át. L a n n tábornok vezette az első dandárt. Ennek a dandárnak kellett a hadsereg átkelését védelmeznie. Lann nagy fáradsággal átjutott a Szent Bernáton, elfoglalta Aoszta városát, ami az egész tartalék-hadsereg átkelését biztosította. Már két nappal később Aosztában ütötte föl Bertyé tábornok főhadiszállását.

Mielőtt azonban a hadsereg alászíllhatott volna a lombard síkságra, váratlanul veszedelmes akadályra bukkant. Azon az utón, mely Aosztától

a Póig vezet, emelkedik Bardo vára, mely teljesen uralkodik az alatta elhúzódó szűk utón. A vár ágyai megakasztották Lann előnyomulását-

Valószínű volt, hogy az osztrákok most teljes erejükkel Lann tüzérség és lovasság nélkül való dandárára vetik magukat és megsemmisítik, mielőtt

a fősereg segítségére siethetne. Így hát a tartalék sorsa Bardo várától függött. Lann mind sürgősebben kért segítséget s főképp tüzérséget. Végre is előbb a Bardo vára előtt levő Ivrea várát vette be rohammal, ott ötszáz foglyot ejtett és 14 ágyút szerzett. Azután magát Bardót támadta meg. Az első rohamot visszaverték. Ekkor Bonaparte cselhez folyamodott.

Néhány ágyú kerekét szalmával fonatta át és az északa sötétjében elkül- dötte őket a Bardo alatt húzódó szoroson. Így több északán át

egész sereg ágyút s lőszert küldött át a szoroson. Azután rohammal elfoglalta Bardót.

Bonaparfe ekkor 37—38,000 ember fölött rendelkezett A rajnai hadseregtől kért segédcsapatok B e t a n k u r tábornok alatt e közben elérte a Szent Gothárdot. Még az egyesülés után is csak 48,000 embere volt Bonaparténak. Az első konzul ezután gyors menetben haladt előre. Turbigónál megverte M e 1 á s z egyik hadosztályát s bevonult Milánóba, helyreállította a cziszalpini köztársaságot, majd tovább indult.

Maszéna seregei, melyek már negyven napja voltak Génuában ostrom alatt, annyit szenvedtek az éhségtől s a betegségtől, hogy a tábornok nem várhatta be Bonaparte segítségét s június 4-én föladta a várost oly föltétellel, hogy fegyverestül s málhástól elvonulhat.

Endrei Zalán : A Vili* Történelme V.

Napóleonnak átnyújtják Bécs kulcsait.

Melasz Torinónál várta a franczia fősereg támadását. Bonaparte azonban nem is arra, hanem a Ticsinó felé indult. Mikor Melasz erről értesült, összevonta összes haderejét s elébe vonult, hogy átkelését a Pón megakadályozza

Bonaparte Kasztedsőnál megverte az egyik osztrák hadosztályt s a Pó felé vonult. Főhadiszállását Sztradella mellett ütötte föl. Most már

B e r t y é (BerthiéJ Sándor, Nösatel, Valanzsen és Vágram herczege.

Franczia tábornagy, -'züi, 1733. Napoleon vezérkari főnöke, később a Burbonokhoz partolt. Mint öngyilkos halt meg 1815-ben.

küldött, hogy Marengó városát addig

Lann csapatai tőle jobbra csatavonalba nem fejlődtek.

érintkezésben volt az osztrák fősereggel. Bonaparte erről nem tudott. A kasztedsói csata után azt hitte, hogy az osztrák fősereg áll előtte; mikor a győzelem után az ellenkezőről győződött meg, abban a véleményben volt, hogy Melasz el akarja kerülni a döntő csatát s talán Génua közelében erősítésekre vár. Ezért D e z é -1 hadseregének egyik részével Növi felé küldte, hogy arról, az oldalról keresse Melaszt. Így történt, hogy mindössze 25,000 embere volt, mikor junius 14-én a marengói síkon maga előtt találta az egész osztrák hadsereget. Nyomban fölismerte a veszedelmet, melybe jutott s Dezé után küldött, hogy azonnal forduljon vissza; V i k t o r tábornoknak pedig parancsot semmi szín alatt föl ne adja, míg

Ez alatt Melasz

megkezdte a támadást Marengó ellen. Az első két rohamot visszaverték a Irancziák, harmadszorra azonban nem tudtak ellentállni a túlerőnek s Marengó elveszett.

Ez alatt délelőtt 10 órakor jelentés érkezett Dezétől, hogy délután 4 óra előtt nem érkezhetik a csatatérre. Pedig még csak dél volt, mikor Marengó elveszett és a franczia csapatok lassan az egész vonalon kénytelenek voltak visszavonulni. Melasz annyira tökéletesnek tartotta győzelmét, hogy vezérkarával Aleszandriába lovagolt, hogy onnan küldje el a diadalt jelentő sürgönyt Bécsbe. A francziák üldözését pedig K a i n i tábornokra hagyta.

Mikor ennek csapatai 5 óra felé Szán Dsulyánó elé értek, melytől kétoldalt látszot-

Meíasz Mihály báró, osztrák tábornok szül. Segesvár mellett 1729, megh. I1806

tak a francziák hátráló csapatai, hirtelen heves ágyú- és puskatűz fogadta őket. Dezé 5 óra előtt ért Szan-Dsulyánó elé. Amint Bonaparte ezt a hirt megkapta, vágtatva odasietett s nyomban parancsot adott Dezének, hogy Szan-Dsulyánót tartsa; egyúttal rendelet ment az összes csapatok parancsnokaihoz, hogy forduljanak vissza: a harcz újra kezdődik.

Ekkor ért Kaim Szan-Dsulyánó elé. Az ellenségnek váratlan ágyú- és puskatüze, amelyről azt hitte, hogy futva menekül, hirtelen megállította az osztrák hadoszlopokat. Ezt a pillanatot használta föl Dezé arra, hogy hirtelen támadásba menjen át. Egyike az első lövéseknek leteritette Dezét, ami csapatait még elkeseredettebbjohamra sarkalta. Ugyanakkor Bonaparte csapatai is odaérkeztek. Kaim hadteste két tűz közé került s vad futással menekült. K e l l e r m a n n lovasai teljessé tették Kaim vereségét, több mint 1600 osztrák esett foglyul Zah főszállásmesterrel együtt. Kaim menekülő csapatait nyomon követik a rohammal előretörő francziák s egyenesen belekergetik Melasz főhadseregébe, ahol a rémülten futó katonák páni ijedelmet okoznak. Késő este az osztrák hadsereg a csatatér minden pontján meg volt verve s vad futásban menekült az ellenállhatlanul előrerohanó franczia hadosztályok elől a Bormida felé.

Ennek a diadalnak a következményei kiszámithatlanok voltak. Az osztrákok veresége oly tökéletes volt, hogy Melasz sietett Aleszandriánál megkötni Bonapartéval azt a szégyenletes szerződést, mely minden eddigi

diadalának gyümölcsét elvette tőle. Bonaparte megengedte, hogy a vert

osztrák hadsereg a Mincsó mögé vonuljon vissza, ennek ellenében azonban Melasz kénytelen volt átadni a francziáknak a Var és a Mincsó között

fekvő egész területet. De a németországi harcztérre is döntő volt Bonaparte

feledhetlen diadala; annál is inkább, mert Moró, aki Kray elől kénytelen

volt Ulmig visszavonulni, néhány nappal a marengói csata után, junius

19-én Höhstedt mellett fényes diadalt aratott az osztrákok fölött. Bonaparte nagy győzelmének hírére azután az osztrákok siettek fegyverszünetet kötni, mely a Dunánál egyszerre végét vetette a háborúnak.

Politikailag is roppant fontos volt a marengói győzelem, mert még jobban megszilárdította Bonaparte uralmát Francziaországban, ahol bámulattal és lelkesedéssel nézték Bonaparte lángelméjének diadalát. Junius 17-én az első konzul visszatért Milánóba, ahol ünnepiesen fogadták. Ugyanaz a papság, mely egy évvel azelőtt rajongó hódolattal üdvözölte Szuvarovot a székesegyház főbejáratánál, most hálaadó istentiszteletet rendezett a marengói hős tiszteletére. Bonaparte jelentése, melyet erről az eseményről Párisba küldött és melyet ott falragaszokon közzétettek, így emlékezik meg erről:

— Az első konzult a székesegyház küszöbén az egész papság fogadta. A kórusba vezették, egyenesen erre a czélra emelt dobogóra, amelyen azelőtt a napnyugati csnszár legelső méltóságai foglaltak helyet.

Bonaparte az olaszországi hadak fővezérletét Génua hős védelmezőjének, Masszéna tábornoknak adta át s Párisba indult, ahova június 29-én a nép örömrivalgása közepette vonult be. Ez a lelkes fogadtatás egyébként hidegen hagyta, ami József bátyjához irt leveléből is kitűnik, amelyben ezeket Írja:

— „Sokkal jobb véleménynyel vagyok magam felől, semhogy az ily üres

Batorkeszi ütt Karoly osztrák altábornagy.

dolgokra adnék valamit“. Amarengói fényesdiadal s a lelkes fogadtatás daczára Bonaparte megérezte, hogy a franczia nép is nyugalom után vágyik. Mikor a tiszteletére rendezett ünnepen a tisztek az ellenségtől elvett zászlókat átadták neki, így felelt:

— „Mondják meg a katonáknak, ha a táborba visszatérnek, hogy a franczia nép a köztársaság évi ünnepén vagy a béke kihirdetését, vagy — ha az ellenség annak áthághatlan akadályokat gördítene útjába — új zászlókat vár, újabb diadalok gyümölcseit“.

Csakhogy a béke még kissé váratott magára. A marengói győzelem és a végleges békekötés

elégedetlenkedők az államban nek mutatkozott

első konzul arra törekedett, hogy a megnyugtassa s az hogy akiszorított pártoknak

biztosított. Engesztelékeny- korábbi rendszeréről lemondott,

közütt eltelő időben az népet

azáltal

ismét

ismét csökkentse, helyet minden párt iránt, amely

számát

pazarul osztogatta kegye jeleit a pártok hagyták. Terve sikerült is. Az üldözötteket már mind visszahívták, néhány királypárti összeesküvő kivételével, mint Pisegrű, Willo. Bonaparte annyira ment, hogy állást adott azoknak a számüzötteknek, akik, mint Portali, Szimeon, B a rb é - M a rb o a , inkább a konvent, mint a forradalom ellenségei voltak. Más ellenfelek megnyeréséhez is értett. A Vandé utolsó vezéreit is megtudta nyerni: a hires szen-lói plébános, B e r- n i é, aki az egész fölkelést végig küzdötte, Szapinó, D’Artisan ésSzüzannéa monlüszoni szerződésben (1800 január 17) békét kötöttek vele. Hasonló módon fordult a Bretany vezérei, K a d u d a l György,

MOIÓ János Viktor

vezéreinek, akik pártjukat oda-

{Morcául Franczin tábornok Szül. I7b|-b<jn Morlé-ban. Később Napóleon száműzte s ekkor orosz szolgálatba átlóit Meeh. 1813

Latinban, Csehországban

Frettyé, La prédalé és B ürmön

felé. De csak a két utóbbi hódolt meg.

Frettyét elfogták s agyonlőtték, Kadudal pedig, akit B r ű n tábornok Gransam mellett megvert, megadta magát. A háború nyugaton teljesen be volt fejezve.

Az Angliába menekültek, akiknek egyetlen reménysége Bonaparte halála

volt, elhatározták, hogy meggyilkolják. Néhányan áthajóztak Franczia- országba s titokban Párisba mentek. Nehéz volt megközelíteni az első konzult. Deczember 23-án este 8 órakor Bonaparte a Szen-Nikéz utczán át az operába hajtatott. Az összeesküvők kis taligára egy hordó lőport tettek, melyet úgy állítottak föl az utczán, hogy a szabad közlekedést akadályozta. Egyiküknek, S z e n - R é z s a n - n a k meg kellett gyújtania

a lőport, mikor társai a konzul közeledtét jelzik. Bonaparte pontos időben indult el kocsin a Tülyeriákból a Szen-Nikéz-utczán át. Kocsisa oly ügyes volt, hogy a taliga és a fal között áthajtatott, de a kanócz már égett s alig ért Bonaparte az utcza végére, mikor nyéket romhalmazzá változtatta s tatta, hogy ablakai betörtek.

A rendőrség, melyet teljesen F u s Többet alapján néhányat

a konzul

a pokolgép fölrobbant, a körkocsiját is annyira megrázkód-

é vezetése alatt állt, az közülük börtönbe vetettek s 133-at száműztek. Végre nyomukra akadtak közülük halálra ítéltek. A konzul erre

meglepett a összeesküvést a demokratáknak tulajdonította.

s

dolog, bár akkor már a hires

egyszerű szenátusi

az

az

törvényszékeket hitt egybe. Az alkotmánypárt erre tőle s G r e czot,

erőteljes,
g o a r,
G a r a ,

határozat igazi merénylőknek s alkalomra külön katonai még jobban eltávolodott kezdett. L a n z s ü i n é ,

Napóleon hadosztály-parancsnoki kabaija, melyet Marengónál viselt.

bár eredménytelen ellenzékieskedést

akik a konvent szélső pártjaival oly bátran fölvették a har- Lambrechtsz, Leona r-L áros, Kabanisz stb.

a szenátusban heves harczot folytattak a 130 demokrata indokolatlan üldözése ellen, Inár, Don u, Sénié, Konsztan Benjamin, Belyöl, Lazal stb. erő- a külön törvényszékek ellen. Csak- a hatalom e túl-

teljesen hogy a kapását. Az

tiltakoztak ragyogó békekötés

osztrákok, akik

elfeledtette

Marengónál meg Moró

és akiket Németországban rozták, hogy leteszik a fegyvert. köztársaság, a bécsi kormány megkötötte a a kampoformiói béke minden föltételét Toszkánát átengedte a pármai infánsnak. A dalom elismerte köztársaságok függetlenségét. A béke nos

annyira
vert meg,

1801 január 8-án a és a német birodalom megerősítette s azonkívül német biro- és cizalpini általá-

német lünvilli békét. Ausztria újra kampoformiói béke

kikaptak
elhatá-

a batáviai, helvét, liguriai

csakhamar

lett a firenzei szerződés által (1801 február 18), melyet a nápolyi királylyal kötöttek, aki Elba szigetét

és Piombino herczegséget átengedte. A madridi szerződés (1801 szept. 29) helyreállította Portugáliával is a békét, a párisi szerződés pedig (1801 okt. 8) az orosz czárral. Végre 1801 okt. 9-én a Portával is létrejött a pillanatnyi békét kötni. D ö n d e s z , P i t t , Lord G r e n v i 11, akik e véres rendszerüket már nem folytathatták tovább. Helyükbe az angol ellenzék került, mely 1802 márcz. 25-én megkötötte a köztársasággal az amieni békét. Anglia elismerte Francziaország összes szárazföldi hódításait, visszaadta a franczia gyarmatokat és elismerte az apró köztársaságok függetlenségét.

Az Angliával folytatott tengeri háború teljesen megsemmisítette a franczia hajóhadat. Szan-Domingó lerázta magáról a fehérek uralmát s most — mikor az angolok támadásait sikerrel visszaverte — az anyaországtól is ki akarta csikarni függetlenségét. A feketék élén a hires T u s z e n L’U v e r t ü r állt. Bonaparte megkísértette a sziget meghódítását.

is kénytelen volt elismerni a gyarmat függetlenségét.

Bonaparte most teljes erejével a köztársaság belső jólétének helyreállításán s az államhatalom szervezésén dolgozott. A hajdani kiváltságos nemesek és papok visszaléptek az állam kötelékébe, anélkül, hogy azontúl külön osztályt képeztek volna. Az ellenkező papok, ha letették a hűségi esküt,

ismét elláthatták az istentiszteletet s fizetést kaptak a kormánytól.

Megkegyelmezett azoknak, akik kivándorlás miatt álltak vád alatt. Most már mindössze csak 1000 olyan név volt az üldözendők listáján, amelyek viselői a trónkövetelő provanszi grófnak, a későbbi XVIII. Lajosnak hívei voltak. A béke munkája úgyszólván be volt fejezve. Bonaparte, aki tudta, hogy e népen legkönnyebben úgy lehet uralkodni, ha jólétét biztosítják, támogatta s fejlesztette az ipart s kedvezett az oly régóta parlagon heverő akkoriban fogott hozzá, betetőzte ebben a tekintetben a forradalom müvét s szabályozta a belső népéletet olyan módon, mely leginkább megfelelt a viszonyoknak. A politikai önkényuralom daczára Francziaország Bonaparte kormánya alatt oly törvénykönyvet kapott, mely jobb volt, mint bármely más európai államé, ahol az önkényes kormányzat mellett a polgári állapot megmaradt középkori mivoltában. A jólét, a rend egyszerre megváltoztatta a köztársaság képét, de a gondolkodását is. Kezdtek az utakkal és csatornákkal foglalkozni, a társadalmi haladás pedig rendkívüli módon mutatkozott.

Az amieni békekötés után Bonaparte különösen igyekezett jövendő hatalma alapjait megvetni. Ő maga mondja emlékirataiban:

„Napoleon eszméi megállapodottak, megvalósításukhoz azonban időre és az események segítségére volt szükség. A konzulátusi kormányforma azokkal semmiképpen sem volt ellentétben, egységre szoktatott s ez volt az első lépés. Ezután Napoleon meglehetősen egykedvű maradt formák s különböző hatóságok neve iránt.. . Bölcsesége abban állt, hogy naponként előre haladt anélkül, hogy határozott szilárd pontot, a sarki csillagot szeme elől vesztette volna. Az volt az irány, melyben Napoleon a forradalmat abba a révbe vezethette, ahová vezetni akarta . .

Az 1802-ik év elején Bonaparte egyszerre három nagy tervét vitte keresztül. Rendezte az istentiszteletet s helyet adott a papságnak az államban; a becsületrend alapításával katonai rendet adott a hadseregnek; végül a saját hatalmát először élethossziglanira, majd örökössé változtatta. Most már állandóan a Tülyeriákban lakott, ahol lassanként ismét bevezette a

A francziák lovasrohama Marengónál,

egyházit. Remélte, hogy ezekkel az eszközökkel a papságot lassan a maga részére hódítja s a pápát elidegeníti a szövetségtől.

A konkordátumot nagy pompával hirdették ki a Notr-Dam egyházban. Az első konzul a hajdani királyság díszfogatán, a királyság pompájától körülvéve, ment az ünnepélyre. Tüzérsortüzek jelezték az ünnep főbb mozzanatait. Az istentisztelet után, melyet K a p r á r a bíboros végzett, kiáltvány jelent meg a néphez:

— Századok példája s a józan ész — mondja a kiáltvány — parancsolja a pápához való visszatérést, hogy a véleménykülönbségek kiegyen- littessenek s a szivek egymással kibéküljenek. Az egyház feje bölcseségé- ben és az egyház érdekében megfontolta az indítványokat, melyeket az állam érdeke sugalmazott.

Este kivilágították a várost, a Tülyeriákban pedig hangverseny volt. A katonaság nem szívesen ment a templomi ünnepre s kifejezést is adott elégedetlenségének. A palotába való visszatérése után Bonaparte e miatt kérdést tett D e 1 m a s z tábornokhoz:

— Hogy tetszett önnek a szertartás?

— Szép pápista ünnep volt — felelte Delmasz — csak az a millió ember hiányzott, aki elvérzett, hogy megsemmisítse, amit ön ismét visszaállít.

Egy hónappal később megteremtette Bonaparte a b e c s ü l e t r e n d e t . Mikor az államtanács az erről szóló törvényjavaslatot tárgyalta, az első konzul nem igen titkolta jövendő terveit. Bertyé államtanácsos így szólt:

— Kitüntetések a monarkia játékszerei.

Hát mutassatok nekem akár újat, akár régit, a

szószékről nem mondanám emberekből s államtanácsosokból álló gyülekezetben mindent meg kell mondani. Nem hiszem, hogy a fran- czia nép szereti a szabadságot egyenlőséget. A év alatt semmit érzésük van: a nek tehát tápot kitüntetésekre.

megtudta, miről az államtanács elfogadta a pedig nem indítványára a tribunátus azt Bonaparte tábornokot, a részesítse. Ennek alapján 1802 tiz évre megválasztotta konzulnak.

Ez azonban nem elégítette a tribunátus indítványára a élethossziglani egyik kezében a győzelmi babért, a másikban a szenátus tartja.

Most hát a hatalom teljesen Bonaparte kezében volt, aki kal, jogokkal sem befelé, sem kifelé nem sokat törődött. Még csatolta Francziaországhoz, október 21-én, 30.000

a svájczi kantonoknak, Anglia szakításra hasz- május 26-án a franczia

Az új háború ismét fölbátorította a kivándorolt suanokat (chouans).

Párisba mentek. Beszéltek M o r ó tábornokkal, akit felesége a királyi

pártba vonzott Ám a rendőrség idejében letartóztatta őket. Kadudalt

halálra ítélték, Pisegrűt börtönbe vetették, ahol nemsokára holtan találták.

föl magát. Morót végül száműzték.

Körülbelül ugyanakkor, márczius 15-én kiküldött lovasszakasz elfogta A n g i é n burbon királyi her- czeget az ettenheimi kastélyban, Báden nagyherczeg- ségben. Bonaparte ugyanis a rendőrség jelentése alapján azt hitte, hogy a herczeg részese volt az összeesküvésnek. A herczeget gyorsan Venszennbe hozták, a haditörvényszék halálra Ítélte, mire agyonlőtték.

Az Angliával való háború, valamint Pisegrü és Kadudal összeesküvése Bonaparténak lépcsőül szolgált, hogy a konzulátusi állásból a császári trónra lépjen. A. nép rajongó ragaszkodásának adott kifeje-

verezheti a becsvágyókat

egész Francziaországot, ha oly intézményeket ad neki, melyek az ön építményét megszilárdítják. Ily módon megtartja a gyermekek számára azt, amit az apákért cselekedett. Első konzul polgártársunk, legyen róla meggyőződve, hogy a szenátus önhöz valamennyi polgár nevében beszél.

Amikor Bonaparte ez üzenetet megköszönte s arra kérte a szenátust, hogy gondolatait job ban fejtse ki, a szenátus így válaszolt:

— A szenátus azt hiszi, hogy a franczia népre rendkívüli fontosságú, hogy a köztársaság kormányát Bonaparte Napoleonra; mint ö r ö k ö s c s á s z á r r a b í z z a .

Így készítették elő a közvéleményt a császárságra. Húré tribün indítványt terjesztett be a tribunátusban, amelyben ugyanazt mondja, mint a szenátus. Indítványát nagy tetszéssel fogadták. Egyedül Karnónak volt bátorsága a császárság ellen beszélni. Csakhogy Karnó magára maradt. Képviselőtársai szinte megütközéssel hallgatták s egyhangúlag állást foglaltak ellene. A tríbunátus, a törvényhozó testület és szenátus valóságos lelkesedéssel szavazta meg a császárságot, melyet 1804 május 18-án hirdettek ki Szén-Klóban. Ugyanaz nap a szenátus megváltoztatta az alkotmányt is és az új rendhez alkalmazta. Föl kellett díszíteni az új császárságot: adtak neki

tehát franczia herczegeket, főméltóságo-

kát, marsallokat, kamarásokat és apródo-

kat. A nyilvánosság teljesen megsemmisült. A sajtó szabadságát bíráló (czenzura) bizottságnak vetették alá, a szó-

Francziaországot tiz éven át zárt ajtók mögött kormányozták.

Bonaparte Lajos és József franczia császári herczegek lettek; B e r t y é s Müra, Monszé, Zsurdan, Masz- s z é n a , O z s r ó , B e r n a d o t t , Szült, Brűn, Lann, Mortyé, Ney, Davú, Beszier, Kellermann, Lefébr, Péringoz, Szerrürié birodalmi marsallok. A papság Napoleon fölemelésében Isten ujját látta s így szólt:

— Iránta odaadással, hódolattal tartozik mindenki, mint annak, aki mindenek fölött uralkodik: mert ez a gondviselés akarata.

7. P i u s z pápa személyesen jött Pá- risba, hogy az új uralkodócsaládot fölavassa. Maga a koronázás deczember 2-án ment végbe a Notr-Dam székesegyházban.

Erre az ünnepre rég készülődtek és az egész szertartás a hajdani szokások szerint folyt le.

Napóleon a monszói ütközetben

NAPÓLEON CSÁSZÁR.

A császár a testőrség kíséretében nyolcz fehér lótól vont s a tetején koronával díszített kocsiban ment J o z e f i n császárnéval a templomba. A pápa, a bíborosok, érsekek, püspökök s valamennyi állami méltóság fogadta a székesegyházban, mely szemkápráztató díszben pompázott. A főbejárónál üdvözlő beszédeket mondtak Bonapartéhoz, aki császári köpenyben a templom szentélyében fölállított trónra ült. A főalamizsnamester, egy bíboros és egy püspök ment érte s az oltár lábához vezette, ahol a pápa fölkente s a következő imádságot mondta:

— Mindenható Isten, aki Házáéit Szíria urává s Jehut Izrael királyává tetted, amennyiben akaratodat Éliás próféta által tudattad velük, Te, aki a királyok szent olaját Sámuel prófétával öntetted Saul és Dávid fejére, öntöd kezeim által kegyelmed kincseit szolgádra, Napóleonra, akit mi ma személyes méltatlanságunk daczára Nevedben császárrá avatunk.

Erre Napoleon önmaga tette fejére a pápától felszentelt koronát, megkoronázta nejét, kezébe vette a jogart, mire a pápa ünnepélyesen visszavezette trónjához s mikor Napoleon az alkotmány által előírt esküt letette az evangéliumra, az első czímerherold csengő hangon kiáltotta:

— A francziák legdicsőségesebb s legmagasztosabb császárja meg van koronázva! Éljen a császár!

Az egész templom mennydörögve visszhangozta e kiáltást, a pápa pedig megkezdte a Tedeumot. Több napon át ünnep ünnepet követett. A konzulátus a köztársaság utolsó időszaka volt. A nemzet sorsa most egy ember kezében feküdt. Tőle

Napoleon személyesen vette birtokába ezt a királyságot s 1805 május 26-án vette át Milánóban a lombard koronát. Nevelt fiát, B o h a r n é Jen ő t nevezte ki alkirálynak s aztán Génuába ment, mely szintén lemondott önállóságáról. Junius 4-én bekebelezték a franczia császárságba. A kis Lukka szintén követte. Napoleon erre az Alpokon át visszatért Párisba s nem sokkal ezután tovább ment Bulonyba, ahol az Anglia elleni tengeri háborút előkészítették.

Az Angliába való átkelés tervét, mely már a direktórium alatt a kam- poformiói, majd az első konzul idejében a lünévilli béke után fölmerült, most, hogy a szigetországgal ismét szakítás állt be, újra fölvették s a legkomolyabban keresztül is akarták vinni. 1805 elején 200 kis hajóból álló

hajóhad, 16.000 tengerész és 160.000 katona, valamint 9000 ló volt készenlétben a bulonyi, etapli, vimerői, ambltőzi és kaiéi kikötőben.

A császár Bulonyban éppen az utolsó előkészületek iránt intézkedett, mikor megtudta, hogy Anglia, a szigetországba való átkelés elhárítására, rábírtaAusztriát, hogy ismét szakítson Francziaországgal. Azt is megtudta, hogy

tábornok vezérlete alatt 90,000 ember átkelt az Inn folyón, bevonult akkor két hatalmas orosz sereg is útban volt már, hogy egyesüljön az osztrák hadsereggel.

P i 11 angol miniszterelnök minden erejét megfeszítette, hogy ezt a harmadik szövetséget Francziaország ellen létrehozza.

Az olasz királyság fölállítása, Génuának és Piemontnak Francziaországgal való egyesítése, a császár nyílt befolyása Hollandiára és Svájczra háborúba vitte ismét egész Európát, mely most épp annyira rettegett Napoleon becsvágyától, mint annakelőtte a forradalom szellemétől. Az angol minisztérium és az orosz kormány 1805 április 11-én kötötte meg a szövetségi szerződést, melyhez augusztus 9-én Ausztria is csatlakozott.

Napoleon gyorsan elhagyta Bulonyt, visszasietett Párisba, ahol 80.000 embernek a besoro sását rendelte el s már másnap ismét

sem volt a csata elől való menekülésre. Elkingen mellett át akart kelni

a Duna túlsó partjára, de N e y tábornagy megakadályozta ezt s visszaszorította Ulm felé, ahová minden oldalról özönlöttek Napoleon csapatai.

Ulm alatt Napoleon megverte Makkot, aki a várba vonult vissza, de már

18-án kénytelen volt magát megadni 60.000 emberével együtt. Ez a vere

ség végleg lesújtotta az osztrák hadsereget. Napoleon pedig folytatta pá-

1805. deczember 2-án, Napóleon császárrá koronázása évfordulóján, találkozott a két hadsereg az auszterliczi síkon, melyhez Napoleon egyik legnagyobb és legvéresebb diadalának emléke fűződik. Az egyesült orosz-osztrák hadsereg 95.000 emberből állt, míg Napóleonnak 80.000 katonája volt. Napfelkeltekor kezdődött meg az ütközet. Megmozdultak a rengeteg hadoszlopok, mindenfelől ágyúdörej s puskaropogás hallatszott. Az orosz gyalogság, mely a práczei magaslatokat tartotta megszállva, nem tudott ellentállni a francziák rohamának. A balszárny elszakadt a főseregtől. Az orosz császári testőrség valóságos halálmegvetéssel támadott, hogy az összeköttetést a balszárnynyal ismét helyreállítsa, de teljesen megsemmisült; Napóleon hadoszlopai keresztültörték az orosz-osztrák hadsereg

közepét, D a v u hadserege pedig oldalt és hátba támadta a kettészakadt

hadsereget, mely a sötétség beálltával vad futással menekült. 30.000 embert vesztett az orosz-osztrák hadsereg. Oly lesújtó volt a győzelem, hogy F e r e n c z császár még akkor éjjel találkozót kért Napóleontól, aki ennél a találkozásnál a kért fegyverszünet megadását mindenekelőtt ahhoz a föltételhez kötötte, hogy az orosz hadsereg nyomban induljon haza Oroszországba, ami még akkor éjjel megtörtént.

Másnap Napoleon a csatatéren szerencsét kívánt a hadseregnek.

— Katonák — így szólt hozzájuk — meg vagyok veletek elégedve: halhatatlan dicsőséggel díszítettétek föl a sasotokat. Az orosz czár és az osztrák császár parancsnoksága alatt álló 100.000 katona szétfutott előletek. Ami kardotok éle elől elmenekült, a tavakba fulladt. Negyven lobogó, az orosz császári testőrség zászlai, 120 ágyú, húsz tábornok s több mint 30.000 más fogoly az eredménye ennek a dicsőséges napnak. Ez az

annyira dicsért és számra nagyobb ellenség nem tudott a ti rohamotoknak

ellentállni s mától kezdve nem kell semmiféle vetélytárstól félnetek. íme,

így győztük le s szórtuk szét két hónap alatt ezt a harmadik szövet

séget! “

Poroszország, mely rettegett attól, hogy kétszínű viselkedése miatt most rákerül a sor, Sönbrunnban sietet védő- és daczszövetséget kötni Franczia- országgal, melynek Nősatelt és Kiévét engedte át, míg kárpótlásul Hannovert kapta. «•

Az ulmi és auszterliczi diadalokra a pozsonyi béke következett deczenTBtr 26-án. Az osztrák ház már elvesztette volt Milánót és Belgiumot; most Németországban levő birtokait nyirbálta meg Napoleon. Dalmácziát, Velenczét át kellett engednie Olaszországnak; Tirolt, Augszburgot, Eihstedt herczegséget, Passzau egy részét s valamennyi sváb birtokát, Breizgaut és Ortenaut a bajor s vürttembergi fejedelemségnek, amelyeket Napoleon királyságokká emelt. A bádeni nagyherczegség is részt kapott a zsákmányból. A pozsonyi békekötés betetőzte Ausztria megaláztatását, mely a kampoformiói békével kezdődött s a lünévillivel folytatódott.

1805 deczember 2-án, Napóleon császárrá koronázása évfordulóján, találkozott a két hadsereg az auszterliczi síkon, melyhez Napoleon egyik legnagyobb és legvéresebb diadalának emléke fűződik. Az egyesült orosz-osztrák hadsereg 95.000 emberből állt, míg Napóleonnak 80.000 katonája volt. Napfelkeltekor kezdődött meg az ütközet. Megmozdultak a rengeteg hadoszlopok, mindenfelől ágyúdörej s puskaropogás hallatszott. Az orosz gyalogság, mely a práczei magaslatokat tartotta megszállva, nem tudott ellentállni a francziák rohamának. A balszárny elszakadt a főseregtől. Az orosz császári testőrség valóságos halálmegvetéssel támadott, hogy az összeköttetést a balszárnynyal ismét helyreállítsa, de teljesen megsemmisült; Napoleon hadoszlopai keresztültörték az orosz-osztrák hadsereg

közepét, D a v u hadserege pedig oldalt és hátba támadta a kettészakadt

hadsereget, mely a sötétség beálltával vad futással menekült. 30.000 embert vesztett az orosz-osztrák hadsereg. Oly lesújtó volt a győzelem, hogy F e r e n c z császár még akkor éjjel találkozót kért Napóleontól, aki ennél a találkozásnál a kért fegyverszünet megadását mindenekelőtt ahhoz a föltételhez kötötte, hogy az orosz hadsereg nyomban induljon haza Oroszországba, ami még akkor éjjel megtörtént.

Másnap Napoleon a csatatéren szerencsét kívánt a hadseregnek.

— Katonák — így szólt hozzájuk — meg vagyok veletek elégedve: halhatatlan dicsőséggel díszítettétek föl a sasotokat. Az orosz czár és az osztrák császár parancsnoksága alatt álló 100.000 katona szétfutott előletek. Ami kardotok éle elől elmenekült, a tavakba fulladt. Negyven lobogó, az orosz császári testőrség zászlai, 120 ágyú, húsz tábornok s több mint 30.000 más fogoly az eredménye ennek a dicsőséges napnak. Ez az

annyira dicsért és számra nagyobb ellenség nem tudott a ti rohamotoknak

ellentállni s mától kezdve nem kell semmiféle vetélytárstól félnetek. íme,

így győztük le s szórtuk szét két hónap alatt ezt a harmadik szövet

séget! “

Poroszország, mely rettegett attól, hogy kétszínű viselkedése miatt most rákerül a sor, Sönbrunnban sietet védő- és daczszövetséget kötni Franczia- országgal, melynek Nősatelt és Kiévét engedte át, míg kárpótlásul Hannovert kapta. *

Az ulmi és auszterliczi diadalokra a pozsonyi béke következett deczember 26-án. Az osztrák ház már elvesztette volt Milánót és Belgiumot; most Németországban levő birtokait nyirbálta meg Napoleon. Dalmácziát, Velenczét át kellett engednie Olaszországnak; Tirolt, Augszburgot, Eihstedt herczegséget, Passzau egy részét s valamennyi sváb birtokát, Breizgaut és Ortenaut a bajor s vürttembergi fejedelemségnek, amelyeket Napoleon királyságokká emelt. A bádeni nagyherczegség is részt kapott a zsákmányból. A pozsonyi békekötés betetőzte Ausztria megaláztatását, mely a kainpoformiói békével kezdődött s a lünévillivel folytatódott.

Mikor a császár visszatért Párisba, leírhatatlan lelkesedéssel fogadták. Szinte maga is megittasodott tőle. Az állam hatóságai versenyeztek engedelmességben és hízelkedésben. A „Nagy“ névvel díszítették föl s a szenátus győzelmi emlékszobrot szánt dicsőségének.

Napoleon rendszerét még jobban megszilárdította. A marengói győzelem és a lünévilli béke avatta föl a konzulátust, az auszterliczi diadal és a pozsonyi béke a császárságot szentelte föl. A forradalom utolsó nyomai is eltűntek. 1806 január elsején végleg eltörölték a forradalmi naptárt és a Gergely-naptárral helyettesítették. A Panteont visszaadták az egyháznak s nemsokkal azután a tribunátus is megszűnt.

Napoleon egyik főczélja volt uralmát az európai szárazföldön minél messzibbre kiterjeszteni. F e r d i n á n d nápolyi király országait, aki az utolsó háború alatt megszegte a Francziaországgal kötött békét, megszállotta és B o n a p a r t e J ó z s e f e t megtette mindkét Sziczilia királyának. 1806 junius 5-én Hollandiát királysággá változtatta át és Bonaparte Lajost nevezte ki királyává. Svájczon kívül, melyet azért szintén kikezdett, nem volt több számottevő köztársaság Európában. Dalmácziából, Isztriából, Friaulból, Bellúnó, Konelyiánó, Trevizó, Feltre, Basszánó, Vicsenza, Pádua, Rovigó területeiből herczegségeket és birodalmi hűbér-tartományo- kat alakított. B e r t y é marsall Nősatel herczege, T a 1 1 é r a n d miniszter Beneventé, B o r g é z e herczeg és felesége Gvasztalláé,

M ü r a Berg és Kiéve nagyherczege lett. Napóleon nem merte ugyan megsemmisíteni a svájczi köztársaságot, de védőjének jelentette ki magát

s katonai birodalma kiépítését befejezte azzal, hogy a hajdani német birodalmat függésbe juttatta Francziaországgal szemben. 1806 julius 12-én

déli és nyugati Németország tizennégy fejedelme megalkotta a r a j n a i s z ö v e t s é g e t és Napóleont védnökének ismerte el. Már augusztus 1-én bejelentették ezek a regenszburgi országgyűlésen a német birodalomból való kilépésüket. A német birodalom nem létezett többé: Ferencz császárt Napoleon arra kény szeritette, hogy lemondjon német császári cziméről.

Egész Nyugat Napóleoné volt. Korlátlan ura Franczia- és Olaszországnak, úgyszintén a spanyol udvar alázatos engedelmessége folytán Spanyolországnak, továbbá Nápolynak és Hollandiának két testvére révén,

Svájcznak mint ennek védnöke, Németországban tetszése szerint rendel

kezett a vürttembergi és a bajor királylyal, valamint a rajnai szövetséggel.

Ez az eljárása a n e g y e d i k európai szövetség megalakulásához vezetett. Poroszország, mely a bázeli békekötés óta tulajdonképpen semleges volt, a legutóbbi háború alatt már azon a ponton állt, hogy csatlakozzék az orosz-osztrák-angol szövetséghez. Csak Napoleon hihetetlen gyorsasággal aratott véres diadalai tartották ettől vissza. Ezúttal azonban megijedt a franczia császárság rohamos terjeszkedésétől, szövetkezett Oroszországgal annál is inkább, mert csapatai a legkitűnőbb állapotban

voltak. Biztosra vette, hogy egyesült erővel sikerülni fog a francziákat

Németországból kiűzni A berlini kormány hadüzenettel való fenyegetés mellett követelte Napóleontól, hogy csapatait a Rajnán túlra vonja vissza.

Ugyanekkor Északnémetországban szövetséget akart létre hozni a déliek ellen.

Napoleon felelet helyett megindult csapataival Poroszország ellen. Október első napjaiban kezdődött a háború. A császár szokásához híven most is bámulatos gyors előnyomulásával és rendkívül erővel vezetett támadásaival győzte le a meglepett szövetségeseket. Már október 14-én megsemmisítette a jénai csatában a porosz katonai államot, 16-án pedig 14,000 porosz katonát fogott el Erfurt mellett. Október 25-én a franczia

hadsereg bevonult Berlinbe s mire az esztendő végére ért, valamennyi porosz vár a francziák birtokában volt. Napoleon pedig szédületes gyorsa

sággal nyomult be Lengyelországba az orosz hadsereg elé. Harmadszor mérkőzött Oroszország Napóleonnal. Előzetesen már kikapott Züriknél, Auszterlicznél, most pedig Eilaunál és Fridland mellett verte tönkre Napo- leon. A fridlandi óriási győzelem után Tilsitben megkötötték a fegyverszünetet, melyet julius 7-én a végleges béke követett.

Ez a t i l s i t i b é k e még jobban kiterjesztette Napoleon uralmát a szárazföldön. Poroszország területének csaknem felét vesztette el. Napo- leon Poroszország rovására megteremtette a szász és vesztfáliai királyságot. A szász királyság a szász választófeledelemségből és Varsó nagyherczeg- ségből, Porosz-Lengyelországból állt, a vesztfáliai pedig Heszszen-Kasszeb

Braunsveig, Fulda, Paderborn államokból, valamint Hannover legnagyobb

részéből állt s B o n a p a r t e J e r o m o s é lett. I. S á n d o r czár beleegyezett minden föltételbe, azonkívül kiürítette Moldvát és Oláhorszá

got. Ám azért Oroszország nem volt legyőzött hatalomnak tekinthető. Napoleon mind messzibbre követte Nagy Károly nyomdokait. Császárrá avatása

napján a frank király koronáját, kardját és jogarát vitette maga előtt. A!jga a pápa jött keresztül az Alpokon, hogy az ő uralmát fölavassa.

Napoleon a meghódított királyságokat is hóditó elődje példája szerint gyúrta át Alatta belül is nagy lett Francziaország kitűnő közigazgatási rendszerével, mely a nemzetgyűlések kormánya helyére lépett.

Ez időtájt Napoleon minden figyelmét Angliára fordította, mely egyedül vonhatta ki magát fekvésénél fogva befolyása alól. P i 11 meghalt ugyan, de utódai folytatták politikáját. Még a harmadik s a negyedik szövetség szétugrasztása után sem tette le Anglia a fegyvert. Élet-halál harcz volt ez. Anglia a tenger felől körülzárta Francziaországot, mire Na» poleon a s z á r a z f ö l d i z á r l a t t a l felelt 1807-ben, mely Angliát teljesen elvágta a szárazfölddel való érintkezéstől. Ám azzal, hogy Európái az Angliával való érintkezéstől eltiltotta, elkeserítette s maga ellen ingerelte a kereskedelmi érdekeikben sértett államokat. Ezzel azonban nem

Hofer András elbúcsúzik híveitől kivégeztetése előtt.

Endrei Zalán: A Világ Történelme V.

,,Globus' mUinlézet. Budapest.

Napóleon és Ferencz császár találkozása az auszterliczi csata után 1805 deczetnber 4 én.

törődött. Anglia az általános békekötésig viselte a zárlat súlyos következményeit. Ekkor állt Napoleon hatalma tetőpontján. Mindent elkövetett, hogy Francziaország tengeri haderejét az angollal egyenlővé tegye: kikötőket építtetett, megerősítette a parti várakat, hajókat építtetett s el volt határozva — hogy ha kell — tengeren is leszámol Angliával. Előbb azonban a spanyol félszigetet akarta magának biztosítani. Portugál akkor tényleg angol gyarmat volt. A spanyol Burbonokkal egyetértőleg Napoleon az 1807. okt. 27-én Fonténblóban kelt szerződésben kimondta, hogy a braganzai ház megszűnt uralkodni. Z s ü n ó alatt franczia sereg nyomult Portugáliába s rövidesen elfoglalta Liszabont. Aztán Spanyolországra került a sor. Ott nagy egyenetlenség uralkodott a királyi családban. G o d ó i, a király kegyencze mindenható volt, Ferdinánd aszturiai herczeg pedig összeesküvéseket szőtt apja kegyencze ellen. Mikor Napo- leon Poroszország ellen indult, ez a Godói mozgósittatta a spanyol hadse-

az aszturiai herczeget VII. Ferdinánd neve alatt kikiáltotta királynak. Erre a fran- czia csapatok bevonultak Madridba, Napoleon pedig Bajonnba rendelte a spanyol királyt és herczegeket. Ott Ferdinánd a koronát visszaadta apjának, az pedig lemondott róla Napoleon javára, aki a spanyol „huntá“-val (junta, országgyűlés) bátyját, Bonaparte Józsefet kiáltatta ki spanyol királynak. Ennek helyét a nápolyi trónon M ü r a, Na- poleon sógora kapta.

Ez időben már ismét mozgolódtak az európai hatalmak. A római udvar el volt keseredve, a spanyol félsziget nemzeti büszkeségében halálosan megsebezve, Hollandia sokat szenvedett a szárazföldi

zárlattól, Ausztria már alig tudta elviselni azt az alárendelt szerepét, melyet veszteségei mellett Napoleon neki juttatott, Anglia pedig valamennyit inge-

Kitört tehát a háború a Szentszék és Fran- cziaország között. Még komolyabb volt a helyzet Spanyolországban. A spanyolok 1808 május 27-én a szevilyai huntában VII. F e r d i n á n d o t kiáltották ki ki-

rálylyá s mindenütt föllázadtak a francziák

ellen. A* portugálok ugyanazt cselekedték.

Z s ü n ó, akinek nem volt elég katonája,

végre is kiürítette az országot, melyet

aztán V e 11 i n g t o n angol tábornok foglalt el 25,000 emberrel. Ezalatt Ausztria is készülődött az új küzdelemre. Sándor czár azonban, akire Napoleon lángelméje s személyének varázsa a tilziti találkozásnál roppant befolyást gyakorolt, hű maradt a tilziti szerződéshez. A két császár 1808

cziót, a hűbérjogokat, igyekezett föl- lenditeni az ipart, kereskedelmet. Hasztalan; a papok a leghihetetlenebb módon fölizgatták ellene a szellemileg nagyon is visszamaradt népet.

Ilyenfajta volt a papok oktatása:

— Mondd meg fiam, ki vagy te?

— Spanyol, isten kegyelméből.

— Ki a boldogságunk ellensége?

— A francziák császárja.

— Hány természete van?

— Kettő: emberi s ördögi.

— Mik a francziák?

— Hajdan keresztények, most eretnekek.

— Bűn-e francziát megölni?

— Nem, lelkiatyám: a mennyországot érdemli meg, aki ily eretnek kutyát megöl.

Napoleon elhatározta, hogy megfékezi ezt az országot, mikor NémetOrszágból az Ötödik Szövetség híre érkezett. Ausztria alaposan fölhasználta Napoleon távollétét. A honvédek- Lefévr Ferencz József° tábornagy (Lefebvre). Danczig herczege, 1755-ben

kel együtt 550,000 embert sorozott be s 1809 tavaszán megkezdte a háborút. Tirol föllázadt, J e r o m o s királyt elkergették Vesztfáliából, Itália is megtántorodott Napoleon iránti hűségében, Poroszország alig várta, hogy fegyvert ragadhasson.

Napoleon gyorsan otthagyta Madridot, s Párisba sietett. Onnan fölszólította a rajnai szövetség tagjait, hogy katonáikat készen tartsák. Ekkor azonban Károly főherczeg 120,000 emberével már betört Bajorországba s folyton előnyomult, míg Napoleon hadereje mindössze 100,000 emberből állt s az annyira szét volt szórva, hogy Károly határozott, erélyes táma

dással tönkre tehette volna. Ám, mint rendesen, Károly most is habozott. Ez alatt megérkezett a harcztérre Napoleon, aki átlátta a helyzet veszélyes voltát, gyorsan egyesítette a szertefekvő hadoszlopokat s teljes erővel az

osztrákokra vetette magát, akiket egymásután megvert Abenszbergnél, Landsz- hutnál, Eggműlnél s Eszling alatt. Nyomon követte a futó ellenséget s

már május 13-án másodszor is bevonult Bécsbe. Majd gyors elhatározás-

sál Magyarországba akarta áttenni a háború színhelyét, hogy ezt az országot is elvegye a Habsburgoktól. Még Bécsből kiáltványt intézett a magyarokhoz, hogy éljenek újra királyválasztó jogukkal s foszszák meg trónjuktól a Habsburgokat, akik eladdig csak szenvedést hoztak rájuk. Csakhogy Napoleon fölhívása meghiúsult a magyarok királyhűségén, akik mintegy válaszképpen nyomban szervezték a nemesi fölkelést a francziák császárja ellen. Ekkor Napoleon átkelt a Dunán Aszpern mellett, ahol majnem végpusztulás érte hadseregét. Mialatt a sereg egyik része már a hevenyészett hídon átkelt, az osztrákok nagy erővel támadtak rá a még innen levő hadoszlopokra és súlyos veszteségeket okoztak neki. Csakhogy ez a balsiker nem változtatott a hadjárat sorsán, mert Napóleon pár nappal később döntő csatában csaknem megsemmisítette Vag- ram mellett az osztrák hadsereget s szétszórta

tria teljesen elhagyott, csak enyhit- hetlen nyomornak lennénk áldozatai.

Napóleon lépteit felsőbb hatalom

vezérli, nem szabad azzal tovább is szembeszállanunk!“

Ezzel a tulajdonképeni háború

véget ért, de az ország sajátos alkotása a hegyes vidék, lakóinak gondolkozása és érzelme alkalmas volt arra, hogy a harczi kedv elfojtva is tovább forrjon és mind- untalanul ki-kitör,ön. Néhány ap

róbb siker, amit a felkelők elértek, Hofert is arra bírta, hogy újra a fölkelök élére álljon; majd mikor látta, hogy minden elveszett, elbujdosott hazája bérczei közé. Csakhogy árulás folytán a francziák kezébe esett.

A francziák haditörvényszék elé

állították és golyó általi halálra Ítélték. Mantuában 1810 február 20-án

pant birodalma ekkor északon Hamburgtól s Danczigtól délfelé Triesztig s Korfuig terjedt.

Ekkor Napoleon, aki mindeddig vakmerő, de hajthatatlan politikát követett, második házasságával elhagyta eddigi útját. Elvált J o z e f i n-től, akitől nem volt gyermeke s hogy örököst adjon a birodalmának, 1810 április 1-én nőül vette M ár i a L u j z a osztrák főherczegnőt, F e r e n c z császár leányát. Nagy hiba volt ez. Föladta vele addigi álláspontját, melyre magát a forradalomból fölküzdötte, amelyből kifolyólag eddig Európában a régi udvarok

ellen lépett föl, mint akár a köztársaság a régi kormányok ellen. Ez az új házasság megváltoztatta uralkodása jellegét is s még inkább eltávolította a néptől. Udvarát a

régi családokkal díszítette s összekeverte

a régi és az új nemességet. Auszterlicz avatta föl a polgári császárságot, Vágrám után a nemesi császárság fog-

20-án fia született, akit római király-

Időközben a spanyol háború sok gondot okozott Napóleonnak. Minden talpalatnyi földet hősiesen védelmeztek a spanyolok, minden várost rohammal kellett bevenni. Mégis 1811-ben úgyszólván már az egész ország a francziáké volt. A spanyol hunta Szevilyából Kádiszba menekült, melyet most franczia hadsereg készült ostrom alá venni. Portugálban kevesebb szerencsével harczoltak a francziák. M a s s z é n a ugyan kétszer is megverte V e l l i n g t o n t és elfoglalta Oportót és Olivenzát; mikor azonban az angol tábornok Torresz Vedrasz mellett elsánczolta magát, Masszéna nem tudott hozzáférni s kivonult az országból.

Mialatt a félszigeten ez a háború folyt, északon új hadjárat volt készülőben. Oroszország aggodalommal látta, hogy Napoleon birodalma mindjobban közeledik feléje. A maga halárai közt volt szorítva, ami által befolyása nagyon csökkent, de meg sokat szenvedett a szárazföldi zárlattól is, anélkül, hogy a háborúból előnye lett volna. Így hát Oroszország már 1810 óta folyton gyarapította hadseregét, újra kereskedelmi összeköttetésbe lépett Angliával s nem idegenkedett attól, hogy Napóleonnal szakítson. Az egész 1811 ik év tárgyalásokkal telt el, melyek nem vezettek ered-

támadással legyőzte, fővárosát elfoglalta és a békét területe megnyirbálásával kötötte meg. Az volt a szándéka, hogy Oroszországot a lengyel királyság visszaállításával ártalmatlanná teszi, ahogy az osztrák császárral cselekedte az auszterliczi csata után a bajor és vürttembergi királyságok, Poroszországgal a jénai csata után a szász és vesztfáliai királyságok fölállításával. Erre a czélra az Ausztriával márczius 14-én kötött szerződésben kikötötte, hogy ez Galicziát átengedi az illiri tartományok ellenében. A lengyel királyság visszaállítását a varsói országgyűlésen kimondatta.

Napoleon elhatározta, bogy benyomul Oroszország szivébe, ahelyett, hogy előbb teljesen szervezte volna a lengyel védőfalat. Hadserege körülbelül félmillió katonából állt. Junius 24-én átkelt a Nyemen folyón, elfoglalta Vilnát, Mohilovot és Szmolenszket, valamint Vitepszket, s az oroszokat egymásután Osztrovo, Poloczk, Mohilov és Szmo- lenszk mellett véres csatákban megverte. Már szeptember 14-én bevonult Moszkvába.

Az orosz kormány védelmi harczában nemcsak hadseregére, hanem területe roppant kiterjedésére és zord éghajlatára is számított. Amint a levert orosz seregek a franczia haderő elől visszavonultak: felégették a városokat, elpusztították a vidéket s így Napóleonnak vereség vagy visszavonulás esetére nagy nehézségeket gördítettek az útjába. Ennek a védelmi rendszernek megfelelően R o s z t o p s i n kormányzó fölgyújtotta Moszkvát is, épp úgy, mint korábban Szmolenszket s egész sereg más várost és falut. A császár beláthatta volna, hogy ez a háború nem úgy fog végződni, mint a többiek; minthogy azonban minden ponton győzött s a fővárosnak is ura volt, abban reménykedett, hogy most békére kényszerítheti az oroszokat, akik ebben a reményében ügyesen megerősítették. Az oroszokkal folyó tárgyalások elhuzódozása folytán lassabban mozgott hadseregével, mint ahogy rendesen szokta és csak október 19-én határozta el, hogy visszavonul.

Napóleonnak ez a visszavonulása végzetes volt: ezzel kezdődött a császárság megrendülése. Emberi kéz nem dönthette meg Napóleont, mert mint hadvezetőnek nem volt párja, hadserege pedig jobb lett az ő vaskeze alatt, mint bármelyik másik a föld kerekségén. Csakhogy a szerencsétlenségek Európa legszélsőbb pontjain leselkedtek rá, azokon a jeges határokon, ahol a hóditó uralmának meg kellett törnie a természet zord hatalmán. Ezt a hadjáratát nem vereség miatt, hanem a hideg, az éhség, a sivatagban való bolyongás fáradalmai utján vesztette el s vele letűnt győz- hetlen szerencséjének varázsa is.

A Berezináig rendben történt a visszavonulás, ott azonban vad futássá változott. Azután, hogy a hadsereg ezen a folyón átkelt, Napoleon — aki addig megosztotta hadserege fáradalmait — szánkón elutazott s teljes gyorsasággal Párisba sietett, ahol távolléte alatt összeesküvés tört ki.

Maié tábornok néhány emberrel azt tervezte, hogy megdönti az óriás hatalmát. Vakmerő volt ez a vállalkozás, s mert tévedésen — Napoleon halála hírén — alapult, nagyon sok embert kellett volna megtévesztenie, hogy sikerülhessen. Azonkívül pedig a birodalom még szilárd alapokon nyugodott s így összeesküvés nem, csak általános fölkelés dönthette volna össze. Maié összeesküvése nem sikerült s az összeesküvés vezetőit kivégezték. Mikor a császár visszaérkezett, a nép nem tudott hova lenni bámulatában, hogy Napóleont ily szerencsétlenség érhette. Az állam hatóságai azonban határtalan odaadással és engedelmességgel fogadták.

Napoleon deczember 18-án érkezett meg Párisba, elrendelte 300.000 ember beso- rozását, föllelkesítette ismét a nemzetet, bámulatos tevékenységével rövid idő alatt nj hadsereget teremtett s 1818-ban újra megindította a háborút.

Csakhogy a Moszkvából való visszavonulás óta egész sereg, Napóleonra teljesen új dolog történt. 1812-ben mutatkoztak birodalma összeomlásának első jelei. Mindenfelé megunták igáját. Amióta a pápával szakított, a papok titkos aknamunkát folytattak ellene. A nép tömegei is teljesen kimerültek a folytonos hóditó hadjáratokban. Napóleontól a magánérdekek megkimélését, a kereskedelem föllenditését várták, e helyett pedig folyton újabb adók s a szárazföldi zárlat alatt nyögtek. Most már nemcsak az a néhány ember volt ellensége, akik a forradalom politikai czéljához hűk maradtak s akiket ő kleálisoknak gúnyolt, hanem mindazok, akik az akkorinál jobb társadalmi állapot anyagi előnyeit élvezni akarták. A külföldön a katonai nyomás *erhe alatt nyögtek a népek s a megalázott uralkodócsaládok azon igyekeztek, hogy ismét fölemelkedhessenek. Az egész világ kényelmetlenül érezte magát s az első balesetnek általános fölkelést kellett maga után vonnia.

— Győztem — mondta maga Napoleon, amikor a korábbi hadjáratokról beszélt

• holott mindig új meg új veszedelem tornyosult elém. Folyton épp akkora ügyességre, mint erőre volt szükségem ... Ha nem győztem volna Auszterlicznél: egész Poroszország rám rohant volna, ha Jenánál nem semmisítem meg az ellenséget, akkor Ausztria és Spanyolország hátba támadt volna. Ha Vágramnál nem diadalmaskodom,

• ami pedig nem volt döntő győzelem — attól kellett félnem, hogy Oroszország cserben hagy, Poroszország föllázad ellenem s az angolok megint megjelennek Ant- verpen előtt.
  

Napóleon a méregíivégcsével.

Tényleg ez volt Napóleon helyzete. Minél messzebbre haladt a maga külön útján, annál fényesebben kellett győznie. Amint az első csatát elveszti, egyik a másik után hagyja el: a királyok, akiket legyőzött, a királyok, akik trónjaikat neki köszönhették, a szövetségesek, akiket nagygyá tett, az államok, melyeket birodalmába olvasztott, a szenátorok, akik annyira hízelegtek neki, sőt maguk fegyvertársai is. A háboiu, melyet 1812-ben Moszkvába tett át, most 1813-ban Drezda mellé húzódott vissza, 1814-ben pedig Páris falai alá: oly rohamos volt a sors változása.

A berlini kormány kezdte meg az általános elszakadást. Már 1813 már- czius 1-én csatlakozott Oroszországhoz és Angliához, melyekkel a h a t o d i k szövetséget alkotta, amelybe csakhamar Svédország is belépett. Időközben a császár, akiről a szövetségesek azt hitték, hogy teljesen össze van törve, új diadalokkal kezdte meg az új háborút- A lüczeni csata, melyet május 2-án ujonczokkal nyert meg, Drezda elfoglalása, a bauczeni diadal s a csata színhelyének az Elba mellé való áttétele bámulatba ejtette az egész világot. Ausztria, mely 1810 óta hadilábon állott, harczra készen várta az eseményeket, de azért ezúttal még közbenjárónak ajánlkozott a császár és az ellene szövetkezett hatalmak között. Közbenjárását mind a két fél el is fogadta.

Junius 4-én Plazvicz mellett fegyverszünetet kötöttek s Prágában kongresszus ült össze, hogy a békéről tárgyaljon. Csakhogy úgyszólván lehetetlen volt a megegyezés: Napoleon nem akart szédületes magaslatáról alább ereszkedni, Európa viszont épp oly kevéssé akarta továbbra is az ő igáját viselni. A szövetségesek Ausztriával egyetértve azt kívánták, hogy a császár birodalmának a Rajna, az Alpok és a Mász folyó szabjanak határt. A kongresszus szétment, anélkül, hogy eredményt ért volna el. Ausztria csatlakozott a szövetséghez s a háború, mely egyedül dönthette el ezt a kérdést, újra kezdődött.

Napoleon csak 280,000 emberrel rendelkezett, míg a szövetségesek

hadereje a félmilliót is meghaladta Napoleon az ellenséget az Elbán túlra visszaszorítani s az új szövetséget szokásához híven gyors mozdulataival

s rajtütésének szétzúzó erejével akarta szétrobbantani. Eleinte az ő oldalán

volt a hadi szerencse. Drezda mellett fényes diadalt aratott az egyesült szövetséges hadak fölött, csakhogy alvezéreinek vereségei megzavarták terveit.

Makdonaldot megverték Sziléziában, N e y Berlin mellett vesztett csatát, V a n d a m m pedig Kulm mellett. Minthogy Napoleon az ellenséget, — mely minden oldalról körülzárással fenyegette, — nem tudta tovább föltartóztatni, visszavonulásra gondolt. A rajnai szövetség fejedelmei ezt a pillanatot használták föl arra, hogy cserben hagyják. Lipcse mellett összetalálkozott ismét a két óriási hadsereg: félmillió szövetséges és félannyi franczia. Valósággal „népek csatája” volt ez. Véres harcz folyt a város körül s a szászok meg a vürttembergiek még a csata alatt átpártoltak a szövetségesekhez. Ez az árulás arra kényszeritette Napóleont, hogy három napi hősies harcz után, mely egyik fél győzelmével sem végződött, visszavonuljon. A hadsereg a Rajna felé vonult, ahol a bajorok, akik szintén cserben hagyták, meg akarták akadályozni a folyón való átkelését. De Napoleon Hanau mellett valósággal megsemmisítette őket s 1813 október 30-án franczia területre lépett. Bár ebben a hadjáratban sem győzték le, annak vége épp oly végzetes volt Napóleonra, mint az orosz háború. Francziaors2ágot a saját területén fenyegette az ellenség, mint 1799-ben. De a franczia nép már nem rajongott annyira a függetlenségéért, mint akkor: s így Napoleon képtelennek találta arra, hogy őt a válság e nehéz pillanataiban támogassa.

Napoleon november 9-én tért vissza Párisba. A szenátusnál 300,000 ember besorozását eszközölte ki s a nála megszokott erélylyel látott hozzá az új háború előkészületeihez. Fölhívta a törvényhozó testületet, hogy az ország védelmében támogassa, tudomására hozta a prágai tárgyalások lefolyását és eredményét s új, utolsó erőfeszítésre szólította föl, hogy a békét, Francziaország egész népének eme forró óhajtását dicsőségesen biztosíthassa. Ám ez eddig néma és engedelmes törvényhozó testület éppen ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy Napóleonnak ellenálljon.

Az általános elernyedés elcsüggesztette Francziaországot, mely amellett — tudtán kívül is — a királypárt befolyása alatt állt, amely titokban ismét mozgolódni kezdett, amióta a császári birodalom hanyatlása reményeit újra fölélesztette. Lené, Rénnard, Galloa, Flózserzs és Biron-ból álló bizottság nagyon éleshangu jelentést tett arról az eljárásról, melyet a kormány követett, egyúttal a hódításokról való lemondást s a szabadság visszaállítását követelte. Ez a más időben jogos kívánság ebben a pillanatban csak a szövetségesek benyomulását könnyítette meg. Ámbár a szövetségesek állitójag csupán Európa fölszabadítását szabták a béke árául, mégis hajlandók voltak esetleges győzelmüket a végsőkig kihasználni.

A törvényhozó testületnek e váratlan s nyugtalanító ellenállása Napóleont felbőszítette: hirtelen föloszlatta a törvényhozó testületet. Az ellenállásnak

ez a kezdete volt az elszakadás első jele az ország belsejében. Oroszországról áthúzódott Németországra, most úgy látszott már Itáliára és

Francziaországra is kiterjeszkedik. Mint azelőtt, most is a hadi szeren csétől függött minden. Napoleon abba helyezte minden reménységét. Január 25-én indult el Párisból, hogy ezt a halhatatlan küzdelmet végigharczolja.

Minden oldalról

Itálián át nyomultak hatalmukba kerítették vezérlete alatt átmentek a Bidaszoán s a Pireneusok alján jelentek meg. Keletről és északról három hadsereg szorongatta Francziaországot. A nagy szövetséges hadsereg, 150.000 ember, Svarczenberg alatt Svájcz bámulatba ejtette az egész világot, még legádázabb ellenségeit is.

Napoleon Sampányba ment s a két hatalmas ellenséges hadsereg elé indult. M é z o n tábornoknak az volt a parancsa, hogy Bernadottot föltartóztassa Belgiumban, O z s r ó n a k , hogy az osztrákokat Lionnál megállítsa, S z u 11 n a k ugyanaz a föladata a spanyol határon álló angolokkal szemben. B ó h a r n é Jenő herczegnek Olaszországot kellett védelmeznie. Napoleon nem adta föl a reményt, hogy ezeket a roppant ellenséges hadakat sikerül Francziaországból kivetnie s lobogóit ismét idegen területen bonthatja ki. Ügyesen Blüher és Svarczenberg hadseregei közé ékelte magát s előbb az egyiket, majd a másikat verte meg, Blüher fölött Sampóber, Monmirely (Montmirail), Sató-Tierri és Bósam mellett győzött s amikor seregét csaknem teljesen megsemmisítette, visszasietett a Szajnához, véres győzelmet aratott Svarczenbergen s folyton maga előtt űzte őket. Számításai oly pontosak s kitűnőek voltak, gyorsasága, munkabírása oly rengeteg nagy s csapásai oly súlyosak, hogy úgy látszott: ismét azon a ponton áll, hogy a két rettenetes hadsereget teljesen szétrobbantja s velük a szövetséget is.

Ám, ha mindenütt győzött is, az ellenség mégis talajt nyert ott, ahol ő nem lehetett maga jelen. Az angolok bevonultak Bordóba, ahol egyik

a belga hadsereg egyesült Blüher seregének romjaival, aki most ismét megjelent Napoleon háta mögött. Már a saját családja is kezdte cserben hagyni s Müra Itáliában ugyanúgy cselekedett, mint Bernadott: csatlakozott a szövetséghez. A birodalom magasrangu tisztjei közül sokan hanyagul szolgáltak neki s csak régi alvezérei és katonái csüggtek rajta a régi

hogy az ellenség elől a Francziaországból kivezető utat elzárja. Ez a vakmerő s lángeszű menetelés, mely a szövetséges tábornokok visszavonulási útját el kellett, hogy zárja, egy pillanatra megdöbbentette őket, de

titkos biztatásokra egyenesen Páris ellen vonultak.

A roppant város körül elterülő síkot elözönlötték az ellenséges hadak

s Páris, mely addig évszázadokon át az európai fővárosok között egyedül

nem látott ellenséges katonát falai között, most azon a ponton állt, hogy

amazok megaláztatásának részese legyen. A császárné, akit nehány hónappal azelőtt régensnőnek neveztek ki, éppen Bloába utazott. Napoleon távol

volt. A magára hagyott főváros, melynek lakossága amúgy is a végsőkig

kimerült s nyugalom után vágyott, nem sokáig állhatott ellent. Nem volt ott, aki a népet lelkesítse; amellett a királypártiak, akiknek élén a b e n e - venti herczeg állt, az ellenséget fölszólították: támadja meg Párist, ők

A szövetkezett fejedelmek bevonulása Lipcsébe, a „népek csatájának" nevezett ütközet után.

belülről támogatják. Mégis ütközetre került a sor márczius 30-án Páris falai alatt, de 31-én megnyíltak a város kapui s a parancsnokkal kötött megadási szerződés alapján a szövetségesek bevonultak.

Maga a szenátus is elszakadt Napóleontól: T a 11 é r a n d herczeg tanácsára, aki nem sokkal azelőtt kegyvesztett lett a császárnál. Ez az ember, akinek az államhatalom minden válságában része volt, most Napóleon ellen foglalt állást. Nem tartozott semmiféle párthoz, politikailag teljesen egykedvű, mégis minden kormány bukását jóval előbb megsejtette, alkalmas időben visszavonult; s ha a kormány megbuktatására elérkezett az alkalmas pillanat, segített megbuktatni nagy tehetségével, befolyásával, nevével és a hatalom segítségével, melyet ravaszul sohasem engedett teljesen kisiklani a kezei közül. Az alkotmányos nemzetgyűlés idejében a forradalom mellett volt, majd a direktórium pártján, november 9-én a konzulátus megteremtésében segített, 1804-ben a császárság fölállítása mellett kardoskodott, 1814-ben pedig a királyi család visszahelyezéséért szállt síkra. A szenátus az ő befolyására ideiglenes kormányt nevezett ki, Napóleont trónvesztettnek jelentette ki, családja örökösödési jogát megsemmisítette, a franczia népet és a hadsereget pedig a neki tett hűség-

eskü alól föloldotta. Zsarnoknak jelentette ki azt, akinek önkényuralmát

oly sok éven át hízelegve támogatta.

Eközben Napoleon környezetének sürgős kérésére, hogy a főváros segítségére siessen, visszafordult Szen-Dizié felől s 50.000 emberrel sietett Páris falai alá abban a reményben, hogy az ellenség bevonulását megakadályozhatja. Mikor azonban április 1-én odaért, értesült az egy nappal vetségesek föltételeit. Amikor ezek Francziaországba benyomultak, még Sa- tilyonban a régi franczia királyság területét ajánlották föl neki; később már csak a fia érdekében akartak vele tárgyalni; most azonban elhatározták, hogy a forradalom minden nyomát, Napoleon hódításait és dinasztiáját kitörlik a történelemből, és föltétien lemondásra kényszeriíették.

Napoleon 1814 április 11-én Fonténblóban aláírta azt az okmányt, melylyel a maga és családja nevében lemond a trónról. További sorsáról különösen határoztak. Két millió frank évi járadékot adtak neki s lakhelyéül a kis Elba szigetét jelölték. A császári czimet megtarthatta és 400 testőrt is vihetett magával. Április 20-án búcsúzott el csapataitól s nyomban elutazott új fejedelemségébe.

*) Napoleon fia, a kinek a javára le akart mondani. Neve Ferencz József Károly Napóleon, A császárnak Mária Lujzától született fia, akit atyja születésekor kinevezett római királylyá. Szül. 1821-ben márczius 20-án Párísban. Meghalt mint Reihstadt herczege 1832 jul. 22-én Sönbrunnban, tüdővészben.

XVI. Lajos legfiatalabb öcscse, A r t o a gróf már április 12-én Párisba ment és mint XVIII. Lajos helytartója mutatta be magát. Tallérand gyorsan összehívta a szenátusnak vagy harmincz tagját; hamarosan néhány alkotmányhatározatot, olyan alkotmányfélét tákoltak össze, melyet a törvényhozó testület Párisban lévő tagjai elfogadtak. Ennek értelmében — amint Tallérand nagyon ügyesen kifejezte — Kszavér Szaniszló Lajos herczeg ismét visszaadatott a hazának. Nos, maga a király, ugyanaz a Kszavér Szaniszló Lajos nem ismerte el annak igazságát. Nem az alkotmány alapján, hanem elvitathatatlan jogára hivatkozva vonult be XVIII. Lajos „isten kegyelméből Francziaország és Navarra királya“ május 4-én jó Páris városába. Május 14-én VII. Ferdinánd bevonult Madridba, 20-án pedig Viktor Emánuel Torinóba.

A végleges békét, amelyet párisi béke alatt ismer a történelem, 1814 május 30-án kötötték meg. Francziaország megtartotta 1792-ben volt határait, sőt 150 négy- szögmértföldet kapott is hozzá. A békekötés értelmében az európai viszonyok rendezésére a hatalmak Bécsben kongresszusra jönnek össze.

November 3-án nyitották meg a b é c s i kongresszust, mely

ben uralkodók és meghatalmazottak vegyesen vettek részt. A kongresz- szusi urak vidám mulatozással töltötték az időt, hogy minél későbben kerüljön a sor bizonyos kérdések elintézésére,

melyek könnyen össze- veszithették a szövetségeseket. Legveszedelmesebb volt a szász és a lengyel kérdés. Ezen a két országon Oroszország és Poroszország szeretett volna osztozkodni, amit azonban Anglia, Francziaország

Blüher Gebhard Leberekt herczeg.

Szül. 1742. decz 16-án, Rostokban. A fiatal Blüher Rügen szigetén látott először katonákat: svéd huszárokat. Közéjök állt. Majd porosz huszárok fogságába esett. 1760-ban porosz kadét. Mint száz ado s nyug díjba ment, mert II. Frigyes az előléptetéseknél i mellőzte, li. Frigyes Vilmos alatt (1787) újra belépett a tényleges katonai szolgálatba. 1791-ben már huszárezredes. A fran- cziák elleni háborúban ismételten kitünteti magát. 1803-ban altábornagy és Vesztfália kormányzója. Időközben franczia hadifogságba esett, de kiszabadul. A tilziti béke után ö ösztönzi leginkább királyát a francziák elleni háborúra. Sarnhorszttal és Gneizenauval szervezi a porosz hadsereget. 1813- ban lovassági tábornok és Szilézia főparancsnoka. Aug. 26-án megveri Makdonaldot Kacz- bak mellett, október 16- án Marmontot Möakern mellett, 18-án ő hatol be elsőnek Lipcsébe. Ekkor lett tábornagy. A Páris ellen vonulás az ő eszméje volt. III. Frigyes Vilmos Napoleon feletti győzelméért tette meg valstadti hercegnek.

és Ausztria elleneztek. Oly éles volt a véleménykülönbség, hogy Anglia, Ausztria és Francziaország 1815 január 3 -án titkos védőszövetséget kötött újabb támadások ellen.

E közben Francziaországban mind kedvezőtlenebbül alakultak a dolgok. A visszahelyezett királyi család már ily rövid idő alatt is elárulta, hogy az ország kormányzására képtelen. A két Burbon és kíséretük még mindig úgy gondolkozott, mint elődeik 1789 előtt, pedig a kíséretben volt nem egy olyan eníber, akit a húsz évi száműzetés nyomora megtaníthatott volna józanul gondolkozni. E helyett azonban mint megannyi kisértet tértek vissza a hajdani világ romjain alakult új életbe. Nem csoda, ha a nép

hatott a mulatozó hatalmasságokra, mint a fölrobbant bomba. A levélben az állt, hogy Napoleon eltűnt Elba szigetéről.

Francziaországban és egyebütt történő dolgokról, február 26-án 900 emberével elvitorlázott Elba szigetéről, márczius 1-én Kann közelében partra viszálykodására. Amint Párisba bevonult, biztosította békés szándékairól a bécsi kongresszust. Oly nagy volt azonban Napóleon nevének varázsa, oly nagy a rettegés lángesze s ereje elől, hogy a hatalmak rögtön abbahagyták a veszekedést s szoros szövetséggé egyesültek a „békerontó“ ellen.

Így hát ezt a kérdést: Napóleonnak s a világnak sorsát ismét a kardnak kellett eldöntenie. Ezúttal valamivel jobban álltak Napoleon ügyei. A várak helyőrségével s a hadifogságból hazatért harczosokkal együtt 100.000

Érdekes részlet Napóleon történetéből. Valami alkalommal fárasztó hadi nap után egyik őrszeme elaludva találta. Elvette fegyverét és maga állott őrt, amig a katona felébredt és rémülten látta, hogy maga a császár áll helyette őrt.

embere volt. A várakozás és a védelem nem felelt meg természetének. Gyorsan elhatározta, hogy nem várja be a szövetségesek roppant hadainak egyesülését, hanem nyomban a jobb szárnyukra veti magát, mely 95.000 angolból állt V e i l i n g t o n és 130.000 németből B l ü h e r alatt.

Napoleon junius 12-én hagyta el Parist s 14-én hadereje készen állt Sarleroa mellett. Külön-külön akarta megverni ezt a két hadsereget. Míg 16-án N e y tábornagy a hadsereg egyik részével a brüsszeli utón nyomult előre és a hires Katrba-vendéglő mellett megütközött Veilington élcsapataival, addig Napoleon keletnek tartott a főhadsereggel s Linyi mellett csatára kényszeritette Blühert. Ismét teljes fényében ragyogott Napoleon lángelméje. Délután 2 órakor kezdődött meg a harcz; s mire az éjszaka leszállt, a poroszok futottak az egész vonalon. 12.000 embert s 21 ágyút vesztettek, maga Blüher is megsebesült. Ám Napoleon akkor már nagyon beteg volt. Magában hordta a halálos kór csiráit, fáradt volt. Nem üldöz- tette az ellenséget, mint hajdan szokta, a végső szétkergetésig. Így történt, hogy Blüher a vereség után északnyugat felé vonulhatott vissza, amerre Veilington hadserege állt.

Junius 17-én Blüher szétszórt csapatai már ismét együtt voltak, sőt B ü 1 o v újabb csapatokkal sietett segítségére. Veilington kérdésére Blüher azt üzente, hogy 18-án egyesülhet vele. Veilington tehát elhatározta, hogy elfogadja a csatát, bevárja Napoleon támadását. Hadseregét, mely német (hannoveri, nasszaui, braunsveigi) és angol katonákból állott, Brüsszeltől délre Mon-Szen-Zsan magaslatain állította föl; a főhadiszállása Vaterlóban volt. Az angol hadsereg közepe előtt mély, roppant széles árok szelte ketté a síkot.

Napoleon örült az alkalomnak, hogy ezt az ellenfelet is egyedül verheti meg. Blüher föltartóztatására G r ú s i marsallt küldte ki egy hadtesttel. Maga az esőtől túlságosan fölázott talaj miatt csak délben kezdhette meg a támadást s ez a késedelem végzetessé vált reá. Négy órai ütközet után, melyben az angoloknak roppant veszteségei voltak, úgy látszott, eldőlt a csata sorsa. Az angolok a két szárnyon futva vonultak vissza, csak a közép tartotta magát.

Napoleon teljesen el akarta dönteni a csatát, mielőtt Blüher megérkezik s rohamra küldte Ney tábornagygyal a hires gárdát, hogy az angol hadsereg közepét törje át. Úgy látszott, hogy ez az ötezernyi emberből álló, szédületes gyorsasággal előre robogó érczfal szétzúzza az ellenséget, mikor hirtelen beállt a pusztulás. A teljes gyorsaságban előre törő lovasoszlopok a szakadékszerű mély árok elé értek. Vissza nem fordulhattak,

meg sem állhatták. Százával zuhantak bele az árokba, melyet a]szó szoros

értelmében kitöltöttek. A testőrség fele ott hevert véres, kusza összevisszaságban az árokban, melyet egyenlővé tettek a földdel. Ney a gárda másik

felét átvezette az eleven talajon s rohama még így is oly erős volt, hogy az angol sereg középhada megingott.

Ney tábornagy a vaterlói csatában, a váratlanul árok elé került lovascsapatoknak „előtét" vezényel és kitölti a belerohanókkal az árkot, hogy az utánuk jövők tovább vágtathassanak.

Vellington már elrendelte a visszavonulást, mikor este öt óra felé a francziák jobb szárnya felé hatalmas porfellegek közeledtek. Napoleon nyugodt volt. Hisz ott Grúsinak kellett lennie egy egész friss hadtesttel. Ez a tévedés is végzetes lett. Grúsi egész másfelé járt, nem tudni: áruló szándékkal-e, vagy ügyetlenségből. Blüher hadserege volt az, mely jobbról közeledett. Csakhamar megszólaltak a jobbról eső fisermoni dombok felől

ismét elfoglalták a Tülyeriákat. Napoleon Rosfórba sietett. Levelet irt az angol régensherczegnek, melyben kijelenti, hogy az angol nép vendég

szeretetének védelme alá helyezi magát, azután a Bellerofon angol hadihajóra szállt, melynek kapitánya azonban hadifogolynak jelentette ki. Az

angol kormány pedig minden népjog letiprásával az Atlanti-Óczeán egyik legelhagyottabb szigetére, Szt.-Ilonára szállította a halálosan beteg oroszlánt s irgalmatlan böitönőre volt addig a pillanatig, míg öt évvel később örökálomra hajtotta fáradt fejét s lelke bevonult a halhatatlanok közzé, hogy elfoglalja köztük az első helyet.

Kép a februári forradalom kitöréséről Parisban.

A RESTAURÁCZIÓ ÉS A JÚLIUSI KIRÁLYSÁG IDEJE.
1815—1848.

BÉCSI KONGRESSZUS. — SZENT SZÖVETSÉG. — NÉMETORSZÁG.
SKANDINÁVIA. ANGLIA.

Napóleon szédületes pályafutásának vége volt. Az európai uralkodók és udvarok a magúk elmaradt, ósdi, korlátolt gondolkozásukkal siettek ismét a régi, a középkorias időket helyreállítani; ha ideig-órág sikerült is az új idők hatalmas ereje diadalmaskodott felettük.

A bécsi kongresszus -még 1815 junius 9-én befejezte tanácskozásait. Ennek határozatait kiegészítették a második párisi béke megállapodásaival, melyeket november 20-án kötött meg az újra visszahelyezett franczia király a négy másik nagyhatalommal. Ez a békekötés 700 millió frank hadisarczot rótt Francziaországra, melynek azonkívül el kellett tűrnie, hogy 150.000 szövetséges katona öt éven át megszállva tartsa.

Legtöbbet a bécsi kongresszuson Oroszország nyert. Finnlandot még a

napóleoni háborúk alatt bekebelezte, most pedig a varsói herczegsége kapta, melyből megalkotta a lengyel királyságot. Anglia megtartotta a Fokföldet, németalföldi Gujana egy részét, Tabagó, Szanta Lucsia, II de Fransz szigeteket, a jóni szigeteket. Francziaországnak meghagyták 1792 előtti hódításait. Ausztria is jól járt. Németalföld és nyugatnémetországi bir tokainak elvesztéséért az Innvidéket, Tirolt, Szalczburgot s a két gyönyörű olasz tartományt: Lombardiát és Velenczét kapta. Poroszország helyzete nehéz volt. Területe keleti és nyugati részre oszlott, melyek egyesü- ését lehetetlenné tették a közbül fekvő apró királyságok. Az egészet pedig három hatalmas birodalom ölelte körül: Oroszország, Francziaország és Ausztria. Spanyolországot'és Portugáliát visszahelyezték régi határai közé, Svédország kárpótlásul Finnlandért Norvégiát kapta, melyet Dániától vettek el, amiért oly híven kitartott Napoleon mellett. Francziaország északi ha tárán a hajdani Burgundiából, Hollandiából és Belgiumból fölállították az egyesült németalföldi királyságot. Olaszország járt legszerencsétlenebbül, idegen uralom alatt nyögő államokból állt továbbra is. Volt ott osztrák Itália, szárd királyság, a két Sziczilia királysága, a toszkánai nagyher- czegség, a pármai és a modenai herczegség s végül az egyházi állam. Németországban nagyon nehéz volt a területrendezés. Az 1815 junius 8-án megkötött szövetségi szerződés szerint az új Németország, vagyis a német szövetség 38 független államból állt. Tagjai közül Ausztria, Poroszország, Dánia és Németalföld csak birtokuk egyik részével tartoztak oda. Részei voltak teljességükben a bajor, hannoveri, szász és vürttembergi királyság, Hesszen választófejedelemség, 6 nagyherczegség, egy őrgrófság, 19 her-

czegség és fejedelemség és a négy birodalmi város: majnai Frankfurt,

Bréma, Hamburg és Lübek.

A kongresszus a dolgok külső rendezését intézte el; ami a népek szabadságát illeti, az utolsó háború után támadt reményeit nem teljesítette. Az orosz czár, az osztrák császár és a porosz király megkötötték 1815 szeptember 26-án a szent szövetség-et, mely főképpen arra irányult, hogy a franczia forradalom után a népekben támadt szabadságvágy kitörését meggátolja,

Az 18154ól napjainkig terjedő időt a múlt század közepén bekövetkezett válság (1848—52) két részre osztja. Mindenekelőtt a népeknek ez időszak első felében való történetével foglalkozunk. A germán népek közül a svédek, norvégek, dánok aránylag csekély jelentőségűek. A n o r v é g e k beleegyeztek a svédekkel való egyesülésbe XIII. Károly alatt, azonban csak egész sereg szabadelvű biztosíték ellenében, melyek mindenekelőtt lehetetlenné tették, hogy szabadságukban kár essék. Így norvég tanácsot adtak a király mellé Stokholmba s kimondták, hogy a királynak a törvényhozó testület határozataival szemben csak felfüggesztő vétójoga lehet. Már a s v é d e k alkotmánya nem ily demokratikus. Az országgyűlés a nemesség,

munka s a kereset hirtelen megszűnt. A kereset nélküli munkások számát csak szaporították a háborúból hazatérő katonák s matrózok. 1816-ban az aratás is silány volt, a kormány pedig a külföldi gabonára a földbirtokosok érdekében roppant vámot rótt ki. Az ínség nyílt lázadásra vezetett, melyet a kormány kivételes törvényekkel küzdött le. Így többek között megtiltotta, hogy a polgárok rendőri engedély nélkül nyilvános üléseket tartsanak s istentelen, lázadó írásokra súlyos büntetéseket szabott.

1820 január 29-én meghalt az elmebeteg III. György és helyét az eddigi régens foglalta el IV. György neve alatt. Uralkodását botrányos váló-

pörrel kezdte felesége ellen, de elvesztette. Mikor 1822-ben a tori-kormány legjelentékenyebb tagja: lord Készíti öngyilkos lett, a nagytehetségű és tiszta kezű Kenning György vette át az ügyek vezetését. Minden

áron békét akart s alatta a nép kezdte is érezni a nyugalmas élet áldásait. Kenning mellett kiváló kereskedelmi szakemberek ültek a kormányban, mint Robinzon, (Höcsinzn) és a nagyjövőjű Píl Róbert. Ezek a védvám- rendszerről csakhamar áttértek a szabad kereskedésre. Az angol államélet régi betegsége: az ir-kérdés, megoldatlan maradt. Az angol király és a kormány vallásos korlátoltsága a választójogot az anglikán valláshoz kö-

tötte s így a gytilölség írek s angolok közt elkeseredettebb volt, mint valaha. Az ír nép jogainak hatalmas védőügyvédet talált O ’ K o n n e l Dániel ir ügyvédben, aki roppant tehetséggel, páratlan ékes-szólást egyesített. Élére állt az 1823-ban alapított katolikus szövets gnek, melynek programmja az Angliával való kötelék fölbontása volt Kenning fölismerte ennek a szövetségnek a hatalmában rejlő veszedelmet s elhatározta a katolikusok egyenjogúsítását, de meg nem valósíthatta, mert 1827-ben meghalt. Utána V e 11 i n g t o n herczeg és P í 1 R ó b e r t vette át a kormányt, mely most keresztülvitte a katolikusok egyenjogúsítását Nem sokkal azután, 1830 junius 26-án meghalt a király 10 évi uralkodás után. A béke ideje alatt Anglia úgy a törvényhozás terén, mint műveltség, ipar s kereskedelem terén nagyot haladt. Alatta használták a gőz erejét először gyakorlati czélokra.

Németországban elölről

kellett kezdeni mindent. Tehetséges emberek vezetése alatt ez az ország a folytonos háborúk és megszállás szomorú korszaka után nagyot haladt.

Volt nemzeti irodalma, mely a felekezeti villongásokat egészen a háttérbe szorította. Politikai egységességet persze nem tudott ez a szellemi mozgalom sem teremteni. Németország a bécsi kongresszusból, mint egész sereg apró állam laza szövetsége került ki. Ennek a szövetségnek a képviselete majnai Frankfurtban ülésezett. Béke s háború ügyében, valamint új törvények dolgában csak az ülés összessége határozhatott. Az elnökség Ausztriáé volt. Sokat vártak ennek a testületnek a működésétől: így a sajtószabadságot, a kereskedelem s ipar emelését. Csakhogy a meglevő laza alkotmány mellett az

ország egységes fejlődésére gondolni sem lehetett. A szövetségi szerződés szerint az egyes államokban rendi akotmánynak kellett életbe lépnie. Közelebbi meghatározás a kormányformára nem volt, de azt mindenki tudta, hogy az addigi kényuralmat folytatni nem lehet. Az alkotmány kifejlődése nem volt egyforma. Így pl. Vürttembergben hosszú s elkeseredett

harczra vezetett a király és az országgyűlés között. Frigyes — ez a rosszlelkű, de okos király — megsemmisítette a régi alkotmányt s hirtelenében újat dolgoztatott ki, mely lényegében .alkotmányos uralkodást biztosított

az országnak. Csakhogy az országgyűlés, melyet székvárosába, Ludvigsz-

burgba hívott egybe, a régi alkotmány helyreállítását követelte. Frigyes

utóda, I. V i l m o s alatt a viszályt elsimították. Különben valamennyiállamban bizonyos új szellemű alkotmányt léptettek életbe: törvény előtti egyenlőséget, állampolgárságot vallásra való tekintet nélkül, a népnek a törvényhozásban való részvételét. De a nemesek továbbra is megtartották kiváltságaikat.

Az alkotmányos élet azonban nem igen fejlődhetett egységesen, mert a két német nagyhatalom közül az egyik ellenségesen, a másik barátságtalanul viselkedett a szabadabb áramlat iránt. F e r e n c z császár önző, szívtelen ember volt, kanczellárja M e t t e r n i k L o t á r K e l e m e n her- czeg szintén. Irtózott minden újítástól s minden eszközzel azon volt, hogy minden a régiben maradjon.

Poroszországban némiképp másként állt a dolog. Olt az 1815 május 22-én kelt királyi rendelet országgyűlést és népképviseletet ígért. De az ígéret beváltása ott is sokáig késett. Fősulyt a közigazgatás egységére helyezett, kimondta 1818-ban a kereskedelmi szabadságot, ugyanhíveinek üldözése; Ausztria pedig indokolatlan erőszakosságra ragadta meg az alkalmat. Több német kormány meghatalmazottját Metternik 1819 augusztusában Karlszbadba gyűlésre hívta egybe s az ott megállapított határozatokat aztán szeptember 20-án a birodalmi szövetség ülésén a szavazás eredményének meghamisításával elfogadtatta. Ezek pedig megsemmisítették a sajtó s gyülekezési szabadságot, a gyanús tanárokat és diákokat az összes egyetemekről kizárták, minden nyomdaterméket a legszigorúbb czenzura alá vetették, az alattvalót egyáltalában teljesen kiszolgáltatták a fejedelem akaratának, amelyet — a mint azt a bécsi határozat egyik pontja kimondta, — semmiféle egyéb akarat nem befolyásolhat.

A kisebb államok kormányai szabadelvűbbek lettek volna, ám kénytelenek voltak Ausztria, Porosz- és Oroszország együttes nyomásának engedni. Poroszországban a szabadelvű férfiakat, mint B ő jén, G r o 1 - man, Humboldt, eltávolították hivatalukból s helyüket a maradiak foglalták el. Az ígért országgyűlés helyett csupán a tartományok k ptak képviseletet, melyek azonban az ország összdolgaiba nem szólhattak bele, amellett a nemesség, városok és parasztok ott sem mint egyenrangú fél

voltak képviselve. Alkotmányos életről tehát szó sem lehetett. Az ország azonban veleszületett haladási vágya következtében mégis fejlődött.

Mindenekelőtt a háború ütötte sebek gyógyításával törődött, a szellemi élet pedig gyönyörű virágzásnak indult. A forradalom alatt a katolikus

egyház Németországban roppant veszteségeket szenvedett. Németországban a pápaság ügye különben sem volt nagyon rokonszenves. Most azonban közeledés mutatkozott itt is, amiben nagy érdeme volt S p i e g e l A n t a l

grófnak, a bonni egyetem teológia-tanárának, Hermész Györgynek, Hégel Vilmosnak, Sleiermaher Dánielnek. Az evangélikus egyházban pedig a

király kezdeményezésére a luteránusok és reformátusok egyesültek.

A karlszbadi határozatok erőszakos keresztülvitelével a német birodalomban némi egység támadt — rendőri egységesség — melyet azonban a nép egyformán gyűlölt s legalább annyira megvetett, mint a birodalmigyűlést. Lassanként azonban belátták minden német körben, hogy a haladás csak az egyes államokkal való szabad megegyezés utján képzelhető s ennek a belátásnak első gyümölcse a német vámegylet volt. Ennek a megteremtését Poroszország kezdeményezte. A Poroszország és hatalmi körébe eső kisebb államok közt fönnálló vámszövetséget előbb Hesszen- Darmstadtra is kiterjesztették s lassan mind több állam csatlakozott hozzá.

1829-ben már 18 millió német volt a kereskedelmi szövetségbe

egyesítve.

Ebben az üdvös fejlődésben A u s z t r i á n a k nem volt része, de nem is lehetett Ferencz császár és Metternik szánalmas kormánya alatt. Irtóztak minden újítástól, minden szabadabb szellőtől. Nem is haladt az ország, sem a törvénykezés, sem a közigazgatás, hadsereg, pénzügy vagy iskolaügy terén. Ez a szellemtelen, maradi rendszer nem állhatott föl soká: összeroppant az első erőteljesebb szélrohamra.

FORRADALMAK PORTUGÁLIÁBAN, SPANYOL- ÉS OLASZORSZÁGBAN.

A s p a n y o l kortez, mely a franczia háború alatt Kadiszba menekült, ott szabadelvű alkotmányt dolgozott ki. Mikor azonban Napoleon bukása után VII. F e r d i n á n d visszatért az országba, a papok s nemesek hamar meg tudták győzni arról, hogy ez az alkotmány ördögi eredetű. Fer- dinánd tehát 1814 május 1-én eltörülte s a szabadelvűek vezetőit börtönbe vetette. Maga a nép is ellenük volt, míg Ferdinándnak, ennek a megvetésre méltó zsarnoknak az esztelen s gonosz kormányzása a szemét kinyitotta. Korlátolt eszű, kéjvágyó, jellemtelen volt s teljesen a papok befolyása

alatt állt. Börtönök, zárdák megteltek, az ország pedig mindenképpen a

tönk szélére jutott. Különösen a hadsereg elégedetlenkedett, egyik össze

esküvés a másikat érte, a gyarmatok elszakadni s függetleníteni akartákmagukat s mikor Ferdinánd hadsereget küldött ellenük, R i e g o ezredes 1820 január 20-án Kádizban zászlóaljával nyílt lázadásban tört ki. A lázadást itt leverték, de Galicziában annál hevesebben tört ki, rohamosan terjedt s Ferdinánd már márczius 8-án kénytelen volt a szabadelvű alkotmányra megesküdni, a foglyokat szabadon bocsátani s tanácsosait az előbb üldözöttek közül választani. 1820 julius 9-én az új kortez megnyitotta

üléseit Madridban. P o r t u g á -

l i a is fölébredt. Az udvar 1807 óta Brazíliában volt; helyette régensség vezette Lisszabonban az ügyeket, tényleg azonban a hadsereg főparancsnoka, az angol lord Bereszförd volt az ur. Zsarnoksága meggyülöltette az egész országban. 1820 augusztus 23-án S z e p u l v e d a ezredes vezeté

sével lázadás tört ki, mely elsöpörte az angol uralmat. A király fiát, Dóm P e d r ó t , Brazíliá

ban hagyta régensnek, maga pedig visszatért Portugáliába, előbb azonban kénytelen volt a spanyol mintára megteremtett új alkotmányt, melyet a rendkívüli kor- tez elébe terjesztett, elfogadni.

A szabadság hullámai átcsaptak O l a s z o r s z á g r a is s befolyásuk ott még sokkal nagyobb volt, mint a spanyol félszigeten.

Olaszországban úgy a francaia köztársaság alatt, mint Napoleon alatt mégis csak bizonyos szabadság uralkodott, s megvolt az olasz királyság,

Egész sereg apró államra darabolták, melyekben a legsötétebb reakczió uralkodott. Előljárt ebben az egyházi állam, ahol most a papok korlátlan urak lettek, míg a népnek még a szabad lélegzést is eltiltották. M o d e n a herczege: IV. F e r e n c z kegyetlen zsarnoka volt alattvalóinak, L u k k a, Pár ma (Mária Lujza herczegsége) teljesen osztrák mintára volt berendezve. Legjobban meggyülöltette, azonban magát IV. F e r d i n á n d , Nápoly királya, aki valósággal letiporta a nép legnemesebb érzéseit.

Ez a természetellenes állapot forrongást okozott mindenfelé. Az egységes olasz királyság iránt való rajongás egész sereg titkos szövetséget teremtett meg, köztük a „karbonarik“-ét, mely minden szabadgondolkodó,

fölvilágosodott olaszt egyesített az elnyomók ellen. Csaknem 60.000 tagja

volt, programmja pedig az 1812-iki spanyol alkotmány. Mikor Spanyolországban a forradalom kiütött és az egész vonalon diadalt aratott, 1820

julius 2-án a karbonárik is forradalmat szerveztek, Pépe tábornok állt a mozgalom élére s már néhány nappal később bevonult Nápolyba, ahol a király minden ellenállás nélkül elfogadta az 1812-iki alkotmányt. Sziczilia ekkor függetleníteni akarta magát s az új szabadelvű kormány csak nagy- nehezen tudta a fölkelését leverni. Meiternik azonban veszedelmet látott az új állapotban Ausztria hatalmára. Indítványára az orosz czár, az osztrák császár s a porosz király, Francziaország és Anglia kiküldöttei Ákenben kongresszusra jöttek össze s a régi rend föntartására szövetkeztek. Ezt októberben újabb kongresszus követte Troppauban, mely Ausztriát fölhatalmazta „a nápolyi lázadók elnyomására.^ 1821 februárjában Frimont tábornok 60.000 osztrák katonával megindult a karbonárik ellen, Rieti mellett megverte a nápolyi hadsereg egyik részét, mire márczius 24-én az osztrákok bevonultak Nápolyba. Tizennégy nappal előbb tört ki a forradalom P i e m o n t b a n s már másnap kikiáltották Torinóban a spanyol alkotmányt, a királyt lemondásra kényszeritették s K á r o l y A l b e r t herczeget tették meg királynak. Az osztrák hadsereg azonban N o v a r a mellett véget vetett ezeknek a szép napoknak is, mire a legszörnyübb reakczió kezdődött. Napirenden voltak a kivégzések, birtokelkobzások, száműzetések, a felvilágosodottság ellen valóságos irtóháboru folyt. Az osztrák birtokokon a legutálatosabb kémrendszer folyt: akit szabadgondolkodással gyanúsítottak, a velenczei ólomkamarákba vándorolt. Külsőleg így csakhamar helyre állt a rend s a nyugalom az olasz félszigeten.

Ezután a fontos és veszedelmes spanyol kérdés adott dolgot a szent szövetségnek. Spanyol-országban a diadalmaskodó szabadelvű párt csakhamar meghasonlott, ami az ellenpártot, melyhez titokban a király is tartozott, mind vakmerőbbé tette.

S akkor történt ez, mikor a hatalmas szomszéd F r a n c z i a o r s z á g - ban minden a fejlődés utján tört előre. XVIII. L a j o s elég szabadelvű alkotmányt adott országának. Biztosította a törvény előtti egyenlőséget, a vallásszabádságot, a személy- és a sajtószabadságot, fölállittatta az esküdtszéket, összehívta a nemzet képviseletét, mely a képviselő kamarából és a

pérek kamarájából állt. Az előbbi tagjait a nép választotta, utóbbit a király

nevezte ki.

Egyelőre a régi királypárt volt túlsúlyban, melynek feje, a király fivére: Artoa gróf, épp oly korlátolt és bosszúálló volt, mint hívei. A Tülyeriáknak az a része, amelyben ő lakott, a Marzan-pavilyon, volt a túlzó királypártiak főhadiszállása. A kamarában többségben voltak s még a királyt is kény- szeritették akaratuk elfogadására. A kormány élére azonban mégis becsületes, jó akaratú ember került, Riseliő herczeg s az ügyes államférfi, Dekáz

I Wellington (Anglia).

2. Lobo gróf (Portugália).

3. Saldana (Portugália).

4. Löwenhielm (Svédország).

5. Noailles Alexis (Francziaorszag,

6 Metternich herezeg (Magyar-osztrák birodalom».

7. De Latour Dupin gróf (Francziaországl

8 Nesselrode gróf (Oroszország).

9. Panzelka gróf (Portugália).

10. Catelreagh vicomte (Anglia).

11. Dalberg heiczeg (Francziaországl.

12. Wessenberg báró (Magyar-osztrák birodalom).

13. Rasumowszky herczeg (Oroszország)

14. Stewart lord (Anglia).

15. Gomez Labrador (Spanyolország)

16. Clancarty gróf (Anglia).

17. Wackeh. (?)

18. Gentz (A bécsi kongresszus főtitkára).

19. Humboldt Vilmos (Poroszország).

20. Cathcart tábornok (Anglia).

21. Hardenberg herczeg (Poroszország)

22. Talleyrand herczeg (Francziaország).

23. Stackelberg gróf (Oroszország).
    

gróf. Egyelőre kénytelenek voltak tűrni a túlzó királypártiak féktelenkedéseit. Az úgynevezett lázadási törvény kérdésessé tette a személyes szabadságot, amennyiben mindenkit, akit a trón és az állam ellen való cselekedettel vádoltak, elfogathattak. Félig katonai, külön törvények Ítéltek politikai bűnök fölött. Deczember 7-én agyonlőtték Ney marsall t, amiért a királyi csapatok élén Napóleonhoz pártolt a „száz nap“ alatt. A gyűlölet csakhamar átcsapott felekezeti térre is. Délen valóságos protestánsüldözés tört ki. Végre a király is megsokalta a párt garázdálkodását és 1816 szept. 15-én föloszlatta a kamarát. Az új választási törvény egészségesebb alapokra fektette a népképviseletet, a napóleoni tiszteknek s hivatalnokoknak lehetővé tették az érvényesülést s csakhamar a szövetséges megszálló hadsereg is kitakarodott az országból. Az új kamarában a mérsékelt és szabadelvű elem (L a f a j e 11 márki pártja) jutott többségre; s mikor a király D e k á z t nevezte ki miniszterelnöknek, minden téren szabadelvűbb irány jutott érvényre. Csakhogy ez a párt is túlzásba esett. Mikor 1820 február 13-án Luvel nyerges meggyilkolta a trónörökös — Artoagróf — második fiát: B e r r i herczeget, a túlzó királypártiak kieszközölték Dekáz elbocsátását. Ismét R i s e 1 i ő került kormányra, kivételes rendszabályokat léptettek életbe s olyan választási törvényt csináltak, mely szerint a legtöbb adót fizetők kettős választási jogot nyertek. Berri herczeg özvegye 1820 szeptember 29-én fiút szült, akire az ország trónja várakozott.

1821 május 5-én halt meg Napoleon Szt. Ilona szigetén. Alakját minden franczia valósággal dicsfénynyel övezte körül. Halála hírére összeesküvések törtek ki Francziaországban, ahol bonapartista párt alakult a Burbonok ellen. Egyelőre azonban a túlzó királypártiak maradtak kormányon s alaposan kihasználták hatalmukat a forradalmi gondolkodásúak ellen.

S p a n y o l o r s z á g b a n a radikálisok jutottak kormányra. A szent szövetségnek ez szálka volt a szemében s az 1822 októberében tartott veronai kongresszuson kimondták, hogy a szabadság megteremtését Spanyolországban sem tűrik. Francziaország, melyet a határozat végrehajtásával mint legközelebbi szomszédot megbíztak, az angulémi herczeg vezérlete alatt százezer embert küldött 1823 április 23-án Spanyolországba. A radikális kormány erre hirtelenében sereget gyűjtött, a királyt elfogta s a folyton előrenyomuló franczia hadsereg elől a kadiszi várban vonult. Rövid, de heves ostrom után a spanyolok belátták, hogy nem tarthatják tovább a várat s a francziák követelésére kiadták VII. Ferdinánd királyt, aki a franczia táborba ment. A spanyolok letették a fegyvert s Ferdinánd csakhamar a franczia csapatok oltalma alatt ismét bevonult Madridba. Az országban Ferdinánd s a papok uralma alatt most a legszörnyűbb rémuralom kezdődött.

Kevésbé volt sikerük a reakcziósoknak Portugáliában. Ott is

szabadelvű párt volt az uralmon, de a király neje — nővére VII. Ferdinánd-

nak — és fia, az alig 20 éves Mighel, kik a hatalmak támogatásában bíztak,

1823 február havában fölkelést szerveztek a kormány megbuktatására

és a reakczió visszaállítására. Maga a király ellene volt a szándéknak. A

kísérlet balul ütött ki. Mighelt tapasztalatlanságára való tekintettel utazásra küldték, a királynét, ezt a gonosz asszonyt azonban kolostorba csukták.

A szent szövetség tehát Európa déli részén általában letiporta a szabadságot, sőt a spanyol háború után Francziaországban is a túlzó királyi párt csaknem korlátlanul uralkodott. Közben azonban keleten olyan események játszódtak le, melyek végül is megbuktatták Metternik elnyomó politikáját.

Napóleon ajacscsoi mellszobra Kanova munkája.

Konstantinápoly mai szultáni palotája.

A KELETI KÉRDÉS. GÖRÖGORSZÁG FÖLKELÉSE (1821 — 1830).
OROSZ-TÖRÖK HÁBORÚ 1828. DR1NÁPOLYI BÉKE 1829.

Az ozmán uralom ellen már régóta zúgolódott az európai Törökországban lakó keresztény nép; mikor pedig a franczia forradalom szele keletre is eljutott, az öntudatra ébredt kereszténység a török elnyomatást egyenesen elviselhetetlennek érezte. Különösen Görögország forrongott, mely a hasonlóvallású Oroszország támogatásával akart fölszabadulni az iga alól. Magában Oroszországban is titkos társulatok alakultak errs a a czélra, melyekbe magából a czár környezetéből is sokan beléptek.

1820-ban a czár egyik hadsegédje, az előkelő görög családból származó Ipszilanti János herczeg kis csapattal átlépte a Prút folyót és kiáltványban fölszólította a görögöket, hogy rázzák le magukról a török igát. Ez a vállalkozás azonban nem sikerült. Oroszország nem mozdult, a törökök Dragasán* oláh falu mellett szétverték a fölkelő sereget s ezzel a mozgalomnak egyelőre vége szakadt. Magát Ipszilantit, aki Magyarországba menekült, az osztrák hatóságok letartóztatták s becsukták.

Csakhogy a példa hatott. Most magában G ö r ö g o r s z á g b a n tört ki a lázadás. Egyszerre több ponton gyűltek össze a harczosok, csakhamar pedig az egész szigettenger csatlakozott a fölkelőkhöz. A törökök kegyetlenül feleltek. Húsvét napján a pátriárkát, mikor Konstantinápolyban a templomból kijött, fölakasztották a főkapura. Ezzel valóságos irtó háború

kezdődött. Kivégzések, templomfosztogatások, falvak fölgyújtása napirenden volt. A fölkelés egyelőre magára volt hagyatva, mert a szent szövetség semmiben sem támogatta. Ám már előre látszott, hogy Oroszország fajrokonainak segítségére fog sietni. Változó szerencsével folyt a háború

görögök és törökök között, mikor 1821 nyarán a görög táborba megérkezett az első nyugateurópai segítség. A görögök elfoglalták Tripolidzát s

a tengeren is szerencsések voltak. A piádai nemzetgyűlés 1822 januárjá

ban kikiáltotta Görögország függetlenségét. Nyugateurópából folyton érkeztek önkéntesek, köztük Normann vürttembergi tábornok. Kara Ali a török kapudan-pasa 7000 embert szállított Kiosz szigetére, melyet azok teljesen elpusztítottak s lakosait csaknem teljesen kiirtották. A göitögök viszont légberöpitették Kara Ali hajóját 3000 harczosával együtt. Nyáron ugylátszott a görög ügy elveszett. Maurokordátó Sándor herczeg 4000 emberét a törökök Péta mellett teljesen megsemmisítették s Mahmud pasa most roppant sereggel Görögországba nyomult. A hiányos élelmezés azonban visszavonulásra kényszeritette. Másrészt Maurokordátó a pétai csata után serege romjaival Miszolungi várába vetette magát s ott a hatalmas török hadsereg ostromának hősiesen ellenállt.

A szultán kénytelen volt M e h e m e d A l i egiptomi alkirály segítségét igénybe venni. Mehemed Ali elfoglalta Krétát, míg nevelt fia: Ibrahim benyomult Görögországba s tűzzel-vassal pusztította, a lázadást Pelopon- nézoszban leverte s Miszolungi alá sietett, hogy ostrommal bevegye. Éppen akkor, 1825 decz. 1-én halt meg I. Sándor czár, aki a görög ügy támogatásától nagyon húzódozott. Oroszországban nagy volt akkoriban a zűrzavar: a szabadságot áhítozó nihilisták s egyéb titkos társaságok minden követ megmozgattak, hogy az orosz népet a rettenetes járom alól fölszabadítsák. Vérrel s vassal fojtották el törekvéseiket. Mikor Sándor czár

meghalt, a trón Sándor legidősebb öcscsére, K o n s t a n t i n r a szállt

volna, aki azonban lemondott, de lemondását nem tette közzé: öcscse Miklós tehát Moszkvában őt kiáltatta ki császárnak, míg Konstantin, ki erről nem tudott, Varsóban meg Miklóst kiáltatta ki czárnak. Ezt a zűrzavart a nihilisták terveik megvalósítására akarták felhasználni. Mikor Miklós czár decz. 26-án a testőrség üdvözlését fogadta, a csapatok közt zendülés ütött ki, melyet csak késő éjszaka sikerült leverni. Miklós nem akarta, mint bátyja, tétlenül nézni Görögország elvérzését. Nyugateurópa lelkesedését a görög ügyért úgy is ismét lángralobbantották az események. Lord B e j r ö n (Byron) a hires angol költő, aki szintén a görögök soraiban harczolt, 1824 áprilisában meghalt Miszolungiban, s egy évvel később a vár hősi ellenállás után a törökök kezébe esett.

Anglia és Oroszország ekkor megegyeztek, hogy Görögország a szultánnak adófizető országa maradjon, de a saját népéből választott kormánya alatt.

Az erélyes II. M a h m u d szultán hallani sem akart a görögöknek adandó bármiféle kedvezményről; s hogy Törökországot életképessé tegye s

ellenállását fokozza, mindenekelőtt a hadseregét szervezte újjá. Elhatározta, hogy minden janicsár-zászlóalj 150 embert adjon az új gyalogsághoz. A janicsárok erre föllázadtak. Mahmud véres harczban leverte a fölkelést és

a janicsár hadsereget, mely annyi szultánt fosztott meg trónjától, teljesen kiirttatta.

Éppen akkor történt azonban, hogy Angol-, Orosz- és Francziaország szerződést kötött arra, hogy Görög- és Törökország között a békét közvetíti, s ha szükséges: kényszeríteni fogja mindkét félt, hogy a tárgyalások idejére fegyverszünetet kössön. Ennek a tervnek véres összeütközés lett nemsokára a vége. Mahmud hallani sem akart a közvetítésről, mire egyesült orosz-angol-franczia hajóhadat küldtek ki, hogy a hatalmak szerződésének súlyt szerezzen. Az egyesült hajóhad Navarinó kikötője elé ért. Ibrahim éppen akkor új katonaságot és élelmiszert akart a háború folytatására a navarinói kikötőben partra tenni. Az angol tengernagy hivatkozott a fegyverszünetre, ezért nem akarta azt megengedni, mire I b r a h i m újra hozzáfogott Görögország pusztításához. Hajóhada befutott a navarinói kikötőbe, az európai hatalmak egyesült hajóhada is: és a két hajóhad legénysége izzó gyülölség- gel nézett farkasszemet egymással a szűk kikötőben. Még az nap, 1827 okt. 20-án hadüzenet nélkül, azt se tudni hogyan, egymásra rohant a két hajóhad s az elkeseredett csata a török hajóhad teljes megsemmisítésével végződött.

Egész Európa fölháborodott a szövetséges hajóhad eljárásán, a helyzet pedig hirtelen sokkal súlyosabb lett. Mahmud fölmondta az európai hatalmakkal kötött szerződéseket s a sértések egész áradatával halmozta el Oroszországot, mely hadüzenettel felelt. Ázsiában s Európában egyszerre tört ki a háború. Ázsiában az oroszok bevették Karszt várát, Európában azonban kénytelenek voltak visszavonulni a Duna balpartjára. A második háború 1829-ben döntő volt. Diébics tábornok junius 11-én Külevdsa mellett megverte a török hadsereget s Konstantinápoly ellen indult, mire 1829 szept. 14-én Drinápolyban megkötötték a békét, mely az oroszoknak a Fekete-tenger keleti partját s Poti és Anapa ázsiai várakat szerezte meg. Most már a görög kérdés is gyorsan elintézést nyert. Még az orosz háború alatt 14,000 franczia szállt partra Mézon tábornok vezérlete alatt a Pelopon- nézusban s a töröktől átvette a megszállott várakat. A drinápolyi békeszerződésben pedig a Porta elismerte Görögország belső függetlenségét, úgy hogy adófizetője marad a Portának. A görög állam élén egyelőre Kapodisztriasz János állt. Az 1830 február 3-án kötött londoni szerződésben a hatalmak kimondták, hogy Görögország a

Portának nem tartozik adót fizetni: így az ország teljesen füg

getlen lett. Uralkodót az új királyságnak egyelőre nem találtak.

Kép a júliusi forradalomból. Utczai harcz Parisban.

A JÚLIUSI FORRADALOM.

A szent szövetség hasztalan erőlködött. Az alatt az öt év alatt, ami az abszolutizmusnak Spanyolországban való visszaállítását követte, a forradalom diadalt diadalra aratott s 15 évvel a szent szövetség megkötése után oly győzelmet aratott Francziaországban, hogy a szent szövetség által megállapított európai rend összeroppant.

Spanyolországban maga a király enyhített az önkényuralmon, mert a maga*pártjában sem bízott, éspedig joggal. Ferdinánd gyermektelen

volt s a reakcziós párt már kiszemelte a jövendő uralkodót a király fivére, Don K a r l o s z személyében. A király, aki már harmadszor lett özvegy,

ekkor váratlanul negyedszer is megnősült. M á r i a K r i s z t i n a nápolyi

herczegnőt vette el; s mikor már kilátás volt trónörökösre, a szabadelvűek

biztatására, a kortez segítségével megváltoztatta az örökösödési törvényt úgy, hogy a trónöröklés a leányokra is kiterjedjen. Persze a reakcziós pártnak ez nem tetszett. 1830 október 10-én a királynénak csakugyan leánya született, I z a b e l l a , aki körül a szabadelvűek csoportosultak.

Portugáliában János király 1826 márcziusában meghalt; utóda, Dom P e d r o, lemondott s Brazília császára maradt; míg a portugál trónra 7 éves leányát, Mária da Glóriát ültette, akit egyúttal eljegyzett nagybátyjával, Dóm Mighellel. Addig is Izabella, a császár nővére volt a régens. A reakcziós párt spanyol biztatásra csakhamar föllázadt, de a régensnő angol segítséggel hamarosan leverte. Nemsokára azonban Dóm Mighel megjelent Lisszabonban, hogy leendő neje nagykorúságáig a kormányt vezesse; de hatalmát arra használta föl, hogy egyszerűen ellopta a koronát, majd a csőcselékre és papságra támaszkodott, megdöntötte az alkotmányt s a legsötétebb reakcziós uralmat állította helyre, A spanyol beavatkozás csak növelte F r a n c z i a o r s z á g b a n a királypártiak hatalmát. Viliéi kormányelnök most törvényjavaslatot dolgozott ki a kivándoroltak kártalanítására, valamint új választási törvényt is. A kártalanítási javaslatot a pérek kamarája visszavetette. A király-párt nem volt tétlen. Behozta a czenzurát s a papok minden módon növelték befolyásukat. 1824 szeptember 16-án meghalt XVIII. Lajos s most a túlzó király-párt vezére, A r t o a g r ó f jutott X. K á r o l y név alatt a trónra.

IV. Károly spanyol király és családja.

X. Károly a száműzetés hosszú ideje alatt semmit sem tanult. Korlátolt, teljesen a papok befolyása alatt álló ember volt, a polgárságot

semmibe sem vette. Amint uralomra lépett, keresztülvitte a kártalanítási törvényt, ami az országnak milliárdjaiba került, a papok s a katolikus egy

ház elleni vétségekre a legszörnyübb büntetéseket eszelte ki s törvénybe is foglaltatta. Ám a szabadelvű párt nem adta olcsón a diadalt s a papi uralom túlzásai ellen sikerrel küzdött. A pérek kamarájának az ellenállása arra indította Viliéit, hogy a királylyal 78 új reakcziós pért neveztessen

ki, a képviselőkamarát pedig föloszlassa. Csakhogy az új választásra most már minden szabadelvű egyesült s a kormány oly csúfosan megbukott,

hogy Viliéinek 1828 januárjában le kellett mondania. Az új mérsékelt minisztérium, melynek élén Martinyak gróf állt, inkább szabadelvű szellemben vezette az ügyeket, a nép jóléte ezáltal természetesen javult. Ám X. Károlynak ez a kormányzás nem igen volt Ínyére: 1829 augusztus 8-án Polinyak Gyula herczeget nevezte ki miniszterelnöknek s újra korlátlan kormányzást kezdett. A reakcziós kormány kinevezése ismét talpra

állította a liberalizmust. A király, mikor 1830 márczius 4-én a képviselőház üléseit megnyitotta, bejelentette: hogy a franczia követ megsértése miatt

háborút üzen Algírnak; egyúttal megfenyegette a képviselőket, hogy ha akadályokat gördítenek a reakcziós kormány útjába, módjában lesz megfékezni őket. A kamara azonban azzal felelt, hogy bizalmatlanságot szava

zott a kormánynak, mire a kamarát föloszlatták.

A király államcsínyt tervezett, s hogy az ország figyelmét a belső rot

hadástól elterelje, csakugyan háborút üzent Algírnak. A vállalkozás sikerült. Burmon tábornok 38.000 emberrel junius 13-án partra szállott

Algírban s egy hónap alatt meghódította. Ez a diadal azonban nem segl- tett a királyon. A választásoknál ismét szabadelvű többség került a képviselőházba. A kormány erre parlament nélkül akart kormányozni s a király egész sereg rendeletet irt alá, melyek már a teljes önkényuralmat jelentették. Az egyik fölfüggesztette a sajtószabadságot, a másik föloszlatta a kamarát, a harmadik eltörülte a választási törvényt s kimondta, hogy a jövő

ben csak 230 képviselőt választanak. Az új választási törvény kimondta, hogy a választógyülekezetek elnökeit minden kerületben a prefektus nevezi ki: bizonyos volt tehát, hogy túlzó reakcziós többség kerül a parlamentbe. Azonban úgy a király, mint a kormány tévedett. A szabadelvű képviselők és a pérek összetartottak, az újságírók lázitó czikkeket Írtak s Páris lakosságát roppant izgalom fogta el. Mindenfelé csoportosulások támadtak s több városrészben a nép fegyverkezett. Már julius 27-én vér folyt a polgárság és Marmon marsall vezérlete álló 12.000 ember helyőrség között. A katonaság hátrálni volt kénytelen. Mikor éjszaka ennek a hírét a királynak megvitték, nyomban új miniszterelnököt nevezett ki, M o r t m a r herczeget, akit megbízott, tudassa a néppel, hogy a törvényellenes rende-

Közép-Európa 1811-ben és a Rajnai szövetség.

leteket visszavonta. Csakhogy már késő volt. A város minden pontján véres csata folyt a csapatok és a fölkelők között; s mikor 30-án a csapatokat Párisból kiverték, ideiglenes kormány alakult, melynek tagjai voltak K a z i m i r-P e r i é, L a f f i 11, Lafa j e 11. Ez a kormány nyomban

Lajos Fülöp herczeget, mint a X. Károly megijedt a mindenfelől Szer- Klú felé hömpölygő vad tömegtől s Rambulyéba menekült, majd augusztus 2-án unokája, a tíz éves V. Henrik javára lemondott a trónról. Mialatt ez történt, Párisban összeültek a kamarák s már 9-én Lajos Fülöpöt kikiáltották királynak. A trónjavesztett X. Károly 16-án Angliába menekült. Miniszterei, tanácsosai nem voltak oly szerencsések.

Polinyak, Péronné, Santeloz és Ranoil a fölkelők kezébe esett.

A júliusi forradalom csaknem rögtön magával rántotta a szent szövetségnek másik alkotását is, az egyesült németalföldi királyságot. Hollandia és Belgium egyesítésének a belgák kezdettől fogva ellentmondottak. Ez utóbbiak nem érezhették együtt a tőlük nyelvben, vallásban, gondolkodásban annyira különböző hollandusokkal; hozzájárult ehhez az a körülmény is, hogy Vilmos király kormánya roppant adókkal terhelte meg az ber 10-én összeült a belga nemzeti kongresszus és kimondta az ország függetlenségét, királylyá pedig Lipót kóburgi herczeget választotta meg. Hollandia erre elismerte Belgium függetlenségét. L i p ó t királylyal a szerencse és nyugalom napjai virradtak Belgiumra. Szabadelvű ember volt, teljesen alkotmányosan uralkodott és sokat tett népe jólétéért.

Németországban a franczia forradalomról érkező hírek több helyütt zavargásokat idéztek elő. Forradalom azonban tényleg csak Braunsveigben ütött ki, ahol Károly herczeg haszontalanságaival a végsőkig felbőszítette a népet, mely elkergette s helyette fivérét, Vilmos herczeget választotta uralkodójául. Hannoverben és Szászországban is alkotmányt kapott az ország, úgyszintén Hesszenben is, ahol azonban a polgárságnak fegyverrel a kezében kellett azt kierőszakolnia. De a többi államokra is kihatottak a párisi események. A szabadelvűek mindenütt mozgolódni kezdtek; itt-ott politikai tüntetések, sőt forradalmi erőfeszítések is történtek, de sikertelenül. Ezek a kísérletek azonban mégis megijesztették az uralkodókat. Minisztereik Tepliczben jöttek össze 1834-ben; Miklós czár, az osztrák császár és a porosz király pedig Münkengréczben a legszigorúbb elnyomó rendszabályok életbeléptetését határozta el. Néhány évre sikerült is visszaszoritaniok a liberális törekvéseket, ám azért a szabadelvűek pillanatig sem szűntek meg alkotmányos uralkodást követelni.

Ausztriára egyelőre nem nagyon hatottak ki a párisi események. Ott a régi, rothadt rendszer folyt tovább: mindenfelé a megalkuvás. A kényelemszerető Metternik korlátlanul uralkodott; s mikor 1835 márczius 2-án Ferencz császár meghalt s az uralkodásra teljesen képtelen fia, I. F e r d i n á n d követte a trónon, Metternik hatalma továbbra is megmaradt.

Ettől az országtól nem várhatott a német birodalom semmit, P o r o s z o r s z á g pedig függő helyzetben volt Ausztriától s Oroszországtól, melynek császára: Miklós 1817-ben Frigyes Vilmos leányát, Saroltát vette feleségül. III. Frigyes Vilmos semmit sem tett az ígért népképviseleti alkotmány megvalósítására s általában a reakczióval tartott. Az ország azért tovább haladt fejlődése utján s nagy lépésekkel sietett jövendő hatalmas czéljai felé. 1831-ben Hesszen is csatlakozott a vámszövetséghez s 1833-ban az összes német államok beleolvadtak a szövetségbe, ami nagyben erősítette a birodalmat kifelé.

Erre az erősítésre nagy szükség is volt, mert éppen a 30-as években vad erővel tört ki a német egység régi ellensége; a protestánsok és katolikusok közötti viszály. A bölcs kölni érsek, gróf Spigel 1835-ben meghalt, s helyébe korlátolt vesztfáliai nemest: D r o s z t e Ágost Kelement nevezte ki a király. Ez a Droszte ellensége volt minden fölvilágosodottságnak, különösen akkor, ha protestáns részen volt tapasztható: így természetesen napirenden volt a súrlódás a két felekezet között. Különös okot szolgáltatott a viszályra az, hogy a király törvényben kimondatta, hogy a vegyes házassagooi származó gyermekek apjuk vallását követik. A püspökök erre megtiltották papjaiknak a vegyes házasságok megáldását s a túlsúlyra jutott papi párt minden módon üldözni kezdte a protestánsokat. A vegyes házasságok okozta harcz még nem szűnt meg, mikor III. Frigyes Vilmos 70 éves korában 1840 junius 7-én meghalt.

Oroszországra roppant kihatásuk volt a franczia eseményeknek. L e n g y e Io r s z á g, melynek az orosz iga alatt borzasztó sorsa volt, 1830 november 29-én föllázadt s a varsói kormányzó, Konstantin nagyherczeg, alig tudott a nép dühe elől menekülni, A lengyel forradalom élére K 1 o p i c z k i tábornok állt, aki azonban nem volt elég erélyes, miért is csakhamar le kellett mondania. 1831 jan.-ban a lengyel országgyűlés megfosztotta a Romanov-házat a lengyel tróntól. Erre D i é b i c s orosz tábornok 100,000 emberrel elindult a lengyelek ellen, akik vagy 60.000 emberrel rendelkeztek. Osztolenka mellett a lengyelek vereséget szenvedtek. Közvetlenül ezután Diébics meghalt kolerában s az orosz sereg fővezérletét Paskievic s vette át. A lengyelek viszont a ragyogó tehetségű D e m b i n s z k i t választották vezérül. A lengyelek Varsó közelében, Vola mellett újabb csatát vesztettek, mire a hadsereg egyik része osztrák, a másik része porosz területre vonult,*' ahol lefegyverezték.

Lengyelországra szomorú napok következtek. Alkotmányát eltörülték, hadseregét föloszlatták, a fölkelő vezérek birtokait elkobozták. M i k l ó s c z á r r a l a lengyel fölkelés még jobban meggyűlöltette a forradalmat: innen van az, hogy mikor Lajos Fülöp trónraléptekor erről levélben értesítette, Miklós gőgös hangon válaszolt s szövetségeseivel való egyetértését erősen hangsúlyozta. Ennek természetes következménye volt, hogy a két szabadelvű állam, Anglia és Francziaország közeledett egymáshoz és köztük és a szentszövetség államai között feszültség állt be, mely Európa későbbi történetére nagy befolyással volt.

Kép a februári forradalomból. Lajos Fülöp menekülése február 24-én.

ANGLIA. — NÉMETORSZÁG ÉS IV. FRIGYES VILMOS — SVÁJCZ ÉS
OLASZORSZÁG. — IX. PIUSZ. — OROSZORSZÁG. — FRANCZIA-
ORSZÁG. - KELETINDIA. — A PÁRISI FEBBUÁRI FORRADALOM
ÉS HATÁSA. — A MAGYAR SZABADSÁGHARCZ. — III. NAPOLEON.

IV. Vilmos nak, mihelyt Anglia trónjára lépett, első dolga volt az alsó házat újjászervezni. A tori párt ennek persze ellenszegült s a V e i - ling t o n - P í 1 (Peel) minisztérium lemondott. Helyére G r é Károly gróf vezetése alatt álló kormány került, mely az újjászervezést keresztül is vitte. E szerint az alsó ház tagjainak számát 658-ról 596-ra szállították le s az új törvény szerint a nagy városoknak s a népnek általában legalább is annyi képviselőjének kellett lennie, mint a nagybirtokosságnak és az arisztokracziánák. Heves harcz kezdődött, melynek kimenetele azonban az ország hangulata mellett nem lehetett kétséges. A

törvény keresztülment.

Az új törvény alapján választott képviselőház hatalmas szabadelvű

többséget hozott össze, mely most szorgalmas munkához látott. Törvény-

szolgaságot, leszállította a levélbélyeg díját. Gré 1834-ben lemondott. Utána Vellington-Píl minisztérium következett, de csakhamar le kellett mondania, mert az ir egyházkérdésben leszavazták. 1837 julius 20-án IV. Vilmos meghalt s utána III. György unokája: V i k t ó r i a Alekszandrina

herczegnő lépett 18 éves korában a trónra. Alatta 1841-ig a szabadelvű

kormány maradt az ügyek élén, mely javította és szaporította az iskolákat,

szervezte a mértékletességi egyleteket. Viktória kormányának azonban mindjárt uralkodása első éveiben nagy nehézségei támadtak. Az uralkodó

középosztály ellen hatalmas radikális áramlat keletkezett, amit főképp a gyárkerületekben uralkodó munkásnyomor s a munkásokkal szemben el

követett sok jogtalanság és embertelenség okozott.

A mozgalom 1838 novemberében nyílt lázadássá fejlődött, melyet fegyveres hatalommal kellett elnyomni.

Anglia ebben az évtizedben ennek daczára nagyot haladt, ami nem

mondható ugyanolyan mértékben Franczia-országról, ahol a pártokat sok

kal nagyobb ellentét választotta el, mint Angliában. L a j o s F ü 1 ö p-öt a külföldi hatalmak minden nagyobb nehézség nélkül elismerték s okos elve miatt, hogy idegen államok ügyeibe nem avatkozott bele, nemsokára meg is kedvelték.

Ankónáig nyomultak. A fölkelés le volt tehát verve, de annak ideje alatt az egyházi állam kormányzásának visszaélései annyira kitűntek, hogy maguk a hatalmak reformokat követeltek a pápától.

Az osztrák, csapatok elhagyták az egyházi államot, de csakhamar visz- szatértek s 1832 január 28-án ismét bevonultak Bolonyába, ahol a lakosság, melyet a csőcselékből álló pápai csapatok fosztogattak, valósággal szabaditókként üdvözölte őket. Az osztrákok újabb bevonulása cselekvésre indította Francziaországot is. Február 23-án franczia csapatok szálltak partra Ankónában s kitűzték a háromszinü lobogót. Tovább azonban sajnos nem ment a franczia kormány. A reformok tehát ismét abban maradtak.

S p a n y o l o r s z á g-ban VII. F e r d i n á n d 1833-ban halt meg s öz-

vegye, Krisztina királyné kormányzott leánya, a kis Izabella helyett,

akit azonban a reakcziós párt nem ismert el, hanem a király fivérét,

Don K a r i o s z t akarta a trónon látni. A polgárháború a karlisták és Izabella hívei között csakhamar kitört. Lajos Fülöp természetesen ez utóbbinak pártján volt.

P o r t u g á 1 i á-ban, mint mondtuk, Dorn M i g h e 1 elrabolta a trónt Mária d a Gloria királynőtől. Mária apja, I. Dóm Pedró brazíliai császár erre fia, II. Dóm Pedró javára lemondott a brazíliai trónról s teljes erejével azon volt, hogy Portugáliában leánya elrabolt jogait visszaszerezze. Megverte Dóm Mighelt s Oportóban leánya nevében átvette a kormányzást. A szabadelvűek úgy Spanyolországban, mint Portugáliában a két kiskorú királynő pártján voltak, aminthogy a reakcziósok Dóm Mighel és Don Karlosz oldalán. Anglia és Francziaország erre a két királynő kormányával megegyezett s így angol-franczia-spanyol-portugál szövetség jött létre- A két trónkövetelő seregét megverték. Mighel erre eltűnt a színtérről, Pedró helyreállította a régi alkotmányt s a tízéves királynőt nagykorúnak nyilvánították. A fiatal királynő azután férjhez ment Leuhtenberg herczeghez, s mikor az 1836-ban meghalt, Kó b u r g-K oháry Fer- d i n á n d herczeghez. Spanyolországban Don Karlosz tovább folytatta a háborút, sőt nagy szerencsével, amíg Eszpartero tábornok 1837 októberében Huerta el Rei mellett tönkre nem verte. Karlosz 1839-ben elhagyta az országot, mely Izabellát elismerte.

Lajos F ű l ő p>nek Francziaországban csakhamar ellenségei támadtak: a volt király hívei, a köztársaságiak és a bonapartisták. A reihstadti herczeg halála után 1832-ben a volt holland király fiát, Napoleon Lajost ismerték el a bonapartisták törvényes trónkövetelőnek. Napoleon Lajos 1808-ban született, kitűnő nevelésben részesült s 1830 ban élén állt az egyházi államban kiütött forradalomnak, aztán anyja Hortenzia királyné kastélyában élt Turgauban s 1836-ban föl akarta lázitani a straszburgi

helyőrséget, ami azonban nem sikerült. A kormány erre Napóleont Ame

rikába szállíttatta. Csakhamar azonban visszatért s ekkor Angliába ment. Egyelőre tehát nem volt veszedelmes. A volt király pártjával, mely javarészt nagyurakból állt, még könnyebben végzett Lajos Fülöp. X. Károly

1836-ban meghalt Gráczban.

Veszedelmesebb volt a köztársasági párt, mert annak a népben volt a

gyökere. 1831-ben Kazimir-Perié lépett a kormány élére, erélyes, rendszerető ember; s amikor ez 1832-ben kolerában meghalt, az ő rendszere, mely a Lajos Fülöpével egyezett, továbbra is megmaradt.

Az alkotmány most már szabadelvűbb volt, a kormány felelőssége nagyobb 1831-ben a pérek örökös voltát óriási többséggel eltörölték, a nép szellemi fejlődése érdekében behozták az új, fölvilágosodott oktatási törvényt: a köztársaságiak azonban ezzel nem elégedtek meg s arendszer fogyatékosságai ellen mindenféle eszközzel harczoltak. Évenként legalább egyszer izgalomba hozta az országot az a hír, hogy a király ellen merényletet követtek el. A korzikai Fieszki pokolgépe 1835-ben, mikor a király csapatszemlét tartott, kíséretében roppant pusztítást végzett. Ezek a merényletek, melyek czéljaikat egyszer sem érték el, csak megerősítették Lajos Fülöp trónját, a képviselőház bátorságát pedig — mert ez

— elvették. B r o 1 y i miniszterelnök egész sereg megtorlási intézkedést léptetett életbe. Lajos Fülöp kormánya azért az első tiz esztendőben sokat tett az ország jólétéért s egyébként nagyban hozzájárult az európai béke föntartásához; az ország belsejében rendes kormányzatot léptetett életbe s — úgy a hogy — nyugalmat teremtett, a tehetségeknek minden téren való érvényesülését előmozdította. A király azonkívül igyekezett népszerűséget is szerezni. Közeledett a polgárság szokásaihoz, modorához. Az új uralkodócsalád fönnállása biztosítottnak látszott. A királyt erőteljes, komoly fiai vették körül s kivált a legidősebbet: O r l e a n F ü l ö p herczeget, mindenfelé értelmes, erkölcsileg kifogástalan embernek ismerték.

alkotmány iránti vágy mind hevesebben nyilvánult az országban. A porosz tartománygyűlés Königszbergben ilyen értelmű emlékiratot nyújtott át a királynak, aki azonban általános meglepetésre kitérő, sőt elutasító választ adott.

1847 február 3-án mégis megjelent az a királyi kézirat, mely az egyesült országgyűlést Berlinbe összehívta. Különös alkotmányt kapott ott az ország. Valahányszor a királynak adóra volt szüksége, a tartományi rendek, mint egyesült országgyűlés, Berlinben összeülnek, az országgyűlés maga az urak kúriájára és a rendek kúriájára oszlik. Joga azonban sem a tartományi rendeknek, sem az országgyűlésnek, sem az urak kúriájának, sem a rendekének nem igen volt. Csakhogy viszont a gyülekezetnek semmi kedve sem volt azt a szerepet játszani, melyet neki az uralkodó

szánt. Nyomban ellenzéki párt alakult, föliratot határoztak el a királyhoz, melyet a két kúria együttes ülésben hozott, s amelyben jogait védelmezi. A kormány azonban amellett maradt, hogy a kúriáknak csupán tanácskozási joguk van;

sel állott elő, vért szült.

A politikai támadt. A nép így természetes, ész között elkerülhetetlen volt a harcz. A fölvilágosodottabb elemek éles észszel bírálták az írást és annak a mozgalomnak, melyet Ú 1 i h szász vidéki plébános és V i s z l i c z é n u s plébános indított meg, az lett a vége, hogy számos szabad egyházközség alakult. Úlih egyházközsége Magdeburgban 5000-nél több hivőbői állott. Heves volt a harcz

a körül, hogy vájjon az írás betűjéhez kell-e ragaszkodni, vagy szelleméhez? Az 1847 márczius 30-iki türelmi rendelet kimondta elvnek, hogy polgári jogok semmiféle egyházközséghez való tartozóságtól nem függenek. A katolikus vallást sem kímélték meg bíráló elmék ettől a támadástól. A mikor A r n o 1 d i püspök a trieri székesegyház hires ereklyéjét, Krisztus varratlan kabátját 1844-ben kiállította, tömeges búcsú járás vonult oda a katolikus országokból. Csudát annyit állítottak, hogy a hívek azt

sem tudták: melyikben higyjenek. Persze csak addig hittek bennük az emberek, amíg a modern fölfogás a babonát teljesen ki nem

R o n g e János sziléziai pap tiltakozott a „bálványünnep“ ..német-katolikus'' mozgalom, országban.

Németország egyéb sége daczára eleven politikai téren is minden megtörtént, járulhatott. A forgalom, mióta roppantul emelkedett. Nagy befolyással amerikai kivándorlás, illetőleg az más, szabad s gazdagabb életről bizonyos forradalmi hullámzás volt észtelhető. francziaországi eseményeket, veszedelmes és természettudósokét, már 1828-ban tartották meg. A politika terén is megnyilvánult a közösségre való törekvés, melynek próbaköve az 1846-ban először fölmerülő slezvig-holsteini kérdés volt.

D á n i a tagja volt a német szövetségnek a holsteini és lauenburgi

herczegségek révén, melyek a dán korona birtokai voltak. Slezvig herczeg-

ség azonban sohasem tartozott a német birodalomhoz, csak hogy ott viszont túlsúlyban volt a német elem. A két herczegség pedig történelmileg, de sőt földrajzilag is együvé tartozott s már ebben a században elég erősek voltak, hogy a többi dán részeket ellensúlyozzák. Dániában is érezték az alkotmány behozatalának szükségét. Az 1839-ben trónra lépett VIII. K e r e s z t é l y már öreg volt s mindössze egy fia volt; az is azonban gyermektelen: így fölmerült az örökösödési kérdés. Holsteinban egyszerűbb volt a kérdés. Az akkor uralkodó úgynevezett idősebb olden- burgi ház kihaltával Dániában ennek az idősebb háznak női ága következett, Holsteinban a fiatalabb ház férfi ága, első sorban az auguszten- burgi ház. Már Slezvigben bajosabb volt a dolog. 1844-ben a dán rendek kérvényt intéztek a királyhoz: jelentené ki, hogy a dán királyság oszthatatlan. A király nyílt levélben kijelentette, hogy a királyság oszthatatlan. Ezzel el volt vetve a jövendő harczok magva a dán és német pártok között s fölidézte a nagy német kérdést.

Svájczban hamar fejlődött ki a szövetségi rendszer, habár nem minden vérontás nélkül. Ott a szabadelvű és a jezsuita párt állt egymással szemben. Mikor a svájczi szabadelvű kantonok a szövetséget megalkották, a katolikus vagyis jezsuita vezetésű kantonok Luczern vezetésé

vel külön szövetséggé alakultak s a reakcziós hatalmak támogatására számítottak 1847-ben azonban a nagy szövetségi tanács kimondta Bernben

ennek a külön szövetségnek a föloszlatását s mikor ez az engedelmességet megtagadta, 30,000 emberből álló hadsereget küldött ellene agenfiDüfúr vezetése alatt, aki a külön szövetség hadseregét Luczern mellett megverte s a szövetséget föloszlatta.

Az e g y h á z i á l l a m b a n a nyugalom látszólag helyreállt. Annál

hevesebb volt azonban a forradalmi hullámzás a fölület alatt. Élén a

génuai Máz in i József állt. Kitűnő s erőteljes szövetségese volt ennek a

mozgalomnak a szabadságszerető K á r o l y A l b e r t piemonti király. Még a papok is a szabadelvűség felé hajlottak; s mikor 1846-ban a maradi XVI. Gergely meghalt, a konkláve (a bíborosok pápaválasztó gyűlése)

fölvilágosodott és szabadelvű pápát választott IX. P i u s z személyében.

Piusz egész sereg üdvös újítást hozott be, miáltal roppant népszerűséget szerzett az országban, ahol mindinkább a szabadság hangulata kerekedett fölül. Emellett erősen fejlődött az egység iránt való érzék. Az osztrákok kiszorítására először is megalkották az olasz vámegyesületet. Az apróbb államok egymással védő és daczszövetséget kötöttek. Az oszt-

A .M Tud Akadémia alapítása.

Széchényi Iclaianija az akadémia megalapításához az ö egy évi iösedclmé:.

trákok erre a lombard-velenczei királyságban kimondták az ostromállapotot. Ezalatt Toszkána nagyherczege kijelentette, hogy alkotmányt kész adni népének s példáját mások is követték.

Oroszországban ez időszakban sem lehetett szó fejlődésről. Újításokról hallani sem akart az a gőgös és korlátolt kényur, aki a roppant birodalmat 1825 óta kormányozta. Belül elnyomni igyekezett minden hoznia a keleti kérdést. Ennek egyik része, a görög kérdés szerencsés elintézést nyert.

1833-ban a védő hatalmak támogatása mellett I. Lajos bajor király fia, I. O t t ó elfoglalta a görög trónt.

Magát T ö r ö k o r s z á g o t a hosszú háború nagyon meggyöngitette, amit különösen Mehemed Ali, a hatalmas és becsvágyó egiptomi alkirály igyekezett kihasználni. Már 1831-ben összeveszett a sziriai pasával s fiát Ibrahimot 20,000 emberrel s hatalmas hajóhaddal küldte oda. A szultán erre háborúra készült ellene, Mehemed Alit pedig, mint a próféta árulóját átok alá vetette. Csakhogy a birodalmi hadsereg Húszéin pasa alatt 1832 már- czius hónapjában Honisz mellett véres csatát vesztett s Mehemed Ali serege most benyomult Czilicziába. Kis-Ázsiában szintén szabaditóképp üdvözölték a népek. A szultán új hadsereget küldött az is teljesen megsemmisítette Kutahia mellett tul megörült.

Mehemed Ali terve az volt, hogy az ozmánok hanyatló, fonnyadt családfájába beleoltja a maga életerősebb hajtását s ujjáteremti Törökországot, hogy a jövendő európai viharnak ellenállhasson. Ez nem lehetett Oroszország Ínyére, mely sietett a szultánnak önzetlenül fölajánlani segítségét. Orosz hajóhad futott be a Boszporusba s 18,000 oroszt tett partra.

1 Írre azonban Anglia és Francziaország nyomban beleavatkozott. Erre a kutahiai béke Szíria, Cziliczia kormányzását Mehemed Alinak adta át. Az oroszok is hazavonultak, de fontos Írást vittek magukkal, az iskeleszi szerződést, melyben Orosz- és Törökország védő és daczszövetséget köt és a török titokban kötelezi magát, hogy a DardanelIákat minden más hatalom elöl elzárja.

Mehemed Ali telhetetlen becsvágya csakhamar új háborúra vezetett.

Ismét az egiptomi lett a győztes, aki most Szíria és Cziliczia örökös bir

tokát követelte. Lajos Ftilöp 1840 ben kénytelen volt új minisztériumot kinevezni s annak élére T i e r t állítani, aki Mehemed Ali kívánságát

pártolta a londoni kongresszuson. A többi négy nagyhatalom azonban arra a megállapodásra jutott, hogy Törökország területi épségét fönn kell tartani. Kárpótlásul Egiptom kormányzását örökösen Mehemed Ali családjára bízták. Azonkívül kötelezték magukat az összes nagyhatalmak, hogy a Dardanellákon a szultán és a többi nagyhatalom engedélye nélkül semmiféle idegen hadihajónak nem szabad átmennie.

Anglia ebben az évtizedben a nyugodt fejlődés idejét élte. Az

ifjú királynő 1840-ben férjhez ment S z á s z - K ó b u r g A l b e r t

herczeghez, aki kitűnő embernek bizonyult. A vig-miniszterium 1841-ben a választásoknál megbukott s most 1846-ig tori-kormány vezette az ügyeket, melynek élén P í 1 Róbert állt. Ez a kormány sok üdvös reformot valósított meg. 1847-ben meghalt Pil s a miniszterelnöki tisztet R ő s z e 1 János lord vette át.

Anglia kifelé is mindenképpen gyarapodott: 1840-ben megkapta Újzélandot, az ópium háborúban bevette Kantont, a nankingi békekötésben Honkongot szerezte meg. Anglia külpolitikája ez időben különös óvatosságot igényelt Francziaországgal szemben, mely akkor a nagy N a p o l e o n holttestének kiszolgáltatását követelte. Ezt a kérést Anglia nyomban teljesítette.

Francziaországban Tier helyét ekkor Szült marsall foglalta el 1840-ben, a minisztérium lelke azonban a protestáns G i z ó volt, aki minden kiválósága mellett is szorosabb viszonyba lépett Me ttern i k- kel s ezt a politikát 1848-ig folytatta.

Bizalmatlanná tette az angolokat a francziákkal szemben a marokkói ügy is, mely az algíriből származott. Algír volt ura, Abd el K á d e r ugyanis a marokkóiakat hívta segítségül a francziák ellen, akik örömmel tettek eleget ennek a fölhívásnak. B ü z s ó marsall most benyomult Marokkóba és az Izli folyó mellett súlyosan megverte a marokkói hadsereget. A béke hamar létrejött. Abd el Káder a francziák kezébe került,

akik Francziaországba vitték. Gizó külpolitikája ismét helyreállította az ellenzéket, amely azonban tényleg a kormány belső politikája ellen küzdött. N a p o l e o n L a j o s újabb lázitási kísérlete nem járt sikerrel.

Elfogták s Hamba csukták. Az új rendszer tulajdonképpeni veszedelme a köztársasági mozgalom volt, melynek úgy a parlamentben, mint künn az országban nagy volt a pártja. Amellett súlyos csapás is érte 1842-ben a trónt és az egész rendszert. Lajos Fülöp legidősebb fia: F ü 1 ö p F érdi n á n d orleáni herczeg, a trónörökös, sétakocsizás alkalmával kiesett a hintójából és súlyos sebeibe belehalt. Most a nemúri herczeg, — négyéves fiú — lett a trónörökös.

Az ellenzék csoportja a választási reformot követelte, azt akarta, hogy a választójogot minél szélesebb rétegekre kiterjeszszék. A kormány ellenezte ezt, mire az ellenzék az egész országban hatalmas mozgalmat indított. Mikor 1847 decz. 28-án Lajos Fülöp az új parlamentet megnyitotta és a képviselőház többsége a trónbeszédet helyeslő föliratot elfogadta, az ellenzék hatalmas tüntetéseket rendezett Páris utczáin. Február 22-ére az elizéi kertekbe hatalmas népgyűlést hivott egybe, de amikor a kormány fegyveres készületeit látta, nem tartotta meg, Ez a nap a folytonos lázitás mellett is aránylag nyugodtan telt el, de már 23-án látszott, hogy az izgalom terjed, s hogy a nemzetőrség az újítókkal rokonszenvez. Gizó erre rögtön lemondott s helyét M ó l é gróf foglalta el, ami a reform diadalát jelentette. Estére kivilágították a várost s a nép diadalmasan vonult végig a bulvardokon. A külügyminisztérium előtt 50 katonából álló őrség volt. Mikor a tömeg odaért, tüntetett. A katonák azt hitték, hogy meg akarják őket támadni, s minthogy vaiaki lőtt, válaszképpen a tömeg közé tüzeltek. Ez egyszerre megváltoztatta a képet. A nép árulást kiáltott, sorakozott, barrikádokat épített, fegyverrel látta el magát s másnap, február 24-én a forradalom teljes félelmességében kitört. Estére már a nép a királyi palota előtt hömpölygőit, mire Lajos Fülöp nejével együtt elhagyta a palotát. Ideiglenes kormány alakult s kikiáltotta a köztársaságot. Ennek a kormánynak tagjai voltak Lamartina költő, Aragó, Mari, Pazsé, Le drü-Rollen, K re m i ő, a lakatoslegény, Albert Marton és a szoczialista újságíró B l a n k Lajos.

A februári forradalom roppant hatást tett egész Európában. Mindenütt megmozdultak a népek, legnagyobb volt a forrongás azonban Közép- Európában.

Németországban az ellenzék népképviseletet, sajtószabadságot, esküdtszéket követelt; s hogy annak nagyobb nyomatékot adjon, mindenfelé fegyverkezett. Erre az összes államokban elbocsátották az eddigi kormányokat s az új minisztériumok mindent megadtak, amit a nép követelt. A frankfurti birodalmi gyűlés pedig márczius 9-én a „bursensaft“-ok színét, a fekete-vörös-aranyat fogadta el a birodalmi szövetség színéül.

Ausztriába n úgyszólván egyetlen nap alatt elsöpörte a forradalom Metterniket mindenestül. Márczius 15-én a császár kiáltványban tudatta a néppel, hogy Ausztria alkotmányt kap.

Nagyobbak voltak a nehézségek Berlinben. IV. Frigyes Vilmos király márczius 18-án kiáltványt tett közzé, hogy az államok szövetségét (Státen- Bund) szövetségi állammá (Bundesz-Stát) kell átváltoztatni. Ám a véletlen épp úgy mint Párisban, ott is nagyon szerencsétlen fordulatot adott a dolgoknak. A néptömeg a királyi palota elé vonult, hogy az új alkotmányt megköszönje a királynak. A katonaság részéről hirtelen véletlenül két lövés dördült el, mire a nép dühbe jön, barrikádokat épít s véres harcz kezdődik. Másnap szabadelvű kormányt nevezett ki a király, amnesztiát adott s kijelentette, hogy ezentúl Poroszország s Németország egy.

Ugyanaz nap a birodalmi gyűlés elrendelte az alkotmányos német parlament megválasztását. Apróbb csapatok megkisérlették párisi módra a köztársaság kikiáltását, ami azonban nem sikerült. Közben összeült az alkotmányadó parlament, mely nagy többséggel a népszerű osztrák J á- nos főherczeget választotta meg a birodalom kormányzójának (Reiksz- Fervézer), aki birodalmi minisztériumot alakított. A viszály magva Ausztria és Poroszország között már akkor el volt vetve, s nemsokára kenyértörésre kellett kerülnie a dolognak. Az új Németország a márczius előttitől nehéz kérdést vett át: a s 1 e z v i g-h o 1 s t e i n i t.

Keresztély utóda, VII. F r i g y e s dán király az úgynevezett „eiderdánok“ vezetőjét hívta meg a kormány élére, aki Slezvig-Holsteint dán tarto- mánynyá akarta változtatni. Erre megkezdődött a harcz. Slezvig-Holstein föllázadt, de azért minden a régiben maradt.

Ausztria ebben az időben súlyos válságon ment keresztül. A franczia események hírére Bécsben is kitört a forradalom. F e r d i n á n d

császár Olmüczbe menekült. A horvát bán csapatai és V i n d i s g r é c z herczeg hadserege azonban csakhamar Bécs alatt termett s heves harczok után bevette a várost, ahol most a legvéresebb rémuralom kezdődött. Az

új kormány élére S v a r c z e n b e r g Féliksz herczeget nevezte ki a

császár. A birodalmi gyűlést Kremzirbe hívta össze, hogy az alkotmány fölött tanácskozzék. Az első közlés, melylyel Svarczenberg herczeg a birodalmi gyűlést meglepte, az volt, hogy Ferdinánd császár deczember 2-án

lemondott s öcscsének, Ferencz Károlynak, 19 éves fia: Ferencz József lépett a trónra.

Ennek az időnek a történetében dicsőséges, de egyúttal szomorú részlet: a magyar szabadság harcz. Mielőtt tovább megyünk az általános történet elmondásában, elbeszéljük röviden ezt a lélekemelő harczot.

„Magyarország független, szabad állam, mely semmi más országnak alávetve nincsen s melyet nem önkényes rendeletekkel, hanem egyedül saját törvényei és szokásai szerint kell kormányozni

Így szól az 1791. X. törvényczikk s ennek az alapján békült ki annyi visszavonás után a nemzet királyával. A nemzeti ébredés nem fogott tüzet a körülötte fölcsapott forradalmi lángoktól, hanem puskalövés nélkül lépett rá a reformok terére. De az udvari politika gáncsot vetett a becsületes törekvéseknek és forradalomba kergette Magyarországot.

Előbb természetesen fölbujtatta a nemzetiségeket s a maroknyi magyar népnek egyszerre nemcsak az osztrák politikával, de saját honfitársaival szemben is föl kellett vennie az élet-halál harczot. Azok, akik az őszinte kibékülésen annyit fáradoztak, mint

ha kell, a nemzet vérrel is visszaszerzi elkobzott jogait, melyeket a körülmények kényszerítő hatása alatt ugyan már visszaadtak, de azzal a hátsó gondolattal: hogy amit a jobb kéz ádi a bal visszaveheti.

V. F e r d i n á n d o t , a kamarilla — élén L a j o s föherczeggel — úgy irányította, ahogy czéljainak leginkább megfelelt. A szelidielkü fejedelem folyton a békét prédikálta, amelynek árnyékában úgy a nemzet, mint a dinasztia megférhessen, ezalatt pedig h á z a politikusai tüz- csóvát dobtak Szent István birodalmába s ezt az alattomos eljárást úgy állították az uralkodó elé, mintha a lojális magyarok egyik demagóg töredéke idézte volna elő.

Mindezek daczára Kossuth úgy a fellázított nemzetiségekkel, mint az udvarral szemben a kölcsönös megértés álláspontjára helyezkedett, de egyben előkészítette a nemzetet az ellenállásra is. Ragyogó szónoki tehetsége, szervező képessége csodákat művelt: az elfásult nemzetet önérzetre ébresztette s úgy szervezte, hogy — ha kell — fölvehesse a harczot szemben. De mialatt Kossuth Lajos szónoklatának lángoló erejével talpra állította a nemzetet, az udvari ármánykodók sem pihentek összedugott kézzel. Volt gondjuk a szabadságáért harczra kész magyar nemzet letörésére. Az alvidéken a horvátok élére ] e1 1 acsics állott, hogy a dinasztia tekintélyét a „lázadó magyarokkal“ szemben megvédje, B á c s-B á n á t b a n R a j a c s i c s pátriárka tűzte ki U j-S z e r b i a zászlaját, míg E r d é l y b e n A k s z e n t y e é s j a n k u vállalkoztak rá, hogy móczaik-

Mikor a kamarilla eljöttnek látta a pillanatot, hogy a magyar nemzeti ellenállás letörésére már elég eszközzel rendelkezik, lemondásra kénvszeritette az amúgy is tehetetlen Ferdinándot, ki utódjául öcscsét, F e r e n c z K á r o l y főherczeget jelölte, aki viszont fia, I. F e r e n c z J ó z s e f javára lemondott a trónöröklési jogáról.

1848 deczember másodikán foglalta el trónját az ifj ú uralkodó, kinek nevében kiáltvány jelent meg, mely tudtára adja mindazoknak, akiket illet, hogy „ M a - gyarország megszűnt önálló állam lenni s egyszerűen bekebeleztetik

A koronának a görög császár által ajándékozott részéhez tartozó zo- máncz-kép, mely magát 11. Dukász császárt ábrázolja.

után következett:

Ezzel a kiálltványnyal azt érié el a bécsi udvar, hogy a békére hajló elemek is elveszítették bizodalmukat a kölcsönös megértés iránt és most már nem egy párt, de az egész ország harczba szállt megtámadott szabadsága védelmére. A magyar fegyverek dicsőségét Bem apó vezette be 1848 deczember 25-én Kolozsvár visszavételével és folytatta mindjárt a következő év elején a p i s k i-h i d i fényes győzelemmel és S z e b e n bevételével (márcz. 12), mikor Erdélyt teljesen megtisztította az osztrák és a b r a s s ó i s z á s z o k által segítségre hívott orosz seregektől.

De az anyaországban is győzelmesen indult meg a tavaszi hadjárat. D a m j a n i c h kezdte a s z o l n o k i fényes győzelemmel márcz. 5-én és a diadalmas csaták sorozata egymás Hatvan, Tápió-Bicske s Isaszeg

dicsőségét hirdetik. A magyar fegyverek e diadala érlelte meg

mind a honvédsereg

Kossuthban az eszmét, hogy a deczemberi császári kiáltványra a Habsburg-dinasztia trónjától való megfosztásával feleljen, egyúttal pedig Magyarországot Ausztriától függetlennek nyilvánítsa a nemzetgyűlés egyhangú határozatával.

Erre aztán a bécsi udvar is elérkezettnek látta a pillanatot, hogy beavatkozásra bírja M i k l ó s czárt, akinek szintén meg voltak a maga okai, hogy a magyarokat győzelmes útjaikban megállítsa. Félt, hogy Magyarország felszabadulását Lengyelországé fogja követni, ami éppen nem volt túlzott képzelődés, ha meggondoljuk, hogy a győztes honvédek soraiban pár ezer lengyel testvér is segített a magyar szabadság kivívásában.

B u d a v á r hősies bevétele azonban fordulópontot idézett elő a magyar fegyverek harczi dicsőségében. A nemzeti hadsereg egyik javarészének a husznapi os- lekötése időt adott

Részlet az alsó koronán. Géza magyar király képe.

tromnál való geknek, hogy az

a császári sere-

ország fedezetlenül hagyott nyugati részén ossz.

pontosuljanak, másrészt pedig, hogy az orosz betörést ne részesíthessék a kellő fogadtatásban. Így történt, hogy az alig 170.000 főre rugó nemzeti hadsereg — a belső ellenséget nem számítva — egyszerre az egyesült orosz-osztrák hadsereg jól fegyelmezett, harczi emberével állott

A felső korona egyik zománcz-kepe; Szent Jakab.

készségben több szemben. Ezzel erővel erőt a nagyobb régi volt, volt alól,

mint 300.000

mondhatni fölvette lelkesültség veszedelemben felütötte

is

háromszoros harczot

pótolta

Gábriel aikangyal (alsó korona)

a
de
magyar

hiányzó a legnemzet

s volna, lejét a nép bálványa K o s s u t h

átka:

a hadsereg nagyrészeé G ö r

a magyar nemzetet fölszabadítani a bécsi politika járma még áldozatok árán is; G ö r g e i v i s z o n t n e m szíve érzelmét alárendelni ahad- nimbuszcsa1óka

a viszálykodás. A

g e i. Kossuth törekvése

akarta vezéri n i m dicsőségének...

Ez a versengés vezetett Világo shoz . denki megtette kötelességét. A szabadság zászlaja még olyanokat is,

seregestül tódult

főnemesség jobbjait,

felelő anyagi áldozattal segítették elő a szabadság szent ügyét.

alá,
akik

Pedig min- nép odahagyta tűzhelyét, ahol ősi

ott találta a nevüknek meg-

„Kénytelen volíam — mondja Kossuth a többi közt — minden polgári és katonai hatalmat Görgei kezébe tenni és félrevonulni, nehogy a világ s a nemzet előtt azzal vádol- tassam, hogy személyem volt akadálya egy esetleges békés kibontakozásnak, amelyet neki talán sikerül elérnie.“

Görgei azonban nem alkudozott, hanem f e l t é t l e - n ü 1 lerakta a fegyvert a muszkának s ezzel a szabadság- harcz ügye szomorú befejezést nyert. Aztán következett a rémkorszak, melyben a magyar nemzet történelmének minden lapja vérrel van megírva. Akik menekülhettek, azok osztályrészéül a bujdosás keserű kenyere jutott; az itthon maradottaknak pedig: g o l y ó , b i t ó f a, penészes börtön s általában a nemzetnek — végtelen nyomor és szenvedés.

A pontok keresztezésénél levő Megváltó képének párja.

Szent Kozma. (Alsó korona.,)

Az egész ország nagy temetőhöz hasonlított; mindenkinek volt gyászolni és siratni valója. Amíg azonban idebent a bosszú ülte orgiáit, a bujdosók sem bejárta Angliát, Amerikát és mindenütt dicsőséget szerzett Teleki László, Klapka

pihentek összedugott kézzel. Kossuth az ő hatalmas szónoki tehetségével árván hagyott hazája népének. Gróf és a többi Európa különböző államai- résen lenni

ban igyekezett híveket szerezni a magyar ügynek és hogy minden alkalmat fölhasználjanak, amely a szabadság visszaszerzésére kínálkozik.

Az 1353-ban kitört keleti bonyodalom mintha meghozta volna ezt a nehezen várt pillanatot. a Porta közt végre nyíltan is kifejezésre jutott a

I. Miklós czár és már régen előkészített összeütközés. A Porta hadat üzent az elbizakodott északi hatalmasságnak. Ennek hire érthető izgatottságot szült a magyar emigránsok sorában, de egyszersmind azt a is, hogy a keleti bonyodalom kedvező fordulatot hozhat gyar ügyre is.

Az emigráltak közül ekkor már igen sokan álltak török latban. Így a főbb lisztek közül Guyon, Kmetty,

reményt

a ma-

szolgá-
Stein

tábornok és F r i t s ezredes. Bem apó, aki szintén a vendég-

Készlet az alsó koronán. Dukasz császárral együtt uralkodó Konstantin trónörökös.

szerető Portának ajánlotta fel kardját,ekkor már az a 1 e p p ó i temetőben pihente,

küzdelmes életének fáradalmait.

Klapka az emigráczió vezetőinek beleegyezésével Konstantinápolyba sietett cs

szintén fölajánlotta vezéri tudását a Portának: egyrészt, hogy lerójja a magyarok háláját A b d u l M e d z s i d szultán iránt, aki készebb volt háborúba keveredni az osztrákkal és oroszszal, mintsem hogy kiszolgáltassa a menekültek vezéreit; másrészt pedig abban a reményben, hogy a török-orosz háború, mely esetleg az utóbbi vereségével végződnék, maga után vonná az osztrákkal való leszámolást is.

Mindezek a föltevések azonban hiú reményeknek bizonyultak. A k r í m i hadjárat egy lépéssel sem mozdította elő a magyar ügyet, ellenben kifejezésre juttatta az egységes Ausztria rég óhajtott eszméjét. Ez azonban egyelőre még nem érvényesülhetett, miután Bécsben jól tud-

Szent Demeter egyik zománc-

képe

ták, hogy Kossuth neve az országban varázserővel bír, képe.

másrészt pedig most már az egyes európai államok is más szempontból bírálják eí Magyarországnak Ausztriához való viszonyát, mint még nehány évvel előbb. Első sorban tehát be kellett bizonyítani a külföld előtt, hogy Magyarország teljesen jól érzi magát Bécs bölcs kormányzása alatt, eszébe sem jut forradalmi eszméket táplálni s csak mesterséges híresztelés egyes demagógok részéről, hogy Magyarország népe még mindig Kossuthtól várja a Habsburgok uralma alól való felszabadítását.

Ezért kellett rendezni az 1857-iki császárjárást Magyarországon, amelyről Bak Sándor miniszter a külföldnek szánt „R ü c k b 1 i k k“ czimü könyvében az ifjú császári pár lelkes fogadtatását áradozó szavakkal festi. De gróf S z é c h e n y i István hatalmasan ráczáfolt „E i n B l i k k “ czimü könyvében a mindenható miniszter hamis tintába mártott tollára, amely- lye! úgy kiszínezte a megrendelt P o t e m k i n-féle lelkesedést s minden kerülgetés nélkül hiábavalónak minősiti a Bak-féle politikát és a nemzet és uralkodóház közt fennálló ellentét egyedül helyes kiegyenlítő módjának az alkotmány visszaállítását ajánlotta, amiről Bécsben persze halam sem akartak.

Ezalatt az emigráczió is lázasan végezte a dolgát. Kossuth összeköttetésbe lépett K a v u r r a l , Piemont lángeszű államférfiéval, ki mindjárt a krimi hadjárat befejezése után felszólította Ausztriát, hogy vonja vissza seregeit Lombardia-Velenczéből, amire Bécs természetesen nem volt hajlandó. Ezzel el volt vetve az 1859-iki osztrák-olasz háború magva. A háború, mint tudjuk, az olasz-franczia fegyverek győzelmével végződött, azonban Kossuth törekvéseit — sajnos — egy lépéssel sem hozta közelebb czéljához. A magyar ügy megint háttérbe szorult: az olaszok megkapták L o m b a r d i á t , a francziák S z a v o j á t , a magyarok s e m m i t , pedig az olasz csatatért magyar vér is áztatta ... Az olaszok azonban még nem érték el czéljukat, következésképp a magyar ügy sem került le a napirendről. G a r i b a l d i zászlója alá egyre tömegesebben sereglettek a magyar önkéntesek, abban a reményben, hogy az olasz egység megteremtése után a magyar szabadság visszavívására kerül a sor s ezt Garibaldi segítségével érik el Kossuíhék. Mindezek a dolgok a bécsi kormányt sem hagyták érintetlenül. 1860 októberében megjelent a hires p á t e n s , melylyel b i r o d a l m i gyűlésbe hívták a magyar rendeket. Csakhogy a szerb V o j v o d i n a s a horvátok képviselőin kívül nem jelent meg azon még Erdélyből sem senki.

Az idő tehát egy cseppet sem volt alkalmas háborúba keveredni az olaszokkal. Sajnos azonban, hogy K a v u r, az olasz mozgalom éltető lelke, 1866 junius 6-án meghalt s ennek, következtében a magyar ügy sorsa is megfeneklett egy időre. E közben az uralkodóház is belátta, hogy hiábavaló minden összpontosító törekvése az ezredéves alkotmányukhoz szívósan ragaszkodó magyarokkal szemben: visszavonta az októberi pátenst és összehívta a magyar országgyűlést.

Két párt állott itt egymással szemben: a határozati párt, gróf Teleki László vezérletével és a f e l i r a t i p árt , melynek élén D e á k Ferencz állott. De bár a nemzet nagy többsége hajlott a békés kiegyenlítésre, az országgyűlés minden eredmény nélkül oszlott szét. Hiába! A bécsi udvar sehogysem tudott megbarátkozni a magyar alkotmány-biztositotta jogokkal!

Így a nemzet ismét várakozásra volt kárhoztatva. Várt is türelemmel, de közben hatalmas ellenállást fejtett ki minden puhító kísérlettel szemben. A 63-iki lengyel föl- keéls valamint a s 1 e z v i g-h o 1 s t e i n i háború sem hozott kedvezőbb fordulatot,

1865-ben újra összehívták az országgyűlést, melyet az uralkodó trónbeszéddel nyitott meg. A nemzet vezetését idebent D e á k Ferencz vette át, de megvolt az ellenzéke így az országgyűlés, mely hol ülésezett, hol pihent, eredményes munkát nem végezhetett.

Ezenközben kiütött a porosz-osztrák háború s egyidejűleg Olaszországban is minderősebben nyilvánult meg az Ausztriától való végleges elszakadás. A magyar menekültek ismét a tett terére léptek; Kossuth erősen hitte, hogy végre ütött az óra, amelyben nemzetét . kiszabadíthatja Ausztria járma alól. De a bécsi udvar is belátta végre, hogy le kell tennie az ö s s z m o n a r k i a kedvencz eszméjéről, ha szerepét az európai államok sorában mint nagyhatalom akarja betölteni, amit pedig csak az a l k o t m á n y o s a n k o r m á n y - zott Magyarországra támaszkodva érhet el.

És erre' csattanó bizonyítékot szolgáltatott Königgrátz. A további kísérletezés tehát hiábavalónak Ígérkezett. Maga az uralkodó is belátta ezt és arra az útra tért, mely a magyar nemzettel való kibéküléshez vezetett. D e á k Ferencz vállalta tott követeléseiből. A külön magyar hadügyi, pénzügyi és külügyi kormány kérdését elejtette.

Kossuth aggodalommal nézte t u r i n i magányából Deák egyezkedését, amelyben a nemzet függetlenségének feladását látta. íme, amiért ő egész életét áldozta, most egyszerre semmivé lesz! A tizenkettedik órában még egyszer fölemelte tiltakozó szavát, hogy a nemzetet felrázza kábultságából. De a nemzet többsége Deák véleményét tette magáévá és a kiegyezés mellett döntött.

A történelem lesz hivatva majdan eldönteni, hogy a nemzet „a t y j á na k“, vagy a „ haza bölcsének “ volt-e igaza!

I. Ferencz Józsefet 1867 junius 8-án megkoronázták magyar királyivá.

Ferencz József megesküdött a magyar alkotmányra és a koronázási ajándékot a király is és Erzsébet királyné is a szabadságharcz honvédéinek segélyezésére ajánlotta fel s a koronázást követő napon az új király általános bocsánatot hirdetett: a király kereste a kibékülést az egész nemzettel.

lefolyását. Reggel 7 órakor indult meg Budáról a koronázó

menet, mely mindenütt a katonaság sorfala között haladt. I. Ferencz József magyar tábornagyi egyenruhát viselt és feltett kalpaggal lovagolt, a királyné magyar nemzeti diszöltönyben és magyar fejdíszszel, nyolcz-lovas díszfogaton. A király mellett, kissé hátrább, a testőrök kapitányai lovagoltak, mögötte a főkamarás és az első hadsegéd. Két oldalt Budapest város tanácsa haladt hajadon fővel. A királyné mögött haladt főudvarmestere, a királyasszony apródjai. Következett egy hatlovas és még négy hatfogatu udvari kocsi, a királyné főudvarmesternőjével s a palotahölgyekkel. A menetet testőrök, palotaőrök és katonaság rekesztette be.

A templomon belül a herczeg- primás fogadta az uralkodópárt fényes segédlettel. A király és királyné ekkor rövid ideig pihent a jobboldali kápolnában. Az uralkodó pár külön elkészített trónon foglalt helyet, majd mikor kezdetét vette a koronázó szertartás; a királynak az oltár aljához széket tettek, a melyről csak akkor kelt fel, midőn az evangéliumra megesküdött, hogy a békét, az igazságot s az alkotmányt fenntartja, a mi térden állva történt és a „Paksz“ nak nevezett kereszt meg- csókolásával végződött. Ezután a királyt a herczegprimás jobbján és vállai között, a szent kenettel ellátta mely szertartás után felékesitették a koronázó palásttal, melylyel azután meghallgatta a nagymisét egészen a graduále végéig. Ekkor a prímás az evangeliumoldalra állott és először átadta a királynak a kardot, aki azzal a szokásos vágást eszközölte, mire odakünn az első sortűz dördült el; majd ismét felövezte a királynak Szent István kardját, mire a király letérdelt és a prímás meg Andrássy gróf mint a nádor helyettese fejére tette a magyar koronát. Ezután megáldották a főpapok, és a világi méltóságokkal egyetemben a trónhoz vezették és ezzel mintegy beiktatták. Ekközben a katonaság másodszor, majd harmadszor sortüzet adott, végül pedig megdördültek az ágyúk és meghúzták a harangokat.

Csekély eltéréssel ugyan így koronázták meg a királynét is, csakhogy a koronát nem fejére tették, hanem jobb vállához érintették és hasonlókép elmaradt a karddal és a palásttal való felékesítés. Ezután a királyi pár részt vett az ünnepélyes istentiszteletben, utána a király az időközben kitárt templomajtón át gyalog ment az Ország- ház-utczán végig a helyőrségi templomba. A menettel egyidejűleg, melynek fénypontja a teljes királyi díszben haladó uralkodó volt, köröskörül arany és ezüst emlékérmeket szórtak a nép közé.

Míg a menet a királylyal a helyőrségi templomba tért, a királyné elhagyta a Mátyás-templomot és fényes kísérettel a királyi várba távozott.

Ezalatt már egész Németországban helyreállt a nyugavolt, hogy 1849 márczius 28-án a német államok IV. Frigyes Vilmost megválasztották német császárrá. Csakhogy ez nem értette meg az idők jelét s olyan kitérő beszéddel fogadta a küldöttséget, mely őt a birodalmi gyűlés elhatározásáról értesítette, hogy a forradalom több helyütt újra kitört.

A birodalmi új alkotmányt némely államfő természetesen nem fogadta

szívesen. Legtöbb bajt V i l m o s vürttembergi király ellenállása okozott: csakhogy maga az ő népe kényszeritette annak elfogadására. Maga Frigyes Vilmos határozottan visszautasította a császári méltóságot s a képviselőházat, mely az új birodalmi alkotmányt elfogadta, föloszlatta. A radikálisok

erre több helyütt ismét kibontották a forradalom zászlaját. Drezdában a

király menekülni volt kénytelen a nép dühe elől, magában Poroszországban is több helyütt zavargás tört ki. Különösen veszedelmes volt ez Délnémetországban, Pfalczban és Báden nagyherczegségben, ahol azonban V i l m o s porosz herczeg rövid harczok után leverte a lázadásokat. Véres megtorlást alkalmaztak a legyőzött forradalmárok ellen.

Ausztriának nagy szerencséje volt Magyarországot visszanyerte orosz segítséggel, amely nélkül talán végkép megsemmisült volt; így azonban erővel fordulhatott Itália felé és azt a fegyver szerencséjével, hatalmi állását pedig főleg IV. Frigyes Vilmos gyöngesége révén tartotta meg.

Megállapodott Poroszországgal, hogy közös bizottságot küldenek ki, mely egyelőre Németország ügyeit vezesse. 1849 deczemberében J á n o s főherczeg lemondott a kormányzói tisztről. Frigyes Vilmos esküt tett a a parlamenttől kidolgozott alkotmányra s így Poroszország alkotmányos állam lett, nyolcz nappal később pedig birodalmi gyűlésre jöttek össze a szövetséges államok Erfurtban. Csakhogy Szászország és Hannover már néhány nappal később ismét elszakadt az uniótól. 1850 áprilisában már ismét Frankfurtban ülésezik a birodalmi gyűlés, daczára annak, hogy Poroszország tiltakozott ellene. Úgy látszott tehát: minden a régiben marad ismét.

Poroszországnak határoznia kellett, vájjon tovább folytatja-e a szövetségi politikát, vagy meghódol Ausztria előtt. A vürttenbergi és bajor király Bregenczben találkozott az osztrák császárral: ott elhatározták, hogy segítséget küldenek a zsarnok hesszeni fejedelemnek alattvalói ellen.

A hangulat harczias volt, annál is inkább, mert Miklós czár is Poroszország ellen foglalt állást. A porosz kormány tanácskozásra gyűlt össze s ott Radovicz külügyminisztert, aki az erőszakra erőszakkal akart felelni, letartóztatták. Poroszország tehát megalázta magát.

Poroszország teljesen behódolt. Ausztria követelésére lemondott a német szövetségről, csapatai kivonultak Bádenből és Hesszenből, ahová a nép védelmére küldték őket, lefegyverezte az észak-porosz tartományokat. A vége a dolognak az lett, hogy az osztrák csapatok bevonultak Holsteinba; s mikor a birodalmi gyűlés Frankfurtban újra összeült, Ausztria követelésére kimondta a német hajóhad föloszlatását; a slezvig- holsteini kérdést pedig a hatalmak londoni kongresszusa úgy oldotta meg, hogy elismerte a dán királyi család öröklési jogát, s kimondta, hogy Dánia területe érinthetlen. Ausztria tehát győzött, csak azt nem tudta keresztülvinni, hogy beléphessen a német szövetségbe.

Francziaországban is új fordulatot vettek az események. Az új köztársaságot csakhamar mindenfelé elismerték. Hogy a népet megnyugtassa, az új kormány nemzeti mintaműhelyeket rendezett be, amelyekben csakhamar 80—i 00,000 ember talált munkát. Az ország jövendő kormányformáját kellett most megállapítani. Április 27-én megválasztották a nemzetgyűlést, melynek az új alkotmányt ki kellett dolgoznia.

A nemzetgyűlés május 4-én ült össze s nyomban új öttagú bizottságból álló kormányt választott. Az új rend hamar kiállta tüzpróbáját. Május 15-én a szoczialisták azzal az ürügygyei, hogy a lengyel kérdés mellett tüntetni akarnak, óriási tömegekben özönlöttek a parlamenthez, betörtek az ülésterembe s rövid ideig teljesen magukhoz ragadták a hatalmat, de már néhány óra múlva szétszórta őket a nemzetőrség. A veszedelem nemsokára nagyobb mértékben ujult ki. A nemzeti műhelyekben körülbelül 117,000 jól szervezett s veszedelmesen mozgolódó munkás talált foglalkozást. Ezt az intézményt, mely milliókat nyelt el, föl akarta oszlatni a kormány. A munkások azonban meg akarták előzni. Három napos véres csatában (junius 24, *25, 26), az úgynevezett júniusi csatában mérte össze erejét Páris utczáin a két párt. A harmadik napon, miután már 7 tábornok és mindkét részen 5000 ember esett el, a lázadást leverték. Párisra

bizonytalan időre kimondták az ostromállapotot. Az új választás a köz

társaság hátrányára dőlt el. Az újonnan megválasztott képviselők közt volt azonban Napoleon Lajos herczeg (most polgár) is, aki szeptember 26-án már megjelent a nemzetgyűlésben. Nem volt jó szónok, nem is beszélt sokat s így a nagy ügyvédek s kormányférfiak nem tartották számottevő embernek. A nemzetgyűlés arra szavazott, hogy a köztársaság maradjon meg kormányformának, melynek élén az elnök áll, akit minden négy évben újra választ a nép; egyúttal kimondta, hogy az elnök hatalma önként megszűnik, ha a parlamentet törvény ellenére el akarná napolni, vagy föloszlatni. 1848 deczember 10-én volt az elnökválasztás, melynél Napóleon Lajosra 5V2 millió, Kavanyakra pedig P/2 millió szavazat esett. Napóleon tehát elnök lett s ezt több Ízben tanúsított bátorságának, de óvatosságának is köszönhette. Avjűniusi csatában pl. nem vett részt. Tíz nappal később Napóleon Lajos elfoglalta hivatalát s bevonult az Elizébe. Kormányát különböző pártállású emberekből válogatta össze s a külpolitikában nyomban megmutatta, hogy önállóan gondolkodik. Napoleon Lajos és a nemzetgyűlés között már is éles ellentétek merültek föl, de a gyűlés nem tehetett semmit, mert új választásokat rendelt el az elnök s az új többség már köztársaságellenes volt, bár még nem tisztára bonapartista.

Az új nemzetgyűlésnek is csakhamar számolnia kellett az elnök öntudatosságával, aki kijelentette, hogy a pápa világi hatalmát csak teljes amnesztia és világi emberekből álló szabadelvű kormány mellett tudja elképzelni. Még határozottabb hangú volt az az üzenet, melyben bejelentette, hogy Barró Odilót bízta meg az új kormány megalakításával. Hivatkozott arra, hogy a Napóleon név maga már egész

programm s nagy ügyességgel nyerte meg magának a hivatalnokokat és

a katonaságot. A júniusi csata legyőzöttjeinek azzal kedvezett, hogy sűrűn alkalmazta kegyelmi jogát, míg a polgárság ragaszkodott hozzá, mert

tőle várta a rend föntartását. Most már szabadon folyt a bonapartista mozgalom. 1851 november 4-én a nemzetgyűlés ismét összeült és az elnök,

aki közben csupa elszánt bonapartistából alakított kormányt, az általános választójog visszaállítását követelte. A gyűlés a követelést elvetette, mert már érezte a közeledő vihart. Sőt, hogy védekezhessék: a háznagyok azt indítványozták, hogy a csapatok fölött a nemzetgyűlésnek legyen joga rendelkeznie. Ezt az indítványt azonban nem fogadták el.

így érkezett el decz. 1-eje. Este nagy fogadtatás volt az elnöknél.

Ezalatt minden előkészület megtörtént. Éjszaka és hajnalban a legnevesebb ellenzékieket és a megbizhatlan tábornokokat Napoleon elfogatta, a város

legfontosabb pontjait megszállták a csapatok s a nép reggel már csak a kiragasztott kiáltványból értesült az államcsínyről. A nemzetgyűlés föl volt oszlatva, az általános választójog helyreállítva, a nép akarata nyilvánítására összehiva. A nép fölségéhez fordult az elnök, miközben egyidejűleg a jövendő alkotmány alapjait körvonalazta: hogy a végrehajtó hatalom csak minden tiz évben nyilatkozzék meg, legyen szenátus és törvényhozó testület, a miniszterek kinevezése pedig kizárólag az államfőtől függjön. Deczember 31-én szavazott a nép és egy millió szótöbbséggel elfogadta Napóleon Lajos alkotmányát. Az új képviselőválasztások teljesen — a bonapartisták javára ütöttek ki; s mikor Napoleon Lajos az országban tett körutazása alkalmával látta, mennyire szeretik, a következő november 4-ére népszavazást rendelt el: vájjon az ország akarja-e őt császárnak. 7,800.000 szavazat volt mellette s ellene csak 25,000, mire 1852deczember 2-án az eddigi elnök, Napóleon Lajos: III. Napóleon

Olaszország e harczában teljesen magára volt hagyatva. Az ország nem csatlakozott egyértelműen a piemontiak hősies harczához; nem csoda hát, ha kisebb sikerek után az osztrák túlerő fölülkerekedett. Bécs hajlandó lett volna Lombardiáról és Velenczéről lemondani; de mikor Radeczki julius 25-én döntő csatában megverte Kusztodza mellett Károly Albertét, hallani sem akart arról többé. Augusztus 6-án Radeczki már ismét bevonult Milánóba s vele mindenüvé újra visszatértek az osztrákok.

IX. Piusz pápa a kusztodzai győzelem után sietett az egyházi államnak szabadelvű alkotmányt adni s a nagytehetségü R o s s z i t nevezte ki miniszterelnöknek. De ez nem sokáig volt kormányon. Az osztrák bevonult Romanyába s valóságos vérfürdőt rendezett, ami megingatta Rosszi helyzetét. Mikor aztán az osztrákok elvonultak és Rosszi reformjavaslatokat készült a parlament elé terjeszteni: nov. 15-én valami fanatikus meggyilkolta. A nép dühe most a pápa ellen fordult, akinek titokban el kellett menekülnie Rómából. A következő év februárjában aztán alkotmánygyülekezet ült össze, mely kijelentette, hogy a pápa megszűnt a római állam uralkodója lenni és kikiáltotta a római köztársaságot.

A háború Ausztria és Piemont között nemsokára újra kitört, de ismét

a piemonti	hadsereg teljes vereségével végződött. A	király még aznap
lemondott	fia, V i k t o r E m á n u e l javára, aki	másnap találkozott
Radeczkivel. A milánói békében Piemont 75 millió kötelezte magát.		hadisarcz fizetésére
Közben	franczia segítséggel Garibaldi és Mazzini	hősies küzdelme
daczára a	pápa is visszatérhetett Rómába, mire megint	minden a régiben
maradt. A	reakczió győzött, de csak látszólag, mert a	fölület alatt egész

Olaszország forrongott, hogy alkalom adtán függetlenné tegye magát.

SOÍ'V I III1SSOM

Szebasztopol a krimi háborujdejében.

EURÓPA AZ ÖTVENES ÉVEKBEN.
A KRÍMI HÁBORÚ.

AZ OLASZ HÁBORÚ. A VILLAFRANKAI BÉKE 1859. — OLASZ-
KIRÁLYSÁG. EURÓPAI ÁLLAMOK. 1859—1863.

Miklós czár már 1853 januárjában és februárjában megpendítette Szímőr angol követtel folytatott beszélgetéseiben Törökország fölosztását. Ha Anglia és Oroszország akarja — mondta a czár — Francziaország is csatlakozni fog hozzájuk; Poroszország nem számit; ami pedig Ausztriát illeti, csak azt mondhatom:

— Mikor Oroszországról beszélek, egyúttal Ausztriáról is beszélek.

Anglia hallani sem akart a tervről, de egyébként is nagyon csalódott a czár. Junius 26-án kiáltványt tett közzé, melyben kijelentette, hogy Oroszországnak kötelessége megvédeni az ortodoksz hitet a török elnyomás ellen, julius 2-án pedig már 40,000 orosz nyomult be a dunai tartományokba. A négy nyugati nagyhatalom közös, Bécsből keltezett jegyzékben fölajánlotta közvetítését, de hasztalanul. Az oroszok előnyomultak a Duna partján, mire az egyesült franczia-angol hajóhad átkelt a Dardanellákon s október 4-én Törökország háborút üzent a czárnak. Mikor az orosz hajóhad Szinópe mellett november 30-án rátámadt a török hajóhadra és megsemmisítette, Franczia- és Angolország közbelépésre határozta el magát. 1854 márczius 12-én fegyverszövetséget kötöttek Törökországgal. Erre nem számított a czár. Egyébként is rosszra fordultak az orosz ügyek. Törökország sokkal erősebbnek mutatkozott, semmint általában hitték. Csapatai több ízben sikerrel mérkőztek az oroszokkal, s magát a hires Paskievicset is véresen visszaverték Szilisztria ostrománál. Ausztria pedig, melyet Oroszország csak az imént mentett meg a végromlástól, hálátlanul szintén csatlakozott a hatalmakhoz; sőt Poroszországgal együtt fölszólította Oroszországot, hogy a dunai tartományokat ürítse ki. Junius 14-én Ausztria megegyezett Törökországgal azok közös megszállására. Miklós czár csakugyan kénytelen volt csapatait a dunai tartományokból visszavonni, ahová aztán a törökök és osztrákok vonultak b e O m e r p a s a é s K o r o n i n i tábornok vezérlete alatt.

20.000 angol) álló egyesült franczia-angol hadsereg szállt partra Krím félszigetén, hogy együtt megtámadják a legerősebb orosz várat, a bevehetetlennek hitt Szebasztopolt a Fekete-tenger partján.

véres győzelmet arattak M e n c s i k o f f h e r c z e g hadserege fölött. Ezt a diadalt okt. 25 én és nov. 5-én a nem kevésbbé véres balaklavai és inkjer- mani győzelem követte, Szebasztopol ellen intézhető rohamról azonban még sokáig nem lehetett szó. A szövetséges hadsereg ellátása rossz volt — különösen az angoloknál volt a hadsereg közigazgatása nagyon elhanyagolva — a csapatok száma elégtelen volt a roppant föladatra s a betegségek még jobban ritkították. A tél és T o 11 e b e n tábornok kitűnő védelme megbénította a támadás erejét.

Ausztria formális szövetséget kötött 1852 április 3-án a nyugati hatalmakkal. De a háborúban tényleg nem vett részt. Ellenben szövetségesre találtak a nyugati hatalmak a szárd királyságban (1855 január 26-án) mely még az év májusában 15.000 embert szállított Krímbe, ahol a kis segédcsapatot nagyon szívesen fogadták. A szövetséges csapatok hazulról tetemes erősítéseket kaptak. 1855 február 17-én Omer pasa, akinek hadseregére már nem volt szükség a dunai tartományokban, Krímben véresen megverte az

Miklós után következett, nem hagyhatta abba a háborút azonnal. Pedig ott most vereség vereség után érte. Az angol-t'ranczia hadsereg márcziusban bevette Kereset és Janikaiét, s Szebasztopolnál is előre jutott. S z é n t-A r n ó már az Alma melletti csata után meghalt lépett. Az egyesült seregek fővezérletét, miután K a n • r o be r t tábornok nem fogadta el, az elszánt és nagytehetségű Peliszié tábornokra ruházták. Szeptember 8-án általános rohamot vezényelt Peliszié. Az angoloké Redanra nem sikerült, de a francziák irtózatos harcz után elfoglalták a Malakovot, ami eldöntötte a vár sorsát is, 340 napi ostrom után Szebasztopol a szövetségesek kezűében volt.

1856 januárjában megkötötték a fegyverszünetet és márczius 30-án a p á r i s i b é k é t mely szerint a szultán javít keresztény alattvalóinak helyzetén, a Fekete-tenger semleges, az összes európai hatalmak védnökségük alá veszik a dunai fejedelemségeket, Oroszország pedig Bessz- arábiában 20.000 mértföldnyi területet tartozik átengedn Törökországnak. Ennek a háborúnak és a szövetségnek roppant jelentősége volt. A „szent szövetség“ szétrobbant, Oroszország sokára elgyöngült, Ausztria és Oroszország halálos ellenségekké lettek.

hatalmak egymásután elismerték. Napoleon Montijó szebb hölgyét vette feleségül, aki egyelőre csak a és a frivol lukszus terén érvényesítette kongresszus alatt Euzsenia trónörökössel ajándékozta meg az országot.

Az ország belsejében galom, mert a szorgalmas, nép vágyott reá s éppen a trón megszilárdításához.

bekövetkező merényletek és a menekült forradalmárok (mint Hugó) láziíó kiáltványai a törvényhozást a zsarnokság felé hajtották.

Korlátozták a sajtószabadságot, a gyülekezési jogot, eltávolították törvényhozó testületből s folyásolták a választásodat. alprefektus Párist egészen 1855 ben még a háború alatt megnyílt párisi világkiállítás a néppel szintén megkedveltette Napóleont, úgyszintén a krimi nára fordítani, amellett titokban lekötelezte Porosz- és Olaszországot, Angliával bizalmas volt a viszony, Oroszországgal is kedvező s mondhatni, hogy ebben az időben II!. Napoleon Európa leghatalmasabb embere volt. 1858 január 14-én, mikor Napoleon az operába hajtatott a Lepelletyé-utczában bombát hajítottak ellene, de sikertelenül. A tettest, Orzinit lefejezték, de egyúttal a merényletet arra használták föl, hogy a legyőzött pártokat teljesen agyonnyomják. A kamarában elfogadtatták az úgynevezett biztonsági törvényt, mely minden gyanús embert — tehát, akit csak a kormány akart — a rendőrség kezére juttatott.

Angliában ily belső rázkódásokról régóta nem lehetett szó, ellenben hatalmas rázkódtatást okozott éppen ekkor az indiai fölkelés. A ben- szülött 300,000 szipaj (sepoj) katonaság föllázadt s csak hosszú véres háború után tudták leverni 1858-ban. Ennek a háborúnak egyik következménye az volt, hogy a keletindiai társaságot megszüntették s Indiát egyenesen bekebelezték Angliába.

Olaszországban az alkotmányos szárd királyság merev ellentétet képezett az abszolutisztikus Ausztriával. Egyébként rosszul állt a nép ügye mindenütt. Rómában reformokról szó sem volt, Nápolyban sem; Toszká- nában valamivel jobb volt a helyzet, Parmában 1854-ben ismeretlen tettes meggyilkolta a herczeget. Az osztrákok emberségesebb rendszert vezettek

A francziák elfoglalják Malakafot.

be, ám a magasabb olasz társaság mégis gyűlölettel viseltetett irántuk. Az olasz nemzeti gondolat hazája ekkor is Piemont volt, amelyet a gondviselés oly nagy emberrel ajándékozott meg, mint K a v ú r gróf, aki országát mindenképpen erősíteni, a nemzeti egység gondolatát ápolni

igyekezett. 1852-ben a kormány élére lépett, s mikor Ausztria a lombard

menekültek birtokait elkobozta, elég vakmerő volt visszahívni a bécsi

szárd követet. Nagyon ügyes lépés volt, hogy Piemont az Oroszország elleni szövetséghez csatlakozott. Ezzel egyrészt elérte azt, hogy lekötelezte

a nyugati hatalmakat, másrészt ' azonban jogot szerzett arra, hogy részt vegyen a párisi békekongresszuson, ahol Ausztria nagy bosszúságára már mint egész Olaszország érdekeinek képviselője beszélt. A hangulat mind emelkedettebb lett Itáliában: nemzeti egyesületeket alapítottak s maga Garibaldi és Manin is belátta, hogy az ország egysége csak úgy teremthető meg, ha a szavojai ház körül tömörül minden olasz. Kavúrnak sikerült megnyernie Nápoleon császárt is, aki elhatározta, hogy az olasz egységet elősegíti. 1858-ban Napoleon tárgyalt Kavúrral; megállapodtak, hogy Napoleon unokabátyja: Jeromos elveszi az egyik szárd királyleányt: K!o- tildot, Napoleon pedig segít megteremteni az olasz egységet. Ausztria és Francziaország között tehát háború volt küszöbön.

Ausztriában a márcziusi alkotmány nem soká tartott. Az össz- monarkia eszméje volt a kormány lelkesítője. Ausztria a német birodalmi gyűlésen még mindig az első szerepet játszotta, ámbár Poroszország követe most a rendkívüli tehetségű, ravasz B i z m a r k SőnhauzenOttó gróf volt.

Poroszország tekintélye a német szövetségben mindinkább növekedett. Most már hatalmas pártja volt annak a gondolatnak, hogy csak a porosz királynak német császárrá választása vezetheti ki a birodalmat a folytonos zűrzavarokból.

A s l e z v i g - h o l s t e i n i kérdésben azóta, hogy Ausztria oly mélyen megalázta Poroszországot, nem történt semmi. A d á n kormány teljesen dán mintára rendezte be Slezvig-Holsteint, melyben a németséget töké- létesen elnyomták. Poroszországra nézve csakhamar elérkezett a cselekvés ideje. Ausztriát ugyan megrendítette a keleti kérdés megoldása, de nem gyöngítette meg eléggé; csakhogy most Napoleon állásfoglalása dűlőre vitte az olasz kérdést, amelyben IV. Frigyes Vilmos már nem követhette addigi szolgai politikáját. Már 1857 óta nagy bajban szenvedett s helyette fivére, V i l m o s herczeg kormányzott, akinek erős kezét minden téren a legelőnyösebben érezte csakhamar az ország.

II. Viktor Emánuel szárd király, mikor 1859 január 10-én megnyitotta a szárd parlamentet, azt mondta, hogy ő és népe nem érzéketlenek az olasz nép segéiykiáilásai iránt. Még ugyanabban a hónapban feleségül adták Szavojai Kloíildot III. Napoleon császár unokabátyjához. Napoleon már azt táviratozta Viktor Emánuelnek, hogy le kell szerelni az általános béke érdekében, mikor Ausztria oktalanul ultimátumot inté-

zett a szárd kormányhoz, melyben nyomban való lefegyverzését követeli. K a v ú r azt felelte, hogy erre nincs mit válaszolnia, s egyszerre itt volt a háború. Apró csatározások után végre junius 4-én Madsenta mellett hatalmas ütközet fejlődött Gyulai gróf 115,000 emberből álló hadserege és a francziák között. Egész napon át tartó heves ütközet után Mák Mahon visszavonulásra kényszeritette Gyulait, aki másnap kénytelen volt kiüríteni Piacsenzát, Pármát, Modenát, Ankónát, Bolonyát, Ferrarát. Lombardia elveszett. Junius 8-án Napoleon és Viktor Emánuel bevonult Milanóba, ahol Napoleon egyesülésre szólított föl minden olaszt. Gyulai gróf közben letette a főparancsnokságot, melyet Ferencz József maga vett át az Olaszországban álló 200,000 ember fölött. Junius 24-én újra megütköztek az ellenfelek Szolferinonál. Ahol 380,000 ember állt egymással szemben. Irtózatos ütközet után, melyben az osztrákok 22,000 és a szövetségesek

17,000 embert vesztettek, az osztrákoknak vissza kellett vonulniok.

Ausztria most segítségre szólította a német szövetséget, tehát Poroszországot is, mely azonban azt felelte, hogy a porosz és a német szövetség katonái csak n é m e t ügyek érdekében mozgósíthatók.

Julius 11-én Ferencz József találkozott Napóleonnal Villafrankában, ahol fegyverszünetet, majd békét kötöttek. Ausztria lemondott Franczia- ország javára Lombardiáról, melyet Napoleon tovább adott a szárd királynak. Napoleon tehát elérte a czélját. Az egész világ előtt harczias hire kerekedett, viszont Olaszországnak tényleg szolgálatott tett, míg az

ország mégis rá volt utalva a Napoleon most visszatért Párisba.

Olaszország

nül. Az apró

Először a

franczia segítségre

megtörtént most. maguk hagyták

s így tőle függött.

Mák Makón. (Mac Mahon) gróf madsentai herczeg. Franczia tábornagy, majd köztár sasági elnök. Szül. 1808 decz. 13 Megh 1893 okt. 17.

egyesülése gyorsan herczegségek urai középolaszországi szövetség alakult meg, Romanya álló a

állam egyik Piemont Napoleon meg, neki. Mikor lépett, mot selte.

része:

vezetése alatt
azt ajánlotta

ha Rómát és

Úgyszólván vértele- oda fejedelemségeiket. mire az egyházi is csatlakozott a szövetséghez. Maga pápának: elégedjék meghagyják

környékét
a
ismét
olasz

pápának segíteni. a kormány élére nemzeti minisztériu-

Más sem akart

1860-ban Kavúr szárd helyett

mely egész Olaszországot képvi-

alakított, Viktor

Emánuel

Szavoját és Nizzát a francziáknak, becsülhetlen segítségükért.

Nápolyban 1859-ben nánd talatlan noki

s utóda, II. fiatalember kormáhyzását,

Olaszországban dúlt alkotmányos

addig

A forradalmárok
a népszerűsége.

toborzott,

1860 májusában csakhamar úrrá lett ragadta a diktatúrát, alkotmányosra vált az

ugyanakkor átengedte hálából meg-

meghalt Ferencz, volt, folytatta holott már

II.

aki még előde akkor

A

a szabadságharcz. kormányformát életbe léptetni, amíg élén G a r i b a l d i Garibaldi az olasz majd

Ferdi-
tapasz-
zsar-
egész
fiatal
még

király nem tudott ideje volt hozzá. mérhetetlen volt tudta nélkül önkénteseket hajót, melyek aztán Szicziliában. Garibaldi nevében magához ban erre hirtelen kormányt neveztek ki.

Viktor Emánuel, fölszólította Garibaldit, amire Garibaldi így felelt:

— Engedje meg fölséged, hogy ezúttal ne engedelmeskedjem.

Már aug

nyomult előre, mire II. Ferencz már szeptember 6-án kénytelen volt fővárosát elhagyni, ahova Garibaldi bevonult.

a „gavallér király'

József állt, akinek az olasz nemzeti kormány Génuában hirtelen elfoglalt két 1000 önkéntest a szigeten s benyomult udvar

tettek partra az olasz király Palermóba. Nápoly- hangulata: szabadelvű

aki Európának békés szándékait ki
hogy az európai szárazföldet ne

19-én 5000 garibaldista volt a

szárazföldön

akarta mutatni,

támadja meg,

s diadalmasan

Ám Garibaldi kijelentette, hogy

(ré galantuomo: így nevezték Viktor Emánuelt) biro-

dalmát a római Kvirinál magaslatáról kell kikiáltani.

A római kérdést ilyformán intézte el Garibaldi. Szeptember 11-én a szárd csapatok bevonultak az egyházi államba. A körülfekvő apró államok nyomban csatlakoztak az olasz királysághoz s 18-án a pápai csapatok

Lamorisziér tábornok alatt súlyos vereséget szenvedtek Kasztelfidardó mellett. A királyi csapatok most tovább vonultak dél felé s együtt har- czoltak Garibaldi csapataival. Messzina elfoglalásával a nagy mű úgyszólván be volt fejezve s 1861 márczius 14-én Viktor Emánuel fölvette az olasz király czímét. Garibaldi, aki 1860 nov.

Napoleon most már szabadelvűbb politikát folytatott országában. Beleegyezett, hogy a törvényhozó testület és a szenátus a trónbeszédre a jövőben felirattal felelhessen s a pénzügyi ellenőrzést is visszaadta a képviselőháznak, végül pedig a sajtónak is adott némi szabadságot. Az ország jóléte általában emelkedőben volt.

Alengyel kérdés fölujitása volt az olasz események legfontosabb következménye a keleti államokban. A g ö r ö g események kevésbé izgatták Európa közvéleményét, de azért mégis elég dolgot adtak a hatalmaknak. 1862 tavaszán forradalom ütött ki, melynek az lett a vége, hogy a nép letette Ottó királyt. A hatalmaknak ugyancsak sokáig kellett utódot keresniök, míg végre V i l m o s dán herczegben megtalálták az új királyt, aki I. G y ö r g y néven foglalta el a trónt.

T i e r , a kiváló franczia államférfi, már régebben kijelentette, hogy az olasz egység szükségképpen maga után fogja vonni a n é m e t e g y s é - g e t. Ez meg is történt. Az első lépés ennek megvalósítására a „nemzeti egyesület“ megalakítása volt, amelybe a német egység valamennyi hive sietett belépni, bár Ausztria nagy bizalmatlansággal nézte az új alkotást.

Poroszország, amióta Vi 1 m o s régens herczeg vezette a kormányt, teljes erővel törtetett a német egység felé, s minden eszközzel azon igyekezett, hogy Ausztria tekintélyét a német szövetségi gyűlésen megtörje.

Ez alatt Ausztria azon igyekezett, hogy a német kérdést a maga előnyére oldja meg.

1863-ban a német egységet végre komolyan nyélbe akarták ütni. Ferencz József császár a német fejedelmeket meghívta Frankfurtba, hogy a szövetségi reformtervezetet megvitassák. Az új rendszer roppantul bonyolult volt: Ausztria, Porosz-, Bajororország egy-egy képviselőjéből és még két német fejedelemből álló igazgatóság, birodalmi tanács, 300 szövetségi küldöttből álló birodalmi gyűlés, melynek tagjait az egyes államok kamarái választanák, fejedelmek gyülekezete, birodalmi törvényszék stb. A fejedelmek frankfurti gyűlése lényegében elfogadta a tervezetet, de a legfontosabb személy nem volt ott. A porosz király B i z m a r k befolyása alatt nem fogadta el a meghívást s így az ügyes terv meghiúsult. Bizmark azonban ugyanakkor kijelentette, hogy a német nemzet szükségleteit csak szabad választásból kikerült parlament elégítheti ki.

Kavúr (CavourAKamil gróf. A legkiválóbb olasz államférfiú. Szül. Turinban 1810. aug. 10-én. Megh. 1861-ben

I. ilmos néiv cl császár.

111. Napóleon a szolferinói csaUbjn

1863 — 1871.

Nyilvánvaló volt, hogy a német ügyek s velük az egész szárazföld ügyei vagy a megoldás, vagy roppant végpusztulás felé vezetnek. Az első lökést elintézésükhöz VII. F r i g y e s d á n király halála adta meg, mely 1863 november 15-én következett be.

Ezzel a halálesettel a s 1 e z v i g-h o l s t e i n i k é r d é s ismét előtérbe jutott s belőle fejlődött ki a német kérdés megoldása. Az 1852 május 8-án létre jött londoni szerződés alapján, mely a dán monarkia területének sérthetlenségét, valamint az idősebb glükszburgi ház női ágának örökösödési jogát a dán trónra kimondta: IX. K e r e s z t é l y glükszburgi herczeg lett a dán király; míg a német közvélemény, mely Slezvig- Holsteint minden áron föl szerette volna szabadítani a dán iga alól, az ifjabb oldenburgi házhoz tartozó F r i g y e s augusztenburgi herczegben látta a dán trón egyetlen jogos örökösét. A Dániában uralmon levő „eiderdánok“ pártja fölhasználta Németország gyöngeségét: Slezviget egyszerűen elválasztotta Holsteintől s bekebelezte a dán királyságba. Ez a tény Dánia és a német szövetség között folytonos viszály oka volt. Végül is 1/ hónappal Frigyes halála előtt a német szövetségi gyűlés kimondta, hogy Holsteinban a szövetség akaratát végrehajtja, ha Dánia tervétől el nem áll. A dán kormány ennek daczára egyenesen czélja felé tört. Országgyűlése elé Dánia és Slezvig számára közös alkotmányt terjesztett, melyet az 1863 november 13-án elfogadott. Az új királynak tehát már trónralé- pése első napjaiban döntenie kellett e fontos ügyben. A kopenhágai lakosság fenyegető magatartása nem engedett neki választást: szentesítette tehát a közös alkotmányt. A német közvélemény elkeseredése erre elemi erővel tört ki.

12.000 szász és hannoveri katona bevonult Holsteinba. melynek lakossága a glükszburgi herczeget, VIII. Frigyes néven, kiáltotta ki fejedelmének. Csakhogy a kérdést, melynek magva nem Holstein, hanem Slezvig volt, a londoni szerződést aláírt két német hatalom: Ausztria és Poroszország nem oldhatta meg oly könnyen. Ebben az ügyben B i z m a r k államférfiúi lángesze teljes fényében ragyogott. A tömegek hazafias izgatottsága nem ragadta magával s egyelőre megegyezett Ausztriával.

Bizmark a porosz képviselőházban kijelentette, hogy a kormány előtt IX. Keresztély király a londoni szerződés alapján elődei jogainak, valamint igazságtalan tetteinek örököse. A két német hatalom erre félretolta utjából a szövetségi gyűlést és a dolog elrendezését a maga kezébe vette. Fölszólította Dániát, hogy a novemberi alkotmányt Slezvigre vonatkozólag

helyezze hatályon kívül. A dán kormány ezt a követelést visszautasította,

mire 20.000 osztrák és 25.000 porosz katona nyomult be V r a n g e l tábornagy vezetése alatt Dániába. A dánoknak a túlerő elől vissza kellett vonulniok. A düppeli sánczok mögé vonultak. Ezeket hosszú ostrom után április 18-án rohammal vették be a poroszok, míg az osztrák csapatok s porosz testőrcsapatok tovább vonultak észak felé s behatoltak Jütlandba.

A külföld segítségére hiába számítottak a dánok. Angol közvetítésre 1864-ben Londonban kongresszusra jöttek össze az érdekelt hatalmak képviselői s fegyverszünet jött létre. A kongresszuson a német szövetség is részt vett egy taggal. A béke azonban nem jött létre. Junius 20-án újra kezdődtek az ellenségeskedések. A poroszok elfoglalták Alzen szigetét s csakhamar egész Jütland a Szkagerrakig a szövetségesek kezébe jutott. Erre a dánok feladták a kilátás nélkül való harczot, a kormány lemondott s 1864 október 30-án megkötötték Bécsben a békét, melyben a dán király, Slezvig-Holstein és Lauenburg iránt való minden jogáról lemondott az osztrák császár és a porosz király javára.

Igen, csakhogy most Ausztria az új birtokokat át akarta volna adni az augusztenburgi herczegnek, míg Bizmark ennek ellene volt, mert nem akarta, hogy Poroszország ellenségei új apró állammal gyarapodjanak Úgy tervezte, hogy elfoglalja a herczegséget s aztán mintegy hűbérbe adja

8. Frigyesnek. Ez ellen azonban maga a herczeg tiltakozott, de az egész többi Németország is Ausztriával együtt, melyben Rehberg helyébe gróf Menszdorf lépett, ami a külpolitikában jelentékeny változást jelentett. Ausztria, mely eleinte ellenezte az augusztenburgi herczeg jelöltségét, most már a többi német közép- és kis államhoz csatlakozott és támogatta a jelöltséget. De magában Poroszországban is számos nehézség támadt. Az alkotmányviszály még nem volt elintézve, a képviselőház többsége Biz- mark ellen volt. A nép hangulata is nyomott volt a fenyegető háború láttára, s maga a porosz király is húzódozott attól, hogy háborúba keveredjék Ausztriával és a német szövetségesekkel. A gaszteini szerződésben, 1865 augusztusában tehát még egyszer kiegyeztek: e szerint Slezvig porosz, Holstein osztrák közigazgatást kap, Kíl birodalmi hadi kikötő, Rendszburg birodalmi erősség porosz őrséggel, Lauenburg pedig néhány millió ellenében porosz birtok lesz. Csakhogy ez a megállapodás alig javított a helyzeten: csak elodázta a háborút, mely csakhamar ki is tört.

1866 április 8 án titkos szövetség jött létre Porosz- és Olaszország között, mire már másnap megtette Poroszország a szövetségnek reformjavaslatát — általános titkos választójog alapján megválasztott nemzetgyűlés egybehivását. 1866 junius 1-én Ausztria az egész slezvig-holsteini kérdés rendezését a német szövetség elé terjesztette és a frankfurti szövetségi gyűlésnek az egész szövetségi hadsereg Poroszország elleni mozgósítását indítványozta. Az indítványt junius 19-én 12 szavazattal 9 ellen elfogadták, mire Poroszország követe az addigi szövetségi szerződést megszűntnek jelentette ki s előterjesztette Poroszországnak új szövetség alakítására vonatkozó javaslatát: a szövetség az eddig is szövetkezett német államokból állna, az osztrák és a németalföldi birodalmi részek kivételével.

Francziaország részben közvetlenül, részben közvetve volt érdekelve abban a történelmi drámában, mely most kibontakozása felé közeledett. Napoleon, a császárné és pártja ellenére, nagyban elősegítette az olasz egység létrejövetelét, sőt támogatást is Ígért Olaszországnak az Ausztriával bekövetkezendő nagy leszámolásnál. A porosz tervet is hajlandó volt támogatni, mert azt remélte, hogy a bekövetkezendő háborúból északon is területi haszna lesz. Mikor eziránt V i l m o s királytól nem kapott határozott Ígéretet, a másik oldalra fordult s megállapodott Ausztriával, hogy ez a döntő pillanatban átengedi neki Velenczét Olaszország számára, amiért győzelem esetén Poroszországot kapja.

A junius 14-iki szövetségi határozat a háborút jelentette. Ferencz József császár és a porosz király kiáltványban fordultak népükhöz. Ám egyik félnek sem volt többé ideje a bírálatra, csak azt érezte mindenki, hogy az élet-halálharcz megindult a régi és az új német birodalom között s ennek a küzdelemnek előidézésében B i z m a r k volt a főtényező.

Három harcztéren játszódtak le az események. A délin (olasz), a nyugatin (német) és a keletin (cseh).

A déli harcztéren rosszul álltak az ügyek. A porosz hadvezetőség terve az volt, hogy az olasz hadsereg egyenesen Bécs ellen nyomuljon s ott egyesüljön a porosz haderővel. Ez a terv azonban V i k t o r E m á n u e l király és miniszterem, Lamarora határozatlanságán meghiúsult. Az olaszok nem használták ki számbeli túlsúlyúkat; s míg a tehetséges C s a 1 d i n i herczeg tábornokot csapataival a Pó mellett tétlenül hagyták állni, Lamar- mora az Ets és a Mincsó közt fekvő várak négyszögében Kusztodza mel-

I. Vilmos porosz király, később német császár, találkozik fiával, Frigyes Vilmossal a königgréczi csata után.

lett junius 24-én csatát fogadott elAlbrekt főherczeg ellen, mely az olasz hadsereg teljes vereségével végződött s az olasz haderőt hetekre megbénította. Julius 20-án pedig T egetthoff osztrák tengernagy Lissza mellett teljesen megsemmisítette az olasz hajóhadat.

A német és a cseh harcztéren azonban egész más fordulatot vett a

háború. Ausztria német szövetségeseivel hamar végzett a porosz hadsereg.

Junius 17-én bevette Hannovert, 18-án Drezdát, 19-én Kasszelt. Poroszország ennek a három fejedelemnek, birtokaik biztosítása, mellett semlegességet ajánlott azzal a föltétellel, hogy a porosz reformtervet elfogadják; s

amikor ezt az ajánlatát visszautasították, megüzente a háborút. Ez a három fejedelem idejében tovább vonult hadseregével; a hesszeni választó fejedelem azonban az összes felek nagy örömére porosz kézbe került, akik fogolyként Stettinbe küldték. A szász csapatok királyukkal együtt Cseh

országba vonultak. Ellenben a vak hannoveri király, G y ö r g y , akit mindenfelől rá akartak venni a semlegességre, 20,000 emberével délre vonult,

hogy a bajorokkal, akik délről közelegtek, egyesüljön. Csakhogy junius 27-én F 1 í s z porosz tábornok megállította őket Langenszalcza mellett.

Flísz kis seregét a hannoveriak megverték, de már másnap nagyszámú porosz csapat érkezett F ó g e l - F a l k e n s t e i n tábornok vezetése alatt a harcz színhelyére: úgy hogy a hannoveri hadsereg kénytelen volt afegyvert letenni, királya pedig messze idegenben letelepedni. A délnémet

ember) Falkenstein tábornok alatt teljesesen elegendő volt, hogy itt rendet csináljon; jellemző az itteni hadviselésre, hogy a döntés már megtörtént, mielőtt ezen a harcztéren egyáltalán összeütközésre került a sor.

A döntés Csehországban játszódott és az osztrák északi hadsereg között.

Ez (összesen 240.000 ember, melyhez a szász erősítések járultak) az olasz harcz- téren nagy hírre jutott B e n e d e k táborszernagy alatt állt.

Porosz részről, ahol már általános védkötelezettség uralkodott maga V i 1- mos porosz király állt a hadsereg élére. A vezérkar főnöke M o 1 t k e Helmut volt, akit addig csak szakkörökben becsültek nagyra, s aki most néhány hét alatt világhírre tett szert. A porosz haderő három hadseregből állt: a balszárnyon Neisze mellett (Sziléziában) a 2-ik hadsereg (150,000 ember) Frigyes Vilmos trónörökös alatt; a jobb szárnyon a 3 ik vagyis Elba- hadsereg Torgau mellett (71,000 ember)

B i 11 e n f e 1 d-Her var t tábornok alatt; a középen az első hadsereg oly kétségtelen fölényben volt nemcsak a porosz gyalogsági fegyver, hanem a porosz hadvezetőség is, oly aránytalan nagyok voltak osztrák részen a veszteségek, hogy az eredmény nem lehetett kétséges.

Benedek 220,000 emberével a k ö n i g g r é c z i vár közelében várta be a poroszokat. Julius 3-án zajlott le a nagy csata, mely Ausztria és Poroszország régi pőrét eldöntötte Poroszország javára. A csata az osztrák hadsereg teljes vereségével végződött. Ferencz József császár most meg akarta valósítani, amit Napoleon korábban ajánlott. Julius 5-én éjszaka Velenczét átengedte Napóleonnak, hogy adja tovább Olaszországnak. Azt remélte,

czeg foglalta el, aki a déli hadsereg legnagyobb részével Bécs alá érkezett, míg az olaszok most bevonultak Velenczébe. Már- már újra megindult a csatározás a poroszok és osztrákok között, mikor hire érkezett, hogy megkötötték a fegyverszünetet. Augusztus 28-án Prágában létrejött a béke, melyet aztán a Berlinben az egyes német államokkal és októberben Bécsben az olaszok és osztrákok között megkötött béke követett. Ezek szerint:

Ausztria csekély hadikárpótlást fizet, kilép

a német szövetségből, jogait Slezvig-Hol-

steint illetőleg átruházza Poroszországra.

Slezvig - Holstein, Nasszau, Hannover,

Hesszen, Homburg, Frankfurt Poroszországé lesz. Megalakul az é s z a k n é m e t s z ö - v e t s é g, melybe ezeken kívül a többi, a Majnától északra fekvő államok, köztük Hesszen- Darmstadt is belép.

dánul beszélő kerületei Dániának adatnak, ha a nép szavazás utján ezt kívánná; ugyancsak Francziaország kívánságára mondták ki azt is, hogy a délnémet államokat nem veszik föl az északnémet szövetségbe; tényleg azonban ezek már benne voltak a német egységi mozgalomban, hiszen tagjai voltak a vámegyesületnek, azonkívül pedig Bajorország, Báden és

Vürttemberg titkos védő- és daczszövetséget kötöttek Poroszországgal,

Az 1866-iki eseményeket az államok nem egyformán ítélték meg.

Hollandia és Belgium féltek, hogy Poroszország most tovább fog

terjeszkedni az ő rovásukra. A n g l i a az új alakulást kedvezően fogadta s különben is egész figyelmét A m e r i k á r a kellett fordítania, ahol

Angliára éppen nem kellemes események mentek végbe. Az északi és a déli rabszolgatartó államok közt lefolyt négyéves harczban L i n k o 1 n elnök 1863 január 1-ről* kelt kiáltványában a harczoló államokban élő rabszolgákat szabadoknak nyilvánította s 1865-ben ezt a döntést a déli államok is elfogadták. Az Egyesült Államok győztek s most számon kér-

kikötőkben menedéket adott. Választott bíróság elé került az ügy, mely Angliát 15 millió dollár kártérítés fizetésére ítélte. Anglia ugyanekkor szé- ban az addig fönnálló anglikán állami vallást.

de a hatalmak alaposan rendreutasították;

Románia és Szerbia tovább haladtak a Törökországtól való elszakadás útján;

Egiptomban a lángeszű franczia L essz e p s z Ferdinánd befejezte a Szuez-csa- tornát, melyet 1867-ben megnyitottak.

Lássuk már most az 1866-iki eseményekben leginkább érdekelt négy hatalom: A u s z - tria, Olaszország, Német- és Fran- cziaország további sorsát.

Ausztriában B a j s z t miniszter csak látszólag nyugodott bele a békekötésbe, tényleg azonban tovább fondorkodott. Olaszország és Francziaország segítségével akarta kötött, mely azonban egyelőre Napoleon fiókjában maradt, mint tervezet. Bajszt meg akarta szerezni Olaszországnak Rómát, ami azonban a szigorúan vallásos E u z s é n i a császárnénak nem tetszett. 1867 augusztusában Napoleon és Ferencz József találkozott Szalczburgban Hogy ott mit terveztek, megítélhető abból, hogy Bizmark nyomban utána közzétette a délnémet államokkal kötött védő és daczszövetséget

9. Piusz 1870 julius 13-án kimondatta a zsinattal, hogy a római pápa csalhatatlan. Ez a határozat roppant izgatottságot keltett az egész katolikus világban, csakhogy háttérbe szorította az a világot renditő esemény, mely éppen ezekben a napokban egészen váratlanul meglepte a világot. Francziaország hadat üzent Poroszországnak.

Az 1866-iki háború az utolsó lépcső volt a német egység útjához. A porosz győzelmek első hatása az volt, hogy az alkotmány-viszály magától megszűnt. A király és Bizmark hirtelen népszerű emberek lettek s a kcniggréczi csata napján megtartott képviselőválasztások nagy többséget hoztak a konzervatív pártnak. Vilmos király mégis békét akart az országban s az 1866 augusztus 5-én tartott trónbeszédben modern alkotmányt adott az országnak. A porosz alkotmány nyomán alakult ki az északnémet szövetségé is. E szerint van szövetségi elnökség, mely a porosz koronát illeti, és a hadsereg, valamint a tengerészet fölött való főparancsnoksággal van összekötve, azonkívül a békekötés és a hadüzenet jogával; van szövetségi tanács, mely a szövetségi államok 43 meghatalmazottjából áll (köztük 17 porosz).

Továbbá szerepel ez alkotmányban a birodalmi gyűlés, melyet az egykori frankfurti birodalmi választótörvény alapján közvetlenül a nép választott, még pedig minden 100,000 ember egy-egy képviselőt. A szövetségi törvények a három tényező együttes működésével alkothatók. A birodalmi kanczellár, akit a szövetségi elnökség nevez ki, ellenjegyzésével az elnökség minden tényeért átveszi a felelősséget; ő és a szövetségi tanács tagjai képviselik a törvényjavaslatot a birodalmi gyűlésben. Egységesen szervezett szövetségi intézmények voltak: a hadsereg, a hadi tengerészet, vám- és postaügy.

Németországot tehát már csak egy lépés választotta el a tökéletes egységtől. Csak egy felhő zavarta a német égboltozatot: Francziaország magatartása. A túlzó francziák azt hitték, hogy amiért Francziaország megengedte Németország egyesülését, bizonyos területi kárpótlásra van joga. Maga Napoleon józanabbul gondolkodott, de már súlyosan beteg volt s

így rá lehetett bírni, hogy a berlini franczia nagykövetnek, B e n e d e 11 in e k azt az utasítást adja, hogy követelje a Rajna balpartjának átengedését, ellenkező esetben háborúval fenyegetőzzék. Bizmark azonban azt

felelte, hogy ebben az esetben az egész német nemzet mögötte állana. A hangulat mind a két részen izgatott volt.

Rövid időre elterelte a figyelmet a párisi világkiállítás, melyet Vilmos király, Bizmark és Moltke is meglátogatott. Az ez évi novemberi trónbeszédében Napoleon békésen s nagy higgadtsággal beszélt. Bejelentette, hogy szaporítani fogja az ország védelmi eszközeit s egyúttal szabadelvű intézményeket ígért. A szabadelvű intézmények alatt alkotmányos, parlamentáris uralmat értett Napoleon. Erre nagy szükség is volt. A nép megunta az önkényuralmat, a hangulat mind izgatottabb lett, a törvényhozó testület vitái mind élénkebbek; s mikor az 1868 ban lefolyt választások az eddig uralmon levő pártnak nagyon kis többséget hoztak, a császár első tanácsosát, R u h é t elbocsátotta s a középpárt vezérét, O 1 1 i v i é Emilt bízta meg új kormány alakításával. A kamarához intézett üzenetében a császár megjelölte a reformokat, melyek aztán tényleg a képviselőkamara elé kerültek, s amelyek lényege az volt, hogy császár, szenátus és képviselőkamara a jövőben teljesen alkotmányosan működjenek együtt. Ezt az új alkotmányt népszavazással döntötték el. Azontúl Napoleon is rózsás színben látott mindent. Nem látta meg az ország belsejében mutatkozó aggasztó jeleket, de azt sem igen tudta: mi készül kifelé.

Nem sokkal azután kitört a háború, melytől a beteg császár inkább félt, de amelyet a császárné és pártja régóta óhajtott. Ürügyet a spanyol események adtak hozzá.

Endrei Zalán: A Világ Törlérclm?. V.

életmódja általános forrongást okozott, elhatározták a Burbonok elkerge- tését. Izabella királynő kénytelen volt elhagyni az országot, a kortez pedig

választja királynak. Mikor nyilvánosságra került rég óhajtott háborút. Julius 6-án Grammon külügyminiszter arról beszélt, hogy a poroszok itt V. Károly birodalmát akarják helyreállítani s a kormány elhitette, hogy ha a her czeg a jelöltségről lemondana, az egész viszály elsimulna. A herczeg julius 12 én tényleg lemondott. Ugyanaznap Grammon és Ollivié azt köv ítélték a párisi porosz követtől, hogy a porosz király is nyilatkozzék a lemondás ügyében. Mikor julius 13-án az Emszben időző Vilmos király Benedetti franczia nagykövetnek, akivel a sétatéren találkozott, elmondta, hogy a herczeg lemondott s így a dolog el van intézve, a követ kormánya nevében azt kívánta, tegyen ígéretet, hogy erre a jelöltségre nem térnek vissza. Vilmos király ezt visszautasította

fogadja többé a követet. Az egész német nép föl volt háborodva a királyát ért megbán- táson. Vilmos király nyomban visszatért Berlinbe s kiadta 16-án a mozgósítási parancsot, melyet 19-én a francziák hadüzenete követett. Egész Németország mint

egy ember fogott fegyvert.

Párásban julius 15-én heves jelenetek játszódtak le a képviselőkamarában. A hitelt, melyet a kormány kért,

ment a hadsereghez (julius s egyelőre vagy 210.000 országhoz, melyben abból lejátszódni, amint hogy a ellátva. Csakhamar kitűnt, mily tervnélküliséggel, mily fejetlenül s előkészületlenül rohantak a francziák ebbe a világrengető háborúba. Német részről tervszerűen tiz nap alatt fölvonult az egész hadsereg, mely három hadoszlopból állt. A balszárnyon Koblencz mellett állt az első hadsereg, melyet S t e i n m e c z tábornok

Ezalatt franczia rajnai hadsereg hadtestei augusztus 11-én Mecz körül egyesültek s a beteg császár itt átadta a főparancsnokságot B a z é n tábornagynak. Már 14 nappal az ellenségeskedés megkezdése után úgy álltak a dolgok, hogy Bazén roppant veszteségek nélkül nem vihette

volna vissza a hadsereget Párisba. Bazén habozott, de augusztus 14-én mégis megkezdte Verdön felé a visszavonulást. Szinte lehetetlen volt ez a

föladat. Az l-ső és a 2-ik német hadsereg megakadályozta egy napig Bazénnek a Mózelen való átkelését s ez az elvesztett nap végveszélye lett a franczia hadseregnek. Meczből Verdönbe három ut vezet. Mialatt Bazén 15-én ismét megkezdte ez előnyomulást, a 2-ik német hadsereg egyes hadtestei átkeltek a Mózelen s a három útvonalon egyszerre állták útját a franczia hadseregnek.

Augusztus 16-án volt a Marsz-la-Túr melletti ütközet, ahol mindkétrészről 15.000 embernél több maradt a csatatéren. Bazén bebizonyította,

Augusztus 17-én új állást foglalt el Mecztől nyugatra s így a német túl

francziával szemben. Egész

ten folyt a harcz, míg késő éjszaka a német túlerő javára dőlt el. Ám a németek 19.000 halottat vesztettek ebben a véres küzdelemben.

Az eredmény azonban az volt, hogy Bazén kénytelen volt Meczbe menni. Ezt a hadsereget most 240.000 emberből álló német hadsereg zárta körül.

A halálos beteg Napoleon még idejében elhagyta a hadsereget s fiával Salonba sietett, ahol körülbelül 120.000 franczia állt Augusztus 17-én haditanács volt, melyen elhatározták, hogy a császár a népszerű T r o s ü tábornokot nevezze ki Páris kormányzójának és térjen vissza Párisba, hogy ismét kezébe vegye

Franczia államférfit! és nagyhírű szónok. Szül. Kahorban 1838 1859- ben ügyvéd, hires védő. 1*68 óta képviselő. 1870 szept. 4-én ö hirdette ki Hl. Napóleont trónjavesztettnek. A körülzárt Páriából léghajón menekült. Újjá szervezi a franczia hadsereget. Francziaország diktátora lesz. A párisi ideiglenes kormány azonban nem ismeri el minden rendeletét, a miért visszavonult. Később a franczia képviselőház elnöke, majd miniszterelnök. 1882 deczember 81-én Vili D’Avré-ban Paris mellett halt meg.

felé vonult, majd keletre fordult a Mász felé, a biztos pusztulás elé. Kelet felől a német Mász-hadsereg zárta el az útját s így a Mász mellett fekvő Szedán erősség felé indult a belga határ közelébe. A német trónörökös

üresen találta a saloni tábort s így nagy kanyarodást végzett jobbra, ami által a franczia hadsereget a német 3-ik hadsereg és a Mász-hadsereg

közé szorította. Augusztus 31-én megtörtént az összes német haderők föl vonulása, másnap pedig, szeptember elsején a döntés. Reggeli 6 órakor kezdődött a harcz. Mák Mahon nyugatra való gyors visszavonulással elkerülhette volna a körülzáratást, de ezt elmulasztotta. A tábornagy mindjárt a csata elején megsebesült valami gránátszilánktól s a főparancsnokságot V i m p f f e n tábornoknak adta át. Délután 3 órakor, mikor a kelet felől előnyomuló porosz testőrség elérte a Mász-hadsereg szélső szárnyát, valóságos gyűrű vette körül a franczia hadsereget, mely a minden oldalrólpusztító tűz elől Szedánba volt kénytelen behúzódni. 5 órakor a német hadvezetőség megadásra szólította föl a francziákat. Legnagyobb meglepetésükre magát a császárt is ott látták, aki nagybetegen feküdt. A császár csakhamar fölhúzatta a fehér lobogót s levelet küldött Vilmos királynak, akinek egyúttal a kardját is elküldte. Még akkor éjjel tárgyaltak Donse- riben a megadás fölött. A helyzet rettenetes volt. Moltke ezt világosan megmagyarázta Vimpffennek. A franczia hadsereget 600 ágyú és 7 német hadtest vette körül. Másnap délben tényleg megtörtént a megadás. 83.000 ember tette le a fegyvert. Napoleon császár, aki legkevésbbé volt vétkes a dologban, mint hadi fogoly Vilhelmszhőhe kastélyba ment.

A hatalmas küzdelemnek most a második fejezete következett: a Páris körül való küzdelem. A törvényhozó testület szeptember 3 iki éjjeli ülésében a kormány néhány szépítő szóval bejelentette, hogy rossz hírek érkeztek, amire F á v r Gyula a császár letételét és védelmi bizottság alkotását javasolta. Másnap reggel megjelent a kormány kiáltványa, mely be

vallotta, hogy 40.000 franczia hősi küzdelem után megadta magát 300.000 németnek. Délben a kamara újra összeült s tárgyalni kezdte a letételről szóló s egyéb javaslatokat. De nem kellett határoznia. Délután 3 és 4 óra

között a párisi nép mind nagyobb tömegekben özönlött a parlament felé s végül benyomult az ülésterembe. A tömeg s az ellenzéki képviselők erre a városházára vonultak s ott ideiglenes ..nemzetvédő'' kormányt alakítottak Páris képviselőiből: F á v r , G a m b e t t a , A r a g ó , K r é m i ő stb. lettek a tagjai. Ez a kormány T r o s ü tábornokot állította a maga élére. A szenátus magától elszéledt, a császárnénak sikerült Angliába menekülnie.

A szedáni győzelemnek roppant hatása volt O l a s z o r s z á g r a is. Most már szabad volt az ut Róma felé. Viktor Emánuel levelet irt a pápának, melyben jó katolikus voltát erősiti, mialatt csapatai a pápai állam határát átlépték s szeptember 20-án bevonultak Rómába.

Szeptember 19-én P á r i s körülzárása be volt fejezve. A férfilakosság mind fegyvert fogott. 20-án az ideiglenes kormány külügyminisztere Fávr, aki Ferriérben találkozott Bizmarkkal, megkisérlette, hogy békét kössön, de föltételeit nem fogadták el. 27-én elesett Straszburg is.

A párisi kormány terve a következő volt: fölkelteni az egész országot

Páris fölszabadítására. Ezt a roppant mozgalmat nagyszerűen indította

meg G a m b e t t a Leó, aki október 7-én léghajón távozott Párisból és mint a kormány képviselője már 9-én megkezdte Túrban a nemzetvédelem szervezését. Lángszavú fölhívására hatalmas tömegek gyűltek össze s most már a német hadvezetőségnek e vezetés nélkül való, de óriási tömeggel is számolnia kellett. Az új franczia seregek közül legmesszibbre a Loár-hadsereg nyomult előre. S a n s z i tábornok véres ütközetben megverte a német T a n n tábornok hadtestét; mielőtt azonban a többi haderővel egyesülhetett volna, túlnyomó német haderővel kellett megütköznie

s Orlean mellett csatát vesztett. A francziáknak most már nem volt idejük a Gambetta diktátor fölszólítására mindenfelől özönlő j tömegeket igazi hadsereggé alakítani. Amellett a németek szerencséjére Bazén, akinek hadseregét az éhség megtizedelte, kénytelen volt magát 173.000 emberével megadni. Ez által újabb német hedsereg lett szabad. Legfőbb ideje is volt. S a n s z i vezérlete alatt a Loár-hadsereg ismét előrenyomult s Kulmié mellett teljesen szétverte a bajorokat. A végleges döntés november 29-ike és deczember 4-ike között játszódott le. Délen a Loár mellett a német jobbszárny túlnyomó erejével véres csata után Bón-La-Róland mellett

visszaszorította a francziákat. Páris előtt folyton erősödött a német gyűrű azokkal a csapatokkal, melyek az ostromolt várak elestével fölszabadultak.

Október 30-án T i e r s z t megkisérlett fegyverszünetet kötni, de lehetetlen föltételeket szabott. Másnap azonban megmozdult a veszedelmes belső ellenség. A radikálisok megpróbálták megbuktatni a kormányt. A lakosság kirohanásai nem sok eredménynyel jártak.

E közben a verszelyi német főhadiszállás és Németország között fontos tárgyalások folytak; a győzelmes háború gyümölcseit kellett leszedni. Október eleje óta azon tárgyaltak az északnémet szövetségnek és a déli német államoknak képviselői, hogy az egész német földnek egy birodalomba kell egyesülnie. II. L a j o s bajor király azt indítványozta: állítsák helyre a császárságot. Deczember 11-én megjelent a német országgyűlés követsége S z i m s z o n ehlök vezetése alatt s fölajánlotta Vilmos királynak a császári méltóságot.

Deczember 27-én megkezdődött Páris bombázása, bár eleinte siker nélkül. Ezalatt K á r o l y F r i g y e s herczeg délen megtámadta a nagytehetségű Sanszi tábornokot s túlnyomó erejével Le Mansz mellett 1871 január 11-én visszavonulásra kényszeritette. Deczember 23-ika óta az

északi franczia fölmentősereg F é d h e r b és a német hadsereg M a n -

te uf fel tábornok alatt folytonos harczban állt. Először a Hallü folyó mellett ütköztek meg. Január 3-án a francziák megverték Gőben tábornokot Bapóm mellett, de daczára annak visszavonultak Arrasz felé.

A keleti harcztéren a ..franktirőrök'' és Garibaldi önkéntesei okoztak kellemetlenségeket a németeknek, akik ostrom alá vették a kitünően védett Belfór várát. De G a m b e t t a éppen ott akarta a mestervágást alkalmazni. Búr b a k i tábornoknak, aki a Loár-hadsereg maradványait és az önkénteseket számottevő hadsereggé tömörítette, föl kellett szabadítania Belfortot, a németek összeköttetéseit hátban elvágnia, betörnie Elzászba s így visszavonulásra kényszerítenie a németeket. A terv eleinte jól indult. Burbaki megverte az egyik német fővezért, V e r d e r tábornokot, aki a Lizenbak mögé vonult vissza. Itt azután január 15, 16 és 17-én véres csata folyt le, mely eldöntetlenül végződött.

Időközben január 18-án Verszelyben V i l m o s k i r á l y t k i k i á l t o t - ták német császárnak. Mialatt ez történt, a párisi csapatok hatalmas kirohanásra készültek. Másnap a Mont-Valerien körül véres csata fejlődött, de nem hozott sikert az ostromlottaknak. A város fölmentésére semmi kilátás sem volt többé. Január 23-án Fávr Verszelybe ment, ahol a következő megállapodás történt: a franczia kormány nemzetgyűlést hív egybe, mely a béke kérdésében dönt, Párist átadja, a város 200 millió hadisarczot fizet, január 31-én pedig fegyverszünet kezdődik.

Gambetta még ellenkezett. Ismét fegyverre szólította a polgárságot. Csakhogy hasztalanul. Az egyesült német hadseregek Pontarliénál csatára kényszeritették Burbaki sokkal kisebb seregét, mely kénytelen volt svájczi területre átlépni.

Február 12-én összeült Bordóban a nemzetgyűlés s mindenekelőtt Ti é r s z t választotta a végrehajtó hatalom főnökévé. A fegyverszünetet meghosszabbították s február 26-án Tier megkötötte Verszelyben az előzetes békét, amelyet aztán 1871 május 10-én majnai Frankfurtban véglegesítettek. E szerint Francziaország öt milliárd hadisarczot fizet, Elzászt és Lotaringiának egyik részét Meczczel együtt átengedi. Márczius 1-én a német csapatok egyik része bevonult Párisba, ugyanazon a napon, amelyen a bordói nemzetgyűlés a békét elfogadta és a Bonaparte család trónfosztását kimondta.

Nelszön Horácz (Nelson).

Anglia leghíresebb tengernagya, az abukiri és trafal- gári hős. Napóleonnak Anglia ellen intézett tengeri hadjáratát Nelszön tette tönkre. Szül. 1758-ban. Elesett a traíalgári tengeri csatában, ahol a franczia-spanyol hajóhad megsemmisült.

Kép a német-franczia háborúból. Német vértes-ezred támadása aug. 16-án.

1871—1888.

Ez a háború belátható időre megtörte a franczia túlsúlyt Európában, míg Németország és Olaszország befejezte az egyesülés munkáját.

1871 márczius 21-én nyitotta meg I. Vilmos császár az első német birodalmi gyűlést egyszerű trónbeszéddel, mely azt a reményét fejezte ki, hogy a győzelmes háborút hosszú béke fogja köpetni. A birodalmi alkotmányt, melynek váza — az északnémet szövetség alkotmánya — már megvolt, hamarosan nyélbe ütötték. Az újra visszanyert Elzász- és Lotaringiából Bizmark birodalmi területet alkotott, mely a szövetségi tanács és a császár közvetlen felügyelete alatt áll. Ott is behozták az általános véderő-kötelezettséget. Egyúttal ismét fölállították a hajdani strasszburgi német egyetemet. Ám nehézség azért elég maradt. A legnagyobb nehézséget a v a l l á s i k é r dé s e k okozták.

A hires teológus, D ö 11 i n g e r Ignácz hatalmas mozgalmat indított a pápai csal- hatatlanság ellen, mely mozgalomból termett az ó-katolikus párt, A pápa csalhatatlan- ságának hívei politikai párttá egyesültek s így az egyes államok kormányai kénytelenek voltak e mozgalommal foglalkozni annál is inkább, mert a pápához hű katolikusok az új birodalmi gyűlés elé azzal a követeléssel léptek, hogy segítsen helyreállítani Olaszországban a pápa világi hatalmát. A katolikus államokban oly heves volt az izgatás, hogy Bajorország indítványára a birodalmi gyűlés törvényt hozott a szószékről való izgatás ellen (kanczelparagráf), 1871-ben a jezsuitarendet kitiltották a birodalomból s 1873-ban meghozták az iskolatörvényeket, melyek az állam legmesszebbmenő felügyeletét biztosították az összes iskolák fölött. Három évvel később létrejött a béke egyház és állam között.

A másik nagy nehézséget az állam elé a szocziáldemokrata párt óriási megerősödése gördítette. Ennek a pártnak Bébel, Libkneht és Laszáll alatt álló különféle árnyalatai 1875-ben a gótai kongresszuson egy párttá egyesüllek s az 1877-ben Gandban megtartott nemzetközi szocziáldemokrata kongresszuson a szocziáldemokrata tanok nemzetközi jellegét megerősítették. N

A birodalom ennek daczára hatalmas lépésekkel haladt a fejlődés utján. Keresztülvitték az iskolatörvényeket, behozták Poroszországban a polgári házasságot s egyéb, a birodalom jövendőjére nagy horderejű újításokat léptettek életbe.

Francziaországban a mélyen megalázott nemzet rettenetes utójátékát élte meg a szerencsétlen háborúnak: a k o m m ü n fölkelését, mely még a Páris körül táborozó német csapatok szemei előtt játszódott le. A csőcselék az utóbbi hónapok alatt tudatára ébredt a saját hatalmának és a kormány tehetetlenségének, hiszen hónapokon át napi zsold mellett úgyszólván semmi dolga sem volt, ellenben annyi pálinkát ihatott, amennyit csak akart. Most pedig újra dolgoznia kellett volna, újra házbért, adót fizetnie Titkos kezek vezetése alatt márczius első napjaiban egész sereg ágyút vittek a Montmartr-ra s mialatt a csőcseléktől gyűlölt bordói nemzetgyűlés átköltözött Verszelybe, márczius 17-én kitört a legsötétebb elemek forradalma a fönnálló rend ellen. A nagy községi forradalom, mely nem ismeri el sem államot, sem egyházat, egy ezred átpártolásával és két tábornok agyonlövetésével megkezdődött, akik elég szerencsétlenek voltak a fölkelők kezeibe jutni. Tier kénytelen volt a várost a dühön- gőknek átengedni, míg a hadi fogságból hazatért csapatok elég erősek voltak, hogy Mák-Mahon alatt véres küzdelem után visszavegyék tőlük Párisi s véget vessenek annak a szörnyű uralomnak, mely a maga borzalmasságában még 1793 legsötétebb napjain is túltett. Azzal végezték, amit „a kommün halotti ünnepéinek neveztek: agyonlőtték a kezeik között levő túszokat s leégettek egész sereg nyilvános épületet a 23—28-iki rémnapok alatt. A rend végre is helyreállt s a bosszú sem szünetelt.

Az első föladat, a rengeteg hadisarcz előteremtése, a rendkívül gazdag országban könnyű volt. Alig néhány hét alatt együtt voltak a milliárdok s így már 1873 szeptember 16-án az utolsó német katona is elhagyta a franczia területet. Nehezebb volt az ország újjászervezése a Bonaparték letétele után. A verszelyi gyülekezet a szükségből erényt csinált: egyelőre kikiáltotta a köztársaságot, melynek elnökévé T i e r t választották meg. Csakhogy Tier és a nemzetgyűlés között nem volt meg a szükséges egyetértés, ha akaratát a legsürgősebb dolgokban, a pénzügyi, a hadügyi kérdésekbon keresztül is tudta vinni. A többség már 1873-ban megbuktatta s május 24-én Mák- M a h o n t választotta helyébe.

1875-ben végképpen rendezték az új alkotmányt. 1875 deczember 31-én a nemzetgyűlés befejezte működését. Az új választások a köztársaság javára ütöttek ki.

Mak-Mahon még egy ideig kormányzott az új köztársasági többséggel, aztán 1879 januárjában lemondott, mire helyét a kipróbált köztársasági G r é v i Gyula foglalta el, míg Gambetta a képviselő-kamara elnöke lett.

A magyar-osztrák monarkia ugyanabban az évben, melyben Németország megtalálta egységét, különös válságon ment keresztül. A központosító törekvés pillanatnyira ismét erősödőben volt. P o t o c z k i gróf helyét Ausztriában 1871-ben gróf Hohenvart minisztériuma foglalta el, mely ügyefogyottságával csaknem odafejlesztette a dolgokat, hogy Ausztria már-már egész sereg apró, önálló államra szétbom- lott volna. Október 30-án F erenczj ózsef Hohenvartot elbocsátotta és helyébe Auerszperg Adolf herczeget nevezte ki osztrák miniszterelnökké. Néhány év azután békés, hasznos munkában telt el, mely alatt megszüntették az osztrák konkordátumot és 1874-ben megalkották az osztrák májusi törvényeket. Ezek a törvények a túlhatalmas klerikalizmust, mint Poroszországban, itt is visszaszorították. Itt is ellenkeztek a püspökök s a pápa ezeket a törvényeket érvényteleneknek jelentette ki, ami

Pu’z hadosztályának támadása Königgrácznél. — Festette Kossak A.

azonban ebben a túlnyomóan katolikus országban sem sokat jelentett. A külpolitikai viszonyok s különösen a német birodalomhoz való viszony már B e u s z t külügy- minisztersége alatt is javult, de még inkább attól fogva, hogy a császár és király 1871 november 6-án Beusztot hirtelen elbocsátotta s helyébe a lángeszű Andrássy Gyulát nevezte ki külügyminiszterré.

A német-franczia háborút követő öt-hat év alatt a többi államok erejét is az úgynevezett egyházpolitikai kérdések kötötték le, míg a k e l e t i k é r d é s újra fölmerülése a népek gondolatait más irányba terelte. A n g l i á t az egyházpolitikai kér- üés csak közvetve, Irland miatt, érdekelte, ahol is ezzel kapcsolatban újabb hatalmas mozgalom indult meg a nemzeti kormány kivívása érdekében. Belső reformokról csak kevés szó esett, de 1872-ben javítottak a választási törvényen, amennyiben bevezették a titkos szavazást s 1874-ben a Gledszton vezetése alatt álló vig-miniszterium a D i z r a e 1 i vezetése alatt álló kormánynak csinált helyet. Dizraeli ügyesen megragadta az alkalmat és Egiptom alkirályától megvásárolta a Szuez-csatorna részvényeit, ami által Angliának Egiptomban döntő befolyást biztosított. Az Egyesült Államokkal fölmerült Alabama-kérdést ekkor már elintézték.

Spanyolországban végre megtalálták az alkalmas királyt.

Szerránó marsall rövid kormányzása után Martinez Kamposz tábornok Izabella fiát, XII. A 1 f o n z ó t kiáltatta ki királynak, aki aztán mindenektől szívesen fogadva, 1875-ben bevonult Madridba.

Olaszországban Viktor Emánuel király 1871 julius 2-án ünnepélyesen bevonult a római Kvirinálba. Az új nagyhatalom szoros barátságot tartott Német- országggal és az akkoriban klerikális-ellenes Ausztriával és Magyarországgal is jó viszonyba lépett. Az olasz király 1871 szeptemberében meglátogatta Bécset és Berlint. A pápa reménysége világi hatalmának helyreállítására teljesen meghiúsult. Az ország pénzügyei szemlátomást javultak. 1875-ben befejezték a hadsereg újjászervezését is, 1877-ben pedig behozták az általános iskolakötelezettséget.

A skandináv államcsoportot: Svéd- és Norvégországot, valamint Dániát a nagy háború csak nagyon is közvetve érintette. A Németországban kitörő egyházpolitikai viszály pedig ezeket a teljesen protestáns államokat egyáltalán nem érintette. Még az egyharmadrészt katolikus Németalföldön is csak nagyon kevés port vert föl ez a viszály, míg B e l g i u m é s S v á j c z ebben a nagy kérdésben szerepet játszott. Belgiumban a klerikális kormány a háború alatt szigorúan megőrizte semlegességét. Belgiumnak, a háta mögött felépült német nagyhatalomnak támogatásával, már nem kellett függetlenségét féltenie s ez a körülmény nagyon megkönnyítette a klerikális kormánynak az általános védőkötelezettség behozatalának meghiúsítását. Svájcz leg- agyobb részének rokonszenve franczia részen volt. A pápa csalhatatlansága elleni harczban ugyanaz volt az érdeke, mint Németországnak és ugyancsak sikerrel verte vissza a klerikális túlkapásokat. A pápa csalhatatlansága ellen folytatott küzdelem központjai a német Svájczban Szoloturn, a franczia Svájczban Genf volt. Az ó-katolikusok 1873-ban Ultenben szervezetet adtak hitüknek, zsinatuk 1876-ban eltörülte a papi nőtlenség kényszerét s ugyanakkor külön püspököt választott egyházközségének. A pápa szenvedélyes támadására és sértegetésére a szövetségi tanács azzal válaszolt, hogy hideg udvariassággal fölszólította a pápai követet: távozzék Svájczból. A szövetségi alkotmány revíziója iránt való kísérletet első ízben visszavetették, most azonban — mikor a franczia megyékben a szabadelvűek győztek — 340,000 szavazattal 198,000 ellen elfogadták. Nemzetközi szempontból nagyon fontos intézmény alakult svájczi területen: a v i 1 á g p o s t a-egyesület, melyet 1875 május 3-án alapították meg s amely a nemzetközi forgalmat nagyon megkönnyítette s ezáltal a békének is szolgálatot tett. A békének újabb záloga lett a Németország, Olaszország és Svájcz által 1877-ben elhatározott s nemsokára kiépített Szent-Gotthárd-alagut, mely közvetlen, rövid vasúti összeköttetést létesített a három ország között.

Ekkor azonban ismét fölmerült az egész Európát egyformán érdeklő keleti kérdés, amelynél voltaképpen arról volt szó, hogy a bomlásnak indult t ö r ö k birodalom mennyi idő alatt oszlik föl végképp, s hogy ki mennyit kapjon az örökségből. A zilált viszonyok Törökországban a pazarló s tehetségtelen A b d u l A z i z szultán alatt tűrhetetlenekké és veszedelmesekké váltak. 1875-ben a boszniai vilajet délnyugati része, Her- Qzegovina az adóbehajtás miatt föllázadt, Központi bizottsága kiáltványban tudatta, hogy elérkezett az ideje annak, hogy a keresztény lakosság a török iga alól fölszabaduljon. A Porta nem volt képes a lázadást, melyet Montenegróból és Szerbiából támogattak, leverni. Ausztria-Magyarország, Német- és Oroszország 1876 ban fölajánlotta közvetítését abban a diplo- macziai jegyzékben, melyet Andrássy gróf szerkesztett s melyet éppen ezért Andrássy-jegyzéknek ismer a történelem. Ehhez Olasz- és Franczia- ország is csatlakozott. Újításokat ajánlottak. A Porta elfogadta a javaslatokat, de nem hajtotta végre; a fölkelők pedig csak úgy voltak hajlandók letenni a fegyvert, ha a reformok keresztülvitelére biztosítékokat kapnak. A harcz tavaszszal újra kitört s májusban már B u l g á r i á b a n is kitört a forradalom. A hatalmak újabb figyelmeztetése éppen akkor ért Konstan- tinápolyba, mikor (május 30-án) Abdul Azizt trónjától megfosztották s

keleti szokás szerint meggyilkolták, helyébe pedig V. M u r a d o t kiáltották ki szultánnak. Az elmebeteg Muradot azonban már néhány hónap

múlva eltették az útból s augusztusban fivére, A b d u l H a m i d fog

lalta el a trónt. A szabadelvű M i d h a t basa ekkor új alkotmányt dolgozott ki a török birodalom részére. Ez a tervezet azonban nem elégítette ki a hatalmakat, melyek — minthogy a Porta az ő reformjavaslataikat elvetette — 1877 január 20-án visszahívták nagyköveteiket. Szerbia

é s M o n t e n e g r ó időközben tényleg fegyvert fogott a Porta ellen. De balszerencsével harczoltak, s Szerbia 1877 február hónapjában kénytelen volt békét kérni. Helyét, miután a békekonferencziák eredménytelenül múltak el, O r o s z o r s z á g és a vele szövetkezett R o m á n i a foglalta el. Törökország eleinte úgy az ázsiai, mint az európai harcztéren sikerrel verte vissza Oroszország támadásait. Az európai harcztéren a háború koczkája csak akkor dőlt el, mikor Plevna várát, melyet O z m á n basa hősiesen védett, 1877 deczember 10-én bevették az orosz-román hadak. Ekkor Szerbia is újra háborút üzent. Az oroszok Konstantinápoly ellen való nyomulásának most már nem volt lényeges akadálya s a Porta Angliát kérte fel a béke közvetítőjének. A dolgok most — miután úgy látszott: egész Európának bele kellett keverednie a viszályba — veszedelmes fordulatot vettek. 1878 márczius elején Szan-Stefano mellett létrejött az előzetes béke, melyet azonban az 1878 junius 13-tól julius 13-ig tartó berlini kongresszus lényegesen módosított. Oroszország Európában a Dobrudsát kapta (melyet aztán Romániára nagyon kedvezőtlen csereüzletben Bessz- arábia ellenében ennek engedett át) Ázsiában pedig Ardahánt, Karszt, Batumot és Bajazidot kapta. Románia, melynek hadiereje Oroszországnak ebben a háborúban megbecstilhetlen szolgálatokat tett, függetlenné lett és a nem nagyon értékes Dobrudsával gyarapodott. Szerbia is független lett és 150 négyszogmértfölddel nagyobbodott; Montenegró területét pedig 78 négyszögmértföldről 170-re nagyobbitották, azonkívül tengeri kikötőt kapott Bulgária ellenben, mint fejedelemség, továbbra is bizonyos laza függő viszonyban maradt Törökországgal. Egyik része, Keletrumélia török tartomány maradt teljesen, míg maga Bulgária adófizető fejedelemség. Ausztria- Magyarország is részt vett az osztozkodásban. A berlini szerződésben fölhatalmazást kapott Bosznia és Herczegovina elfoglalására. Anglia pedig birtokba vette Cziprus szigetét és kijelentette, hogy addig, míg Batum és Karsz vissza nem csatolíatnak Törökországhoz, meg is tartja.

A berlini szerződés és következményei uralták a helyzetet a következő évtized alatt egész Európában. Szerbiának és Romániának a török birodalomtól való elszakadása aránylag csöndben történt meg; s azzal, hogy Románia 1881-ben, Szerbia pedig egy évvel később királysággá lett, újabb megerősítést nyert. A francziák erélyes fölszólitá- sára a Porta 1881-ben beleegyezett, hogy G ö r ö g o r s z á g g a l rendezi határait és ennél a határrendezésnél kénytelen volt Görögországnak Tesszáliát és Epirusz déli részét átengedni. Bulgáriában orosz befolyásra B a t t e n b e r g S á n d o r herczeget választották fejedelemnek, aki 1885-ben élére állt annak a forradalmi mozgalomnak, melynek czélja Bulgária és Keletrumélia egyesítése volt. Az egyesítést sikerült is keresztülvinnie. Ennek azonban ellenszegült Szerbia, mely háborút üzent az önállóságra törekvő szomszédnak. Sándor fejedelem a szlivniczai csatában teljesen tönkretette a szerb hadsereget 1885-ben. Egy évvel később azonban orosz biztatásra összeesküvést szőttek ellene, úgy hogy kénytelen volt lemondani. A nép zömének hívására visszatért ugyan rövid időre, de nem akarta, hogy népe az ő iránta ellenséges érzületü orosz czár jóindulatát elveszítse és önként végleg]odahagyta az országot. Utóda 1887-ben Kóburg Ferdinánd herczeg lett.

Franczíaország sem maradt ki a nagy osztozkodásból. 1831-ben kényszeri- tette a tuniszi bejt, hogy szerződést kössön vele, melynek értelmében T u n i s z külpolitikáját és pénzügyeit Franczíaország intézi, ami egyértelmű volt a franczia uralommal. 1882-ben az e g i p t o m i nemzeti párt fölkelése és a sereg lázadása A r a b i ezredes alatt, valamint az európaiaknak ugyanakkor Alekszandriában történt lemészárlása alkalmat adott A n g l i á n a k , hogy rátegye kezét Egiptomra. Alekszandriát rommá lövette, majd hadsereget szállított partra, mely meghódította az országot, valamint a kedive névleges fönhatósága alatt álló és Egiptommal határos Szudánt is. Ez utóbbit, melyben a m á d i, a mohamedánok Messiása, fölkelést szervezett Anglia ellen, csak hosszú háborúskodás után tudta meghódítani. Az angolok nem is vonultak ki többé Egiptomból, melyre egyébként az angol uralom anyagi jólét tekintetében csak áldást jelentett.

Az európai hatalmak ezidőtájt minden igyekezetükkel azon voltak, hogy befolyásukat s birtokaikat a messze keleten kiterjeszszék. A francziák megalapították indiai birodalmukat Hátsó-Indiában, a mikor is véres háborúba keveredtek a szomszédos

Kínával. 1885-ben végre békét kötöttek s azóta nyugodtan fejleszthetik e rengeteg nagy

s gazdag birtokukat. Ugyanebben az időben kezdte meg Németország is gyarmatala- pitó kísérleteit s Olaszország, mely Törökország első fölosztásánál üres kézzel maradt,

szintén gyarmatbirodalmat akart szerezni. 1885-ben a Vörös-tenger partján elfoglalta Eritreát. Az addig nagyrészt ismeretlen Afrika mindinkább előtérbe lépett. Valamennyi nagy tengeri hatalomnak voltak ott érdekei. 1885-ben európai konferenczia megterem-

II. Sándor orosz czár.

(Dizraeli) kormányának

tette a nem annyira politikai, mint kereskedelmi vállalatot, a Kongo-államot,

Egyik fontos közvetlen következménye volt az orosz-török háborúnak a következő: Németországnak meg volt az a nagy előnye, hogy a keleti kérdésben közvetlenül nem volt erdekelve, ám előrelátta, hogy Oroszország rohamos és erőszakos terjeszkedése csakhamar őt is, Magyarország-Ausztriát is kényszeríteni fogja arra, hogy a keleti ügyekbe beavatkozzék. Hogy egyrészt az orosz, másrészt az esetleges franczia támadás ellen magát e két állam biztosítsa, 1879-ben gróf A n d r á s s y Gyula kezdeményezésére védőszövetséget kötött, melyhez 1883-ban Olaszország is csatlakozott. Ez a hatalmas h á r m a s s z ö v e t s é g immár hosszú időre biztosította az európai békét Az európai államok belső alakulása ebben az évtizedben sehol sem mutatott valami örvendetes képet, még Angliában sem, ahol a Lord Bíkenszfild bukása után uralomra jutott

a vigpárti (szabadelvű) G 1 e ds z to n - minisztérium, a mely 1881-ben törvényjavaslatot nyújtott be az ir kívánságok kielégítése érdekében s tárgyalásokba bocsátkozott P a r n e 11 e 1, aki protestáns és angol származású létére, vezére volt az akkori ir ellenzéknek. Az irek erre az előzékenységre egész sereg politikai gyilkossággal feleltek, valamint számos dinamitmerényiettel, melyeket az irek „féni“ név alatt működő titkos szövetsége intézett 1885-ben. Gledszton a hóm-rúl törvényjavaslattal programmjába vette föl az ir kérdés kielégítő megoldását, de 1886-ban megbukott vele. A szabad-

elvűek egyik része és az angol nép nagy többsége szigorúan ragaszkodott a birodalom egységéhez és Lord Szálszböri konzervatív kormányát támogatta.

Rendkívül kedvezőtlenül alakult Oroszország belső helyzete a győzelmes háborúA után. A nihilisták kiterjedt szövetsége egész sereg véres kimenetelű me rénylettel tette magát rettegetté a czári uralom előtt, mely e merényletek tulajdonképeni czélpontja volt, daczára annak, hogy ’az akkori czár, II. S á n d o r, a modern alkotmányos szabadságot illetőleg nagyobb előzékenységet mutatott népei iránt, mint elődei. A negyedik merénylet 1881 márczius 3-án tényleg el is érte kiszemelt áldozatát. II. Sándor czár a templomból éppen a téli palotába tért vissza, mikor a nihilisták bombája darabokra szaggatta. Ez a merénylet az alkotmányos kísérleteknek hosszú időre végét vetette. III. S á n - d o r czár ugyanaz év májusában megjelent kiáltványa a czári önkényuralom további föntartását hirdette ki a birodalomban.

Smerling Antal osztrák államférfi.

Szül. ' Bécsben 1805 aug. 23.

Meghalt 1893 máj. 22 A_nagy-

osztrák birodalmi eszme hive

volt és azt hitte, hogy megtudja alakítani az összmonarkiát. Később maga is belátta, hogy ez lehetetlen álom, és hogy Magyarország sohasem lehet az osztrák

Francziaországbart megerősödött a köztársaság. A trónkövetelők közül az ifjú Bonaparte Lajos — HI. Napoleon fia — a Zuluk lándzsái alatt vérzett el 1879 ben. S a m b o r d gróf 1883-ban meghalt; az orleáni ház feje, a párisi gróf pedig sokkal gazdagabb s okosabb volt, semhogy kilátás nélkül való tervei megvalósítására komolyan törekedett volna. De azok a remények sem teljesedtek, melyeket az akkori Francziaország legnagyobb államférfiénak szerepléséig A hez fűztek.* Gambetta 1882 november 31-én meghalt.

A n é m e t birodalomra 1. Vilmos császár uralkodásá- ’ nak utolsó évei roppant nagy, bár éppen nem örvendetes je-

■ lentőségűek voltak. B i z m a r k külső politikájának sikereiről,

J:-., a gyarmatmozgalomról már beszéltünk. A területi különválasz- ű tottság érzése, mely a német nemzet sorsán oly soká uralkodott,

■ KkÍHF mindinkább eltűnt a hosszú küzdelmek után végre elért egység fölött érzett öröm nyomán. 1882-ben Hamburgot is ’ bevonták a német vámegyletbe. Elzász-Lotaringia hatalmas

t á f f e Ede gróf, fejlődésnek indult. Ott már 1879-ben bizonyos alkotmányt hoz- Szül. Prágában 1883 febr. tak be. Bizmark nagyszerű gondolata, hogy az összes német

24. Megh. 1895 nov. 29. vasutakat megszerzi az államnak, nem valósult meg teljesen; 1. F erencz József egyik legkedvesebb áiiamférfia úgyszintén meghiúsult az a terve is, hogy a dohányegyedáruság volt. Czélja volt, hogy Ausztriában kibékítse a behozatalával biztosítja a birodalom pénzügyi egyensúlyát.

nemzetiségeket és éppen iii Trárn+nrifn l^n^vofolÓA-ol bncnr

Ellenben az új vámtarifa behozatalával keresztülvitte, hogy

az ellenkezőjét érte el: ,

még elkeseredettebbé a német birodalom a védvám-rendszerre tért át. Egyszerű, de a gyűlölködést: sőt 8 merész gondolat vezette e terve keresztülvitelénél. A birodalmi emelte a nemzetiségeket a németekkel szemben na- vámbevételekből . akarta az egyes államok pénzügyeit egyen-

gyobb erőre. súlyban tartani. Kevesebb sikerrel harczolt az ultramonta-

nizmus (a katolikusoknak Rómától való túlzott függőviszonya) és a szocziáldemokraczia ellen.

hetett állapítani, hogy a tettesek nem a szocziáldemokrata párt soraiból kerültek ki, 1878-ban mégis kivételes törvényt hoztak a szocziáldemokraták ellen, mely azonban — bár 1888-ig érvényben volt — teljesen hatástalan maradt. Hatásosabb fegyvernek bizonyult a szocziáldemokraczia ellen az 1888 november 17-iki császári üzenetben bejelentett szocziális törvényhozás, mely Bizmark bölcs politikájának alapelvein nyugodott, hogy t. i. forradalmi törekvéseket legkönynyebben úgy lehet leküzdeni, ha vágyaikat kielégítjük és egész sereg, a nép jólétét előmozdító törvényt léptetett életbe: így forgalmi szerencsétlenségek ellen való biztosítást, az ipari betegsegélyző pénztárak szervezését, aggkori és rokkant-biztosítást. Ez volt I. Vilmos császár utolsó nagy uralkodói ténykedése. 1888 márczius 9-én a német egység megalapítója örökre lehunyta szemeit.

III Sándor orosz czár

1) Miksa mek- szikói császár.

2) Grant Üli-
szesz elnök.

BEFEJEZŐ SZAVAK

Ezzel bezárjuk ezt a munkát, melynek kezdettől hirdetett czélja az volt, hogy népszerűén ismertesse a nagyközönséggel a világ folyásának a történetét és adjon elő mindent, amit a művelt embernek tudnia kell.

Amit a mi munkánkban az olvasó nem talál, az nem olyan természetű, hogy annak a nem ismeréséért megszólhatnának valakit, az már nagyon is a történész dolga. Van azonban sok olyan, amit más történelemben nem talál s nem ilyen részletesen. Az pedig olyan dolog, ami az általános műveltségnek okvetlenül szükséges, vagy lelket nevelő, nemesítő.

Hiszszük, hogy a történelemnek a hatalmas tanulságát: hogy minden túlkapás és tultengés, bármily hatalom legyen is kezdetben alapja, végül összeomlik, megbukik, bűnhődik. Munkánkból megismeri az olvasó.

Ép úgy megbukik az elbizakodott zsarnok, mint ahogy önmagát ker-

4) IV. Gusztáv svéd király. geti romlásba a féktelen, törvényt, kegyeletet sértő nép. Csak ha okos, a köz javát szem elől nem tévesztő uralkodás és törvényt tisztelni, hazáját szeretni tudó, józan, bátor nép egészítik ki egymást, lesz hatalmas valamely állam.

Amint a világ haladásától elmaradt gondolkozásu uralkodónak a trónját tűzre vetik, úgy hazáját, függetlenségét, jólétét veszti a nép, mely törvényeit nem tiszteli, mely gyáva, lelkesedés nélkül való és amelyeknek nem szent a föld, melyen született, melyet hazájának nevez. Csak erős, független nemzetekből fejlődhetik az emberiséget boldogító nagy világ, melynek története azt hirdeti: csak független nép lehet ga z d ag és trős, csak annak fiai közt virulhat a j ó l é t . Csak ilyen hazában lelhet kielégítést és érvényesülhet a m u n k a , a t u d á s , a s z o r g a l o m !

Manin Lajos, Velencze utolsó dözséja.

*) Robeszpierre kéziratának fent mellékelt másolatában csupán a *)-al jelölt sorokat közöljük.