zál és egyszer kikocsizott vele, Tiberiusról kezdtek
beszélgetni. Mivel kettesben voltak, Agrippa hangoztatta azt a kívánságát, hogy
bárcsak Tiberius minél előbb átadná helyét Gaiusnak, aki sokkal méltóbb az
uralkodásra. Ezt meghallotta Agrippa szabadon bocsátott rabszolgája, Eutychos,
aki a lovakat hajtotta, de egyelőre hallgatott róla. Később Agrippa megvádolta
Euty- chost, hogy ellopta egyik ruháját, ami csakugyan igaz is volt. Eutychos
megszökött, de elfogták és a városparancsnok, Piso elé vezették, aki
megkérdezte, miért szökött meg. A fogoly azt felelte, hogy egy titkot kellene
bejelentenie a császárnak, ami az élete biztonságára vonatkozik. A parancsnok
tehát meg- bilincseltette és elküldte Capreaebe, ahol Tiberius, szokása
szerint, börtönben tartotta; «hiszen minden más királynál vagy zsarnoknál
tunyább ember volt. így például a követségeket gyakran jócskán megvárakoztatta
és a kormányzók és helytartók helyébe, hacsak meg nem haltak, nem egykönnyen
nevezett ki újakat. Ezért történt, hogy a foglyokat is gyakran hosz- szú ideig
ott hagyta a börtönben, mielőtt kihallgatta volna őket. Mikor főemberei egyszer
azt kérdezték tőle, miért halogat mindent egyik napról a másikra, azt felelte,
hogy a követségeket azért szokta megvárakoztatni, nehogy, ha gyorsan elbocsátja
őket, hamarosan megint újak jöjjenek és így ő kénytelen legyen folytonosan a
fogadásukkal és elintézésükkel fáradni. A kormányzói állásokban lehetőleg
sokáig meghagyta azokat, akiket kinevezett, hogy legalább egy okuk legyen jól
bánni alattvalóikkal. Mert mihelyt az ember hatalomhoz jut, nyomban hajlandó
lesz a kapzsiságra és ha valaki a hivatalát nem hosszú, hanem csak rövid időre
kapja meg és nem tudja, mikor veszik el tőle, annál jobban kitör rabló ösztöne.
Ha valaki hosszú ideig tölthet be ilyen hivatalt, miután eleget összeharácsolt,
hamarosan beleun a zsarolásba és abbahagyja, de ha túlságosan gyorsan
bekövetkezik a változás, akkor a tisztviselők már nem érik be az alattvalók
vagyonával sem, mert korai visszahívásuk esetén nem marad annyi idejük, hogy
rabló ösztöneiket teljesen kielégíthessék, mint elődeik. Erre a következő
példát mondta el: „Egy sebesült a földön feküdt s rengeteg légy telepedett
sebeire. Véletlenül arra haladt egy ember, megsajnálta s mivel látta, hogy
gyöngeségében nem tudja elhajtani a legyeket, oda lépett hozzá és elkezdte a
legyeket elhessegetni. A sebesült azonban arra kérte, hogy hagyja abba s mikor
amaz megkérdezte, miért nem akar megszabadulni kínjaitól, ezt felelte: Te még
nagyobb fájdalmat okozol nekem,, ha elkergeted a legyeket;
mert ezek már jóllaktak véremmel s már nem kínoznak úgy, mint eleinte és nem
okoznak akkora fájdalmat. De ha ezeket elkergeted és más, éhes legyek jönnek,
akkor azok, mivel már egészen kimerültem, halálra gyötörnek." Aztán azzal
folytatta Tiberius, hogy azért nem küld sűrű egymásutánban tisztviselőket
alattvalói nyakára, akiket már amúgyis agyonzaklattak, nehogy legyek módjára
kiszívják a vérüket, mert az elnyomók természetes kapzsiságán felül még ott
volna állandó rettegésük is, hogy esetleg hamarosan lehetetlenné válik ily
kellemes módon megtollasodniok. Tiberiusnak ezt a felfogását igazolta eljárása
is, mert 22 éves uralkodása alatt a zsidókhoz csak két helytartót küldött,
mégpedig Gratust és utódját, Pilátust. De nemcsak a zsidóknál járt el így,
hanem valamennyi alattvalóinál. A foglyokat is azért hallgatta ki mindig csak
jó későn, amint mondta, nehogy a gyors kivégzés révén kiszabaduljanak
börtönükből, amit gaztettükért igazán nem érdemelnek meg; mert csak hadd
fokozza gyötrő bizonytalanságukat a hosszú börtönbüntetés.
Ez volt az oka, hogy Eutychost sem vezették elé kihallgatásra,
hanem a börtönben hagyták. Bizonyos idő múlva Tiberius Capreaeből Tusculanumba
ment, amely kb. 100 stadionnyira van Rómától. És most Agrippa arra kérte
Antóniát: járjon közbe, hogy Eutychost végre kihallgassák az ellene emelt vádak
ügyében. Tiberius ugyanis nagyrabecsülte Antóniát, részben mert rokona volt,
testvérének, Drususnak a felesége, részben pedig erényes élete miatt, mert
ámbár fiatal volt, mégis özvegy maradt, hiába biztatta Augustus, hogy kössön
második házasságot és életmódja miatt sem érhette semmiféle vád. Ezenfelül egy
nagy szívességgel különös hálára kötelezte Tiberiust. Ugyanis Seianus —
férjének jóbarátja és mint a testőrség parancsnoka, annak a kornak
leghatalmasabb embere — összeesküvést szervezett, melyben sok szenátor vett
részt, szabadonbocsátott rabszolgáival együtt, sőt az összeesküvők a
hadsereget is megnyerték. Az összeesküvés már meglehetősen elharapódzott és
Seianus merénylete sikerült volna, ha Antonia elszántan és érett megfontolás
után meg nem hiúsítja Seianus aljas tervét. Ugyanis mihelyt értesült a Tiberius
ellen szőtt összeesküvésről, mindent részletesen megírt neki, átadta a levelet
leghívebb rabszolgájának, Pallasnak és elküldte Tiberiusnak Capreaeba. Erre az
értesülésre a császár. Seianust és az összeesküvés részeseit mind
kivégeztette, Antóniát pedig még többre becsülte ezentúl és
teljes bizalmával tüntette ki. Most tehát Antonia arra kérte Tibe- riust,
hallgassa ki Eutychost; erre a császár így felelt: „Ha Euty- chos vallomása
Agrippa állítólagos kijelentésére vonatkozólag hazugság, akkor elveszi méltó
büntetését; ha azonban a kínvallatásban vallomása igaznak bizonyul, akkor
vigyázzon Agrippa, nehogy őt érje az a büntetés, amelyet a szabadon bocsátott
rabszolgának szántam." Mikor Antonia közölte ezeket a szavakat
Agrippával, ez annál nyomatékosabban kérte, hogy vizsgálják ki az ügyet s mivel
folyton ezzel a kéréssel ostromolta, Antonia végre az első kínálkozó
alkalommal, midőn Tiberius Agrippa és unokája, Gaius kíséretében ebéd után ki-
kocsizott, a kocsi mellé szegődött, egy darabig mellette ment és kérte a
császárt, vezettesse elő Eutychost és hallgassa ki. Erre Tiberius így felelt:
„Az istenek a tanúim, hogy nem önként, hanem csak a te kérésedre teszem meg
azt, amit most megteszek." Ennyit mondott és parancsot adott Macrónak,
Seianus utódjának, hogy vezettesse elő Eutychost. Ez rögtön meg is történt és
Tiberius megkérdezte, miféle váddal illeti azt a férfiút, akitől a szabadságát
nyerte. Eutychos így felelt: „Egyszer Gaius és Agrippa kikocsizott, uram és én
előttük ültem. És miután mindenféléről beszélgettek, Agrippa így szólt
Gaiushoz: Bárcsak eljönne már a nap, amikor ez az öregember befejezné életét és
téged jelölne ki a birodalom urának, mert unokája, Tiberius, egyáltalán nem
árthat nekünk, ha elteszed láb alól és akkor az egész világ boldog lenne, én
pedig különösen." Tiberius hihetőnek tartotta ezt a vallomást s mivel
régi neheztelése is fölébredt Agrippa ellen — mert ez parancsa ellenére nem
unokájával, Drusus fiával, Tiberiussal kötött barátságot, hanem ezt
elhanyagolta és csak Gaiusszal barátkozott — Macróhoz fordult és odaszólt:
„Macro, bilincseld meg!“ Mivel Macro részben nem értette, hogy Tiberius kit
akar meglincselni, részben lehetetlennek tartotta, hogy Agrippa ellen
ilyesmire határozza magát, várt, míg esetleg jobban megérti a császár
parancsát. Később Tiberius a cirkuszban sétálgatott s mikor ott látta Agrippát,
felkiáltott: „Ezt bilincseld meg, Macro, mondtam!11 Mikor ez megkérdezte,
hogy kit, a császár így felelt: „Agrippát11. Erre ez elkezdett
könyörögni, emlékeztette fiára, akivel együtt nevelkedett és Tiberiusra, akinek
ő volt a nevelője. De mindez semmit sem használt, hanem azonmód a
bíborruhájában bilincsbe verték és elvitték. Az étkezéshez csak igen kevés bort
kapott s mivel még
hozzá nagyon meleg volt, roppant szomjúság gyötörte s végül
annyira szenvedett, hogy egészen rosszul érezte magát. Ekkor megpillantotta
Gaius egyik szolgáját, akinek Thaumastos volt a neve és éppen egy korsó vizet
vitt; megkérte hát, hogy adjon innia. A szolga odanyujtotta a korsot, s Agrippa
miután ivott, ezt mondta neki: „Nem bánod meg, rabszolga, hogy ezt a szívességet
tetted nekem. Mihelyt megszabadultam bilincseimből, első gondom lesz, hogy
kieszközlöm Gaiustól felszabadításodat, mert most mikor rab vagyok, ugyanolyan
készségesen kiszolgáltál engem, mint régebben, mikor még szabadon éltem".
Ez később csakugyan így is történt és Agrippa le is rótta neki háláját; mert
mikor királlyá lett, elkérte Thaumastost az időközben császárrá lett Gaiustól,
felszabadította s megtette vagyona intézőjévé, halálos ágyán pedig ráhagyta
fiára, Agrippára és Berenikére, a leányára, ugyanabban a tisztségben; és ebben
a hivatalában halt meg öreg korában. De mindez csak később történt.
Egyszer Agrippa több fogolytársával együtt bilincsbe verve
a palota előtt álldogált és bánatában az egyik fához támaszkodott. Erre a fára
rászállt egy madár, amelyet a rómaiak Bubo- nak, vagyis bagolynak neveznek.
Midőn az egyik germán rab meglátta a madarab, megkérdezte a katonától, ki az a
bíborruhás fogoly. S miikor megtudta, hogy ez Agrippa, Judeából származik és
ott az ország főemberei közé tartozik, a germán megkérte a katonát, akivel
össze volt bilincselve, jöjjön kissé közelebb Agrippához, mert szeretne vele
beszélni; tudniillik érdeklődni akar hazájának helyzete felől. Miután tehát
odamentek, tolmács útján így beszélt hozzá: „Fiatalember, bizonyára sorsod
hirtelen fordulása szomorít el, mert ily súlyos szerencsétlenséget zúdított
"rád. Talán el sem fogod hinni szavaimat, amelyekkel azt hirdetem neked;
mit határozott az isteni gondviselés, hogy megszabadítson nyomorúságodból. Én
azonban a magam isteneit és ennek az országnak az isteneit, akiknek
akaratából rabságba jutottunk, tanúkul hívom, hogy azt, amit mondani fogok, nem
azért mondom, mert kedvem telik a fecsegésben, nem is azért, hogy hiú
reménykedéssel vigasztaljalak. Mert ha a jós téved, akkor az ilyen
jövendölések rendszerint sokkal nagyobb fájdalmat okoznak, mintha meg sem
hallgatta volna őket áz ember. Én azonban életem kockáztatásával is fontosnak
tartottam jelenteni, hogy az istenek milyen jövőt szántak neked. Tudniillik
feltétlenül bekövetkezik, hogy hamarosan megszabadulsz bilincseidtől, azután
pedig nagy dicsőségre és hatalomra jutsz és mindazok, akik most sajnálkoznak
sorsodon, boldognak fognak téged magasztalni, s boldog
halált is érsz és hatalmadat gyermekeid öröklik. Ha pedig ezt a madarat újra
látod, arról tudd meg, hogy öt nap alatt meg kell halnod. Isten éppen azért
küldte neked ezt a madarat, hogy előre jelezze, hogy mindez meg fog történni.
Es mivel engem jóstehetséggel áldott meg, helytelennek tartottam, hogy
eltitkoljam előtted a jövőt. Ha tehát bizonyos vagy jövendő szerencsédben,
akkor tekintsd semmiségnek mostani szenvedésedet. Ha pedig egykor csakugyan
részed lesz ebben a szerencsében, akkor gondolj ránk is, hogy
megszabadulhassunk ebből a mostani nyomorúságunkból." A germánnak ezt a
jóslatát akkor Agrippa nevetségesnek találta, később azonban eleget
csodálkozott rajta. Antonia, akit nagyon lehangolt Agrippa szomorú sorsa, most
nem tartotta helyénvalónak, hogy közbenjárjon érte Tiberiusnál, hiszen tudta,
hogy ez mily engesztelhetetlen. Azonban Macrónál sikerült keresztülvinnie,
hogy csupa jóindulatú és értelmes emberből válogatták össze a katonákat, akik
őrizték és a századosokat, akik az őrség parancsnokai voltak s így megengedték
neki, hogy naponta füröd- hessék, hogy szabadonbocsátott rabszolgái és barátai
meglátogat" hassák és hogy néhány egyéb könnyítést is élvezhessen. így történt,
hogy barátja, Silas, továbbá rabszolgái, Marsyas és Stoicheus szabadon
bejárhattak hozzá, ételeket hoztak neki, amiket nagyon szeretett és általában
mindenben segítségére voltak. Szőnyegeket is hoztak, mintha el akarnák adni s a
katonák segítségével és Macro beleegyezésével éjjelre alája terítették; így
folyt ez hat hónapig. Ez volt Agrippa helyzete.
801
Midőn Tiberius visszatért Capreaeba, betegeskedni kezdett
és betegsége hamarosan annyira rosszabbodott, hogy már nem is reménykedett
felgyógyulásában; meghagyta tehát legkedvesebb volt szolgájának, Euodosnak,
hogy hívja be gyermekeit, mert halála előtt még szólni akar hozzájuk. Édes
gyermekei ugyan már nem voltak, mert egyetlen fia, Drusus meghalt, de élt ennek
a fia Tiberius, akinek Gemellus volt a másik neve, továbbá Gaius, testvérének
Germanicusnak a fia, nagy műveltségű ifjú, akit atyja Germanicus érdemeiért a
nép nagyon szeretett. Ugyanis atyját a nép rendkívül tisztelte, mert jelleimes,
barátságos és jóindulatú ember volt és magas állásában sem akart kiválni a
hétköznapi emberek közül. Ezért nemcsak a nép és a szenátus becsülte nagyra,
hanem az idegen népek is, amelyek a rómaiak alattvalói voltak, mert némelyiket
lenyűgözte szeretetreméltó egyéniségével, mások meg kiváló tulajdonságainak
puszta hírére is megszerették. Midőn meghalt, az egész birodalom meggyászolta,
még pedig
51 Flavius Josephus: A zsidók története
802
nem holmi hazug hivatalos tiszteletadással, hanem valóban
őszinte szomorúsággal siratták a gyászesetet; mivel mindenki úgy érezte, hogy
halálával őt érte veszteség. Ezért a fiát is az egész nép szerette, különösen
a katonák ragaszkodtak hozzá annyira, hogy szívesen vállalták volna a halált
is, ha ezzel az uralomra segíthetik.
Miután Tiberius kiadta a parancsot? Euodosnak, hogy másnap
korán reggel vezesse hozzá gyermekéit, imádkozott isteneihez: adjanak jelt és
mutassák meg, ki legyen az utóda. Ugyan szerette volna unokájára hagyni az
uralmat, de inkább megbízott abban a jelben, amelyet esetleg az istenek
küldenek, mint a maga akaratában. Tehát azt tűzte ki jósjelnek, hogy az lesz
az utódja, aki másnap elsőnek lép be hozzá. Miután erre elhatározta magát,
unokája nevelőjének megüzente, hogy az ifjút hajnalban hozza be hozzá, abban a
reményben, hogy az istenség majd ennek juttatja a trónt. Azonban egészen
másképp történt, mint ahogy gondolta. Mikor felvirradt, meghagyta Euodosnak,
hogy vezesse be azt az ifjút, aki elsőnek érkezik; Euodos tehát kiment és
Gaiust találta az előszobában, —• ugyanis Tiberius még nem érkezett meg, mert későn
kapta meg reggelijét — s mivel Euodos nem ismerte urának szándékát, így szólt
hozzá: „Atyád látni kíván”, — és ezzel bevezette. Midőn Tiberius megpillantotta
Gaiust, nyomban felismerte az istenség akaratát, amellyel szemben a saját
hatalma semmivé zsugorodott, mivel most már nem tudta érvényesíteni akaratát.
Igen kesergett önmagán, hogy ez a régi kedves óhaja nem teljesülhetett és
unokáján, Tiberiuson, aki most nem csupán a trónöröklést veszítette el, hanem
már az élete is veszedelemben forog, mert hatalmasabbaktól függ majd a biztonsága,
akik bizonyára nem tűrik őt maguk mellett. Ugyanis a rokonság, — így
töprerikedett magában,-— ebben keveset segíthet rajta, mert az uralkodó majd
retteg tőle és gyűlöli, részben azért, mert a császárságnak ő a legközelebbi
várományosa, részben pedig mert, ő maga is bizonyára belekeveredik a tíszászár
elleni áskálódásokba, iakár a maga biztonsága érdekében, akár pedig azért, mert
mindenáron uralkodni szeretne. Tiberius nagyon sokat adott a jósjelekre és
sokkal inkább ezek szerint igazodott egész életében, mint bárki más, aki hitt
az ilyesmiben. így egy ízben, mikor látta, hogy Galba bejött hozzá, bizalmas
embereinek azt mondta, hogy ez az az ember, aki egyszer majd a rómaiak császára
lesz. Mivel tehát minden más uralkodónál inkább hitt mindenben, amit előjelnek
lehetett tartani, mert az ilyesmik már több ízben beváltak, tehát a
kormányzásban is ilyenekhez igazodott.
Ezért nagyon bántotta az, ami történt, valósággal leverte a
fájdalom, mintha legalább is meggyilkolták volna unokáját és önmagát vádolta,
mert a jövő miatti túlságos aggódásában előjelhez folyamodott, holott nyugodtan
befejezhette volna életét, ha nem kíváncsiskodott volna a jövendő felöl. Most
azonban gyötri az a gondolat, hogy halálos ágyán előre kell látnia azt a sok
szenvedést, ami szeretteire vár. De bármennyire fájt neki, hogy más lesz aiz
utódja, mint akit kívánt, mégis így beszélt Gaiushoz, igaz, hogy kissé
kelletlenül: „Fiam, ámbár Tiberius vér szerint közelebb áll hozzám, mint te,
saját elhatározásomból és az istenek jóváhagyásával mégis rád ruházom a római
császári hatalmat. Kérve kérlek, ne feledkezzél meg soha jóságomról, amellyel
erre a magas méltóságra emeltelek, sem pedig arról, hogy rokona vagy
Tiberiusnalk, inkább gondolj arra, hogy én az istenek tudtával és akaratával
részesítelek ebben a jótéteményben és viszonozd szeretetemet azzal, hogy
Tiberiusról, aki rokonod, gondoskodok Ezenfelül fontold meg, hogy Tiberius,
amíg él, hatalmas védelmet jelent személyes biztonságod és uralmad szempontjából,
viszont halála végzetes lehet rád nézve. Veszélyes dolog egyedül viselni ilyen
súlyos terhet és az istenek nem hagyják büntetlenül, ha igazságtalan
cselekedetekkel megsérted a törvényt, amely pedig megszabja a helyes
magatartást". így beszélt Tiberius, de Gaiust nem tudta meggyőzni;
megígérte ugyan, hogy kívánsága szerint fog cselekedni, de alighogy uralomra
jutott, azonnal megölette Tiberiust, mint ahogy nagyapja sejtette. De nem
sokkal utóbb maga is összeesküvés áldozata lett.
Tiberius néhány nappal azután, hogy Gaiust kinevezte utódjának,
meghalt, huszonkét évi, öthónapi és háromnapi uralkodás után. Gaius volt a
negyedik római császár. Tiberius halálának híre a rómaiak körében általános
örömet keltett, azonban alig mertek hinni benne, nem mintha nem kívánták volna
szívből, — hiszen aranyat adtak volna ezért a hírért, csak igaz legyen, — hanem
mert attól tartottak, hogy ha a hír nem bizonyul igaznak, elhamarkodottan
adnának kifejezést örömüknek, ezért aztán bevádolnák, majd kivégeznék őket.
Hiszen Tiberius irtózatosan meggyötörte.a római főnemességet; mert
lépten-nyomon haragra lobbant és az indulatain akkor sem tudott uralkodni, ha
semmi észszerű ok nem volt rá. Természeténél fogva hajlamos volt a kegyetlenkedésre,
úgy hogy még a legcsekélyebb tévedéseket is halállal büntette. Bármily
szívesen hallották tehát a rómaiak halála hírét, nem nyilváníthatták ezt az
örömüket, mert féltek, hogy ha tévedésnek bizonyul a hír, pórul járhatnak.
Azonban Tiberius halálának
hírére
Marsyas, Agrippa felszabadított rabszolgája, lóhalálában a fogolyhoz rohant,
hogy megvigye neki az örömhírt. Mikor odaért, Agrippa éppen a fürdőbe ment,
tehát héber nyelven odasúgta neki: „Az oroszlán halott“. Agrippa nagyon jól
megértette, mit jelentenek ezek a szavak és nagy örömmel így felelt Marsyas-
nak: „Ezt a jó hírt, valamint egyéb szolgálataidat is bőségesen meghálálom,
csak igaznak bizonyuljon". Midőn a százados, az Agrippa őrzésével megbízott
szakasz parancsnoka észrevette, mily sebbeí-lobbal itt termett Marsyas és
mennyire örült Agrippa a szavainak, mindjárt gondolta, hogy valami fontos
dologról lehet szó és ezért megkérdezte, miről beszélgettek. Azok először
kerteltek, de mikor a százados nem tágított, Agrippa —■ aki máris barátságot
kötött vele— rögtön mindent megmondott neki. Erre a százados éppen úgy
megörült, mint Agrippa és megvendégelte őt. Miközben vígan lakmároztak és már
jó sokat ittak, egyszerre csak bejött valaki azzal a hírrel, hogy Tiberius él
még és néhány nap múlva visszatér Rómába. Erre a hírre a százados szörnyen
megrémült, mert a fejébe kerülhetett volna, hogy a császár halálának hírére a
foglyával lakomázott; izgalmában lerántotta Agrippát a kerevetröl és rárivallt:
„Azt hiszed, büntetlenül bolonddá tehetsz a császár halálának hírével és hogy
ezért az arcátlanságért nem felelsz majd a fejeddel?" És ezekkel a szavakkal
megint megbilincseltette a foglyot, akiről előbb levétette a bilincseket és
megkettőztette őrségét. így azután Agrippának szomorú volt az éjszakája.
Másnap azonban az egész városban híre ment Tiberius halálának és már senki sem
félt tovább terjeszteni, sőt imitt-amött már hálááldozatokat is mutattak be.
Nemsokára megérkeztek Gaius levelei is: egyik a szenátushoz, ebben bejelentette
Tiberius halálát és a maga trónraléptét, a másik pedig a városparancsnokkal,
Pisóval közölte ugyanezeket s még ezenfelül azt a parancsot, hogy Agrippát a
katonai börtönből vezessék abba a házba, amelyben fogsága előtt lakott és ott
éljen háborítatlanul. Még most is fogoly volt ugyan, azonban kedve szerint
élhetett, mivel kíméletesen bántak vele. Miután Gaius Rómába érkezett Tiberius
holttestével és ott az ősi szokások szerint nagy pompával eltemettette, még
aznap szabadon akarta bocsátani Agrippát; Antónia azonban lebeszélte róla, még
pedig nem azért, mintha gyűlölte volna a foglyot, hanem inkább azért, mert
féltette Gaius becsületét; tudniillik nem akarta, hogy olyan látszata legyen a
dolognak, mintha Gaius örülne Tiberius halálának, ha azonnal szabadlábra
helyezik azt az Agrippát, akit elődje börtönbe záratott. Néhány nap múlva
mégis a palotába hivatta őt Gaius, meg-
nyiratta és új ruhát adatott rá, azután pedig koronát tett
a fejére, kinevezte Philippos, továbbá Lysanias egykori tetrarchiá- jának
királyává és a vaslánc helyett ugyanolyan súlyú aranylánccal ajándékozta meg;
a Júdeábán állomásozó lovasság főparancsnokává pedig Marullust nevezte ki.
Gaius császár uralkodásának második évében Agrippa engedélyt
kért, hogy visszatérhessen országába, hogy óit rendet teremtsen és megígérte,
hogy ha mindent rendbe hozott, visszatér Gaiushoz. A császár megadta neki az
engedélyt és így Agrippa elindult hazájába, ahol mindenki nagy meglepetésére
királyként jelent meg és mindazoknak, akik előbbi nyomorúságával összehasonlították
mostani szerencséjét, bizonyságot tett arról, mily nagy a sors hatalma. Egyesek
boldognak magasztalták, mert reményeiben nem csalatkozott, mások pedig szinte
el sem akarták hinni a történteket.
Herodes
tetrarcha száműzetése
Herodias, Agrippa testvére és a másik Herodesnek, Galilea
és Perea tetrarchájának felesége, megirigyelte bátyja szerencséjét s azt, hogy
még nagyobb hatalomra jutott, mint az ő férje, továbbá, hogy most olyan nagy
tiszteletben áll és ilyen fényben tért vissza, holott előbb menekülnie kellett
és adósságait sem fizette ki: ez á változás bántotta és bosszantotta és
különösen akkor nem tudta eltitkolni irigységét, mikor királyi pompában látta a
nép sorfala közt kocsizni, hanem egyre ösztökélte férjét: utazzék Rómába s ő is
szerezze meg ezt a méltóságot; megmondta, hogy az élet elviselhetetlen
számára, mert Agrippa királyi méltóságban tért vissza, holott az atyjától
kivégzett Aristo- bulos fia s azelőtt olyan nyomorúságban élt, hogy idegeneknek
kellett őt eltartaniok s hitelezőitől való rettegésében kénytelen volt hajón
megszökni, viszont Herodes királynak a fia és származása miatt sokkal több
joga van a trónra és íme alacsonyabb rangú emberként él. „Herodes, — így
folytatta az asszony, — eddig egyáltalán nem törődtél vele, hogy rangodon alul
élsz, hát legalább most igyekezzél megszerezni a téged megillető méltóságot és
ne engedd, hogy föléd emeljenek olyan embert, aki nem átallotta a te pénzeddel
hencegni. Ne tűrd, hogy szegénységében hatalmasabb legyen, mint mi, akik
dúsgazdagok vagyunk és szégyeld magad, hogy háttérbe kell szorulnod olyasvalaki
mö-
gött, aki tegnap és tegnapelőtt még a te
könyörületességedből élt. Menjünk Rómába s ne sajnáljuk sem a fáradságot, sem
az ezüstöt, sem az aranyat, mert bizonyára többet ér mindezt a királyság
megszerzésére fordítani, mint felhalmozni."
Herodes - ugyan eleinte ellenkezett a tervvel, mert
szerette a nyugalmat és félt Róma forgatagától és megpróbálta feleségét is
kijózanítani. De minél jobban ellenkezett, az asszony annál jobban nógatta és
biztatta: mozgasson meg minden követ, hogy királlyá lehessen. Nem is nyugodott
addig, amíg Herodest, akarata ellenére is, beleegyezésre nem kényszerítette;
hiszen nem egykönnyen húzhatta ki magát abból, amit az asszony egyszer
elhatározott. Tehát nem kímélte a költséget, tőle telhetőleg fényesen
felkészült az útra s aztán Herodias kíséretében Rómába hajózott. Agrippa
azonban, aki értesült szándékáról és készülődéséről, maga is útnak indult és
mikor megtudta, hogy elutaztak, egyik szabadonbocsátott rabszolgáját,
Fortunatust, Rómába küldte a császárhoz ajándékokkal ,ég levéllel, amely vádat
tartalmazott Herodes ellen, és amelyet alkalmilag még szóbeli közlésekkel
kellett kiegészítenie. Fortunatus a sarkában járt Herodes- nek és mivel
szerencsésen hajózott, alig valamivel utána érkezett meg, úgy hogy mire Herodes
kihallgatást kapott Gaiusnál, ő is odaérkezett és átnyújthatta a levelet.
Mindketten Dikaiarchiában értek partot és a császárt Raiae campüniai városkában
találták, mintegy öt stadionnyira Dikaiarchiától. Ott vannak a császárok pompás
nyaralói; a császárok, mikor ezeket berendezték, mindig igyekeztek fényben és
pompában túltenni elődeiken. Meleg források is vannak itt, amelyek a földből
fakadnak és részben arra jók, hogy a betegeket gyógyítsák, részben pedig
kellemes fürdőzésre alkalmasak. Gaius tehát azalatt, míg Herodessel beszélgetett,
akit előbb fogadott, egyúttal Agrippa levelét is elolvasta, amelyben azzal
vádolta Herodest, hogy valamint régebben Seianusszal szövetkezett Tiberius
ellen, úgy most Artabanosszal szőtt összeesküvést Gaius ellen. Ennek a vádnak
bizonyítékául azt hozta fel, hogy Herodes fegyvertáraiban 70.000 ember föl-
fegyverzésére elegendő fegyver van. Gaius elcsodálkozott ezen az adaton és
megkérdezte Herodestől, vájjon csakugyan van-e ennyi fegyvere. Herodes
elismerte, hogy csakugyan ennyi fegyvere van, hiszen nem mondhatott mást,
hacsak nem akart hazudni. Gaius most már kénytelen volt az összeesküvés vádját
is elhinni; tehát megfosztotta Herodest tetrarchiájától és ezt bekebeleztette
Agrippa országába, és Agrippát még pénzzel is megajándékozta. Herodest
életfogytiglani száműzetésre ítélte ős a galliai Lugdunu-
mot jelölte ki lakóhelyéül. Mikor később megtudta, hogy
Hero- diás Agrippa húga, saját vagyonát meghagyta neki s mivel azt gondolta,
hogy nem követi férjét a száműzetésbe, bátyja gondnoksága alá helyezte.
Azonban Herodias erre1 így válaszolt: „Ó császár, te most nagy és rangodhoz
méltó szót mondtál ki, azonban férjem iránt érzett szeretetem nem engedi meg,
hogy kegyedet elfogadjam, mert méltánytalan volna elhagynom öt szerencsétlenségében,
ha szerencséjében osztoztam vele". Gaiust még jobban felbőszítette ez a
lelki nagyság és most már Hero- diast is száműzte férjével együtt, vagyonát
pedig Agrippának ajándékozta. így büntette meg Isten Herodiast azért, mert
irigykedett bátyjára, Herodest pedig azért, mert engedett felesége hiú
fecsegésének. Egyébként Gaius az első és második évben igazságosan uralkodott
és mérsékletével a rómaiak és az egész birodalom szeretetét megnyerte. Később
azonban emberfölötti hatalma megzavarta józan eszét, úgy hogy nagyzásában
istenné tette magát, az istenséget pedig mindenféle módon meggyalázta.
Az alexandriai zsidók és görögök viszálya. Követséget
küldenek Gaiushoz. Gaius Syriába küldi Petroniust, hogy haddal támadja meg a
zsidókat, ha nem hajlandók szobrát a templomban felállítani
Alexandriában az ott lakó zsidók és görögök közt viszálykodás
tört ki és mindkét részről három-három követ jelent meg Gaius előtt; az
alexandriaiak egyik követe bizonyos Apion volt, aki a zsidókat elkeseredett
szidalmakkal halmozta el s egyebek közt azzal is megvádolta őket, hogy
elhanyagolják a császár tiszteletét. Mert míg a római birodalom többi
alattvalói Gaius tiszteletére oltárokat és templomokat emeltek és őt istenként
tisztelték, csak a zsidók tartották becstelenségnek szobrokat állítani
tiszteletére és nevére esküdni. Apion abban reménykedett, hogy ilyen súlyos
vádakkal sikerül Gaiust a zsidókra haragítania; mivel valószínű is volt, hogy
ez sikerül neki, Philon vállalta, hogy megcáfolja vádjait; ugyanis ő vezette a
zsidó küldöttséget és mint Alexander helytartó testvére, egyébként pedig mint
kiváló filozófus is, nagyon híres ember volt. De Gaius nem engedte meg a
védőbeszéd elmondását, hanem elkergette színe elől és annyira erőt vett rajta a
harag, hogy már mindenki bizonyosra
vette: igen súlyos büntetést mér a zsidókra. Philon a
sértés után visszavonult és bátorította a vele együtt érkezett zsidókat, hogy
ne csüggedjenek, mert Gaiüs ugyan rájuk zúdította haragját, a valóságban
azonban Istent tette ellenségévé. '
Gaiust végtelenül elkeserítette, hogy csak a zsidók bánnak
vele ily megvető módon, Vitellius helyébe Petronius tábornokot küldte Syriába
kormányzónak, azzal a paranccsal, hogy erős hadsereggel vonuljon be Júdeába és
ha ellenállás nélkül fogadják, állítsa fel a templomiban a császár szobrát, ha
pedig ellenállást tanúsítanak, verje le a zsidókat és azután hajtsa végre a
parancsot. Petronius, mihelyt átvette Syria kormányzását, azonnal sietett
végrehajtani a császár parancsát. Tehát összegyűjtött annyi segédcsapatot,
amennyit csak tudott, ezeket egyesítette két római légiójával és Ptolemaisba
vonult téli szállásra, hogy mindjárt tavasz elején megindíthassa a háborút.
Előkészületeiről hamarosan jelentést tett a császárnak; ez megdicsérte
buzgóságáért s meghagyta neki, hogy minden erejével készüljön fel a háborúra az
ellenszegülők ellen. Ekkor azonban többezer zsidó Ptolemaisba ment Petroniushoz
és arra kérték: ne kényszerítse őket ősi törvényeik megszegésére. így
beszéltek: „Ha végképp elhatároztad, hogy a császár szobrát beviteted a
templomba és fölállítod, akkor előbb gyilkolj le bennünket s aztán tégy kedved
szerint. Mert ameddig élünk, nem engedhetjük meg, hogy bármi is történjék
törvényünk ellenére és ebben nem csupán törvényhozónk tekintélye támogat
bennünket, hanem ősatyáink példája is, akik a törvény megtartását mindig
erénynek tartották.“ Petronius haragra lobbant és így felelt: „Ha én volnák a
császár, akkor ezt a kíván- ságtokat jogosnak tartanám, és teljesíteném. Mivel
azonban a császár hagyta meg, hogy mit kell tennem, feltétlenül engedelmeskednem
kell, nehogy engedetlenségemmel súlyos büntetést vonjak fejemre." A
zsidók erre így feleltek: „Petronius, ha elhatározott szándékod, hogy a
császár minden parancsát teljesíted, akkor éppen így mi sem cselekedhetünk
törvényünk parancsa ellen, amelyet Isten jóságában bizakodva, őseink
állhatatosságának szellemében mindeddig hűségesen megtartottunk. Nem cselekedhetünk
oly gyalázatosságot, hogy megszegjük a parancsokat, pusztán halálfélelemből,
mert Isten éppen a parancsok megtartásától tette függővé boldogülásunkat.
Tehát inkább örömmel elviselünk minden szenvedést, csak ősi törvényünket ne
sértse meg senki sem. Rendületlenül hisszük, hogy ha szembeszállunk minden
veszedelemmel, Isten velünk lesz, mert az ő tiszteletéért vállaljuk a szörnyű
megpróbáltatásokat és a vakszerencse minden
kockázatát. Ha meg engedelmeskednénk neked, törvényszegésünkkel
a legnagyobb gyalázatot vonnánk magunkra és egyúttal fejünkre idéznénk Isten
teljes haragját, pedig ő a te meggyőződésed szerint is hatalmasabb, mint a te
Gaiuisod."
Mivel Petronius ezekből a szavakból megismerte állhatatosságukat
és látta, hogy Gaius szobrát csak bőséges vérontás árán állíthatná fel,
főembereivel és szolgáival Tiberiasba ment, hogy ott is megvizsgálja a zsidók helyzetét.
A zsidók azonban, akik jól tudták, hogy a rómaiak ellen nagyon veszedelmes
volna hada- kozniok, de még nagyobb veszedelemnek tartották a törvény
megszegését, megint tízezrével tódultak Petroniushoz a Tiberiasba vezető úton
és könyörögve kérték: ne kényszerítse őket erre a megaláztatásra és ne
szennyezze be fővárosukat a szobor felállításával. „Hát csakugyan háborúskodni
akartok a császárral, — kérdezte Petronius, — és nem gondoltok az ő hatalmas
hadseregére és a magatok gyengeségére?" Erre ők így válaszoltak:
„Egyáltalán nem akarunk háborúskodni, de inkább meghalunk, mintsem hogy
megszegjük törvényeinket." Ezzel földre vetették magukat,
lemeztelenítették nyakukat és kijelentették, hogy akár ebben a pillanatban
hajlandók a halálbüntetést elszenvedni. Ugyanezt tették negyven álló napig és
még a földet sem művelték meg, ámbár éppen vetés ideje volt; rendíthetetlenül
kitartottak elhatározásuk mellett, hogy inkább meghalnak, mintsem hogy
látniok kelljen a szobor felállítását.
Ebben a helyzetben Aristobulos, Agrippa király testvére, az
idősebb Helkiás és ennek a nemzetségnek többi előkelőségei, a zsidók
föembereivel együtt elmentek Petroniushoz és könyörögtek, hogy ne kergesse
kétségbeesésbe a népet, hiszen látja elszántságukat, hanem jelentse a
császárnak, mily elkeseredetten ellenzik a zsidók a szobor felállítását,
mennyire elhanyagolják a föld megművelését és inkább védekezésre készülnek,
mert ámbár nem akarnak háborúskodni, hiszen ehhez nincs elegendő erejük, de
szívesebben meghalnak, mintsem hogy tűrjék törvényeik megszegését; továbbá ha
nem művelik meg a földet, annak rablóvilág lesz a következménye, mert különben
a tizedeket nem tudják megfizetni. Akkor talán Gaius is megenyhül, nem makacs-
kodik és talán csak nem irtja ki a népet. De ha a császár kitart elhatározása
mellett, hogy haddal támad az országra, akkor Pet- roniusnak még mindig van
ideje végrehajtani a parancsot. így próbálgatta Aristobulos kísérőivel együtt
meglágyítani Petroniust. Mivel Aristobulos kísérői az ügy fontossága miatt
minden elképzelhető módon ostromolták, Petronius látta a zsidók elszántságát
és
sehogysem tudta rászánni magát, hogy ennyi ezer embert feláldozzon
a császár őrültségének és a maga életét is megkeserítse azzal, hogy lábbal
tiporja az Istennek járó . tiszteletet, jobbnak látta levelet írni Gaiusnak,
ámbár bizonyosra vette, hogy ez parancsának késedelmes végrehajtása miatt
szörnyen megharagszik rá; de abban még reménykedett, hogy esetleg elhatározásának
megmásítására bírja. Ha azonban a császár, — így töpren- kedett magában, —
megmarad esztelen elhatározása mellett, ő maga még mindig rászánhatja magát a
zsidók elleni háborúra s ha a császár haragja mégis ellene fordul, ő maga
inkább a haláltól sem retten vissza, annyira tiszteli ennek a rengeteg
embernek jámborságát. Elhatározta tehát, hogy teljesíti a zsidók kérését.
Összehívta a zsidókat Tiberiasba, akik ott tízezerszámra
jelentek meg, felállt közöttük és kijelentette: nem az ő elhatározása, hanem a
császáré, hogy haladéktalanul járjon el mindazok ellen, akik parancsainak
ellene szegülnek. Mivel pedig ő a császár kegyelméből érte el ezt a magas
méltóságát, úgy illik, hogy teljesítse rendelkezéseit. „Mindazonáltal, — így
folytatta, — méltatlanságnak tartanám, ha nem áldoznám föl életemet és méltóságomat
is azért, hogy megmentselek benneteket, mivel ily rengetegen vagytok és mivel
ekkora buzgalommal szálltok síkra tiszteletreméltó törvényetek mellett,
amelyet mindenáron érvényesíteni akartok, mert atyáitoktól örököltétek. Az én
felfogásom az, hogy vétek a mindenható Isten ellen a templomot az uralkodók
önkényeskedése miatt megszentiségteleníteni. Tehát értesíteni fogom Gaiust a
ti állásfoglalástokról és amennyiben módomban van, támogatni fogom ügyeteket,
annak bizonyságául, hogy méltányolom magatartástokat, amely becsületetekre
válik. Isten, akinek hatalma fölötte áll minden emberi bölcseségnek és erőnek,
segítsen benneteket törvényetek hűséges megtartásában és óvja meg a császárt
attól, hogy embertelen eljárása miatt eljátssza az őt megillető tiszteletet. Ha
pedig Gaius felháborodásában rajtam töltené ki haragját, inkább vállalok minden
veszélyt és minden testi szenvedést, minden sorsot, mintsem hogy lássam, amint
ily rengetegen elpusztultok, éppen dícséretneméltó jámborságtokért- Most
mindenki térjen vissza foglalkozásához és művelje meg a földet; én magam pedig
írok Rómába és igyekszem mindent megtenni a ti érdeketekben, akár a magam
felszólalásával, akár pedig jóembereim közvetítésével?1
Beszéde után elbocsátotta a zsidók gyülekezetét és megkérte a
főembereket: hívják föl a népet a föld megművelésére és biztassák azzal, hogy
minden jóra fordul. Miután Petronius így fel-
bátorította a tömeget. Isten megmutatta neki jelenlétét és
hatalmát. Tudniillik alig hogy befejezte a zsidókhoz intézett beszédét, Isten
meglepetés szerűen heves záport küldött a földre, ámbár az ég derűs volt és az
esőnek semmi jele sem mutatkozott az égboltozaton. A zsidók annál inkább elánmltak,
mert egész évben nagy volt a szárazság, úgy hogy már akkor sem reménykedtek
csőben, ha beborult. Miután tehát meglepetésszerűen lezúdult a bőséges zápor, a
zsidók reménykedni kezdtek, hogy Petronius nem hiába jár közben érdekükben.
Maga Petronius is igen meglepődött, mikor látta, hogy Isten pártfogásába vette
a zsidókat és oly nyilvánvalóan megmutatta jelenlétét, hogy arról mindenkinek
meg kellett győződnie, még ha nem is akarta. Ezt is jelentette egyebek közt
Gaiusnak s felterjesztését általában úgy fogalmazta meg, hogy egész tartalma
szerint alkalmas volt a császár elhatározásának megmásítására, nehogy ily
rengeteg embert a kétségbeesésbe hajtson. Ezenfelül azt is előadta Gaiusnak,
hogy a zsidók csak az erőszaknak engednek, s ha ő most lemészárol- tatja őket,
elveszíti azokat a bevételeket, amelyek tőlük jártak s ezenfelül örök időkre
gyalázatos és átkozott lesz az emléke a zsidók körében. Végül ecsetelte előtte
Isten hatalmát, aki oltalmába vette a zsidókat is hozzátette, hogy ez éppen
most egész nagyságában meg is mutatkozott. Ez volt Petronius jelentésében.
Agrippa király még mindig Rómában volt és egyre jobban
kegyeibe férkőzött Gaiusnak. Egyszer meghívta a császárt lakomára és pompás
ételeket tálaltatott és pazar gyönyörűségeket halmozott össze, azzal a
szándékkal, hogy mindenkit felülmúljon s valóban senki, még maga Gaius sem
képzelhette, hogy ebben utolérheti, nem is szólván arról, hogy felül nem
múlhatta. Gaiust bámulatba ejtette Agrippa vendégszeretete és bőkezűsége,
hiszen a császár kedvéért olyan költségekbe verte magát, amelyek jóval
túlihaladták anyagi erejét; mivel pedig nem akart elmaradni Agrippa mögött
bőkezűségben és figyelmességben, borközi hangulatban, mikor már mindnyájan
jókedvre derültek s Agrippa éppen borral kínálta, állítólag így szólt hozzá:
„Agrippa engem már régen lekötelezett irántam tanúsított hódolatod és az a hajlandóság,
amellyel hozzám ragaszkodói mindazon veszedelmek után, amikbe Tiberius sodort.
Mivel most sem mulasztottál el semmit, hogy erődön felül is szórakoztassál
engem, én sem akarok szégyenszemre elmaradni mögötted figyelmességben, tehát
mindent pótolni akarok, amit elmulasztottam, mert eddig bizony nagyon kevés
ajándékot adtam neked. Annál inkább meg akarok
adni most mindent, teljes hajlandóságommal és hatalmammal,
hogy betetőzzem szerencsédet." Ezt Gaius abban a reményben mondta, hogy
Agrippa hatalmas területeket, vagy pedig több város jövedelmeit fogja kérni
magának; s ámbár Agrippa már régen tudta, hogy mit kívánjon, egyelőre még nem
mondta ki, hanem rögtön azt felelte a császárnak, hogy régebben sem azért
csatlakozott hozzá Tiberius akarata ellenére, hogy ezzel előnyöket szerezzen
és most sem hitvány kapzsiság vezérli. Azok a páratlan jótétemények,
amelyekben Gaius már réffóta részesítette s amelyek minden reményét
felülmúlták, aránytalanul nagyobbak, mint ameny- nyit ő megérdemel, ámbár a
császár bizonyára ennél nagyobbakat is tudna adományozni. A császárt ez a
szerénység még nagyobb bámulatba ejtette és csak annál jobban unszolta
Agrippát: mondja meg, milyen ajándékot kíván. Akkor ez így felelt: „Uram,ha a
te nagy jóságodban még valami ajándékra méltónak tartasz engem, semmi olyant
nem akarok kérni tőled1, amivel vagyonomat gyarapíthatnám, hiszen
máris sokkal többet köszönhetek kegyelmednek, mint mások. Inkább mást
szeretnék kérni tőled, mert ez megszerezné neked a jámborság dicsőségét, elnyernéd
vele Isten oltalmát és segítségét, nekem pedig mindazok között, akik majd
hallanak erről* dicső hírnevem támadna, hogy minden kívánságomat teljesíted.
Kérlek tehát, mondj le arról, amivel megbíztad , Petroniust és ne állíttasd fel
szobrodat a templomban".
Ez bizony vakmerő kérés volt; mert minden olyan kérés,
amely a császárnak nem volt ínyére, a kérvényező biztos halálát jelentette.
Mivel azonban az ügy nagyon fontos volt, Agrippa vállalta a kockázatot. Gaiust
lekötelezte Agrippa fényes vendéglátása, tehát festette volna ennyi tanú előtt
elutasítani kérését, holott ő maga unszolta rá, mert ez olyan volna, minha a
következő pillanatban sajnálná, hogy megtette ígéretét. Egyúttal azonban nem
győzte csodálni Agrippa nemeslelkűségét, hiszen ahelyett, hogy trónjára, vagy
dúsabb jövedelmekre, vagy hatalmának gyarapítására gondolt volna, inkább a közjóval,
a törvények védelmével és Isten tiszteletével törődött. Tehát megígérte, hogy
teljesíti kérését és levelet írt Petroniusnak: megdicsérte, hogy a hadsereget
megszervezte és hogy kérdést intézett hozzá, milyen eljárást kövessen a
zsidókkal szemben. „Ha már felállíttattad á szobrot, maradjon ott, — folytatta,
— ha azonban még nem állíttattad fel, ne is foglalkozzál vele többet, hanem
oszlasd fel a hadsereget és fogj hozzá egyéb megbízatásaim teljesítéséhez.
Tudniillik elhatároztam, hogy lemondok a szobor felállításáról és pe-
dig Agrippa kedvéért, akit sokkal jobban becsülök, hogysem
kívánságának teljesítését megtagadhatnám". Gaius ezt írta Petro- niusnak,
de még ekkor nem kapta meg felterjesztését, amelyben jelentette, hogy a zsidók
a szobor miatt fellázadtak és nyilván hajlandók harcba szállni a rómaiakkal.
Mikor azután ezt a levelet magkapta, éktelen haragra lobbant, mintha csak a
zsidók próbára akarták volna tenni hatalmát, hiszen olyan ember volt, hogy
semmitől sem riadt vissza; nem volt érzéke a tisztesség iránt, bárki ellen
alaptalanul fel tudott háborodni és az volt a legnagyobb öröme, ha hirtelen
haragját kielégíthette. Tehát még egy levelet írt Petroniusnak: „Mivel többre
becsülted azokat az ajándékokat, amelyeket a zsidóktól kaptál, mint az én
parancsaimat és merészeltél a zsidók kedvéért meghagyásom ellen cselekedni,
mondj ítéletet magad fölött és magad döntsd el, mi történjék veled, hogy
haragom lecsillapuljon. Mert példát akarok mutatni rajtad, hogy korunk és az
utókor egyaránt óvakodjék a császár parancsai ellen cselekedni".
Ezt a levelet írta Gaius Petroniusnak, de mire Petronius
megkapta, a császár már nem élt, mert a küldönc tengeri útja úgy elhúzódott,
hogy előbb jutott kezébe az a levél, amelyben Gaius halálát jelentették neki.
Isten nyilván számon tartotta, mily nagy veszedelemnek tette ki magát Petronius
az ő tiszteletéért és a zsidók kedvéért és ezért kioltotta Gaius életét, akire
különben is haragudott, mert isteni tiszteletet követelt magának. Petromusszal
együtt nemcsak a rómaiak örültek ennek, hanem az egész római birodalom is,
különösen pedig azok a kiváló szenátorok, akik legjobban megérezték Gaius
eszeveszett dühöngését. Nem sokkal azután, hogy megírta a levelet, amelyben
Petro- niust halállal fenyegette meg, meghalt. Meggyilkolásának okát és az
ellene szőtt összeesküvés történetét következő könyvemben mondom el. Tehát
Petronius korábban kapta meg azt a levelet, amely Gaius halálát jelentette
neki, mint a másikat, amelyben parancsot kapott az öngyilkosságra. Öröme Gaius
halálán mindenesetre éppen olyan nagy volt, mint bámulata az isteni gondviselés
iránt, amely ilyen gyorsan megjutalmazta és kimentette a halálos veszedelemből
azért, mert tiszteletet tanúsított a templom iránt és megmentette a zsidókat a
pusztulástól.
Mi
történt a zsidókkal Babylonban a kéttestuér, Asinaios és
Anilaios miatt
Ebben az időben a Mezopotámiában és különösen Babylon
környékén lakó zsidókat súlyos szerencsétlenség érte, amely minden eddiginél
kegyetlenebb volt: olyan vérfürdőt rendeztek köztük, amilyenre a történelemben
még nem volt példa. Hogy ezt az eseményt pontosan leírhassam, mindenekelőtt az
okait kell elmondanom. Babyloniában van egy Neerda nevű város, amely nagyon népes
és egyéb előnyei közt igen'nagy és termékeny határa van; ezenfelül
bevehetetlen, mert nagyon meg van erősítve és teljesen körülfogja az Eufrát.
Ugyancsak körülfogja ez a folyó Nisibis városát is, amely ezen a vidéken van. A
zsidók, akik bizakodtak ennek a két városnak erősségében, itt őrizték a
templomi adójövedelmet, mert minden zsidónak egy kettős drachmát kellett
áldoznia a törvény értelmében Istennek, továbbá a többi adományokat és ezt a
két várost valósággal kincstáruknak tekintették. Bizonyos időközökben azután
innen Jeruzsálembe vitték a pénzt s mindig több ezer ember fedezetével, mivel
féltek a par- thusok rablóportyázásaitól, akiknek Babylon adót fizetett. Neerda
városából származott két testvér, Asinaios és Anilaios, akiket atyjuk halála után
anyjuk a szövőmesterségre fogott, mert ennek az országnak a lakosai ezt méltó
foglalkozásnak tekintették; ott még a férfiak is foglalkoztak gyapjúfonással.
Egy ízben az a mester, akinél a mesterséget tanulták, megfeddette őket, mert
későn jöttek munkába és a fenyíték verés volt. Nagy szégyennek érezték ezt a
büntetést, tehát otthon mindenféle fegyvert összeszedtek s kimentek arra a
helyre, ahol a folyam kétfelé ágazik s ahol dús legelők voltak, valamint
rengeteg gyümölcs, amit télre el lehetett raktározni. Nemsokára más
fiatalemberek is csatlakoztak hozzájuk, akiknek ugyancsak nem volt semmijük.
Ezeket fölfegyverezték, azután vezéreikké tették magukat és mindenféle gazságra
oktatták őket. És mivel az a hely, ahol tartózkodtak, megközelíthetetlen volt,
várat építették maguknak, néhány emberüket elküldték a pásztorokhoz, a
barmokból tizedet csikartak ki, úgy hogy ebből megélhettek; egyúttal azonban
azt is értésükre adták, hogy ha engedelmeskednek nekik, barátaik lesznek és
megvédik őket ellenségeiktől, máskülönben azonban lemészárolják csordájukat;
Mivel a pásztorok nem tehettek egyebet, engedelmeskedtek és annyi birkát adtak
ki nekik, amennyit követeltek tőlük. így azután hatalmuk egyre növekedett s
végül kényük-
kedvük szerint garázdálkodtak, s ezért mindenki, akivel
dolguk akadt, meghúnyászkodott előttük; aki pedig beléjük kötött, abban
félelmet és rémületet gerjesztettek, úgy hogy hírük a parthusok királyához is
eljutott.
Midőn a babyloni satrapa értesült üzelmeikről, csírájában
akarta elfojtani garázdálkodásaikat, mielőtt a baj még tovább terjed. Tehát a
parthusokból és babyloniakból olyan nagy hadsereget toborzott, amekkorát csak
lehetett és gyors menetben megindult ellenük, hogy mielőtt még hírét veszik
készülődésének, rajtuk üthessen. Egy mocsár szélén megállt és egyelőre
semmihez sem fogott; de másnap, mivel éppen sabbat volt, amikor a zsidók
minden munkától tartózkodnak, lassan előrenyomult, hogy váratlanul rajtuk
üssön, mert úgy gondolkodott, hogy az ellenség éppen ezért nem bocsátkozik harcba,
hanem kardcsapás nélkül megadja magát. Asinaios, aki éppen együtt ült
cimboráival és fegyvereit lerakta maga mellé, egyszerre csak megszólalt:
„Emberek, nyerítést hallok, de ezek nem legelésző lovak, így csak a csatalovak
nyerítenek, amelyek lovasokat hordoznak. Sőt tisztán hallom a szerszám
csörgését is, úgy hogy attól tartok, az ellenség körülvett bennünket és
mindjárt megtámad. Szaladjon el hát valamelyitek, kémlelje ki a dolgot és
hozzon biztos hírt. Nagyon örülnék, ha csalódtam volna11. Néhány
embere azonnal elszaladt kémszemlére és hamarosan ezzel a jelentéssel jöttek
vissza: „Nem csalódtál gyanításodban ellenségeink szándékát illetőleg; úgy
látszik, nem hajlandók tovább tűrni zaklatásainkat. Csellel körülvettek
bennünket s most azután ez az óriási lovascsapat, amely reánk tör, lemészárol
bennünket, mint a barmokat s még csak nem is állhatunk ellent, mert törvényünk
parancsa szerint ezen a napon kötelesek vagyunk tétlenül vesztegelni11.
Csakhogy Asinaios nem volt egy véleményen a kémekkel, hanem sokkal
tanácsosabbnak tartotta, ha ebben a veszedelmes helyzetben bátran megszegik a
törvényt, vitézül védekeznek s inkább a biztos halálba rohannak, mintsem
megszerezzék az ellenségnek azt az örömet, hogy ellenállás nélkül lemészárolja
őket. Erre fölkapta fegyvereit, cimboráit is ugyanilyen bátorságra
lelkesítette s még odakiáltott nekik, hogy bátran harcoljanak. Mikoi* a harc
kitört, sok ellenségüket levágták, mert ezek oly gondtalanul vonultak föl,
mintha máris kezükben volna a győzelem; a többit megszalasztották.
Mikor a parthus király értesült erről a harcról, megbámulta
a két testvér bátorságát és szerette volna látni őket és beszélni
velük. Tehát a leghívebb testőrét elküldte hozzájuk, ezzel
az üzenettel: „Artabanos király, ámbár megsértettétek őt azzal, hogy
betolakodtatok országába, mégis szívesen elfelejti haragját vitéz- ségtek
kedvéért s azért küldött engem, hogy kézfogással biztosítsalak benneteket
arról, hogy akadálytalanul hozzá utazhattok. Tudniillik arra kér, hogy jöjjetek
hozzá, mert szövetséget akar kötni veletek s ne féljetek semmiféle cselvetéstől
vagy csalástól. Dús ajándékokat is ígér nektek és megtisztelő kitüntetéseket és
az ő hatalma révén ezek még hatalmasabbakká tesznek benneteket". Asinaios
azonban nem akart egyedül útnak indulni, hanem testvérét Anilaiost küldte,.
olyan ajándékokkal, amilyenek teltek tőle. Anilaios tehát elment és azonnal be
is bocsátották a királyhoz. Mikor Artabanos látta, hogy Anilaios egyedül jött,
megkérdezte, miért nem jött vele Asinaios is. Az azt felelte, hogy testvére
félelmében ott maradt a mocsarak között. Erre a király hazája isteneire
megesküdött, hogy azoknak, akik rábízzák magukat, semmi rosszat sem tesz,
utána pedig kezet adott Anilaios- nak, ami az ország lakóinak szemében
leghatásosabban megpecsételi a szerződéseket. Ha ott kezet adnak valamire,
akkor senki nem követne el csalást és aki esetleg sanda gyanút táplál szívében,
ha ezt a biztosítékot megkapta, nem félti többé az életét. Artabanos tehát a
kézfogás után elbocsátotta Anilaiost, hogy vegye rá testvérét, hogy vele együtt
jöjjön a királyhoz. A király titokban azzal a, szándékkal tette ezt, hogy a
zsidó testvérpár bátorságával kissé megfékezze satrapáit, nehogy ezek
megszegjék hűségüket, hiszen már-már azon a ponton voltak, hogy elpártolnak
tőle. Tudniillik gondoskodott róla, hogy ha háborúba keverednék a lázadókkal,
Asinaios és a babyloniak annál jobban megerősítik hadseregüket és a lázadás
hírének hallatára rögtön háborúba indulnak, vagy ha ez nem volna lehetséges,
legalább széltében-hosszában elpusztítják a szomszéd országot.
A király tehát ezzel a szándékkal bocsátotta el Anilaiost.
Ennek csakugyan sikerült rávennie testvérét az utazásra, úgy hogy elmondta neki
a király jóindulatát, szívességét, valamint kézfogással megerősített ígéretét.
így azután most kettesben indultak el a parthusokhoz. Megérkezésük után
Artabanos igen barátságosan fogadta őket és nem győzte csodálni Asinaiost, aki
oly hősi tetteket hajtott végre, mert kistermetű és jelentéktelen embernek
látszott, úgy hogy ha első tekintetre ítélt róla az ember, akkor semmibe vette
volna. Ezért a király azt mondta barátainak, hogy Asinaios szelleme jóval
felülmúlja testét. Lakoma közben megmutatta őt, Abdagasesnek, testőrsége egyik
parancs-
Bokának;
elmondta, mily nagy hős és mily rettenthetetlenül harcol a csatában. De mikor
Abdagases engedélyt kért tőle, hogy megölhesse s így bosszút állhasson a
parthusok birodalma ellen elkövetett számtalan gazságáért, a király így felelt:
„Nem tehetek ilyesmit azzal az emberrel, aki rám bízta magát, annál ke-
vésbbé, mert kezemet adtam neki és hűséget esküdtem. Ha férfi és hős akarsz
maradni, ne ösztökélj engem esküszegésre, hogy bosszút álljak azokért a
gaztettekért, amelyeket a parthus birodalom tőle elszenvedett. De mikor
hazamegy, megtámadhatod és kipróbálhatod rajta az erődet, csak én ne tudjak
semmit a merényletedről.“ Másnap magához hivatta Asinaiost: „Itt az ideje,
ifjú, hogy hazatérj. Már csak azért is, nehogy alkalmat adj néhány ndvarombeli
főembernek, hogy akaratom ellenére megöljenek. Tehát rád bízom a babyloni
országot, hogy megvédelmezd a rablók ellen és méltányosnak tartom, hogy hű
barátom maradj, mert én megtartottam a neked adott szavamat, még pedig olyan körülmények
között, hogy nem is csekélységről volt szó, hanem az életedről és
biztonságodról/' Ezek után megajándékozta Asinaiost és haladéktalanul útjára
bocsátotta. Mihelyt Asinaios hazaérkezett, új erődöket építtetett, a régieket
is újra megerősítette s hamarosan olyan hatalomra tett szert, amilyent előtte
senki sem ért el, aki alacsony sorsból küzdötte fel magát. A parthus vezérek is
tisztelték és becsülték, akiket a szomszédos tartományokba kiküldtek; mert az a
kitüntetés, amelyben a ba- byloniak részesítették, most már jelentéktelennek
látszott és semmiképpen sem volt méltó érdemeihez. így hát hamarosan minden
hatalmat kezébe kaparintott, hiszen Mezopotámiában mindenki az ő akaratához és
parancsához alkalmazkodott és Szerencséje tizenöt éven át egyre jobban
gyarapodott.
Midőn a
testvérek hatalmuk csúcspontjára értek, a végzet lesújtott rájuk, még pedig a
következő okból. Egyre jobban letértek az erény útjáról, pedig csak ezen a
réven szerezték meg óriási hatalmukat; bűnös életre adták fejüket, semmibe
vették atyáik törvényeit s tivornyázásokba és kéjelgésekbe süllyedtek. Egy
parthus főúr, akit a tartomány satrapájának neveztek ki, magával vitte
feleségét is, aki egyéb kiváló tulajdonságain kívül csodálatosan szép külsejű
asszony volt. Hallott-e valamit Anilaios, Asi- naios testvére, az asszony
szépségéről, vagy pedig maga is látta-e: elég az hozzá, hogy egyszerre öntötte
el a szerelem és az elkeseredés, egyrészt mert semmi reménye sem lehetett,
hogy az asz- szony az övé lesz, legfeljebb ha erőszakkal magáévá teszi, másrészt
azonban azért, mert gerjedelmét sehogysem tudta elnyomni.
52 Flavius Josephus: A zsidók története
A testvérek tehát az asszony férjét ellenségüknek
nyilvánították és alighogy elesett a csatában, az asszony máris feleségül ment,
szerelmeséhez. Azonban az asszony, mikoi; beköltözött a testvérek házába,
súlyos szerencsétlenséget hozott Anilaiosra és Asinaiosra. Tudniillik, most
elesett férje előtt is volt már férje és mivel első férje halála után fogságba
esett, elrejtette azokat az istenszobrokat, amelyeket ezzel a férjével együtt
tisztelt és országának szokása szerint magával vitte. Ott ugyanis általános
szokás, hogy istenszobrokat tartsanak a házban és ezeket útjaikra is magukkal
viszik. Az asszony eleinte csak titokban tisztelte a szobrokat, de mikor
Anilaios felesége lett, isteneit régi szokása szerint tisztelte, éppen olyan
szertartásokkal, amilyenekhez már első férjének életében hozzászokott. A két
testvér cimborái, akik nagy befolyással voltak rájuk, Anilaiost szelíd
szemrehányásokkal illették azért, hogy ilyen súlyosan vétkezik a héberek
törvényei és szokásai ellen és idegen asszonyt vett feleségül, aki mellőzi a
megszabott áldozatokat és az egyéb istentiszteleti cselekményeket. Vigyázzon
tehát, nehogy a testi gyönyörűségek kedvéért elveszítse hatalmát, ha már Isten
kegyelméből ez oly nagyra növekedett. De efféle beszédekkel semmit sem értek,
sőt Anilaios le is szúrta egyik legkiválóbb társát, aki túlságosan őszintén
beszélt. Ez annyira ragaszkodott a törvényhez, hogy halálos ágyán, könyör- gött
Istenhez: bosszulja meg halálát Asinaioson és Anilaioson, cimborái pedig
ugyanígy pusztuljanak el ellenségeik kezétől, mert nem siettek segítségére,
mikor a törvény védelmében vállalta ezt a kockázatot. Emiatt mindenki igen
elkedvetlenedett, azonban egyelőre nyugodtan maradtak, mert jól tudták, hogy
mostani helyzetüket csakis a két testvér bátorságának köszönhetik. Mikor
azonban hallottak a parthus bálványok tiszteletéről, úgy érezték, hogy nem
tűrhetik tovább Anilaios törvénysértését, hanem tömegesen Asinaioshoz tódultak
és azt kiabálták, hogy ha már régebben nem lépett közbe, akkor legalább most
igyekezzék jóvátenni a történteket, mielőtt e gyalázatosság büntetéséül ő maga
is el nem pusztul a többiekkel együtt. Azután felpanaszolták, hogy idegen
asszonnyal kötött házasságot, akitől idegenek az ő erkölcseik és ősi
törvényeik, továbbá felpanaszolták a bálványimádást, ami az asszonyt arra
készteti, hogy szidalmazza azt az Istent, akit ők imádnak. Asinaios ugyan
nagyon jól tudta, hogy testvérének az eljárása máris nagy bajt okozott s még
nagyobbat fog okozni, de mivel vérszerinti rokona volt, egy szót sem szólt, hanem
megbocsátott neki, azon a címen, hogy nagy nyavalya, sze-
relmi szenvedélye nyűgözi le. Mivel
azonban a tömeg minden áldott nap hozzátódult és a kiáltozás egyre hangosabb
lett, végre is szemrehányásokat tett testvérének, elkeseredetten kifogásolta a
történteket s követelte, hogy hagyja abba ezt az életmódot és küldje haza az
asszonyt. De felszólalása eredménytelen maradt. Mikor az asszony észrevette,
hogy a tömeg miatta lázong és attól kellett tartania, hogy Anilaios iránta
érzett szerelme miatt nagy veszedelemben forog, Asinaios eledelébe mérget
kevert és így eltette láb alól. Nem kellett attól tartania, hogy
gonosztettéért bűnhődnie kell, hiszen úgyis férje lett volna a bírája, aki
halálosan szerelmes volt belé.
Anilaios, aki most egymaga maradt a vezér, nemsokára hadat
indított Mithridates parthus föúr birtokai ellen; ennek Artabanoe király leánya
volt a felesége. Birtokait feldúlták s rengeteg pénzt, rabszolgát, barmot
zsákmányoltak és minden I egyebet, ami tulajdonosának az életét kellemessé
tehette. Mithridates éppen a környéken tartózkodott, s mikor hírét vette, hogy
elfoglalták birtokait, nagy haragra gerjedt, hogy Anilaios, akit soha életében
nem bántott, ellenségeskedésekbe kezdett. Tehát az elképzelhető legerősebb
lovascsapatot állította össze, még pedig csupa életerős ifjúból és ezzel
megindult Anilaios ellen, hogy leverje. Mikor egyik falujába érkezett,
egyelőre megpihent és csak másnap akart csatára állni, amikor sabbat volt, mert
a zsidóknak kötelességük volt ezt a napot megünnepelni. Anilaiost értesítette
erről egy szír, aki a másik faluban lakott és mindenről tájékoztatta őt,
különösen pedig arról, hogy Mithridates hol étkezik majd. Tehát korán adatott
vacsorát katonáinak és éjjel fölkerekedett, hogy rajtaüssön a parthusokon,
akik az egészből nem sejtettek semmit. A negyedik éjjeli örváltás idején támadt
rájuk, egyik részüket álmában koncoita fel, a többit pedig megszalasztotta.
Mithridatest élve fogta el, magával hurcolta és meztelenül szamárra ültette,
ami a parthusoknál a legnagyobb gyalázat. így jutottak vele egy erdőbe, ahol
Anilaiost kérve kérték föemberei: ölesse meg Mithridatest; Anilaios azonban
ellenkezett és megmagyarázta nekik, hogy semmiképpen sem válnék előnyükre, ha
Mithridatest megölnék, mert a parthusoknál nagy tekintély s ezenfelül rokona
is a királynak. Ami eddig történt, az még csak elviselhető és ámbár
Mithridatest nagyon megszégyenítették, mégsem fogja elfelejteni, hogy
megkegyelmeztek az életének és hálás lesz azok iránt, akik ily jóságosán bántak
vele. Ha azonban megölnék, a király bizonyára nem nyugodnék addig, míg
a babyloni zsidók között nem rendezne rettenetes vérfürdőt.
Már pedig ezeket meg kell kímélni-, egyrészt, mert rokonaik, másrészt, mert ha
rászorulnának, nem volna védelmezőjük, hiszen fiatalságukat besorozták a
hadseregbe. Miután ezt a jól megfontolt beszédet intézte az egybegyűltekhez,
Anilaiosnak sikerült rávennie őket, hogy Mithridatest szabadon engedjék. Mikor
hazaért, felesége szidalmakkal fogadta és megkérdezte, vájjon szótlanul tűri-e
azt a meggyaláztatást, amelyben része volt és megelégszik-e azzal, hogy a
zsidók keze közül megmentette a puszta életét: „Most vagy azonnal bátran
visszafordulsz, vagy pedig esküszöm az ország isteneire, hogy felbontom
házasságunkat/1 Mithridates már torkig volt a mindennapos
szemrehányásokkal, másrészt pedig attól tartott, hogy büszke jellemű felesége
csakugyan elválik tőle, tehát kénytelen volt, ha akarata ellenére is, annyi
katonát toborozni, amennyit csak tudott. Ezekkel azután kivonult az ellenség
ellen, elszántan, hogy inkább elesik, mintsem hogy parthus létére a zsidók
elleni harcban alulmaradjon.
Mikor azonban Anilaios értesült, hogy Mithridates nagy haddal
készül ellene, becstelenségnek tartotta volna megbújni a mocsarak közt, tehát
elhatározta, hogy szembeszáll az ellenséggel. S mivel régi szerencséje alapján
is bizakodott benne, hogy mint azelőtt, most is elbánik az ellenséggel,
harcosai pedig épp oly bátrak lesznek, mint rendesen, megindult seregével. A
derékhadon kívül még sok más csapat csatlakozott hozzá; ezeket mind a zsákmány
reménye csábította és már puszta megjelenésükkel is rettegést keltettek az
ellenségben. Miután tehát a pusztaságon át, éppen a déli órákban, kilencven
stadionnyi utat megtettek, roppant szomjúság kezdte gyötörni a katonákat és
ekkor bukkant fel hirtelen Mithridates, roppant lendülettel megrohanta őket s
mivel a hőségtől és szomjúságtól alig bírták tartani fegyvereiket, Anilaiost
és teljesen kimerült hadseregét szégyelletes módon megszalasztották,
rettenetesen megtizedelték és ekkor többezer zsidó elpusztult. Zűrzavaros
rendetlenségben egy erdőbe vonult vissza Anilaios és kísérete, Mithridates
pedig örömében hangosan ujjongott a kivívott győzelmen. Azonban Anilaios körül
hamarosan megint összegyülekezett egy sereg züllött ember s ezek nem sokat
törődtek a jövővel, ha pillanatnyilag nem kellett nélkülözniük. Ezekkel
pótolták az elesettek helyét, csakhogy a jövevényeket össze sem lehetett
hasonlítani amazokkal: ezek durva és gyakorlatlan emberek voltak. Anilaios
mégis
rablóportyázásra vezette őket babyloni falvakba s ezek
irtózatosan dúltak, pusztítottak. Ennélfogva a babyloniak, valamint a
mozgósított csapatok Neerdába hírnököt küldtek az ott lakó zsidókhoz és
követelték Anilaios kiszolgáltatását. A felszólításnak nem tettek eleget, mert
a zsidók akkor sem szolgáltathatták volna ki öt, ha akarták volna. Erre
békeajánlatot tettek nekik s mivel nekik is ez volt a kívánságuk, a
babyloniakkal néhány férfit küldtek ki maguk közül, hogy a békéről tárgyaljanak
Ani- laiosszal. Csakhogy a babyloniak mindent kikémleltek és jól megjegyezték,
milyen az a hely, ahol Anilaios táborozik; azután megtámadták őt és embereit,
mikor éppen részegen aludtak és mivel védekezni sem tudtak, egy szálig leolt is
lék az ellenséget, akihez csak hozzáfértek, köztük magát Anilaiost is.
Ezzel a babyloniak megszabadultak rettegésüktől, már nem
kellett tartaniok Anilaiostól, az egyetlen embertől, aki eddig féken tartotta a
zsidók iránt érzett gyűlöletüket. Majdnem szakadatlanul viszálykod.tak a
zsidókkal, éppen a valláskülönbség miatt és mindegyik fél úgy igyekezett
bosszantani a másikat, ahogy tudta. Most azonban, hogy Anilaios és társai
elestek, a babyloniak megtámadták a zsidókat. Ezek az ellenség könyörtelensége
miatt ugyan sokat szenvedtek s mivel nem tudtak nyílt harcban ellenállni, de
együtt élni sem mertek velük tovább, javarészt kivándoroltak Seleukiába, annak
az országnak a fővárosába; ebben a városban, amelyet Seleukos Nikator
alapított, sok makedón, de még több görög és igen sok szír lakott. Itt
befogadták őket és öt esztendeig békén éldegéltek ebben a városban. A hatodik
évben a Babylonban maradt zsidók között járvány tört ki és emiatt megint sokan
kivándoroltak közülük Seleukiába. De itt hamarosan még nagyobb szerencsétlenség
sújtotta őket, még pedig a következő okból:
Seleukiában ugyancsak állandó volt a viszálykodás és ellenségeskedés
a görögök és szírek közt, de rendszerint a görögök maradtak felül. De mikor
most a zsidó jövevények is ott laktak közöttük, a szírek hatalma megerősödött,
mert a zsidók hozzájuk húztak, pedig köztudomású róluk, hogy vitéz emberek s a
háborúban mindig készséges segítőtársak. A görögök tehát kellemetlen helyzetbe
kerültek s mivel rájöttek, hogy csak úgy nyerhetik vissza hatalmukat, ha a
zsidókat összeveszítik a szírekkel, egyesek közülük megkörnyékezték azokat a
szíreket, akikkel régebben baráti viszonyban voltak és igyekeztek kibékülni
velük. A szírek hajlandók voltak erre s miután meg-
822
egyeztek, mindkét fél főemberei megtárgyalták a
békefeltételeket, mire létrejött köztük a teljes kibékülés. Most azután
mindkét fél úgy gondolta, hogy legjobban átkot adhatja bizonyítékát
barátságának, ha a zsidókon tölti ki gyűlöletét, tehát váratlanul megtámadták a
zsidókat és ötvenezret felkoncoltak közülük; senkin sem könyörültek; csak
azoknak sikerült elmenekülniök, akiken barátaik vagy szomszédaik
megkönyörültek. A menekülők Ktesiphonba, a Seleukia közelében tevő görög
városba mentek, ahol a király minden évben a telet szokta tölteni s ennélfogva
ott nagy készletek voltak felhalmozva. Azonban hiú remény volt, hogy itt
biztonságban letelepedhetnek, tekintettel a királyra, mert Seleukia lakosai rá
se hederítettek. Ezért a zsidók valósággal rettegtek a babyloniaktól és
Seleukia lakosaitól s félelmükét csak fokozta, hogy az országban lakó szírek
szövetkeztek az utóbiakkal a zsidók elleni harcra. A zsidók javarésze tehát
visszavonult Neerdába és Nisibisbe, mert ezek oly erős és védett városok
voltak, hogy teljes biztonságot nyújtottak és egyébként is ezekben csak
harcosok laktak. Ez történt a Ba- byloniában lakó zsidókkal.
Cassius
Chaerea meggyilkolja Gaius császárt
Gaius
egyébként nem csupán a Jeruzsálemben és környékén lakó zsidókkal
kegyetlenkedett eszeveszett módon, hanem éppen így tombolt minden országban és
a tengeren, az egész római birodalomban, amelyet kimondhatatlan szenvedéssel
gyötört meg, amilyenről azelőtt még nem is hallottak. Különösen Róma volt a
színhelye embertelen gaztetteinek s nemhogy ezt a várost jobban megbecsülte
volna, mint a többit, hanem éppen ennek polgárai ellen dühöngött különös
kegyetlenséggel, főleg a szenátorok ellen, közöttük is elsősorban azok ellen,
akik a patríciusok közé tartoztak és híres ősökkel dicsekedhettek. Minden
elképzelhető módon zaklatta a lovagokat is, akiket a városban tekintélyükért és
gazdagságukért éppen úgy tiszteltek, mint a szenátust és a szenátorok is
javarészt közülük kerültek ki. Mert a lovagokat mindenféle módon megszégyenítette,
megfosztotta őket rangjuktól, elvette életüket és vagyonukat, hiszen
kivégzésüknek rendszerint csak az volt a célja, hogy elkobozhassa vagyonukat.
Azután Gaius isteni tekintélyt tulajdonított magának és olyan hódolatot
követelt alattvalóitól, ami embert nem is illet meg. Különösen gyakran
látogatott el Jupiter templomába, az úgynevezett Capitoliumra, amely minden
templomnál híresebb, sőt annyira vetemedett, hogy Jupitert testvérének
nevezte. Minden, amit cselekedett, rávallott az őrültre; például túlságosan
unalmas volt neki a hajóút a campaniai Puteoliból az ugyancsak campaniai
Misenum kikötőjébe és mint a tenger
egyeztek, mindkét fél főemberei megtárgyalták a
békefeltételeket, mire létrejött köztük a teljes kibékülés. Most azután
mindkét fél úgy gondolta, hogy legjobban akkor -adhatja bizonyítékát
barátságának, ha a zsidókon tölti ki gyűlöletét, tehát váratlanul megtámadták a
zsidókat és ötvenezret felkoncoltak közülük; senkin sem könyörültek; csak azoknak
sikerült elmenekülniük, akiken barátaik vagy szomszédaik megkönyörültek. A
menekülők Ktesiphonba, a Seleukia közelében levő görög városba mentek, ahol a
király minden évben a telet szokta tölteni s ennélfogva ott nagy készletek
voltak felhalmozva. Azonban hiú remény volt, hogy itt biztonságban
letelepedhetnek, tekintettel a királyra, mert Seleukia lakosai rá se
hederítettek. Ezért a zsidók valósággal rettegtek a babyloniaktól és Seleukia
lakosaitól s félelmükét csak fokozta, hogy az országban lakó szírek szövetkeztek
az utóbiakkal a zsidók elleni harcra. A zsidók javarésze tehát visszavonult
Neerdába és Nisibisbe, mert ezek oly erős és védett városok voltak, hogy teljes
biztonságot nyújtottak és egyébként is ezekben csak harcosok laktak. Ez történt
a Ba- byloniában lakó zsidókkal.
Cassius
Chaerea meggyilkolja Gaius császárt
Gaius
egyébként nem csupán a Jeruzsálemben és környékén lakó zsidókkal
kegyetlenkedett eszeveszett módon, hanem éppen így tombolt minden országban és
a tengeren, az egész római birodalomban, amelyet kimondhatatlan szenvedéssel
gyötört meg, amilyenről azelőtt még nem is hallottak. Különösen Róma volt a
színhelye embertelen gaztetteinek s nemhogy ezt a várost jobban megbecsülte
volna, mint a többit, hanem éppen ennek polgárai ellen dühöngött különös
kegyetlenséggel, főleg a szenátorok ellen, közöttük is elsősorban azok ellen,
akik a patríciusok közé tartoztak és híres ősökkel dicsekedhettek. Minden
elképzelhető módon zaklatta a lovagokat is, akiket a városban tekintélyükért és
gazdagságukért éppen úgy tiszteltek, mint a szenátust és a szenátorok is
javarészt közülük kerültek ki. Mert a lovagokat mindenféle módon
megszégyenítette, megfosztotta őket rangjuktól, elvette életüket és
vagyonukat, hiszen kivégzésüknek rendszerint csak az volt a célja, hogy elkobozhassa
vagyonukat. Azután Gaius isteni tekintélyt tulajdonított magának és olyan
hódolatot követelt alattvalóitól, ami embert nem is illet meg. Különösen
gyakran látogatott el Jupiter templomába, az úgynevezett Capitoliumra, amely
minden templomnál híresebb, sőt annyira vetemedett, hogy Jupitert testvérének
nevezte. Minden, amit cselekedett, rávallott az őrültre; például túlságosan
unalmas volt neki a hajóút a campaniai Puteoliból az ugyancsak campaniai
Misenum kikötőjébe és mint a tenger
ura úgy gondolta, hogy ennek a részéről is éppen olyan
hódolat illeti meg, mint a föld részéről, tehát a két hegyfok között harminc
stadionnyi hosszúságban áthidalta a tengert és aztán át- kocsikázott a tengerszoroson
és kijelentette, hogy az átkelésnek ez a módja méltóbb egy istenhez.
Görögországbap egyetlenegy templom sem volt, amelyet ki ne fosztott volna és
valahány művészi festmény vagy szobor, dombormű és fogadalmi ajándék volt
ezekben, mind Rómába hurcoltatta, mert ami szép — mondta — annak ott kell
lennie abban a városban, amely legszebb, ez pedig Róma. Ezekkel a rablott
műtárgyakkal díszítette fel palotáját és kertjeit és Itáliaszerte a nyaralóit.
Sőt parancsot adott arra, hogy a görögöktől tisztelt olympiai Zeus szobrát, az
athéni Pheidias művét, ugyancsak hozzák Rómába. Parancsát természetesen nem
tudták végrehajtani, mert az építészek kijelentették az átszállítással
megbízott Memmius Regulusnak, hogy a szobor, ha kimozdítják helyéről, eltörik.
Memmius tehát ezért, meg a hihetetlen csodajelek miatt is, amelyek eközben
történtek, elállt a szobor elszállításától. Ezt megírta Gaiusnak és bocsánatot
kért, hogy nem tudta teljesíteni parancsát; még így is majdnem az életébe
került ez a dolog és csak úgy menekült meg a halálos veszedelemtől, hogy Gaius
időközben meghalt.
A császár őrültsége végül is annyira fokozódott, hogy mikor
leánya született, felvitette a Capitoliumra, Jupiter szobrának az ölébe
helyezte és kijelentette, hogy nemcsak az ő leánya ez, hanem Jupiteré is s
mindkettőjüknek igénye van az apai jogra, de eldöntetlenül hagyta azt a
kérdést, hogy melyikük hatalmasabb. És az emberek nyugodtan tűrték efféle
őrjöngéseit. Megengedte a rabszolgáknak is, hogy uraikat bepanaszolják és tetszésük
szerint vádakkal illessék őket. Természetes, hogy aztán a legsúlyosabb vádak
hangzottak el, mert az ő kedvéért, sőt az ő hajtogatására, már mindenben bűnt
szimatoltak^ Sőt Claudius; ellen rabszolgája, Pollux, vádat merészelt emelni és
Gaius, mikor ennek a nagybátyjának az ügyét tárgyalták, maga is beült a
törvényszékbe s végighallgatta a tárgyalást, abban a reményben, hogy most
alkalma lesz eltenni őt láb alól. De ez nem sikerült neki. Mivel a birodalmat
szinte elárasztotta aljassággal és rágalmazással s rabszolgáknak ily hatalmas
fegyvert adott kezükbe uraik ellen, mindenütt összeesküvéséket szőttek ellene;
egyesek bizonyos sérelmek miatti elkeseredésükben bosszút akartak állni rajta,
mások pedig meg akarták gyilkolni, mielőtt halálra ítélhetné őket. Halála lett
volna a biztosítéka annak,
hogy továbbra is megmaradhat a törvény és a népek
biztonsága: és különösképpen áll ez népünkre, amely! az utolsó emberig
elpusztult volna, ha a császárt nem éri el oly gyorsan a halál. Tehát aprólékos
részletességgel akarom elmondani meggyilkolásának történetét, mert alkalmas
arra, hogy bizalmat keltsen a szenvedőkben Isten mindenhatósága iránt és
megvigasztalja őket, s azért is, hogy komoly figyelmeztetés legyen mindazoknak,
akik bűnös módon büszkélkednek szerencséjükkel, még akkor is, ha semmi köze az
erényhez.
A halál három úton indult el feléje: mind a három összeesküvésnek
kiváló férfiak voltak a vezérei. Az ibériai Cordubá- ból származó Aemilius
Regulus, néhány barátjával megállapodott, s vagy az ő segítségükkel, vagy
pedig a tulajdon kezével akarta Gaiust eltenni az útból. A másik összeesküvés
értelmi szerzője Cassius Chaerea ezredes volt. S végül bizonyos Annius
Minucianus is arra készülődött, hogy elpusztítsa a zsarnokot. Mind a hárman
egyformán gyűlölték Gaiust, egyébként mindegyiknek más volt az indítóoka.
Regulus lobbanékony természetű ember volt, szíve mélyéből irtózott minden
törvénytelenségtől, elszánt és nemeslelkű ember volt, szándékait nem titkolta s
•ezért most is sok barátjának és egyéb kemény jellemű férfiúnak elmondta
tervét. Minucianus egyrészt bosszút akart állni szívbeli jóbarátjáért
Lepidusért, ezért a páratlanul derék polgárért, akit Gaius kivégeztetett,
másrészt féltette a maga életét, mert Gaius eszeveszett dühöngésében nem ismert
határt és már rá is kivetette hálóját. Végül Chaerea fölháborodott Gaius
szitkozódá- sain, mert gyáva és elpuhult embernek nevezte őt; hiába mutatott
mindig barátságot és kedvességet Gaius iránt, szüntelenül veszélyben forgott,
úgy hogy ő is szabad emberhez méltó cselekedetnek tartotta a császár
meggyilkolását. Mind a három férfiú szükségesnek tartotta, hogy szövetkezzék
azzal a sok emberrel, akik naponta látták a törvényszegéseket és úgy gondolták,
hogy ha Gaius meghal, ők megmenekülnek. Hitték, hogy vállalkozásuk valószínűleg
sikerül és akkor csak kellemes lehet, hogy egynek érezhetik magukat annyi nemes
férfiúval, akik ugyancsak hajlandók feláldozni magukat a város és a birodalom
javáért. De leginkább fenekedet! ellene Cassius Chaerea, egyrészt mert így
akarta kiköszörülni a hírnevén esett csorbát, másrészt, mert éppen neki
sikerülhetett legkönnyebben Gaius meggyilkolása, hiszen mint ezredes szabadon
járhatott be hozzá.
Közben cirkuszi játékokat tartottak; a rómaiak szenvedé-
Ívesen rajongtak ezért a szórakozásért,-
ilyenkor az egész város a cirkuszba tódul és ha a nép valamit kérni akar a
császártól, összesereglik és ott adja elő kívánságát. Az ilyen kérvényeket
kivételeseknek tartják, s ezeket a kéréseket a császár mindig teljesíti. Most
is megostromolták Gaiust adóelengedésért és a nyomasztó közterhek
könnyítéséért. De a császár erről hallani sem akart, s mikor már túlságos nagy
lett a lárma, a leghangosabbakat elfogatta testőreivel és rögtön elhurcoltatta
a vesztőhelyre; a hóhérok azonnal végrehajtották a parancsot és így sokan
meghaltak. A nép mégis nyugodtan viselkedett és elcsendesedett, mert aki még
ezután is adóelengedést kért volna, biztos lehetett halála felől. Chaerea vágya
pedig annál inkább megerősödött, hogy megölje a császárt és megmentse a világot
a zsarnoktól. Már többször arra gondolt, hogy étkezés közben támad rá és már
csak egy megfontolás tartotta vissza ettől; nem az, mintha elhatározása
megingott volna, hanem az, hogy meg akarta várni a kellő pillanatot, amikor
sikerrel hajthatja végre merényletét.
Különben Chaerea már hosszú ideje teljesített katonai szolgálatot,
de sehogy sem volt ínyére a Gaiusszal való állandó érintkezés. A császár
rábízta a közadók kivetését és az adóhátralékok behajtását, de mivel az adókat
a kétszeresére emelték, nem sokat törődött a behajtásukkal és inkább
hallgatott a maga jó szívére, mint Gaius parancsára. Ezzel azonban magára vonta
haragját; a császár szüntelenül szemére vetette, mily lagymatagon hajtja be az
adókat és ezért gyávának nevezte. De egyéb szidalmakat is végig kellett
hallgatnia: olyan napokon, amikor ezredesi szolgálatát ellátta, bement a
császárhoz a jelszóért; a jelszó mindig valami trágár nőnemű szó volt, Ezt
tette vele a császár, ámbár őmaga bizonyos titkos összejöveteleket rendezett, s
ott női ruhában jelent meg, haját saját találmányú különleges módszerrel
felbodorította és egyébként is minden mozdulatában nőnek mutatta magát. És
mégsem átallotta éppen Chaereának vetni szemére ilyesmit. Tehát Chaerea
valahányszor átvette a jelszót, mindig elkeseredett, főképpen azért, mert mikor
átadta a többieknek, ezek kinevették; így aztán törzstiszt- bajtársai mindig
csúfot űztek belőle, mert valahányszor át kellett adnia a császártól hozott
jelszót, ezek már előre örültek, hogy megint lesz anyaguk a gúnyolódásra. Ez
végül is felbőszítette Chaereát és közölte néhány - barátjával, hogy nem tűri
. tovább a folytonos gúnyolódást. Volt ezek közt egy Pompedius nevű szenátori
rangú férfiú, aki már sorra betöltötte a legma-
gasabb hivatalokat; egyébként epikureus volt és ezért
szerette a nyugodt életet. Ezt bevádolta egyik ellensége, Timidius, hogy durván
szidalmazta Gaiust és erre tanúul megnevezte Quintilia színésznőt, akinek szépsége
miatt sok rajongója volt, többi között Pompedius is. Mikor azonban ez
vonakodott hamis tanúvallomást tenni és ezzel kedvesét halálba kergetni,
Timidius minden áron szorgalmazta, hogy vessék alá kínvallatásnak. Gaius
haragjában csakugyan kiadta a parancsot Chaereának, hogy Quintiliát azonnal
vonassa kínpadra, tudniillik a kivégzéseket és kínzásokat rendszerint
Chaereára bízta, abban a meggyőződésben, hogy ez kíméletlen kegyetlenséggel
fog eljárni, hogy lemossa magáról az elpuhultság vádját. Midőn Quintiliát
■elvitték, hogy megkínozzák, rálépett egyik barátjának a lábára, hogy értésére
adja: ne féljen semmit, ha őt megkínozzák, mert mindent állhatatosan fog
eltűrni. Erre Chaerea kegyetlenül meg- kínoztatta, igaz, hogy nem a maga
jószántából, hanem csak a kapott parancs értelmében. Mivel a kínzás sem törte
meg a leányt, Chaerea visszavitte a császár elé, de olyan nyomorúságos
állapotban, hogy senki sem nézhette szánakozás nélkül. Mikor Gaius meglátta
Quintilia szétmarcangolt testét, maga is alig bírt megindultságával és szabadon
engedte őt is, Pompediust is; sőt Quintiliát pénzzel is megajándékozta, hogy a
kiállt gyötrelmekért kárpótolja és állhatatosságáért megjutalmazza.
Chaerea nagyon megrémült emiatt, hogy így meggyötörte azt,
akit maga Gaius méltatott vigasztalásra. Tehát Clemensnek és Papiniusnak, akik
közül az utóbbi ugyancsak ezredes volt, az előbbi pedig testőrparancsnok, ezt
mondta: „Mi bizony semmit sem mulasztottunk el, Clemens, amit a császár épsége
megkövetelt. Mert azok közül, akik összeesküdtek ellene, egyesek a mi
fáradságunk és buzgóságunk révén halállal bűnhődtek, mások pedig olyan
kínzásokat szenvedtek el, hogy még Gaius is szánalomra indult, mikor meglátta
őket. És vájjon nem teljesítettük-e becsülettel katonai szolgálatunkat? “ S
midőn Clemens erre csak hallgatott és pirulásával elárulta, mennyire szégyelli
magát a császár parancsai miatt, viszont nem tartotta tanácsosnak nyíltan szót
emelni Gaius őrültsége ellen, Chaerea nekibátorodott és most már szabadabban
és elfogulatlanabbul beszélt a város és a birodalom nyomorult helyzetéről.
„Általános a vélemény, — magyarázta, — hogy mindennek Gaius az oka. Ha azonban
alaposabban megvizsgáljuk a dolgot, akkor, ó Clemens, én magam, továbbá
Papinius s mindkettőnknél inkább
te, szóval mi hárman hoztuk a rómaiak és az egész emberiség
fejére ezeket a szenvedéseket, mivel nem annyira Gaius parancsait
teljesítettük, mint inkább a magunk akaratát. Mert ámbár csak rajtunk álll,
hogy véget vessünk a polgárok és alattvalók efféle kínzásának, mindenütt
kedvére teszünk, katonai szolgálat helyett hóhérmunkát végzünk, fegyverünket
nem a szabadság és a haza érdekében használjuk, hanem egyetlenegy ember
érdekében, aki testileg-lelkileg szolgaságba süllyeszti a rómaiakat s napről-napra
beszennyezzük magunkat azoknak a vérével, akiket megölünk vagy megkínzunk,
mindaddig, amíg egyszer majd Gaius parancsára mások ugyanígy bánnak el velünk.
Mert szolgálatainkért egyáltalán nem hálás nekünk, hanem gyanakszik ránk és
gyűlöl bennünket. És ha megannyi embert lemészároltat is, dühe azért mégsem
csillapul soha. Mert Gaiust haragjában nem az igazság vezeti, hanem csak a
tulajdon szenvedélye. Dühe egyszer majd ránk is lesújt, holott a mi
kötelességünk a többiek biztonságáról és szabadságáról gondoskodni és róluk
minden veszélyt elhárítani.
Clemens nyíltan helyeselte Chaerea felfogását, azonban
egyelőre titoktartást ajánlott, nehogy tervük nyilvánosságra jusson, mert ha a
merénylet terve idő előtt kiderül, valamennyien halállal bűnhődnek. Inkább
bízzanak mindent az időre és reménykedjenek a jövőben, mert a szerencse
bizonyára váratlanul segítségükre jön. Ö maga ugyan sokkal öregebb már, hogysem
ilyesmire vállalkozhatnék, de meg kell vallania, hogy Chaerea terveivel és
javaslataival szemben más valamit tudna ajánlani, ami kevésbbé veszélyes, bár
épp oly dicsőséges. Erre Clemens hazament és tanácstalanul töprenkedett azon,
amit hallott és amit maga is mondott. Chaereát ez nyugtalanította és rögtön elsietett
Cornelius Sabinus ezredeshez, akit jellemes és szabadságszerető férfiúnak
ismert és tudta róla, hogy egyáltalán nincs megelégedve a helyzettel. Közölni
akarta vele tervét és haladéktalanul hozzá akart fogni a végrehajtásához, mert
félt, hogy Clemens elárulja és arra gondolt, hogy, közben á folytonos
halogatással elvesztegeti a drága időt.
Sabinus örömmel fogadta tervét, hiszen már maga is régen
foglalkozott. ezzel a gondolattal és csak azért hallgatott eddig, mert nem
tudott senkit, akivel bátran tárgyalhatott volna. Most azonban, mikor olyan
férfival találkozott, aki nemcsak azt ígérte meg, hogy mindenről hallgat, amit
hallott, hanem maga sem titkolta el véleményét, végképpen megérlelődött
elhatározása és
sürgette
Chaereát, hogy ne halogassa a dolgot. Azután elmentek Minucianushoz, aki épp
oly jelleme® és kemény ember volt, mint ők maguk és aki Lepidus kivégzése miatt
egyáltalán nem szívelhette Gaiust, ugyanis Minucianus és Lepidus az együtt átélt
veszélyeik révén különösen jó barátságban voltak egymással. Hiszen mindenki,
akinek csak valami rangja vagy méltósága volt, irtózott Gaiustól, mert
válogatás nélkül mindenkivel egyformán kegyetlenkedett. Az elégedetlenkedők
természetesen egymástól is épp úgy féltek és nem merték nyíltan kimondani véleményüket,
mert árulástól tartottak, de Gaius iránt érzett gyűlöletüket sem merték
elárulni; ez azonban nem gátolta meg őket abban, hogy barátságos érintkezésben
ne maradjanak egymással, mert egyet bizonyosan tudtak: azt, hogy valamennyien
egyformán gyűlölik Gaiust.
Mikor tehát
tettrekészen találkoztak egymással, Minucianus szólalt meg elsőnek, mert
megszokták már, hogy valahányszor együtt vannak, mindig neki adják át az
elsőséget, előkelő állása és kiváló jelleme miatt, különösen akkor, ha beszélni
kellett; most is mindenekelőtt felvetette a kérdést, milyen jelszót kapott ma
Chaerea a császártól; mert mindenki tudta, hogyan csúfoló- dott Chaereával,
valahányszor a jelszót átadta neki. Chaereának kapóra jött a kérdés,
megköszönte Minucianusnak, hogy éppen hozzá fordult és azután így folytatta:
„Te add meg nekem a jelszót, ezt: Szabadság. Köszönöm, hogy felráztál
megcsontosodott tehetetlenségemből. Nincs szükség már szavakra, hogy bátoríts,
ha te is ugyanazon a véleményen vagy, mint én és már összejövetelünk előtt is
osztoztál nézeteimben. Nekem csak egy kard van az oldalamon, de ez kettő
helyett is elég. Fogjunk hát munkához: ha vezetsz, követlek; ha nem, magam
megyek előre, s bízom támogatásodban. Nincs szükségük kardra az olyan embereknek,
akiknek hősi elszántság a jellemvonásuk, mert a kardot is csak a hősi
elszántság élesíti meg. Ez hajt engem is ellenállhatatlan erővel cselekvésre
és kezemet nem bénítja meg semmi félelem, hogy esetleg bajom történhetik, mert
nincs időm a magam veszedelmére gondolni, amikor a szabadságból szégyelletes
szolgaságba süllyedt hazámra, a törvény tekintélyének összeomlására és arra a
veszedelemre kell gondolnom, amely mindenkit fenyeget Gaius részéről. Bár
megnyerném ebben az ügyben bizalmadat, s bár számíthatnék támogatásodra.“
Minucianus
nagyon jól megértette, mire céloznak ezek a szavak, barátságosan megölelte
Chaereát s ezzel jóval megnövelte bizakodását és bátorságát. Azután
elbocsátotta azzal a jókíván-
Sággal, hogy terve sikerüljön. Mondják, hogy bizakodását
még a következő módon is erősítette: midőn Chaerea egy ízben éppen a Curiába
ment, a tömegből állítólag valaki odakiáltott neki, hogy hajtsa végre, amit
végre kell hajtani és bízzék az istenek segítségében. Chaerea egy pillanatra
megrémült, hogy valamelyik összeesküvő elárulta és most mindjárt elfogják. De
hamarosan rájött, hogy ez a felkiáltás tulajdonképpen biztatás volt és vagy
valamelyik cinkosa kiáltotta oda, vagy pedig maga az istenség, amely minden
emberi dolognak a mélyére lát. Különben már sokan be voltak avatva a tervbe és
valamennyien, szenátorok, lovagok, katonák, fegyveresen jelentek meg. Senki sem
volt köztük, aki ne tartotta volna a legnagyobb szerencsének Gaius meggyilkolását
és így mindenki igyekezett erejéhez képest túltenni a másikon buzgóságban és
szóval és tettel megtenni a magáét, hogy eltegyék láb alól a zsarnokot. Közéjük
tartozott maga Callistus is, Gaius egyik felszabadított rabszolgája, aki igen
nagy méltóságra jutott, s majdnem olyan hatalmas volt, mint maga a császár:
mindenki rettegett tőle és óriási vagyona volt. Mert rengeteg ajándékot
összeharácsolt és semmi gazságtól sem riadt vissza, hanem kénye-kedve szerint
garázdálkodott. Mivel azonban ismerte Gaius engesztelhetetlen jellemét, akit
sohasem lehetett eltéríteni feltett szándékától és tudta, hogy maga is
állandóan halálos veszedelemben forog, sok minden egyéb okból, de főképpen
óriási vagyona miatt csatlakozott Claudíushoz, abban a reményben, hogy ha
Gaiust elteszik láb alól és Claudius nyeri el az uralmat, alatta is
megtarthatja méltóságait, annál inkább, mert hű szolgálataival már előbb is
nélkülözhetetlenné tette magát nála. Azt is merte állítani, hogy Gaiustól
parancsot kapott Claudius meg- mérgezésére, azonban a dolgot száz meg százféle
címen halogatta. Azt hiszem azonban, hogy Callistus ezt az állítást csupán
koholta, hogy beférkőzzék Claudius kegyeibe. Mert Gaius, ha Claudiust meg
akarta volna gyilkoltatni, bizonyára nem törődött volna Callistus ürügyeivel,
másrészről pedig Callistus nem mert volna ellenkezni Gaius parancsaival,
hiszen ha nem hajtotta volna végre megbízását, azonnal megbűnhödött volna.
Inkább azt hiszem, hogy Claudiust a gondviselés mentette meg Gaius eszeveszett
dühétől. Callistus pedig olyan érdemet tulajdonított magának, amire semmiképpen
sem volt jogcíme.
Chaerea vállalkozásának végrehajtása az összeesküvők javarészének
tétovázása miatt egyre jobban elhúzódott. Neki sehogy- sem volt ínyére ez a
halogatás, mert ő minden pillanatot alkal-
masnak tartott a cselekvésre. Ha például Gaius felment a
Capi- toliumra, hogy leánya jólétéért áldozatot mutasson be, vagy a Fórumra
néző palotája magas tetejéről arany- és ezüstpénzt szórt a nép közé,
mindannyiszor alkalom nyílt, hogy letaszítsa vagy pedig a tőle rendszeresített
misztérium-ünnepeken végezzen vele. Maga a császár tudniillik egy cseppet sem
aggódott és egyetlen gondja volt, hogy a misztériumok szertartásait szabályszerűen
folytassák le; hogy valaki esetleg forralhat is ellene valamit, az eszeágában
sem volt. Ha Chaereának semmi jele sem lett volna arra, hogy az istenek
helyeslik merényletét, ő maga elég erős volt, hogy Gaiust akár fegyver nélkül
is megölhesse. Tehát haragudott ,a többi összeesküvőre, mert attól tartott,
hogy elszalasztják a kedvező alkalmat. Ezek belátták, hogy felháborodása jogos
és minden oka megvan rá, hogy siessen a terv végrehajtásával; mégis arra
kérték, hogy halassza el, nehogy ha a merénylet balul üt ki és a bűnösök után
nyomoznak, az egész város fölzúduljon és Gaius kisurranjon kezeikből, — az
összeesküvők minden elszántsága ellenére, — mert akkor Gaiust sokkal szigorúbban
őriznék. Ezért úgy vélték, hogy sokkal jobb lesz a Palatínuson rendezendő
játékokon végrehajtani a merényletet; ezeket a játékokat az első császár tiszteletére
tartják, aki magára ruházta a népet megillető hatalmat; megjelennek ott a római
patríciusok feleségükkel és gyermekeikkel, sőt maga a császár is, hogy a
számára épült sátorból végignézze a játékokat. Ügy vélték, hogy a sok tízezer
ember gyülekezetében könnyű lesz a császárt mindjárt belépése pillanatában
megtámadni, mert akkor testőrsége sem segíthet rajta.
Chaerea tehát napról napra csak várt és mikor a játékok
megkezdődtek, mindjárt az első nap rászánta magát a cselekvésre, azonban a
végzet, amely még haladékot rendelt, hatalmasabbnak bizonyult az összeesküvők
bátorságánál; mert előbb el kellett múlnia az ünnepi játékok első három
napjának és csak a negyediken lehetett végrehajtani a merényletet. Ezen a napon
összehívta cinkosait és így beszélt hozzájuk: „Hosszú idő elmúlt már és
szemrehányást kell tennünk magunknak, hogy e nemes vállalkozás végrehajtásában
oly hanyagok voltunk. Mily végzetes volna, ha tervünk most árulás miatt
meghiúsulna és Gaius dühe őrjöngéssé fokozódnék! Hát nem látjuk, hogy magunktól
és polgártársainktól tagadjuk meg a szabadságot és tűrjük, hogy Gaius
zsarnoksága egyre izmosodjék, holott az volna a kötelességünk, hogy
biztosítsuk jövőnket és módot kapjunk rá, hogy
boldoggá tegyük a népet és ezzel örök dicsőségre tegyünk
szert.“ Mivel a többiek ennek nem mondhattak ellent, de nyilván még a terv
végrehajtásába sem szívesen egyeztek volna bele és csak szótlanul bámultak
Chaereára, az folytatta: „Minek halogatjuk a dolgot, vitéz barátaim? Vagy nem tudjátok,
hogy ma van a játékok utolsó napja és Gaius holnap már elhajózik? Hiszen minden
előkészület megtörtént, hogy Alexandriába utazzék és meglátogassa Egyiptomot.
Mondhatom, szép volna, ha ez a szörnyeteg kisiklanék kezeink közül és Róma
szégyenére díszmenetben vonulna végig a szárazon s tengeren! Micsoda gyalázat
volna ránk, ha egyiptomi ember szúrná le, aki szabad emberhez méltatlannak
tartaná elviselni ezt a kegyetlenkedést! Semmi kedvem sincs tovább nézni
tétovázástokat, hanem ma végrehajtom a merényletet és örömmel vállalom minden
következményét, mert nem bírom tovább a halogatást. Lehetne-e nagyobb szégyene
egy bátor férfiúnak, mint az, ha — amíg én élek — más valaki szúrja le Gaiust
és elragadja tőlem a tett dicsőségét?“
Chaerea ezekkel a szavakkal nem csupán társai, hanem a maga
elszántságát is felszította, úgy hogy most már valameny- nyien hozzáfogtak a
terv haladéktalan végrehajtásához. Chaerea lovassági karddal az oldalán már
korán reggel megjelent a palotában. Ugyanis szokás volt, hogy a törzstisztek
ilyen fegyverzetben kérték a császártól a jelszót és ezen a napon Chaereán
volt a sor, hogy a jelszót átvegye. A tömeg máris valóságos áradatban tódult a
Palatínusra, tolongtak, lökdösték egymást, hogy a nézőtéren a legjobb helyet
kapják. Gaiusnak különösen nagy öröme telt mindig ebben a tolongásban és ezért
sem a szenátoroknak, sem a lovagoknak nem tartatott fenn helyet: össze-vissza
ültek, vegyesen, férfiak, asszonyok, rabszolgák, szabadok. Gaiusnak utat
hagytak és mindenekelőtt Augustus ,császárnak áldozott hiszen a játékokat az ő
tiszteletére rendezte. Mikor az áldozati állatot levágták, megtörtént, hogy
egy,Asprenas nevű szenátornak a tógájára vér freccsent. Erre Gaius elnevette
magát; Asprenas- nak ez rossz előjel volt, mert őt Gaiusszal együtt gyilkolták
meg. Mondják, hogy Gaius ezen a napon szokása ellenére barátságosabb volt,
mint máskor és olyan kedvesen elbeszélgetett, hogy mindenki csodálkozott rajta.
Miután az áldozatot bemutatták, elfoglalta helyét a nézőtéren, legbizalmasabb
főemberei körében. A színházépületet minden évben fel kellett építeni és a
berendezése ilyen volt: két kapuja volt, egyik kivezetett a szabadba, a
másikon egy oszlopcsarnokba lehetett ki- s bejárni;
így nem
zavarták azokat, akik bent voltak és a színészek és zenészek akadálytalanul
távozhattak és visszamehettek a sátorba, amelyet választófallal elkülönítettek
a többi helyiségtől. Mikor a közönség elcsendesedett és Chaerea a többi
törzstiszttel együtt a császár közelében, a nézőtér, jobboldalán leült,
Bathybius szenátor, praetorviselt férfiú megkérdezte a mellette ülő konzulviselt
Cluviust, hogy mi az újság? De olyan halkan beszélt, hogy senki sem értette
meg. Cluvius azt felelte, hogy nem hallott semmit. Mire Bathybius a fülébe
súgta: „Nos, Cluvius, az az újság, hogy ma a „Zsarnokölő“ című darabot
játsszák." „Hallgass — csöndesítette a másik —, nehogy meghallják szavadat
más, tán avatatlan achájok.“ Most rengeteg gyümölcsöt és ritka és értékes
madarat szórtak a nézők közé és Gaius kimondhatatlan gyönyörűséggel szemlélte
az emiatt támadt dulakodást. Azután két dolog történt s ezeket előjeleknek
lehetett tekinteni. Tudniillik olyan darabot adtak, amelyben egy rablóvezért
keresztre feszítenek, a táncjátékban pedig Kinyras szerepelt, akit leányával,
Myrrhával együtt megölnek. A keresztrefeszítés, valamint Kinyras megölése
alkalmával is rengeteg mű-vért ontottak. Egyébként bizonyos, hogy ez az a nap
volt, amelyen Philippos makedón királyt, Amyntas fiát, mikor a színházba akart
menni, meggyilkolta barátja, Pausanias. Miközben Gaius azon töpren- kedett,
hogy vájjon a játék végét is megvárja-e, mivel ez volt az utolsó nap, vagy
pedig rendes szokása szerint fürödjék, ebédeljen és aztán jöjjön vissza,
Minucianus, aki a császár közelében ült, észrevette, hogy Chaerea kiment; attól
tartott, hogy az idő céltalanul elmúlik, tehát gyorsan fölállt, hogy bátorítsa.
Gaius azonban barátságosan megfogta a tógája csücskét és odaszólt neki:
„Hova-hova, barátom?" Erre Minucianus visszaült a helyére, látszólag
tiszteletből a császár iránt, tulajdonképpen azonban félelmében. Azonban
kisvártatva megint fölkelt és most Gaius nem tartotta vissza, mert azt
gondolta, hegy talán a szükségét akarja elvégezni, azért távozik. Asprenas,
aki maga is az összeesküvők közé tartozott, azt javasolta a császárnak, hogy
rendes szokásához híven feltűnés nélkül távozzék, fürödjék meg, ebédeljen és
aztán térjen vissza. Úgy gondolta, hogy ezzel sietteti a merénylet
végrehajtását.
833
Chaerea és társai
alkalmas helyeken felálltak s mindenki azt az utasítást kapta, hogy a helyét el
ne hagyja. Latssankint valamennyien elviselhetetlennek érezték a huzavonát. És
mivel már itt volt a kilencedik óra és Gaius még mindig nem (készülő-
53 Flavius Josephus: A zsidók története
dött távozni, Chaerea elhatározta, 'hogy visszamegy és
páholyában támadja meg. Természetesen nagyon jól tudta, hogy ez nem
történhetik meg másként, csak ha előbb az ott lévő szenátorok és lovagok közül
is megölnek néhányat. De mái- alig bírt magával, hogy végrehajtsa a
merényletet és úgy gondolta, hogy ez a kisebb vérengzés jelentéktelen, hiszen
mindenkinek meghozza a biztonságot és a szabadságot. Már éppen vissza akart
menni a színházba társaival, mikor hirtelen támadt zaj jelezte, hogj’ Gaius
fölkelt. Most az összeesküvők odasiettek és visszaszorították a tömeget,
színleg azért, hogy Gaiusnak ne alkalmatlankodjanak, tulajdonképpen pedig a
maguk biztonsága érdekében,, mert először meg akarták fosztani minden
védelemtől és csak azután akarták végrehajtani a merényletet. Gaius előtt
lépkedett nagybátyja, Claudius, sógora Marcus Vinicius és Valerius Asiaticus,
akiket nem lehetett elválasztani tőle, magas rangjuk miatt. Azután következett
maga Gaius és vele Paulus Arruntius. És midőn a palotába érkezett, nem a
főfolyosón haladt előre, ahol a szolgálatára rendelt rabszolgák álltak, és
amerre kísérete ment, hanem befordult egy elhagyatott szűk folyosóra, hogy a fürdőbe
menjen és megnézze az ázsiai fiúkat, akiket azért hozatott, hogy a tőle
rendszeresített misztériumokon himnuszokat énekeljenek és. hogy a színházban
mint fegyvertáncosok fellépjenek. Itt szembejött vele Chaerea és kérte a
jelszót. Mikor a császár megint valami trágár szót mondott, Chaerea elkezdte
szidalmazni, kirántotta kardját és mély, de nem halálos sebet ejtett rajta.
Némelyek azt mondják, hogy Chaerea szándékosan tette ezt, nehogy Gaiust
mindjárt az első csapással megölje, hanem minél több sebbel gyötörje meg. Én
azonban ezt nem tartom valószínűnek, mert az ilyen merényleteknél a félelem
nem igen engedi szóhoz jutni a nyugodt megfontolást. Ha Chaerea csakugyan így
gondolkozott volna, én őt a legostobább ember. nek tartanám, hogy inkább a
bosszúvágyát akarta kielégíteni, ahelyett, hogy cinkosait gyorsan megmentette
volna a fenyegető veszedelemtől. Mert ha Gaius nem hal meg rögtön, akkor még
volt rá mód, hogy segítsenek rajta; ha tehát Chaerea önmagának, vesztét akarta
volna, akkor ezzel a szándékával magát és társait éppen olyan veszedelembe
döntötte volna, mint Gaiust; ha sikerült a merénylet, könnyűszerrel
megmenekülhetett minden üldözéstől, de kezdettől fogva bizonytalan volt,
vájjon minden sikerül-e. Azonban erről vélekedjék kiki úgy, ahogy akar.
Gaiusnak szörnyű fájdalmat okozott a seb, mert a szúrás nyaka és válla között
találta és a kard a kulcscsontban megakadt; ijedtében
nem kiáltott, nem is hívta segítségül valamelyik főemberét,
talán azért, mert igazán senkiben sem bízott, talán azért, mert senki sem
jutott eszébe, irtózatos fájdalmában egyszer mégis felordított és megpróbált
elszaladni, de elébe toppant Cornelius Sabinus, aki már készült erre a
pillanatra: leteperte a földre és most valamennyi összeesküvő karddal a
kezében rárohant és egymást biztatva versenyt döfködték. Általános a vélemény,
hogy Aquilas adta meg neki a kegyelemdöfést és ebbe is halt bele; de teljes
joggal Chaereát tekinthetjük a gyilkosság értelmi szerzőjének, mert ámbár sok
cinkosával együtt hajtotta végre a merényletet, mégis ő volt az első, akinek a
terv eszébe jutott; ugyancsak ő eszelte ki a végrehajtás módját, ő beszélte meg
a tervet a többiekkel s midőn hozzájárultak tervéhez, megint csak ő volt az,
aki az összeesküvést megszervezte, a legjobb utakat és módokat kieszelte és
oly ügyesen tudott beszélni, hogy társait végül is rávette a merényletre. És
mikor a cselekvés pillanata elérkezett, Chaerea a többi összeesküvőt elszánt
cselekvésre buzdította és megkönnyítette nekik Gaius meggyilkolását azzal, hogy
majdnem halálos sebet ejtett rajta. Igazság szerint tehát azt is Chaerea
megfontoltságának, elszántságának és bátorságának kell tulajdonítanunk, amit a
többi összesküvők tettek.
Gaius pedig sebektől borítottan, élettelenül feküdt ott. A
merénylet végrehajtása után Chaerea és társai látták, hogy nem mehetnek
vissza nyugodtan azon az úton, amelyen jöttek. Az esemény mégis csak rémületet
keltett bennük, mert egy császárt megölni nem csekélység, hiszen az oktalan
tömeg mégis csak szerette, mert kedvére tett, a katonák pedig bizonyosan véres
bosz- szút állnának érte. Ezenfelül a folyosó, ahol a gyilkosságot elkövették,
nagyon szűk és tele volt rengeteg szolgával és testőrkatonával. Az
összeesküvők tehát mást utat választottak, és fölmentek Germanicus lakásába; a
meggyilkolt Gaius éppen Germanicus fia volt. Ez a lakás össze volt kötve a
palotával, amely egyetlenegy épület volt s ezt az egyes uralkodók folyton bővítették.
Éppen ezért többféle neve volt; vagy arról nevezték el, aki az épület egyik
részét fölépítette, vagy arról, aki egy másik részt elkezdett építeni. Az
összeesküvők tehát hamarosan kijutottak a tömegből és egyelőre biztonságban
voltak, mert a császár meggyilkolásának még nem ment híre. Legelőször a germánok
tudták meg Gaius halálát, még pedig a testőrkatonák, akik annak a népnek a
nevét viselik, amelyből a kelta légiót toborozták. Ezek a germánok
természetüknél fogva hirtelenharagú emberek, mint a többi barbár népek is és
nem igen gon-
dolkoznak, hanem cselekszenek s roppant testi erejük miatt
rendszerint az első támadásban alkalmazzák őket s akármilyen ellenséget
legyőznek. Midőn tehát a germánok értesültek Gaius meggyilkolásáról,
irtózatosan felháborodtak, de nem annyira a császár iránti szerétéiből, mint inkább
érdekből, mert Gaius rendszerint dús ajándékokkal vásárolta meg hűségüket.
Kardot rántottak, végigrohantak a palotán és keresték a császár gyilkosait;
Sabinus ezredes vezette őket, aki valamikor gladiátor volt s nem annyira a maga
vagy ősei bátorsága révén nyerte el ezt a parancsnoki állást, hanem roppant
testi ereje miatt. Legelőször is Aspre- nasra bukkantak, akinek a tógáját, mint
említettem, az áldozati állat vére befröcskölte és csakugyan rossz előjellé
vált ez, mert ott helyben felkoncolták. Azután Norbanus akadt útjukba, az egyik
legelőkelőbb polgár, akinek ősei között sok. hadvezér is volt; azonban ez a
méltósága sem, szelídítette meg a dühöngőket. Mivel azonban irtózatos erejű
ember volt, elkapta a legelső katonát, aki rárohant, elvette a kardját és úgy
látszott, drága áron adja az életét; végül is a túlerő győzött és ő sebektől
borítottan meghalt. Harmadiknak Anteius szenátor került a kezükbe néhány
kísérőjével; ez nem véletlenül került ide, mint a másik kettő, hanem
kíváncsiságból, mert szerette volna látni a meggyilkolt Gaiust, hogy így
elégítse ki gyűlöletét. Ugyanis Gaius száműzte atyját, akinek ugyancsak Anteius
volt a neve, de ezzel nem érte be, hanem parancsot adott a katonáknak, hogy
öljék meg. Anteius tehát gyönyörködni akart a császár holttestében és ámbár
ebben a most támadt általános zűrzavarban igyekezett elbújni, nem
menekülhetett meg a germánok dühétől, mert minden zugot felkutattak és bűnöst
és ártatlant egyforma dühvei felkoncoltak. így haltak meg ezek.
Mikor Gaius meggyilkolásának híre a színházba is eljutott,
rémület fogta el az egész tömeget, amely alig bírta elhinni a hírt. Egyesek
ugyan örömmel hallották volna a császár halálhírét és sokat nem adtak volna
érte, ha ilyen szerencse éri őket, de olyan gyávák voltak, hogy nem is mertek
hinni benne. Mások viszont nem -szívesen vették volna, ha a hír igaz, mert nem
kívántak a császárnak ilyen szerencsétlen véget és úgy gondolták, hogy emberi
erővel ilyesmit nem is lehet végrehajtani. Ezek azonban mind asszonyok,
fiatalemberek, rabszolgák és katonák voltak. Ezek az utóbbiak a császár
zsoldjában álltak és szolgái voltak az ő zsarnoki kegyetlenkedésének s a
legkiválóbb polgárok kivégzése révén jócskán megtollasodtak. A nők és a fiatalemberek
pedig általában nagyon szeretik a látványosságokat, a gladiátori
viadalokat és a véres jeleneteket. Hiszen mindez állítólag
a nép gyönyörködtetésére történt, ámbár tulajdonképpen Gaius eszeveszett
kegyetlenkedésének kielégítése volt a célja. A rabszolgák pedig engedélyt
kaptak, hogy gazdáikat bepanaszolhassák és ha vádat emeltek ellenük, a császár
mindig melléjük állt; így aztán ha bármilyen légből kapott rágalmat koholtak
gazdájuk ellen, könnyű szerrel hitelre találtak és ha elárulták, mekkora a
vagyonuk, nemcsak szabadságukat nyerték vissza, hanem jutalmul rengeteg pénzt
is kaptak, mert a följelentésért a vagyon nyolcad- része járt nekik. Végül a
patríciusok hihetőnek tartották a hírt, mert részben tudtak a tervezett
merényletről, részben pedig szívből kívánták Gaius halálát. Azonban ügyesen
leplezték örömüket, sőt tettették magukat, mintha semmit sem hallottak volna.
Ugyanis egyesek attól tartottak, hogy esetleg tévedtek és majd megbüntetik
őket, mert túlságosan korán árulták el igazi érzelmeiket; másoknak, akik mint
cinkosok bele voltak avatva az összeesküvésbe, éppen ezért volt okúk
elhallgatni vélem énvüket; végül voltak, akik nem ismerték a többi
összeesküvőt, tehát félniük kellett, hogy ha valakivel beszélnek, akinek
érdeke a zsarnokság fenntartása, elárulják magukat és ha Gaius esetleg még él,
halállal bűnhődnek. Csakugyan egy másik hír arról beszélt, bőgj7 Gaius
megsebesült ugyan, de nem halt meg és most orvosok kezelik. Nem volt senki,
akivel őszintén lehetett volna közölni bárkinek a véleményét. Ugyanis ha
valaki Gaius barátja volt, nem bíztak benne, mert a zsarnok pártján volt; ha
pedig gyűlölte őt, akkor éppen gyűlölete miatt nem adtak hitelt szavainak.
Végül egy harmadik híradás, amely a patríciusok minden reményét el- hervasztotta,
jelentette, hogy Gaius nem törődve sebeivel és a halálos veszedelemmel, azon
véresen a fórumra ment és most beszédet tart a néphez. Ez azonban olyan
embereknek az ostoba koholmánya volt, akik nyugtalanságot akartak kelteni, és
mindenkinek azt mondták, amit legszívesebben hallott. De senki sem mozdult a
helyéről, nehogy hamis vádat emeljenek ellene, ha távozik; mert előrelátható
volt, hogy azt, aki a színházból kimegy, nem valódi meggyőződése szerint
fogják megítélni, hanem a följelentők és a bírák kénye-kedve szerint.
' Midőn a germán szakasz kivont karddal körülvette a színházat,
a nézők már az életükért kezdtek rettegni; valahányszor egy katona belépett,
megremegtek, mintha máris mészárolnák őket és elvesztették a fejüket; sem a
színházból nem mertek kimenni, de azt is tudták, hogy ha sokáig bent
maradinak, akkor sem maradhatnak nyugton. Mikor a katonák valamennyien bent
voltaik, a színház csak úgy visszhangzott a nézők
kiáltozásától, akik térdrehulltak a germánok előtt és bizonykodtak, hogy ők
semmiféle lázadás tervéről nem tudtak, ha ugyan egyáltalán tervezett valaki
lázadást, de nem tudtak arról sem, hogy mi történt. Kíméljék tehát őket, ne
kelljen mások bűnéért bűnhödniök; engedjék meg nekik, hogy ha esetleg történt
valami, kinyomozhassák az értelmi szerzőjét. így és efféleképpen
jajveszékeltek és sírva és zokogva szólították az isteneket, ahogy a fenyegető
veszedelem sugallta nekik és ahogy csak a halál torkában lehet imádkozni. Ez
végre megtörte a katonák dühét és kezdték már szégyellni, hogy úgy acsarkodtak
a nézőkre. Valóban kegyetlen eljárás lett volna ez és most már ilyennek látták
a feldühödött katonák is, miután az oltárra helyezték az Asprenasszal együtt
meggyilkoltak fejeit. Ennek láttára azonban a nézőket még nagyobb izgalom
fogta el, mert ismerték a meggyilkoltak magas rangját és szánakoztak sorsukon,
egyúttal azonban ugyanakkor megint rádöbbentek a maguk válságos helyzetére,
amelyből nyilván nem lehetett már szabadulniok. így történt, hogy azoknak az
öröme is mindenestül megkeseredett, akiknek elegendő okuk volt arra, hogy
Gaiust gyűlöljék, hiszen most maguk is halálos veszedelemben forogtak és semmi
reményük sem volt a menekülésre.
Ennek a bizonytalanságnak az árverési kikiáltó, Evaristus
Arruntius vetett véget, hatalmas hangjával; egyike volt a leggazdagabb
rómaiaknak és ebben az időben és később is igen befolyásos közéleti férfiú
volt. Ámbár ez az ember mindenki másnál jobban gyűlölte Gaiust, nem mutatta,
mennyire örül az eseménynek, hanem tanácsosabbnak tartotta a ravasz
óvatosságot, mert a félelem és a bizonytalanság ezt parancsolta. Tehát úgy
eltorzította külsejét, ahogy csak tudta, gyászruhát öltött, mintha legdrágább
családtagját vesztette volna el, elment a színházba és kihirdette Gaius
halálát: ezzel megnyugtatta a bizonytalanság miatt gyötrődő embereket.
Nemsokára megjelent Arruntius Stella is, aki visszahívta a germánokat; vele
jöttek a törzstisztek, akik kiadták a parancsot, hogy tegyék hüvelyébe
kardjukat s azután ők is bejelentették a császár halálát. így azután
megmenekült a színházban egybegyűlt nézőközönség és mindenki, aki a germánok
kezébe került. Mert amíg ezek abban reménykedhettek, hogy Gaius életben marad,
semmiféle kegyetlenkedéstől sem riadtak vissza, mert még mindig annyira
ragaszkodtak hozzá, hogy az életüket is szívesen feláldozták volna, ha ezzel
megmenthették volna a haláltól. De mihelyt megbizonyosodtak Gaius haláláról,
dühük nyomban lecsillapodott, mert most már semmi érdekük sem volt
megmutatni ragaszkodásukat valaki iránt, aki már nem tudta
viszonozni, hiszen halott volt. Másrészt pedig attól tartottak, hogy ha tovább
erőszakoskodnak, megbünteti őket a szenátus, amennyiben ez veszi át a
főhatalmat, vagy pedig az új császár. A germánok tehát kénytelen-kelletlen
abbahagyták az öldöklést, amire a Gaius ellen végrehajtott merénylet ösztökélte
őket.
Chaerea nagyon aggódott, hogy Minucianus a germánok kezébe
kerül és megölik, tehát sorra kérlelte a katonákat, hogy kíméljék őt és
mindenütt érdeklődött, hogy nem gyilkolták-e meg máris. Erre Clemens szabadon
bocsátotta az eléje vezetett Minucianust és ezzel, mint a többi szenátor, ő is
tanúságot tett arról, hogy jogosnak ismeri el és helyesli a merényletet és
bizonyságot tett azoknak a férfias gondolkodásáról, akikben ugyancsak
megfogant ez az elhatározás, de nem hajthatták végre. Ugyanis egy zsarnok rövid
ideig örömét találhatja a féktelen kegyetlenkedésben, magyarázta Clemens, de
nem érhet jó véget, mert a tisztességes emberek gyűlölete miatt végül is
áldozatul esik a sorsnak, amely Gaiust is lesújtotta, aki még az összeesküvés
előtt ellensége lett önmagának és tűrhetetlen kegyetlenkedéseivel és
törvénysértéseivel maga lett az oka, hogy legjobb barátai legelkeseredettebb
ellenségeivé változtak. És ámbár ezek voltak eszközei a merénylet
végrehajtásának, Gaius tulajdonképpen maga ölte meg magát.
Most végre a közönség fölkelt helyéről és szörnyű tolongás
támadt a nézők között, mert mindenki nyakra-főre minél előbb ki akart jutni. A
tolongást egy Halkyon nevű orvos kezdeményezte, aki elrohant, mintha
sebesülteket kellene kötöznie és kísérőit elszalasztottá, színiéig azért, hogy
kötözőszereket hozzanak, a valóságban azonban azért, hogy a fenyegető
veszedelemből kimentse őket. Eközben a szenátus is összeült a Curiában, a nép
is összeverődött a Fórumon, ahol rendszerint a népgyűléseket tartják. Azonnal
vizsgálatot indítottak a császár gyilkosainak kinyomozására; ezt a nép komolyan
gondolta, a szenátus azonban csak alakiságnak tartotta. Jelen volt az ülésen a
konzulviselt Valerius Asiaticus is. Ez kiment az ordító tömegbe, amely
rettenetesen fel volt háborodva, hogy a gyilkosokat még mindig nem nyomozták ki
s mikor mindenfelől azzal a kérdéssel ostromolták, hogy ki a tettes, ezt
felelte: „Nagyon szeretném, ha én magam volnék az.“ Egyébként a konzulok
rendeletet adtak ki, amelyben súlyos; vádakat emeltek Gaius ellen is
felszólították a népet és a katonákat, hogy oszoljanak szét. Egyúttal a népnek
jelentős adóelengedést Ígértek, a katonáknak pedig jutal-
2. FEJEZET
A szenátorok népuralmat, a katonák császárt
akarnak. Gaius feleségének és leányának meggyilkolása. Gaius jelleme
840
mát, ha békén maradnak és minden
túlkapástól tartózkodnak. Tudniillik attól kellett tartani, hogy ha esetleg
lázadás tör ki, a várost kifosztják és a templomokat kirabolják. Nemsokára
teljes számban összegyűltek a szenátorok és különösen azok, akik Gaius ellen
összeesküdtek s oly vakmerőségről és elbizakodottságról tettek tanúságot,
mintha máris az ő kezükben volna a föhatalom. •
Mialatt ezek az események leperegtek, Claudiust hirtelen
kicsempészték házából. Tudniillik a katonák összegyűltek, tanácskoztak a
foganatosítandó intézkedések felől és abban állapodtak meg, hogy a népuralom
nem alkalmas ilyen bonyolódott kormányzat intézésére és nekik sem érdekük.
Viszont ha a főemberek közül valamelyiket császárrá kiáltják ki, nekik csak
hátrányuk lehet a dologból, mert nem ők segítették hozzá méltóságához. Mivel
még semmiben sem állapodtak meg határozottan, bizonyára legokosabb lesz, ha
Claudiust választják császárrá, aki az elhunyt császár nagybátyja és; így éppen
olyan előkelő származású és műveltségű ember, mint akármelyik szenátor. Tőle
remélhetik, hogy ha uralomra jut, érdemeikért megjutalmazza és megajándékozza
őket. Alighogy ezt elhatározták, rögtön hozzá is fogtak a határozat
végrehajtásához és ezért hozták ki a katonák Claudiust. Gnaeus; Sentius
Saturninus, aki — miután megtudta, hogy elvitték Claudiust — hallotta, hogy
nem szívesen vállalná az uralkodói méltóságot, a valóságban azonban elfogadná,
felállt a szenátusban s bátor, szabad és derék férfiúhoz méltó beszédet
mondott:
„Rómaiak, ámbár hosszú idő óta csak most virradt ránk
meglepetésszerűen a szabadság, mégis tény, hogy szabadok vagyunk. Hogy meddig
fog tartani, bizonytalan és az istenek akaratától függ, akiktől ajándékul
kaptuk. De örülnünk kell neki s még ha újra elvesztjük is, boldogítani fog
bennünket. Minden derék és erényes embernek drága egyetlenegy óra is, amelyet
szabad hazában tölthet el, a törvények uralma alatt, amelyek felvirágoztatták.
Nem akarok beszélni a régi szabadságról, mert az már elveszett, mielőtt én még
megszülettem volna. Azonban ezt a mostanit szomjas gyönyörűséggel akarom élvezni
s boldognak
magasztalok
mindenkit, akinek megadatott, hogy ebben az órában születhetik. A halhatatlan
istenek után ezért azokat illeti hálánk, akik lehetővé tették, hogy ha későn
is, élvezhessük a szabadságot. Maradjon is meg s élvezhessük örökre! Minket
pedig, akár fiatalok vagyunk, akár öregek, már ez az egy nap is kielégít. Az
öregek kimondhatatlan szerencséjüknek fogják tartani, hogy szabadságban
halhatnak meg; a fiatalok szemében pedig őseink nemes jellemének emléke lesz.
Nekünk is az legyen most legfőbb gondunk, hogy ebben az emelkedett szellemben
éljünk, amely egymaga tudja megadni és megtartani az embereknek a szabadságot.
A történelemből és a magam tapasztalataiból tudom, mily nagy szerencsétlenség a
birodalomra egy zsarnok uralma; mert ez minden tehetséget megfojt, minden nemes
jellemű ember szabadságát korlátozza és kitenyészti a hízelgést és a gyávaságot,
mert az államot nem a törvény bölcs parancsai szerint, hanem kénye-kedve
szerint kormányozza. Mert mióta Julius Caesar elszánta magát, hogy kiveszi a
nép kezéből a hatalmat, mióta sutba dobta az alkotmányt és ezzel megingatta az
államot, lábbal tiporta a jogot és csak szenvedélyeire hallgatott: a birodalmat
ezer meg ezer csapás sújtotta. Mert utódai versengve igyekeztek félredobni az
ősi erkölcsöt és kiirtani a városból, már amennyire tudták, a derék és nemes
polgárokat. Ezek abban keresték biztonságukat, hogy elvetemedett és gonosz
emberekkel vették körül magukat, az igazán kiváló férfiakat pedig nemcsak háttérbe
szorították, hanem ki is irtották. Akármennyién voltak és; akármily
elviselhetetlen kegyetlenségeket követtek el, mégis ennek a ma meggyilkolt
Gaiusnak sokkal több gaztett szárad a lelkén, mint a többieknek együttvéve: és
pedig ő nem csupán polgártársait, hanem rokonait és barátait is ádáz dühvei
sanyargatta. Hiszen napról-napra növekedett gonoszsága, amellyel igazságtalan
ítéleteket hozott és egyre becstelenebből dühöngött istenek és emberek ellen.
Egy zsarnoknak sosem elég a szenvedélyét igazságtalan kegyetlenkedéssel
lecsillapítania s mások javait és becsületét elrabolnia, hanem abban leli a
legnagyobb gyönyörűségét, ha ellenségeit innagostul kiirthatja. Minden szabad
ember ellensége a zsarnoknak s még azok sem tudják megnyerni jóindulatát, akik
türelmesen elviselik zsarnokoskodásait. Mert a zsarnok tudatában van
törvényszegéseinek, amelyekkel annyi embert sújtott és áldozatai megadással és
önmegtagadással viselik szerencsétlenségüket, ennélfogva azt hiszi, hogy csak
akkor biztos az élete, ha ezeket a szerencsétleneket elteszi láb alól. Ettől a
rákfenétől szabadultatok meg most és most már többé nem
szabad más hatalmat elismernetek, csak a saját
akaratotokat. És mivel ez az alkotmány nem csupán a pillanatnyi békét szerzi
meg, hanem az állam tartós biztonságát is előmozdítja, mindegy! teknek síkra
kell szállnia a közjóért, vagy pedig ha nincs megelégedve azzal, ami történt és
amit határoztunk, tartózkodás nélkül meg kell mondani a véleményét, mert nincs
már uralkodó, aki büntetlenül zaklathatná a polgárokat és kénye-kedve szerint
kivégeztetné azokat, akik kereken megmondják véleményüket. Kétségtelen, hogy
legutóbb is legfőbb támasztéka volt a zsarnokságnak azoknak a gyávasága, akik
az uralkodó elhatározásai ellen még a leghalkabb ellenmondást sem merték
megkockáztatni. Mert élvezték a béke gyönyörűségeit, hozzászoktak a
rabszolgaélethez és halálfélelmünkben, bármily dicső lett volna ez a halál, még
á legnagyobb gyalázatot is némán tűrtük és szótlanul néztük végig a
megszégyenítő gyötrelmeket. Most mindenekelőtt a legnagyobb elismeréssel kell
hódolnunk azoknak, akik a zsarnokot eltették láb alól, elsősorban Cassius
Chaereának. Mert az istenek után ő volt az, akinek bölcs megfontolása és bátor
karja megszerezte nekünk a szabadságot. Ezt nem szabad elfelednünk, hanem
valamint ő a zsarnokság idején mindenki másnál hamarább elhatározta, hogy
felszabadít benneteket és elsőül vállalt minden kockázatot, most, mikor megnyertük
a szabadságot, le kell rónunk iránta köteles hálánkat és a kezdeményezésnek
tőletek kell kiindulnia, szenátorok: mert szabad férfiak legszebb kötelessége
leróni a hálát megmentőjük iránt. Ez a férfiú valóban megmentett bennünket, de
egészen másképpen, mint Cassius és Brutus, Gaius Júliusi gyilkosai: mert ezek
egyenetlenkedést és polgárháborút támasztottak az államban, ő azonban a
zsarnok meggyilkolásával egy csapásra megszabadította az államot minden
szenvedéstől, amivel a zsarnokság sújtotta".
így beszélt Sentius s a jelenlévő szenátorok és lovagok
nagy tetszéssel fogadták beszédét. Most felugrott Trebellius Maximus és
lehúzott Sentiusi ujjáról egy gyűrűt, amelynek kövébe Gaius arcképe volt
bevésve; Sentius, izgalmában, mikor fölment a szónoki emelvényre, hogy őszinte
beszédét megtartsa, nyilván elfelejtette lehúzni — s ebben a pillanatban a
vésett kő eltört. Mikor végre késő éjszaka bevégződtek a tanácskozások,
Chaerea kérte á jelszót a konzuloktól és a jelszó ez volt: „Szabadság". A
jelenlévőket mind a két esemény bámulatba ejtette és a furcsa összefüggést
úgyszólván senki sem tudta megmagyarázni. Tudniillik, most, száz évvel azután,
hogy a demokrácia megszűnt, a
konzulok megint visszanyerték azt a jogot, hogy ők ad ják
ki a jelszót, mint ahogy a császárság megalapítása előtt a hadsereg parancsnokai
is ők voltak. Mikor Chaerea megkapta a jelszót, kiadta a katonáknak, akik a
szenátus ülésterme előtt álltak. Mindössze négy zászlóalj volt és ezeknek
inkább császár sem kellett, mint hogy zsarnoknak szolgáljanak. Erre a katonák
tisztjeik vezetésével elvonultak s hamarosan szétoszlott a tömeg is, hangos
ujjongással és bizakodással, mert megint övé volt a hatalom és nem uralkodott
már zsarnok fölötte. Chaerea nagyon népszerű lett.
Egyébként Chaereának sehogysem volt ínyére, hogy Gaius
felesége és leánya, sőt egész családja nem pusztult el a császárral együtt.
Tudniillik az volt a meggyőződése, hogy ha akárki életben marad ebből a
családból, csak veszedelmére válhatik az államnak és törvényeknek és mivel
minden áron be akarta fejezni a megkezdett művet és így kielégíteni Gaius iránt
érzett gyűlöletét, elküldte Julius Lupus ezredest, azzal a paranccsal, hogy
ölje meg Gaius feleségét és leányát. Lupust, Clemens rokonát, azért bízta meg
ezzel a feladattal, hogy mint a zsarnokgyilkosság részese éppen úgy
elnyerhesse a polgárok elismerését, mintha kezdettől fogva az egész
összeesküvésben részes lett volna. Néhány összeesküvő azonban embertelenségnek
tartotta, hogy nőt gyilkoljanak, annál inkább, mert Gaius nem a felesége hajtogatására,
hanem a maga elhatározásából követte el azokat a gaztetteket, amelyek az
államot romlásba döntötték és a polgárok színe- javát kipusztították. Mások
viszont úgy vélekedtek, hogy az efféle ítéleteket a császár feleségének
rovására kell írni és neki kell tulajdonítani a kezdeményezést mindazokban a
gaztettekben, amiket Gaius elkövetett; tudniillik az a gyanú merült fel ellene,
hogy bájitalt adott be férjének, hogy egyszersmindenkorra biztosítsa szerelmét
és hajlandóságát. Ezzel pedig őrjöngésbe hajszolta és ezért tulajdonképpen ő
tette tönkre Róma s az egész 'földkerekség boldogságát. Hiába ellenkeztek a
mérsékeltebbek, ez a nézet kerekedett felül, tehát Lupus megkapta a megbízatást,
hogy gyilkolja meg a császár feleségét. Ez haladéktalanul hozzá is fogott, hogy
semmit el ne mulasszon, ami a közjónak javára válhatik. Amint belépett a
palotába, látta, hogy Gaius felesége Caesonia ott fekszik a földön a holttest
mellett, amelyet még nem részesítettek a halottakat megillető gondozásban és a
sebekből ömlő vér egészen beszennyezett. Szörnyű fájdalmában sírt és
jajveszékelt; fájdalmát csak fokozta, hogy ott volt mellette leánya is;
sikoltozásaiból szüntelenül kihangzott a panasz, hogy
miért nem hitt neki Gaius, holott annyiszor figyelmeztette.
Ezt a kijelentését akkoriban sokféleképpen magyarázták és még most sem sikerült
határozott magyarázatban megállapodni. Tudniillik egyesek úgy magyarázzák
ezeket a szavakat, mintha Caesonia azt tanácsolta volna neki, hogy mérsékelje
magát és hagyja abba a kegyetlenkedést a polgárok ellen, nehogy majd vele is
így bánjanak el. Mások viszont úgy vélekedtek, hogy mikor hírek kezdtek
szállingózni az összeesküvés felől, arra bujtogatta Gaiust, hogy azonnal
végeztessen ki mindén gyanús embert, ha nem is követett el semmi bűnt, hogy
megmentse a maga életét. Ezzel a szemrehányásával tehát csak azt akarta
mondani, hogy a császár, hiába figyelmeztette, túlságosan lagymatagon
cselekedett. Ennyiféleképpen magyarázták tehát Caesonia siralmát. Mikor a szerencsétlen
asszony most látta Lupust belépni, sírva és; jajgatva odamutatott Gaius
holttestére és kérte az ezredest, hogy lépjen közelebb; de mikor észrevette,
hogy Lupus mozdulatlanul áll és magatartásából kitalálhatta, milyen szándékkal
jött, belenyugodott elkerülhetetlen sorsába, kitárta keblét, mint azok, akik
búcsúznak az élettől, tanúkul hívta az isteneket és embereket s odaszólt
neki, hogy habozás nélkül teljesítse a rábízott kötelességet. Azután bátran
fogadta Lupus halálos döfését s leánya is vele együtt halt meg. Lupus nyomban
visszasietett Chiaereához s jelentette, hogy a parancsot végrehajtotta.
Négy hónap híján négyévi uralkodás után ilyen véget ért
Gaius. Már uralomra jutása előtt is szívtelen és. kimondhatatlanul kegyetlen
ember volt, emellett kéjenc és könnyen hitt minden be- súgásnak. Mindenütt
veszedelmet szimatolt, pillanatok alatt meghozta a halálos ítéletet s ostoba
és gőgös nagyzolásában éppen azokkal éreztette hatalmát, akik legkevésbbé
szolgáltak rá. Törvényszegései és gyilkosságai révén óriási vagyont halmozott
fel és nem ismerte el sem az isteneket, sem a törvényt, hanem mindenben a
tömeg tetszését hajhászta. Az erénynél többre becsült mindent, amit a törvény
gazságnak minősít. Barátai iránt hálátlan volt, bármily hűségesek voltak hozzá
és féktelen haragjában még a legcsekélyebb hibákat is a legszörnyűbb
büntetésekkel torolta meg. Minden tisztességes ember az ellensége volt és akaratának
erőszakos érvényesítésében nem ismert mértéket. Attól sem riadt vissza, hogy
édes testvérével ne fajtalankodjék; emiatt természetesen undorral, irtózattal
és gyűlölettel fordultak el tőle a rómaiak. Senki sem tudná felhozni olyan
cselekedetét, amely csakugyan nagyszabású és uralkodóhoz méltó lett volna, akár
a kortársak, akár az utókor javára; talán csak egyetlen kivétel
van: Rhegiumnál és a szicíliai parton raktárakat építtetett
az Egyiptomiból érkező hajók számára; ezek általános vélemény szerint a hajózás
szempontjából igen hasznos berendezések voltak, csakhogy ezeket sem fejezte
be. Ugyanis az építést csak immel-ámmal intézték, mert Gaius egyéb haszontalan
munkákra pazarolta gondját és annyi pénzt fordított szórakozásaira, hogy nemes
célokra nem maradt semmije. Viszont kitűnő szónok volt s épp oly jól beszélt
görögül, mint latinul; ezenfelül igen eleven volt a felfogása s mivel mindent
rögtönözve meg tudott cáfolni, amit mások betanultak és nagy fáradsággal
előkészítettek, aligha kelhetett vele más szónok versenyre, annál kevésbbé,
mert természetes tehetségét szorgalmas gyakorlással fejlesztette. Egyébként a
szorgalmas tanulásra a Tiberiusszal való rokonsága is ösztönözte, — mert az ő
testvérének az unokája volt, —■ ugyanis őt követte a trónon és ő is kivételesen
járatos volt minden tudományban. Ö volt az eszményképe Gaiusnak; ő is úgy
akarta teljesíteni kötelességeit rokonai iránt és úgy akart engedelmeskedni az
uralkodó császárnak és így lett korának legjelentősebb római férfia. De
műveltsége sem óvhatta meg a balsorstól, amelyet önkényeskedésével vont
magára, mint ahogy általában nehéz mesterség az önuralom mindazoknak, akik nem
felelősiek semmiért, hanem kényük-kedvük szerint cselekedhetnek. Eleinte,
amikor barátait a legkitűnőbb férfiak közül válogatta ki és a tudományban is a
legkiválóbb mintaképek nyomán haladt, nagyon szerették alattvalói; de később,
mikor zsarnokoskodása egészen elfajult, egyre jobban csökkent népszerűsége és
így elkerülhetetlen volt, hogy áldozatul ne essék az egyre növekvő
elkeseredésnek.
Claudiust
a katonák császárrá kiáltják ki. A szenátus, küldöttséget
indít hozzá
Claudius tehát, mint föntebb említettem, egy darabig együtt
ment Gaiuisszal, aztán elvált tőle és mivel a császár gyászos vége miatt az
egész házban nagy volt az izgalom, elbújt az egyik szűk folyosón, mert féltette
az életét; úgy gondolta, hogy most már legfeljebb császári származása hozhat rá
veszedelmet. Az utóbbi időben visszavonult életet élt és igen szerény életmód
mellett irodalmi tanulmányokkal foglalkozott, különösen görög irodalommal és
egyetlen gondja volt, hogy semmi áron ne keveredjék bele
a politikai zűrzavarba. Miközben tehát a népen erőt vett a
rémület és a palotában csak úgy hemzsegtek a dühös katonák és a polgárok
aggodalmában és zavarában nyilván a testőrség is osztozott, tanácskozásra
ültek össze az úgynevezett praetorianusok, a hadsereg színe-java. A jelenvoltak
közül senki sem vette túlságosan szívére Gaius meggyilkolását, hiszen
megérdemelte sorsát, csak arról akartak tanácskozni, hogy ők maguk hogyan
kovácsolhatnának hasznot ebből az ügyből. Hiszen a germánok is inkább a maguk
kegyetlen ösztöneit akarták kielégíteni, nem pedig a közjót megvédelmezni,
amikor bosszút álltak a gyilkosokon. Mindez fokozta Claudius aggodalmát, aki
reszketett az életéért, főképpen mikor látta, amint körülhordozták Asprenasnak
és vele együtt meggyilkolt társainak fejeit. Az esti szürkületben valami emel-
kedettebb helyen állt, amihez néhány lépcső vezetett fel, mikor egy Gratus nevű
testőr ment hozzá, abban a hiszemben, hogy valami rossz szándékú ember áll ott.
Claudius odaszólt, hogy jöjjön közelebb, de a katona nem ment oda. Mikor azután
felé nyújtotta a kezét, a katona fölismerte és bajtársainak, akik hozzásiettek,
odakiáltott: „Hiszen ez Germanicus, nosza hát kiáltsuk ki császárnak!11
Mivel Claudius észrevette, hogy a katonák erőszakkal magukkal akarják vinni és
már-már Gaius sorsától rettegett, könyörögni kezdett, hogy kíméljék meg az
életét és bizonykodott, hogy ő sohasem bántott senkit és semmi tudomása sem
volt mindarról, ami történt. Gratus azonban megragadta a jobbkarját és
rákiáltott: „Ne beszélj ilyen ostobaságokat, hanem tekints föl és gondolj arra,
hogy az istenek az emberiség üdvére megfosztották Gaiust a császári
méltóságtól és neked adták azt erényeid jutalmául. Jöjj hát és foglald el őseid
trónját.“ És ezzel fölemelte Claudiust, aki félelmében és’a hallottakon érzett
örömében össze- roskadt.
Hamarosan sok testőrkatona sereglett Gratus köré és mikor
látták, hogy Claudiust viszik, elszomorodtak, mert nem gondolhattak másra,
mint hogy a legutóbbi események miatt öt is kivégezni hurcolják. Claudius
egész életében tartózkodott minden törvénysértéstől és Gaius uralkodása alatt
szüntelenül veszedelemben forgott az élete. Fölhangzott tehát itt is, ott is
az a vélemény, hogy a konzuloknak közbe kellene lépniök érdekében. Közben
egyre több katona csatlakozott a csoporthoz és a nép szétrebbent. Claudius
azonban olyan gyönge volt, hogy járni sem tudott; szolgái, akik gyaloghintóját
vitték, elszaladtak, mikor látták, hogy gazdájukat viszik s azt hitték, hogy
vége az életének.
Mikor a menet a Palatinus tetejére érkezett, oda, ahol a
történetírók szerint Róma első lakosai megtelepedtek, még nagyobb katonacsapat
verődött össze, hiszen itt kellett dönteni a jövőről; valamennyien látni
akarták Claudiust és Germanicus emlékéért császárnak akarták kikiáltani; mert
testvére volt ennek a hős férfiúnak, akinek dicső hírneve fényt sugárzott a
család minden tagjára. Ehhez járult még, hogy a katonák arra gondoltak: mily
mohók azok, akik most hangadók a szenátusban, meg arra, hogy mennyi gazságot
követtek el, mikor régebben az ő kezükben volt a hatalom. Mérlegelték a maguk
súlyos helyzetét is, hiszen ha egyetlen ember keríti kezébe megint a hatalmat,
akkor ugyancsak retteghettek tőle, míg ellenben ha Claudius jut uralomra az ő
segítségükkel és támogatásukkal, bizonyára hálás lesz és érdemeikhez mérten
fogja őket jutalmazni.
így töprenkedtek az egybegyűltek és véleményüket közölték
az újonnan jöttékkel is, akik szívesen hozzájárultak a tervhez; Erre Claudiust
középre vették és elkísérték a táborba, nehogy tervüket valami közbejött
akadály meghiúsítsa. Közben a nép és a szenátorok közt vita támadt, mert ezek
szerették volna megint kezükbe kaparintani régi hatalmukat és lerázni a
zsarnokság igáját, s erre, úgy Játszott, itt az alkalom; viszont a nép, amely a
főnemességet mindig gyűlölte és a császári hatalomban látta az önkényeskedés
legjobb fékjét és a maga legbiztosabb támaszát, ujjongva fogadta Claudius kikiáltását.
Hiszen, ha egyszer uralomra jut, tőle remélte a polgárháború megakadályozását,
amely épp úgy kitörőiéiben volt, mint Pompeius alatt. Mikor a szenátus
értesült, hogy a katonák Claudiust a kaszárnyába vitték, legelőkelőbb tagjait
elküldte hozzá, azzal a kéréssel, hogy ne tegyen erőszakos lépést az uralom
elnyerésére, hanem kövesse a szenátus utasításait, mivel ő csak egy ember oly
sok ezerrel szemben, s később maga is közéjük fog tartozni. Bízza a törvényes
hatóságokra a gondoskodást az államformáról és gondolja meg, mennyi
szerencsétlenséget zúdítottak a régebbi uralkodók a birodalomra és Gaius
uralkodása alatt milyen veszedelmeket kellett elviselnie neki is velük együtt.
Ha tehát elítéli más ember kegyetlen zsamokoskodását, akkor legalább ő maga tartózkodjék
attól, hogy ugyanilyen bűnt kövessen el hazája ellen. Ha a szenátus akaratához
igazodik és megelégszik korábbi élete tisztes nyugalmával, akkor szabad
polgártársai elhalmozzák majd ■tiszteletük jeleivel, ő pedig igaz férfiú
hírében fog állni, aki a törvény szerint nemcsak uralkodni, hanem szolgálni is
hajlandó.
Ha azonban nem hallgat rájuk és nem okul Gaius halálából,
lelke rajta: a hadsereg javarésze a pártjukon áll, bőségesen van fegyverük és
rabszolgájuk is rengeteg, s mindezt fel is használhatják. De főképp abba vetik
reményüket, hogy a sors és az istenek csak azt támogatják, aki a törvényért és
az igazságért küzd és ezek éppen azok, akik hazájuk szabadságáért harcolnak.
Ilyen szavakat intéztek a szenátus kiküldöttei, Veranius és
Bronchus néptribunüsok Claudiushoz és könyörögve kérték, ne zúdítsa a városra a
háború nyomorúságát. De mikor látták, mily rengeteg katona nyüzsög körülötte,
úgy hogy ezekhez képest a konzulok hadserege jelentéktelen volt, hozzátették
azt a kérést is, hogy ha mindenáron el akarja foglalni a császári méltóságot,
legalább is a szenátussal rüháztassa magára; mert ha nem erőszakkal, hanem a
szenátus beleegyezésével veszi kezébe az állam kormányzását, akkor annál
nagyobb szerencse és siker kíséri majd uralkodását.
Agrippa közbelépése Claudius
érdekében. Claudius végleg elnyeri a császári méltóságot és kivégezteti Gaius
gyilkosait
Claudiust, aki nagyon jól tudta, milyen szándékkal küldték
hózzá a követeket, egyelőre nyugodtabb magatartásra indították szavaik.
Félelemnek már nyoma sem volt benne, részben mert katonáinak elszántsága
bátorságot öntött belé, részben pedig mert Agrippa király biztatta, hogy ne
adja ki kezéből a ráruházott óriási hatalmat. Egyébként Agrippa Gaiusnak úgy
megadta a végtisztességet, mint illett is megadnia olyan embernek, akit
különösen nagyrabecsült: gondozásába vette Gaius holttestét, nyugágyra
fektette, úgy. ahogy betakarta, azután a testőrségre ment azzal a hírrel, hogy
Gaius él még, de sebei teljesen kimerítették és sürgős orvosi kezelésre van
szüksége. Mikor meghallotta, hogy Claudiust a katonák magukkal vitték, azonnal
hozzá sietett és éppen abban a pillanatban érkezett oda, amikor tanácstalanságában
már-már hajlandó volt engedni a szenátus felszólításának. Tehát bátorságot
öntött Claudiusba és követelte, hogy szilárdan tartsa kezében az uralmat,
azután megint visszament. Mikor megidézték a szenátus elé, illatos kenőccsel
bekente haját, mintha lakomáról jönne és megkérdezte a szenátorokat, mit tett
Claudius. Ezek elmondták neki, mi történt és megkérdezték
tőle, hogy véleménye szerint melyik volna a legalkalmasabb
államforma. Erre Agrippa azt felelte, hogy ő személy szerint hajlandó a
szenátus tekintélye érdekében akár az életét is föláldozni; de azt tanácsolja,
hogy csak azt mérlegeljék, mi hasznos és ne a maguk javát hajszolják. Ha
hatalmukat meg akarják tartani, akkor fegyverre és katonára van szükségük,
hogy minden eshetőséggel szembeszálljanak. Mikor azt vetették ellene, hogy a
szenátusnak bőségesen van fegyvere, pénzt pedig könnyű szerezni, ezenfelül
máris jelentékeny haderő van együtt s ezt még könnyű szerrel gyarapítani lehet,
ha egy csomó rabszolgát szabadon bocsátanak, Agrippa a következő ellenvetést
kockáztatta: „Én ugyan a legnagyobb sikert kívánom nektek, szenátorok, de
mivel a ti javatokról van szó, nem hallgathatom el véleményemet. Gondoljátok
meg jól, hogy Claudius pártján vannak a rég kipróbált katonák, akik igen
ügyesek a fegyverforgatásban, viszont a mi haderőnkkel, amely jött-ment
idegenekből és hirtelenében szabadon bocsátott rabszolgákból áll, nem sokra
megyünk. Tapasztalt és edzett katonák ellen nem állíthatunk csatára újoncokat,
akik még a kardjukat is alig tudják kirántani. Tehát a legokosabbnak találom
Claudiust barátságosan rábeszélni, hogy mondjon le az uralkodásról s én magam
hajlandó vagyok megvinni neki az üzenetet. “
A szenátus helyesléssel fogadta szavait és Agrippát néhá-
nyadmagával elküldte Claudiushoz. Amint odaértek, négyszemközt közölte vele a
szenátus zavarát és azt tanácsolta, hogy mikor felel az ajánlatra, tanúsítson
óriási hatalmának megfelelő méltóságot. Claudius tehát azt válaszolta, hogy
egyáltalán nem csodálkozik, hogy a szenátus nem akar elismerni uralkodót maga
fölött, hiszen az előbbi uralkodók kegyetlenkedéseit súlyosan megszenvedte.
Most azonban a szenátorok sokkal enyhébb bánásmódban fognak részesülni, mert ő
maga csak az uralkodói címet tartja meg, a valóságban azonban velük akarja megosztani
az uralmat. Mivel szemük láttára annyit s oly sokfélét cselekedett már,
fenntartás nélkül megbízhatnak benne. Ezzel az üzenettel bocsátotta el a
kiküldötteket. Ezután Claudius a körülötte összegyűlt sereghez fordult és
katonai esküvel kötelezte őket hűségre; majd a testőrségnek fejenkint 5000
drachmát osztatott ki, a századosoknak rangjuknak megfelelő nagyobb ajándékot
és a többi csapatoknak is, bárhol állomásoznak, ugyanezt az adományt ígérte
meg.
849
A konzulok még az éjszaka folyamán gyűlésbe hívták a sze-
54 Flavius Josephus: A zsidók története
nátust a Győzelmes Jupiter templomába. Néhány szenátor elbújt
a városban,- mert mikor értesültek Claudius válaszáról, egyszerre
odalett a bátorságuk. Mások kimentek nyaralóikba, mert előre látták, hogy mi
következik, kétségbeestek a szabadság ügye miatt és jobbnak tartották
veszélytelenül meghunyászkodni, nyugodtan és dologtalanul élni, mint a régebbi
hatalom birtokában állandóan rettegni az életükért. Mégis több mint száz
szenátor gyülekezett össze. Miközben az egybegyűltek a helyzetről
tanácskoztak, a hozzájuk szító katonák nagy lármát csaptak és követelték, hogy
a szenátus hadvezetéshez értő férfiút válaszszón császárrá, mert a sokfejű
uralom tönkretenné az államot; tehát feltétlenül amellett vannak, hogy az
uralmat ne ruházzák a szenátusra, hanem inkább egyetlen uralkodóra. Hogy pedig
ki méltó erre a megtiszteltetésre, abban csak ők, a katonák dönthetnek. A
szenátus helyzete ezzel csak súlyosbodott, mert kétségbe kellett esnie a sokat
emlegetett szabadság ügyében, ezenfelül pedig Claudiustól is kimondhatatlanul
rettegett. De voltak mások is, akik igényt tartottak az uralomra akár előkelő
származásuk, akár a császári házzal való rokonságuk miatt. Ezek közé tartozott
Marcus Minucianus is, mert ősi családból származott és Gaius testvére, Julia
volt a felesége. A konzulok azonban egyre- másra felsorakoztatták a
megválasztása ellen szóló érveket. Valerius Asiaticust az ilyenféle tervtől a
másik Minucianus beszélte le, aki Gaius egyik gyilkosa volt. Kétségtelen, hogy
szörnyű mészárlás támadt volna, ha valamennyi trónkövetelőnek megengedték
volna, hogy összemérje erejét Claudiusszal. Tudniillik rengeteg gladiátor is
tódult a táborba, továbbá az éjjeli őrség katonái és a hajók evezőslegénysége,
valamennyi harcrakészen, úgy hogy a trónkövetelők sorra lemondták szándékukról,
némelyek azért, hogy a várost kíméljék, mások pedig azért, mert a maguk bőrét
féltették.
Kora reggel Chaerea társaival együtt elment a szenátusba,
hogy beszédet intézzen a katonákhoz. Mikor ezek látták, hogy kezével csendet
int és már éppen meg akar szólalni, nagy lármát csaptak és senkit sem engedtek
szóhoz jutni, mert ők valamennyien egyetlenegy embert akartak uralkodónak.
Szenvedélyesen követelték, hogy császáruk Jegyen, mert már elunták a
várakozást. A szenátus tétovázott: a katonák esetleg nem ismerik el
tekintélyét, viszont Gaius gyilkosai nem akartak belenyugodni, hogy
meghajoljanak a katonák követelései előtt. Ebben a helyzetben Chaerea nem
titkolhatta el, mennyire nem
tetszik neki, hogy a katonák császárt követelnek, és
megígérte, hogy ad nekik uralkodót, ha valaki jelet hoz neki Eutychustól. Ez az
Eutychus az úgynevezett zöld párt kocsihajtója volt, Gaius leghűségesebb
szolgája, aki mikor a császár istállóit építették, a katonákat rettenetesen
meggyötörte és a legmegalázóbb munkákra kényszerítette. Ezt és több effélét
szemükre vetett most Chaerea és azzal fenyegetödzött, hogy Claudius fejét is
idehozza nekik, hiszen szégyellietes, mondta, hogy az őrült helyett most bohócot
akarnak a trónra ültetni. A katonák azonban rá se hederítettek szavaira, hanem
kivont karddal és magasra tartott hadijelekkel Claudiushoz siettek és mint a
többiek, ők is hűséget esküdtek neki. így aztán a szenátus megint elvesztette
védelmezőjét, a konzuloknak pedig úgyszólván már semmi hatalom sem volt a
kezükben. Mindenkin rémület és csüggedés vett erőt, mert senki sem, tudta, mi
lesz a sorsa, hiszen Claudiust magukra haragították. Egymást ócsárolták és
máris a megbánás kezdte gyötörni őket. De most fölállt Sabinus, Gaius egyik
gyilkosa és kijelentette, hogy inkább megöli magát, mintsem hozzájáruljon
Claudius trónralépéséhez és megérje, hogy az állam megint zsarnok uralma alá
kerüljön. Azután szemére lobbantotta Chaereá- nak, hogy túlságosan ragaszkodik
az életéhez, ha éppen ő, aki elsőnek szállt síkra Gaius ellen, többre becsüli
az életet a haza szabadságánál, amelyet még így sem sikerült visszaszereznie.
Chaerea azzal vágott vissza, hogy esze ágában sincs félni a haláltól, de előbb
ki akarja tapogatni Claudius szándékait.
Ez történt a szenátusban. A táborba pedig mindenfelől új
meg új csapatok tódultak, hogy Claudiusnak hűséget esküdjenek. A katonák
főképpen az egyik konzult, Quintus Pomponiust vádolták, hogy a szenátust a
köztársaság visszaállítására akarta rávenni, tehát kivont karddal rárohantak
és bizonyára meg is ölték volna, ha Claudius közbe nem lép. Miután a konzult
megmentette a haláltól, maga mellé ültette; de azokat a szenátorokat, akik
Quintusszal jöttek, nem részesítette ugyanebben a megtiszteltetésben, hanem
némelyeket korbácsütésekkel kergettek el Claudius színe elől, Aponiust
sebesülten vitték el és a többi szenátor is mind halálos veszedelemben forgott.
Ekkor Agrippa király Claudiushoz fordult és megkérte, hogy bánjon szelídebben a
szenátorokkal; mert ha kipusztítja őket, nem marad senki, aki fölött
uralkodjék. Claudius hallgatott rá és összehívta a szenátust a palotába s a
városon keresztül gyaloghintóbán maga is odavitette magát, katonakísérettel;
közben a katonák durván bántalmazták a polgárokat. Gaius gyilkosai közül
Chaerea és Sabinus
is ott volt a tömegben, ámbár Pollio, akit Claudius
kevéssel előbb a testőrség parancsnokává nevezett ki, külön rendelettel
tiltotta meg nekik, hogy a nyilvánosság előtt mutatkozzanak. Midőn Claudius
megérkezett a palotába, összehívta tanácsosait és megszavaztatta őket Chaerea
ügyében. A merényletet ugyan valamennyien dicséretesnek tartották, a tettest
azonban felségsértéssel vádolták és az volt a véleményük, hogy a megérdemelt
büntetéssel kell sújtani, hogy intő példa legyen a jövőre. Az ítélet
értelmében Chaereát kivégezték s vele együtt Lupust és még sok romait. Chaerea
állítólag férfiasán viselte sorsát: még az arcszíne sem változott el, sőt
keményen megrótta Lupusit, aki sírvafakadt. Midőn Lupust levetkőztették,
panaszkodott, hogy fázik; Chaerea odaszólt neki, hogy ha farkas, hát
megszokhatta a fázást. Óriási tömeg kísérte ki őket a vesztőhelyre s mikor a
menet odaért, Chaerea megkérdezte a katonát, vájjon ért-e a kivégzéshez, vagy
pedig most először végez hóhérmunkát. Aztán elhozatta azt a kardot, amellyel
Gaiust leszúrta. Egyetlen sikerült csapással kioltották az életét; Lupus
azonban rosszabbul járt, mert félelmében nem nyújtotta eléggé előre a nyakát, úgy
hogy csak több csapással sikerült megölni.
Néhány nappal azután, hogy a halotti ünnepet megtartották
és minden római bemutatta a halotti áldozatot elhalt szerettei szellemének,
Chaereát is áldozattal tisztelték meg, amelyet bedobtak a tűzbe; s közben szólították
és felkiáltottak: bocsásson meg nekik és ne haragudjék rájuk hálátlanságuk
miatt. így halt meg Chaerea. Sabinust azonban Claudius nemcsak felmentette,
hanem engedélyt adott neki, hogy tovább viselje régi hivatalát. Mivel azonban
becstelenségnek tartotta volna megszegni az összeesküvőknek adott szavát,
öngyilkos lett, még pedig úgy, hogy kardját markolatig beledöfte a testébe.
Claudius visszaadja Agrippának
nagyapja birodalmát és még meg is nagyobbítja. Rendeletéi a zsidók érdekében
Claudius mindenekelőtt eltávolította a hadseregből a megbízhatatlan
katonákat, aztán rendeletet adott ki, amellyel megerősítette Agrippa királyt
Gaiustól nyert méltóságában és dicséretével tüntette ki. Ezenfelül Judeából és
Samariából is neki adott annyit, amennyit'nagyapja Herodes birtokolt. Ezeket a
területe-
ket Agrippa a
rokonság jogánál fogva kapta. Ezenfelül azonban Claudius a saját birtokaiból
neki ajándékozta Abilát, amely valamikor Lysanias uralma alatt volt és a libanoni
területeket. Azután Róma város középpontjában, a Fórumon szövetséget kötött
Agrippával. Antioohusnak, akitől elvette régebbi országát, odaajándékozta
Kilikia egyik részét és egész Kommagenét. Aztán megint szabadon bocsátotta
Alexander fővámbérlőt, régi barátját, akit Gaius haragjában börtönbe vettetett
s aki valamikor anyja Antonia pénzügyeit intézte. Alexander fia azután feleségül
vette Agrippa leányát, Berenikét. Mikor később férje Marcus, Alexander fia,
meghalt, Agrippa az asszonyt férjhez adta öccséhez, Herodeshez és Claudiustól
megszerezte neki Chalkis uralmát.
Ekkoriban az
alexandriai zsidók és görögök közt viszálykodás támadt. Tuniillik Gaius halála
után megint bátorságra kaptak a zsidók, akiket uralma alatt kegyetlenül
elnyomtak, úgy hogy nagyon sok bántalmat kellett az alexandriaiak részéről:
eltűrniük. Hamarosan mindkét fél fegyvert ragadott. Claudius írásbeli parancsot
küldött az egyiptomi kormányzónak, hogy fojtsa el a nyugtalankodást, ezenfelül
Agrippa király és Herodes kérésére Alexandriába és Syriába rendeletet küldött,
amely így hangzott: „Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus néptribunus
rendeli: tekintettel arra, hogy az Alexandriában lakó zsidók, az úgynevezett
bennszülöttek, közvetlenül a város alapítása után a tulajdonképpeni
alexandriaiakkal együtt telepedtek ott meg és a királyoktól éppen úgy
polgárjogot kaptak mint amazok, mint a kiváltságlevelekből és rendeletekből
nyilvánvaló, továbbá tekintettel arra, hogy mikor Augustus Alexandria városát
bekebelezte birodalmunkba, a zsidók jogait nem csorbította, hanem ezeket a
jogokat az idők folyamán odaküldött kormányzók minden ellenvetés nélkül
érvényben tartották, tekintettel továbbá arra, hog'z abban az időben
is, amikor Aquila volt az alexandriai kormányzó és a zsidó etnarcha meghalt,
Augustus nem tiltotta meg új etnarcha választását s mikor ez elébe járult
hódolni, megengedte, hogy a zsidók a maguk szokásai szerint éljenek és ősi
vallásukhoz hívek maradhassanak; végül tekintettel arra, hogy aiz
alexandriaiak lázadása a velük együtt lakó zsidók .ellen még Gaius császár
uralkodása idejére esik, aki beszámíthatatlan őrültségében a zsidó népet
elnyomta, mert nem volt hajlandó elhagyni vallását és nem akarta őt istennek
elismerni: Gaius esztelensége miatt nem szándékozom visszavonni a zsidók
népének eddig adott engedményeket, hanem megerősítem minden előbbi jogu-
kait és megengedem, hogy vallásuk szerint élhessenek.
Ugyancsak elrendelem, hogy e rendeletem közhírré tétele után mindkét fél
tartózkodjék minden olyasmitől, ami újabb nyugtalankodásra adhatna alkalmat. “
így hangzott a rendelet, amelyet a zsidók érdekében
Alexandriába küldtek. Ugyanekkor a birodalom többi részeibe küldött rendelet
így hangzott: „Tiberius Claudius Angustus Caesar Germanicus, tribunusi
hatalommal felruházott pontifex maximus, másodízben konzul, a következőket
rendeli: Miután kedves barátaim, Agrippa király és Herodes arra kértek, hogy a
római birodalomban élő zsidóknak adjam meg ugyanazokat a jogokat, amelyeket az
alexandriai zsidók élveznek, kérésüket szívesen teljesítettem és nemcsak a
kérvényezők kedvéért, hanem azoknak érdekében is, akikért közbenjártak nálam,
méltányosnak tartottam, hogy a rómaiak iránt tanúsított hűségüket azzal
jutalmazzam, hogy egyetlen várostól, és pedig egyetlen görög várostól sem
kobzom el azokat a jogokat, amelyeket az isteni Augustus megerősített. Sőt
méltányosnak tartom, hogy a zsidók egész birodalmunkban minden zaklatás nélkül
megtarthassák hagyományos szokásaikat s egyúttal figyelmeztetem őket, hogy
érjék be ezzel a jóindulatú intézkedésemmel, viselkedjenek béke- tűrőn, ne
sértsék meg más népek vallási szokásait, hanem éljenek a maguk törvényei
szerint. Ezt a rendeletemet tudomására kell hozni minden város, gyarmatváros és
önkormányzatú város hatóságainak, Itália határain belül és kívül, továbbá
valamennyi királynak és fejedelemnek a saját követeik útján, ezenfelül pedig
legalább harminc napig ki kell függeszteni olyan helyen, ahol könnyen
elolvashatja mindenki".
Agrippa
rendeletéi Júdeába való visszatérése után. Petronius
rendelete Dóra városához a zsidók ügyében
Claudius császár azokkal a rendeletekkel, amelyeket
Alexandria és az egész birodalom részére kiadott, bizonyságot tett róla, milyen
érzelmekkel viseltetik a zsidók iránt. Nem sokkal utóbb fényes külsőségek
között elbocsátotta Agrippát országába, és valamennyi tartományi kormányzónak
írásbeli rendeletet küldött, hogy barátságosan és szívesen fogadják. Agrippa
tőle telhetőleg siettette hazautazását, amint ez várható is volt olyan
embertől, akinek minden kívánsága teljesült; midőn
megérkezett Jeruzsálembe, hálaáldozatot mutatott be és a törvény előírásait
pontosan teljesítette. Éppen ezért sok nazireust megnyíratott, és azt az
aranyláncot, amelyet Gaiustól kapott ajándékba, s amely éppen olyan nehéz volt,
mint az a vasbilincs, amely valamikor királyi kezeire súlyosodott, emlékül
korábbi szenvedéseire és későbbi szerencséjére felakasztotta a templomban a
kincseskamra fölé, tanúbizonyságul, hogy a legnagyobb hatalom is könnyen
összeomolhat és Isten újra fölemelheti a megalázottakat. A lánc felajánlása
elegendőképpen bizonyította, hogy Agrippa király csekély ok miatt hogyan volt
kénytelen trónját a börtönnel fölcserélni és hogy nem sokkal utóbb hogyan
szabadult meg bilincseitől és hogyan jutott a réginél is nagyobb hatalomra.
Ebből azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy a legnagyobb hatalom sem óvhatja meg
az embert a bukástól, viszont a bukott ember megint fölemelkedhetik a
legmagasabb méltóságokra.
Miután Agrippa elvégezte az istentiszteleti szertartásokat,
Theophilost, Anan fiát, megfosztotta a főpapi méltóságtól és Simont, Boethos
fiát, akinek Kantheras volt a másik neve, tette meg főpappá. Simonnak még élt
két testvére és atyja Boethos, akinek a leánya, mint fentebb említettem,
Herodes király felesége volt. Később Simon is, atyja is, és testvérei is
főpapokká lettek, éppen úgy, mint a makedón uralom alatt Simonnak, Óniás fiának
mind a három fia sorra főpap lett, amiről előző könyveimben már beszéltem.
Miután a király a főpapok ügyét rendezte, a jenuzsálemiek
iránt is lerótta háláját hűségükért és ragaszkodásukért s mivel illendőnek
tartotta, hogy szeretetüket szeretettel viszonozza, elengedte nekik az
épületadót, Silast pedig, aki szenvedéseiben mindig osztozott, kinevezte az
egész hadsereg főparancsnokává. Nem sokkal utóbb néhány hetyke fiatalember, —
akik előtt semmi sem volt szent, — Dóra városában a zsidók zsinagógájában
felállította a császár szobrát. Ez módfelett elkeserítette Agrippát, mert a
cinkosok ezzel súlyosan megsértették a zsidó törvényt. Tehát haladéktalanul
elment Publius Petroniushoz, az akkori sziriai kormányzóhoz és a vétkes doraiak
ellen panaszt emelt. Petroniust felháborította a gaztett, mert a törvény megszegését
istentelenségnek tartotta. Téhát haragjában ezt írta á dorabelieknek: „Publius
Petronius, Tiberius Claudius Caesar . Augustus Germanicus helytartója, Dora
város hatóságának tud- tul adja, amint következik: Mivel egyesek közületek
arcátlanságukban arra vetemedtek, hogy Claudius Caesar Augustus Ger-
manicus rendeletével szembehelyezkedtek,
amely szerint a zsidóknak joguk van ősi törvényeik szerint élni, ezek pedig a
zsidók vallásos összejöveteleit megzavarták azzal, hogy a zsinagógában felállították
a császár szobrát, ennélfogva ti nemcsak a zsidók éjién, hanem a császár ellen
is vétkeztetek, mert az ő szobra csak a saját templomában van helyén, nem pedig
idegen templomban, legkevésbbé a zsinagógában. Természetes joga mindenkinek és
ezt a császár is elismeri, hogy mindenki úr legyen a maga házában és
fölösleges volna fölemlegetnem idevonatkozó rendele- temet, mivel a császár
rendelete megengedte a zsidóknak, hogy szokásaik szerint élhessenek és
ezenkívül ugyanolyan polgári jogokat élvezzenek, mint a görögök. Mivel most
azok, akik a mi felséges urunk parancsait megszegték és ezzel magukra vonták
még saját elöljáróik haragját is, ezt nem saját elhatározásukból tették, hanem
állítólag csak azért, hogy a népnek kedvére tegyenek, megparancsolom, hogy
ezeket Proclus Vitellius százados vezesse elém, hogy felelősségre vonhassam
őket. A hatóságok elöljáróit pedig figyelmeztetem, hogy nevezzék meg a
tetteseket a századosnak, hacsak nem akarják, hogy őket is bűnrészeseknek
minősítsem és akadályozzanak meg minden nyugtalankodást és tüntetést, mert
bizonyára ilyesmi volt ennek a merényletnek a célja is; ugyanis minden áron meg
akarom akadályozni, királyi barátommal, Agrippával együtt, hogy a zsidó népnek
alkalma 'legyen védekezés ürügyével összecsődülni és lázadást szítani. Hogy
pedig világosan lássátok, mi a véleménye erről az egész dologról a mi felséges
császárunknak, mellékelten megküldöm egyik rendeletét, amely Alexandriára
vonatkozik s amelyet nagyrabecsült barátom, Agrippa király, ámbár a rendelet közismert,
nyilvános tárgyaláson felolvasott, hogy a császár ne vonja meg a zsidóktól a
kiváltságaikat. A jövőre vonatkozólag tehát elrendelem, hogy kerüljetek minden
alkalmat a nyugtalankodásra és viszálykodásra és engedjétek meg, hogy mindenki
a maga meggyőződése szerint tisztelhesse istenét/1
Petronius így igyekezett jóvátenni a törvénysértést és
biztosítani a zsidókat efféle zaklatásoktól. Agrippa pedig most megfosztotta
Simon Kantherast a főpapi méltóságtól és ezt ismét Jónatásra, Anan fiára
ruházta, mert méltóbbnak találta erre a tisztségre. Ennek azonban, úgy1'látszik,
nem volt kedve elfogadni • ezt a nagy méltóságot, tehát ezekkel a szavakkal
hárította el: „Királyom, nagy öröm nekem ez a megtiszteltetés, hogy szabad elhatározásodból
olyan méltóságot akarsz rám ruházni, amely
Isten akarata szerint nem illet meg engem. Én megelégszem
azzal, hogy egy ízben már viseltem a szent ruházatot, mert akkor tisztább
lélekkel vettem át ezt a hivatalt, mint ahogy most megtehetném. Ha azonban azt
akarod, hogy nálam méltóbb embernek jusson ez a megtiszteltetés, hallgass rám.
Van nekem egy testvérem, aki eddig sem Isten ellen, sem ellened, ó király,
semmit sem vétkezett. Öt ajánlom neked, mert őt méltónak tartom erre a
kitüntetésre.“ A király helyeselte ezeket a szavakat, tehát mellőzte Jónatást
és testvérére, Mátyásra ruházta a főpapi méltóságot. Nem sokkal utóbb Marsus
lett Petronius utóda a sziriai helytartóságban.
Agrippa megharagszik Silasra. Újra felépíti Jeruzsálem
falait.
Jelleme
Mivel Silas, a hadsereg főparancsnoka, jó és balsorsban egyaránt
megőrizte a király iránt érzett hűségét és nem riadt vissza semmi
veszedelemtől, hanem a legnagyobb fáradalmakat is vállalta, méltán várhatta,
hogy ragaszkodását megfelelő kitüntetéssel jutalmazza majd a király. Ezért
mindenben szeretett volna egyenlő lenni a királlyal s az ő jelenlétében is
meglehetősen szabadon viselkedett, bizalmas együttlétük alkalmával szinte hetykén,
mert a kelleténél jobban kérkedett és több ízben is emlékezetébe idézte a
királynak régebbi szomorú sorsát, hogy a maga akkori hűségét annál jobban
kidomborítsa. Aztán folyton fölemlegette a királynak, mennyi fáradalmat tűrt
el érte. Idővel ez a viselkedés a király szemében már valóságos csúfolkodás
volt és egyre elviselhetetlenebbé vált ennek az embernek kíméletlen
hetykesége. Nem valami kellemes dolog, ha folyton szé- gyelletes életszakaszára
emlékeztetik az embert és csak az ostoba ember hajtogatja folyton régi
érdemeit. Emiatt Silas végre is nagyon magára haragította a királyt, úgy hogv a
harag végül elnyomta benne a nyugodt belátást és ezért Silast nem csupán
letette a főparancsnoki méltóságról, hanem bilincsekbe verette és visszavitette
hazájába. Azonban idők múltán lecsillapodott haragja s ha elfogulatlanul
gondolkozott Silas esetén, el kellett ismernie, hogy ez az ember csakugyan nagy
szolgálatokat tett neki. Mikor tehát születésnapját ünnepelte, amelyet
alattvalói vidám lakmá- rozással szoktak megülni, meghívta Silast is a maga
asztalához.
Ez azonban úgy érezte, hogy jogosan táplál haragot ia
király iránt és szókimondó ember létére a király követei előtt nem is titkolta
ezt, hanem így beszélt hozzájuk: „Ugyan miféle megtiszteltetés az, amelyben a
király most részesíteni akar, hogy aztán hamarosan megint megvonja tőlem? Mert
jóindulatának régebbi bizonyságai sem voltak állandók, hiszem zsarnoki módra
valamennyitől megfosztott. Talán azt hiszi, lemondtam arról a szokásomról, hogy
őszintén megmondjam a véleményemet? Nyugodt lelkiismerettel annál hangosabban
hirdetem, hogy mennyi veszedelemből szabadítottam meg és mennyi fáradalmat
vállaltam magamra az ő jólétéért és becsületéért s mindezért bilinccsel és
börtönnel fizetett. Ezt soha sem fogom elfelejteni; még halálos ágyamon is
vigasztalni fog 'az a tudat, hogy helyesen cselekedtem." Ezt az üzenetet
küldte a királynak, az pedig megértette ebből, mily engesztelhetetlen ez az
ember, tehát továbbra is börtönben tartotta.
Ezután a király Jeruzsálemnek az újvárosra néző falát államköltségen
újjáépíttette, még pedig a réginél szélesebbre és magasabbra. És csakugyan
olyan erősen építtette volna meg, hogy semmiféle ellenséges roham nem bírt
volna erőt venni rajta, ha Marcus sziriai helytartó nem jelentette volna
Claudius császárnak a király építkezését. Mivel Claudiusnak gyanús volt a
dolog, megparancsolta Agrippának, hogy a fal építését azonnal hagyja abba; ez
pedig a legokosabbnak tartotta engedelmeskedni. -
A király igen bőkezű és jótékony természetű ember volt és
igyekezett dús ajándékokkal megnyerni alattvalói szeretetét. Szívesen
költekezett és elődjétől, Herodes királytól elütött abban, hogy boldog volt, ha
adhatott. Mert ez kegyetlen és engesztelhetetlen ember volt, gyűlölete
mértéktelen és nyíltan megvallotta, hogy jobban szereti a görögöket, mint a
zsidókat. És míg idegen városokat tékozló pompával díszíttetett, az egyikben
fürdőket és színházat, a másikban templomot és oszlopcsarnokokat építtetett,
egyetlenegy zsidó városnak sem juttatott semmiféle ékességet vagy valamirevaló
ajándékot. Agrippa viszont szelíd természetű ember volt és mindenkihez
egyformán bőkezű. Barátságos volt az idegenekhez, akik igazán nem
panaszkodhattak bőkezűségére, de arról sem feledkezhetett meg, hogy alattvalóit
még nagyobb juttatásokkal kárpótolja. Ugyancsak szívesen és tartósan lakott
Jeruzsálemben, lelkiismeretesen megtartotta ősi vallásának rendeléseit, tiszta
erkölcsű ember volt és egyetlen egy napot sem
mulasztott el, how be ne mutatta volna a törvényben megszabott
áldozatokat.
Mégis, mikor egy ízben Agrippa Kaisareába utazott, bizonyos
jeruzsálemi Simon, törvénytudó férfiú, arra vetemedett, hogy a népet
összecsődítette és vádat emelt a király ellen, hogy nem tiszta, tehát nem méltó
arra, hogy belépjen a templomba, amelybe csak bennszülött zsidónak szabad
belépnie. A város parancsnoka Simon beszédéről azonnal írásbeli jelentést
küldött a királynak, ez magához hivatta Simont és mivel éppen a színházban
tartózkodott, maga mellé ültette s nyugodtan és szelíden megkérdezte tőle:
„Mondd csak, történik itt valami törvényellenes dolog?[8]
[9] [10] [11] Simon erre semmit sem tudott
felelni, hanem bocsánatot kért. Most aztán sokkal hamarább megbékélt Agrippá-
val, mintsem bárki remélte volna, mert azon a véleményen volt, hogy a királynak
nagyobb ékessége a szelídség, mint a harag és hogy magasállású férfiakhoz
jobban illik a kegyesség, mint a szenvedélyeskedés. A király tehát hazaküldte
Simont és ezenfelül még meg is ajándékozta.
Miután sok helyütt sokat építkezett, Berytos városáról különösen
pazarul gondoskodott: itt tudniillik színházat építtetett, amely pompásabb és
szebb volt minden más színháznál, továbbá gyönyörű amfiteátrumot, fürdőket és
oszlopcsarnokokat és nem kímélte a költséget, hogy minél szebbek és
nagyszerűbbek legyenek. Az építmények felavatását a legragyogóbb fénnyel rendezte
meg: a színházban színdarabokat adtak elő, mindenféle versenyeket tartottak és
minden elképzelhető módon szórakoztatták a népet; az amfiteátrumban óriási
költséggel rengeteg gladiátort léptetett fel és hogy látványos tömegharcot is
mutasson be, két egyenkint hétszáz főnyi csapattal üközetet rendezett. Ebben a
harcban büntetésből minden gonosztevőnek részt kellett vennie, ahány csak volt
és míg egyfelől a harc itt a béke dísze lett, másfelől a gonosztevőket is
gyökerestül kipusztította.
Kotys, Kis-Armenia királya, Polemon, Pontos királya és
saját testvére, Herodes, Chalkis királya. Valamennyit barátságosan és szívesen
fogadta és bizonyságot tett előttük nemes jelleméről, hiszen éppen ez szerezte
meg neki a megtisztelő királyi látogatásokat. Még ott voltak vendégei, amikor
megjelent nála Marsus sziriai kormányzó is és a király, hogy a rómaiak iránt
lerója a köteles tiszteletet, a várostól hét stadionnyira elébe ment. Ez
azonban viszályt támasztott közötte és Marsus között; tudniillik kocsiján
magával vitte a vendégkirályokat és Marsus ezt a bizalmaskodást és barátkozást
gyanúsnak találta, mért úgy gondolta, hogy ennyi hatalmas uralkodó egyetértése
nem érdekük a rómaiaknak. Nem sokkal utóbb néhány bizalmas emberét elküldte az
egyes királyokhoz, azzal a paranccsal, hogy haladéktalanul utazzanak vissza
hazájukba. Emiatt Agrippa módfelett bosszankodott s ettől fogva feszült volt a
viszony közte és Marsus között. Különben éppen ebben az időben elvette a főpapi
méltóságot Mátyástól és Eliunaira, Kantheras fiára ruházta.
Agrippa már három éve uralkodott egész Judeán, amikor
egyszer Kaisareába ment, amelynek régebben Straton-tornya volt a neve. Ott a
császár tiszteletére játékokat rendezett, mert tudta, hogy éppen ünnepet
tartanak a császár üdvéért. Az ünnepségekre az egész tartományból rengeteg
tekintélyes és magasrangú ember sereglett össze. A második napon Agrippa már
korán reggel a színházba ment, csodálatos művészettel szőtt színezüst ruhában.
A felkelő nap sugaraiban káprázatos fényben csillant meg az ezüst és úgy
elvakított mindenkit, hogy kénytelenek voltak borzongva elfordulni. A hízelgők
hamarosan mindenfelől örömkiáltásokkal köszöntötték, istennek nevezték és
kérték, árassza rájuk kegyeit, hiszen ha eddig embernek tisztelték, a jövőben
istenként akarják imádni. A király ezt egészen természetesnek találta és nem
utasította vissza istenkáromló hízelkedéseiket. Mikor azonban kisvártatva
felpillantott, látta, hogy a feje fölött valami kötélen bagoly ül s rögtön
felismerte a vészmadarat, amely valamikor szerencséjének, most pedig közeli
halálának a hírnöke volt. Ezért igen nagy keserűség fogta el. Nyomban szörnyű
fájdalom kínozta altestét és már kezdettől fogva irtózatosan meggyötörte.
Ekkor felugrott és így szólt főembereihez: „íme én, a ti istenetek, most
kénytelen-kelletlen meghalok és a végzet meghazudtolja a ti hízelkedő
szavaitokat. Halhatatlannak neveztetek engem, pedig a halál máris elragad. De
el kell viselnem sorsomat, Isten akarata szerint; hiszen nem nyomorult sorsban,
hanem királyi pompában éltem.“ Még beszélt, amikor máris
elviselhetetlenné fokozódtak fájdalmai, tehát gyorsan visszavitték palotájába
és hamarosan mindenfelé híre futott, hogy a király haldoklik. A nép az
asszonyokkal és gyermekekkel együtt, ősi szokás szerint, azonnal leborult a
szőnyegekre, hogy imádkozzék Istenhez a király gyógyulásáért és mindenütt
felhangzott a sírás és jajveszékelés. A király az egyik emeleti szobában volt
és onnan láthatta, hogy a nép a földön fekszik; erre maga sem tudta visszafojtani
könnyeit. Még öt naipig szenvedte a kínokat belső részeiben, míg végre
meghalt, életének ötvennegyedik, uralkodásának hetedik évében. Négy évig
uralkodott Gaius császár alatt, még pedig három évig csak Philippos
tetrarchiáján, a negyedikben Herodesén is. Uralkodásának három utolsó éve
Claudius császár uralkodásának idejére esett és ebben az időben az említett
területeken kívül Judeán, Samarián és Kaisareán is uralkodott. Országából
elképzelhetetlenül nagy jövedelme volt és pedig tizenkétmillió drachma és
mégis nagyon sok kölcsönt kellett felvennie; mivel rendkívül pazarló volt,
jövedelmei sohasem fedezték kiadásait, a takarékosságot pedig nem ismerte.
Még halálának híre nem jutott el a néphez, amikor Herodes,
Chalkis uralkodója és Helkias helytartó, a király barátja, közös elhatározással
elküldték a király leghűségesebb szolgáját, Aris- tont és mintha a király adott
volna rá parancsot, megölték Silast, akit gyűlöltek.
Események Agrippa halála után.
Claudius Caspius Fadust nevezi ki judeai kormányzónak
így halt meg Agrippa király. Egy tizenhétéves fiú, Agrippa
és három leány maradt utána; ezek közül a tizenhatéves Berenike nagybátyjának,
Herodesnek a felesége volt, a másik kettő, Mariamme és Drusilla, még hajadon:
az egyik tíz, a másik hatéves, de atyjuk máris eljegyezte őket; és pedig az
idősebbiket, Mariammét Julius Archelaosszal, Helkias fiával, a kisebbiket,
Drusillát pedig Epiphanesszel, Antiochos kommagenei király fiával. Mikor
Agrippa halálának híre ment, Kaisarea és Sebaste lakosai hamarosan
megfeledkeztek jótéteményeiről és úgy viselkedtek, mintha halálos ellenségei
volnának. Elhalmozták a halottat minősíthetetlen gyalázkodásokkal, fegyveres
polgárok nagy
tömegben benyomultak házába, a király leányainak szobrait
elrabolták és egyértelemmel elhurcolták a hordélyházakba, feltették a
háztetőre és mindenféle szennyes üzelmekkel elképzelhetetlenül meggyalázták,
sőt a köztereken koszorús fejjel és kenőcsöktől illatosán nagy tivornyákat
tartottak, Charonnak áldoztak és örömükben koccintottak a király halálára. Ily
hálátlanul viselkedtek, nem csupán Agrippa iránt, aki bőkezűségében oly pazar
ajándékokat juttatott nekik, hanem nagyatyja Herodes iránt is, aki városokat
alapított, kikötőket épített nekik és saját költségén pompás templomokat emelt.
A halott király fia, Agrippa, ekkor éppen Rómában volt,
mert Claudius császár udvarában nevelték. Mikor a császár értesült, hogy
Agrippa meghalt és Kaisairea és Sebaste lakosai oly gyalázatos módon
viselkedtek, épp oly mélyen meggyászolta Agrippát, mint amily nagy volt
felháborodása a hálátlanok ellen. Tehát elhatározta, hogy az ifjabb Agrippát
atyja utódaként haza- küldi, mert így akart eleget tenni régebbi, esküvel
erősített ígéretének. Azonban szabadon bocsátott rabszolgái és barátai, akikre
nagyon hallgatott, lebeszélték erről és figyelmeztették, hogy nagyon
veszedelmes dolog egy féligmeddig gyerekemberre’ rábízni olyan nagy országot,
amelyet sehogyan sem tudna kormányozni, hiszen még meglett férfinak is mindén
erejét igénybe venné. Ezek az érvek meggyőzték a császárt, tehát kinevezte
Judea és az egész ország kormányzójává Cuspius Fadust s ezzel egyúttal a halott
király emlékének is áldozott, mert nem Marsust nevezte ki, akivel Agrippa
feszült viszonyban volt. Fadus legelső meg- biztatása az volt, hogy Kaisarea
Sebaste lakosait az elhunyt emlékének meggyalázása és a leányai ellen
elkövetett durva sértés miatt fenyítse meg, Kaisarea Sebaste férfiait sorozza
be katonáknak és öt zászlóaljukat küldje hadiszolgálatra Pontusba és a
Syriában állomásozó római légiókból ugyanennyi legénységet válasszon ki, hogy
az elvezényeltek helyét elfoglalják. Azonban kivonulásukra nem került sor, mert
a bűnösök követeket küldtek Claudiushoz és sikerült is megengesztelniök;
megengedte nekik, hogy Júdeábán maradjanak. Itt aztán később igen nagy bajt
okoztak a zsidóságnak, mert ők voltak az okai annak a háborúnak, amely Florus
alatt kitört. Mikor tehát Vespasianus elfoglalta Judeát, amit majd később
fogok elmondani, eltávolította őket a tartományból.
XX. KÖNYV
Philadelphia
lakosainak viszálya a zsidókkkal. Küldöttség
Rómába a főpapi ruházat miatt
Miután Agrippa király meghalt, mint előző könyvemben elmondtam,
Claudius császár Cassius Longinust nevezte ki Marsus utódjává és ezzel a király
emlékének hódolt, aki életében gyakran kérte őt írásban, hogy ne hagyja meg
Marsust a Szíriái kormányzóságban. Mikor Fadus Júdeába érkezett, értesült,
hogy Perea lakosai elkeseredett viszályban állnak Philadelphia polgáraival egy
Mia nevű falu határai miatt és most háborúskodnak egymással. Tudniillik Perea
népe az ország főembereinek tudta nélkül fegyvert ragadott és sok philadelphiai
lakost megölt. Midőn Fadus erről értesült, haragra lobbant, mert a zsidóknak,
ha úgy érezték, hogy Philadelphia lakosai megrövidítették őket, tőle kellett
volna döntést kérniök, nem pedig nyomban fegyvert ragadni. Ezért három
főemberüket, akik a viszálykodás értelmi szerzői voltak, elfogatta és az
egyiket, akinek Annibas volt a neve, kivégeztette; a másik kettőt, Amaramot és
Eleázárt száműzte. Nem sokkal utóbb bilincsbe verve eléje vezették Tholomaios
rablóvezért, aki rengeteg kárt okozott az idumeusoknak és araboknak. Miután
Fadus ezt kivégeztette, céltudatos intézkedései eredményeként nemisokára egész
Judea megszabadult a rablóbandáktól. Ezután maga elé idézte a jeruzsálemi
papokat és főembereket és felszólította őket, hogy a hosszú köntöst és az egyéb
egyházi ruhadarabokat^ amelyeket csak a főpapnak volt szabad felöltenie, hozzák
megint az Antonius-várba és mint régebben, adják át a
rómaiaknak őrizetre. A megjelentek nem mertek ellentmondani
ennek a követelésnek, hanem Fadushoz és Longinushoz, — mivel ez az utóbbi erős
csapattal Jeruzsálembe jött, mert attól tartott, hogy ez a követelés lázadásra
ingerli a népet, — azt a kérést intézték: engedje meg nekik, hogy a szent
ruházat átengedése ügyében előbb követséget küldhessenek a császárhoz és
várjanak türelemmel addig, míg Claudius válaszát meg nem kapják. Azok megengedték
a követküldetést, azzal a feltétellel, ha gyermekeiket túszokul adják. Ehhez a
zsidók készségesen hozzájárultak, átadták a túszokat és követeik útnak
indultak. Midőn Rómába érkeztek, az ifjabb Agrippa, az elhunyt király fia, aki,
— mint említettem, — Claudius császár udvarában élt, megkérte a császárt, hogy
teljesítse a zsidók kérését a szent ruhák ügyében és ilyen értelemben adjon
utasítást Fadusnak.
Erre Claudius maga elé idézte a követeket és közölte velük,
hogy teljesíti kérésüket, de mondjanak érte köszönetét Agrippá- nak, mert az ő
közbenjárására határozott így. Ezen a válaszon kívül még levelet is kaptak,
amely így szólt: „Claudius Caesar Germanicus, ötödízben néptribunus,
negyedízben konzul, tizied- ízben imperator, a haza atyja, köszönti a
jeruzsálemi hatóságot, tanácsot s a zsidó népet. Mivel az én Agrippa barátom,
aki nálam nevelkedik és mindig környezetemben tartózkodik, bevezette hozzám a
ti követeiteket, akik köszönetét mondtak nekem, hogy népetekről gondoskodom és
arra kértek, hogy a szent ruházatot és a főpap süvegjét engedjem át nektek,
ezennel érvényesítem vitéz és kedvelt hívem, Vitellius rendelkezéseit. Azért
teljesítem ezt a kérésteket, mert mindenekelőtt lelkiismeretem indít rá, azután
pedig azt akarom, hogy alattvalóim ősi törvényeik szerint tiszteljék
istenüket, végül pedig azért, mert meggyőződésem, hogy ezzel szívességet teszek
magának Herodes királynak és az ifjú Aristo- bulosnak, akiknek irántam való
hűségéről és irántatok érzett jóindulatáról meggyőződtem és akiket jellemükért
és ragaszkodásukért különösén kedvelek. Cuspius Fadus kormányzót egyidejűleg
értesítettem erről. E levél átadóinak n,evei: Cornelius, Kérőn fia; Tryphon,
Theudion fia; Dorotheus, Nathánael fia; Johanán, Johahán fia. Kelt Rufus és
Pompeius Silvanus konzulsága alatt, június huszonnyolcadikén.“
Ezután Herodes az elhunyt Agrippa testvére és Chalkis
akkori uralkodója, Claudius császártól azt kérte, hogy ő rendelkezhessék a
templommal és a templomi kincsekkel, továbbá felhatalmazást kért, hot’y ő
nevezhesse ki a főpapokat. A császár minderre engedélyt adott neki, úgy hogy a
zsidó háború végéig
valamennyi utóda élvezte ezeket a jogokat. A felhatalmazás
értelmében Herodes letette hivataláról a Kantheras nevű főpapot és a •főpapi
méltóságot Józsefre, Kami fiára ruházta.
Helene, Adiabene királynéja és fia
Izates áttér a zsidó vallásra. A királyné az éhínség idején támogatja
Jeruzsálem lakosait
Ebben az időben a zsidó vallásra tért Helene, Adiabene
királynéja és fia, Izates, még pedig a következő okból. Monobazos, adi- abenei
király, akit Bazaiosnak is neveztek, beleszeretett testvérébe, Helenebe és
feleségül vette; az asszony nem sokkal utóbb áldott állapotba került. Midőn
egyszer a király mellette aludt és testére helyezte kezét, álmában úgy rémlett
neki, hogy hangot hall, amely azt parancsolja, hogy húzza vissza kezét, nehogy
ártson az anyja méhében lévő gyermeknek, akinek az isteni gondviselés ad életet
és akire boldog sors vár. Megrémült ettől a hangtól, felriadt és elmondta
feleségének, mit hallott. Mikor a fiú megszületett, Izates- nek nevezték.
Azonban akkor már volt Helenétől idősebb fia is, Monobazos és ezenkívül más
feleségeitől is voltak fiai. De Izatest mindegyiknél jobban szerette, mintha
csak egyetlen fia volna, így történt, hogy féltestvérei irigyelték a fiút s az
irigykedés végre is gyűlölködéssé fajult, mert a többinek fájt Izates
kiváltságos helyzete. Ámbár atyjuk világosan látta gyűlölködésüket, megbocsátotta
nekik, hiszen nem gonoszságból viselkedtek így, hanem azért, mert valamennyien
egyformán számot tartottak atyjuk szeretetére. Mivel pedig nagyon aggódott,
hogy Izatesnek majd sokat kell szenvednie testvérei gyűlölködése miatt, pompás
ajándékokkal együtt elküldte őt Ábennerighez, Charax Hispaosinu királyához s
rábízta fia életét. Abennerig szívesen fogadta az ifjút, igen jóságosán bánt
vele, feleségül adta hozzá leányát, Samachót és neki ajándékozta egyik
tartományát, amelynek dús jövedelmei voltak.
865
Miután Monobazos elaggott és életének végét érezte közeledni,
halála előtt még egyszer szerette volna látni fiát, tehát hazahívta, nagy
szeretettel fogadta és neki adományozta Karrhae területét. Ezen a vidéken nagy
bőségben terem az amomum és ott láthatók még annak a bárkának a maradványai,
amelyben Noé a vízözönből megmenekült. Ma is mutogatják még roncsait bárkinek,
aki látni akarja. Ezen a vidéken tartózkodott tehát Izates
55 Flavius Josephus: A zsidók története
egészen atyja haláláig. Monobazos halálának napján Helene
királyné az ország főembereit, satrapáit és hadvezéreit összehívatta és mikor
megjelentek, így szólt hozzájuk: „Azt hiszem, tudjátok, hogy férjem Izatest
kívánta utódjául és őt tartotta méltónak a királyságra, mégis hallani akarom,
mint vélekedtek erről. Mert boldog az az ember, aki nem egyvalakitől, hanem
sokaktól nyeri el az uralmat, még pedig' egyhangú akaratukkal/' Ezt azért
mondta, hogy kipuhatolja az egybegyűltek hangulatát. Miután végighallgatták
szavait, az ország szokása szerint leborultak a királyné előtt és
kijelentették, hogy feltétlenül engedelmeskedniük kell a király kívánságának és
örömmel elismerik uruknak Izatest, akit atyja joggal és minden alattvalójának
szívei szerint helyezett testvérei fölé. Ezenfelül kijelentették, hogy
hajlandók Izates testvéreit és többi rokonait is megölni, hogy biztonságban
uralkod- hassék. Mert ha ezeket elteszik láb alól, akkor megszűnik a felelem
is, amelyet gyűlöletük és irígykedésük keltene benne. Erre Helene megköszönte
nekik iránta és Izates iránt tanúsított ragaszkodásukat, de kérte őket, hogy
egyelőre halasszák el tervüket és ne öljék meg testvéreit, míg Izates meg nem
érkezik és hozzá nem járul. Mivel az egybegyűltek nem tudták elfogadtatni
javaslatukat, azt tanácsolták a királynénak, hogy legalább a maga biztonsága
érdekében börtönöztesse be a testvéreket, míg Izates meg nem érkezik és addig
is nevezzen ki valakit kormányzónak, akiben különösen megbízik. Ezt a
javaslatot elfogadta Helene és legidősebb fiát, Monobazost kinevezte királlyá,
megkoronázta, odaadta neki atyja pecsétgyűrűjét, valamint az úgynevezett
sampserát és megparancsolta neki, hogy testvére megérkezéséig kormányozza az
országot. Ez pedig, mihelyt atyja halálának hírét meghallotta, azonnal
megérkezett és Monobazos szívesen átadta neki az uralkodást.
Abban az időben, mikro- Izates Charax Hispaosinuban élt, a
király asszonyait egy Anan nevű zsidó kerskedő részesítette vallási
oktatásban, aki bejáratos volt a palotába. Az asszonyok közvetítésével a
kereskedő megismerkedett Izatessel és sikerült őt is megtérítenie. Nem sokkal
utóbb Izatest hazahívta atyja Adiabené- ből és a kereskedő addig kérlelte, amíg
őt is magával vitte. Közben Helene is a zsidó vallásra tért, de ő egy másik
zsidótól kapott oktatást. Midőn Izates átvette a királyi uralmat és Adiabenébe
jött s látta, hogy testvérei és többi rokonai bilincsekben sínylődnek, igen
elszomorodott. Megengedhetetlennek tartotta, hogy kivégeztesse, vagy továbbra
is börtönbe tartsa őket, másrészt régebbi
gyűlölködésükre
gondolt és arra sem tudta rászánni magát, hogy szabadon élhessenek körülötte.
Tehát egyeseket közülük, gyermekeikkel együtt, túszokul Rómába küldött
Claudius császárhoz, a többieket ugyanilyen ürüggyel Artabanos parthus
királyhoz.
Mikor
megtudta, hogy anyja mily buzgó zsidóvá lett, maga is teljesen zsidóvá akart
válni s mivel nem tartotta magát igaz és tökéletes zsidónak, ha nem metéltet!
körül magát, erre is hajlandó volt. Anyja, aki erről értesült, igyekezett
eltéríteni szándékától és figyelmeztette, hogy ez milyen nagy veszedelembe
sodorhatja: alattvalói bizonyára rossz néven vennék, ha megtudnák, hogy idegen
és az ő szemükben visszataszító szokásoknak hódol és semmi esetre sem tűrnék,
hogy igazi zsidói uralkodjék rajtuk. Ilyen érvekkel próbálta útját vágni
szándékának. Jzates közölte anyja érveit Anannal, aki helyeselte Helene véleményét
s megfenyegette, hogy ha nem hallgat rá, távozik udvarából; hiszen neki
magának, Anannak is veszedelemben forogna az élete, ha nyilvánosságra kerülne a
dolog, mert rögtön szemére lobbantanák, hogy ő csábította erre a királyt s ő
oktatta ezekben a dolgokban, amelyek egy cseppet sem illenek hozzá. Izates,
folytatta, körülmetélés nélkül is tisztelheti Istent, ha . megtartja a zsidók
istentiszteleti szokásait, mert ezek sokkal fontosabbak, mint a körülmetélés;
azután hozzátette: Isten bizonyára szívesen megbocsátja néki, hogy eláll a
körülmetéléstől, mert kényszerhelyzetben van és tekintetted kell lennie
alattvalóira. A királyné ezzel az érveléssel egyelőre meggyőzte. Bizonyos idő
múlva, a Galileából érkezett Eleázár nevű zsidó, akit kiváló törvénytudónak
tartottak, megint fellobbantotta benne a körühnetélkedés vágyát; ugyanis midőn
a király színe elé bocsátották, látta, hogy a király éppen a mózesi törvénykönyvet
olvassa és így szólt hozzá: „Nem is tudod, ó király, mily súlyosan vétkezel a
törvény és ennélfogva Isten ellen is. Mert nem elegendő csupán olvasni a
törvényt, hanem meg is kell tartani parancsait. Meddig akarsz még
körülmetéletlenül élni? Ha az erre vonatkozó törvényt még nem olvastad, olvasd
el és akkor majd meglátod, mi is az az istentelenség.“ Mikor a király végighallgatta
szavait, nyomban elhatározta, hogy tovább nemi halogatja a dolgot. Tehát
átment a másik szobába és egy orvossal elvégeztette magán azt, amit a törvény
parancsol, majd behívatta anyját és Anant és közölte velük, mit cselekedett.
Mindkettejüket megdöbbentette az értesülés és attól tartottak, hogy ha híre
megy a dolognak, a király esetleg trónját is elveszítheti, mert alattvalói
semmi esetre sem tűrnének maguk fölött olyan uralkodót, aki idegen szokásoknak
hódol. Ezenfelül amiatt is aggódtak, hogy
majd őket bélyegzik értelmi szerzőknek és maguk is
ugyanilyen veszedelembe kerülnek. Isten azonban nem engedte, hogy aggodalmaik
valóra váljanak, mert Izatest gyermekeivel együtt minden fenyegető
veszedelemből kimentette; mikor már a kétségbeesés szélére jutottak,
megmutatta nekik- az üdvösség útját és értésükre adta, hogy azok, akik Istenre
tekintenek és belé vetik bizakodásukat, biztosan várhatják jámborságuk
jutalmát. De erről majd később beszélek.
Mikor a király anyja, Helene látta, hogy az országban béke
uralkodik és fia boldog, mindenki magasztalja s Isten rendeléséből idegen
országokban is nagyrabecsülik, az a vágya támadt, hogy Jeruzsálembe zarándokol,
hogy ájtatoskodjék Isten világhírű templomában és hálaáldozatot mutasson be.
Erre fiától engedélyt kért. Ez örömmel teljesítette kérését, pompásan előkészítette
utazását, bőségesen ellátta pénzzel és jódarabon elkísérte. Jeruzsálem lakosai
nagy örömmel fogadták érkezését: ekkoriban éhínség kínozta a várost s mivel élelmiszerhiány
miatt sok ember meghalt, Helene királyné kíséretének néhány tagját elküldte
Alexandriába, hogy vásároljanak bőven gabonát, másokat pedig Cyprusba küldött,
hogy néhány hajórakomány szárított fügét hozzanak. A kiküldöttek igen gyorsan
megtették az utat s mikor visszaérkeztek, a királyné a nélkülözők közt
élelmiszert dsztott ki, úgy hogy jótékonyságával áldott emléket biztosított
magának népünk körében. Midőn fia, Izates értesült az éhínségről, ő is
haladéktalanul nagy pénzösszeget küldött Jeruzsálem elöljáróinak; ezt azután
szétosztották az éhezők közt és így sokat megmentettek az éhhaláltól. Hogy ez a
királyi család még milyen jótéteményekkel halmozta el fővárosunkat s a város
milyen ellenszolgáltatásokkal viszonozta ezeket, arról majd később beszélek.
Artabanos parthus király félelmében, hogy satrapái
összeesküsznek ellene, Izateshez menekül és az ő segítségével visszaszerzi
trónját
Közben Artabanos parthus királynak tudomására jutott, hogy
satrapái összeesküvést szőttek ellene, s mivel közöttük már nem érezte magát
biztonságban, elhatározta, hogy Izateshez menekül, azzal a szándékkal, hogy ott
védelmet találjon és ha lehet, az ő
segítségével újra visszaszerezze hatalmát. így szolgáival
és rokonaival, mintegy ezer főnyi kíséretével Adiabenébe érkezett és az úton
találkozott Izátessel, akit nagyon jól ismert, holott Izates őt még egyáltalán
nem ismerte. Mikor a közelébe ért, az ország szokása szerint leborult előtte és
így beszélt hozzá: „Ó király, ne vesd meg szolgádat és hallgasd meg kegyesen
kérésemet; mert a sors kegyetlenül lesújtott rám és királyból földönfutóvá
lettem és a te segítségedre szorultam. Gondold meg, mily állhatatlan a szerencse
és egyszer talán te is erre a sorsra jutsz. Ha nem állsz bosszút értem, akkor
majd sokan támadnak, akik más királyok ellen lázadnak fel még vakmerőbben.“
Sírva, lehajtott fejjel mondta el ezeket a szavakat. Mikor Izates meghallotta a
nevét és Artabanost ilyen alázatos testtartásban látta, leugrott lováról és így
szólt hozzá: „Ne csüggedj, király, ne is keserítsen el mostani sorsod, mintha
nem lehetne rajta segíteni. Szomorúságod nemsokára örömre változik s bennem
jobb barátot és szövetségest találsz, mint amilyent reméltél. Mert vagy
visszajuttatlak a parthus királyi trónra, vagy pedig a magaméról is
lemondok."
Ezekkel a szavakkal lóra ültette
Artabanost, maga pedig gyalog ment mellette, hogy ezzel a tiszteletadással is
elismerje elsőbbségét. Mikor Artabanos ezt észrevette, semmi áron sem akarta
elfogadni, s megesküdött mostani szerencséjére és az őt ért kitüntetésre, hogy
ő is leszáll, ha Izates nem ül lóra és nem. lovagol előtte. Engedett tehát, a
királyi palotába kísérte vendégét és minden elképzelhető tiszteletadásban
részesítette, sőt összejöveteleken és lakomákon neki adta az első helyet. És
eközben sohasem gon- r
dőlt Artabanos mostani helyzetére, hanem mindig csak régi
méltóságára és meggondolta, hogy minden ember egyformán játékszere a forgandó
szerencsének. Ezután írt a parthusoknak, felszólította őket, hogy Artabanost
újra ismerjék el királyuknak, mert az ő közbenjárására esküvel biztosítja őket,
hogy fátyol! borít mindarra, ami történt. A parthusok ugyan most már nem
vonakodtak visszafogadni királyukat, de kijelentették, hogy nem rendelkezhetnek
a királyi méltóságról, mert már másnak adták, bizonyos Kinnamosnak és attól
kell tartaniok, hogy ha ezt a helyzetet megváltoztatják, lázadás tör ki. Midőn
Kinnamosnak tudomására jutott ez a válasz, maga is írt Artabanosnak, aki
nevelőapja volt s becsületesen és őszintén arra kérte, hogy bízzék szavaiban,
jöjjön vissza és foglalja el újra királyságát. Artabanos megbízott Ígéretében
és visszatért. Kinnamos pedig elébe ment, királynak üdvözölte, levette
koronáját és Artabanost megkoronázta vele.
így Artabanos, Izates közvetítésével,
visszaszerezte királyságát, amelyet tulajdon fő,emberei ragadtak el tőle.
Izates jótettéről nem feledkezett el, hanem a legnagyobb kitüntetésekkel viszonozta;
különösen felruházta azzal a joggal, hogy álló tiarát viselhet és arany ágyban
alhatik. Ezek a kiváltságok és kitüntetések különben csak a parthus királyokat
illetik meg. Ezenfelül nagy és termékeny országirészt adományozott neki,
amelyet az armeniai király területéből hasított ki. Ennek az országrésznek
Nisibis volt a neve és ott alapították valamikor a makedónok azt a várost,
amelynek az antiocheiaiak az Epimygdonis nevet adták. Ilyen kitüntetésekkel
rótta le háláját a parthus király Izates iránt.
Nem sokkal utóbb meghalt Artabanos és
fiára Vardanesre hagyta országát. Ez meglátogatta Izatest és rá akarta venni,
hogy szövetkezzék vele és indítsanak együtt háborút a rómaiak ellen. Ez azonban
nem sikerült neki, mert Izates jól ismerte a rómaiak hatalmát és
hadiszerencséjét és tudta, hogy ez reménytelen vállalkozás volna. Ehelyett öt
fiát, akik valamennyien gyermekek voltak még, elküldte hozzánk, hogy
megtanulják országunk nyelvét és a mi hagyományos szokásainkat; mint már
említettem, megengedte, hogy anyja ellátogasson a templomba és a háború ügyét
egyre húzta-halasztotta, folyton a rómaiak erejéről és hőstetteiről írt neki,
hogy megijessze Vardanesf és ezzel lehűtse harci vágyát. Ez azonban
felbőszítette a parthus királyt és megüzente a háborút Izatesnek. Azonban nem
került a sor háborúra, mert Isten meghiúsította minden reményét; ugyanis, mikor
a parthu- sok tudomást szereztek Vardanes szándékáról, hogy hadat indít a
rómaiak ellen, meggyilkolták és testvérére Kotardesre ruházták a királyi
méltóságot. De nemsokára ez is összeesküvésnek esett áldozatul és utóda a
testvére, Vologeses lett, aki két vérszerinti testvére közt úgy osztotta meg a
birodalmat, hogy az idősebb, Pacorus, Mediát kapta, a fiatalabb, Tiridates
pedig Armeniát.
Az
arabok háborúja Adiabene ellen. Izates Isten rendeléséből
megmenekül a parthusok kezéből. Halála
Midőn a király testvére, Monobazos és
többi rokonai látták, hogy Izatest jámborságáért mindenütt nagyon tisztelik,
őket is elfogta a vágy, hogy elhagyják ősi szokásaikat ''és áttérjenek a
zsidó vallásra. Ezt hamarosan meg is tették. Amint
szándékuk köztudomású lett, az ország főemberei igen felháborodtak és ámbár
haragjukat nem is mutatták ki nyíltan, magukban dúltak-fúl- tak ési csak az
alkalmas időre vártak, hogy bosszújukat kielégítsék. Végül írtak Abias arab
királynak és nagy pénzösszeget ígértek neki, ha haddal támadja meg saját
királyukat; ők majd mindjárt az első összecsapás után elpártolnak Izatestől,
büntetésül, mert áttért a zsidó vallásra és ha Abias hajlandó minél előbb
jönni, erre esküvel is kötelezik magukat. Az arab elfogadta az ajánlatot és
nagy hadsereggel elindult Izates ellen. Mielőtt a csata megkezdődött volna,
adott jelre Izates egész serege megfutamodott és mintha páni félelem kerítette
volna hatalmába, szétszaladt. Azonban Izatest ez sem csüggesztette el, mert
látta, hogy ez a főemberek árulásának eredménye, tehát maga is visszavonult a
táborba. Itt vizsgálatot indított, hogy mi volt az oka a megfuta- modásnak s
mikor kiderült, hogy szövetkeztek az arab királlyal, az árulás értelmi szerzőit
kivégezi ette és másnap megint megindult az ellenség ellen, rengeteg katonáját
levágta és egész hadseregét megszalasztotta. Az ellenséges királyt maga vette
üldözőbe és beszorította Arsamos várába, amelyet ostrom alá vett és elfoglalt.
Azután gazdag zsákmánnyal visszatért Adiabenébe, bár Abiast nem sikerült
kézrekerftenie, mert ez, mikor látta, hogy körülzárták, öngyilkos lett.
Ámbár az adiabenei főemberek első merénylete meghiúsult és
Isten őket magukat is királyuk hatalmába adta, mégsem tudtak nyugton maradni,
hanem most Vologeses parthus királynak írtak és megkérték, hogy Izates helyett
adjon nekik parthus fejedelmet uralkodóul, mert mostani királyukat gyűlölik,
mivel ősi hagyományaikat eltörölte és idegen szokásokat akar meghonosítani. Ez
az ajánlat a parthus királyt háborúra izgatta, de mivel nem tudott rá kellő
ürügyet találni, felszólította Izatest, hogy mondjon le azokról a
kitüntetésekről, amelyekkel atyja elhalmozta, különben háborút indít ellene.
Izates ennek hallatára nagyon megdöbbent; a lemondást a kitüntetésekről
szégyennek érezte, mert ezzel a gyávaság vádját vonná magára. Mivel azonban
tudta, hogy a parthus azzal sem érné be, ha mindenről lemondana, elhatározta,
hogy ebben a kétségbeesett helyzetben Isten oltalmára bízza magát; az ő
segítségében reménykedett, mikor gyermekeit és feleségeit egyik nagyon erős
várába vitette, a gabonakészleteket a várakba szállíttatta és minden szénát és
legelőt elégettetett. Efféle előkészületek után várta az ellenség megérkezését.
A parthusok gyorsított menetben jöttek és roppant gyalogos és lovas hadsereggel
sokkal hamarább megérkeztek, mint várták volna őket; tábort ütöttek annak a
folyónak a partján, amely Adiabenét elválasztja Mediától. Nem messze tőlük
táborozott maga Izates is, mintegy hatezer emberével. Nemsokára megérkezett
hozzá a parthus király követe; ecsetelte előtte, mily óriási a parthusok
hatalma, országuk az Eufráttól Baktria határáig terjed és rengeteg hűbéres
fejedelem szolgálja őket; azután súlyos büntetéssel fenyegette meg, mert
hálátlannak mutatkozott ura iránt és hozzátette, hogy a parthus király kezéből
még az az Isten sem mentheti meg, akit tisztel. A követ elbizakodott szavaira
Izates azzal válaszolt, hogy jól tudja, mennyivel nagyobb a parthusok hatalma,
mint az övé; de még jobban tudja, hogy Isten hatalmasabb, mint minden ember
együttvéve. Miután ezt a választ adta, imádsággal fordult Istenhez, leborult a
földre, fejére hamut hintett, feleségeivel és gyermekeivel együtt böjtölt és
így fohászkodott Istenhez: „Uram Istenem, ha nem hiába bíztam jóságodban, hanem
méltán tiszteltelek egyetlen és legfőbb segítségemnek, akkor siess, állj
mellém, semmisítsd meg ellenségeimet, nem annyira az én kedvemért, mint inkább
azért, mert fellázadt hatalmad ellen." Sírva és jajveszékelve így
imádkozott és Isten meghallgatta őt. Még azon az éjjelen levelet kapott
Vologeses, amelyből értesült, hogy a daha és a saka törzsek kihasználták
távoliétól és nagy hadsereggel betörtek Parthiába, feldúlták és kifosztották.
így hát kénytelen volt dotgavégezetlenül visszavonulni, Izates pedig Isten rendelése
szerint megmenekült a parthus veszedelemtől.
Nem sokkal utóbb meghalt Izates,
életének ötvenhatodik, uralkodásának huszonötödik évében. Huszonnégy fiú és
huszonnégy leány maradt utána, azonban utódjának Monobazost jelölte ki
hálából, mert atyjuk halála után az ő távollétében oly hűségesen kormányozta
az országot. Mikor Helene értesült fia haláláról, édesanyához illő módon
meggyászolta, mert ilyen derék fiát vesztette el; de azzal vigasztalódott, hogy
legidősebb fia jutott uralomra és mindjárt haza is; utazott hozzá. Meg is
érkezett Adiabenélbe, de nem sokkal élte túl fiát Izatest, mert elemésztette az
öregség és a bánat és nemsokára meghalt. Monobazos a holttestét testvére
holttestével együtt Jeruzsálembe szállíttatta s a piramisokban temettette el;
anyja ugyanis három stadionnyira a várostól három piramist építtetett. Hogy
pedig Monobazos király mi mindent művelt későbbi életében, azt majd később
beszélem el.
Theudas
és a galileai Judás fiai. Cumamis megakadályozza
a zsidók lázadását
Még Fadus judeai helytartósága idején rengeteg embert
rábeszélt bizonyos Theudas nevű csaló, hogy mindenüket vegyék magukhoz és
menjenek vele együtt a Jordán folyóhoz. Ugyanis prófétának adta ki magát és azt
állította, hogy egyetlen szavával kettéválasztja a Jordán vizét és kíséretének
utat nyit a folyó medrén át. Efféle szemfényvesztésekkel sok embert sikerült
félrevezetnie. De Fadus nem tűrte, hogy ezek az esztelen üzelmek bajokat
okozzanak, tehát lovascsapatot küldött ellenük; ezek rajtaütöttek a tömegen,
sok embert megöltek és sok embert elfogtak. Maga Theudas is fogságba került,
azután lefejezték és fejét Jeruzsálembe küldték. Ez történt a zsidók között
Cuspius Fadus helytartósága idején.
Fadusnak Tiberius Alexander, Alexander alexandriai fő-
vámbérlő fia lett az utóda. Jellem és vagyon dolgában különb volt a város
valamennyi lakosánál, jámborságban pedig jóval felülmúlta fiát, Alexandert,
mert ez hűtlenné lett az ősi szokásokhoz és intézményekhez. Még Tiberius
Alexander alatt is tartott a fentebb említett éhínség, amelynek folyamán Helene
királyné gabonát vásárolt Egyiptomban és kiosztotta a szűkölködők között.
Alexander keresztrefeszíttette Jakabot és Simont, a galileai Judás fiait, akik
— mint egyik előbbi könyvemben említettem — Quirinius vagyonbecslése idején a
népet lázadásra ösztökélték. Herodes, Chalkis királya, ugyanebben az időben
Józsefet, Kami fiát, letette a főpapi méltóságról, utódjává Anant, Nebedeus
fiát nevezte ki. Tiberius Alexandernek Cumamis lett az utóda. Ekkor halt meg
Herodes, Nagy Agrippa király öccse, Claudius uralkodásának nyolcadik évében;
három fiú maradt utána; Aristobulos, aki első feleségétől Mariammétől
született, továbbá Berenikianos és Hvrcanus, akik testvére leányától,
Berenikétől születtek. Claudius császár az ifjabb Agrippának adományozta
országát.
1 Cumanus alatt
Jeruzsálemben lázadás tört ki és ebben sok zsidó elpusztult. Először azt akarom
elmondani, mi volt a lázadás kitörésének az oka. Midőn közeledett az
úgynevezett pászka- ünnep, amelyen csak kovásztalan kenyeret szoktunk enni és
óriási embertömeg tódult össze az ünnepre, Cumanus attól tartott, hogy
nyugtaiankodás robban ki s ezért egy zászlóalj katonának paran-
csőt adott, hogy teljes hadikészültségben
szálljak meg a templom oszlopcsarnokait, hogy az esetleg kirobbanó
rendzavarásokat rögtön elfojthassák. Ünnepnapokon a régebbi kormányzók is
mindig így rendelkeztek. Nos, az ünnep negyedik napján egy katona feltárta a
tömeg előtt szeméremtestét; mikor a tömeg meglátta, felháborodott és
kiáltozott, hogy nem rajtuk követett el ezzel gyalázatot, hanem magát az Istent
káromolta. A bátrabbak magát Cumanust szidalmazták, hogy ő biztatta fel erre a katonát.
Mikor Cumanus értesült az esetről, ő is nagyon felháborodott ezen az
istenkáromláson, de kérte a zsidókat, tartózkodjanak minden nyugtalankodástól
és az ünnep alatt ne szítsanak lázadást. Mivel azonban nem hallgattak rá,
hanem csak annál gorombább szidalmakkal illették, egész haderejét fegyverbe
szólította és az Antonius-várba rendelte; ez volt az az erőd, amely a templom
fölött tornyosult. A nép, mikor meglátta a felvonuló roppant katonacsapatot,
megrémült és szétszaladt. Mivel azonban az utcák szűkek voltak és a zsidók azt
hitték, hogy az ellenség kergeti őket, menekülés közben szörnyű tolongás
támadt és a vadul tolakodók sok embert agyonnyomtak. így körülbelül húszezer
ember pusztult el, úgy hogy az örömünnep gyászra fordult. Megfeledkeztek az
áldozatról é& az imádságról és a város visszhangzott a sírástól és
jajgatástól. Ilyen óriási szerencsétlenséget hozott a zsidókra egyetlenegy
katonának a pimaszkodása.
Még el sem múlt ez a baj, mikor máris
újabb szerencsétlenség érte őket. Néhány békétlenkedő ember ugyanis, kint az
országúton, száz stadionnyira a várostól, útonállók módjára megtámadta
Stephanos császári tisztviselőt és mindent elrabolt tőle. Mikor Cumanffi erről
értesült, azonnal katonákat küldött ki, azzal a paranccsal, hogy dúlják fel a
szomszédos falvakat és az előkelő embereket bilincsekbe verve vezessék elé,
hogy felelősségre vonja őket. Fosztogatás közben egyik katona megtalálta Mózes
törvénykönyvét és mindenki szemeláttára válogatott csúfolkodás és gya-
lázkodás közben széttépte. Amint a zsidók ennek hírét vették, összecsődültek,
elvonultak Kaisareába Cumanushoz és kérték, szerezzen elégtételt, nem is nekik,
hanem Istennek, akinek törvényét így meggyalázták, mert inkább az életüket is
feláldozzák, mintsem hogy tűrjék ősi törvényeik megcsúfolását. Mivel Cumanus
attól tartott, hogy a nép megint fellázad, barátai tanácsára lefejeztette azt a
katonát, aki a törvényt meggyalázta és; így elfojtotta a lázadást, éppen abban
a pillanatban, amikor már-már kitört.
Claudius elsimítja a zsidók és szamaritánusok viszályát
Később ellenségeskedésre került a sor a zsidók és a szamaritánusok
között, még pedig a következő okból: a galileaiak, akik az ünnepre Jeruzsálembe
zarándokoltak, rendesen Samarián át vették útjukat. Amikor most is ezen az úton
mentek, Ginae város lakosainak egy csoportja megtámadta őket és sokat megölt közülük;
ez a város Samaria és a nagy síkság határán van. A támadás hírére a
legtekintélyesebb galileaiak felkeresték Cumanust és kérték, álljon bosszút a
meggyilkoltakért. Cumanust azonban megvesztegették a szamaritánusok, úgy hogy
rá se hederített a galileaiak panaszára. Ezen úgy felháborodtak, hogy az egész
zsidó népet fegyverbe szólították szabadsága védelmére; mert a szolgaság — így
lázították őket —, már magában véve is eléggé keserves, mennyivel
elviselhetetlenebb tehát, ha még becstelen sértésekkel is tetézik. A
tisztviselők, hogy lecsillapítsák izgatottságukat, megígérték nekik, hogy
kieszközlik Cumanuistól a bűnösök megbüntetését. Azonban meg sem hallgatták
őket, hanem fegyvert ragadtak, segítségül hívták Deinaios fiát, Eleázárt ■— azt
a rablót, aki már évek hosszú sora óta a hegységben garázdálkodott — és a
szamaritánusok néhány faluját földig égették. Mihelyt Cumanus erről értesült, a
sebastei helyőrséggel, négy zászlóalj más gyalogsággal és a felfegyverzett
szamaritánusokkal a zsidók ellen vonult, sokat levágott közülük és még többet
foglyul ejtett. Midőn Jeruzsálem elöljárói és főemberei látták, milyen
szörnyű csapás sújtotta a népet, zsákruhába öltöztek, hamut hintettek fejükre
és könyörögve kérték a lázadó tömeget: álljanak el szándékuktól, dobják el
fegyvereiket és nyugodtan menjenek haza, hiszen különben elpusztítják
szülővárosukat, fölégetik templomukat és elhurcolják őket magukat, feleségeiket
és gyermekeiket. A felszólításnak meg is volt a foganatja, a tömeg szétoszlott,
a rablók pedig visszasompolyogtak odúikba. Innen kezdve egész Júdeábán egymást
érték a rablótámadások.
Most a szamaritánusok vezetői Ummidius Quadratus Szíriái
kormányzóhoz fordultak, aki akkor éppen Tyrusban volt és a samariai falvak
fölégetése és földúlása miatt bepanaszolták a zsidókat. Nem is annyira a
rajtuk esett méltatlanság miatt emelnek panaszt — mondták — mint inkább azért,
mert fitymálták a rómaiakat, holott a zsidóknak, ha úgy érezték, hogy jogtalanság
esett rajtuk, az ő döntésükhöz kellett volna folyamodniok,
nem pedig ellenség módjára betörni az
országba, mintha római hatóság nem is volna a világon; kérik tehát, segítse
őket jogaikhoz. A szamaritánusok így adták elő az ügyet. Ezzel szemben a
zsidók azt állították, hogy a felkelés és az ellenségeskedések okai a
szamaritánusok, mert ajándékokkal megvesztegették Cumanust és így rávették,
hogy a galileaiak lemészárlása ügyében semmit se intézkedjék. Miután Quadratus
mindkét fél panaszát meghallgatta, elhalasztotta a tárgyalást és megígérte,
hogy majd akkor mond ítéletet, ha Júdeába megy és az ügyet alaposabban megvizsgálja.
A feleknek egyelőre be kellett érniük ennyivel. Nem sokkal utóbb Quadratus
valóban elment Samariába, ahol alapos vizsgálat után úgy döntött, hogy a
zavargás okai a szamaritánusok. De midőn arról értesült, hogy a zsidók között
megint lázadás jelei mutatkoznak, a Cumanustól elfogott zsidókat
keresztrefeszít- tette. Azután innen elment egy Lydda nevű helységbe, amely
majdnem akkora volt, mint egy város; ott törvényszéket tartott és újra
tárgyalta a szamaritánusok panaszát. Eközben tudta meg az egyik
szamaritánustól, hogy egy Doetos nevű előkelő zsidó négy más lázítóval együtt
megpróbálta a népet elpártolásra bírni a rómaiaktól. Ezeket Quadratus
kivégeztette, Ananias főpap és Anan templomparancsnok cinkosait pedig bilincsbe
verve Rómába küldte, hogy Claudius császár előtt feleljenek tetteikért. Ugyanígy
megparancsolta a zsidók és a szamaritánusok elöljáróinak, valamint Cumanus
helytartónak és Celer ezredesnek, hogy menjenek Italiába a -császár elé és az
ő bírói széke előtt intézzék el viszályukat. Mivel attól félt, hogy a zsidók
megint fellázadnak, maga Jeruzsálembe ment és meggyőződött róla, hogy a nép
éppen egyik vallási ünnepét tartja és nyugodtan viselkedik; erre abban a
meggyőződésben, hogy most már nem kell félni újabb lázadásoktól, ott hagyta az
ünneplőket és visszatért Antiochiába.
Midőn Cumanus a samariai főemberekkel
Rómába érkezett, a császár határnapot tűzött ki nekik, amelyen majd viszályukat
tárgyalni fogják. A császár szabadonbocsátott rabszolgái és bizalmasai a
legnagyobb erőfeszítéssel dolgoztak Cumanus és a szamaritánusok érdekében és
valóban megnyerték volna a pert a zsidók ellen, ha az ifjabb Agrippa, aki
éppen Rómában volt és látta a zsidó főemberek súlyos helyzetét, nem kérte volna
meg Agrippinát, a császár feleségét: járjon közbe férjénél, hogy amikor a
viszályban dönt, azokat sújtsa megérdemelt büntetéssel, akik okai voltak a
lázongásnak. Ez a közbelépés jól előkészítette Claudiust, aki ítéletében a
szamaritánusokat bélyegezte az ellenségeskedések értelmi szerzőinek és közülük
azokat, akik előtte
megjelentek, kivégeztette, Cumanust száműzte, Celer
ezredest visz- szavitette Jeruzsálembe, a nép szemeláttára végighurcoltatta az
egész városon, azután pedig lefejeztette.
Felixet kinevezik
kormányzóvá. Agrippa családja
Claudius ezután Felixet, Pallas testvérét küldte kormányzónak
Júdeába. Uralkodásának tizenharmadik évében Agrippának adományozta Philippos
tetrarchiáját és Batanaiát, ráadásul pedig Trachonitist és Abilát, Lysanias
egykori tetrarchiáját, azonban elvette tőle Chalkist, amelyen négy esztendeig
uralkodott. Agrippa, miután a császár így megajándékozta, nővérét Drusillát
feleségül adta Azizos emesai királyhoz, aki hajlandó volt körül- meiéltetni
magát; ugyanis Epiphanes, Antiochos király fia, visz- szautasította kezét, mert
nem volt hajlandó a zsidó vallásra áttérni, ámbár erre ígéretet tett a leány
atyjának. Továbbá Agrippa feleségül adta Mariammét Archelaoshoz, Helkiás
fiához, akivel már atyja, Agrippa is eljegyezte; ebből a házasságból egy leány
született: Berenike.
Nem sokkal utóbb azonban Drusilla és Azizos házassága felbomlott,
még pedig a következő okból. Alighogy Felix, Judea helytartója, meglátta a
ragyogó szépségű Drusillát, szerelemre lobbant iránta. Tehát Atomos nevű zsidó
barátját, aki Cyprusból származott és mágusnak mondta magát, elküldte az
asszonyhoz, azzal az ajánlattal, hogy váljon el férjétől és legyen az ő felesége;
ha nem veti meg ajánlatát, üzente, boldoggá teszi őt. Az asszony csakugyan
elkövette a ballépést, elszánta magát az ősi törvények megszegésére és
feleségül ment Felixhez, csak azért, hogy megszabaduljon nővérétől,
Berenikétől, akitől nagyon sokat kellett szenvednie, mert irigykedett rá
szépsége miatt. Felixtől született fiát Agrippának nevezte el; a fiú Titus
császár uralkodása alatt a Vezúv egyik kitörésében pusztult el anyjával
együtt, amint majd később elmondom.
Berenike sokáig özvegyi sorban élt Herodes halála után, aki
nemcsak férje, hanem egyúttal nagybátyja is volt. Mivel azonban a hírek azt suttogták,
hogy bűnös viszonyt folytat testvérével, rávette Polemont, Kilikia királyát,
hogy körülmetéltesse magát és vegye őt feleségül, mert úgy gondolta, hogy ezen
a réven mindenféle rágalmat meg fog hazudtolni. Polemon beleegyezett, fö-
képpen azért, mert az asszony dúsgazdag volt; de a házasság
nem volt tartós, mert Berenike hamarosan Polemontól is elvált, még pedig, amint
mondják, féktelen érzéki szenvedélye miatt. A házasság felbontása után Polemon
nem maradt meg tovább a zsidó valláson. Ugyanekkor Mariamme is elvált
Archelaostól és feleségül ment Demetrioshoz, aki az alexandriai zsidók közt az
egyik legelőkelőbb származású és leggazdagabb ember volt és akkoriban éppen a
vámjövedelmet bérelte. Mariammétől született fia, az Agrippinus nevet kapta. Ezekről
később még külön-külön részletesebben fogok beszélni.
Claudius halála, Nero trónralépése.
Felix és Festus idején rablók, gyilkosok és csalók lepik el Judeát
Közben meghalt Claudius császár, tizenháromévi, nyolchónapi
és harmincnapi uralkodás után; egyesek azt állították, hogy felesége Agrippina
mérgezte meg. Ez az asszony Claudius testvérének, -Germanicusnak a lánya volt,
első férje pedig egy előkelő római Domitius Ahenobarbus. Ennek halála után
sokáig özvegyen élt, aztán feleségül ment Claudiushoz és magával hozta Domitius
nevű fiát is. Claudius ugyanis féltékenységből elkergette feleségét
Messalinát, akitől két gyermeke született: Britannicus és Octavia. Első
felesége Penna volt, akitől legidősebb leánya, Antonia született. Octaviát
Néróhoz adta felségül; tudniillik Domitiust, akit örökbefogadott, később így
nevezte a császár.
Mivel Agrippina attól félt, hogy Britannicus, ha felnövekedik,
elnyeri atyja után az uralmat, a mende-monda szerint megmérgezte Claudiust,
hogy saját fiának biztosítsa az uralmat. Mindjárt a császár halála után
elküldte Burrust, a hadsereg főparancsnokát, a legtekintélyesebb
törzstisztekkel és szabadosokkal együtt Néróhoz, hogy a testőrtáborba kísérjék
és ott császárrá kiáltsák ki. Miután Nero ily módon uralomra jutott, titokban
megmérgeztette Britannicust, anyját pedig nem sokkal utóbb nyíltan megölette:
ilyen gyalázatos módon hálálta meg neki azt, hogy a Világra hozta s még inkább
azt, hogy cselszövéseivel uralomra segítette. Ugyancsak megölette feleségét,
Octaviát, továbbá sok nemes rómait, azzal az ürüggyel, hogy összeesküdtek
ellene.
De ezekről nem kívánok részletesebben írni, mert Nero történetét
sokan megírták s ezek közül némelyek, hálából a nekik
juttatott kegyekért, szándékosan leplezték az igazságot,
mások pedig gyűlöletből s rosszindulatból hazugságokkal rágalmazták meg s ezért
megvetést érdemelnek. Én nem is csodálkozom, hogy ennyit összehazudoztak Nero
felől, mert ezek a történetírók elődei történetében sem ragaszkodtak az
igazsághoz, holott azok iránt semmiféle gyűlöletet sem éreztek, hiszen jóval az
illető császárok uralkodása után éltek. Dehát azok a történetírók, akik fittyet
hánynak az igazságra, írjanak, amit akarnak, hiszen nyilván örömüket lelik az
ilyesmikben. Az én célom azonban az igazság, tehát feltettem magamban, hogy
csak röviden mondok el mindent, ami nem tartozik szorosan vett tárgyamhoz és
csak arról beszélek részletesebben, ami honfitársaimra, a zsidókra vonatkozik,
mert nem riadok vissza attól, hogy szerencsétlenségeinket és bűneinket is
nyíltan feltárjam. Folytatom tehát történeti elbeszélésemet.
Nero uralkodásának első évében meghalt Azizos emesai király
és testvére, Soemus lett az utóda. Kis-Armenia uralmát Nero Aristobulosra,
Herodes chalkisi király fiára ruházta, Agrippa pedig megkapta a császártól
Galilea egyik részét, Tibe- riasszal és Taricheával; ezek kénytelenek voltak
meghódolní neki, ugyanígy Julias városa is, valamint tizennégy pereai falu.
A judeai helyzet napról napra rosszabbodott, mert az ország
megint csak úgy hemzsegett a rablóktól és csalóktól, akik a népet
félrevezették. Felix azok közül is, emezek közül is naponta sokat elfogatott és
kivégeztetett. így csellel elfogatta Eleázárt, Deinaios fiát is, aki hatalmas
rablóbandát toborzott. Tudniillik teljes büntetlenséget ígért neki és így
magához csalta, de rögtön megbilincseltette és Rómába küldte. Különösen magára
vonta Felix haragját Jónátás főpap, mert gyakran figyelmeztette, hogy jobban
kormányozza Judeát, nehogy oly sűrűn magára haragítsa a népet, holott a
császártól ő maga kérte kinevezését judeai helytartónak. Felix törte a fejét,
hogyan szabadulhatna meg ettől az embertől, aki folyton leckézteti; mert
azoknak, akik rosszban sántikálnak, semmi sem oly kellemetlen, mint a folytonos
figyelmeztetés. Tehát nagy összeg pénzt ígért megvesztegetésül Jónátás egyik
legbizalmasabb barátjának, egy Dórán nevű jeruzsá- lemi embernek, hogy
orgyilkosokkal ölesse meg Jónátást. Dórán elfogadta az ajánlatot és a főpapot
csakugyan az orgyilkosok kezére juttatta. Tudniillik ezek közül néhányan tőrrel
a ruhájuk alatt Jeruzsálembe mentek, mintha ott imádkozni akarnának, azután
elvegyültek Jónátás szolgaszemélyzete közt és leszúrták
öt. És mivel a gyilkosságot senki sem
akadályozta meg, a rablók ünnepnapokon később is arcátlanul betolakodtak a
városba, tőrrel a ruhájuk alatt eloszoltak a tömegben és néha ellenségeiket,
néha másokat leszúrtak, akiknek a meggyilkolására pénzért vállalkoztak, még
pedig nem csupán a városban, hanem sokszor a templomban, mert még a szent hely
sem tudott gátat vetni vér- szomjuknak. Azt hiszem, Isten, aki gyűlöli az
istentelenséget, éppen azért fordult el városunktól, mert a templomot nem
ismerte el többé a maga tiszta lakóhelyének, ellenben ránk hozta a rómaiakat,
tisztítótüzet bocsátott a városra, minket pedig feleségeinkkel és
gyermekeinkkel együtt rabszolgaságra adott, hogy a csapások által észre
térítsen.
A rablók garázdálkodásai miatt a
városban egymást érték a bűntettek s egyúttal csalók és szemfényvesztők is
akadtak és rávették a népet, hogy menjen ki velük a pusztába, ahol majd Isten
segítségével nyilvánvaló csodákat és jeleket mutatnak. Sokan hittek nekik, de
esztelenségükért súlyosan bűnhődtek, mert Felix visszahozatta és kivégeztette
őket. Ebben az időben Egyiptomból is jött egy ember Jeruzsálembe, aki
prófétának hazudta magát és az egyszerű népet arra csábította, hogy menjen ki
vele az, Olajfák hegyére, amely a várossal szemben emelkedik, öt stadionnyi
távolságban. Azt mondta: ott majd megmutatja nekik, hogy egyetlen szavára
összeomlanak Jeruzsálem falai és ő majd azokon át vezeti be őket a városba.
Mikor Felix erről értesült, fegyverbe szólította a helyőrséget, erős lovas- és
gyalogoscsapattal kivonult Jeruzsálemből és megtámadta az egyiptomit és
híveit; ezek közül négyszázan elestek, kétszázat foglyul ejtett. Az egyiptomi
kimenekült a csatából és eltűnt. Most a rablók megint háborúra izgatták a
népet a rómaiak ellen s arra, hogy tagadja meg az engedelmességet; akik nem
hajlottak a szavukra, azoknak a falvait fölégették és kifosztották.
A Kaisareában lakó zsidók és az ugyanottani szírek között
ugyancsak viszálykodás támadt az egyenlő polgárjog miatt. Tudniillik a zsidók
kiváltságot követeltek maguknak, mert kirá- ’ lyuk, Herodes, Kaisarea
alapítója, zsidó származású volt. A szírek. ezt elismerték, de azt állították,
hogy Kaisareának, mielőtt még egyetlenegy zsidó lakott volna benne, már régen
Straton- tornya volt a neve. Mikor a római tisztviselők erről értesültek, a
lázadás főkolomposait mindkét részről összefogdosták és meg- korbácsoltatták,
mire a nyugtalanság rövid időre lecsillapodott. Azonban a zsidók, akik nagyon
elbizakodtak gazdagságukban
és megvetették a szíreket, megint tovább szidalmazták
ezeket, hogy tettlegességre ingereljék őket. A szírek viszont nem voltak ilyen
gazdagok, azonban abban bizakodtak, hogy a közelben veszteglő római hadsereg
javarészt kaisareai és sebastei polgárokból áll, tehát egy darabig hasonló
sértésekkel viszonozták á zsidók gyalázkodásait, majd kődobálásra került a sor,
úgy hogy mindkét részen sokan megsebesültek és meghaltak, azonban a zsidók
maradtak előnyben. Mikor Felix látta, hogy a viszálykodás már-már valóságos
háborúvá fajult, odasietett és felszólította a zsidókat, hogy viselkedjenek
nyugodtan. Mikor azonban figyelmeztetésére rá se hederítettek, egy szakasz katonát
elindított ellenük, sokat levágatott közülük, még többet elfogatott és
katonáival kifosztatott néhány kaisareai házat, amelyek zsúfolva voltak
mindenféle kincsekkel. Erre a mérsékelt és befolyásos zsidók, akik aggódtak a
maguk és hozzátartozóik biztonságáért, azzal a kéréssel fordultak Felixhez,
hogy kürtjel- iel állítsa meg a katonákat és kímélje meg őket s adjon nekik
alkalmat, hogy elkövetett vétkeikért megbűnhödjenek. És Félix teljesítette
kérésüket.
Ebben az időben Agrippa király a főpapi méltóságot Izma-
elre, Fabi fiára ruházta. Ekkoriban a főpapok a jeruzsálemi papokkal és
elöljárókkal viszálykodásba keveredtek, úgy hogy immiket fél egész csapat
elszánt és izgága embert gyűjtött maga köré és ha ezek találkoztak, mindenütt
szidalmazták és kövekkel dobálták egymást. Nem akadt senki, aki megfékezte
volna őket, úgy hogy garázdálkodásuk már úgy elfajult, mintha nem is volna
felsőbb hatóság. Végül a főpapok durvaságukban és elbizakodottságukban annyira
vetemedtek, hogy nem átallották szolgáikat kiküldeni a szérűkre és ellopatni
velük a papoknak járó tizedeket; ennek az lett a következménye, hogy a szegényebb
papok éhen haltak. így aztán az igazság helyett az izgága emberek
erőszakoskodása érvényesült.
Közben Felixnek a Nérótól kinevezett Porcius Festus helytartó
lett az utóda. Alighogy megérkezett, a kaisareai zsidók vezetői Rómába utaztak
és panaszt emeltek Felix ellen; és nem sok híia volt, hogy a zsidók ellen
elkövetett hatalmaskodásai miatt halállal nem bűnhődött. Mégis sikerült
testvérének, Pal- lasnak, aki akkoriban Nero egyik legkedvesebb embere volt,
alázatos könyörgéssel kegyelemre hangolni a császárt. Sőt a két legelőkelőbb
kaisareai szírnek sikerült Burrust, aki Nero nevelője volt, ezidőszerint pedig
görög levelezését intézte, óriási pénzösszeggel rávenni, hogy rendeletet
eszközöljön ki számukra
881
56 Flavius Joscphus: A zsidók története
Nérótól, amelyben érvényteleníti a zsidók egyenjogúságát a
szírekkel. Burrus csakugyan közbelépett a császárnál és kieszközölte a
rendelet kiadását és ezzel kezdődött az a sok szenvedés, amely később népünkre
szakadt. Ugyanis midőn a kaisareai zsidók ennek a szírekhez intézett
rendeletnek a tartalmáról értesültek, fellázadtak és lázadásuk végül háborúvá
terebélyesedett.
Mikor Festus Júdeába érkezett, az ország egyetlen rémületben
élt a rablók miatt, akik mindenütt fölégették és kifosztották a falvakat. Ezek
a rablók, akiknek „Sikarios" a nevük, akkor már mérhetetlenül
elszaporodtak; rövid tőrrel jártak, amely csak valamivel volt kisebb, mint a
perzsa „akinake“ nevű kard, ellenben görbe volt, mint a római tőr, a ,,sica“,
amelyről a gyilkos rablók a „Sikarios^ nevet kapták. Mint már említettem, ünnepnapokon
elvegyültek a nép közé, amely az istentiszteletre mindenfelől a városba tódult
és könnyű szerrel annyit szúrtak le az ájtatoskodók közül, amennyit csak
akartak. Néha fegyveresen betörtek áldozataik falvaiba, mindent elraboltak, a
házakat pedig felgyújtották. Ebben az időben megint föllépett egy csodatevő,
aki a népet boldogsággal kecsegtette és azzal, hogy minden nyomorúságától
megszabadítja, ha vele megy a pusztába; Festus azonnal gyalogos- és
lovascsapatokat küldött a csaló és követői ellen, akiket a katonák
felkoncoltak.
Ugyanebben az időben Agrippa király a Hasmonaeusok egykori
királyi palotája mellett, a tornacsarnok közelében, óriási épületet emeltetett
és mivel az épület magasan feküdt, gyönyörű kilátás nyílt belőle a városra. A
király ebben nagy örömét lelte és ha idefönt heverészett kerevetén, mindent
láthatott, ami a templomban történt. Mikor ezt a jeruzsálemi főemberek megtudták,
felháborodak miatta, mert szokatlan, sőt törvényellenes volt, hogy valaki
megfigyelje, mi történik a templomban, különösen az istentisztelet idején.
Ezért a szentély belsejének nyugati oldalán levő oszlopcsarnok fölé magas
falat huzattak, amely nemcsak a- király pihenőhelye elől zárta el teljesen a
kilátást, hanem a templomon kívül a nyugati oszlopcsarnok felől is, ahonnan
ünnepnapokon' a rómaiak figyeltették, hogy mi történik a templomban. Ezen
azután nemcsak Agrippa háborodott fel, hanem még inkább Festus kormányzó és
parancsot adott, hogy rombolják le a falat. A zsidók azonban arra kérték: engedje
meg, hogy ebben az ügyben előbb követeket küldhessenek Néróhoz, mert inkább
meghalnak, mintsem hogy látniok kell-
jen templomuk egy részének lerombolását. Miután Festus ezt
megengedte nekik, tíz előkelő polgárt, továbbá Izmáéi főpapot és Helkiáis
kincstárost elküldték a császárhoz. Nero meghallgatta őket és nemcsak a
történteket bocsátotta meg, hanem azt is megengedte, hogy a fal megmaradjon,
még pedig felesége, Poppaea kedvéért, aki istenfélő asszony volt és ezért
közbelépett a zsidók érdekében. Poppaea azután útnak indította a tíz előkelő
embert, de Helkiást és Izmáéit túszokul visszatartotta. Mikor a király erről
értesült, a főpapi méltóságot az egykori Simon főpap fiára, Józsefre ruházta,
akinek másik neve Kabi volt.
Albinus
helytartósága. Jakab megkövetése. Egyéb események
Albinus idejében
Nem sokkal utóbb megérkezett Rómába Festus halálának híre
és a császár most Albinust küldte helytartónak Júdeába. A király viszont
megfosztotta Józsefet a főpapi hivataltól és Anan fiára ruházta, akinek
ugyancsak Anan volt a neve. Ez az idősebb Anan, amint mondják, egyike volt a
legboldogabb embereknek; tudniillik öt fia volt s mind a főpapi méltóságban
szolgálta Istent, miután ő maga is hosszú ideig viselte ezt a tisztséget; ilyen
eset még egyik főpapunk családjában sem fordult elő. Az ifjabb Anan azonban,
akinek főpapi kinevezését éppen most említettem, szenvedélyes és vakmerő
természetű ember volt és a szadduceusok felekezetéhez tartozott, akik, mint már
föntebb említettem, az ítélkezésben minden más zsidónál szigorúbbak és
ridegebbek. Mivel Festus meghalt, Albinus pedig még nem érkezett meg, úgy
gondolta Anan, hogy itt a jó alkalom kegyetlen ösztönei kielégítésére. Tehát a
nagytanácsot törvényszéki ülésre hívta össze és eléje állította Jakabot, aki
testvére volt Jézusnak, akit Krisztusnak neveznek, s még néhány más embert;
törvénysértéssel vádolta őket és végül megkövez tette. Ez még a város
legistenfélőbb embereit s a törvény legszigorúbb híveit is felháborította és
ezért titokban követeket küldtek a királyhoz azzal a kéréssel: írásban
figyelmeztesse Anant, hogy a jövőben nem fog tűrni ilyen hatalmaskodást, mert
ez a mostani is törvénytelen volt. Egyesék közülük az Alexandriából érkező
Albinus elé mentek és megértették vele, hogy Anannak az ő jóváhagyása nélkül
egyáltalán nem volt joga a nagytanácsot törvényszéki ülésre összehívni.
Albinus helyeselte ezt a felfogást és
haragjában levelet írt Anannak, amelyben méltó büntetéssel
fenyegette meg. Agrippa az eset miatt mindössze három hónapi hivataloskodás
után megfosztotta főpapi méltóságától és Józsiiét, Dam- nai fiát, nevezte ki
főpapnak.
Midőn Albinus Jeruzsálembe érkezett, mindent megtett, hogy
az országot lecsillapítsa és rendezett állapotokat teremtsen és sok Sikariost
kivégeztetett. Anan, a volt főpap, napról-napra népszerűbb lett, egyre nagyobb
tisztelettel és rajongással vették körül; tudniillik rengeteg vagyont
összeharácsolt és ajándékaival Albinus kormányzót és a főpapot egyformán meg
tudta nyerni magának. De szolgái elvetemedett emberek voltak, összecimboráltak
mindenféle erőszakos emberekkel, hogy elrabolják a szérűkről a papokat illető
tizedeket; ha valaki szembe mert szállni velük, kegyetlenül megverték. A
főpapok ugyanúgy cselekedtek, mint Anan szolgái, s mivel senki sem mert
ellenkezni velük, megtörtént, hogy a papok, akiknek megélhetését a tizedek
biztosították, éhenhaltak.
Egy ünnepen, amelyet éhben az időtájban tartottak, a Sika-
riosok megint bejöttek a városba éjszaka idején, elfogták Eleázár templomi
elöljáró írnokát, aki Anan főpap fia volt, megkötözték és elhurcolták. Aztán
követet küldtek Ananhoz és megígérték, hogy visszaküldik az írnokot, ha ráveszi
a kormányzót, hogy tíz elfogott cimborájukat bocsássa szabadon. Anannak nem
volt más választása, tehát közbelépett Albinusnál és sikerült is megnyernie
kérése teljesítését. Ez azonban csak még nagyobb bajok kezdete volt, mert a
rablók most abban fáradoztak, hogy minden úton- módon hatalmukba kerítsék Anan
valamelyik hozzátartozóját, vagy barátját és áldozatukat minden alkalommal
mindaddig fogságban tartották, amíg egy-egy cimborájukat szabadon nem bocsátották.
így aztán számuk megint megnövekedett, s most még nagyobb vakmerőséggel pusztították
az országot, mint eddig.
Abban az időbén Agrippa király Kaisarea Philippi városát
megnagyobbította és Nero tiszteletére Neroniasnak nevezte el. Az óriási
költséggel épült berytosi színházban évente színjátékokat adatott elő s az
előadásokra rengeteg pénzt pazarolt és ilyenkor a népet gabonával és olajjal
ajándékozta meg. Az egész várost szobrokkal és domborművekkel ékesítette,
amelyek híres, régi művészek műveinek másolatai voltak és uralkodásának
úgyszólván minden pompáját ebben a városban fejtette ki. Azonban alattvalóinak
sehogysem tetszett, hogy tőlük mindent elvesz és mindent idegen városok
szépítésére fordít. Különben ugyanekkor megfosztotta a király Józsuét, Damnai
fiát a főpapi méltóságtól, és ezt Gamáliel fiára ruházta, akinek ugyancsak
Józsue volt a neve; eb-
bői aztán a két ember közt viszálykodás támadt, mert
mindegyik egy csomó izgága embert gyűjtött maga Iköré és ezek a legdurvább
szidalmakkal halmozták el egymást, végül pedig kövekkel keltek harcra. Az élen
járt Anian, mert gazdagsága révén neki volt a legtöbb híve. Ugyancsak Kostobar
és Saul is szolgálatába fogadott egy-egy gonosztevőkből toborzott csapatot;
ezek mindketten királyi nemzetségből származtak és mivel Agrippának rokonai
voltak, nagy volt a tekintélyük, csakhogy elbizakodott és erőszakos emberek
voltaik s egyetlen céljuk volt a gyengébbek kifosztása. Ettől az időtől fogva
egyre belvillongások sanyargatták városunkat és a viszonyok egyre
rosszabbodtak.
Mikor Albinus értesült, hogy hamarosan megérkezik utódja,
Gessius Florus, szerette volna úgy feltüntetni működését, mintha tett volna
valamit a zsidók érdekében és ezért mind kivégeztette a foglyokat, akik
kétségtelenül megérdemelték a halált. Viszont azokat, akik kisebb bűnök miatt
ültek a börtönben, meghatározott pénzbírság lefizetése fejében szabadon
bocsátotta. így a börtönök kiürültek ugyan, azonban az ország megtelt
rablógyilkosokkal.
A léviták törzséből valamennyi zsoltárénekes a király elé
járult és megkérték, hívja össze a nagytanácsot s eszközölje ki számukra azt a
kiváltságot, hogy, mint a papok, ők is lenvászon- nuhát viselhessenek; mert,
így érveltek, uralkodásának dicsőségére válik, ha olyan intézkedést tesz, amely
örök időkre érvényben marad. Kívánságuk csakugyan teljesült, mert a király a
nagytanács tagjainak hozzájárulásával megadta a zsoltárénekeseknek azt a
kiváltságot, hogy eddigi ruházatuk helyett, kívánságuk szerint, lenvászon ruhát
viselhessenek. A törzs másik részének az volt a feladata, hogy a templomi
szolgálatot végezze; ezeknek egy indítvány értelmében megengedte, hogy
megtanulják a szent énekeket. Azonban mindez ellenkezett ősi intézményeinkkel
és az lett a következménye, hogy a törvény megszegését nyomon követte a
megérdemelt büntetés.
Ugyanekkor készült el a templom is. Mikor a zsidók látták,
hogy a több mint tizennyolcezer főnyi munkássereg dologtalanul lézeng, holott
szükségük lett volna keresetre, hiszen eddig a templomon végzett munkával
keresték meg kenyerüket, a rómaiaktól való félelmükben nem akartak már pénzt
gyűjteni a templom céljaira, és ezért a templomi kincstár pénzét szánták a
munkások foglalkoztatására, úgy, hogy ha bármelyik munkás csak egy órát is
dolgozott a templomon, nyomban utána kifizették a bérét, — ezért azzal a
kéréssel járultak a király elé, hogy a keleti oszlopcsarnokot állíttassa
helyre. Ez az oszlopcsarnok a templomon
kívül volt és mély szakadék fölött épült, négyszáz könyök
magas falakon. Ez a csarnok vakító fehér kockakövekből épült, amelyek húsz
könyök hosszú és hat könyök magasak voltak s még Salamon király építtette, aki
először alkotta meg a templomterület építményeit. Mivel azonban a király,
akinek Claudius császár megbízásából a templomot gondoznia kellett, meggondolta:
mily köny- hyű elpusztítani egy építményt s mily nehéz aztán újra felépíteni,
főképpen az ilyen csarnokot, amelynek helyreállítása sok időbe és pénzbe
kerülne, megtagadta a zsidók kérésének teljesítését, de megengedte nekik, hogy
a várost fehér márvánnyal kikövezzék. Ezután Józsiiét, Gamáliel fiát, letette
főpapi hivataláról és ezt a méltóságot Mátyásra, Theophilos fiára ruházta;
ennek hivataloskodása alatt tört ki a háború a rómaiak és a zsidók között.
A főpapok
sorrendje a háború végéig
Azt hiszem szükséges és történeti művem célját is
szolgálja, ha megírom! a főpapokról, hogy honnan valók, kiknek volt szabad ezt
a méltóságot viselniük és hányán voltak a háború végéig. A legelső főpap a
hagyomány szerint Áron volt, Mózes testvére. Mikor meghalt, fiai lettek az
utódai és innen kezdve a méltóság örökletes volt családjában. Ezért lett
törvény nálunk, hogy senki sem lehet Isten főpapja, aki nem Árontól származik;
más családból senki sem tarthat igényt erre a méltóságra, maga a király sem.
Árontól, az első főpaptól kezdve Fineeszig, akit a háború idején a lázadók
tettek főpappá, mindössze nyolcvanhárom főpap volt. Ezek közül — attól az
időtől fogva, hogy a Mózestől az Ür számára alapított szövetségi sátor a
pusztában állt, egészen addig, amíg megérkeztek Júdeába, ahol Salamon király
templomot építtetett, -=v tizenhármán viselték a főpapi méltóságot. Eleinte
élethossziglan megtartották főpapi hivatalukat, később azonban már életükben
is utódot neveztek ki helyettük. Az a tizenhárom, aki Áron két fiától
származott, az utódlás rendje szerint nyerte el hivatalát. Hivataloskodásuk
alatt az alkotmány előbb arisztokratikus volt, azután pedig egyetlen egy ember
uralkodott, végül pedig a királyok következtek. Azóta, hogy ez a tizenhárom
viselte a főpapi méltóságot, attól a naptól fogva, amikor őseink Mózes vezetése
alatt kivonultak Egyiptomból, egészen addig, amíg Salamon király letette a
jeruzsálemi templom alapköveit, hatszáztizenkét év telt el.
E tizenhárom főpap után tizennyolc főpap következett, akik
Salamon király ideje óta Jeruzsálemben egymást követték
mindaddig, míg Nabukodonozor babyloniai király a város ellen nem vonult, fel
nem égette a templomot, népünket el nem hurcolta Babylonba és Jószedek főpapot
foglyul nem ejtette. Ezek négyszázhatvanhat évig, hat hónapig és tíz napig
viselték méltóságukat s ez idő alatt a zsidókat királyok kormányozták. Hetven
évvel azután, hogy a babyloniak elpusztították Jeruzsálemet, Cyrus perzsa
király Babylonból visszaküldte a zsidókat hazájukba és megengedte nekik, hogy
újra felépítsék a templomot. Ekkor Józsue, Jószedek fia, a hazatérők egyike
nyerte el a főpapi méltóságot. Ez és utódai, mindössze tizenöten, egészen
Antiochos Eupator király idejéig, négyszáztizenkét évig, demokratikusan
kormányozták az országot.
Ez az Antiochos és hadvezére Lysias voltak az eilisők, akik
egy főpapot megfosztottak méltóságától; tudniillik Óniást, akinek másik neve
Menelaos volt, Beroéban megölették, azután mellőzték fiát és Jákimot nevezték
ki főpappá, aki ugyan Áron nemzetségéből származott, de nem Óniás családjából.
Ezért Óniás, az elhunyt Óniás unokaöccse Egyiptomba költözött, ott elnyerte
Ptolemaeus Philometornak és feleségének Kleopátrának jóindulatát és
kieszközölte, hogy a heliopolisi kerületben éppen olyan templomot építhessen
Isten tiszteletére, mint a jeruzsálemi, egyúttal őt magát kinevezték a templom
főpapjává. Erről az Egyiptomban épült templomról ismételten szóltam már. Jákim
mindössze három évig viselte a főpapi méltóságot és meghalt. Nem lett rögtön
utóda, mert most a város hét évig főpap nélkül maradt. Később azonban, mikor a
Hasmonaeus-család sarjadékainak kezébe került a nép kormányzása, a makedónok
elleni háború befejeztével Jónatást nevezték ki főpapnak, aki hét évig töltötte
be ezt a méltóságot. Miután őt Tryphon orozva eltétette láb alól, mint már
valahol fentebb elmondtam, testvére Simon nyerte el a főpapságot; őt is orozva
ölte meg egy lakomán a sógora, miután egy évvel hosszabb ideig viselte a
főpapi méltóságot, mint testvére. Fia, Hyrcanus lett az utóda: harmincegy évig
volt főpap, agg korában halt meg és az utóda Judás lett, akinek másik neve
Áristobulos volt. Ez a főpapi hivatallal együtt a királyi méltóságot is
viselte, mert ő volt az első, aki felvette a koronát; de csak egy évig kormányzott
és betegségben halt meg; testvére Alexander lett az utóda.
Alexander huszonhét évig volt főpap és király és halálos
ágyán megbízta feleségét, Alexandrát, hogy új főpapot nevezzen ki. Ö fiára, Hyrcanusra
ruházta a méltóságot és mikor kilencévi uralkodás után meghalt, Hyrcanus
főpapságának is vége szakadt.
Mert az anya halála után testvére, Aristobulos. hadat
indított ellene, legyőzte, letette méltóságáról s ő maga lett helyette a főpap
és király. De mikor éppen három éve és három hónapja uralkodott, Pompeius
megérkezett Júdeába, rohammal elfoglalta Jeruzsálemet, s Aristobulost
gyermekeivel együtt fogolyként Rómába küldte. Most megint visszahelyezték
főpapi hivatalába Hyrcanuist és megkapta a kormányhatalmat is, de a királyi
koronát nem. Ezután Hyrcanus még huszonnégy évig uralkodott. Akkor azonban
Barsapharnes és Pacorus parthus fejedelmek átkeltek az Eufráton, megtámadták
Hyrcanust, elfogták és Aristobulos fiát, Antigonoist tették meg királynak.
Miután ez három évig és három hónapig uralkodott, Sosius és Herodes elfoglalta
a fővárost, őt magát pedig Antiochiába vitték, ahol Antonius kivégeztette.
Most a,rómaiak Herodest tették meg királynak, aki már nem a
Hasmonaeus nemzetség tagjaiból nevezte ki a főpapokat, hanem Aristobulos
kivételével névtelen papi családokból. Aristobulost pedig, a parthusoktól
elfogott Hyrcanus unokáját és későbbi feleségének Mariannáénak testvérét, csak
azért tette meg főpapnak, mert mindenáron meg akarta szerezni a nép
jóindulatát, amely tisztelettel őrizte Hyrcanus emlékét. De mivel később attól
tartott, hogy mindenki Aristobuloshoz szegődik, eltette láb alól, még pedig
úgy, hogy Jerichóban vízbe fojtotta, mint már fentebb elmondtam. A főpapok
kinevezésében Herodes módszere szerint járt el fia, Archelaos, s utána a
rómaiak, mikor az egész zsidó országot meghódították. Herodes korától egészen
addig a napig, amelyen Titus a templomot és a várost felégette, mindössze
huszonnyolc főpap volt, akiknek hivataloskodáisa százhét évi időtartamra
terjedt. Ezek közül némelyek még Herodes és fia, Archelaos alatt viselték a
főpapi méltóságot; haláluk után arisztokratikus lett az államforma, de a
főpapok feladata maradt a nép kormányzása. A főpapokról elegendő ennyit mondanom.
Florus kormányzó háborúba hajszolja a zsidókat a rómaiak
ellen
Gessius Florus, akit Nero Albinus utódjául nevezett ki, rengeteg
szenvedést hozott a zsidókra. Klazomenaiból származott és magával hozta
feleségét, Kleopátrát, aki barátnője volt Nero feleségének, Poppaeának és
méltó párja férjének minden gonosz-
Ságban; Kleopátra szerezte meg férjének a judeai kormányzói
állást. így nyerte el a hatalmat s oly hitványul visszaélt vele, hogy a zsidók
az ö aljasságához képest Albinust valóságos jótevőjükként emlegették. Mert ez
legalább igyekezett gonoszságát rejtegetni és gondosan ügyelt arra, nehogy
mindenütt rossz híre kerekedjék, viszont Gessius Florus dicsekedett vele, hogy
mily gyalázatosán bánik népünkkel, mintha csak azért küldték volna ide, hogy
bizonyságot tegyen gonoszságáról; mert nincs olyan zsarolás vagy egyéb bűntett,
amire ne lett volna hajlandó; kegyetlen, rideg és olyan telhetetlenül kapzsi
volt, hogy a sok és kevés közt egyáltalában nem tudott különbséget tenni és
attól sem riadt vissza, hogy rablókkal osztozkodjék. Éppen ezért ezek nagy
csapatokban jártak rablóportyákra, mert bizonyosak lehettek felőle, hogy a
hajuk szála sem görbül meg, ha a zsákmány egy részét átadják neki. Ezzel
azonban még nem telt be a nyomorúság, hanem mikor a szerencsétlen zsidók a
rablók fosztogatásait már nem bírták tovább tűrni, valamennyinek távoznia
kellett lakóhelyéről és csak a szökésben találhatott menedéket, hiszen
külföldön bárhol jobb sorsban reménykedhetett. Szóval Florus volt az, aki
annyira hajszolt bennünket, hogy végül is háborúba keveredtünk a rómaiakkal,
mert inkább a tömeghalált választottuk, mint a lassú sorvadást. Ez a háború
Florus kormányzóságának második, Nero uralkodásának tizenkettedik évében
kezdődött. Hogy e háború során mi mindenre kényszerültünk és mennyi
szörnyűséget kellett elviselnünk, arról mindenki pontosan tájékozódhatik, aki
elolvassa a zsidó háborúról írt müvemet.
Befejezés
Ezzel tehát befejezem zsidó történelmemet, amelyhez a háborúról
írt munkám közvetlenül csatlakozik. Ez a művem tartalmazza a zsidó nép
történetét az első ember megteremtésétől kezdve Nero császár uralkodásának
tizenkettedik évéig; elmondja, mi történt a zsidókkal Egyiptomban, Syriában és
Palesztinában, továbbá, hogy hogyan sanyargatták őket az asszírek és
babyloniak, azután a perzsáik és makedónok és végül hogyan igázták le a
rómaiak. Azt hiszem, mindezt hitelesen írtam meg, egyúttal azonban nem
mulasztottam el felsorolni rendre a főpapokat, akik kétezer év alatt ezt a
méltóságot viselték. Továbbá az
igazsághoz híven előadtam a királyok történetét, tetteiket,
politikájukat, uralkodásukat, még pedig pontosan szent könyveink nyomán, mint
e művem elején megígértem. Most, történelmem végén, bízvást állíthatom, hogy
senki más, sem zsidó, sem külföldi a legjobb akarat mellett sem dolgozhatta
volna fel görög nyelven ily hitelesen ennek a műnek az anyagát. Mert mint
honfitársaim elismerik, a. zsidó műveltségijen jóval különb vagyok náluk, de
éppen így alaposan foglalkoztam a görög nyelvvel is, pontosan megtanultam
nyelvtani szabályait, ámbár a zsidó felfogás lehetetlenné tette, hogy
tökéletesen beszéljem; tudniillik nálunk nem becsülik meg különösebben azokat,
akik sok nyelven beszélnek és ügyelnek a stílus szépségére, mert ez a művészet
nem csupán a szabad emberek közös kincse, hanem ha rabszolgák elsajátítják, az
övék is. Nálunk inkább csak azok állnak bölcsek hírében, akik bizonyságot
tesznek a törvény alapos ismeretéről s magyarázni tudják a szent könyvek
értelmét. Ámbár igen sokan nagyon szorgalmasan foglalkoztak ezzel a
szaktudománnyal, mégis mindössze ketten-hárman jutottak benne különösebb
tökéletességre és hamarosan be is söpörték fáradozásaik gyümölcsét. És itt
talán helyénvaló lesz, ha elmondok egyet-mást származásomról is és mindarról,
amit életem folyamán cselekedtem, amíg még vannak tanúk, akik megerősíthetik
adataimat, ha igazak, vagy pedig megcáfolhatják, ha hamisak.
Ezzel tehát nefejezem történelmi művemet, amely húsz
könyvből, vagyis összesen hatvanezer sorból áll és ha Isten is úgy akarja,
később röviden összefoglalom majd a háború történetét és életrajzomat egészén a
mai napig, vagyis Domitianus császár uralkodásának tizenharmadik évéig, amikor
elértem ötvenhato- dik életévemet. További tervem négy könyvben megírni a zsidó
tanítást Istenről és az ő lényegéről és törvényeiről, amelyek megszabják
nekünk, hogy mit szabad és mit nem szabad cselekednünk.
FÜGGELÉK
I.
Flavius Josephus
(Flavius Josephus szövegének idézésében a római szám a
könyvet, az első arab szám a fejezetet, a második arab szám a bekezdést jelzi.)
1.
Mikor Kr. u. 66-ban Gessius Florus római helytartó szerencsétlen
politikája lázadásba, majd háborúba hajszolta a római uralommal már-már
megbékélt zsidóságot, a jeruzsálemi hellenisztikus zsidók, az együttműködés
hívei is, lassankint, nem egyszer kénytelen-kelletlen, a háborús párthoz
csatlakoztak. így lett a túlzó nacionalisták háborúja hamarosan nemzeti
háborúvá, bár a tisztánlátók világosan tudták, hogy ez a függetlenségi harc
teljesen reménytelen és csak a zsidóság tragikus bukásával végződhetik.
A tisztánlátók közé tartozott az a Josephus nevű tudós
rabbi is, aki már fiatalon dísze volt a farizeus-iskolának és mint a 24 papi
osztály közül az elsőbe tartozó pap és a Hasmonaeus királyi család
leszármazottja, a zsidóságnak egyik legnagyobb reménysége volt. Ez a tudós
teológus, mint önéletrajzában és egyéb műveiben vallja, meggyőződéses híve
volt az együttműködésnek és most, a nacionalista szabadságharc lázaiban mégis
kénytelen volt a túlzókhoz csatlakozni, tollát kardra váltani és nem írni,
hanem csinálni a történelmet. A jeruzsálemi kormány kinevezte Galilea
főparancsnokává s bár ő maga eleinte mindenáron meg akarta akadályozni a
háborút, most belesodródott az áradatba, sőt — ha nem csupán önéletrajzának
bizonykodásait hallgatjuk meg, hanem hitelt adunk más, tárgyilagos forrásoknak,
— lelkes
szervezője lett a galileai lázadásnak. Hogy Galileában
olyan szívós lett a zsidó ellenállás és a tartomány megfékezése annyi vérbe
került a rómaiaknak, az éppen Josephus kemény akaraterejének és céltudatos
vezetésének köszönhető.
Ezekből a forró napokból felbukkan előttünk a hadvezérrré
keményedéit tudós alakja a galileai csatározásokban, főképpen a kis Jotapata
vár véres ostromának fergetegeiben. A galileai zsidó sereg végül is beszorult
ebbe az erős hegyi várba és szívósan tartotta magát mindaddig, míg az éhség és
a szomjúság megadásra nem kényszerítette. Josephus a zsidó háborúról írt
művében részletesen elbeszéli az ostrom viszontagságait s elbeszélésében különösen
két mozzanat ragadja meg figyelmünket. Az egyik az a jelenet (III 7, 16), mikor
távozni akar a várból, hogy segítséget hozzon, mert a helyzet már reménytelen.
Ekkor a védők körülveszik, sírnak, rimánkodnak, hogy ne hagyja őke; magukra; a
drámai jelenet vége az, hogy Josephus, a rajongva szeretett vezér, marad. A
másik Jotapata tragédiájának utolsó jelenete (III 8, 4): a vezér, néhány
főemberével, egy földalatti vízmedencébe menekül a várba tóduló győztes
rómaiak elöl s azt javasolja, hogy adják meg magukat. De hívei most sem engedik
el, csakhogy most karddal kényszerítik maradásra. Igaz, hogy ügyesen rendezett
sorsolással most is megmenekül, leöleti a „jusque au bout“ elszánt fanatikusait
s végül mégis csak megadja magát a rómaiaknak; azonban itt nem is ez a lényeg,
hanem inkább az, hogy ez a földalatti lázadás tulajdonképpen párjelenete az
előző fejezetben leírt rajongói sírásnak és marasztalásnak s mind a kettő
együtt — Josephus kettős állásfoglalásának kritikája. A hellenisztikus zsidó
előbb elárulta a római—zsidó’ együttműködést, azután pedig elárulta a zsidó
szabadságharcot és honfitársai a harcok lázaiban rádöbbentek erre a végzetes
kettősségre. Karddal támadtak a vezérre s bizonyára lekaszabolják, ha értelmi
fölényével ki nem üti kezükből a kardot. Ez volt életének a célja: kard helyett
a béke szerszámait adni a zsidóság kezébe és Róma szárnyai alatt megtartani a
zsidó törvényt, a vallást és a nemzeti hagyományokat. Ez volt Róma célja is:
Róma felismerte a zsidóság értékeit és azt akarta, hogv nemzeti és kulturális
sajátosságai új színekkel gazdagítsák a hellenisztikus műveltséget. Josephus
történelmié (XIV 10) bőven közöl okmányokat, amelyek igazolják ezt a római
felfogást. Vespasianus, Nero tábornoka, mikor elfoglalta Jotapata várát és a
foglyul ejtett zsidó vezért magával vitte s később felszabadította, maga is
bizonyságot tett az együttműködés szükségessége mellett. Ez az együttműködés
abban a
jelenetben csúcsosodik, mikor Josephus megjósolja a
tábornoknak a római császári méltóságot.
Ez a kettősség történelmi szükségesség, úgyszólván az idők
parancsa s mégis minden ízében tragikus. Sehol nem mutatkozik meg ez jobban,
mint Jeruzsálem ostromában, amelyet Titus, a későbbi császár vezet. Josephus
ott van a fővezér környezetében és utasítására nem egyszer kénytelen tárgyalni
az ostromlott zsidókkal. A zsidó háborúról írt művének legmegrázóbb lapjai
azok, amelyeken ezekről a tárgyalásokról beszámol (V 9, 3—4; V 13, 3; VI 2, 1).
A zsidók szidják, megvetőn bánnak vele, lövöldöznek rá, sőt egyszer úgy
megdobják kővel, hogy elájul; de nem egy tárgyaláson sírva fakad elkeseredésében
a zsidók gyűlölete és értetlensége miatt.
A jotapatai és a jeruzsálemi jelenetsor közt könnyen felismerhető
a gondolatritmus: a makacsok és túlzók renegátnak, sőt hitehagyottnak bélyegzik
azt, aki a haza ellenségeivel együttműködik, holott kétségtelen bizonyosság
József hithűsége, rendíthetetlen vallásossága és az is bizonyos, hogy
magatartásával éppen úgy, mint irodalmi műveivel megbecsülhetetlen szolgálatot
tett a zsidóságnak.
Egész életére és munkásságára rányomta bélyegét ez a kettősség.
így hányódik holta napjáig Jeruzsálem és Róma között: ő a két malomkő közt
őrlődő áldott búzaszem. Állásfoglalása népszerűtlen, s mégis javarészt az
ilyen állásfoglalásnak köszönhető a zsidóság kivételes helyzete a római
birodalomban. Nagy Herodes hellenisztikus hagyománya ez. Igaz, neki is
szüntelenül szemére vetették hithű zsidók ezt a kettősséget s mégis az ilyen
szabású embereknek köszönhették szabad vallásgyakorlatukat és nemzeti
hagyományaik védelmét. A merev elzárkózás és a konok ellenszegülés eredménye
esetleg az ősi kultusz megsemmisülése lehetett volna. Hogy Józsefnek ez az
állásfoglalása mennyire tudatos volt, világosan mutatja a zsidó történelem
egyik őszinte vallomása (XVI 2, 4): „Vájjon van-e olyan község, olyan város,
olyan nemzet, amely ne tartaná a legnagyobb szerencsének a római uralmat és a
ti hatóságaitok védelmét? ... A ti világuralmatok olyan, hogy feltételezi a
kölcsönös jóakaratot és kiküszöböli a gyűlölködést azokból, akik -inkább erre
hajlanának az előbbi helyett.11 Nikolaos, a kiváló szónok és
történetíró szájába adja Josephus ezt a vallomást, mikor Agrippa előtt nagy
beszédben védelmezi a zsidók hagyományos kiváltságait. A hang Niko- Jaosé, de
a vallomás Josephusé.
De az ilyen alkalmi vallomásokon kívül itt van kezünk ügyében
a nagy vallomás, önéletrajza, amelyet zsidó történelméhez csatolt függelékül.
Ez az önéletrajz tulajdonképpen apológia: védekezik benne elkeseredett
ellenfelének, Justus Tiberiensis zsidó tudósnak és történetírónak vádjai ellen,
még pedig alaposan védekezik, valósággal megtagadja múltját. Hiszen
köztudomású, hogy ő szervezte a galileai felkelést és most mégis napnál világosabban
azt bizonygatja, hogy mindig őszinte barátja volt Rámának. Mi, akik már
elfogulatlanul szemléljük az akkori nacionalista és a kooperációs politikai
irányzatot, nyilván látjuk, hogy a galileai vezérkedés és a kooperációs
politika közt nincs ellentét. Meglehet, hogy Josephus a mosakodásban túllőtt a
célon, de bizonyos, hogy akkor is a római-zsidó megértésért rajongott szíve
mélyén, mikor fegyverrel harcolt Róma ellen. Ha van bűne, az ebből a tragikus
kettősségből fakad. Kár, hogy még a mai történetírás sem hajlandó a jüstusi
vádak alól egészen fölmenteni.
Egyébként ez az önéletrajz javarészt Josephus galileai helytartóságának
és jotapatai vezérkedésének történetével és igazolásával foglalkozik (7—74.
fejezet) és alig néhány fejezete hoz életrajzi adatokat (1—6. és 75—76.). De
ez a néhány adat is nagyon érdekes. Egy vallomás: „Attól tartottam, hogy a
lázadók felbőszülnek ellenem és meggyanúsítanak, hogy az ellenséggel tartok."
íme, a kétarcú ember örök rettegése! Azután lépten-nyo- mon kiütközik a
teológusból lett hadvezér hiúsága: valóban, tehetséges és rátermett férfiú,
jóságos, igazságos, hős; rendszerint rohammal foglalja el a várakat s a
rohamban mindig ő jár az élen; lélekjelenléte bámulatos, ötletessége
csodálatraméltó; ezernyi apró fogással vágja ki magát és hadseregét a
végzetesnek látszó bajokból. Tud erélyes és kegyetlen is lenni, ha a fegyelem
vagy a példaadás megköveteli. Magatartása általában zord és heroikus: a nép
leborul előtte, mikor elmondja csodás álmát; mikor megmenekül a jeruzsálemi
kiküldöttek kezéből, a nép tapsviharral fogadja s jótevőjének és megmentöjének
(euergetés — sótér) nevezi: ime egy kis kacérkodás az apoteózissal, hiszen ezek
a dísz-nevek a Ptolemaeus-királyok, e földi istenek, megtestesült istenségét
hangsúlyozták! És e zord férfiú egyszer, egyetlenegyszer mégis elmosolyodik:
mikor Tiberias lázadó lakói meglátják táborát, kitódumak és halottas kocsin
meghurcolják Josephus szobrát, körültáncolják, kinevetik, kicsúfolják; „magam
is jól mulattam ezen a bárgyúságon" — jegyzi meg némi keserű száj-
ízzel (62. fej.). Érdekes az az adata is, hogy egyszer lova
felbukott, ő pedig leesett és eltörte a karját. íme, látomásnak is mily
furcsa: a történetíró-pap, amint lóháton száguldozik a csaták viharaiban! (72.
fej.). S még talán ennél is érdekesebb az az adata, hogy egyszer majdnem
kivégeztette nagy ellenfelét, kartársát és írótársát, Justust, elviselhetetlen
rosszindulata miatt (70. fej.).
Ez a Justus, saját vallomása és beállítása szerint a „non-
cooperation“ fanatikus híve, Josephus életének sötét árnyéka: nemcsak irodalmi
műveiben, hanem itt az önéletrajzában is elsősorban ellene hadakozik,
valósággal kis értekezéssé dagad az életrajz 65. fejezetének kirohanása Justus
ellen. Justus megírta a zsidó háború történetét, persze zsidó nacionalista
szempontból, tehát egészen természetes, hogy minden adatot és mozzanatot más
mértékkel mért és más szempontból értékelt, mint Josephus. Azt mondja róla itt
az önéletrajzban, hogy történelmet igér, de nem törődik az igazsággal;
gyűlöletből és hízelkedésből hazugságokra vetemedik; olyan, mint az okmányhamisító;
bátran lábbal tapossa az igazságot, mert az írói hazudozásra még nem mérnek
halálbüntetést. Amit Josephusról írt, csupa hazugság, pedig ,,a történetírónak
legelső kötelessége az igazságot írni". Justus megvádolta Josephust, hogy
a galileaiakkal együtt ő szervezte a lázadást a rómaiak ellen, holott ő maga,
Justus, aki tiberiasi volt, már előbb fegyverben állt galileai földijeivel és
hadakozott. Azzal dicsekszik, hogy műve a zsidó háború legjobb feldolgozása,
holott Vespasianus, Titus és Herodes Agrippa Josephus művét ismerte el
hitelesnek és minden más feldolgozásnál különbnek.
897
Az igazság azonban az, hogy Justus Tiberiensisnek nem sok
oka volt szemére vetni Josephusnak a hellenisztikus, kiegyenlítő álláspontot,
hiszen maga is hellenisztikus műveltségű író volt, egyúttal tudós és
szabadságharcos; csak éppen ott hibázta el a dolgot, hogy humanista létére
mégis a nacionalista forradalmi magatartást választotta. A háborúban az elszánt
túlzókhoz tartozott, de Galilea meghódítása előtt Herodes Agrippához menekült.
Agrippa a Vespasianuistól kiszabott halálos ítéletet börtönbüntetésre
változtatta; egyébként Agrippa maga is halálra ítélte egyszer, de felesége,
Berenike közbenjárására most is megkegyelmezett neki. Szertelen,
fékezhetetlen, nyugtalan természetű, összeférhetetlen ember volt. Agrippa
tovább próbálkozott vele; megtette kabinetfőnökének, de gyanús üzelmei miatt
kénytelen volt elbocsátani. Jellemző, hogy pontosan ugyanazokkal a tárgyakkal
foglalkozott, mint Josephus: megírta a zsidó háború történetét és
57 Flavius Josephus: A zsidók története
a zsidó királyok történetét Mózestől II. Agrippáig (Kr. u.
100). Ha alaposan megvizsgáljuk Josephus önéletrajzának adatait, kiderül, hogy
világnézetük, politikai állásfoglalásuk és irodalmi működésük pontosan azonos;
egyik sem volt jobb vagy rosszabb a másiknál, csak éppen mindegyik szégyelli
kettősségét a másik előtt és igyekszik szépítgetni múltját: egymást vádolják s
közben nem látják vagy nem akarják meglátni, hogy ugyanannak a történelmi
kényszerűségnek a sodrában hányódtok mind a ketten. Justus legalább oly szoros
kapcsolatban volt a rómaiakkal, mint Josephus, csak az a (különbség, — és ez
nyilván nagyon fájt neki, — hogy nem dicsekedhetett császárok barátságával, mint
Josephus. És jellemző kicsinyes bosszúja: történelmében meg sem említette
Jotapata ostromát!
3.
Ötvenhatéves volt Flavius Josephus, Mátyás fia, híres zsidó
papi család sarja, mikor kiadta a zsidók történetéről írt húszkönyves művét.
Ez a húsz könyv, — hatvanezer sor, mint maga mondja (XX 12, 2), — Domitianus
császár uralkodásának (Kr. u. 81—96) 13. évében, jelent meg s újabb és az
eddiginél is nagyobb sikert jelentett a római zsidó író pályáján. Mert első
műve, a zsidó háború története, már tizenöt évvel azelőtt kora legünne- peltebb
íróinak sorába emelte.
Flavius Josephus élete hősi és regényes élet; az írón túl
volt ebben a kivételes emberben egy hitéhez hű pap is, egy szabadságharcos is,
egy római polgár és nagyúr is, aki császárok barátságával dicsekedhetett.
Kétarcú ember : gyökerei mélyen lenyúlnak a zsidóságba, minden idegszálával a
Templom és a rabbinizmus nagy hagyományaiba kapaszkodik, kitanult minden
teológiai tudományt, büszkesége a farizeus-iskolának, amelyet önérzetesen egy
sorba helyez a stoikus filozófiával, — emellett azonban meggyő- ződéses római,
jellegzetes képviselője a Róma eszményeihez hasonult hellenisztikus műveltségű
polgárnak, aki érzi, hogy csak a Birodalom szárnyai alatt bontakozhat ki a meghódított
kis népek szabad élete. A hellenisztikus műveltség és a Pax Romiana hitvallója
ez a tehetséges zsidó író, aki szabadságharcos és filozófus múltjával,
mindvégig rendületlenül vallott zsidóságával, római lovagi gyűrűjével és
kiváltságaival, sokszor bátor, sokszor megalkuvó, sokszor hiteles, sokszor
regényes történeti műveivel, zsidóságával és megalkuvásaival, Jeruzsálemért
ontott könnyeivel és császári barátaival, ősi zord hitével és fiatal
rómaiságával, a
maga egész tragikus és végzetes kettősségével, jellegzetes
képviselője vajúdó századának, a világtörténelem legvéresebb, legfájdalmasabb
korváltásának. Flavius Josephus éppen azért jelentékeny ember és író, mert
zsidó. Azzal, hogy műveiben megmutatta népe igazi arcát és világosan megjelölte
történeti feladatát: páratlan történelmi és írói hivatást teljesített be.
Könyveit azért írta, hogy a hellenisztikus műveltségű rómaiakat hitelesen
felvilágosítsa a zsidóság vallásáról, műveltségéről, életéről, eszményeiről:
mert a birodalomban akkor nem volt érdekesebb, izgalmasabb és rejtélyesebb
jelenség a zsidóságnál. Azonban könyvei ennél sokkal tartósabb, átfogóbb,
döntőbb hatással voltak későbbi korokra is: a zsidóság igazi, történeti
megismerésének és szerepe értékelésének ma is Flavius Josephus a legfontosabb
ókori forrása.
Szenvedésekben és sikerekben gazdag az élete. A feltűnően
tehetséges Josephus gyermekkora és ifjúsága a szülői ház emelkedett szellemű
közösségében, előkelő jólétben telik. A jeruzisá- lemi főiskola tizenkilencéves
korában doktorai sorába iktatja: a fiatal tudós végigtanulja mind a három
akkori zsidó filozófiai irányzatot, a farizeust, a szadduceust, az esiszénust s
végül a farizeus irányzathoz csatlakozik (XVIII 1, 3—5). Az esiszénusoknál
része volt ugyan az aszkézisban is, de ebben tökéletesíteni akarta magát és
ezért három évet a pusztában töltött Banus remeténél. Döntő fordulata életének,
mikor 26 éves korában, Kr. u. 64-ben első ízben Rómába kerül. Alityrus zsidó
színész bemutatja Nero feleségének, a zsidósággal rokonszenvező Poppaeának s az
ő közbenjárására sikerül néhány elfogott honfitársa sorsán enyhítenie.
Felvetődik itt az izgalmas kérdés: vájjon kit látott Rómában, kivel
találkozott, kikkel ismerkedett meg? Vájjon találkozott-e Senecával, vagy a
fiatal Lucanusszal, vagy a titkos stoikus ellenzék vezérférfiaival, hiszen
szellemi rokonuknak vallotta magát! Zsidó történelmében mindössze egyetlen
célzást találunk a Piso- féle összeesküvésre (XX 8, 2); sok nemes római
összeesküvő kivégzéséről beszél s hangjából kicsendül a rokonszenv a stoikusok
iránt. Mire hazatér, Nero néhány erőszakos intézkedése, bizonyos zsidó
kiváltságok megnyirbálása miatt már forrong Judea: kitör a lázadás és Josephust
is magával sodorja. A galileai vitézkedés után 67-ben fogságba kerül s mikor
később Vespaisianuisnak mondott jóslata beteljesül és a tábornok két év múlva
elnyeri a császári méltóságot, Josephust felszabadítja és megajándékozza a
maga nemzetségnevével; ettől fogva viseli a Flavius nevet.
Önéletrajzában szinte legendává magasztosítja galileai szerepét,
viszont a háborúról írt művében annál leplezetlenebb őszin-
teséggel tárja fel tengernyi megszégyenülését, belső
viaskodását, gyötrő fájdalmát: látnia kellett népe halomra gyilkolását, a város,
nyomorúságát és pusztulását, a Templom égését, kifosztását, a zsidók
rabszolgaságba hurcolását. A város elfoglalása után Titus neki is szabad
zsákmányolást engedélyez, de ő csak néhány elszórt szentkönyvet visz el s
inkább barátai és testvére Mátyás szabadon- bocsátását kéri. Az ostrom alatt
apja és anyja a városban volt, a lázadók börtönében; most legnagyobb öröme,
hogy megmentette őket. Ezek szerették és bár nem értették állásfoglalását, nem
ítélték el. Büszkék voltak rá, hogy a római nagyurak barátságukra méltatták,
nem úgy, mint az elvakult lázadók, alkik az ostrom alatt folyton lekiabáltak a
falakról, hogy áruló; Titusnak átkiáltották, hogy ölesse meg s maguk folyton
vadásztak rá: szüntelenül veszélyben forgott az élete. De mindig megmenekült: sorsa
nagyobb dolgokra tartogatta. Vespasianus, Titus és Domitianus elhalmozta
kegyeivel: mindhárman felismerték szerepének jelentőségét. Lakást kapott a
császári palotában, évjáradékot húzott, birtokot adományoztak neki Júdeábán s
felmentették a tizedek és adók fizetése alól, s mikor némely irigy zsidók bele
akarták keverni a kyrenei zsidó lázadásba, a császár egy kézlegyintéssel
elintézte a vádaskodást. Szerencsés ember volt: pláne Fortunae filius.
De a császári barátságnak voltak kellemetlen mellékzöngéi
is: Vespasianus egyszer, királyi szeszélyében, arra kényszerítette, hogy
feleségül vegyen egy kaisareai rabszolgalányt; zsidólány volt ugyan, de
rabszolga, és a törvény megtiltja a papoknak, hogy rabszolgalányt feleségül vegyenek;
ez is egyik oka volt a zsidók folytonos vádaskodásainak. Josephus alig is élt
együtt ezzel a feleségével; hamarosan Alexandriába ment Vespasianusszal, mire
az asszony otthagyta. Másodszor Alexandriában nősült; azonban ez az alexandriai
zsidólány igen laza erkölcsű volt, tehát Josephus rövid házasélet után
eltaszította. Három fia született tőle, de csak egy maradt életben: Hyrcanus.
Harmadik felesége krétai zsidólány volt, igen erényes nő, igen előkelő
családból; ettől két fia született: Justus (76-ban) és Agrippa (78-ban).
Tekintélye később sem csorbult: még Domitianus is kedvelte és dédelgette, újabb
javadalmakat adományozott neki s fiának egyik tanítóját, aki megrágalmazta (az
engesztelhetetlen zsidók gyűlölködése még most sem ült el), lefejeztette. S ha
emészthette is a Város és Templom pusztulásának szörnyű emléke, ha örökké
sajgóit is szívében Titus diadalmenetének káprázatos pompája, a csillogó
fegyverek fölött, a diadalmi énekek ujjongásában imbolygó frigy-
láda és hétágú mécstartó tragikus képe: Flavius Josephus, a
római polgár és lovag, úgy érezhette, hogy ha nagy árat fizetett is Róma
barátságáért, népének, hagyományainak és vallásának fennmaradása minden egyéni
áldozatot és fájdalmat bőven megért.
A zsidók általában rossz néven vették Josephus kiegyenlítő
és békéltető politikáját, de a művelt és tudós zsidók hamarosan belátták
állásfoglalásának helyességét: valóban, a borzalmas háború után csak ez az út
vezethetett Judea újjáépítéséhez. Egyébként Josephus egész magatartása és írói
munkássága meggyőzhette a zsidókat hithűségéről és ragaszkodásáról
zsidóságához. Ennek bizonysága nagy védőirata Apion ellen, az egyetlen rendszeres
zsidó apológia, amelyben hitét és fajtáját megvédelmezi a pQgány támadások és.
gyanúsítások ellen, — főképpen pedig hatalmas műve, a zsidóság egyetemes
története, érett féríikorának ez az értékes gyümölcse.
Ez a nagyszabású és óriási arányokban felépített mű Zsidó
Régiségek (Judaiké archaiologia, latinul: Antiquitates Judaicae) címen jelent
meg, azonban az író a címmel csak az akkori divatnak hódolt és éppenséggel nem
régiségtant írt: a Kr. e. I. században élt halikarnassosi Dionysios, a híres
történetíró, „Római régiségek" címen adta ki római történelmét, ugyancsak
20 könyvben. Ezzel Josephus műve szervesen belekapcsolódik a görög-római
irodalmi folytonosságba.
Flavius Josephus nagy zsidó történelme a Biblia szavaival
kezdődik: első mondata azonos Mózes első mondatával. A szerzőnek ez az
eljárása tudatos: ez a mondat itt, a mű elején, jelkép és vallomás. A mű első
felében a Riblia a főforrása, ennek alapján adja elő a régi zsidó történelmet,
egészen Eszterig. Csakhogy Josephus görögöknek és rómaiaknak ír, tehát az
anyagot nem adhatja azon nyersen: alakítania és gazdagítania kell s mindenek-
felett a művészi. előadás és stílus nemes foglalatába kell ötvöznie. Ezt a
munkát barátai végezték el, mert ő maga nem volt mestere a görög stílusnak; az
anyag alakítása és gazdagítása azonban az ő leleményének és írói tehetségének
műve. A bibliai elbeszélés, történelme első 11 könyvében, valóban csak
nyersanyag: Josephus valósággal átdolgozza az Ószövetséget, megtűzdeli egyéni
leleményből fakadó betoldásokkal, költött szónoki beszédekkel, mesékkel,
legendákkal, novellákkal. A Biblia anyagát módosítania
kellett ott, ahol attól tarthatott, hogy
megbotránkoztathatja a hellenisztikus műveltségű olvasókat; az ilyen részeket
elhagyta vagy módosította; felhasználta a zsidó hitbuzgalmi iratokat, a bibliai
történet zsidó-hellenisztikus átdolgozásait és nem egyszer hivatkozik laikus
írókra is, hogy hitelesítse a Biblia elbeszélését. Néha meg is szépít bizonyos
dolgokat s mindig nagyon vigyáz, hogy meg ne sértse a művelt rómaiak vallási
érzékenységét vagy történelmi hagyományait. Ezzel a módszerével sokszor
letörli a bibliai elbeszélések naiv báját, de így jobb szolgálatot tett
népének is, a hellenisztikus irodalomnak is, mint ha szolgai hűséggel átírta
volna a Bibliát. Történelmének novellakincsével tudós tanulmányok egész sora
foglalkozik; ez az anyag a görög regény és novella, s általában az ókori prózai
epika szempontjából páratlan gazdagságban tartalmazza a novellisztika
legnagyobb ókori értekeit. Izsák és Jákob leánykérése, József története, József
és Putifárné, Mózes születése, Tharbis etiópiai királylány szerelme, A
mádianiták leányai, Ráháb és a kémek, Nőrablás, A fák királyt választanak,
Ruth, Támár, A levita felesége — csupa olyan novella, amely az ősi ázsiai
mesdkincsben gyökeredzik és értékes adatokat hoz a görög novellisztika ismeretéhez
és megítéléséhez. És ennek ia bibliai anyagnak folytatásaképp en a mű
„történelmi" részében is rengeteg a novella-téma és a feldolgozott novella
(Paulina és Anubis). Valahányszor ilyenre bukkanunk, mindig felismerjük a
hellenisztikus író keze- nyomát. A kor ízlése követelte meg ezt, azé a koré,
amely már szomjasan és nagy élvezettel olvasta a görög regényirodalom és
novellisztika alexandriai alkotásait.
Művének második felében már történelmi forr ásom veket
használ s rezeket mindig pontosan meg is nevezi. Krónikákat,
évkönyveket, földrajzi műveket, állami okmányokat és zsidó levéltárak adatait
értékesíti; ezekből sikerült összeállítania a főpapok névsorát (X 8, 6) Nagy
Sándortól a Templom pusztulásáig (Kr. e. 336—Kr. u. 70). Josephus gondosan
bírálja és mérlegeli a források adatait, — csak néha fordul elő, hogy forrásával
együtt téved, — és éppen ezért nem is vonták kétségbe sohasem hitelességét.
Egyetlenegy rövidke fejezete van csupán, amely körül a XVI. század óta hatalmas
vihar kerekedett: ez a néhány sor Krisztusról szól (XVIII 3, 3). A tudósoknak
az a véleményük, hogy ez a néhány sor egészen keresztény jellegű, tehát nem
származhat Josephus tollából; bizonyosan keresztény kéz toldotta bele az eredeti
szövegbe s még hozzá úgy, hogy meg-
zavarta vele a szöveg összefüggését. Ez az utóbbi
megállapítás ugyan téves, mert a Krisztus-részlet, ha idegen betoldás is, jó
helyen van s éppen beleillik Pilátus helytartóságának elbeszélésébe. Más
kérdés, hogy hiteles-e a szöveg? Keresztény szempontból mindenesetre értékes
lehetett volna ily kiváló zsidó tudósnak elismerő, sőt hódoló nyilatkozata
vagy vallomása Krisztusról. De nem szabad elfelejtenünk: Josephus farizeus
volt, Krisztus pedig szemben állt a farizeusokkal! Egy farizeusnak, aki oly
mereven ragaszkodik zsidóságához, mint Josephus, nem lehetett érdeke így írni
Krisztusról. De nem lehetettt érdeke egyáltalán foglalkozni a Messiással, a
Messiás-várással, hiszen a saját rendszere alatt vágta volna a fát. Mégis
általános ma; az a nézet, hogy Josephus művében volt szó Krisztusról, —■ hiszen
a zsidóság történelméből nem hiányozhat az ő neve és szerepe, — de az eredeti
sorokat a keresztény másolók elhagyták és a mai szöveget szúrták be a helyébe.
Persze ez az állítás is bebizonyíthatatlan. Josephus különös ember volt s nem
lehetetlen, hogy csakugyan írt Krisztusiról, talán némi kritikai éllel is, de
aligha állíthatjuk, hogy ilyen műben okvetlenül kellett beszélni Krisztusról;
elegendő csak arra a hiteles tanúvallomásra hivatkoznunk, hogy Justus
Tiberiensis zsidó* történelmében éppenséggel nem volt szó róla! De súlyosan
esik itt latba Josephus történelmének két másik helye; az egyik Keresztelő
szent Jánosról beszél (XVIII 5, 2), aki tökéletességre és jámborságra buzdítja
és kereszteli a népet; Herödes attól tart, hogy fanatizálja a tömeget s még
lázadás keletkezhet, tehát kivégezteti Jánost. Érdekes, hogy itt sem Sa- lome
táncáról nem esik szó. sem pedig Krisztusról. Ellenben fontos, hogy olyan
igehirdetőről beszél Josephus. aki nem tartozott a zsidó irányzatokhoz, hanem
Krisztus útját készítette elő, — tehát ebből a szempontból ennek a helynek a
hitelességét is kétségbe lehetne vonni. A másik helyen (XX 9, 1) Jakab apostolról
van szó, akit a kegyetlen és szenvedélyes Ananel főpap, a szadduceus irányzat
híve, halálra ítéltet és megköveztet: „Tehát a nagytanácsot törvényszéki
ülésre hívta össze és eléje állította Jakabot, aki testvére volt Jézusnak,
akit Krisztusnak neveznek. “ Ennek a helynek a hitelességét már bajos kétségbevonni,
hiszen egyik ókori egyházatya (Origenes. 185—254) idézi is. A nagy vita e
josephusi Krisztus-tanúság hitelességéről így ma is eldöntetlen.
A zsidó történelem célja, Josephus előadásában, apologé-
tikus: mint egy helyütt (XVI 6, 8) maga is kifejti: tiszteletet
gerjeszteni a rómaiakban a zsidóság nagyszerű múltja és
intézményei iránt, hangsúlyozni törvényeinek emelkedett szellemét, nagy
férfiainak kiváló egyéniségét. Ugyanez a tétele az Apion ellen írt apológiának
is: a zsidó a világ egyik legrégibb kultúr - népe, a görög filozófusok Mózestől
függnek, a zsidó törvény minden törvény eszményképe lehet. Ezt a célját: a
rómaiak s általában a hellenisztikus műveltségű olvasók felvilágosítását,
teljes mértékben elérte: a görög-római világot megismertette a zsidóság
történelmével és hagyományaival, a néppel, a vallással, a kultúrával, egyúttal
pedig eloszlatott sok téves nézetet és gyanúsítást. A nagy mű megérdemelt
sikert aratott, még a keresztények is szorgalmasan olvasták. Sikerében
jelentékeny része volt Flavius Josephus nagy tekintélyének is: az író,
császárok barátja és kegyence, hamarosan bejutott műveivel a nyilvános
könyvtárakba, sőt szobrát is felállították a nagy görög és római írók szoborcsarnokában.
A flaviusi zsidó történelem hatalmas arányai mellett a zsidó háború története s
az író minden egyéb munkája mégis csak monográfia jellegű marad. A zsidó háború
történetének ugyan óriási népszerűséget szerzett frissesége, élményszerűsége
és tragikus szenvedélye, azonban iá nagy mű, „A zsidók története** alapozta meg
igazán Flavius Josephus történetírói hírnevét évtizedekre. A zsidó háború
történetét Josephus újra akarta írni: maga is érezte, mennyire zavarja a mű
egységes hatását és élvezését a folytonos önigazolás és kínos mentege- tődzés.
Viszont zsidó történelmének legjellemzőbb tulajdonsága s egyúttal kiválósága:
monumentális tárgyilagossága. Ez üti rá a hitelesség pecsétjét, ez avatja
megbecsülhetetlen értékű forrásművé, ez jogosította fel a félelmetes tudású és
ítélőképességű egyházatyát, Szent Jeromost, hogy Flavius Josephust a „zsidó
Livius" elnevezéssel tisztelje meg.
5.
Történetírói módszerének és írói egyéniségének jellemzésére
mindenekelőtt érdemes számbavenni néhány vallomását. A zsidók történetében írja
(VIII 2, 8): „Egyetlen szándékom, az igazságot írni. Megérdemlőm a megrovást,
ha történelmi művemben eltérek az igazságtól." Egyik legjellegzetesebb
vallomásában szinte együtt van összesűrítve a hellenisztikus történetírás
szempontjainak egész elmélete (XIV 1, 1): „Különösen ügyelni fogok, hogy tájé-
kozatlanság vagy feledékenység miatt semmit, el ne hagyjak.
Egyetlen szándékom megírni oly események történetét, amelyek régiségük miatt a
legtöbb ember előtt ismeretlenek, s feltettem magamban, hogy elbeszélésemet
tőlem telhetőleg választékos kifejezésekkel és szép stílussal fogom
megeleveníteni s ezenfelül is megteszek mindent, hogy az olvasó kedvét találja
benne, s hogy ekként történelmi ismereteit kellemes és szórakoztató módon
szerezze meg. Természetes, hogy mindenekfelett kötelessége a történetírónak a
megbízhatóság és az igazság, hogy az olvasó tájékozódást és okulást meríthessen
művéből.” És még egy érdekes vallomás (XX 8, 3): „De hát azok a történetírók,
akik fittyet hánynak az igazságra, írjanak, amit alkarnak, hiszen nyilván
örömüket lelik az ilyesmikben. Az én célom azonban az igazság, tehát feltettem
magamban, hogy csak röviden mondok el mindent, ami nem tartozik szorosan vett
tárgyamhoz és csak arról beszélek részletesebben, ami honfitársaimra, a
zsidókra, vonatkozik, mert nem riadok vissza attól, hogy szerencsétlenségeinket
és bűneinket is nyíltan feltárjam.“ Ennél nagyobb tárgyilagosságot senki sem
kívánhat egy sokat szenvedett nép történetírójától. S valóban, történelmének
vezetőgondolata: a zsidó nép csak bűneinek és törvényszegéseinek köszönheti
szenvedéseit. Műve végén így vall (XX 12, 1): „Most, történelmi művem végén,
bízvást állíthatom, hogy senki más, sem zsidó, sem külföldi, a legjobb akarat
mellett sem dolgozhatta volna fel görög nyelven ily hitelesen ennek a műnek az
anyagát. Mert, mint honfitársaim elismerik, a zsidó műveltségben jóval különb
vagyok náluk, de éppen így alaposan foglalkoztam a görög nyelvvel is, pontosan
megtanultam nyelvtani szabályait, ámbár a zsidó felfogás lehetetlenné tette,
hogy tökéletesen beszéljem; tudniillik nálunk sem becsülik meg különösebben
azokat, akik sök nyelven beszélnek és ügyelnek a stílus szépségére, mert ez a
művészet nem csupán a szabad emberek közös kincse, hanem ha rabszolgák
elsajátítják, az övék is. Nálunk inkább csak azok állnak bölcsek hírében, akik
bizonyságot tesznek a törvény alapos ismeretéről s magyarázni tudják a
szentkönyvek értelmét.“ S módszerére és egész egyéniségére jellemző az Apion
ellen írt apológia itt következő vallomása (I 9): „Én a háborúról általában is,
részleteiben is annál inkább a tiszta igazságot írtam, mert eseményeinek
részese voltam. Mert hadvezérük voltam az úgvneve- zett galileaiaknak, ameddig
csak lehetséges volt ,az ellenállás, azután elfogtak a rómaiak, hadifogoly
lettem, de fogságomban
is kényszerített Vespasianus és Titus, hogy velük együtt
üljek a tanácsban, előbb fogolyként, azután szabadon. Alexandriából Titusszal
Jeruzsálem ostromához mentem. Ebben az időben semmi sem történhetett, amiről ne
szereztem volna tudomást, mert a római táborban voltam és mindent a tulajdon
szememmel láthattam és gondosan feljegyeztem, másrészt pedig csak én értettem
meg, amit a szökevények jelentettek. Mikor aztán Rómában alkalmam nyílt az
irodalmi működésre és tervezett munkám egész anyaga együtt volt, a görög nyelv
miatt magam mellé vettem néhány munkatársat és így írtam meg az események történetét.
Annyira bizonyos voltam igazmondásomban, hogy mindenekelőtt Vespasianust és
Titust hívtam tanúkul, akik ebben a háborúban a főparancsnokok voltak. Először
nekik adtam át az említett könyveket, aztán sok más rómainak megmutattam, akik
ugyancsak részt vettek a háborúban; ezenfelül sok zsidó embernek is átadtam,
akik tudtak görögül, például Julius Archelaosnak, a kitűnő Herodesnek és a
legcsodálatosabb királynak, Agrippának. Mindezek tanúságot tettek róla, hogy
gondosan ügyeltem az igazságra és bizonyára nem hallgatták volna el és nem
hagyták volna megjegyzés nélkül, ha tudatlanságból vagy hízelgésből valamit
hamisan írtam volna meg vagy elhallgattam volna.“
Vallomásainak vezérszólama, mint ezek az idézetek mutatják:
az igazság. Flavius Josephus az igazság fanatikusának mutatkozik, bár
nyilvánvaló, hogy az igazságot imitt-amott kissé megszépítette, a maga
igazolására, mert önéletrajzában és a zsidó háborúról írt művében mégis csak ez
volt a legfőbb célja. Büszkén hivatkozik ugyan arra, hogy szemtanújuk volt az
eseményeknek, de magatartásának igazolására nem riad vissza egy-egy történeti
tény egészen egyéni beállításától. A zsidók történetében más a helyzet: itt
róla magáról nincs szó, itt tud egészen tárgyilagos maradni. Mindjárt
bevezetésében elvi jellegű nyilatkozatokat tesz a történetíró feladatairól és
műve számos helyén külön is hangsúlyozza a történelmi igazság szolgálatának
mindenek felett álló kötelességét. Ezért hivatkozik ebben a művében szüntelenül
forrásaira. Jellegzetes ebben a vonatkozásban egyik nyilatkozata (XIV 4, 3):
„Hogy pedig ezek nem. csupán üres szavak, amelyeknek az a céljuk, hogy valami
hazug jámborságot magasztaljanak, hanem a színigazságot mondják, azt minden
történetíró tanúsítja, aki Pompeius történetét megírta, köztük Strabon és
Nikolaos és rajtuk kívül Titus Livius, aki a rómaiak
történetét megírta." De mindem alkalommal, mikor
különösen 'hitelesíteni akarja valamely részletét, megnevezi forrásait, elsősorban
damaskusi Nikolaost; Nagy Herodesnek ez a bizalmas embere és diplomatája 144
könyvben megírta a világ történelmét; a műből csak szerény töredékek maradtak
meg, de Flavius Josephus révén éppen egyik legjelentékenyebb részét ismerjük:
Nagy Herodes történetét. Történelmének ez a részlete azért is érdekes, mert
látható élvezettel foglalkozik Herodes alakjával; egyrészt azért, mert itt,
Nikolaos révén, bőven dúskálhatott a gazdag anyagban, másrészt mert Herodes
alakja és története nem egy ponton rokonságot és párhuzamosságot mutat Dávid
történetével; de Josephus rokonszenvének és különös gondosságának
legvalószínűbb magyarázata az, hogy Herodeslben a hellenisztikus fejedelmet
akarta megörökíteni és ünnepelni.
Kétségtelen, hogy a történelmi forrásmunkákon kívül eredeti
okmányokat is használt; bizonyosan használta a templom levéltárát s ennek az
adatai alapján sikerült összeállítania a főpapok névsorát; de használnia
kellett a kormányzóság okmánytárát is, mert csak ezekben tanulmányozhatta a zsidók
vallásszabadságára és kiváltságaira vonatkozó római szenátushatározatok és
császári rendeletek eredeti példányait. Ezeket az okiratokat teljes szövegükben
közli, úgy hogy történelmínék idevonatkozó részei forrásértékűek (XIII 9, 2;~
XIV 8, 5; XIV 10; XTV 12; XVI 6: XIX 5; XX 1, 2).
Történelmét „helléneknek" írta, mint maga mondja,
vagyis hellenisztikus műveltségű közönségnek, tehát ha igazán el akarta érni
célját, hogy a zsidóságot műveltnek, rokonszenvesnek, vallásosnak,
hagyománytisztelőnek és a birodalmi eszme hűséges hívének tüntesse fel, akkor a
hellenisztikus író fegyverzetében és díszében kellett a nyilvánosság előtt
megjelennie: vagyis híven meg kellett tartania a hellenisztikus történetírás
műfaji és formai hagyományait és szabályait. Ezért történelme valóságos
retorikai mutatvány: megvan benne minden, amit az akkori müveit olvasó egy
irodalmi műtől joggal megkívánhatott. Amikor tdhát a műfaj szabályai szerint
művét telehintette stilizált történeti beszédekkel, leírásokkal, novellákkal,
csataképekkel, mesékkel, hasonlatokkal, példázatokkal és filozófiai
kitérésekkel (mert nagyon szereti a szereplők cselekvését, magatartását
psycholögiai magyarázatokkal megokolni), — nem csupán a hellenisztikus műfaj
kedvelőinek ízlését szolgálta, hanem egyúttal példát akart mutatni arra is,
hogy íme: a művelt zsidók is értékelik és értik
a stílus művészetét. így ez a nagy mű egyúttal a
hellenisztikus zsidóság egyik legnagyobb szellemi erőfeszítése és sikere.
Történeti beszédei, retorikus eleganciájukkal, méltó párjai
Livius mesteri történeti beszédeinek; valahányszor beszédeket szúr előadásába,
mindannyiszor azzal a szándékkal teszi, hogy az események leírását, a száraz
adatok felsorolását élénkítse, mintegy dramatizálja. Általában szereti azt a
művészi megoldást, hogy az egyszerű és tárgyilagos előadás helyett megeleveníti
a jeleneteket, különösen akkor, ha zsidó követek vagy fejedelmek és a római
helytartók vagy császárok tárgyalásairól van szó. Ezzel a módszerrel sikerül valósággal
a tragikus robbanásig feszült helyzetet ábrázolnia azokban a jelenetekben,
amelyékben Herodes ádáz acsarkodásait festi a tulajdon fiai ellen (XIV 4 és XVI
. 11); a császár előtt tartott békítő tárgyaláson az égjük fiú, Alexander, tart
beszédet, a berytosi törvényszéki tárgyaláson pedig maga Heródes: mind a kettő
valóságos remeke a retorikai művészetnek. Ugyanilyen apró retorikai mesterművek
egyéb történeti beszédei is: Herodes beszéde a katonákhoz (XV 5, 3), a néphez
a templomépítés előtt (XV 11, 1) és Nikolaos beszéde a zsidók érdekében Agrippa
előtt (XV 2, 4). Érdekes, hoigy néha egy-egy bibliai sorból kerekít történeti
beszédet. Néhány leírása az ekphrasis-irodalom remekei közé tartozik: ilyenek a
táj-, város-, csataleírások, ilyen Salamon templomépítése: a templom (VIII 3),
a királyi palota (Vili 5), a főpap ruházata (III 7, 4—7), a mandragora (Hl 7,
6), Ptolemaeus Philadelphos asztala (XII 2, 8—9). A hellenisztikus
olvasóközönség bizonyára szívesen forgatta azokat a lapjait is, amelyeken kissé
túlzott rajongással ír császári barátairól és jótevőiről, Vespasianusról és
Titusról (XII 3, 1); a panegyrikus-irodalom virágkorában az ilyesmit élvezettel
szürcsölték az olvasók. Viszont jellemző tartózkodására, hogy Domitianust a
zsidó történelemben csak chronologiai adatként említi meg és bár a zsidó háború
történetében is emlegeti, csak önéletrajzában hálálkodik neki, hogy
megtartotta kegyeiben. De túláradó, szinte már érzelgős hódolata mégis csak
Vespasianusé és Titusé.
Ezek nem éppen a legrokonszenvesebb vonásai jellemének:
hiba volna őt a „vir bonus dicendi peritus44 eszményképének
minősíteni. Nyilván láttuk, hogy magatartását mindenáron szé- pítgeti, a
lázadásban betöltött szerepét a rómaiak szájaíze szerint igyekszik magyarázni,
mintha nem is lett volna a galileai csapattestek vezére, hanem mintha éppen ő
igyekezett volna kezdettől
fogva lecsillapítani a lázadást. Ebben is, mint minden
emberi dologban, van egy kis rész-igazság: valóban, a kezdet kezdetén
igyekezett lebeszélni honfitársait a háborúról. Ezt a magatartását aztán
kivetíti a háború egész tartamára, hogy megtámadhatatla- nul hitelesítse
Róma-barát érzületét. Ha tekintetbe vesszük nehéz helyzetét, megértjük ezt a
magatartását és ezt a magyarázkodását. De vannak jellemének egyéb ellenszenves
vonásai is: nagyon büszke előkelő származására, önérzettel emlegeti, hogy ősei
közt királyok is szerepelnek; hangsúlyozza, hogy az első papi osztályba
tartozik, dicsekszik tanulmányaival, tudományával, filozófiai és teológiai
képzettségével, tehetségével, s különösen emlékezőtehetségével; életrajzának
első két fejezete rendkívül tanulságos ebben a tekintetben. De épp ily
tanulságos a zsidó történelem utolsó fejezete is, amelyben tartózkodás nélkül
megmondja, hogy „senki más, sem zsidó, sem külföldi, a legjobb akarat mellett
sem dolgozhatta volna fel görög nyelven ily hitelesen ennek a műnek az
anyagát." S éppen ebben a mondatban rejtőzik a „Zsidó történelem"
hibáinak egyik főforrása: a görög nyelv. Az író igyekezett műfaji szempontból
eleget tenni a hellenisztikus olvasók minden elképzelhető óhajának, (mint
fentebb idézett nyilatkozata: XIV 1, 1. mutatja) azonban éppen stílus
tekintetében nem tudta kielégíteni a görög ízlést: bár okulhatott volna a
„Zsidó, háború" sikeréből, — mert ezt a művét ő maga chaldeus nyelven írta
meg és képzett műfordítók fordították görögre, — zsidó történelmét mégis maga
fogalmazta meg görögül. Igaz, hogy írótársai átjavították, de az eredeti stílus
hiányosságait és zökkenőit nem tudták eltüntetni, csupán a nyelvi hibákat
javíthatták. így aztán Josephus görög stílusa meglehetősen nehézkes,
szóhasználata idegenszerű, mondatszerkesztése bonyolult; csak ott jut érvényre
benne az igazi stílusművész, ahol az író klasszikus mintákat használhatott,
így főképpen a történeti beszédekben. Mindazonáltal nem tagadhatjuk meg tőle a
művészi becsvágyat és erőfeszítést, amellyel ily hatalmas terjedelmű munkában
igyekezett érvényesíteni a művészi történetírás hellenisztikus hagyományait és
elveit. A „Zsidó történelem" így is egyik remekműve a hellenisztikus
szellemnek.
Dr.
Révay József
A
fordításról
Fordításom B. Niese görög szövege
alapján készült; kiadásának címe: Flavii Josephi opera edidit et apparatu
critico instruxit Benedictus Niese. Berlin, I 1887; II 1885; III 1892; IV 1890;
V 1889; VI 1894; VII 1895. Ez a kiadás óriási tudományos erőfeszítés
eredménye; Niese rengeteg kéziratot dolgozott fel és sikerült is olvasható és
érthető Josephus-szöveget adnia. De nagy hibája túlzott konzervativizmusa; a
kézirati hagyomány olyan alázatos tisztelete, amelynek eredményeképpen nem
egyszer értelmetlen szavak kerülnek bele a szövegbe, már szinte gyávaság és
rendkívül megnehezíti az olvasó és a fordító munkáját. Kétségtelen, hogy
minden ólkori író szövegében vannak romlott szavak és ezek miatt megoldhatatlan
nehézségek; azonban Niese még ott is a kézirat romlott olvasásmódjának ad
elsőséget, ahol más írókból és adatokból megállapítható a helyes olvasásmód.
így: Anto- niane-t ír, holott történeti tény, hogy Claudius legidősebb leányának
Antonia volt a neve; Beryllost ír, holott a tör énelemből ismert Burrusról van
szó; Rhesa-t ír, holott kétségtelenül Thresa a helyes. Néhány helyen nem nagy fáradsággal
sikerült a romlott kézirati olvasást megjavítanom; ezek közül különösen fontos
a VIII 5, 3-ban az „itureai" népnév felismerése, a XVIII 5, 4-ben pedig az
érthetetlen „hesiodos“ szó helyett a kilikiai Issos városnév beiktatása. -
A fordítás munkájában, különösen a rendkívül bonyolult
mondatszerkezetek feloldásában, nagy segítségemre voltak a zsidó történelem
francia és német fordításai. Ezek közül a következőket használtam: Armauld
d'Andilly: Histoire des Juifs par Flavius Josephus sous le titre de Antiquitez
Judaiqucs, traduite pár A. A. Bruxelles, 1684 I—III. Címlapján azt mondja ugyan
a fordító, hogy a görög eredetiből fordította, azonban könnyen felismerhető,
hogy inkább a latin fordítás alapján dolgozik. Persze akkor még szó sem
lehetett hiteles Josephus-szövegről, tehát a fordításban sok a romlott szöveg
miatti félreértés, de sok a szellemes franciás megoldás is. Ezt a fordítást
tehát csak módjával használhattam. Johann Friedrich Cotta: Des fürtrefflichen
jüdischen Ge- schicht-Schireibers Flavii Josephi sámtliche Werke. . . nach dem
Grund-Text mit besonderem Fleiss übersehen und neu übersetzt von J. F. C.
Tübingen, 1736. Később sokszor megjelent meg, mindig javított kiadásokban; ezek
közül legjobb az A. F. Gfrörer
féle átdolgozott Cotta-fordításnak legújabb átdolgozása C.
R. Demme tollából (8. kiadása 1887-ből). Cotta fordítása Havercamp szövege
alapján készült: egészében pontos, megbízható, hiteles. Mindazonáltal sok
helyütt igen óvatosan lehet csak használni, mert az újabb szövegkritika
Josephus szövegének számos régi olvasásmódját helyesbítette. Ma már az irányadó
német fordítás: Heinrich Clementz: Des Flaviuls Josephus Jüdische Altér- tümer.
Übersetzt und mit Einleitung und Anmerkungen verseken von H. C. I—II. Halle,
1899. Újabb kiadása: 1923. — Mivel ez a fordítás Havercamp (Amsterdam 1726) és
Dindorf (Paris 1865) görög szövege alapján készült, csak módjával használható,
bár legújabb kiadása már értékesíti Niese szöveigjavításait. Mégis úttörő munka,
az első mai hangú fordítás. Clementz újítása az, hogy nem ragaszkodik a
mondattagok sorrendjéhez, hanem Josephus végeérhetetlen mondatszörnyetegeit
rendbeszedi és tagolja; főszempontja az értelem keresése. Ebből a szempontból
sok helyütt segített.
A fordítás hangját és stílusát természetesen a görög szöveg
szabta meg. Josephus görög szövege messze esik — mondjuk — Xenophonétól; ő maga
is tudatában volt stílusa fogyatékosságának; hiába javították barátai, csak a
legfeltűnőbb szervi hibákat sikerült eltüntetniük, a szépséghibák megmaradtak.
Már pedig rossz stílust nehéz jó stílussal visszaadni: a fordítónak is rosszul
kellene tudnia a saját nyelvén, hogy egészen hitelesen tolmácsolja Josephus
stílusát. Ezért bízvást elmondhatjuk, hogy minden Josephus-fordítás jobb, mint
az eredeti.
Fordításomhoz néhány felvilágosítást kell fűznöm. Mindenekelőtt:
Josephlus szövegében sűrűn szerepelnek héber, görög, római és idegen nevek s
mind görög alakban, de sokszor meg sem állapítható a nevek eredetije. A héber
neveknél, amennyiben kideríthető volt, igyekeztem a héber eredetit használni a
szövegben, amikor erre a bibliai vonatkozás miatt szükség volt; így Gálaád és
Gaulanitis helyett Básán-t írtam (IV 5, 3), Amoritis helyett Jázer-t (IV 7, 3);
egyébként a Bibliával összefüggő részekben (I—XI. könyvek) a héber nevek
írásában a legújabb magyar Vulgata-fordítás névalakjait és helyesírását
követtem. A közkeletű görög neveket közkeletű alakjukban írtam: Alexander,
Cyrus, Darius, Ptolemaeus, sőt a makedón Alexandros nevét Nagy Sándornak
fordítottam; így az olvasónak nem lehet kétsége. Egyébként a görög neveket
görög alakjukban használtam, sőt görög alakban írtam bizonyos héber neveket is,
amelyeknek héber eredetijét eddig még a tudományos kutatásnak nem sikerült
megállapítania. A latin neveket természetesen latin
alakjukban használtam. — Gyakran ki kellett tennem a tulajdonnév-alanyt a
fordításban olyankor, miikor az eredeti az alanyt névmással helyettesíti; a
magyar névmás nem pótolja tökéletesen az alanyt, mert névmással nem tud például
nőnemű alanyra utalni. — Végül meg kell jegyeznem, hogy a fejezetek élén álló
tartalmi összefoglalások nem azonosak azokkal a tartalmi összefoglalásokkal,
amelyek a Josephus-kéziratokban szerepelnek; a fordításomban szereplő
összefoglalásokat a Havercamp-Dindorf kiadásokból vettem át, úgy amint azokat
Clementz használja; én még ezeken is módosítottam: fő szempontom a fejezet
tartalmának hű jelzése volt. A kézirati tartalom-összefoglalások nagy hibája
az, hogy számuk nem egyezik a fejezetek számával, nem is jelzik pontosan a
fejezetek tartalmát, inkább a könyvek tartalmi összefoglalásainak nevezhetők.
Ebben az alakjukban köny- nyen megtévesztenék az olvasót.
Flavius Josephus első, kivonatos magyar fordítása Szammer
Páltól való: Flavius Józsefnek a zsidó háborúról és Jeruzsálem végső
pusztulásáról írtt históriájának foglalattya. Székes-Fejérvár 1820. — A zsidó
háborúról szóló művét később (1900) Istóczy Győző fordította magyarra, azonban
nem görögből, hanem latinból; ez a fordítás egyébként is hiányos, tendenciózus
és megbízhatatlan. A zsidó háború egyik epizódját, Jeruzsálem pusztulását,
Szentesy Alfonz fordította magyarra (1918). Ugyancsak Istóczy tollából jelent
meg „Flavius József héber történetírónak a zsidók ősrégi voltáról szóló
vitairata“ (1903), vagyis az Apion ellen írt műve. Josephus zsidó történelmének
tudtommal eddig még nem jelent meg magyar fordítása: az én fordításom az első;
ez görög eredetiből készült és számot vetett Josephus stílusának
sajátosságaival s egyúttal igyekezett az ő biblikus-retorikus stílusát közelebb
hozni a mai olvasó füléhez. A zsidó háború gyatra fordítása után most van
először alkalma a magyar olvasónak megismerkednie ezzel a nagy jelentőségű
zsidó-görög íróval. Mivel a zsidó történelem e fordítása épp oly tárgyilagos,
mint maga a mű, olvasása közben kibontakozik a messzi századok ködéből a „római
zsidó“ alakja s az olvasó hamarosan észreveszi, hogy Flavius Josephus nemcsak
kiváló író, hanem érdekes ember is. Ha fordításom; megérezteti az olvasóval az
író, a mű és a tárgy jelentőségét, elérte célját: az olvasó fel fog figyelni a
zsidó vallás és kultúra jelentőségére és értékére, az egyetemes emberi
művelődés e bővizű forrására s így nyilván tájékozódni és okulni fognak belőle
azok is, akik nem
ismerték e nép kivételes történelemalakító erejét és szerepét. Mert ez
volt a cél: felvilágosítani á felületesen értesült közvéleményt a zsidóság
tisztes múltjáról, történelmi életéről, hősi küzdelmeiről, erényeiről és
hibáiról s mindenekfelett jelentős szerepéről a keresztény európai kultúra
kialakításában. Régen kötelessége lett volna a magyar tudományosságnak, hogy
kezükbe adja e korszakalkotó művet a magyar olvasok tízezreinek: Flavius
Josephus hűvös tárgyilagossága bizonyára sokakban világosságot gyújtott volna
és sok keserves órától, sok gyűlölködéstől, szenvedélytől. és szenvedéstől
mentette volna meg közéletünket. Legalább most, utólag legyen tehát
elnémíthatatlan memento, hangos és komoly figyelmeztetés arra az eszményre,
amelyet minden történetírás szolgál: az igazságra. ,
Dr. R.
J.
. III.
Jegyzetek
1 1, 1: az egy nap magyarázatát Josephus
külön munkában akarta t megadni, de ezt
a munkáját sohasem írta meg.
I 6;, el: théta, táu y— görög-belük.
II
12, 4: az
Isten neve, amelyet nem szabad kimondani, Jehova (Jahve). II 13, 1: a fáraó II.
Ramses.
IV 8, 13: „homlokán és karján
mindenkinek legyen felírva..." — ennek a parancsnak megvalósítása a
tefilin (imaszíj).
VIII 10, 3: a női szeméremrészek ábrázolása,
Herodotos görög történetíró tanúsága szerint (II 102 és 106), a legyőzőitek
gyávaságát bélyegezte meg.
XII
2, 13: a
zsidó Bibliának (Josephus szerint: törvénykönyvnek) ez a híres görög fordítása
az úgynevezett Septuaginta (= hetven). Az itt leírt esemény minden ízében
mondaszerű.
XII
7, 7: a
fényesség ünnepe a Chanuká.
XIII
2, 3: a
zsidók minden évben aranykoronát (diadémet) adtak a szír i királyoknak.
XIII
13, 5: ez a
citrom (kitrion) kisebb az igazi citromnál és „etrog“ a neve.
XIII
14, 2:
Thrakidas-nak, vagyis trák fajtának nevezték a királyt, mert
a trákok híresek voltak embertelen kegyetlenségükről.
XIV
5, 3: a
kilencedik óra d. u. 3 óra.
XIV
5, 3:
Antonius és Cicero Kr. e. 63-ban volt konzul.
XIV
7, : 4: a
torzszülötteket, csodalényekét, hullákat, éppen úgy, mint a gyümölcsöket,
mézben konzerválták, mint az idősebb Plinius írja természetrajzában (natur,
historia XV 18).
XIV
13, 1: tetrarcha a négy részre osztott ország egy-egy részének fejedelme. : . . :
XV
6, 5: Cáesar
unokaöccse és utóda, Octavianus, Kr. e. 27-ben felvette ■ az Augustus
(felséges) címet.: Ez lett aztán a neve.
XVI 7, 8: Sebaste latinul: Augusta. . . :
SS Flavius .Tosephus; A zsidók története
XV
9, 6:
Peiraieus, latinul: Piraeus, Athén kikötője,
XVI
2, 2:
Symplegades (Kyaneai) szigetek: szigetcsoport a Fekete tenger bejáratánál.
XVII
5, 1: Julia
császárné eredeti neve Livia; csak Augustus halála után kapta meg a Julia
nevet, mert akkor került bele a Julius- nemzetségbe,
XVI
5, 2: Pharos
az alexandriai világítótorony, az ókor egyik építészeti csodája.
XVII
2, 1:
Dikaiarchia latinul: Puteoli (ma Pozzuoli).
XVIII
2, 1: „a
dákok egyik felekezete" — hogy kik ezek a dákok, a magyarázók előtt
mindmáig rejtély.
XVIII
2, 1: Anan,
Sethi fia, nem más, mint a bibliai Annás.
XVIII
2, 1: ennek a
Kaisareának, mivel Philippos alapította, Kaisarea Philippi a neve,
megkülönböztetésül a másik Kaisareától (Straton- tornya, Sebaste).
XVIII 2, 2: Josephus szerint az első
római császár Julius Caesar volt és így Augustus a második.
XVIII 3, 1: A római hadi jelek (zászló,
sas, villámcsomó, tenyér stb.) rúd- ján rendszerint ott voltak a császárok
domborművű mellképei. A zsidó törvények szigorúan tiltották az emberábrázolást
és ezért főbenjáró sérelem, valahányszor a rómaiak a császárok domborművű
képeit vagy szobrait behozzák a városba; lázas izgalom éts valóságos forradalom
támad, mikor Claudius el akarja helyeztetni a templomban a maga szobrát,
XVIII
4, 4: az
iberek és albánok kaukázusi népek; az alánok: skythiai nép.
XVIII 5, 3: a nagy síkság Jezráhel (Esdrelon), a Jordán keleti partján.
XVIII 6, 3: Antonia: Germanicus anyja.
XVIII 6, 4: Capreae a mai Capri.
XVIII 7, 2: Lugdunum a mai Lyon.
XVIII 9, 6: a negyedik éjjeli őrváltás: hajnali 3 óra.
XIX
1, 10: a
Curia épületében volt a szenátus ülésterme. .
XIX
1, 13:
„meghallják szavadat más. tán avatatlan achájok" — ez a vers az Iliasből
való (XIV. ének 90. sor).
XIX
1, 13: ez a
Philippos Nagy Sándor apja volt
XIX 4, 3: Claudius testvére, Julia, nem
más, mint Livilla.
XIX 4, 4: a cirkuszi kocsihajlók négy
pártban tömörültek; volt vörös, fehér, kék és zöld párt. Legnépszerűbbek voltak
a kékek és a zöldek.
XIX 4, 5: „Ha farkas, megszokhatta a
fázást" — szójáték Lupus nevével, amely latinul farkast jelent. Lehetett
volna magyarul így próbálkozni: „Ha ordas, ordítson a hidegtől", azonban
ezt erőlte- tettnek éreztem. ■
XIX 6, 1: a nazireusok zsidó aszkéták.
XX
2, 2: a
sampsera királyi jelvény: nap-alakú aranypajzs.
XX
12, 1:
„helyénvaló lesz, ha elmondok egyetmást származásomról... stb.“: önéletrajzára
céloz, amelyet a fejezet végén újra em'eget.
XX
12, 2:
Josephusnak a zsidó háborúról írt műve már előbb megjelent, mint az előző
fejezetben maga is mondja. Önéletrajzát valószínűleg a 100. év táján adta ki,
a zsidó történelem pedig már 94-ben (Domitianus uralkodásának 13. évében)
megjelent.' Itt bejelentett műveit Josephus már nem írta meg; valószínűleg a
II. század első évtizedében halt meg.
IV.
Időrendi táblázatok
1. Flavius Josephus zsidó történelmének első tíz könyve,
megfelelő szempontok szerint, a bibliai történetet adja elő, egészen Eszterig.
A legrégibb bibliai eseményeket aligha rögzíthetjük pontos évszámoshoz;
legfeljebb a hagyományra és ősrégi tudós találgatásokra és magyarázatokra
támaszkodhatunk a bibliai őstörténet eseményeinek időrendi rögzítésében. Flavius
Josephus történelmének egyik helyén (VIII 3, 1) ad némi útmutatást, mikor azt
mondja, hogy Salamon a templomépítést uralkodásának negyedik évében kezdte el,
és pedig: 592 évvel az egyiptomi kivonulás után, 1020 évvel az után, hogy
Ábrám Mezopotámiából Kánaánba költözött, 1440 évvel a vízözön után és 3102
évvel Ádám megteremtése után. Csakhogy az egyiptomi kivonulásnak, Ábrám
elköltözésének, a vízözönnek és Ádám teremtésének időpontja
meghatározhatatlan. Viszont meglehetős valószínűséggel megállapították, hogy
Salamon Kr. e. 971—929 közt uralkodott. Ha tehát a templomépítés Kr. e.
967-ben kezdődött, akkor Josephus adatai szerint az egyiptomi kivonulás Kr. e.
1559-ben volt, Ábrám átköltözése Kr. e. 1987-ben történt, a vízözön Kr. e.
2407-ben lett volna, Ádám teremtése pedig a Kr. e. 4069 évre esnék. Viszont a
hagyomány más adatai Kr. e. 3760-ra teszik a világ teremtését. Itt minden csupa
találgatás és ezért leghelyesebb csak a hiteles történeti adatokkal
foglalkoznunk. Sajnos, még itt is nagy az ingadozás: Josephus chronológiai
adatai sokszor eltérnek a közkeletű történelmi időrendi adatoktól; azonban
itt már csak néhány évnyi különbségekről van szó.
Az első valószínű időrendi adatok a zsidó történelem ötödik
könyvében kezdenek földerengeni'.. Sámson halála' valószínűleg a Kr. e. XI.
századra esik, Héli halála Kr. e. 1091-re, Saul körülbelül 1051—1011 közt
uralkodott, Dávid pedig 1011—971 között és Jeruzsálemet valószínűleg 980-ban
foglalta el. Salamon uralkodása a 971—929 évek közé esik. Utána a kettős
királyság korszaka következett: külön királyok uralkodtak Juda és Izrael fölött;
ezeknek a történetét Josephus nem különíti el, hanem időrendben együtt
tárgyalja (a VIII 11, 4-től kezdve). A zsidó történelem időrendi adatait a
legújabb magyar Vulgata-fordítás (Szent István-Társulat, 1930) és E. Schürer:
Geschichte des jüdischen Volkes im Zeitalter Jesu Christi (Leipzig, I4
1901; IP 1898;
III® 1898; Register I—III3 1902) alapján
állítottam össze. Az újabb kutatások és a palesztinai ásatások ezeket nem egy
ponton módosították, azonban itt nem lett volna helyénvaló részletesen
foglalkoznom a vitás kérdésekkel.
Izrael
Juda |
• . 1. |
1.
Jeroboám . . |
.
.929—909 |
|
................... Roboám |
.
. . . 929—913 |
|||
Juda |
2- |
|
|
|
Juda, |
3. |
|
.............. ..Ásza .................. |
. . 910—870 |
Izrael |
|
2.
N’ádáb . . |
.
. 909—908. |
|
Izrael |
3.
• Báása . . |
. .908—885 ... ....... |
|
|
Izrael |
|
4.
Ela . . . . |
.
. 885—884 |
|
Izrael |
|
a.
Zámbri . |
..884 . > |
|
Izrael |
. . .. |
6.
Ámri . . . . |
..884—873 |
|
Izrael |
■ ■ |
7.
Ácháb . . . . |
.
.873—854 |
|
Juda |
4. |
|
..... .. .. Jósáfát .................... .. |
.
. . . 870—849 |
-Izrael |
|
8.
Ochoziás . . |
..854—853 |
|
Izrael |
|
9. Jórám.............. |
.
.853—842 |
|
Juda |
.5. |
|
................. Jórám.. |
....
849—872 |
Juda |
6.,- |
|
.................. Ochoziás .............. |
.
. .. 842 |
Izrael |
- • |
10.
Jehu .. .. |
.
.842—815 |
|
Juda |
. 7. |
|
............ ..Átália..................... |
..... 842—836 |
Juda |
8. |
|
............... Jóás....................... |
....
836—797 |
Izrael |
|
11.
Jóácház .. |
.
.814—798 |
|
Izrael |
|
12. Jóás .............. |
..
798—783 |
|
Juda |
9. |
|
|
....
797—789 |
Izrael |
|
1-3.
II. Jeroboám |
.
. 783—743 |
|
Juda |
10. |
.................. |
................. Ázáriás.. (Óziásl .......... |
....
789—738 |
Izrael |
|
14.
Zakariás . . |
.743 |
|
Izrael |
|
lő.
Sellum . . |
.
. 743. |
• - |
Izrael |
|
16.
Mánáhem |
..
742—737 |
|
Izrael |
|
17..
Fákeia . . . |
.
. 737—’ |
|
Izrael |
|
18.
Fákee . .. |
..736—732 |
.
. ... |
Juda |
11.. |
|
.................. Jóátám.......... ....................... |
751(738)—736 |
Juda |
12. |
|
................ Aeház .................. |
..... 736—721 |
Izrael |
|
■ 19. Ósee .. .. |
.
.732—721 |
|
Juda |
13. |
|
. ;. Ezekiás ...................... |
....
721—693 |
Juda |
14. |
|
................... Mánássze . . .
. . . |
............. 693—639 |
Juda |
15. |
|
. Ámon ....................... |
|
Juda |
16. |
|
.„ Jósiás ................. . . |
.
. . . 638—608 |
Juda |
17. |
|
|
.
. .. 608 |
Juda |
.18. |
|
................. Jóákim ............. |
'. . . . 608—598 |
Jiida |
19. |
|
............. Jóákin.. (Jekóiliási
,. . |
..
.. 598 |
Juda. |
20. |
.:
.. ■.. .;.. .. |
. . . ... .. Szedekiás ._. '.‘4 • .... |
..
. . . . 597—587 |
A zsidók
bayloni fogsága tartott: 606—536. (Nabukodonozor 604—562).
Kr. -e.
586-ban lerombolták a templomot.
Az asszír fogságba
Kr. e. 721-ben hurcolták el a zsidókat.
Babylonból az
első zsidó csoport Kr. e. 536-ban tér haza Zorobábel (Sássábászár) vezetése
alatt. — Kr. e. 458-ban tér vissza Ezdrás, I. Artaxerxes uralkodása alatt. —
Kr. e. 445-ben hazatér Nehemiás.
Kr. e. 515—458-ig
a Biblia nem jegyzi fel az eseményeket.
3. A zsidó
történelemben szereplő perzsa királyok:
Cyrus (Kyros) 538—525
Kambyses
525—521
4.
a XI. könyv a Cyrustól Nagy Sándor' haláláig terjedő ese
5. A
Flavius Josephus-féle zsidó történelem XI.—XX. könyveinek eseményanyaga
időrendileg rögzíthető. Eszerint
ményeket tárgyalja, vagyis Kr. e. 538—323;
a XII. könyv 323—161
(Makkabeus Judás haláláig);
a XIII. könyv 161—67 (Alexandra haláláig);
a XIV. könyv 67—37 (Nagy Herodesig);
a XV.—XVII. könyvek 37—4 (Nagy Herodes haláláig);
a XVIII.—XX. könyvek Kr. e. 4-től Kr. u. 66-ig, a háború
kitöréséig.
6.
A zsidó történelemben szereplő Ptolemaeusok:
I.
Ptolemaeus Lagi (Sótér).................................... 323—283
II.
Ptolemaeus Philadelphos..................................... 285—247
III.
Ptolemaeus Euergetes .. . . 247—221
IV.
Ptolemaeus Philopator .......................................... 222—204
V.
Ptolemaeus Epiphanes ................................................ 204—181
VI.
Ptolemaeus Philometor ........................ ............... 181—146
VII.
Ptolemaeus II. Euergetes (Physkon) ........................ 146—117
VIII.
Ptolemaeus II. Sólér (Lathurus) .. .. 117—107 és 88— 81
IX.
Ptolemaeus Alexander ......................... 107— 88 és 88—
81
X.
Ptolemaeus
II. Alexander ............................................ 81
XI.
Ptolemaeus
Nothos (Auletes) .......................................... 80— 51
XIII.
Ptolemaeus).........................................................
51— 30
Kleopátra I
I.
Seleukos Nikator ................................................... 312—280
I.
Antiochos ...................................
............ 280—261
II.
Antiochos Tbeos .................................................... 261—246
II.
Seleukos .......................................................... — 246—225
III.
Seleukos ................................................
225—222
III.
Antiochos ................................................
222—186
IV.
Seleukos ................................................
186—175
IV.
Antiochos Epiphanes ........................................... 175—164
V.
Antiochos Eupator ............................................ 164—162
I. Demetrios Sótér ............................................. 162—150
Alexander Balas ............................................. 150—145
II.
Demetrios
Nikator .. .. ...................................... ....... 145—138
VI.
Antiochos ............................... A......................... 145
Tryphon . . .................................. .. .. ..
............ 141—138
V.
I. Antiochos
Sidetes .. ............................................ 138—129
II.
Demetrios
Nikator .................................................. 129—125
Alexander Zabinas ................................................... 128—122
V. Seleukos ......................................... ■■................. 125
VIII.
Antiochos
Grypos.......................................... ..
. . 125—113
IX.
Antiochos Kyzikenos............................................
113—95
VIII. Antiochos Grypos (másodszor)...................................
111—96
XI.
Antiochos
Philippos 1....................................................
Tigranes armeniai király ............................................. 83—69
XII.
Antiochos
Asiatikos ....................................... ■ •
•: 69—65
Pompeius Kr.
e. 65-ben véget vet a Seleukos-esalád uralmának.
8.
Zsidó
főpapok
(egyúttal fejedelmek), Flavius Josephus történelme szerint. A főpapok
uralkodásának évszámai egyes korokban bizonytalanok. Josephus egy csoportban
sorolja fel a régi főpapokat, akik a Salamontól épített templomban viselték ezt
a méltóságot, Szádoktól Jószedekig, akit a babyloni fogságba hurcoltak (X 8,
6). A többi főpap neve az események elbeszélése közben fordul elő. Azonban
történelme végén (XX 10. 1—5) még egyszer összefoglalja a főpapok történetét,
sorrendjét és hivataloskodásuk időtartamát. Ebben a forrásértékű felsorolásban
a következő főpapfejedelmek közül is szerepel néhány jellegzetes egyéniség:
í. Óniás ................................................ 309—265
I. Simon ................................................ III. század
Eleázár ............................................ .. •
„
Manasszé ............................................................. „
II. 246—221 közt III—II. század 175
III.
174—171 és
170 171—170
IV.
170—165
165—161 161—143
V.
142—135
135—104
VI.
Óniás ............................................. .
II.
Simon ................................................
VII.
Óniás ................................................
Jason ...............................................
Menelaos.............................................
Alkimus .............................................
Makkabeus Judás ......................................
Jonathan.............................................
III.
Simon..............................................
I. Johannes Hyrcanus .....................................
I. Aristobulos .. ........................... |
................. 104—103 |
Alexander Jannaios ....................... |
................ 103—76 |
Alexandra .......................... .. |
................ 76—67 |
II. Aristobulos .............................. |
................. 67—63 |
II. Hyrcanus ................................ |
................. 63—40 |
Antigonos ............................... |
................. 40—37 |
Naöv Herodes ............................ |
................. 37—4 |
Philippos................................ |
............. Kr. e.
4—Kr. u. 34 |
Herodes Antipas.......................... |
............. Kr.. e.
4—Kr. u. 39 |
Archelaos ............................... |
............. Kr.. e.
4—Kr. u. 6 |
Utána római
procuratorok vagyis helytartóik:
Copönius
........................................................... 6—9
Marcus
Ambibulus ................................................... 9—12;
Annius Rufus .. .......................................................... 12—15
Valerius Gratus
.................................................... 15—26
Pontius Pilatus
.................................................... 26—36
Marcellus
............................................................... 36—37
Manilius ........................................................... 37—41
Utána
megint zsidó királyok:
Herodes I.
Agrippa, háromízben: 37, 40 és..............................
41—44
II. Agrippa ........................................................ 50—100
10. Közben
a következő helytartók (procuratorok) működtek
Palesztinában:
Cuspius Fadus ......................................................... 44—
Tiberius
Alexander .................................................. —48
Ventidius
Cumanus ......................................................... 48—52
Antonius Felix ..................................................... 52—60
Porcius Festus ..................................................... 60—62
Lucceius
Albinus ................................................... 62—64
Gessius Florus ..................................................... 64 66
M. Aemilius Scaurus ................................................. 65—62
Marcius Philippus .................................................. 61—60
Lentulus Marcellinus ................................................ 59—58
Aulus Gabinius ..................................................... 57—155
M. Licinius Crassus ................................................. 54—53
C. Cassius Longinus.................................................
53—51
M. Calpurnius Bibulus ............................................... 51—50
Veiento .. .i.......................................................
50—49
Qu. Metellus Scipio ................................................. 49—48
Sextus Caesar.................................................... ... 47—44
Caecilius Bassus.................................................... 46
C. Antistius Vetus ................................................. 45 ■
L. Statius Murcus ................................................... 44
C. Cassius Longinus.................................................
44—42
Decidius Saxa ...................................................... 41—40
P. Ventidius ....................................................... 39—38
C. Sosius ...................... .................................. 38—37
L. Munacius Plancus ................................................. 35
L.
Calpurnius Bibulus ............................................ 32—31
Qu. Didius..........................................................
30
M. Messalla Corvinus ............................................ 29
M. Tullius Cicero .................................................. 28
Varro ............................................................. 26—23
Marcus Agrippa . .
. .......................... . .............. 23—13
C. Sentius Saturninus ............................................... 9—6
P. Quintilius Varus ................................................. 6—4
P. Suip'cius Quirinius .............................................. 3—2
Caius Caesar ....................................................... Kr. e.
1—Kr. u. 4
L. Volusius Saturninus...............................................
4—5
P. Sulpicius Quirinius .............................................. 6— ■
Qu. Caecilius Creticus Silanus........................................ 12—17
Cn. Calpurnius Piso.................................................
17—19
Cn. Sentius Saturninus .............................................. 19—21
Marcus Titius.......................................................
10
L. Aelius Lamia ................................................. 21—32
L. Pomponius Flaccus ............................................. 32—35
L. Vitellius .................................................... 35—39
P. Petronius .................................................... 39—42
C. Vibius
Marsus ................................................ 42—44
C. Cassius Longinus...............................................
45—50
C. Ummidius
Quadratus .......................... ................ 50'—60
Cn. Domitius Corbulo ................................................ 60—63
C. Cestius Gallus .. ............................................... 63—66
C. Licinius Mucianus ................................................ 67—69
Időszámítás és naptár
1.
A zsidó és makedón hónapnevek, és a megfelelő
Julius Caesar-féle hónapok nevei: (Megjegyzendő, hogy a zsidó hónapnevek
babyloni eredetűek.).
1.
Nisan |
Xanthikos |
március—április |
2.
Ijjar |
Artemisios |
április—május |
3.
Sivan |
Daisios |
május—június |
4.
Tammus |
Panemos |
június—július |
5.
Ab |
Lóos |
július—augusztus |
6.
Elül |
Gorpíaios |
augusztus— szeptember |
7.
Tisri |
Hyperberetaios ’ |
szeptember—október |
8.
Marsesuan |
Diós |
október—november |
9.
Chaslev |
Apellaios |
november—december |
10.
Tebeth |
Audynaios |
december—január |
11.
Sebát. |
Perifios |
január—február |
12.
Adat |
Dystros |
február—március |
2.
Időszámítás. A görögök olympiasok szerint számították
az időt; az első olympias éve Kr. e. 776. Minden olympias négy évet foglalt
magában, mert az olympiai játékokat négyévenkint tartották. — A rómaiak a
város, vagyis Róma alapításától számították az esztendőket; Róma alapításának
éve Kr. e. 753. — A Seleukos uralkodóház á maga trónraléptétől számította az
éveket, vagyis Kr. e. 312-től. Ezeknek a korszámításoknak egymáshoz való
viszonyát néhány példa szemléltetőn megmutatja.
Olympias Seleukos Római Krisztus
előtt
117,1 1 442. 312
“
Vagy vegyük Julius Caesar meggyilkolásának évét:
184,1- 269 710 44
Vagy
a zsidó háború kitörésének esztendejét:
Olympias Seleukos Római Krisztus
után
211, 2 378 819 66
Ezeknek
az adatoknak figyelembevétele jelentékenyen megkönnyíti Flavius Josephus
szövegének . olvasását és megértését.
VI
Súlyok, mértékek, pénzek
1.
A zsidó pénzegtjség a sékel vagy
siklus. Az ezüst siklus névértéke mintegy 3.70 P. (aranypengö); az arany siklus
értéke 60.— P. A siklus azonban súlymérték is: Josephus történelmében erre is
van adatunk (VII 8, 5): 200 siklus súly annyi, mint 5 mina súly, vagyis 2.15
kg.
Zsidó űrmértékek:
1 káb = 2
liter
1 hin — 6.5
liter
1 bad = 36.5 liter
1 kor = 365 liter
1 assaron (III 1, 6; VIII (III 6, 6), vagyis
1,89 liter.
8) űrtartalma 7 attikai kotyle
Zsidó hosszmértékek:
1 ujj — 1.85 cm. 1 láb =
29.6 cm.
1 arasz =
22.2 cm. 1 könyök = 52 cm.
2. Perzsa, egyiptomi, görög, római pénzek? súlyok, mértékek:
3. Perzsa,
egyiptomi, görög, római pénzek? súlyok, mértékek:
Darelkos =
perzsa aranypénz; értéke mintegy 28.— P.
Sestertius —
romai pénz, értéke mintegy 25 fillér.
Sextarius —
római űrmérték: 0.54 liter.
Modius —
római űrmérték: 8.73 liter.
Artaba =
perzsa súlymérték: 32 kg.
Schoinos —
egyiptomi hosszmérték: 10 stadion.
Stadion =
görög hosszmérték: 177.6 méter.
Görög pénzek: |
Görög súlyok: |
||
drachma |
1.— P. |
drachma — |
4.36 gramm. |
stater
=* |
18.75 P. |
mina |
0.43 kg. |
mina
— talentum
= |
100.— P. 6000.—
P. Görög űr kötyle : choe = saton = amphora - medimnos : |
talentum = mértékek: =
0.27 liter =
3.24 liter =
13 liter - 26
liter - 51.84
liter |
26
kg. <• í ■ |