Ana içeriğe atla

  
 
Print Friendly and PDF

Yahudi Tarihi...Macarca 4. Kısım

zál és egyszer kikocsizott vele, Tiberiusról kezdtek beszélgetni. Mivel kettesben voltak, Agrippa hangoztatta azt a kívánságát, hogy bárcsak Tiberius minél előbb átadná helyét Gaiusnak, aki sokkal méltóbb az uralkodásra. Ezt meghallotta Agrippa sza­badon bocsátott rabszolgája, Eutychos, aki a lovakat hajtotta, de egyelőre hallgatott róla. Később Agrippa megvádolta Euty- chost, hogy ellopta egyik ruháját, ami csakugyan igaz is volt. Eutychos megszökött, de elfogták és a városparancsnok, Piso elé vezették, aki megkérdezte, miért szökött meg. A fogoly azt felelte, hogy egy titkot kellene bejelentenie a császárnak, ami az élete biztonságára vonatkozik. A parancsnok tehát meg- bilincseltette és elküldte Capreaebe, ahol Tiberius, szokása szerint, börtönben tartotta; «hiszen minden más királynál vagy zsarnoknál tunyább ember volt. így például a követségeket gyakran jócskán megvárakoztatta és a kormányzók és hely­tartók helyébe, hacsak meg nem haltak, nem egykönnyen neve­zett ki újakat. Ezért történt, hogy a foglyokat is gyakran hosz- szú ideig ott hagyta a börtönben, mielőtt kihallgatta volna őket. Mikor főemberei egyszer azt kérdezték tőle, miért halogat min­dent egyik napról a másikra, azt felelte, hogy a követségeket azért szokta megvárakoztatni, nehogy, ha gyorsan elbocsátja őket, hamarosan megint újak jöjjenek és így ő kénytelen legyen folytonosan a fogadásukkal és elintézésükkel fáradni. A kor­mányzói állásokban lehetőleg sokáig meghagyta azokat, akiket kinevezett, hogy legalább egy okuk legyen jól bánni alatt­valóikkal. Mert mihelyt az ember hatalomhoz jut, nyomban haj­landó lesz a kapzsiságra és ha valaki a hivatalát nem hosszú, hanem csak rövid időre kapja meg és nem tudja, mikor veszik el tőle, annál jobban kitör rabló ösztöne. Ha valaki hosszú ideig tölthet be ilyen hivatalt, miután eleget összeharácsolt, hamaro­san beleun a zsarolásba és abbahagyja, de ha túlságosan gyor­san bekövetkezik a változás, akkor a tisztviselők már nem érik be az alattvalók vagyonával sem, mert korai visszahívásuk ese­tén nem marad annyi idejük, hogy rabló ösztöneiket teljesen kielégíthessék, mint elődeik. Erre a következő példát mondta el: „Egy sebesült a földön feküdt s rengeteg légy telepedett sebeire. Véletlenül arra haladt egy ember, megsajnálta s mivel látta, hogy gyöngeségében nem tudja elhajtani a legyeket, oda lépett hozzá és elkezdte a legyeket elhessegetni. A sebesült azon­ban arra kérte, hogy hagyja abba s mikor amaz megkérdezte, miért nem akar megszabadulni kínjaitól, ezt felelte: Te még

nagyobb fájdalmat okozol nekem,, ha elkergeted a legyeket; mert ezek már jóllaktak véremmel s már nem kínoznak úgy, mint eleinte és nem okoznak akkora fájdalmat. De ha ezeket elkergeted és más, éhes legyek jönnek, akkor azok, mivel már egészen kimerültem, halálra gyötörnek." Aztán azzal folytatta Tiberius, hogy azért nem küld sűrű egymásutánban tisztviselő­ket alattvalói nyakára, akiket már amúgyis agyonzaklattak, ne­hogy legyek módjára kiszívják a vérüket, mert az elnyomók természetes kapzsiságán felül még ott volna állandó rettegésük is, hogy esetleg hamarosan lehetetlenné válik ily kellemes mó­don megtollasodniok. Tiberiusnak ezt a felfogását igazolta el­járása is, mert 22 éves uralkodása alatt a zsidókhoz csak két helytartót küldött, mégpedig Gratust és utódját, Pilátust. De nemcsak a zsidóknál járt el így, hanem valamennyi alattvalói­nál. A foglyokat is azért hallgatta ki mindig csak jó későn, amint mondta, nehogy a gyors kivégzés révén kiszabaduljanak börtönükből, amit gaztettükért igazán nem érdemelnek meg; mert csak hadd fokozza gyötrő bizonytalanságukat a hosszú börtönbüntetés.

Ez volt az oka, hogy Eutychost sem vezették elé kihallga­tásra, hanem a börtönben hagyták. Bizonyos idő múlva Tibe­rius Capreaeből Tusculanumba ment, amely kb. 100 stadion­nyira van Rómától. És most Agrippa arra kérte Antóniát: járjon közbe, hogy Eutychost végre kihallgassák az ellene emelt vádak ügyében. Tiberius ugyanis nagyrabecsülte Antóniát, részben mert rokona volt, testvérének, Drususnak a felesége, részben pedig erényes élete miatt, mert ámbár fiatal volt, mégis özvegy maradt, hiába biztatta Augustus, hogy kössön második házassá­got és életmódja miatt sem érhette semmiféle vád. Ezenfelül egy nagy szívességgel különös hálára kötelezte Tiberiust. Ugyanis Seianus — férjének jóbarátja és mint a testőrség parancsnoka, annak a kornak leghatalmasabb embere — összeesküvést szerve­zett, melyben sok szenátor vett részt, szabadonbocsátott rabszol­gáival együtt, sőt az összeesküvők a hadsereget is megnyerték. Az összeesküvés már meglehetősen elharapódzott és Seianus merénylete sikerült volna, ha Antonia elszántan és érett meg­fontolás után meg nem hiúsítja Seianus aljas tervét. Ugyanis mihelyt értesült a Tiberius ellen szőtt összeesküvésről, mindent részletesen megírt neki, átadta a levelet leghívebb rabszolgájá­nak, Pallasnak és elküldte Tiberiusnak Capreaeba. Erre az értesülésre a császár. Seianust és az összeesküvés részeseit mind

kivégeztette, Antóniát pedig még többre becsülte ezentúl és tel­jes bizalmával tüntette ki. Most tehát Antonia arra kérte Tibe- riust, hallgassa ki Eutychost; erre a császár így felelt: „Ha Euty- chos vallomása Agrippa állítólagos kijelentésére vonatkozólag hazugság, akkor elveszi méltó büntetését; ha azonban a kín­vallatásban vallomása igaznak bizonyul, akkor vigyázzon Agrippa, nehogy őt érje az a büntetés, amelyet a szabadon bocsátott rabszolgának szántam." Mikor Antonia közölte eze­ket a szavakat Agrippával, ez annál nyomatékosabban kérte, hogy vizsgálják ki az ügyet s mivel folyton ezzel a kéréssel ostromolta, Antonia végre az első kínálkozó alkalommal, midőn Tiberius Agrippa és unokája, Gaius kíséretében ebéd után ki- kocsizott, a kocsi mellé szegődött, egy darabig mellette ment és kérte a császárt, vezettesse elő Eutychost és hallgassa ki. Erre Tiberius így felelt: „Az istenek a tanúim, hogy nem önként, hanem csak a te kérésedre teszem meg azt, amit most meg­teszek." Ennyit mondott és parancsot adott Macrónak, Seianus utódjának, hogy vezettesse elő Eutychost. Ez rögtön meg is tör­tént és Tiberius megkérdezte, miféle váddal illeti azt a férfiút, akitől a szabadságát nyerte. Eutychos így felelt: „Egyszer Gaius és Agrippa kikocsizott, uram és én előttük ültem. És miután mindenféléről beszélgettek, Agrippa így szólt Gaiushoz: Bárcsak eljönne már a nap, amikor ez az öregember befejezné életét és téged jelölne ki a birodalom urának, mert unokája, Tiberius, egyáltalán nem árthat nekünk, ha elteszed láb alól és akkor az egész világ boldog lenne, én pedig különösen." Tiberius hihe­tőnek tartotta ezt a vallomást s mivel régi neheztelése is föl­ébredt Agrippa ellen — mert ez parancsa ellenére nem unoká­jával, Drusus fiával, Tiberiussal kötött barátságot, hanem ezt elhanyagolta és csak Gaiusszal barátkozott — Macróhoz fordult és odaszólt: „Macro, bilincseld meg!“ Mivel Macro részben nem értette, hogy Tiberius kit akar meglincselni, részben lehetetlen­nek tartotta, hogy Agrippa ellen ilyesmire határozza magát, várt, míg esetleg jobban megérti a császár parancsát. Később Tiberius a cirkuszban sétálgatott s mikor ott látta Agrippát, fel­kiáltott: „Ezt bilincseld meg, Macro, mondtam!11 Mikor ez meg­kérdezte, hogy kit, a császár így felelt: „Agrippát11. Erre ez el­kezdett könyörögni, emlékeztette fiára, akivel együtt nevelkedett és Tiberiusra, akinek ő volt a nevelője. De mindez semmit sem használt, hanem azonmód a bíborruhájában bilincsbe verték és elvitték. Az étkezéshez csak igen kevés bort kapott s mivel még

hozzá nagyon meleg volt, roppant szomjúság gyötörte s végül annyira szenvedett, hogy egészen rosszul érezte magát. Ekkor megpillantotta Gaius egyik szolgáját, akinek Thaumastos volt a neve és éppen egy korsó vizet vitt; megkérte hát, hogy adjon innia. A szolga odanyujtotta a korsot, s Agrippa miután ivott, ezt mondta neki: „Nem bánod meg, rabszolga, hogy ezt a szívessé­get tetted nekem. Mihelyt megszabadultam bilincseimből, első gondom lesz, hogy kieszközlöm Gaiustól felszabadításodat, mert most mikor rab vagyok, ugyanolyan készségesen kiszolgáltál en­gem, mint régebben, mikor még szabadon éltem". Ez később csakugyan így is történt és Agrippa le is rótta neki háláját; mert mikor királlyá lett, elkérte Thaumastost az időközben császárrá lett Gaiustól, felszabadította s megtette vagyona intézőjévé, halá­los ágyán pedig ráhagyta fiára, Agrippára és Berenikére, a leányára, ugyanabban a tisztségben; és ebben a hivatalában halt meg öreg korában. De mindez csak később történt.

Egyszer Agrippa több fogolytársával együtt bilincsbe verve a palota előtt álldogált és bánatában az egyik fához támaszko­dott. Erre a fára rászállt egy madár, amelyet a rómaiak Bubo- nak, vagyis bagolynak neveznek. Midőn az egyik germán rab meglátta a madarab, megkérdezte a katonától, ki az a bíbor­ruhás fogoly. S miikor megtudta, hogy ez Agrippa, Judeából származik és ott az ország főemberei közé tartozik, a germán megkérte a katonát, akivel össze volt bilincselve, jöjjön kissé közelebb Agrippához, mert szeretne vele beszélni; tudniillik ér­deklődni akar hazájának helyzete felől. Miután tehát odamen­tek, tolmács útján így beszélt hozzá: „Fiatalember, bizo­nyára sorsod hirtelen fordulása szomorít el, mert ily súlyos sze­rencsétlenséget zúdított "rád. Talán el sem fogod hinni szavai­mat, amelyekkel azt hirdetem neked; mit határozott az isteni gondviselés, hogy megszabadítson nyomorúságodból. Én azon­ban a magam isteneit és ennek az országnak az isteneit, akik­nek akaratából rabságba jutottunk, tanúkul hívom, hogy azt, amit mondani fogok, nem azért mondom, mert kedvem telik a fecsegésben, nem is azért, hogy hiú reménykedéssel vigasztal­jalak. Mert ha a jós téved, akkor az ilyen jövendölések rend­szerint sokkal nagyobb fájdalmat okoznak, mintha meg sem hallgatta volna őket áz ember. Én azonban életem kockáztatásá­val is fontosnak tartottam jelenteni, hogy az istenek milyen jövőt szántak neked. Tudniillik feltétlenül bekövetkezik, hogy hamarosan megszabadulsz bilincseidtől, azután pedig nagy dicső­ségre és hatalomra jutsz és mindazok, akik most sajnálkoznak

sorsodon, boldognak fognak téged magasztalni, s boldog halált is érsz és hatalmadat gyermekeid öröklik. Ha pedig ezt a mada­rat újra látod, arról tudd meg, hogy öt nap alatt meg kell hal­nod. Isten éppen azért küldte neked ezt a madarat, hogy előre jelezze, hogy mindez meg fog történni. Es mivel engem jós­tehetséggel áldott meg, helytelennek tartottam, hogy eltitkoljam előtted a jövőt. Ha tehát bizonyos vagy jövendő szerencsédben, akkor tekintsd semmiségnek mostani szenvedésedet. Ha pedig egykor csakugyan részed lesz ebben a szerencsében, akkor gon­dolj ránk is, hogy megszabadulhassunk ebből a mostani nyomo­rúságunkból." A germánnak ezt a jóslatát akkor Agrippa nevet­ségesnek találta, később azonban eleget csodálkozott rajta. Antonia, akit nagyon lehangolt Agrippa szomorú sorsa, most nem tartotta helyénvalónak, hogy közbenjárjon érte Tiberiusnál, hiszen tudta, hogy ez mily engesztelhetetlen. Azonban Macrónál sikerült keresz­tülvinnie, hogy csupa jóindulatú és értelmes emberből válogatták össze a katonákat, akik őrizték és a századosokat, akik az őrség parancsnokai voltak s így megengedték neki, hogy naponta füröd- hessék, hogy szabadonbocsátott rabszolgái és barátai meglátogat" hassák és hogy néhány egyéb könnyítést is élvezhessen. így tör­tént, hogy barátja, Silas, továbbá rabszolgái, Marsyas és Stoicheus szabadon bejárhattak hozzá, ételeket hoztak neki, amiket nagyon szeretett és általában mindenben segítségére voltak. Szőnyegeket is hoztak, mintha el akarnák adni s a katonák segítségével és Macro beleegyezésével éjjelre alája terítették; így folyt ez hat hónapig. Ez volt Agrippa helyzete.

801

Midőn Tiberius visszatért Capreaeba, betegeskedni kezdett és betegsége hamarosan annyira rosszabbodott, hogy már nem is reménykedett felgyógyulásában; meghagyta tehát legkedvesebb volt szolgájának, Euodosnak, hogy hívja be gyermekeit, mert halála előtt még szólni akar hozzájuk. Édes gyermekei ugyan már nem voltak, mert egyetlen fia, Drusus meghalt, de élt ennek a fia Tiberius, akinek Gemellus volt a másik neve, továbbá Gaius, testvérének Germanicusnak a fia, nagy műveltségű ifjú, akit atyja Germanicus érdemeiért a nép nagyon szeretett. Ugyanis atyját a nép rendkívül tisztelte, mert jelleimes, barátságos és jóindulatú ember volt és magas állásában sem akart kiválni a hétköznapi emberek közül. Ezért nemcsak a nép és a szenátus becsülte nagyra, hanem az idegen népek is, amelyek a rómaiak alattvalói voltak, mert némelyiket lenyűgözte szeretetreméltó egyéniségével, mások meg kiváló tulajdonságainak puszta hírére is megszerették. Midőn meghalt, az egész birodalom meggyászolta, még pedig

51 Flavius Josephus: A zsidók története


802

 

nem holmi hazug hivatalos tiszteletadással, hanem valóban őszinte szomorúsággal siratták a gyászesetet; mivel mindenki úgy érezte, hogy halálával őt érte veszteség. Ezért a fiát is az egész nép sze­rette, különösen a katonák ragaszkodtak hozzá annyira, hogy szívesen vállalták volna a halált is, ha ezzel az uralomra segít­hetik.

Miután Tiberius kiadta a parancsot? Euodosnak, hogy más­nap korán reggel vezesse hozzá gyermekéit, imádkozott isteneihez: adjanak jelt és mutassák meg, ki legyen az utóda. Ugyan szerette volna unokájára hagyni az uralmat, de inkább megbízott abban a jelben, amelyet esetleg az istenek küldenek, mint a maga aka­ratában. Tehát azt tűzte ki jósjelnek, hogy az lesz az utódja, aki másnap elsőnek lép be hozzá. Miután erre elhatározta magát, unokája nevelőjének megüzente, hogy az ifjút hajnalban hozza be hozzá, abban a reményben, hogy az istenség majd ennek juttatja a trónt. Azonban egészen másképp történt, mint ahogy gondolta. Mikor felvirradt, meghagyta Euodosnak, hogy vezesse be azt az ifjút, aki elsőnek érkezik; Euodos tehát kiment és Gaiust találta az előszobában, —• ugyanis Tiberius még nem érkezett meg, mert későn kapta meg reggelijét — s mivel Euodos nem ismerte urának szándékát, így szólt hozzá: „Atyád látni kíván”, — és ezzel bevezette. Midőn Tiberius megpillantotta Gaiust, nyomban felismerte az istenség akaratát, amellyel szemben a saját hatalma semmivé zsugorodott, mivel most már nem tudta érvényesíteni akaratát. Igen kesergett önmagán, hogy ez a régi kedves óhaja nem teljesülhetett és unokáján, Tiberiuson, aki most nem csupán a trónöröklést veszítette el, hanem már az élete is veszedelemben forog, mert hatalmasabbaktól függ majd a biz­tonsága, akik bizonyára nem tűrik őt maguk mellett. Ugyanis a rokonság, — így töprerikedett magában,-— ebben keveset segít­het rajta, mert az uralkodó majd retteg tőle és gyűlöli, részben azért, mert a császárságnak ő a legközelebbi várományosa, rész­ben pedig mert, ő maga is bizonyára belekeveredik a tíszászár elleni áskálódásokba, iakár a maga biztonsága érdekében, akár pedig azért, mert mindenáron uralkodni szeretne. Tiberius nagyon sokat adott a jósjelekre és sokkal inkább ezek szerint igazodott egész életében, mint bárki más, aki hitt az ilyesmiben. így egy ízben, mikor látta, hogy Galba bejött hozzá, bizalmas embereinek azt mondta, hogy ez az az ember, aki egyszer majd a rómaiak csá­szára lesz. Mivel tehát minden más uralkodónál inkább hitt min­denben, amit előjelnek lehetett tartani, mert az ilyesmik már több ízben beváltak, tehát a kormányzásban is ilyenekhez igazodott.

Ezért nagyon bántotta az, ami történt, valósággal leverte a fáj­dalom, mintha legalább is meggyilkolták volna unokáját és ön­magát vádolta, mert a jövő miatti túlságos aggódásában előjelhez folyamodott, holott nyugodtan befejezhette volna életét, ha nem kíváncsiskodott volna a jövendő felöl. Most azonban gyötri az a gondolat, hogy halálos ágyán előre kell látnia azt a sok szen­vedést, ami szeretteire vár. De bármennyire fájt neki, hogy más lesz aiz utódja, mint akit kívánt, mégis így beszélt Gaiushoz, igaz, hogy kissé kelletlenül: „Fiam, ámbár Tiberius vér szerint közelebb áll hozzám, mint te, saját elhatározásomból és az istenek jóváhagyásával mégis rád ruházom a római császári hatalmat. Kérve kérlek, ne feledkezzél meg soha jóságomról, amellyel erre a magas méltóságra emeltelek, sem pedig arról, hogy rokona vagy Tiberiusnalk, inkább gondolj arra, hogy én az istenek tud­tával és akaratával részesítelek ebben a jótéteményben és viszo­nozd szeretetemet azzal, hogy Tiberiusról, aki rokonod, gondos­kodok Ezenfelül fontold meg, hogy Tiberius, amíg él, hatalmas védelmet jelent személyes biztonságod és uralmad szempontjából, viszont halála végzetes lehet rád nézve. Veszélyes dolog egyedül viselni ilyen súlyos terhet és az istenek nem hagyják büntetlenül, ha igazságtalan cselekedetekkel megsérted a törvényt, amely pedig megszabja a helyes magatartást". így beszélt Tiberius, de Gaiust nem tudta meggyőzni; megígérte ugyan, hogy kívánsága szerint fog cselekedni, de alighogy uralomra jutott, azonnal meg­ölette Tiberiust, mint ahogy nagyapja sejtette. De nem sokkal utóbb maga is összeesküvés áldozata lett.

Tiberius néhány nappal azután, hogy Gaiust kinevezte utód­jának, meghalt, huszonkét évi, öthónapi és háromnapi uralkodás után. Gaius volt a negyedik római császár. Tiberius halálának híre a rómaiak körében általános örömet keltett, azonban alig mertek hinni benne, nem mintha nem kívánták volna szívből, — hiszen aranyat adtak volna ezért a hírért, csak igaz legyen, — hanem mert attól tartottak, hogy ha a hír nem bizonyul igaznak, elha­markodottan adnának kifejezést örömüknek, ezért aztán bevádol­nák, majd kivégeznék őket. Hiszen Tiberius irtózatosan meggyö­törte.a római főnemességet; mert lépten-nyomon haragra lobbant és az indulatain akkor sem tudott uralkodni, ha semmi észszerű ok nem volt rá. Természeténél fogva hajlamos volt a kegyetlenke­désre, úgy hogy még a legcsekélyebb tévedéseket is halállal bün­tette. Bármily szívesen hallották tehát a rómaiak halála hírét, nem nyilváníthatták ezt az örömüket, mert féltek, hogy ha tévedésnek bizonyul a hír, pórul járhatnak. Azonban Tiberius halálának

hírére Marsyas, Agrippa felszabadított rabszolgája, lóhalálában a fogolyhoz rohant, hogy megvigye neki az örömhírt. Mikor odaért, Agrippa éppen a fürdőbe ment, tehát héber nyelven oda­súgta neki: „Az oroszlán halott“. Agrippa nagyon jól megértette, mit jelentenek ezek a szavak és nagy örömmel így felelt Marsyas- nak: „Ezt a jó hírt, valamint egyéb szolgálataidat is bőségesen meghálálom, csak igaznak bizonyuljon". Midőn a százados, az Agrippa őrzésével megbízott szakasz parancsnoka észrevette, mily sebbeí-lobbal itt termett Marsyas és mennyire örült Agrippa a szavainak, mindjárt gondolta, hogy valami fontos dologról lehet szó és ezért megkérdezte, miről beszélgettek. Azok először kertel­tek, de mikor a százados nem tágított, Agrippa —■ aki máris ba­rátságot kötött vele— rögtön mindent megmondott neki. Erre a százados éppen úgy megörült, mint Agrippa és megvendégelte őt. Miközben vígan lakmároztak és már jó sokat ittak, egyszerre csak bejött valaki azzal a hírrel, hogy Tiberius él még és néhány nap múlva visszatér Rómába. Erre a hírre a százados szörnyen megrémült, mert a fejébe kerülhetett volna, hogy a császár halá­lának hírére a foglyával lakomázott; izgalmában lerántotta Agrippát a kerevetröl és rárivallt: „Azt hiszed, büntetlenül bo­londdá tehetsz a császár halálának hírével és hogy ezért az ar­cátlanságért nem felelsz majd a fejeddel?" És ezekkel a szavak­kal megint megbilincseltette a foglyot, akiről előbb levétette a bilincseket és megkettőztette őrségét. így azután Agrippának szo­morú volt az éjszakája. Másnap azonban az egész városban híre ment Tiberius halálának és már senki sem félt tovább terjeszteni, sőt imitt-amött már hálááldozatokat is mutattak be. Nemsokára megérkeztek Gaius levelei is: egyik a szenátushoz, ebben bejelen­tette Tiberius halálát és a maga trónraléptét, a másik pedig a városparancsnokkal, Pisóval közölte ugyanezeket s még ezenfelül azt a parancsot, hogy Agrippát a katonai börtönből vezessék abba a házba, amelyben fogsága előtt lakott és ott éljen háborítatlanul. Még most is fogoly volt ugyan, azonban kedve szerint élhetett, mivel kíméletesen bántak vele. Miután Gaius Rómába érkezett Tiberius holttestével és ott az ősi szokások szerint nagy pompával eltemettette, még aznap szabadon akarta bocsátani Agrippát; Antónia azonban lebeszélte róla, még pedig nem azért, mintha gyűlölte volna a foglyot, hanem inkább azért, mert féltette Gaius becsületét; tudniillik nem akarta, hogy olyan látszata legyen a dolognak, mintha Gaius örülne Tiberius halálának, ha azonnal szabadlábra helyezik azt az Agrippát, akit elődje börtönbe zára­tott. Néhány nap múlva mégis a palotába hivatta őt Gaius, meg-

nyiratta és új ruhát adatott rá, azután pedig koronát tett a fejére, kinevezte Philippos, továbbá Lysanias egykori tetrarchiá- jának királyává és a vaslánc helyett ugyanolyan súlyú arany­lánccal ajándékozta meg; a Júdeábán állomásozó lovasság fő­parancsnokává pedig Marullust nevezte ki.

Gaius császár uralkodásának második évében Agrippa enge­délyt kért, hogy visszatérhessen országába, hogy óit rendet te­remtsen és megígérte, hogy ha mindent rendbe hozott, visszatér Gaiushoz. A császár megadta neki az engedélyt és így Agrippa el­indult hazájába, ahol mindenki nagy meglepetésére királyként jelent meg és mindazoknak, akik előbbi nyomorúságával össze­hasonlították mostani szerencséjét, bizonyságot tett arról, mily nagy a sors hatalma. Egyesek boldognak magasztalták, mert re­ményeiben nem csalatkozott, mások pedig szinte el sem akar­ták hinni a történteket.

7.   FEJEZET

Herodes tetrarcha száműzetése

Herodias, Agrippa testvére és a másik Herodesnek, Galilea és Perea tetrarchájának felesége, megirigyelte bátyja szerencsé­jét s azt, hogy még nagyobb hatalomra jutott, mint az ő férje, továbbá, hogy most olyan nagy tiszteletben áll és ilyen fényben tért vissza, holott előbb menekülnie kellett és adósságait sem fizette ki: ez á változás bántotta és bosszantotta és különösen akkor nem tudta eltitkolni irigységét, mikor királyi pompában látta a nép sorfala közt kocsizni, hanem egyre ösztökélte férjét: utazzék Rómába s ő is szerezze meg ezt a méltóságot; meg­mondta, hogy az élet elviselhetetlen számára, mert Agrippa ki­rályi méltóságban tért vissza, holott az atyjától kivégzett Aristo- bulos fia s azelőtt olyan nyomorúságban élt, hogy idegeneknek kellett őt eltartaniok s hitelezőitől való rettegésében kénytelen volt hajón megszökni, viszont Herodes királynak a fia és szár­mazása miatt sokkal több joga van a trónra és íme alacsonyabb rangú emberként él. „Herodes, — így folytatta az asszony, — eddig egyáltalán nem törődtél vele, hogy rangodon alul élsz, hát legalább most igyekezzél megszerezni a téged megillető méltó­ságot és ne engedd, hogy föléd emeljenek olyan embert, aki nem átallotta a te pénzeddel hencegni. Ne tűrd, hogy szegénységében hatalmasabb legyen, mint mi, akik dúsgazdagok vagyunk és szégyeld magad, hogy háttérbe kell szorulnod olyasvalaki mö-

gött, aki tegnap és tegnapelőtt még a te könyörületességedből élt. Menjünk Rómába s ne sajnáljuk sem a fáradságot, sem az ezüstöt, sem az aranyat, mert bizonyára többet ér mindezt a ki­rályság megszerzésére fordítani, mint felhalmozni."

Herodes - ugyan eleinte ellenkezett a tervvel, mert szerette a nyugalmat és félt Róma forgatagától és megpróbálta feleségét is kijózanítani. De minél jobban ellenkezett, az asszony annál jobban nógatta és biztatta: mozgasson meg minden követ, hogy királlyá lehessen. Nem is nyugodott addig, amíg Herodest, aka­rata ellenére is, beleegyezésre nem kényszerítette; hiszen nem egykönnyen húzhatta ki magát abból, amit az asszony egyszer elhatározott. Tehát nem kímélte a költséget, tőle telhetőleg fé­nyesen felkészült az útra s aztán Herodias kíséretében Rómába hajózott. Agrippa azonban, aki értesült szándékáról és készülő­déséről, maga is útnak indult és mikor megtudta, hogy elutaz­tak, egyik szabadonbocsátott rabszolgáját, Fortunatust, Rómába küldte a császárhoz ajándékokkal ,ég levéllel, amely vádat tartal­mazott Herodes ellen, és amelyet alkalmilag még szóbeli közlé­sekkel kellett kiegészítenie. Fortunatus a sarkában járt Herodes- nek és mivel szerencsésen hajózott, alig valamivel utána érkezett meg, úgy hogy mire Herodes kihallgatást kapott Gaiusnál, ő is odaérkezett és átnyújthatta a levelet. Mindketten Dikaiarchiában értek partot és a császárt Raiae campüniai városkában találták, mintegy öt stadionnyira Dikaiarchiától. Ott vannak a császárok pompás nyaralói; a császárok, mikor ezeket berendezték, mindig igyekeztek fényben és pompában túltenni elődeiken. Meleg for­rások is vannak itt, amelyek a földből fakadnak és részben arra jók, hogy a betegeket gyógyítsák, részben pedig kellemes fürdő­zésre alkalmasak. Gaius tehát azalatt, míg Herodessel beszélge­tett, akit előbb fogadott, egyúttal Agrippa levelét is elolvasta, amelyben azzal vádolta Herodest, hogy valamint régebben Seianusszal szövetkezett Tiberius ellen, úgy most Artabanosszal szőtt összeesküvést Gaius ellen. Ennek a vádnak bizonyítékául azt hozta fel, hogy Herodes fegyvertáraiban 70.000 ember föl- fegyverzésére elegendő fegyver van. Gaius elcsodálkozott ezen az adaton és megkérdezte Herodestől, vájjon csakugyan van-e ennyi fegyvere. Herodes elismerte, hogy csakugyan ennyi fegyvere van, hiszen nem mondhatott mást, hacsak nem akart hazudni. Gaius most már kénytelen volt az összeesküvés vádját is elhinni; tehát megfosztotta Herodest tetrarchiájától és ezt bekebeleztette Agrippa országába, és Agrippát még pénzzel is megajándékozta. Herodest életfogytiglani száműzetésre ítélte ős a galliai Lugdunu-

mot jelölte ki lakóhelyéül. Mikor később megtudta, hogy Hero- diás Agrippa húga, saját vagyonát meghagyta neki s mivel azt gondolta, hogy nem követi férjét a száműzetésbe, bátyja gond­noksága alá helyezte. Azonban Herodias erre1 így válaszolt: „Ó császár, te most nagy és rangodhoz méltó szót mondtál ki, azonban férjem iránt érzett szeretetem nem engedi meg, hogy kegyedet elfogadjam, mert méltánytalan volna elhagynom öt sze­rencsétlenségében, ha szerencséjében osztoztam vele". Gaiust még jobban felbőszítette ez a lelki nagyság és most már Hero- diast is száműzte férjével együtt, vagyonát pedig Agrippának ajándékozta. így büntette meg Isten Herodiast azért, mert irigy­kedett bátyjára, Herodest pedig azért, mert engedett felesége hiú fecsegésének. Egyébként Gaius az első és második évben igazsá­gosan uralkodott és mérsékletével a rómaiak és az egész biroda­lom szeretetét megnyerte. Később azonban emberfölötti hatalma megzavarta józan eszét, úgy hogy nagyzásában istenné tette ma­gát, az istenséget pedig mindenféle módon meggyalázta.

8.   FEJEZET

Az alexandriai zsidók és görögök viszálya. Követséget küldenek Gaiushoz. Gaius Syriába küldi Petroniust, hogy haddal támadja meg a zsidókat, ha nem hajlandók szobrát a templomban fel­állítani

Alexandriában az ott lakó zsidók és görögök közt viszály­kodás tört ki és mindkét részről három-három követ jelent meg Gaius előtt; az alexandriaiak egyik követe bizonyos Apion volt, aki a zsidókat elkeseredett szidalmakkal halmozta el s egyebek közt azzal is megvádolta őket, hogy elhanyagolják a császár tisz­teletét. Mert míg a római birodalom többi alattvalói Gaius tiszte­letére oltárokat és templomokat emeltek és őt istenként tisztel­ték, csak a zsidók tartották becstelenségnek szobrokat állítani tiszteletére és nevére esküdni. Apion abban reménykedett, hogy ilyen súlyos vádakkal sikerül Gaiust a zsidókra haragítania; mi­vel valószínű is volt, hogy ez sikerül neki, Philon vállalta, hogy megcáfolja vádjait; ugyanis ő vezette a zsidó küldöttséget és mint Alexander helytartó testvére, egyébként pedig mint ki­váló filozófus is, nagyon híres ember volt. De Gaius nem engedte meg a védőbeszéd elmondását, hanem elkergette színe elől és annyira erőt vett rajta a harag, hogy már mindenki bizonyosra

vette: igen súlyos büntetést mér a zsidókra. Philon a sértés után visszavonult és bátorította a vele együtt érkezett zsidókat, hogy ne csüggedjenek, mert Gaiüs ugyan rájuk zúdította haragját, a valóságban azonban Istent tette ellenségévé. '

Gaiust végtelenül elkeserítette, hogy csak a zsidók bánnak vele ily megvető módon, Vitellius helyébe Petronius tábornokot küldte Syriába kormányzónak, azzal a paranccsal, hogy erős had­sereggel vonuljon be Júdeába és ha ellenállás nélkül fogadják, állítsa fel a templomiban a császár szobrát, ha pedig ellenállást tanúsítanak, verje le a zsidókat és azután hajtsa végre a paran­csot. Petronius, mihelyt átvette Syria kormányzását, azonnal sietett végrehajtani a császár parancsát. Tehát összegyűjtött annyi segédcsapatot, amennyit csak tudott, ezeket egyesítette két római légiójával és Ptolemaisba vonult téli szállásra, hogy mindjárt tavasz elején megindíthassa a háborút. Előkészületeiről hamaro­san jelentést tett a császárnak; ez megdicsérte buzgóságáért s meghagyta neki, hogy minden erejével készüljön fel a háborúra az ellenszegülők ellen. Ekkor azonban többezer zsidó Ptolemaisba ment Petroniushoz és arra kérték: ne kényszerítse őket ősi tör­vényeik megszegésére. így beszéltek: „Ha végképp elhatároztad, hogy a császár szobrát beviteted a templomba és fölállítod, akkor előbb gyilkolj le bennünket s aztán tégy kedved szerint. Mert ameddig élünk, nem engedhetjük meg, hogy bármi is történjék törvényünk ellenére és ebben nem csupán törvényhozónk tekin­télye támogat bennünket, hanem ősatyáink példája is, akik a tör­vény megtartását mindig erénynek tartották.“ Petronius haragra lobbant és így felelt: „Ha én volnák a császár, akkor ezt a kíván- ságtokat jogosnak tartanám, és teljesíteném. Mivel azonban a császár hagyta meg, hogy mit kell tennem, feltétlenül engedelmes­kednem kell, nehogy engedetlenségemmel súlyos büntetést von­jak fejemre." A zsidók erre így feleltek: „Petronius, ha elhatáro­zott szándékod, hogy a császár minden parancsát teljesíted, akkor éppen így mi sem cselekedhetünk törvényünk parancsa ellen, amelyet Isten jóságában bizakodva, őseink állhatatosságának szellemében mindeddig hűségesen megtartottunk. Nem cseleked­hetünk oly gyalázatosságot, hogy megszegjük a parancsokat, pusztán halálfélelemből, mert Isten éppen a parancsok megtar­tásától tette függővé boldogülásunkat. Tehát inkább örömmel el­viselünk minden szenvedést, csak ősi törvényünket ne sértse meg senki sem. Rendületlenül hisszük, hogy ha szembeszállunk min­den veszedelemmel, Isten velünk lesz, mert az ő tiszteletéért vál­laljuk a szörnyű megpróbáltatásokat és a vakszerencse minden

kockázatát. Ha meg engedelmeskednénk neked, törvényszegé­sünkkel a legnagyobb gyalázatot vonnánk magunkra és egyúttal fejünkre idéznénk Isten teljes haragját, pedig ő a te meggyőző­désed szerint is hatalmasabb, mint a te Gaiuisod."

Mivel Petronius ezekből a szavakból megismerte állhatatos­ságukat és látta, hogy Gaius szobrát csak bőséges vérontás árán állíthatná fel, főembereivel és szolgáival Tiberiasba ment, hogy ott is megvizsgálja a zsidók helyzetét. A zsidók azonban, akik jól tudták, hogy a rómaiak ellen nagyon veszedelmes volna hada- kozniok, de még nagyobb veszedelemnek tartották a törvény megszegését, megint tízezrével tódultak Petroniushoz a Tibe­riasba vezető úton és könyörögve kérték: ne kényszerítse őket erre a megaláztatásra és ne szennyezze be fővárosukat a szobor felállításával. „Hát csakugyan háborúskodni akartok a császár­ral, — kérdezte Petronius, — és nem gondoltok az ő hatalmas hadseregére és a magatok gyengeségére?" Erre ők így válaszol­tak: „Egyáltalán nem akarunk háborúskodni, de inkább meg­halunk, mintsem hogy megszegjük törvényeinket." Ezzel földre vetették magukat, lemeztelenítették nyakukat és kijelentették, hogy akár ebben a pillanatban hajlandók a halálbüntetést elszen­vedni. Ugyanezt tették negyven álló napig és még a földet sem művelték meg, ámbár éppen vetés ideje volt; rendíthetetlenül ki­tartottak elhatározásuk mellett, hogy inkább meghalnak, mint­sem hogy látniok kelljen a szobor felállítását.

Ebben a helyzetben Aristobulos, Agrippa király testvére, az idősebb Helkiás és ennek a nemzetségnek többi előkelőségei, a zsidók föembereivel együtt elmentek Petroniushoz és könyörög­tek, hogy ne kergesse kétségbeesésbe a népet, hiszen látja el­szántságukat, hanem jelentse a császárnak, mily elkeseredetten ellenzik a zsidók a szobor felállítását, mennyire elhanyagolják a föld megművelését és inkább védekezésre készülnek, mert ámbár nem akarnak háborúskodni, hiszen ehhez nincs elegendő erejük, de szívesebben meghalnak, mintsem hogy tűrjék törvényeik meg­szegését; továbbá ha nem művelik meg a földet, annak rabló­világ lesz a következménye, mert különben a tizedeket nem tud­ják megfizetni. Akkor talán Gaius is megenyhül, nem makacs- kodik és talán csak nem irtja ki a népet. De ha a császár kitart elhatározása mellett, hogy haddal támad az országra, akkor Pet- roniusnak még mindig van ideje végrehajtani a parancsot. így próbálgatta Aristobulos kísérőivel együtt meglágyítani Petroniust. Mivel Aristobulos kísérői az ügy fontossága miatt minden elképzel­hető módon ostromolták, Petronius látta a zsidók elszántságát és

sehogysem tudta rászánni magát, hogy ennyi ezer embert fel­áldozzon a császár őrültségének és a maga életét is megkeserítse azzal, hogy lábbal tiporja az Istennek járó . tiszteletet, jobbnak látta levelet írni Gaiusnak, ámbár bizonyosra vette, hogy ez parancsának késedelmes végrehajtása miatt szörnyen megharag­szik rá; de abban még reménykedett, hogy esetleg elhatározásá­nak megmásítására bírja. Ha azonban a császár, — így töpren- kedett magában, — megmarad esztelen elhatározása mellett, ő maga még mindig rászánhatja magát a zsidók elleni háborúra s ha a császár haragja mégis ellene fordul, ő maga inkább a halál­tól sem retten vissza, annyira tiszteli ennek a rengeteg embernek jámborságát. Elhatározta tehát, hogy teljesíti a zsidók kérését.

Összehívta a zsidókat Tiberiasba, akik ott tízezerszámra jelen­tek meg, felállt közöttük és kijelentette: nem az ő elhatározása, hanem a császáré, hogy haladéktalanul járjon el mindazok ellen, akik parancsainak ellene szegülnek. Mivel pedig ő a császár kegyelméből érte el ezt a magas méltóságát, úgy illik, hogy tel­jesítse rendelkezéseit. „Mindazonáltal, — így folytatta, — méltat­lanságnak tartanám, ha nem áldoznám föl életemet és méltósá­gomat is azért, hogy megmentselek benneteket, mivel ily rengete­gen vagytok és mivel ekkora buzgalommal szálltok síkra tiszte­letreméltó törvényetek mellett, amelyet mindenáron érvényesí­teni akartok, mert atyáitoktól örököltétek. Az én felfogásom az, hogy vétek a mindenható Isten ellen a templomot az uralkodók önkényeskedése miatt megszentiségteleníteni. Tehát értesíteni fo­gom Gaiust a ti állásfoglalástokról és amennyiben módomban van, támogatni fogom ügyeteket, annak bizonyságául, hogy mél­tányolom magatartástokat, amely becsületetekre válik. Isten, aki­nek hatalma fölötte áll minden emberi bölcseségnek és erőnek, segítsen benneteket törvényetek hűséges megtartásában és óvja meg a császárt attól, hogy embertelen eljárása miatt eljátssza az őt megillető tiszteletet. Ha pedig Gaius felháborodásában rajtam töltené ki haragját, inkább vállalok minden veszélyt és minden testi szenvedést, minden sorsot, mintsem hogy lássam, amint ily rengetegen elpusztultok, éppen dícséretneméltó jámborságtokért- Most mindenki térjen vissza foglalkozásához és művelje meg a földet; én magam pedig írok Rómába és igyekszem mindent meg­tenni a ti érdeketekben, akár a magam felszólalásával, akár pedig jóembereim közvetítésével?1

Beszéde után elbocsátotta a zsidók gyülekezetét és megkérte a főembereket: hívják föl a népet a föld megművelésére és biz­tassák azzal, hogy minden jóra fordul. Miután Petronius így fel-

bátorította a tömeget. Isten megmutatta neki jelenlétét és hatal­mát. Tudniillik alig hogy befejezte a zsidókhoz intézett beszédét, Isten meglepetés szerűen heves záport küldött a földre, ámbár az ég derűs volt és az esőnek semmi jele sem mutatkozott az égbol­tozaton. A zsidók annál inkább elánmltak, mert egész évben nagy volt a szárazság, úgy hogy már akkor sem reménykedtek csőben, ha beborult. Miután tehát meglepetésszerűen lezúdult a bőséges zápor, a zsidók reménykedni kezdtek, hogy Petronius nem hiába jár közben érdekükben. Maga Petronius is igen meg­lepődött, mikor látta, hogy Isten pártfogásába vette a zsidókat és oly nyilvánvalóan megmutatta jelenlétét, hogy arról minden­kinek meg kellett győződnie, még ha nem is akarta. Ezt is jelen­tette egyebek közt Gaiusnak s felterjesztését általában úgy fogal­mazta meg, hogy egész tartalma szerint alkalmas volt a császár elhatározásának megmásítására, nehogy ily rengeteg embert a kétségbeesésbe hajtson. Ezenfelül azt is előadta Gaiusnak, hogy a zsidók csak az erőszaknak engednek, s ha ő most lemészárol- tatja őket, elveszíti azokat a bevételeket, amelyek tőlük jártak s ezenfelül örök időkre gyalázatos és átkozott lesz az emléke a zsidók körében. Végül ecsetelte előtte Isten hatalmát, aki oltal­mába vette a zsidókat is hozzátette, hogy ez éppen most egész nagyságában meg is mutatkozott. Ez volt Petronius jelen­tésében.

Agrippa király még mindig Rómában volt és egyre jobban kegyeibe férkőzött Gaiusnak. Egyszer meghívta a császárt lako­mára és pompás ételeket tálaltatott és pazar gyönyörűségeket halmozott össze, azzal a szándékkal, hogy mindenkit felülmúl­jon s valóban senki, még maga Gaius sem képzelhette, hogy ebben utolérheti, nem is szólván arról, hogy felül nem múlhatta. Gaiust bámulatba ejtette Agrippa vendégszeretete és bőkezűsége, hiszen a császár kedvéért olyan költségekbe verte magát, amelyek jóval túlihaladták anyagi erejét; mivel pedig nem akart elmaradni Agrippa mögött bőkezűségben és figyelmességben, borközi han­gulatban, mikor már mindnyájan jókedvre derültek s Agrippa éppen borral kínálta, állítólag így szólt hozzá: „Agrippa engem már régen lekötelezett irántam tanúsított hódolatod és az a haj­landóság, amellyel hozzám ragaszkodói mindazon veszedelmek után, amikbe Tiberius sodort. Mivel most sem mulasztottál el semmit, hogy erődön felül is szórakoztassál engem, én sem aka­rok szégyenszemre elmaradni mögötted figyelmességben, tehát mindent pótolni akarok, amit elmulasztottam, mert eddig bizony nagyon kevés ajándékot adtam neked. Annál inkább meg akarok

adni most mindent, teljes hajlandóságommal és hatalmammal, hogy betetőzzem szerencsédet." Ezt Gaius abban a reményben mondta, hogy Agrippa hatalmas területeket, vagy pedig több város jövedelmeit fogja kérni magának; s ámbár Agrippa már régen tudta, hogy mit kívánjon, egyelőre még nem mondta ki, hanem rögtön azt felelte a császárnak, hogy régebben sem azért csatlako­zott hozzá Tiberius akarata ellenére, hogy ezzel előnyöket szerez­zen és most sem hitvány kapzsiság vezérli. Azok a páratlan jótéte­mények, amelyekben Gaius már réffóta részesítette s amelyek min­den reményét felülmúlták, aránytalanul nagyobbak, mint ameny- nyit ő megérdemel, ámbár a császár bizonyára ennél nagyobba­kat is tudna adományozni. A császárt ez a szerénység még na­gyobb bámulatba ejtette és csak annál jobban unszolta Agrippát: mondja meg, milyen ajándékot kíván. Akkor ez így felelt: „Uram,ha a te nagy jóságodban még valami ajándékra méltó­nak tartasz engem, semmi olyant nem akarok kérni tőled1, amivel vagyonomat gyarapíthatnám, hiszen máris sokkal többet köszön­hetek kegyelmednek, mint mások. Inkább mást szeretnék kérni tőled, mert ez megszerezné neked a jámborság dicsőségét, elnyer­néd vele Isten oltalmát és segítségét, nekem pedig mindazok kö­zött, akik majd hallanak erről* dicső hírnevem támadna, hogy minden kívánságomat teljesíted. Kérlek tehát, mondj le arról, amivel megbíztad , Petroniust és ne állíttasd fel szobrodat a templomban".

Ez bizony vakmerő kérés volt; mert minden olyan kérés, amely a császárnak nem volt ínyére, a kérvényező biztos halálát jelentette. Mivel azonban az ügy nagyon fontos volt, Agrippa vállalta a kockázatot. Gaiust lekötelezte Agrippa fényes vendég­látása, tehát festette volna ennyi tanú előtt elutasítani kérését, holott ő maga unszolta rá, mert ez olyan volna, minha a követ­kező pillanatban sajnálná, hogy megtette ígéretét. Egyúttal azon­ban nem győzte csodálni Agrippa nemeslelkűségét, hiszen ahe­lyett, hogy trónjára, vagy dúsabb jövedelmekre, vagy hatalmá­nak gyarapítására gondolt volna, inkább a közjóval, a törvények védelmével és Isten tiszteletével törődött. Tehát megígérte, hogy teljesíti kérését és levelet írt Petroniusnak: megdicsérte, hogy a hadsereget megszervezte és hogy kérdést intézett hozzá, milyen eljárást kövessen a zsidókkal szemben. „Ha már felállíttattad á szobrot, maradjon ott, — folytatta, — ha azonban még nem állít­tattad fel, ne is foglalkozzál vele többet, hanem oszlasd fel a had­sereget és fogj hozzá egyéb megbízatásaim teljesítéséhez. Tudni­illik elhatároztam, hogy lemondok a szobor felállításáról és pe-

dig Agrippa kedvéért, akit sokkal jobban becsülök, hogysem kí­vánságának teljesítését megtagadhatnám". Gaius ezt írta Petro- niusnak, de még ekkor nem kapta meg felterjesztését, amelyben jelentette, hogy a zsidók a szobor miatt fellázadtak és nyilván hajlandók harcba szállni a rómaiakkal. Mikor azután ezt a leve­let magkapta, éktelen haragra lobbant, mintha csak a zsidók próbára akarták volna tenni hatalmát, hiszen olyan ember volt, hogy semmitől sem riadt vissza; nem volt érzéke a tisztesség iránt, bárki ellen alaptalanul fel tudott háborodni és az volt a legnagyobb öröme, ha hirtelen haragját kielégíthette. Tehát még egy levelet írt Petroniusnak: „Mivel többre becsülted azokat az ajándékokat, amelyeket a zsidóktól kaptál, mint az én parancsai­mat és merészeltél a zsidók kedvéért meghagyásom ellen csele­kedni, mondj ítéletet magad fölött és magad döntsd el, mi tör­ténjék veled, hogy haragom lecsillapuljon. Mert példát akarok mutatni rajtad, hogy korunk és az utókor egyaránt óvakodjék a császár parancsai ellen cselekedni".

Ezt a levelet írta Gaius Petroniusnak, de mire Petronius megkapta, a császár már nem élt, mert a küldönc tengeri útja úgy elhúzódott, hogy előbb jutott kezébe az a levél, amelyben Gaius halálát jelentették neki. Isten nyilván számon tartotta, mily nagy veszedelemnek tette ki magát Petronius az ő tiszte­letéért és a zsidók kedvéért és ezért kioltotta Gaius életét, akire különben is haragudott, mert isteni tiszteletet követelt magának. Petromusszal együtt nemcsak a rómaiak örültek ennek, hanem az egész római birodalom is, különösen pedig azok a kiváló sze­nátorok, akik legjobban megérezték Gaius eszeveszett dühön­gését. Nem sokkal azután, hogy megírta a levelet, amelyben Petro- niust halállal fenyegette meg, meghalt. Meggyilkolásának okát és az ellene szőtt összeesküvés történetét következő könyvemben mondom el. Tehát Petronius korábban kapta meg azt a levelet, amely Gaius halálát jelentette neki, mint a másikat, amelyben parancsot kapott az öngyilkosságra. Öröme Gaius halálán min­denesetre éppen olyan nagy volt, mint bámulata az isteni gond­viselés iránt, amely ilyen gyorsan megjutalmazta és kimentette a halálos veszedelemből azért, mert tiszteletet tanúsított a temp­lom iránt és megmentette a zsidókat a pusztulástól.

9.   FEJEZET

Mi történt a zsidókkal Babylonban a kéttestuér, Asinaios és
Anilaios miatt

Ebben az időben a Mezopotámiában és különösen Babylon környékén lakó zsidókat súlyos szerencsétlenség érte, amely min­den eddiginél kegyetlenebb volt: olyan vérfürdőt rendeztek köz­tük, amilyenre a történelemben még nem volt példa. Hogy ezt az eseményt pontosan leírhassam, mindenekelőtt az okait kell el­mondanom. Babyloniában van egy Neerda nevű város, amely nagyon népes és egyéb előnyei közt igen'nagy és termékeny ha­tára van; ezenfelül bevehetetlen, mert nagyon meg van erősítve és teljesen körülfogja az Eufrát. Ugyancsak körülfogja ez a folyó Nisibis városát is, amely ezen a vidéken van. A zsidók, akik biza­kodtak ennek a két városnak erősségében, itt őrizték a templomi adójövedelmet, mert minden zsidónak egy kettős drachmát kel­lett áldoznia a törvény értelmében Istennek, továbbá a többi adományokat és ezt a két várost valósággal kincstáruknak tekin­tették. Bizonyos időközökben azután innen Jeruzsálembe vitték a pénzt s mindig több ezer ember fedezetével, mivel féltek a par- thusok rablóportyázásaitól, akiknek Babylon adót fizetett. Neerda városából származott két testvér, Asinaios és Anilaios, akiket atyjuk halála után anyjuk a szövőmesterségre fogott, mert ennek az országnak a lakosai ezt méltó foglalkozásnak tekintették; ott még a férfiak is foglalkoztak gyapjúfonással. Egy ízben az a mes­ter, akinél a mesterséget tanulták, megfeddette őket, mert későn jöttek munkába és a fenyíték verés volt. Nagy szégyennek érez­ték ezt a büntetést, tehát otthon mindenféle fegyvert összeszedtek s kimentek arra a helyre, ahol a folyam kétfelé ágazik s ahol dús legelők voltak, valamint rengeteg gyümölcs, amit télre el lehetett raktározni. Nemsokára más fiatalemberek is csatlakoztak hozzá­juk, akiknek ugyancsak nem volt semmijük. Ezeket fölfegyve­rezték, azután vezéreikké tették magukat és mindenféle gaz­ságra oktatták őket. És mivel az a hely, ahol tartózkodtak, meg­közelíthetetlen volt, várat építették maguknak, néhány emberü­ket elküldték a pásztorokhoz, a barmokból tizedet csikartak ki, úgy hogy ebből megélhettek; egyúttal azonban azt is értésükre adták, hogy ha engedelmeskednek nekik, barátaik lesznek és megvédik őket ellenségeiktől, máskülönben azonban lemészárol­ják csordájukat; Mivel a pásztorok nem tehettek egyebet, enge­delmeskedtek és annyi birkát adtak ki nekik, amennyit követel­tek tőlük. így azután hatalmuk egyre növekedett s végül kényük-

kedvük szerint garázdálkodtak, s ezért mindenki, akivel dolguk akadt, meghúnyászkodott előttük; aki pedig beléjük kötött, abban félelmet és rémületet gerjesztettek, úgy hogy hírük a parthusok királyához is eljutott.

Midőn a babyloni satrapa értesült üzelmeikről, csírájában akarta elfojtani garázdálkodásaikat, mielőtt a baj még tovább terjed. Tehát a parthusokból és babyloniakból olyan nagy had­sereget toborzott, amekkorát csak lehetett és gyors menetben megindult ellenük, hogy mielőtt még hírét veszik készülődésé­nek, rajtuk üthessen. Egy mocsár szélén megállt és egyelőre semmihez sem fogott; de másnap, mivel éppen sabbat volt, ami­kor a zsidók minden munkától tartózkodnak, lassan előrenyo­mult, hogy váratlanul rajtuk üssön, mert úgy gondolkodott, hogy az ellenség éppen ezért nem bocsátkozik harcba, hanem kard­csapás nélkül megadja magát. Asinaios, aki éppen együtt ült cimboráival és fegyvereit lerakta maga mellé, egyszerre csak megszólalt: „Emberek, nyerítést hallok, de ezek nem legelésző lovak, így csak a csatalovak nyerítenek, amelyek lovasokat hor­doznak. Sőt tisztán hallom a szerszám csörgését is, úgy hogy attól tartok, az ellenség körülvett bennünket és mindjárt meg­támad. Szaladjon el hát valamelyitek, kémlelje ki a dolgot és hozzon biztos hírt. Nagyon örülnék, ha csalódtam volna11. Né­hány embere azonnal elszaladt kémszemlére és hamarosan ezzel a jelentéssel jöttek vissza: „Nem csalódtál gyanításodban ellen­ségeink szándékát illetőleg; úgy látszik, nem hajlandók tovább tűrni zaklatásainkat. Csellel körülvettek bennünket s most az­után ez az óriási lovascsapat, amely reánk tör, lemészárol bennünket, mint a barmokat s még csak nem is állhatunk ellent, mert törvényünk parancsa szerint ezen a napon kö­telesek vagyunk tétlenül vesztegelni11. Csakhogy Asinaios nem volt egy véleményen a kémekkel, hanem sokkal tanácsosabbnak tartotta, ha ebben a veszedelmes helyzetben bátran megszegik a törvényt, vitézül védekeznek s inkább a biztos halálba rohannak, mintsem megszerezzék az ellenségnek azt az örömet, hogy ellen­állás nélkül lemészárolja őket. Erre fölkapta fegyvereit, cimbo­ráit is ugyanilyen bátorságra lelkesítette s még odakiáltott nekik, hogy bátran harcoljanak. Mikoi* a harc kitört, sok ellenségüket levágták, mert ezek oly gondtalanul vonultak föl, mintha máris kezükben volna a győzelem; a többit megszalasztották.

Mikor a parthus király értesült erről a harcról, megbámulta a két testvér bátorságát és szerette volna látni őket és beszélni

velük. Tehát a leghívebb testőrét elküldte hozzájuk, ezzel az üze­nettel: „Artabanos király, ámbár megsértettétek őt azzal, hogy betolakodtatok országába, mégis szívesen elfelejti haragját vitéz- ségtek kedvéért s azért küldött engem, hogy kézfogással bizto­sítsalak benneteket arról, hogy akadálytalanul hozzá utazhattok. Tudniillik arra kér, hogy jöjjetek hozzá, mert szövetséget akar kötni veletek s ne féljetek semmiféle cselvetéstől vagy csalástól. Dús ajándékokat is ígér nektek és megtisztelő kitüntetéseket és az ő hatalma révén ezek még hatalmasabbakká tesznek bennete­ket". Asinaios azonban nem akart egyedül útnak indulni, ha­nem testvérét Anilaiost küldte,. olyan ajándékokkal, amilyenek teltek tőle. Anilaios tehát elment és azonnal be is bocsátották a királyhoz. Mikor Artabanos látta, hogy Anilaios egyedül jött, megkérdezte, miért nem jött vele Asinaios is. Az azt felelte, hogy testvére félelmében ott maradt a mocsarak között. Erre a király hazája isteneire megesküdött, hogy azoknak, akik rábízzák ma­gukat, semmi rosszat sem tesz, utána pedig kezet adott Anilaios- nak, ami az ország lakóinak szemében leghatásosabban meg­pecsételi a szerződéseket. Ha ott kezet adnak valamire, akkor senki nem követne el csalást és aki esetleg sanda gyanút táplál szívében, ha ezt a biztosítékot megkapta, nem félti többé az éle­tét. Artabanos tehát a kézfogás után elbocsátotta Anilaiost, hogy vegye rá testvérét, hogy vele együtt jöjjön a királyhoz. A király titokban azzal a, szándékkal tette ezt, hogy a zsidó testvérpár bátorságával kissé megfékezze satrapáit, nehogy ezek megszegjék hűségüket, hiszen már-már azon a ponton voltak, hogy elpártol­nak tőle. Tudniillik gondoskodott róla, hogy ha háborúba keve­rednék a lázadókkal, Asinaios és a babyloniak annál jobban megerősítik hadseregüket és a lázadás hírének hallatára rögtön háborúba indulnak, vagy ha ez nem volna lehetséges, legalább széltében-hosszában elpusztítják a szomszéd országot.

A király tehát ezzel a szándékkal bocsátotta el Anilaiost. Ennek csakugyan sikerült rávennie testvérét az utazásra, úgy hogy elmondta neki a király jóindulatát, szívességét, valamint kézfogással megerősített ígéretét. így azután most kettesben in­dultak el a parthusokhoz. Megérkezésük után Artabanos igen ba­rátságosan fogadta őket és nem győzte csodálni Asinaiost, aki oly hősi tetteket hajtott végre, mert kistermetű és jelentéktelen embernek látszott, úgy hogy ha első tekintetre ítélt róla az em­ber, akkor semmibe vette volna. Ezért a király azt mondta bará­tainak, hogy Asinaios szelleme jóval felülmúlja testét. Lakoma közben megmutatta őt, Abdagasesnek, testőrsége egyik parancs-

Bokának; elmondta, mily nagy hős és mily rettenthetetlenül harcol a csatában. De mikor Abdagases engedélyt kért tőle, hogy megölhesse s így bosszút állhasson a parthusok birodalma ellen elkövetett számtalan gazságáért, a király így felelt: „Nem tehe­tek ilyesmit azzal az emberrel, aki rám bízta magát, annál ke- vésbbé, mert kezemet adtam neki és hűséget esküdtem. Ha férfi és hős akarsz maradni, ne ösztökélj engem esküszegésre, hogy bosszút álljak azokért a gaztettekért, amelyeket a parthus biro­dalom tőle elszenvedett. De mikor hazamegy, megtámadhatod és kipróbálhatod rajta az erődet, csak én ne tudjak semmit a merényletedről.“ Másnap magához hivatta Asinaiost: „Itt az ideje, ifjú, hogy hazatérj. Már csak azért is, nehogy alkalmat adj né­hány ndvarombeli főembernek, hogy akaratom ellenére meg­öljenek. Tehát rád bízom a babyloni országot, hogy megvédel­mezd a rablók ellen és méltányosnak tartom, hogy hű barátom maradj, mert én megtartottam a neked adott szavamat, még pe­dig olyan körülmények között, hogy nem is csekélységről volt szó, hanem az életedről és biztonságodról/' Ezek után megaján­dékozta Asinaiost és haladéktalanul útjára bocsátotta. Mihelyt Asinaios hazaérkezett, új erődöket építtetett, a régieket is újra megerősítette s hamarosan olyan hatalomra tett szert, amilyent előtte senki sem ért el, aki alacsony sorsból küzdötte fel magát. A parthus vezérek is tisztelték és becsülték, akiket a szomszédos tartományokba kiküldtek; mert az a kitüntetés, amelyben a ba- byloniak részesítették, most már jelentéktelennek látszott és semmiképpen sem volt méltó érdemeihez. így hát hamarosan minden hatalmat kezébe kaparintott, hiszen Mezopotámiában mindenki az ő akaratához és parancsához alkalmazkodott és Sze­rencséje tizenöt éven át egyre jobban gyarapodott.

Midőn a testvérek hatalmuk csúcspontjára értek, a végzet lesújtott rájuk, még pedig a következő okból. Egyre jobban letér­tek az erény útjáról, pedig csak ezen a réven szerezték meg óriási hatalmukat; bűnös életre adták fejüket, semmibe vették atyáik törvényeit s tivornyázásokba és kéjelgésekbe süllyedtek. Egy parthus főúr, akit a tartomány satrapájának neveztek ki, magá­val vitte feleségét is, aki egyéb kiváló tulajdonságain kívül csodá­latosan szép külsejű asszony volt. Hallott-e valamit Anilaios, Asi- naios testvére, az asszony szépségéről, vagy pedig maga is látta-e: elég az hozzá, hogy egyszerre öntötte el a szerelem és az elkese­redés, egyrészt mert semmi reménye sem lehetett, hogy az asz- szony az övé lesz, legfeljebb ha erőszakkal magáévá teszi, más­részt azonban azért, mert gerjedelmét sehogysem tudta elnyomni.

52 Flavius Josephus: A zsidók története

A testvérek tehát az asszony férjét ellenségüknek nyilvánították és alighogy elesett a csatában, az asszony máris feleségül ment, szerelmeséhez. Azonban az asszony, mikoi; beköltözött a testvérek házába, súlyos szerencsétlenséget hozott Anilaiosra és Asinaiosra. Tudniillik, most elesett férje előtt is volt már férje és mivel első férje halála után fogságba esett, elrejtette azokat az istenszobro­kat, amelyeket ezzel a férjével együtt tisztelt és országának szo­kása szerint magával vitte. Ott ugyanis általános szokás, hogy istenszobrokat tartsanak a házban és ezeket útjaikra is maguk­kal viszik. Az asszony eleinte csak titokban tisztelte a szobrokat, de mikor Anilaios felesége lett, isteneit régi szokása szerint tisz­telte, éppen olyan szertartásokkal, amilyenekhez már első férjé­nek életében hozzászokott. A két testvér cimborái, akik nagy be­folyással voltak rájuk, Anilaiost szelíd szemrehányásokkal illet­ték azért, hogy ilyen súlyosan vétkezik a héberek törvényei és szokásai ellen és idegen asszonyt vett feleségül, aki mellőzi a megszabott áldozatokat és az egyéb istentiszteleti cselekményeket. Vigyázzon tehát, nehogy a testi gyönyörűségek kedvéért elveszítse hatalmát, ha már Isten kegyelméből ez oly nagyra növekedett. De efféle beszédekkel semmit sem értek, sőt Anilaios le is szúrta egyik legkiválóbb társát, aki túlságosan őszintén beszélt. Ez annyira ragaszkodott a törvényhez, hogy halálos ágyán, könyör- gött Istenhez: bosszulja meg halálát Asinaioson és Anilaioson, cimborái pedig ugyanígy pusztuljanak el ellenségeik kezétől, mert nem siettek segítségére, mikor a törvény védelmében vállalta ezt a kockázatot. Emiatt mindenki igen elkedvetlenedett, azonban egyelőre nyugodtan maradtak, mert jól tudták, hogy mostani helyzetüket csakis a két testvér bátorságának köszönhetik. Mikor azonban hallottak a parthus bálványok tiszteletéről, úgy érezték, hogy nem tűrhetik tovább Anilaios törvénysértését, hanem töme­gesen Asinaioshoz tódultak és azt kiabálták, hogy ha már régeb­ben nem lépett közbe, akkor legalább most igyekezzék jóvátenni a történteket, mielőtt e gyalázatosság büntetéséül ő maga is el nem pusztul a többiekkel együtt. Azután felpanaszolták, hogy idegen asszonnyal kötött házasságot, akitől idegenek az ő erköl­cseik és ősi törvényeik, továbbá felpanaszolták a bálványimádást, ami az asszonyt arra készteti, hogy szidalmazza azt az Istent, akit ők imádnak. Asinaios ugyan nagyon jól tudta, hogy testvéré­nek az eljárása máris nagy bajt okozott s még nagyobbat fog okozni, de mivel vérszerinti rokona volt, egy szót sem szólt, ha­nem megbocsátott neki, azon a címen, hogy nagy nyavalya, sze-

relmi szenvedélye nyűgözi le. Mivel azonban a tömeg minden áldott nap hozzátódult és a kiáltozás egyre hangosabb lett, végre is szemrehányásokat tett testvérének, elkeseredetten kifogásolta a történteket s követelte, hogy hagyja abba ezt az életmódot és küldje haza az asszonyt. De felszólalása eredménytelen maradt. Mikor az asszony észrevette, hogy a tömeg miatta lázong és attól kellett tartania, hogy Anilaios iránta érzett szerelme miatt nagy veszedelemben forog, Asinaios eledelébe mérget kevert és így el­tette láb alól. Nem kellett attól tartania, hogy gonosztettéért bűn­hődnie kell, hiszen úgyis férje lett volna a bírája, aki halálosan szerelmes volt belé.

Anilaios, aki most egymaga maradt a vezér, nemsokára hadat indított Mithridates parthus föúr birtokai ellen; ennek Artabanoe király leánya volt a felesége. Birtokait feldúlták s rengeteg pénzt, rabszolgát, barmot zsákmányoltak és minden I egyebet, ami tulajdonosának az életét kellemessé tehette. Mithri­dates éppen a környéken tartózkodott, s mikor hírét vette, hogy elfoglalták birtokait, nagy haragra gerjedt, hogy Anilaios, akit soha életében nem bántott, ellenségeskedésekbe kezdett. Tehát az elképzelhető legerősebb lovascsapatot állította össze, még pedig csupa életerős ifjúból és ezzel megindult Anilaios ellen, hogy le­verje. Mikor egyik falujába érkezett, egyelőre megpihent és csak másnap akart csatára állni, amikor sabbat volt, mert a zsidóknak kötelességük volt ezt a napot megünnepelni. Anilaiost értesítette erről egy szír, aki a másik faluban lakott és mindenről tájékoz­tatta őt, különösen pedig arról, hogy Mithridates hol étkezik majd. Tehát korán adatott vacsorát katonáinak és éjjel fölkere­kedett, hogy rajtaüssön a parthusokon, akik az egészből nem sejtettek semmit. A negyedik éjjeli örváltás idején támadt rájuk, egyik részüket álmában koncoita fel, a többit pedig megszalasz­totta. Mithridatest élve fogta el, magával hurcolta és meztelenül szamárra ültette, ami a parthusoknál a legnagyobb gyalázat. így jutottak vele egy erdőbe, ahol Anilaiost kérve kérték föemberei: ölesse meg Mithridatest; Anilaios azonban ellenkezett és meg­magyarázta nekik, hogy semmiképpen sem válnék előnyükre, ha Mithridatest megölnék, mert a parthusoknál nagy tekintély s ezen­felül rokona is a királynak. Ami eddig történt, az még csak el­viselhető és ámbár Mithridatest nagyon megszégyenítették, még­sem fogja elfelejteni, hogy megkegyelmeztek az életének és hálás lesz azok iránt, akik ily jóságosán bántak vele. Ha azon­ban megölnék, a király bizonyára nem nyugodnék addig, míg

a babyloni zsidók között nem rendezne rettenetes vérfürdőt. Már pedig ezeket meg kell kímélni-, egyrészt, mert rokonaik, más­részt, mert ha rászorulnának, nem volna védelmezőjük, hiszen fiatalságukat besorozták a hadseregbe. Miután ezt a jól megfon­tolt beszédet intézte az egybegyűltekhez, Anilaiosnak sikerült rávennie őket, hogy Mithridatest szabadon engedjék. Mikor hazaért, felesége szidalmakkal fogadta és megkérdezte, vájjon szótlanul tűri-e azt a meggyaláztatást, amelyben része volt és megelégszik-e azzal, hogy a zsidók keze közül megmentette a puszta életét: „Most vagy azonnal bátran visszafordulsz, vagy pedig esküszöm az ország isteneire, hogy felbontom házasságun­kat/1 Mithridates már torkig volt a mindennapos szemrehányá­sokkal, másrészt pedig attól tartott, hogy büszke jellemű felesége csakugyan elválik tőle, tehát kénytelen volt, ha akarata ellenére is, annyi katonát toborozni, amennyit csak tudott. Ezekkel az­után kivonult az ellenség ellen, elszántan, hogy inkább elesik, mintsem hogy parthus létére a zsidók elleni harcban alul­maradjon.

Mikor azonban Anilaios értesült, hogy Mithridates nagy had­dal készül ellene, becstelenségnek tartotta volna megbújni a mo­csarak közt, tehát elhatározta, hogy szembeszáll az ellenséggel. S mivel régi szerencséje alapján is bizakodott benne, hogy mint azelőtt, most is elbánik az ellenséggel, harcosai pedig épp oly bát­rak lesznek, mint rendesen, megindult seregével. A derékhadon kívül még sok más csapat csatlakozott hozzá; ezeket mind a zsákmány reménye csábította és már puszta megjelenésükkel is rettegést keltettek az ellenségben. Miután tehát a pusztaságon át, éppen a déli órákban, kilencven stadionnyi utat megtettek, roppant szomjúság kezdte gyötörni a katonákat és ekkor buk­kant fel hirtelen Mithridates, roppant lendülettel megrohanta őket s mivel a hőségtől és szomjúságtól alig bírták tartani fegy­vereiket, Anilaiost és teljesen kimerült hadseregét szégyelletes módon megszalasztották, rettenetesen megtizedelték és ekkor többezer zsidó elpusztult. Zűrzavaros rendetlenségben egy erdőbe vonult vissza Anilaios és kísérete, Mithridates pedig örömében hangosan ujjongott a kivívott győzelmen. Azonban Anilaios körül hamarosan megint összegyülekezett egy sereg züllött em­ber s ezek nem sokat törődtek a jövővel, ha pillanatnyilag nem kellett nélkülözniük. Ezekkel pótolták az elesettek helyét, csak­hogy a jövevényeket össze sem lehetett hasonlítani amazokkal: ezek durva és gyakorlatlan emberek voltak. Anilaios mégis

rablóportyázásra vezette őket babyloni falvakba s ezek irtózato­san dúltak, pusztítottak. Ennélfogva a babyloniak, valamint a mozgósított csapatok Neerdába hírnököt küldtek az ott lakó zsidókhoz és követelték Anilaios kiszolgáltatását. A felszólítás­nak nem tettek eleget, mert a zsidók akkor sem szolgáltathatták volna ki öt, ha akarták volna. Erre békeajánlatot tettek nekik s mivel nekik is ez volt a kívánságuk, a babyloniakkal néhány férfit küldtek ki maguk közül, hogy a békéről tárgyaljanak Ani- laiosszal. Csakhogy a babyloniak mindent kikémleltek és jól megjegyezték, milyen az a hely, ahol Anilaios táborozik; azután megtámadták őt és embereit, mikor éppen részegen aludtak és mivel védekezni sem tudtak, egy szálig leolt is lék az ellenséget, akihez csak hozzáfértek, köztük magát Anilaiost is.

Ezzel a babyloniak megszabadultak rettegésüktől, már nem kellett tartaniok Anilaiostól, az egyetlen embertől, aki eddig féken tartotta a zsidók iránt érzett gyűlöletüket. Majdnem sza­kadatlanul viszálykod.tak a zsidókkal, éppen a valláskülönbség miatt és mindegyik fél úgy igyekezett bosszantani a másikat, ahogy tudta. Most azonban, hogy Anilaios és társai elestek, a babyloniak megtámadták a zsidókat. Ezek az ellenség könyör­telensége miatt ugyan sokat szenvedtek s mivel nem tudtak nyílt harcban ellenállni, de együtt élni sem mertek velük tovább, java­részt kivándoroltak Seleukiába, annak az országnak a főváro­sába; ebben a városban, amelyet Seleukos Nikator alapított, sok makedón, de még több görög és igen sok szír lakott. Itt befogadták őket és öt esztendeig békén éldegéltek ebben a város­ban. A hatodik évben a Babylonban maradt zsidók között jár­vány tört ki és emiatt megint sokan kivándoroltak közülük Seleukiába. De itt hamarosan még nagyobb szerencsétlenség súj­totta őket, még pedig a következő okból:

Seleukiában ugyancsak állandó volt a viszálykodás és ellen­ségeskedés a görögök és szírek közt, de rendszerint a görögök maradtak felül. De mikor most a zsidó jövevények is ott laktak közöttük, a szírek hatalma megerősödött, mert a zsidók hozzá­juk húztak, pedig köztudomású róluk, hogy vitéz emberek s a háborúban mindig készséges segítőtársak. A görögök tehát kellemetlen helyzetbe kerültek s mivel rájöttek, hogy csak úgy nyerhetik vissza hatalmukat, ha a zsidókat összeveszítik a szí­rekkel, egyesek közülük megkörnyékezték azokat a szíreket, akikkel régebben baráti viszonyban voltak és igyekeztek ki­békülni velük. A szírek hajlandók voltak erre s miután meg-


822

 

egyeztek, mindkét fél főemberei megtárgyalták a békefeltétele­ket, mire létrejött köztük a teljes kibékülés. Most azután mindkét fél úgy gondolta, hogy legjobban átkot adhatja bizonyítékát barátságának, ha a zsidókon tölti ki gyűlöletét, tehát váratlanul megtámadták a zsidókat és ötvenezret felkoncoltak közülük; senkin sem könyörültek; csak azoknak sikerült elmenekülniök, akiken barátaik vagy szomszédaik megkönyörültek. A menekü­lők Ktesiphonba, a Seleukia közelében tevő görög városba men­tek, ahol a király minden évben a telet szokta tölteni s ennél­fogva ott nagy készletek voltak felhalmozva. Azonban hiú re­mény volt, hogy itt biztonságban letelepedhetnek, tekintettel a királyra, mert Seleukia lakosai rá se hederítettek. Ezért a zsi­dók valósággal rettegtek a babyloniaktól és Seleukia lakosaitól s félelmükét csak fokozta, hogy az országban lakó szírek szö­vetkeztek az utóbiakkal a zsidók elleni harcra. A zsidók java­része tehát visszavonult Neerdába és Nisibisbe, mert ezek oly erős és védett városok voltak, hogy teljes biztonságot nyújtottak és egyébként is ezekben csak harcosok laktak. Ez történt a Ba- byloniában lakó zsidókkal.

1.   FEJEZET

Cassius Chaerea meggyilkolja Gaius császárt

Gaius egyébként nem csupán a Jeruzsálemben és környékén lakó zsidókkal kegyetlenkedett eszeveszett módon, hanem éppen így tombolt minden országban és a tengeren, az egész római birodalomban, amelyet kimondhatatlan szenvedéssel gyötört meg, amilyenről azelőtt még nem is hallottak. Különösen Róma volt a színhelye embertelen gaztetteinek s nemhogy ezt a várost jobban megbecsülte volna, mint a többit, hanem éppen ennek polgárai ellen dühöngött különös kegyetlenséggel, főleg a sze­nátorok ellen, közöttük is elsősorban azok ellen, akik a patrí­ciusok közé tartoztak és híres ősökkel dicsekedhettek. Minden elképzelhető módon zaklatta a lovagokat is, akiket a városban tekintélyükért és gazdagságukért éppen úgy tiszteltek, mint a szenátust és a szenátorok is javarészt közülük kerültek ki. Mert a lovagokat mindenféle módon megszégyenítette, megfosz­totta őket rangjuktól, elvette életüket és vagyonukat, hiszen kivégzésüknek rendszerint csak az volt a célja, hogy elkoboz­hassa vagyonukat. Azután Gaius isteni tekintélyt tulajdonított magának és olyan hódolatot követelt alattvalóitól, ami embert nem is illet meg. Különösen gyakran látogatott el Jupiter temp­lomába, az úgynevezett Capitoliumra, amely minden templom­nál híresebb, sőt annyira vetemedett, hogy Jupitert testvérének nevezte. Minden, amit cselekedett, rávallott az őrültre; például túlságosan unalmas volt neki a hajóút a campaniai Puteoliból az ugyancsak campaniai Misenum kikötőjébe és mint a tenger

egyeztek, mindkét fél főemberei megtárgyalták a békefeltétele­ket, mire létrejött köztük a teljes kibékülés. Most azután mindkét fél úgy gondolta, hogy legjobban akkor -adhatja bizonyítékát barátságának, ha a zsidókon tölti ki gyűlöletét, tehát váratlanul megtámadták a zsidókat és ötvenezret felkoncoltak közülük; senkin sem könyörültek; csak azoknak sikerült elmenekülniük, akiken barátaik vagy szomszédaik megkönyörültek. A menekü­lők Ktesiphonba, a Seleukia közelében levő görög városba men­tek, ahol a király minden évben a telet szokta tölteni s ennél­fogva ott nagy készletek voltak felhalmozva. Azonban hiú re­mény volt, hogy itt biztonságban letelepedhetnek, tekintettel a királyra, mert Seleukia lakosai rá se hederítettek. Ezért a zsi­dók valósággal rettegtek a babyloniaktól és Seleukia lakosaitól s félelmükét csak fokozta, hogy az országban lakó szírek szö­vetkeztek az utóbiakkal a zsidók elleni harcra. A zsidók java­része tehát visszavonult Neerdába és Nisibisbe, mert ezek oly erős és védett városok voltak, hogy teljes biztonságot nyújtottak és egyébként is ezekben csak harcosok laktak. Ez történt a Ba- byloniában lakó zsidókkal.

1.   FEJEZET

Cassius Chaerea meggyilkolja Gaius császárt

Gaius egyébként nem csupán a Jeruzsálemben és környékén lakó zsidókkal kegyetlenkedett eszeveszett módon, hanem éppen így tombolt minden országban és a tengeren, az egész római birodalomban, amelyet kimondhatatlan szenvedéssel gyötört meg, amilyenről azelőtt még nem is hallottak. Különösen Róma volt a színhelye embertelen gaztetteinek s nemhogy ezt a várost jobban megbecsülte volna, mint a többit, hanem éppen ennek polgárai ellen dühöngött különös kegyetlenséggel, főleg a sze­nátorok ellen, közöttük is elsősorban azok ellen, akik a patrí­ciusok közé tartoztak és híres ősökkel dicsekedhettek. Minden elképzelhető módon zaklatta a lovagokat is, akiket a városban tekintélyükért és gazdagságukért éppen úgy tiszteltek, mint a szenátust és a szenátorok is javarészt közülük kerültek ki. Mert a lovagokat mindenféle módon megszégyenítette, megfosz­totta őket rangjuktól, elvette életüket és vagyonukat, hiszen kivégzésüknek rendszerint csak az volt a célja, hogy elkoboz­hassa vagyonukat. Azután Gaius isteni tekintélyt tulajdonított magának és olyan hódolatot követelt alattvalóitól, ami embert nem is illet meg. Különösen gyakran látogatott el Jupiter temp­lomába, az úgynevezett Capitoliumra, amely minden templom­nál híresebb, sőt annyira vetemedett, hogy Jupitert testvérének nevezte. Minden, amit cselekedett, rávallott az őrültre; például túlságosan unalmas volt neki a hajóút a campaniai Puteoliból az ugyancsak campaniai Misenum kikötőjébe és mint a tenger

ura úgy gondolta, hogy ennek a részéről is éppen olyan hódolat illeti meg, mint a föld részéről, tehát a két hegyfok között har­minc stadionnyi hosszúságban áthidalta a tengert és aztán át- kocsikázott a tengerszoroson és kijelentette, hogy az átkelésnek ez a módja méltóbb egy istenhez. Görögországbap egyetlenegy templom sem volt, amelyet ki ne fosztott volna és valahány művészi festmény vagy szobor, dombormű és fogadalmi aján­dék volt ezekben, mind Rómába hurcoltatta, mert ami szép — mondta — annak ott kell lennie abban a városban, amely leg­szebb, ez pedig Róma. Ezekkel a rablott műtárgyakkal díszítette fel palotáját és kertjeit és Itáliaszerte a nyaralóit. Sőt parancsot adott arra, hogy a görögöktől tisztelt olympiai Zeus szobrát, az athéni Pheidias művét, ugyancsak hozzák Rómába. Parancsát természetesen nem tudták végrehajtani, mert az építészek ki­jelentették az átszállítással megbízott Memmius Regulusnak, hogy a szobor, ha kimozdítják helyéről, eltörik. Memmius tehát ezért, meg a hihetetlen csodajelek miatt is, amelyek eközben történtek, elállt a szobor elszállításától. Ezt megírta Gaiusnak és bocsánatot kért, hogy nem tudta teljesíteni parancsát; még így is majdnem az életébe került ez a dolog és csak úgy menekült meg a halálos veszedelemtől, hogy Gaius időközben meghalt.

A császár őrültsége végül is annyira fokozódott, hogy mikor leánya született, felvitette a Capitoliumra, Jupiter szobrának az ölébe helyezte és kijelentette, hogy nemcsak az ő leánya ez, ha­nem Jupiteré is s mindkettőjüknek igénye van az apai jogra, de eldöntetlenül hagyta azt a kérdést, hogy melyikük hatalma­sabb. És az emberek nyugodtan tűrték efféle őrjöngéseit. Meg­engedte a rabszolgáknak is, hogy uraikat bepanaszolják és tet­szésük szerint vádakkal illessék őket. Természetes, hogy aztán a legsúlyosabb vádak hangzottak el, mert az ő kedvéért, sőt az ő hajtogatására, már mindenben bűnt szimatoltak^ Sőt Claudius; ellen rabszolgája, Pollux, vádat merészelt emelni és Gaius, mi­kor ennek a nagybátyjának az ügyét tárgyalták, maga is beült a törvényszékbe s végighallgatta a tárgyalást, abban a remény­ben, hogy most alkalma lesz eltenni őt láb alól. De ez nem sike­rült neki. Mivel a birodalmat szinte elárasztotta aljassággal és rágalmazással s rabszolgáknak ily hatalmas fegyvert adott ke­zükbe uraik ellen, mindenütt összeesküvéséket szőttek ellene; egyesek bizonyos sérelmek miatti elkeseredésükben bosszút akartak állni rajta, mások pedig meg akarták gyilkolni, mielőtt halálra ítélhetné őket. Halála lett volna a biztosítéka annak,

hogy továbbra is megmaradhat a törvény és a népek biztonsága: és különösképpen áll ez népünkre, amely! az utolsó emberig elpusztult volna, ha a császárt nem éri el oly gyorsan a halál. Tehát aprólékos részletességgel akarom elmondani meggyilko­lásának történetét, mert alkalmas arra, hogy bizalmat keltsen a szenvedőkben Isten mindenhatósága iránt és megvigasztalja őket, s azért is, hogy komoly figyelmeztetés legyen mindazok­nak, akik bűnös módon büszkélkednek szerencséjükkel, még akkor is, ha semmi köze az erényhez.

A halál három úton indult el feléje: mind a három össze­esküvésnek kiváló férfiak voltak a vezérei. Az ibériai Cordubá- ból származó Aemilius Regulus, néhány barátjával megállapo­dott, s vagy az ő segítségükkel, vagy pedig a tulajdon kezével akarta Gaiust eltenni az útból. A másik összeesküvés értelmi szerzője Cassius Chaerea ezredes volt. S végül bizonyos Annius Minucianus is arra készülődött, hogy elpusztítsa a zsarnokot. Mind a hárman egyformán gyűlölték Gaiust, egyébként mind­egyiknek más volt az indítóoka. Regulus lobbanékony természetű ember volt, szíve mélyéből irtózott minden törvénytelenségtől, elszánt és nemeslelkű ember volt, szándékait nem titkolta s •ezért most is sok barátjának és egyéb kemény jellemű férfiúnak elmondta tervét. Minucianus egyrészt bosszút akart állni szívbeli jóbarátjáért Lepidusért, ezért a páratlanul derék polgárért, akit Gaius kivégeztetett, másrészt féltette a maga életét, mert Gaius eszeveszett dühöngésében nem ismert határt és már rá is ki­vetette hálóját. Végül Chaerea fölháborodott Gaius szitkozódá- sain, mert gyáva és elpuhult embernek nevezte őt; hiába muta­tott mindig barátságot és kedvességet Gaius iránt, szüntelenül veszélyben forgott, úgy hogy ő is szabad emberhez méltó cse­lekedetnek tartotta a császár meggyilkolását. Mind a három férfiú szükségesnek tartotta, hogy szövetkezzék azzal a sok emberrel, akik naponta látták a törvényszegéseket és úgy gon­dolták, hogy ha Gaius meghal, ők megmenekülnek. Hitték, hogy vállalkozásuk valószínűleg sikerül és akkor csak kellemes lehet, hogy egynek érezhetik magukat annyi nemes férfiúval, akik ugyancsak hajlandók feláldozni magukat a város és a birodalom javáért. De leginkább fenekedet! ellene Cassius Chaerea, egyrészt mert így akarta kiköszörülni a hírnevén esett csorbát, másrészt, mert éppen neki sikerülhetett legkönnyebben Gaius meggyilko­lása, hiszen mint ezredes szabadon járhatott be hozzá.

Közben cirkuszi játékokat tartottak; a rómaiak szenvedé-

Ívesen rajongtak ezért a szórakozásért,- ilyenkor az egész város a cirkuszba tódul és ha a nép valamit kérni akar a császártól, összesereglik és ott adja elő kívánságát. Az ilyen kérvényeket kivételeseknek tartják, s ezeket a kéréseket a császár mindig teljesíti. Most is megostromolták Gaiust adóelengedésért és a nyo­masztó közterhek könnyítéséért. De a császár erről hallani sem akart, s mikor már túlságos nagy lett a lárma, a leghangosab­bakat elfogatta testőreivel és rögtön elhurcoltatta a vesztőhelyre; a hóhérok azonnal végrehajtották a parancsot és így sokan meghaltak. A nép mégis nyugodtan viselkedett és elcsendesedett, mert aki még ezután is adóelengedést kért volna, biztos lehetett halála felől. Chaerea vágya pedig annál inkább megerősödött, hogy megölje a császárt és megmentse a világot a zsarnoktól. Már többször arra gondolt, hogy étkezés közben támad rá és már csak egy megfontolás tartotta vissza ettől; nem az, mintha elhatározása megingott volna, hanem az, hogy meg akarta várni a kellő pillanatot, amikor sikerrel hajthatja végre merényletét.

Különben Chaerea már hosszú ideje teljesített katonai szol­gálatot, de sehogy sem volt ínyére a Gaiusszal való állandó érintkezés. A császár rábízta a közadók kivetését és az adó­hátralékok behajtását, de mivel az adókat a kétszeresére emel­ték, nem sokat törődött a behajtásukkal és inkább hallgatott a maga jó szívére, mint Gaius parancsára. Ezzel azonban magára vonta haragját; a császár szüntelenül szemére vetette, mily lagy­matagon hajtja be az adókat és ezért gyávának nevezte. De egyéb szidalmakat is végig kellett hallgatnia: olyan napokon, amikor ezredesi szolgálatát ellátta, bement a császárhoz a jel­szóért; a jelszó mindig valami trágár nőnemű szó volt, Ezt tette vele a császár, ámbár őmaga bizonyos titkos összejöveteleket rendezett, s ott női ruhában jelent meg, haját saját találmányú különleges módszerrel felbodorította és egyébként is minden mozdulatában nőnek mutatta magát. És mégsem átallotta éppen Chaereának vetni szemére ilyesmit. Tehát Chaerea valahányszor átvette a jelszót, mindig elkeseredett, főképpen azért, mert mi­kor átadta a többieknek, ezek kinevették; így aztán törzstiszt- bajtársai mindig csúfot űztek belőle, mert valahányszor át kel­lett adnia a császártól hozott jelszót, ezek már előre örültek, hogy megint lesz anyaguk a gúnyolódásra. Ez végül is felbő­szítette Chaereát és közölte néhány - barátjával, hogy nem tűri . tovább a folytonos gúnyolódást. Volt ezek közt egy Pompedius nevű szenátori rangú férfiú, aki már sorra betöltötte a legma-

gasabb hivatalokat; egyébként epikureus volt és ezért szerette a nyugodt életet. Ezt bevádolta egyik ellensége, Timidius, hogy durván szidalmazta Gaiust és erre tanúul megnevezte Quintilia színésznőt, akinek szépsége miatt sok rajongója volt, többi kö­zött Pompedius is. Mikor azonban ez vonakodott hamis tanú­vallomást tenni és ezzel kedvesét halálba kergetni, Timidius minden áron szorgalmazta, hogy vessék alá kínvallatásnak. Gaius haragjában csakugyan kiadta a parancsot Chaereának, hogy Quintiliát azonnal vonassa kínpadra, tudniillik a kivégzé­seket és kínzásokat rendszerint Chaereára bízta, abban a meg­győződésben, hogy ez kíméletlen kegyetlenséggel fog eljárni, hogy lemossa magáról az elpuhultság vádját. Midőn Quintiliát ■elvitték, hogy megkínozzák, rálépett egyik barátjának a lábára, hogy értésére adja: ne féljen semmit, ha őt megkínozzák, mert mindent állhatatosan fog eltűrni. Erre Chaerea kegyetlenül meg- kínoztatta, igaz, hogy nem a maga jószántából, hanem csak a kapott parancs értelmében. Mivel a kínzás sem törte meg a leányt, Chaerea visszavitte a császár elé, de olyan nyomorúságos állapotban, hogy senki sem nézhette szánakozás nélkül. Mikor Gaius meglátta Quintilia szétmarcangolt testét, maga is alig bírt megindultságával és szabadon engedte őt is, Pompediust is; sőt Quintiliát pénzzel is megajándékozta, hogy a kiállt gyötrel­mekért kárpótolja és állhatatosságáért megjutalmazza.

Chaerea nagyon megrémült emiatt, hogy így meggyötörte azt, akit maga Gaius méltatott vigasztalásra. Tehát Clemensnek és Papiniusnak, akik közül az utóbbi ugyancsak ezredes volt, az előbbi pedig testőrparancsnok, ezt mondta: „Mi bizony sem­mit sem mulasztottunk el, Clemens, amit a császár épsége meg­követelt. Mert azok közül, akik összeesküdtek ellene, egyesek a mi fáradságunk és buzgóságunk révén halállal bűnhődtek, má­sok pedig olyan kínzásokat szenvedtek el, hogy még Gaius is szánalomra indult, mikor meglátta őket. És vájjon nem telje­sítettük-e becsülettel katonai szolgálatunkat? “ S midőn Clemens erre csak hallgatott és pirulásával elárulta, mennyire szégyelli magát a császár parancsai miatt, viszont nem tartotta tanácsos­nak nyíltan szót emelni Gaius őrültsége ellen, Chaerea neki­bátorodott és most már szabadabban és elfogulatlanabbul be­szélt a város és a birodalom nyomorult helyzetéről. „Általános a vélemény, — magyarázta, — hogy mindennek Gaius az oka. Ha azonban alaposabban megvizsgáljuk a dolgot, akkor, ó Cle­mens, én magam, továbbá Papinius s mindkettőnknél inkább

te, szóval mi hárman hoztuk a rómaiak és az egész emberiség fejére ezeket a szenvedéseket, mivel nem annyira Gaius paran­csait teljesítettük, mint inkább a magunk akaratát. Mert ámbár csak rajtunk álll, hogy véget vessünk a polgárok és alattvalók efféle kínzásának, mindenütt kedvére teszünk, katonai szolgá­lat helyett hóhérmunkát végzünk, fegyverünket nem a szabad­ság és a haza érdekében használjuk, hanem egyetlenegy ember érdekében, aki testileg-lelkileg szolgaságba süllyeszti a rómaiakat s napről-napra beszennyezzük magunkat azoknak a vérével, aki­ket megölünk vagy megkínzunk, mindaddig, amíg egyszer majd Gaius parancsára mások ugyanígy bánnak el velünk. Mert szol­gálatainkért egyáltalán nem hálás nekünk, hanem gyanakszik ránk és gyűlöl bennünket. És ha megannyi embert lemészárol­tat is, dühe azért mégsem csillapul soha. Mert Gaiust haragjában nem az igazság vezeti, hanem csak a tulajdon szenvedélye. Dühe egyszer majd ránk is lesújt, holott a mi kötelességünk a töb­biek biztonságáról és szabadságáról gondoskodni és róluk min­den veszélyt elhárítani.

Clemens nyíltan helyeselte Chaerea felfogását, azonban egyelőre titoktartást ajánlott, nehogy tervük nyilvánosságra jus­son, mert ha a merénylet terve idő előtt kiderül, valamennyien halállal bűnhődnek. Inkább bízzanak mindent az időre és re­ménykedjenek a jövőben, mert a szerencse bizonyára váratlanul segítségükre jön. Ö maga ugyan sokkal öregebb már, hogysem ilyesmire vállalkozhatnék, de meg kell vallania, hogy Chaerea terveivel és javaslataival szemben más valamit tudna ajánlani, ami kevésbbé veszélyes, bár épp oly dicsőséges. Erre Clemens hazament és tanácstalanul töprenkedett azon, amit hallott és amit maga is mondott. Chaereát ez nyugtalanította és rögtön el­sietett Cornelius Sabinus ezredeshez, akit jellemes és szabadság­szerető férfiúnak ismert és tudta róla, hogy egyáltalán nincs megelégedve a helyzettel. Közölni akarta vele tervét és haladék­talanul hozzá akart fogni a végrehajtásához, mert félt, hogy Clemens elárulja és arra gondolt, hogy, közben á folytonos halogatással elvesztegeti a drága időt.

Sabinus örömmel fogadta tervét, hiszen már maga is régen foglalkozott. ezzel a gondolattal és csak azért hallgatott eddig, mert nem tudott senkit, akivel bátran tárgyalhatott volna. Most azonban, mikor olyan férfival találkozott, aki nemcsak azt ígérte meg, hogy mindenről hallgat, amit hallott, hanem maga sem titkolta el véleményét, végképpen megérlelődött elhatározása és

sürgette Chaereát, hogy ne halogassa a dolgot. Azután elmentek Minucianushoz, aki épp oly jelleme® és kemény ember volt, mint ők maguk és aki Lepidus kivégzése miatt egyáltalán nem szívelhette Gaiust, ugyanis Minucianus és Lepidus az együtt át­élt veszélyeik révén különösen jó barátságban voltak egymással. Hiszen mindenki, akinek csak valami rangja vagy méltósága volt, irtózott Gaiustól, mert válogatás nélkül mindenkivel egy­formán kegyetlenkedett. Az elégedetlenkedők természetesen egy­mástól is épp úgy féltek és nem merték nyíltan kimondani véle­ményüket, mert árulástól tartottak, de Gaius iránt érzett gyűlö­letüket sem merték elárulni; ez azonban nem gátolta meg őket abban, hogy barátságos érintkezésben ne maradjanak egymás­sal, mert egyet bizonyosan tudtak: azt, hogy valamennyien egy­formán gyűlölik Gaiust.

Mikor tehát tettrekészen találkoztak egymással, Minucianus szólalt meg elsőnek, mert megszokták már, hogy valahányszor együtt vannak, mindig neki adják át az elsőséget, előkelő állása és kiváló jelleme miatt, különösen akkor, ha beszélni kellett; most is mindenekelőtt felvetette a kérdést, milyen jelszót kapott ma Chaerea a császártól; mert mindenki tudta, hogyan csúfoló- dott Chaereával, valahányszor a jelszót átadta neki. Chaereának kapóra jött a kérdés, megköszönte Minucianusnak, hogy éppen hozzá fordult és azután így folytatta: „Te add meg nekem a jel­szót, ezt: Szabadság. Köszönöm, hogy felráztál megcsontosodott tehetetlenségemből. Nincs szükség már szavakra, hogy bátoríts, ha te is ugyanazon a véleményen vagy, mint én és már össze­jövetelünk előtt is osztoztál nézeteimben. Nekem csak egy kard van az oldalamon, de ez kettő helyett is elég. Fogjunk hát mun­kához: ha vezetsz, követlek; ha nem, magam megyek előre, s bízom támogatásodban. Nincs szükségük kardra az olyan embe­reknek, akiknek hősi elszántság a jellemvonásuk, mert a kardot is csak a hősi elszántság élesíti meg. Ez hajt engem is ellenállha­tatlan erővel cselekvésre és kezemet nem bénítja meg semmi féle­lem, hogy esetleg bajom történhetik, mert nincs időm a magam veszedelmére gondolni, amikor a szabadságból szégyelletes szol­gaságba süllyedt hazámra, a törvény tekintélyének összeomlására és arra a veszedelemre kell gondolnom, amely mindenkit fenye­get Gaius részéről. Bár megnyerném ebben az ügyben bizalma­dat, s bár számíthatnék támogatásodra.“

Minucianus nagyon jól megértette, mire céloznak ezek a sza­vak, barátságosan megölelte Chaereát s ezzel jóval megnövelte bizakodását és bátorságát. Azután elbocsátotta azzal a jókíván-

Sággal, hogy terve sikerüljön. Mondják, hogy bizakodását még a következő módon is erősítette: midőn Chaerea egy ízben éppen a Curiába ment, a tömegből állítólag valaki odakiáltott neki, hogy hajtsa végre, amit végre kell hajtani és bízzék az istenek segít­ségében. Chaerea egy pillanatra megrémült, hogy valamelyik összeesküvő elárulta és most mindjárt elfogják. De hamarosan rájött, hogy ez a felkiáltás tulajdonképpen biztatás volt és vagy valamelyik cinkosa kiáltotta oda, vagy pedig maga az istenség, amely minden emberi dolognak a mélyére lát. Különben már sokan be voltak avatva a tervbe és valamennyien, szenátorok, lovagok, katonák, fegyveresen jelentek meg. Senki sem volt köz­tük, aki ne tartotta volna a legnagyobb szerencsének Gaius meg­gyilkolását és így mindenki igyekezett erejéhez képest túltenni a másikon buzgóságban és szóval és tettel megtenni a magáét, hogy eltegyék láb alól a zsarnokot. Közéjük tartozott maga Callistus is, Gaius egyik felszabadított rabszolgája, aki igen nagy méltó­ságra jutott, s majdnem olyan hatalmas volt, mint maga a csá­szár: mindenki rettegett tőle és óriási vagyona volt. Mert rengeteg ajándékot összeharácsolt és semmi gazságtól sem riadt vissza, hanem kénye-kedve szerint garázdálkodott. Mivel azonban is­merte Gaius engesztelhetetlen jellemét, akit sohasem lehetett eltérí­teni feltett szándékától és tudta, hogy maga is állandóan halálos veszedelemben forog, sok minden egyéb okból, de főképpen óriási vagyona miatt csatlakozott Claudíushoz, abban a reményben, hogy ha Gaiust elteszik láb alól és Claudius nyeri el az uralmat, alatta is megtarthatja méltóságait, annál inkább, mert hű szol­gálataival már előbb is nélkülözhetetlenné tette magát nála. Azt is merte állítani, hogy Gaiustól parancsot kapott Claudius meg- mérgezésére, azonban a dolgot száz meg százféle címen halogatta. Azt hiszem azonban, hogy Callistus ezt az állítást csupán koholta, hogy beférkőzzék Claudius kegyeibe. Mert Gaius, ha Claudiust meg akarta volna gyilkoltatni, bizonyára nem törődött volna Callis­tus ürügyeivel, másrészről pedig Callistus nem mert volna ellen­kezni Gaius parancsaival, hiszen ha nem hajtotta volna végre megbízását, azonnal megbűnhödött volna. Inkább azt hiszem, hogy Claudiust a gondviselés mentette meg Gaius eszeveszett dühétől. Callistus pedig olyan érdemet tulajdonított magának, amire semmiképpen sem volt jogcíme.

Chaerea vállalkozásának végrehajtása az összeesküvők java­részének tétovázása miatt egyre jobban elhúzódott. Neki sehogy- sem volt ínyére ez a halogatás, mert ő minden pillanatot alkal-

masnak tartott a cselekvésre. Ha például Gaius felment a Capi- toliumra, hogy leánya jólétéért áldozatot mutasson be, vagy a Fórumra néző palotája magas tetejéről arany- és ezüstpénzt szórt a nép közé, mindannyiszor alkalom nyílt, hogy letaszítsa vagy pedig a tőle rendszeresített misztérium-ünnepeken végez­zen vele. Maga a császár tudniillik egy cseppet sem aggódott és egyetlen gondja volt, hogy a misztériumok szertartásait szabály­szerűen folytassák le; hogy valaki esetleg forralhat is ellene vala­mit, az eszeágában sem volt. Ha Chaereának semmi jele sem lett volna arra, hogy az istenek helyeslik merényletét, ő maga elég erős volt, hogy Gaiust akár fegyver nélkül is megölhesse. Tehát haragudott ,a többi összeesküvőre, mert attól tartott, hogy elszalasztják a kedvező alkalmat. Ezek belátták, hogy felháboro­dása jogos és minden oka megvan rá, hogy siessen a terv végre­hajtásával; mégis arra kérték, hogy halassza el, nehogy ha a me­rénylet balul üt ki és a bűnösök után nyomoznak, az egész város fölzúduljon és Gaius kisurranjon kezeikből, — az összeesküvők minden elszántsága ellenére, — mert akkor Gaiust sokkal szigo­rúbban őriznék. Ezért úgy vélték, hogy sokkal jobb lesz a Pala­tínuson rendezendő játékokon végrehajtani a merényletet; eze­ket a játékokat az első császár tiszteletére tartják, aki magára ruházta a népet megillető hatalmat; megjelennek ott a római patríciusok feleségükkel és gyermekeikkel, sőt maga a császár is, hogy a számára épült sátorból végignézze a játékokat. Ügy vélték, hogy a sok tízezer ember gyülekezetében könnyű lesz a császárt mindjárt belépése pillanatában megtámadni, mert akkor testőrsége sem segíthet rajta.

Chaerea tehát napról napra csak várt és mikor a játékok megkezdődtek, mindjárt az első nap rászánta magát a cselek­vésre, azonban a végzet, amely még haladékot rendelt, hatal­masabbnak bizonyult az összeesküvők bátorságánál; mert előbb el kellett múlnia az ünnepi játékok első három napjának és csak a negyediken lehetett végrehajtani a merényletet. Ezen a napon összehívta cinkosait és így beszélt hozzájuk: „Hosszú idő elmúlt már és szemrehányást kell tennünk magunknak, hogy e nemes vállalkozás végrehajtásában oly hanyagok voltunk. Mily végze­tes volna, ha tervünk most árulás miatt meghiúsulna és Gaius dühe őrjöngéssé fokozódnék! Hát nem látjuk, hogy magunktól és polgártársainktól tagadjuk meg a szabadságot és tűrjük, hogy Gaius zsarnoksága egyre izmosodjék, holott az volna a köteles­ségünk, hogy biztosítsuk jövőnket és módot kapjunk rá, hogy

boldoggá tegyük a népet és ezzel örök dicsőségre tegyünk szert.“ Mivel a többiek ennek nem mondhattak ellent, de nyilván még a terv végrehajtásába sem szívesen egyeztek volna bele és csak szótlanul bámultak Chaereára, az folytatta: „Minek halogatjuk a dolgot, vitéz barátaim? Vagy nem tudjátok, hogy ma van a játékok utolsó napja és Gaius holnap már elhajózik? Hiszen minden előkészület megtörtént, hogy Alexandriába utazzék és meglátogassa Egyiptomot. Mondhatom, szép volna, ha ez a ször­nyeteg kisiklanék kezeink közül és Róma szégyenére díszmenet­ben vonulna végig a szárazon s tengeren! Micsoda gyalázat volna ránk, ha egyiptomi ember szúrná le, aki szabad ember­hez méltatlannak tartaná elviselni ezt a kegyetlenkedést! Semmi kedvem sincs tovább nézni tétovázástokat, hanem ma végre­hajtom a merényletet és örömmel vállalom minden következ­ményét, mert nem bírom tovább a halogatást. Lehetne-e nagyobb szégyene egy bátor férfiúnak, mint az, ha — amíg én élek — más valaki szúrja le Gaiust és elragadja tőlem a tett dicsőségét?“

Chaerea ezekkel a szavakkal nem csupán társai, hanem a maga elszántságát is felszította, úgy hogy most már valameny- nyien hozzáfogtak a terv haladéktalan végrehajtásához. Chaerea lovassági karddal az oldalán már korán reggel megjelent a palo­tában. Ugyanis szokás volt, hogy a törzstisztek ilyen fegyverzet­ben kérték a császártól a jelszót és ezen a napon Chaereán volt a sor, hogy a jelszót átvegye. A tömeg máris valóságos áradatban tódult a Palatínusra, tolongtak, lökdösték egymást, hogy a néző­téren a legjobb helyet kapják. Gaiusnak különösen nagy öröme telt mindig ebben a tolongásban és ezért sem a szenátoroknak, sem a lovagoknak nem tartatott fenn helyet: össze-vissza ültek, vegyesen, férfiak, asszonyok, rabszolgák, szabadok. Gaiusnak utat hagytak és mindenekelőtt Augustus ,császárnak áldozott hiszen a játékokat az ő tiszteletére rendezte. Mikor az áldozati állatot levágták, megtörtént, hogy egy,Asprenas nevű szenátornak a tógájára vér freccsent. Erre Gaius elnevette magát; Asprenas- nak ez rossz előjel volt, mert őt Gaiusszal együtt gyilkolták meg. Mondják, hogy Gaius ezen a napon szokása ellenére barát­ságosabb volt, mint máskor és olyan kedvesen elbeszélgetett, hogy mindenki csodálkozott rajta. Miután az áldozatot bemutat­ták, elfoglalta helyét a nézőtéren, legbizalmasabb főemberei kö­rében. A színházépületet minden évben fel kellett építeni és a berendezése ilyen volt: két kapuja volt, egyik kivezetett a sza­badba, a másikon egy oszlopcsarnokba lehetett ki- s bejárni;

így nem zavarták azokat, akik bent voltak és a színészek és zené­szek akadálytalanul távozhattak és visszamehettek a sátorba, amelyet választófallal elkülönítettek a többi helyiségtől. Mikor a közönség elcsendesedett és Chaerea a többi törzstiszttel együtt a császár közelében, a nézőtér, jobboldalán leült, Bathybius sze­nátor, praetorviselt férfiú megkérdezte a mellette ülő konzul­viselt Cluviust, hogy mi az újság? De olyan halkan beszélt, hogy senki sem értette meg. Cluvius azt felelte, hogy nem hallott sem­mit. Mire Bathybius a fülébe súgta: „Nos, Cluvius, az az újság, hogy ma a „Zsarnokölő“ című darabot játsszák." „Hallgass — csöndesítette a másik —, nehogy meghallják szavadat más, tán avatatlan achájok.“ Most rengeteg gyümölcsöt és ritka és érté­kes madarat szórtak a nézők közé és Gaius kimondhatatlan gyönyörűséggel szemlélte az emiatt támadt dulakodást. Azután két dolog történt s ezeket előjeleknek lehetett tekinteni. Tudni­illik olyan darabot adtak, amelyben egy rablóvezért keresztre feszítenek, a táncjátékban pedig Kinyras szerepelt, akit leányá­val, Myrrhával együtt megölnek. A keresztrefeszítés, valamint Kinyras megölése alkalmával is rengeteg mű-vért ontottak. Egyébként bizonyos, hogy ez az a nap volt, amelyen Philippos makedón királyt, Amyntas fiát, mikor a színházba akart menni, meggyilkolta barátja, Pausanias. Miközben Gaius azon töpren- kedett, hogy vájjon a játék végét is megvárja-e, mivel ez volt az utolsó nap, vagy pedig rendes szokása szerint fürödjék, ebédel­jen és aztán jöjjön vissza, Minucianus, aki a császár közelében ült, észrevette, hogy Chaerea kiment; attól tartott, hogy az idő céltalanul elmúlik, tehát gyorsan fölállt, hogy bátorítsa. Gaius azonban barátságosan megfogta a tógája csücskét és odaszólt neki: „Hova-hova, barátom?" Erre Minucianus visszaült a he­lyére, látszólag tiszteletből a császár iránt, tulajdonképpen azon­ban félelmében. Azonban kisvártatva megint fölkelt és most Gaius nem tartotta vissza, mert azt gondolta, hegy talán a szük­ségét akarja elvégezni, azért távozik. Asprenas, aki maga is az összeesküvők közé tartozott, azt javasolta a császárnak, hogy rendes szokásához híven feltűnés nélkül távozzék, fürödjék meg, ebédeljen és aztán térjen vissza. Úgy gondolta, hogy ezzel sietteti a merénylet végrehajtását.

833

Chaerea és társai alkalmas helyeken felálltak s mindenki azt az utasítást kapta, hogy a helyét el ne hagyja. Latssankint valamennyien elviselhetetlennek érezték a huzavonát. És mivel már itt volt a kilencedik óra és Gaius még mindig nem (készülő-

53 Flavius Josephus: A zsidók története

dött távozni, Chaerea elhatározta, 'hogy visszamegy és páholyá­ban támadja meg. Természetesen nagyon jól tudta, hogy ez nem történhetik meg másként, csak ha előbb az ott lévő szenátorok és lovagok közül is megölnek néhányat. De mái- alig bírt magá­val, hogy végrehajtsa a merényletet és úgy gondolta, hogy ez a kisebb vérengzés jelentéktelen, hiszen mindenkinek meghozza a biztonságot és a szabadságot. Már éppen vissza akart menni a színházba társaival, mikor hirtelen támadt zaj jelezte, hogj’ Gaius fölkelt. Most az összeesküvők odasiettek és visszaszorí­tották a tömeget, színleg azért, hogy Gaiusnak ne alkalmatlan­kodjanak, tulajdonképpen pedig a maguk biztonsága érdekében,, mert először meg akarták fosztani minden védelemtől és csak azután akarták végrehajtani a merényletet. Gaius előtt lépkedett nagybátyja, Claudius, sógora Marcus Vinicius és Valerius Asia­ticus, akiket nem lehetett elválasztani tőle, magas rangjuk miatt. Azután következett maga Gaius és vele Paulus Arruntius. És midőn a palotába érkezett, nem a főfolyosón haladt előre, ahol a szolgálatára rendelt rabszolgák álltak, és amerre kísérete ment, hanem befordult egy elhagyatott szűk folyosóra, hogy a fürdőbe menjen és megnézze az ázsiai fiúkat, akiket azért hoza­tott, hogy a tőle rendszeresített misztériumokon himnuszokat énekeljenek és. hogy a színházban mint fegyvertáncosok fellép­jenek. Itt szembejött vele Chaerea és kérte a jelszót. Mikor a császár megint valami trágár szót mondott, Chaerea elkezdte szidalmazni, kirántotta kardját és mély, de nem halálos sebet ejtett rajta. Némelyek azt mondják, hogy Chaerea szándékosan tette ezt, nehogy Gaiust mindjárt az első csapással megölje, ha­nem minél több sebbel gyötörje meg. Én azonban ezt nem tar­tom valószínűnek, mert az ilyen merényleteknél a félelem nem igen engedi szóhoz jutni a nyugodt megfontolást. Ha Chaerea csakugyan így gondolkozott volna, én őt a legostobább ember­. nek tartanám, hogy inkább a bosszúvágyát akarta kielégíteni, ahelyett, hogy cinkosait gyorsan megmentette volna a fenyegető veszedelemtől. Mert ha Gaius nem hal meg rögtön, akkor még volt rá mód, hogy segítsenek rajta; ha tehát Chaerea önmagának, vesztét akarta volna, akkor ezzel a szándékával magát és társait éppen olyan veszedelembe döntötte volna, mint Gaiust; ha sike­rült a merénylet, könnyűszerrel megmenekülhetett minden üldö­zéstől, de kezdettől fogva bizonytalan volt, vájjon minden sike­rül-e. Azonban erről vélekedjék kiki úgy, ahogy akar. Gaiusnak szörnyű fájdalmat okozott a seb, mert a szúrás nyaka és válla között találta és a kard a kulcscsontban megakadt; ijedtében

nem kiáltott, nem is hívta segítségül valamelyik főemberét, talán azért, mert igazán senkiben sem bízott, talán azért, mert senki sem jutott eszébe, irtózatos fájdalmában egyszer mégis felordí­tott és megpróbált elszaladni, de elébe toppant Cornelius Sabinus, aki már készült erre a pillanatra: leteperte a földre és most vala­mennyi összeesküvő karddal a kezében rárohant és egymást biz­tatva versenyt döfködték. Általános a vélemény, hogy Aquilas adta meg neki a kegyelemdöfést és ebbe is halt bele; de teljes joggal Chaereát tekinthetjük a gyilkosság értelmi szerzőjének, mert ámbár sok cinkosával együtt hajtotta végre a merényletet, mégis ő volt az első, akinek a terv eszébe jutott; ugyancsak ő eszelte ki a végrehajtás módját, ő beszélte meg a tervet a többiek­kel s midőn hozzájárultak tervéhez, megint csak ő volt az, aki az összeesküvést megszervezte, a legjobb utakat és módokat ki­eszelte és oly ügyesen tudott beszélni, hogy társait végül is rá­vette a merényletre. És mikor a cselekvés pillanata elérkezett, Chaerea a többi összeesküvőt elszánt cselekvésre buzdította és megkönnyítette nekik Gaius meggyilkolását azzal, hogy majd­nem halálos sebet ejtett rajta. Igazság szerint tehát azt is Chaerea megfontoltságának, elszántságának és bátorságának kell tulaj­donítanunk, amit a többi összesküvők tettek.

Gaius pedig sebektől borítottan, élettelenül feküdt ott. A me­rénylet végrehajtása után Chaerea és társai látták, hogy nem me­hetnek vissza nyugodtan azon az úton, amelyen jöttek. Az ese­mény mégis csak rémületet keltett bennük, mert egy császárt megölni nem csekélység, hiszen az oktalan tömeg mégis csak sze­rette, mert kedvére tett, a katonák pedig bizonyosan véres bosz- szút állnának érte. Ezenfelül a folyosó, ahol a gyilkosságot elkö­vették, nagyon szűk és tele volt rengeteg szolgával és testőr­katonával. Az összeesküvők tehát mást utat választottak, és föl­mentek Germanicus lakásába; a meggyilkolt Gaius éppen Ger­manicus fia volt. Ez a lakás össze volt kötve a palotával, amely egyetlenegy épület volt s ezt az egyes uralkodók folyton bőví­tették. Éppen ezért többféle neve volt; vagy arról nevezték el, aki az épület egyik részét fölépítette, vagy arról, aki egy másik részt elkezdett építeni. Az összeesküvők tehát hamarosan kiju­tottak a tömegből és egyelőre biztonságban voltak, mert a csá­szár meggyilkolásának még nem ment híre. Legelőször a ger­mánok tudták meg Gaius halálát, még pedig a testőrkatonák, akik annak a népnek a nevét viselik, amelyből a kelta légiót toborozták. Ezek a germánok természetüknél fogva hirtelen­haragú emberek, mint a többi barbár népek is és nem igen gon-

dolkoznak, hanem cselekszenek s roppant testi erejük miatt rend­szerint az első támadásban alkalmazzák őket s akármilyen ellen­séget legyőznek. Midőn tehát a germánok értesültek Gaius meg­gyilkolásáról, irtózatosan felháborodtak, de nem annyira a csá­szár iránti szerétéiből, mint inkább érdekből, mert Gaius rend­szerint dús ajándékokkal vásárolta meg hűségüket. Kardot rán­tottak, végigrohantak a palotán és keresték a császár gyilkosait; Sabinus ezredes vezette őket, aki valamikor gladiátor volt s nem annyira a maga vagy ősei bátorsága révén nyerte el ezt a parancs­noki állást, hanem roppant testi ereje miatt. Legelőször is Aspre- nasra bukkantak, akinek a tógáját, mint említettem, az áldozati állat vére befröcskölte és csakugyan rossz előjellé vált ez, mert ott helyben felkoncolták. Azután Norbanus akadt útjukba, az egyik legelőkelőbb polgár, akinek ősei között sok. hadvezér is volt; azonban ez a méltósága sem, szelídítette meg a dühöngőket. Mivel azonban irtózatos erejű ember volt, elkapta a legelső kato­nát, aki rárohant, elvette a kardját és úgy látszott, drága áron adja az életét; végül is a túlerő győzött és ő sebektől borítottan meghalt. Harmadiknak Anteius szenátor került a kezükbe néhány kísérőjével; ez nem véletlenül került ide, mint a másik kettő, ha­nem kíváncsiságból, mert szerette volna látni a meggyilkolt Gaiust, hogy így elégítse ki gyűlöletét. Ugyanis Gaius száműzte atyját, akinek ugyancsak Anteius volt a neve, de ezzel nem érte be, hanem parancsot adott a katonáknak, hogy öljék meg. Anteius tehát gyönyörködni akart a császár holttestében és ám­bár ebben a most támadt általános zűrzavarban igyekezett el­bújni, nem menekülhetett meg a germánok dühétől, mert minden zugot felkutattak és bűnöst és ártatlant egyforma dühvei felkon­coltak. így haltak meg ezek.

Mikor Gaius meggyilkolásának híre a színházba is eljutott, rémület fogta el az egész tömeget, amely alig bírta elhinni a hírt. Egyesek ugyan örömmel hallották volna a császár halálhírét és sokat nem adtak volna érte, ha ilyen szerencse éri őket, de olyan gyávák voltak, hogy nem is mertek hinni benne. Mások viszont nem -szívesen vették volna, ha a hír igaz, mert nem kívántak a császárnak ilyen szerencsétlen véget és úgy gondolták, hogy em­beri erővel ilyesmit nem is lehet végrehajtani. Ezek azonban mind asszonyok, fiatalemberek, rabszolgák és katonák voltak. Ezek az utóbbiak a császár zsoldjában álltak és szolgái voltak az ő zsarnoki kegyetlenkedésének s a legkiválóbb polgárok ki­végzése révén jócskán megtollasodtak. A nők és a fiatalemberek pedig általában nagyon szeretik a látványosságokat, a gladiátori

viadalokat és a véres jeleneteket. Hiszen mindez állítólag a nép gyönyörködtetésére történt, ámbár tulajdonképpen Gaius esze­veszett kegyetlenkedésének kielégítése volt a célja. A rabszolgák pedig engedélyt kaptak, hogy gazdáikat bepanaszolhassák és ha vádat emeltek ellenük, a császár mindig melléjük állt; így aztán ha bármilyen légből kapott rágalmat koholtak gazdájuk ellen, könnyű szerrel hitelre találtak és ha elárulták, mekkora a vagyo­nuk, nemcsak szabadságukat nyerték vissza, hanem jutalmul ren­geteg pénzt is kaptak, mert a följelentésért a vagyon nyolcad- része járt nekik. Végül a patríciusok hihetőnek tartották a hírt, mert részben tudtak a tervezett merényletről, részben pedig szív­ből kívánták Gaius halálát. Azonban ügyesen leplezték örömüket, sőt tettették magukat, mintha semmit sem hallottak volna. Ugyanis egyesek attól tartottak, hogy esetleg tévedtek és majd megbüntetik őket, mert túlságosan korán árulták el igazi érzel­meiket; másoknak, akik mint cinkosok bele voltak avatva az összeesküvésbe, éppen ezért volt okúk elhallgatni vélem énvüket; végül voltak, akik nem ismerték a többi összeesküvőt, tehát fél­niük kellett, hogy ha valakivel beszélnek, akinek érdeke a zsar­nokság fenntartása, elárulják magukat és ha Gaius esetleg még él, halállal bűnhődnek. Csakugyan egy másik hír arról beszélt, bőgj7 Gaius megsebesült ugyan, de nem halt meg és most orvosok ke­zelik. Nem volt senki, akivel őszintén lehetett volna közölni bár­kinek a véleményét. Ugyanis ha valaki Gaius barátja volt, nem bíztak benne, mert a zsarnok pártján volt; ha pedig gyűlölte őt, akkor éppen gyűlölete miatt nem adtak hitelt szavainak. Végül egy harmadik híradás, amely a patríciusok minden reményét el- hervasztotta, jelentette, hogy Gaius nem törődve sebeivel és a halálos veszedelemmel, azon véresen a fórumra ment és most beszédet tart a néphez. Ez azonban olyan embereknek az ostoba koholmánya volt, akik nyugtalanságot akartak kelteni, és min­denkinek azt mondták, amit legszívesebben hallott. De senki sem mozdult a helyéről, nehogy hamis vádat emeljenek ellene, ha távozik; mert előrelátható volt, hogy azt, aki a színházból ki­megy, nem valódi meggyőződése szerint fogják megítélni, hanem a följelentők és a bírák kénye-kedve szerint.

' Midőn a germán szakasz kivont karddal körülvette a szín­házat, a nézők már az életükért kezdtek rettegni; valahányszor egy katona belépett, megremegtek, mintha máris mészárolnák őket és elvesztették a fejüket; sem a színházból nem mertek ki­menni, de azt is tudták, hogy ha sokáig bent maradinak, akkor sem maradhatnak nyugton. Mikor a katonák valamennyien bent

voltaik, a színház csak úgy visszhangzott a nézők kiáltozásától, akik térdrehulltak a germánok előtt és bizonykodtak, hogy ők semmiféle lázadás tervéről nem tudtak, ha ugyan egyáltalán tervezett valaki lázadást, de nem tudtak arról sem, hogy mi tör­tént. Kíméljék tehát őket, ne kelljen mások bűnéért bűnhödniök; engedjék meg nekik, hogy ha esetleg történt valami, kinyomoz­hassák az értelmi szerzőjét. így és efféleképpen jajveszékeltek és sírva és zokogva szólították az isteneket, ahogy a fenyegető ve­szedelem sugallta nekik és ahogy csak a halál torkában lehet imádkozni. Ez végre megtörte a katonák dühét és kezdték már szégyellni, hogy úgy acsarkodtak a nézőkre. Valóban kegyetlen eljárás lett volna ez és most már ilyennek látták a feldühödött katonák is, miután az oltárra helyezték az Asprenasszal együtt meggyilkoltak fejeit. Ennek láttára azonban a nézőket még na­gyobb izgalom fogta el, mert ismerték a meggyilkoltak magas rangját és szánakoztak sorsukon, egyúttal azonban ugyanakkor megint rádöbbentek a maguk válságos helyzetére, amelyből nyil­ván nem lehetett már szabadulniok. így történt, hogy azoknak az öröme is mindenestül megkeseredett, akiknek elegendő okuk volt arra, hogy Gaiust gyűlöljék, hiszen most maguk is halálos vesze­delemben forogtak és semmi reményük sem volt a menekülésre.

Ennek a bizonytalanságnak az árverési kikiáltó, Evaristus Arruntius vetett véget, hatalmas hangjával; egyike volt a leggazda­gabb rómaiaknak és ebben az időben és később is igen befolyásos közéleti férfiú volt. Ámbár ez az ember mindenki másnál jobban gyűlölte Gaiust, nem mutatta, mennyire örül az eseménynek, ha­nem tanácsosabbnak tartotta a ravasz óvatosságot, mert a féle­lem és a bizonytalanság ezt parancsolta. Tehát úgy eltorzította külsejét, ahogy csak tudta, gyászruhát öltött, mintha legdrágább családtagját vesztette volna el, elment a színházba és kihirdette Gaius halálát: ezzel megnyugtatta a bizonytalanság miatt gyöt­rődő embereket. Nemsokára megjelent Arruntius Stella is, aki visszahívta a germánokat; vele jöttek a törzstisztek, akik kiadták a parancsot, hogy tegyék hüvelyébe kardjukat s azután ők is be­jelentették a császár halálát. így azután megmenekült a színház­ban egybegyűlt nézőközönség és mindenki, aki a germánok ke­zébe került. Mert amíg ezek abban reménykedhettek, hogy Gaius életben marad, semmiféle kegyetlenkedéstől sem riadtak vissza, mert még mindig annyira ragaszkodtak hozzá, hogy az életüket is szívesen feláldozták volna, ha ezzel megmenthették volna a haláltól. De mihelyt megbizonyosodtak Gaius haláláról, dühük nyomban lecsillapodott, mert most már semmi érdekük sem volt

megmutatni ragaszkodásukat valaki iránt, aki már nem tudta viszonozni, hiszen halott volt. Másrészt pedig attól tartottak, hogy ha tovább erőszakoskodnak, megbünteti őket a szenátus, amennyiben ez veszi át a főhatalmat, vagy pedig az új császár. A germánok tehát kénytelen-kelletlen abbahagyták az öldöklést, amire a Gaius ellen végrehajtott merénylet ösztökélte őket.

Chaerea nagyon aggódott, hogy Minucianus a germánok kezébe kerül és megölik, tehát sorra kérlelte a katonákat, hogy kíméljék őt és mindenütt érdeklődött, hogy nem gyilkolták-e meg máris. Erre Clemens szabadon bocsátotta az eléje vezetett Minucianust és ezzel, mint a többi szenátor, ő is tanúságot tett arról, hogy jogosnak ismeri el és helyesli a merényletet és bizony­ságot tett azoknak a férfias gondolkodásáról, akikben ugyan­csak megfogant ez az elhatározás, de nem hajthatták végre. Ugyanis egy zsarnok rövid ideig örömét találhatja a féktelen kegyetlenkedésben, magyarázta Clemens, de nem érhet jó véget, mert a tisztességes emberek gyűlölete miatt végül is áldozatul esik a sorsnak, amely Gaiust is lesújtotta, aki még az össze­esküvés előtt ellensége lett önmagának és tűrhetetlen kegyetlen­kedéseivel és törvénysértéseivel maga lett az oka, hogy legjobb barátai legelkeseredettebb ellenségeivé változtak. És ámbár ezek voltak eszközei a merénylet végrehajtásának, Gaius tulajdon­képpen maga ölte meg magát.

Most végre a közönség fölkelt helyéről és szörnyű tolongás támadt a nézők között, mert mindenki nyakra-főre minél előbb ki akart jutni. A tolongást egy Halkyon nevű orvos kezdemé­nyezte, aki elrohant, mintha sebesülteket kellene kötöznie és kísérőit elszalasztottá, színiéig azért, hogy kötözőszereket hozza­nak, a valóságban azonban azért, hogy a fenyegető veszedelem­ből kimentse őket. Eközben a szenátus is összeült a Curiában, a nép is összeverődött a Fórumon, ahol rendszerint a népgyűlése­ket tartják. Azonnal vizsgálatot indítottak a császár gyilkosainak kinyomozására; ezt a nép komolyan gondolta, a szenátus azon­ban csak alakiságnak tartotta. Jelen volt az ülésen a konzul­viselt Valerius Asiaticus is. Ez kiment az ordító tömegbe, amely rettenetesen fel volt háborodva, hogy a gyilkosokat még mindig nem nyomozták ki s mikor mindenfelől azzal a kérdéssel ostro­molták, hogy ki a tettes, ezt felelte: „Nagyon szeretném, ha én magam volnék az.“ Egyébként a konzulok rendeletet adtak ki, amelyben súlyos; vádakat emeltek Gaius ellen is felszólították a népet és a katonákat, hogy oszoljanak szét. Egyúttal a nép­nek jelentős adóelengedést Ígértek, a katonáknak pedig jutal-


2. FEJEZET

A szenátorok népuralmat, a katonák császárt akarnak. Gaius feleségének és leányának meggyilkolása. Gaius jelleme

840

 

mát, ha békén maradnak és minden túlkapástól tartózkodnak. Tudniillik attól kellett tartani, hogy ha esetleg lázadás tör ki, a várost kifosztják és a templomokat kirabolják. Nemsokára teljes számban összegyűltek a szenátorok és különösen azok, akik Gaius ellen összeesküdtek s oly vakmerőségről és elbizako­dottságról tettek tanúságot, mintha máris az ő kezükben volna a föhatalom.                                                            •

Mialatt ezek az események leperegtek, Claudiust hirtelen kicsempészték házából. Tudniillik a katonák összegyűltek, tanácskoztak a foganatosítandó intézkedések felől és abban álla­podtak meg, hogy a népuralom nem alkalmas ilyen bonyolódott kormányzat intézésére és nekik sem érdekük. Viszont ha a fő­emberek közül valamelyiket császárrá kiáltják ki, nekik csak hátrányuk lehet a dologból, mert nem ők segítették hozzá méltó­ságához. Mivel még semmiben sem állapodtak meg határozottan, bizonyára legokosabb lesz, ha Claudiust választják császárrá, aki az elhunyt császár nagybátyja és; így éppen olyan előkelő származású és műveltségű ember, mint akármelyik szenátor. Tőle remélhetik, hogy ha uralomra jut, érdemeikért megjutal­mazza és megajándékozza őket. Alighogy ezt elhatározták, rög­tön hozzá is fogtak a határozat végrehajtásához és ezért hozták ki a katonák Claudiust. Gnaeus; Sentius Saturninus, aki — mi­után megtudta, hogy elvitték Claudiust — hallotta, hogy nem szívesen vállalná az uralkodói méltóságot, a valóságban azonban elfogadná, felállt a szenátusban s bátor, szabad és derék férfiú­hoz méltó beszédet mondott:

„Rómaiak, ámbár hosszú idő óta csak most virradt ránk meglepetésszerűen a szabadság, mégis tény, hogy szabadok va­gyunk. Hogy meddig fog tartani, bizonytalan és az istenek aka­ratától függ, akiktől ajándékul kaptuk. De örülnünk kell neki s még ha újra elvesztjük is, boldogítani fog bennünket. Minden derék és erényes embernek drága egyetlenegy óra is, amelyet szabad hazában tölthet el, a törvények uralma alatt, amelyek fel­virágoztatták. Nem akarok beszélni a régi szabadságról, mert az már elveszett, mielőtt én még megszülettem volna. Azonban ezt a mostanit szomjas gyönyörűséggel akarom élvezni s boldognak

magasztalok mindenkit, akinek megadatott, hogy ebben az órá­ban születhetik. A halhatatlan istenek után ezért azokat illeti há­lánk, akik lehetővé tették, hogy ha későn is, élvezhessük a sza­badságot. Maradjon is meg s élvezhessük örökre! Minket pedig, akár fiatalok vagyunk, akár öregek, már ez az egy nap is kielé­gít. Az öregek kimondhatatlan szerencséjüknek fogják tartani, hogy szabadságban halhatnak meg; a fiatalok szemében pedig őseink nemes jellemének emléke lesz. Nekünk is az legyen most legfőbb gondunk, hogy ebben az emelkedett szellemben éljünk, amely egymaga tudja megadni és megtartani az embereknek a szabadságot. A történelemből és a magam tapasztalataiból tudom, mily nagy szerencsétlenség a birodalomra egy zsarnok uralma; mert ez minden tehetséget megfojt, minden nemes jellemű ember szabadságát korlátozza és kitenyészti a hízelgést és a gyávasá­got, mert az államot nem a törvény bölcs parancsai szerint, ha­nem kénye-kedve szerint kormányozza. Mert mióta Julius Caesar elszánta magát, hogy kiveszi a nép kezéből a hatalmat, mióta sutba dobta az alkotmányt és ezzel megingatta az államot, láb­bal tiporta a jogot és csak szenvedélyeire hallgatott: a birodal­mat ezer meg ezer csapás sújtotta. Mert utódai versengve igye­keztek félredobni az ősi erkölcsöt és kiirtani a városból, már amennyire tudták, a derék és nemes polgárokat. Ezek abban keresték biztonságukat, hogy elvetemedett és gonosz emberekkel vették körül magukat, az igazán kiváló férfiakat pedig nemcsak háttérbe szorították, hanem ki is irtották. Akármennyién voltak és; akármily elviselhetetlen kegyetlenségeket követtek el, mégis ennek a ma meggyilkolt Gaiusnak sokkal több gaztett szárad a lelkén, mint a többieknek együttvéve: és pedig ő nem csupán pol­gártársait, hanem rokonait és barátait is ádáz dühvei sanyar­gatta. Hiszen napról-napra növekedett gonoszsága, amellyel igaz­ságtalan ítéleteket hozott és egyre becstelenebből dühöngött iste­nek és emberek ellen. Egy zsarnoknak sosem elég a szenvedélyét igazságtalan kegyetlenkedéssel lecsillapítania s mások javait és becsületét elrabolnia, hanem abban leli a legnagyobb gyönyörű­ségét, ha ellenségeit innagostul kiirthatja. Minden szabad ember ellensége a zsarnoknak s még azok sem tudják megnyerni jó­indulatát, akik türelmesen elviselik zsarnokoskodásait. Mert a zsarnok tudatában van törvényszegéseinek, amelyekkel annyi embert sújtott és áldozatai megadással és önmegtagadással vise­lik szerencsétlenségüket, ennélfogva azt hiszi, hogy csak akkor biztos az élete, ha ezeket a szerencsétleneket elteszi láb alól. Ettől a rákfenétől szabadultatok meg most és most már többé nem

szabad más hatalmat elismernetek, csak a saját akaratotokat. És mivel ez az alkotmány nem csupán a pillanatnyi békét szerzi meg, hanem az állam tartós biztonságát is előmozdítja, mind­egy! teknek síkra kell szállnia a közjóért, vagy pedig ha nincs megelégedve azzal, ami történt és amit határoztunk, tartózkodás nélkül meg kell mondani a véleményét, mert nincs már uralkodó, aki büntetlenül zaklathatná a polgárokat és kénye-kedve szerint kivégeztetné azokat, akik kereken megmondják véleményü­ket. Kétségtelen, hogy legutóbb is legfőbb támasztéka volt a zsarnokságnak azoknak a gyávasága, akik az uralkodó elhatározásai ellen még a leghalkabb ellenmondást sem merték megkockáztatni. Mert élvezték a béke gyönyörűségeit, hozzá­szoktak a rabszolgaélethez és halálfélelmünkben, bármily dicső lett volna ez a halál, még á legnagyobb gyalázatot is némán tűr­tük és szótlanul néztük végig a megszégyenítő gyötrelmeket. Most mindenekelőtt a legnagyobb elismeréssel kell hódolnunk azoknak, akik a zsarnokot eltették láb alól, elsősorban Cassius Chaereának. Mert az istenek után ő volt az, akinek bölcs meg­fontolása és bátor karja megszerezte nekünk a szabadságot. Ezt nem szabad elfelednünk, hanem valamint ő a zsarnokság idején mindenki másnál hamarább elhatározta, hogy felszabadít ben­neteket és elsőül vállalt minden kockázatot, most, mikor meg­nyertük a szabadságot, le kell rónunk iránta köteles hálánkat és a kezdeményezésnek tőletek kell kiindulnia, szenátorok: mert szabad férfiak legszebb kötelessége leróni a hálát megmentőjük iránt. Ez a férfiú valóban megmentett bennünket, de egészen másképpen, mint Cassius és Brutus, Gaius Júliusi gyilkosai: mert ezek egyenetlenkedést és polgárháborút támasztottak az állam­ban, ő azonban a zsarnok meggyilkolásával egy csapásra meg­szabadította az államot minden szenvedéstől, amivel a zsarnok­ság sújtotta".

így beszélt Sentius s a jelenlévő szenátorok és lovagok nagy tetszéssel fogadták beszédét. Most felugrott Trebellius Maximus és lehúzott Sentiusi ujjáról egy gyűrűt, amelynek kövébe Gaius arcképe volt bevésve; Sentius, izgalmában, mikor fölment a szó­noki emelvényre, hogy őszinte beszédét megtartsa, nyilván el­felejtette lehúzni — s ebben a pillanatban a vésett kő eltört. Mi­kor végre késő éjszaka bevégződtek a tanácskozások, Chaerea kérte á jelszót a konzuloktól és a jelszó ez volt: „Szabadság". A jelenlévőket mind a két esemény bámulatba ejtette és a furcsa összefüggést úgyszólván senki sem tudta megmagyarázni. Tudni­illik, most, száz évvel azután, hogy a demokrácia megszűnt, a

konzulok megint visszanyerték azt a jogot, hogy ők ad ják ki a jelszót, mint ahogy a császárság megalapítása előtt a hadsereg parancsnokai is ők voltak. Mikor Chaerea megkapta a jelszót, kiadta a katonáknak, akik a szenátus ülésterme előtt álltak. Mindössze négy zászlóalj volt és ezeknek inkább császár sem kellett, mint hogy zsarnoknak szolgáljanak. Erre a katonák tiszt­jeik vezetésével elvonultak s hamarosan szétoszlott a tömeg is, hangos ujjongással és bizakodással, mert megint övé volt a hata­lom és nem uralkodott már zsarnok fölötte. Chaerea nagyon nép­szerű lett.

Egyébként Chaereának sehogysem volt ínyére, hogy Gaius felesége és leánya, sőt egész családja nem pusztult el a császárral együtt. Tudniillik az volt a meggyőződése, hogy ha akárki élet­ben marad ebből a családból, csak veszedelmére válhatik az ál­lamnak és törvényeknek és mivel minden áron be akarta fejezni a megkezdett művet és így kielégíteni Gaius iránt érzett gyűlöle­tét, elküldte Julius Lupus ezredest, azzal a paranccsal, hogy ölje meg Gaius feleségét és leányát. Lupust, Clemens rokonát, azért bízta meg ezzel a feladattal, hogy mint a zsarnokgyilkosság ré­szese éppen úgy elnyerhesse a polgárok elismerését, mintha kez­dettől fogva az egész összeesküvésben részes lett volna. Néhány összeesküvő azonban embertelenségnek tartotta, hogy nőt gyil­koljanak, annál inkább, mert Gaius nem a felesége hajtogatá­sára, hanem a maga elhatározásából követte el azokat a gaztette­ket, amelyek az államot romlásba döntötték és a polgárok színe- javát kipusztították. Mások viszont úgy vélekedtek, hogy az ef­féle ítéleteket a császár feleségének rovására kell írni és neki kell tulajdonítani a kezdeményezést mindazokban a gaztettekben, amiket Gaius elkövetett; tudniillik az a gyanú merült fel ellene, hogy bájitalt adott be férjének, hogy egyszersmindenkorra biz­tosítsa szerelmét és hajlandóságát. Ezzel pedig őrjöngésbe haj­szolta és ezért tulajdonképpen ő tette tönkre Róma s az egész 'földkerekség boldogságát. Hiába ellenkeztek a mérsékeltebbek, ez a nézet kerekedett felül, tehát Lupus megkapta a megbíza­tást, hogy gyilkolja meg a császár feleségét. Ez haladéktalanul hozzá is fogott, hogy semmit el ne mulasszon, ami a közjónak javára válhatik. Amint belépett a palotába, látta, hogy Gaius fe­lesége Caesonia ott fekszik a földön a holttest mellett, amelyet még nem részesítettek a halottakat megillető gondozásban és a sebekből ömlő vér egészen beszennyezett. Szörnyű fájdalmában sírt és jajveszékelt; fájdalmát csak fokozta, hogy ott volt mellette leánya is; sikoltozásaiból szüntelenül kihangzott a panasz, hogy

miért nem hitt neki Gaius, holott annyiszor figyelmeztette. Ezt a kijelentését akkoriban sokféleképpen magyarázták és még most sem sikerült határozott magyarázatban megállapodni. Tudniillik egyesek úgy magyarázzák ezeket a szavakat, mintha Caesonia azt tanácsolta volna neki, hogy mérsékelje magát és hagyja abba a kegyetlenkedést a polgárok ellen, nehogy majd vele is így bán­janak el. Mások viszont úgy vélekedtek, hogy mikor hírek kezd­tek szállingózni az összeesküvés felől, arra bujtogatta Gaiust, hogy azonnal végeztessen ki mindén gyanús embert, ha nem is követett el semmi bűnt, hogy megmentse a maga életét. Ezzel a szemrehányásával tehát csak azt akarta mondani, hogy a császár, hiába figyelmeztette, túlságosan lagymatagon cselekedett. Ennyi­féleképpen magyarázták tehát Caesonia siralmát. Mikor a sze­rencsétlen asszony most látta Lupust belépni, sírva és; jajgatva odamutatott Gaius holttestére és kérte az ezredest, hogy lépjen közelebb; de mikor észrevette, hogy Lupus mozdulatlanul áll és magatartásából kitalálhatta, milyen szándékkal jött, belenyugo­dott elkerülhetetlen sorsába, kitárta keblét, mint azok, akik bú­csúznak az élettől, tanúkul hívta az isteneket és embereket s oda­szólt neki, hogy habozás nélkül teljesítse a rábízott kötelességet. Azután bátran fogadta Lupus halálos döfését s leánya is vele együtt halt meg. Lupus nyomban visszasietett Chiaereához s je­lentette, hogy a parancsot végrehajtotta.

Négy hónap híján négyévi uralkodás után ilyen véget ért Gaius. Már uralomra jutása előtt is szívtelen és. kimondhatatlanul kegyetlen ember volt, emellett kéjenc és könnyen hitt minden be- súgásnak. Mindenütt veszedelmet szimatolt, pillanatok alatt meg­hozta a halálos ítéletet s ostoba és gőgös nagyzolásában éppen azokkal éreztette hatalmát, akik legkevésbbé szolgáltak rá. Tör­vényszegései és gyilkosságai révén óriási vagyont halmozott fel és nem ismerte el sem az isteneket, sem a törvényt, hanem min­denben a tömeg tetszését hajhászta. Az erénynél többre becsült mindent, amit a törvény gazságnak minősít. Barátai iránt hálát­lan volt, bármily hűségesek voltak hozzá és féktelen haragjában még a legcsekélyebb hibákat is a legszörnyűbb büntetésekkel torolta meg. Minden tisztességes ember az ellensége volt és akara­tának erőszakos érvényesítésében nem ismert mértéket. Attól sem riadt vissza, hogy édes testvérével ne fajtalankodjék; emiatt ter­mészetesen undorral, irtózattal és gyűlölettel fordultak el tőle a rómaiak. Senki sem tudná felhozni olyan cselekedetét, amely csakugyan nagyszabású és uralkodóhoz méltó lett volna, akár a kortársak, akár az utókor javára; talán csak egyetlen kivétel

van: Rhegiumnál és a szicíliai parton raktárakat építtetett az Egyiptomiból érkező hajók számára; ezek általános vélemény szerint a hajózás szempontjából igen hasznos berendezések vol­tak, csakhogy ezeket sem fejezte be. Ugyanis az építést csak immel-ámmal intézték, mert Gaius egyéb haszontalan munkákra pazarolta gondját és annyi pénzt fordított szórakozásaira, hogy nemes célokra nem maradt semmije. Viszont kitűnő szónok volt s épp oly jól beszélt görögül, mint latinul; ezenfelül igen eleven volt a felfogása s mivel mindent rögtönözve meg tudott cáfolni, amit mások betanultak és nagy fáradsággal előkészítettek, aligha kelhetett vele más szónok versenyre, annál kevésbbé, mert ter­mészetes tehetségét szorgalmas gyakorlással fejlesztette. Egyéb­ként a szorgalmas tanulásra a Tiberiusszal való rokonsága is ösztönözte, — mert az ő testvérének az unokája volt, —■ ugyanis őt követte a trónon és ő is kivételesen járatos volt minden tudo­mányban. Ö volt az eszményképe Gaiusnak; ő is úgy akarta tel­jesíteni kötelességeit rokonai iránt és úgy akart engedelmeskedni az uralkodó császárnak és így lett korának legjelentősebb római férfia. De műveltsége sem óvhatta meg a balsorstól, amelyet ön­kényeskedésével vont magára, mint ahogy általában nehéz mester­ség az önuralom mindazoknak, akik nem felelősiek semmiért, ha­nem kényük-kedvük szerint cselekedhetnek. Eleinte, amikor barátait a legkitűnőbb férfiak közül válogatta ki és a tudomány­ban is a legkiválóbb mintaképek nyomán haladt, nagyon szeret­ték alattvalói; de később, mikor zsarnokoskodása egészen elfajult, egyre jobban csökkent népszerűsége és így elkerülhetetlen volt, hogy áldozatul ne essék az egyre növekvő elkeseredésnek.

3.   FEJEZET

Claudiust a katonák császárrá kiáltják ki. A szenátus, küldöttséget
indít hozzá

Claudius tehát, mint föntebb említettem, egy darabig együtt ment Gaiuisszal, aztán elvált tőle és mivel a császár gyászos vége miatt az egész házban nagy volt az izgalom, elbújt az egyik szűk folyosón, mert féltette az életét; úgy gondolta, hogy most már legfeljebb császári származása hozhat rá veszedelmet. Az utóbbi időben visszavonult életet élt és igen szerény életmód mellett iro­dalmi tanulmányokkal foglalkozott, különösen görög irodalom­mal és egyetlen gondja volt, hogy semmi áron ne keveredjék bele

a politikai zűrzavarba. Miközben tehát a népen erőt vett a rémü­let és a palotában csak úgy hemzsegtek a dühös katonák és a polgárok aggodalmában és zavarában nyilván a testőrség is osz­tozott, tanácskozásra ültek össze az úgynevezett praetorianusok, a hadsereg színe-java. A jelenvoltak közül senki sem vette túlsá­gosan szívére Gaius meggyilkolását, hiszen megérdemelte sorsát, csak arról akartak tanácskozni, hogy ők maguk hogyan kovácsol­hatnának hasznot ebből az ügyből. Hiszen a germánok is inkább a maguk kegyetlen ösztöneit akarták kielégíteni, nem pedig a köz­jót megvédelmezni, amikor bosszút álltak a gyilkosokon. Mindez fokozta Claudius aggodalmát, aki reszketett az életéért, főképpen mikor látta, amint körülhordozták Asprenasnak és vele együtt meggyilkolt társainak fejeit. Az esti szürkületben valami emel- kedettebb helyen állt, amihez néhány lépcső vezetett fel, mikor egy Gratus nevű testőr ment hozzá, abban a hiszemben, hogy valami rossz szándékú ember áll ott. Claudius odaszólt, hogy jöjjön közelebb, de a katona nem ment oda. Mikor azután felé nyújtotta a kezét, a katona fölismerte és bajtársainak, akik hozzá­siettek, odakiáltott: „Hiszen ez Germanicus, nosza hát kiáltsuk ki császárnak!11 Mivel Claudius észrevette, hogy a katonák erőszak­kal magukkal akarják vinni és már-már Gaius sorsától rettegett, könyörögni kezdett, hogy kíméljék meg az életét és bizonykodott, hogy ő sohasem bántott senkit és semmi tudomása sem volt mindarról, ami történt. Gratus azonban megragadta a jobbkarját és rákiáltott: „Ne beszélj ilyen ostobaságokat, hanem tekints föl és gondolj arra, hogy az istenek az emberiség üdvére megfosz­tották Gaiust a császári méltóságtól és neked adták azt erényeid jutalmául. Jöjj hát és foglald el őseid trónját.“ És ezzel fölemelte Claudiust, aki félelmében és’a hallottakon érzett örömében össze- roskadt.

Hamarosan sok testőrkatona sereglett Gratus köré és mikor látták, hogy Claudiust viszik, elszomorodtak, mert nem gondol­hattak másra, mint hogy a legutóbbi események miatt öt is ki­végezni hurcolják. Claudius egész életében tartózkodott minden törvénysértéstől és Gaius uralkodása alatt szüntelenül veszede­lemben forgott az élete. Fölhangzott tehát itt is, ott is az a véle­mény, hogy a konzuloknak közbe kellene lépniök érdekében. Közben egyre több katona csatlakozott a csoporthoz és a nép szétrebbent. Claudius azonban olyan gyönge volt, hogy járni sem tudott; szolgái, akik gyaloghintóját vitték, elszaladtak, mikor lát­ták, hogy gazdájukat viszik s azt hitték, hogy vége az életének.

Mikor a menet a Palatinus tetejére érkezett, oda, ahol a történet­írók szerint Róma első lakosai megtelepedtek, még nagyobb katonacsapat verődött össze, hiszen itt kellett dönteni a jövőről; valamennyien látni akarták Claudiust és Germanicus emlékéért császárnak akarták kikiáltani; mert testvére volt ennek a hős férfiúnak, akinek dicső hírneve fényt sugárzott a család minden tagjára. Ehhez járult még, hogy a katonák arra gondoltak: mily mohók azok, akik most hangadók a szenátusban, meg arra, hogy mennyi gazságot követtek el, mikor régebben az ő kezükben volt a hatalom. Mérlegelték a maguk súlyos helyzetét is, hiszen ha egyetlen ember keríti kezébe megint a hatalmat, akkor ugyancsak retteghettek tőle, míg ellenben ha Claudius jut uralomra az ő segítségükkel és támogatásukkal, bizonyára hálás lesz és érde­meikhez mérten fogja őket jutalmazni.

így töprenkedtek az egybegyűltek és véleményüket közölték az újonnan jöttékkel is, akik szívesen hozzájárultak a tervhez; Erre Claudiust középre vették és elkísérték a táborba, nehogy tervüket valami közbejött akadály meghiúsítsa. Közben a nép és a szenátorok közt vita támadt, mert ezek szerették volna megint kezükbe kaparintani régi hatalmukat és lerázni a zsarnokság igáját, s erre, úgy Játszott, itt az alkalom; viszont a nép, amely a főnemességet mindig gyűlölte és a császári hatalomban látta az önkényeskedés legjobb fékjét és a maga legbiztosabb táma­szát, ujjongva fogadta Claudius kikiáltását. Hiszen, ha egyszer uralomra jut, tőle remélte a polgárháború megakadályozását, amely épp úgy kitörőiéiben volt, mint Pompeius alatt. Mikor a szenátus értesült, hogy a katonák Claudiust a kaszárnyába vit­ték, legelőkelőbb tagjait elküldte hozzá, azzal a kéréssel, hogy ne tegyen erőszakos lépést az uralom elnyerésére, hanem kövesse a szenátus utasításait, mivel ő csak egy ember oly sok ezerrel szemben, s később maga is közéjük fog tartozni. Bízza a törvé­nyes hatóságokra a gondoskodást az államformáról és gondolja meg, mennyi szerencsétlenséget zúdítottak a régebbi uralkodók a birodalomra és Gaius uralkodása alatt milyen veszedelmeket kellett elviselnie neki is velük együtt. Ha tehát elítéli más ember kegyetlen zsamokoskodását, akkor legalább ő maga tartózkod­jék attól, hogy ugyanilyen bűnt kövessen el hazája ellen. Ha a szenátus akaratához igazodik és megelégszik korábbi élete tisz­tes nyugalmával, akkor szabad polgártársai elhalmozzák majd ■tiszteletük jeleivel, ő pedig igaz férfiú hírében fog állni, aki a tör­vény szerint nemcsak uralkodni, hanem szolgálni is hajlandó.

Ha azonban nem hallgat rájuk és nem okul Gaius halálából, lelke rajta: a hadsereg javarésze a pártjukon áll, bőségesen van fegy­verük és rabszolgájuk is rengeteg, s mindezt fel is használhatják. De főképp abba vetik reményüket, hogy a sors és az istenek csak azt támogatják, aki a törvényért és az igazságért küzd és ezek éppen azok, akik hazájuk szabadságáért harcolnak.

Ilyen szavakat intéztek a szenátus kiküldöttei, Veranius és Bronchus néptribunüsok Claudiushoz és könyörögve kérték, ne zúdítsa a városra a háború nyomorúságát. De mikor látták, mily rengeteg katona nyüzsög körülötte, úgy hogy ezekhez képest a konzulok hadserege jelentéktelen volt, hozzátették azt a kérést is, hogy ha mindenáron el akarja foglalni a császári méltóságot, legalább is a szenátussal rüháztassa magára; mert ha nem erő­szakkal, hanem a szenátus beleegyezésével veszi kezébe az állam kormányzását, akkor annál nagyobb szerencse és siker kíséri majd uralkodását.

4.   FEJEZET

Agrippa közbelépése Claudius érdekében. Claudius végleg elnyeri a császári méltóságot és kivégezteti Gaius gyilkosait

Claudiust, aki nagyon jól tudta, milyen szándékkal küldték hózzá a követeket, egyelőre nyugodtabb magatartásra indították szavaik. Félelemnek már nyoma sem volt benne, részben mert katonáinak elszántsága bátorságot öntött belé, részben pedig mert Agrippa király biztatta, hogy ne adja ki kezéből a ráruhá­zott óriási hatalmat. Egyébként Agrippa Gaiusnak úgy megadta a végtisztességet, mint illett is megadnia olyan embernek, akit különösen nagyrabecsült: gondozásába vette Gaius holttestét, nyugágyra fektette, úgy. ahogy betakarta, azután a testőrségre ment azzal a hírrel, hogy Gaius él még, de sebei teljesen kimerí­tették és sürgős orvosi kezelésre van szüksége. Mikor meghal­lotta, hogy Claudiust a katonák magukkal vitték, azonnal hozzá sietett és éppen abban a pillanatban érkezett oda, amikor tanács­talanságában már-már hajlandó volt engedni a szenátus felszólí­tásának. Tehát bátorságot öntött Claudiusba és követelte, hogy szilárdan tartsa kezében az uralmat, azután megint visszament. Mikor megidézték a szenátus elé, illatos kenőccsel bekente haját, mintha lakomáról jönne és megkérdezte a szenátorokat, mit tett Claudius. Ezek elmondták neki, mi történt és megkérdezték

tőle, hogy véleménye szerint melyik volna a legalkalmasabb államforma. Erre Agrippa azt felelte, hogy ő személy szerint hajlandó a szenátus tekintélye érdekében akár az életét is föl­áldozni; de azt tanácsolja, hogy csak azt mérlegeljék, mi hasz­nos és ne a maguk javát hajszolják. Ha hatalmukat meg akar­ják tartani, akkor fegyverre és katonára van szükségük, hogy minden eshetőséggel szembeszálljanak. Mikor azt vetették ellene, hogy a szenátusnak bőségesen van fegyvere, pénzt pedig könnyű szerezni, ezenfelül máris jelentékeny haderő van együtt s ezt még könnyű szerrel gyarapítani lehet, ha egy csomó rabszolgát szabadon bocsátanak, Agrippa a következő ellenvetést kockáz­tatta: „Én ugyan a legnagyobb sikert kívánom nektek, szená­torok, de mivel a ti javatokról van szó, nem hallgathatom el véleményemet. Gondoljátok meg jól, hogy Claudius pártján van­nak a rég kipróbált katonák, akik igen ügyesek a fegyverforga­tásban, viszont a mi haderőnkkel, amely jött-ment idegenekből és hirtelenében szabadon bocsátott rabszolgákból áll, nem sokra megyünk. Tapasztalt és edzett katonák ellen nem állíthatunk csatára újoncokat, akik még a kardjukat is alig tudják kirán­tani. Tehát a legokosabbnak találom Claudiust barátságosan rábeszélni, hogy mondjon le az uralkodásról s én magam haj­landó vagyok megvinni neki az üzenetet. “

A szenátus helyesléssel fogadta szavait és Agrippát néhá- nyadmagával elküldte Claudiushoz. Amint odaértek, négyszem­közt közölte vele a szenátus zavarát és azt tanácsolta, hogy mikor felel az ajánlatra, tanúsítson óriási hatalmának megfelelő méltóságot. Claudius tehát azt válaszolta, hogy egyáltalán nem csodálkozik, hogy a szenátus nem akar elismerni uralkodót maga fölött, hiszen az előbbi uralkodók kegyetlenkedéseit súlyo­san megszenvedte. Most azonban a szenátorok sokkal enyhébb bánásmódban fognak részesülni, mert ő maga csak az uralko­dói címet tartja meg, a valóságban azonban velük akarja meg­osztani az uralmat. Mivel szemük láttára annyit s oly sokfélét cselekedett már, fenntartás nélkül megbízhatnak benne. Ezzel az üzenettel bocsátotta el a kiküldötteket. Ezután Claudius a kö­rülötte összegyűlt sereghez fordult és katonai esküvel kötelezte őket hűségre; majd a testőrségnek fejenkint 5000 drachmát osz­tatott ki, a századosoknak rangjuknak megfelelő nagyobb aján­dékot és a többi csapatoknak is, bárhol állomásoznak, ugyanezt az adományt ígérte meg.

849

A konzulok még az éjszaka folyamán gyűlésbe hívták a sze-

54 Flavius Josephus: A zsidók története

nátust a Győzelmes Jupiter templomába. Néhány szenátor el­bújt a városban,- mert mikor értesültek Claudius válaszáról, egy­szerre odalett a bátorságuk. Mások kimentek nyaralóikba, mert előre látták, hogy mi következik, kétségbeestek a szabadság ügye miatt és jobbnak tartották veszélytelenül meghunyász­kodni, nyugodtan és dologtalanul élni, mint a régebbi hatalom birtokában állandóan rettegni az életükért. Mégis több mint száz szenátor gyülekezett össze. Miközben az egybegyűltek a helyzet­ről tanácskoztak, a hozzájuk szító katonák nagy lármát csaptak és követelték, hogy a szenátus hadvezetéshez értő férfiút válasz­szón császárrá, mert a sokfejű uralom tönkretenné az államot; tehát feltétlenül amellett vannak, hogy az uralmat ne ruházzák a szenátusra, hanem inkább egyetlen uralkodóra. Hogy pedig ki méltó erre a megtiszteltetésre, abban csak ők, a katonák dönt­hetnek. A szenátus helyzete ezzel csak súlyosbodott, mert két­ségbe kellett esnie a sokat emlegetett szabadság ügyében, ezen­felül pedig Claudiustól is kimondhatatlanul rettegett. De voltak mások is, akik igényt tartottak az uralomra akár előkelő szárma­zásuk, akár a császári házzal való rokonságuk miatt. Ezek közé tartozott Marcus Minucianus is, mert ősi családból származott és Gaius testvére, Julia volt a felesége. A konzulok azonban egyre- másra felsorakoztatták a megválasztása ellen szóló érveket. Vale­rius Asiaticust az ilyenféle tervtől a másik Minucianus beszélte le, aki Gaius egyik gyilkosa volt. Kétségtelen, hogy szörnyű mészárlás támadt volna, ha valamennyi trónkövetelőnek meg­engedték volna, hogy összemérje erejét Claudiusszal. Tudniillik rengeteg gladiátor is tódult a táborba, továbbá az éjjeli őrség katonái és a hajók evezőslegénysége, valamennyi harcrakészen, úgy hogy a trónkövetelők sorra lemondták szándékukról, néme­lyek azért, hogy a várost kíméljék, mások pedig azért, mert a maguk bőrét féltették.

Kora reggel Chaerea társaival együtt elment a szenátusba, hogy beszédet intézzen a katonákhoz. Mikor ezek látták, hogy kezével csendet int és már éppen meg akar szólalni, nagy lár­mát csaptak és senkit sem engedtek szóhoz jutni, mert ők vala­mennyien egyetlenegy embert akartak uralkodónak. Szenvedé­lyesen követelték, hogy császáruk Jegyen, mert már elunták a várakozást. A szenátus tétovázott: a katonák esetleg nem isme­rik el tekintélyét, viszont Gaius gyilkosai nem akartak bele­nyugodni, hogy meghajoljanak a katonák követelései előtt. Ebben a helyzetben Chaerea nem titkolhatta el, mennyire nem

tetszik neki, hogy a katonák császárt követelnek, és megígérte, hogy ad nekik uralkodót, ha valaki jelet hoz neki Eutychustól. Ez az Eutychus az úgynevezett zöld párt kocsihajtója volt, Gaius leghűségesebb szolgája, aki mikor a császár istállóit építették, a katonákat rettenetesen meggyötörte és a legmegalázóbb mun­kákra kényszerítette. Ezt és több effélét szemükre vetett most Chaerea és azzal fenyegetödzött, hogy Claudius fejét is idehozza nekik, hiszen szégyellietes, mondta, hogy az őrült helyett most bohócot akarnak a trónra ültetni. A katonák azonban rá se he­derítettek szavaira, hanem kivont karddal és magasra tartott hadijelekkel Claudiushoz siettek és mint a többiek, ők is hűsé­get esküdtek neki. így aztán a szenátus megint elvesztette védel­mezőjét, a konzuloknak pedig úgyszólván már semmi hatalom sem volt a kezükben. Mindenkin rémület és csüggedés vett erőt, mert senki sem, tudta, mi lesz a sorsa, hiszen Claudiust magukra haragították. Egymást ócsárolták és máris a megbánás kezdte gyötörni őket. De most fölállt Sabinus, Gaius egyik gyilkosa és kijelentette, hogy inkább megöli magát, mintsem hozzájáruljon Claudius trónralépéséhez és megérje, hogy az állam megint zsar­nok uralma alá kerüljön. Azután szemére lobbantotta Chaereá- nak, hogy túlságosan ragaszkodik az életéhez, ha éppen ő, aki elsőnek szállt síkra Gaius ellen, többre becsüli az életet a haza szabadságánál, amelyet még így sem sikerült visszaszereznie. Chaerea azzal vágott vissza, hogy esze ágában sincs félni a halál­tól, de előbb ki akarja tapogatni Claudius szándékait.

Ez történt a szenátusban. A táborba pedig mindenfelől új meg új csapatok tódultak, hogy Claudiusnak hűséget esküdjenek. A katonák főképpen az egyik konzult, Quintus Pomponiust vá­dolták, hogy a szenátust a köztársaság visszaállítására akarta rá­venni, tehát kivont karddal rárohantak és bizonyára meg is ölték volna, ha Claudius közbe nem lép. Miután a konzult megmentette a haláltól, maga mellé ültette; de azokat a szenátorokat, akik Quintusszal jöttek, nem részesítette ugyanebben a megtisztelte­tésben, hanem némelyeket korbácsütésekkel kergettek el Clau­dius színe elől, Aponiust sebesülten vitték el és a többi szenátor is mind halálos veszedelemben forgott. Ekkor Agrippa király Claudiushoz fordult és megkérte, hogy bánjon szelídebben a sze­nátorokkal; mert ha kipusztítja őket, nem marad senki, aki fölött uralkodjék. Claudius hallgatott rá és összehívta a szenátust a palotába s a városon keresztül gyaloghintóbán maga is oda­vitette magát, katonakísérettel; közben a katonák durván bántal­mazták a polgárokat. Gaius gyilkosai közül Chaerea és Sabinus

is ott volt a tömegben, ámbár Pollio, akit Claudius kevéssel előbb a testőrség parancsnokává nevezett ki, külön rendelettel tiltotta meg nekik, hogy a nyilvánosság előtt mutatkozzanak. Midőn Claudius megérkezett a palotába, összehívta tanácsosait és meg­szavaztatta őket Chaerea ügyében. A merényletet ugyan vala­mennyien dicséretesnek tartották, a tettest azonban felségsértés­sel vádolták és az volt a véleményük, hogy a megérdemelt bün­tetéssel kell sújtani, hogy intő példa legyen a jövőre. Az ítélet értelmében Chaereát kivégezték s vele együtt Lupust és még sok romait. Chaerea állítólag férfiasán viselte sorsát: még az arcszíne sem változott el, sőt keményen megrótta Lupusit, aki sírvafakadt. Midőn Lupust levetkőztették, panaszkodott, hogy fázik; Chaerea odaszólt neki, hogy ha farkas, hát megszokhatta a fázást. Óriási tömeg kísérte ki őket a vesztőhelyre s mikor a menet odaért, Chaerea megkérdezte a katonát, vájjon ért-e a kivégzéshez, vagy pedig most először végez hóhérmunkát. Aztán elhozatta azt a kardot, amellyel Gaiust leszúrta. Egyetlen sikerült csapással ki­oltották az életét; Lupus azonban rosszabbul járt, mert félelmé­ben nem nyújtotta eléggé előre a nyakát, úgy hogy csak több csapással sikerült megölni.

Néhány nappal azután, hogy a halotti ünnepet megtartották és minden római bemutatta a halotti áldozatot elhalt szerettei szellemének, Chaereát is áldozattal tisztelték meg, amelyet bedob­tak a tűzbe; s közben szólították és felkiáltottak: bocsásson meg nekik és ne haragudjék rájuk hálátlanságuk miatt. így halt meg Chaerea. Sabinust azonban Claudius nemcsak felmentette, hanem engedélyt adott neki, hogy tovább viselje régi hivatalát. Mivel azonban becstelenségnek tartotta volna megszegni az összeeskü­vőknek adott szavát, öngyilkos lett, még pedig úgy, hogy kardját markolatig beledöfte a testébe.

5.   FEJEZET

Claudius visszaadja Agrippának nagyapja birodalmát és még meg is nagyobbítja. Rendeletéi a zsidók érdekében

Claudius mindenekelőtt eltávolította a hadseregből a meg­bízhatatlan katonákat, aztán rendeletet adott ki, amellyel meg­erősítette Agrippa királyt Gaiustól nyert méltóságában és dicsé­retével tüntette ki. Ezenfelül Judeából és Samariából is neki adott annyit, amennyit'nagyapja Herodes birtokolt. Ezeket a területe-

ket Agrippa a rokonság jogánál fogva kapta. Ezenfelül azonban Claudius a saját birtokaiból neki ajándékozta Abilát, amely vala­mikor Lysanias uralma alatt volt és a libanoni területeket. Az­után Róma város középpontjában, a Fórumon szövetséget kötött Agrippával. Antioohusnak, akitől elvette régebbi országát, oda­ajándékozta Kilikia egyik részét és egész Kommagenét. Aztán megint szabadon bocsátotta Alexander fővámbérlőt, régi barát­ját, akit Gaius haragjában börtönbe vettetett s aki valamikor anyja Antonia pénzügyeit intézte. Alexander fia azután fele­ségül vette Agrippa leányát, Berenikét. Mikor később férje Mar­cus, Alexander fia, meghalt, Agrippa az asszonyt férjhez adta öccséhez, Herodeshez és Claudiustól megszerezte neki Chalkis uralmát.

Ekkoriban az alexandriai zsidók és görögök közt viszályko­dás támadt. Tuniillik Gaius halála után megint bátorságra kaptak a zsidók, akiket uralma alatt kegyetlenül elnyomtak, úgy hogy nagyon sok bántalmat kellett az alexandriaiak részéről: eltűrniük. Hamarosan mindkét fél fegyvert ragadott. Claudius írásbeli pa­rancsot küldött az egyiptomi kormányzónak, hogy fojtsa el a nyugtalankodást, ezenfelül Agrippa király és Herodes kérésére Alexandriába és Syriába rendeletet küldött, amely így hangzott: „Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus néptribunus rendeli: tekintettel arra, hogy az Alexandriában lakó zsidók, az úgynevezett bennszülöttek, közvetlenül a város alapítása után a tulajdonképpeni alexandriaiakkal együtt telepedtek ott meg és a királyoktól éppen úgy polgárjogot kaptak mint amazok, mint a kiváltságlevelekből és rendeletekből nyilvánvaló, továbbá tekin­tettel arra, hogy mikor Augustus Alexandria városát bekebelezte birodalmunkba, a zsidók jogait nem csorbította, hanem ezeket a jogokat az idők folyamán odaküldött kormányzók minden ellen­vetés nélkül érvényben tartották, tekintettel továbbá arra, hog'z abban az időben is, amikor Aquila volt az alexandriai kormányzó és a zsidó etnarcha meghalt, Augustus nem tiltotta meg új etnarcha választását s mikor ez elébe járult hódolni, megengedte, hogy a zsidók a maguk szokásai szerint éljenek és ősi vallásuk­hoz hívek maradhassanak; végül tekintettel arra, hogy aiz alexandriaiak lázadása a velük együtt lakó zsidók .ellen még Gaius császár uralkodása idejére esik, aki beszámíthatatlan őrült­ségében a zsidó népet elnyomta, mert nem volt hajlandó elhagyni vallását és nem akarta őt istennek elismerni: Gaius esztelensége miatt nem szándékozom visszavonni a zsidók népének eddig adott engedményeket, hanem megerősítem minden előbbi jogu-

kait és megengedem, hogy vallásuk szerint élhessenek. Ugyancsak elrendelem, hogy e rendeletem közhírré tétele után mindkét fél tartózkodjék minden olyasmitől, ami újabb nyugtalankodásra adhatna alkalmat. “

így hangzott a rendelet, amelyet a zsidók érdekében Alexandriába küldtek. Ugyanekkor a birodalom többi részeibe küldött rendelet így hangzott: „Tiberius Claudius Angustus Caesar Germanicus, tribunusi hatalommal felruházott pontifex maximus, másodízben konzul, a következőket rendeli: Miután kedves barátaim, Agrippa király és Herodes arra kértek, hogy a római birodalomban élő zsidóknak adjam meg ugyanazokat a jogokat, amelyeket az alexandriai zsidók élveznek, kérésüket szívesen teljesítettem és nemcsak a kérvényezők kedvéért, hanem azoknak érdekében is, akikért közbenjártak nálam, méltányos­nak tartottam, hogy a rómaiak iránt tanúsított hűségüket azzal jutalmazzam, hogy egyetlen várostól, és pedig egyetlen görög várostól sem kobzom el azokat a jogokat, amelyeket az isteni Augustus megerősített. Sőt méltányosnak tartom, hogy a zsidók egész birodalmunkban minden zaklatás nélkül megtarthassák hagyományos szokásaikat s egyúttal figyelmeztetem őket, hogy érjék be ezzel a jóindulatú intézkedésemmel, viselkedjenek béke- tűrőn, ne sértsék meg más népek vallási szokásait, hanem élje­nek a maguk törvényei szerint. Ezt a rendeletemet tudomására kell hozni minden város, gyarmatváros és önkormányzatú város hatóságainak, Itália határain belül és kívül, továbbá valamennyi királynak és fejedelemnek a saját követeik útján, ezenfelül pedig legalább harminc napig ki kell függeszteni olyan helyen, ahol könnyen elolvashatja mindenki".

6.   FEJEZET

Agrippa rendeletéi Júdeába való visszatérése után. Petronius
rendelete Dóra városához a zsidók ügyében

Claudius császár azokkal a rendeletekkel, amelyeket Alexandria és az egész birodalom részére kiadott, bizonyságot tett róla, milyen érzelmekkel viseltetik a zsidók iránt. Nem sok­kal utóbb fényes külsőségek között elbocsátotta Agrippát orszá­gába, és valamennyi tartományi kormányzónak írásbeli rendele­tet küldött, hogy barátságosan és szívesen fogadják. Agrippa tőle telhetőleg siettette hazautazását, amint ez várható is volt olyan

embertől, akinek minden kívánsága teljesült; midőn megérkezett Jeruzsálembe, hálaáldozatot mutatott be és a törvény előírásait pontosan teljesítette. Éppen ezért sok nazireust megnyíratott, és azt az aranyláncot, amelyet Gaiustól kapott ajándékba, s amely éppen olyan nehéz volt, mint az a vasbilincs, amely valamikor királyi kezeire súlyosodott, emlékül korábbi szenvedéseire és ké­sőbbi szerencséjére felakasztotta a templomban a kincseskamra fölé, tanúbizonyságul, hogy a legnagyobb hatalom is könnyen összeomolhat és Isten újra fölemelheti a megalázottakat. A lánc felajánlása elegendőképpen bizonyította, hogy Agrippa király csekély ok miatt hogyan volt kénytelen trónját a börtönnel föl­cserélni és hogy nem sokkal utóbb hogyan szabadult meg bilin­cseitől és hogyan jutott a réginél is nagyobb hatalomra. Ebből azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy a legnagyobb hatalom sem óvhatja meg az embert a bukástól, viszont a bukott ember megint fölemelkedhetik a legmagasabb méltóságokra.

Miután Agrippa elvégezte az istentiszteleti szertartásokat, Theophilost, Anan fiát, megfosztotta a főpapi méltóságtól és Simont, Boethos fiát, akinek Kantheras volt a másik neve, tette meg főpappá. Simonnak még élt két testvére és atyja Boethos, akinek a leánya, mint fentebb említettem, Herodes király fele­sége volt. Később Simon is, atyja is, és testvérei is főpapokká lettek, éppen úgy, mint a makedón uralom alatt Simonnak, Óniás fiának mind a három fia sorra főpap lett, amiről előző könyveimben már beszéltem.

Miután a király a főpapok ügyét rendezte, a jenuzsálemiek iránt is lerótta háláját hűségükért és ragaszkodásukért s mivel illendőnek tartotta, hogy szeretetüket szeretettel viszonozza, el­engedte nekik az épületadót, Silast pedig, aki szenvedéseiben mindig osztozott, kinevezte az egész hadsereg főparancsnokává. Nem sokkal utóbb néhány hetyke fiatalember, — akik előtt semmi sem volt szent, — Dóra városában a zsidók zsinagógájá­ban felállította a császár szobrát. Ez módfelett elkeserítette Agrippát, mert a cinkosok ezzel súlyosan megsértették a zsidó törvényt. Tehát haladéktalanul elment Publius Petroniushoz, az akkori sziriai kormányzóhoz és a vétkes doraiak ellen panaszt emelt. Petroniust felháborította a gaztett, mert a törvény meg­szegését istentelenségnek tartotta. Téhát haragjában ezt írta á dorabelieknek: „Publius Petronius, Tiberius Claudius Caesar . Augustus Germanicus helytartója, Dora város hatóságának tud- tul adja, amint következik: Mivel egyesek közületek arcátlan­ságukban arra vetemedtek, hogy Claudius Caesar Augustus Ger-

manicus rendeletével szembehelyezkedtek, amely szerint a zsi­dóknak joguk van ősi törvényeik szerint élni, ezek pedig a zsidók vallásos összejöveteleit megzavarták azzal, hogy a zsinagógában felállították a császár szobrát, ennélfogva ti nemcsak a zsidók éjién, hanem a császár ellen is vétkeztetek, mert az ő szobra csak a saját templomában van helyén, nem pedig idegen templomban, legkevésbbé a zsinagógában. Természetes joga mindenkinek és ezt a császár is elismeri, hogy mindenki úr legyen a maga há­zában és fölösleges volna fölemlegetnem idevonatkozó rendele- temet, mivel a császár rendelete megengedte a zsidóknak, hogy szokásaik szerint élhessenek és ezenkívül ugyanolyan polgári jogokat élvezzenek, mint a görögök. Mivel most azok, akik a mi felséges urunk parancsait megszegték és ezzel magukra vonták még saját elöljáróik haragját is, ezt nem saját elhatározásukból tették, hanem állítólag csak azért, hogy a népnek kedvére tegye­nek, megparancsolom, hogy ezeket Proclus Vitellius százados vezesse elém, hogy felelősségre vonhassam őket. A hatóságok elöljáróit pedig figyelmeztetem, hogy nevezzék meg a tetteseket a századosnak, hacsak nem akarják, hogy őket is bűnrészesek­nek minősítsem és akadályozzanak meg minden nyugtalankodást és tüntetést, mert bizonyára ilyesmi volt ennek a merényletnek a célja is; ugyanis minden áron meg akarom akadályozni, ki­rályi barátommal, Agrippával együtt, hogy a zsidó népnek al­kalma 'legyen védekezés ürügyével összecsődülni és lázadást szítani. Hogy pedig világosan lássátok, mi a véleménye erről az egész dologról a mi felséges császárunknak, mellékelten megküldöm egyik rendeletét, amely Alexandriára vonatkozik s amelyet nagyrabecsült barátom, Agrippa király, ámbár a rende­let közismert, nyilvános tárgyaláson felolvasott, hogy a császár ne vonja meg a zsidóktól a kiváltságaikat. A jövőre vonatkozó­lag tehát elrendelem, hogy kerüljetek minden alkalmat a nyug­talankodásra és viszálykodásra és engedjétek meg, hogy min­denki a maga meggyőződése szerint tisztelhesse istenét/1

Petronius így igyekezett jóvátenni a törvénysértést és bizto­sítani a zsidókat efféle zaklatásoktól. Agrippa pedig most meg­fosztotta Simon Kantherast a főpapi méltóságtól és ezt ismét Jónatásra, Anan fiára ruházta, mert méltóbbnak találta erre a tisztségre. Ennek azonban, úgy1'látszik, nem volt kedve elfogadni • ezt a nagy méltóságot, tehát ezekkel a szavakkal hárította el: „Királyom, nagy öröm nekem ez a megtiszteltetés, hogy szabad elhatározásodból olyan méltóságot akarsz rám ruházni, amely

Isten akarata szerint nem illet meg engem. Én megelégszem azzal, hogy egy ízben már viseltem a szent ruházatot, mert ak­kor tisztább lélekkel vettem át ezt a hivatalt, mint ahogy most megtehetném. Ha azonban azt akarod, hogy nálam méltóbb embernek jusson ez a megtiszteltetés, hallgass rám. Van nekem egy testvérem, aki eddig sem Isten ellen, sem ellened, ó király, semmit sem vétkezett. Öt ajánlom neked, mert őt méltónak tar­tom erre a kitüntetésre.“ A király helyeselte ezeket a szavakat, tehát mellőzte Jónatást és testvérére, Mátyásra ruházta a főpapi méltóságot. Nem sokkal utóbb Marsus lett Petronius utóda a sziriai helytartóságban.

7.    FEJEZET

Agrippa megharagszik Silasra. Újra felépíti Jeruzsálem falait.

Jelleme

Mivel Silas, a hadsereg főparancsnoka, jó és balsorsban egy­aránt megőrizte a király iránt érzett hűségét és nem riadt vissza semmi veszedelemtől, hanem a legnagyobb fáradalmakat is vál­lalta, méltán várhatta, hogy ragaszkodását megfelelő kitüntetés­sel jutalmazza majd a király. Ezért mindenben szeretett volna egyenlő lenni a királlyal s az ő jelenlétében is meglehetősen sza­badon viselkedett, bizalmas együttlétük alkalmával szinte hety­kén, mert a kelleténél jobban kérkedett és több ízben is emléke­zetébe idézte a királynak régebbi szomorú sorsát, hogy a maga akkori hűségét annál jobban kidomborítsa. Aztán folyton föl­emlegette a királynak, mennyi fáradalmat tűrt el érte. Idővel ez a viselkedés a király szemében már valóságos csúfolkodás volt és egyre elviselhetetlenebbé vált ennek az embernek kímé­letlen hetykesége. Nem valami kellemes dolog, ha folyton szé- gyelletes életszakaszára emlékeztetik az embert és csak az os­toba ember hajtogatja folyton régi érdemeit. Emiatt Silas végre is nagyon magára haragította a királyt, úgy hogv a harag végül elnyomta benne a nyugodt belátást és ezért Silast nem csupán letette a főparancsnoki méltóságról, hanem bilincsekbe verette és visszavitette hazájába. Azonban idők múltán lecsillapodott haragja s ha elfogulatlanul gondolkozott Silas esetén, el kellett ismernie, hogy ez az ember csakugyan nagy szolgálatokat tett neki. Mikor tehát születésnapját ünnepelte, amelyet alattvalói vidám lakmá- rozással szoktak megülni, meghívta Silast is a maga asztalához.

Ez azonban úgy érezte, hogy jogosan táplál haragot ia király iránt és szókimondó ember létére a király követei előtt nem is titkolta ezt, hanem így beszélt hozzájuk: „Ugyan miféle meg­tiszteltetés az, amelyben a király most részesíteni akar, hogy aztán hamarosan megint megvonja tőlem? Mert jóindulatának régebbi bizonyságai sem voltak állandók, hiszem zsarnoki módra valamennyitől megfosztott. Talán azt hiszi, lemondtam arról a szokásomról, hogy őszintén megmondjam a véleményemet? Nyu­godt lelkiismerettel annál hangosabban hirdetem, hogy mennyi veszedelemből szabadítottam meg és mennyi fáradalmat vállal­tam magamra az ő jólétéért és becsületéért s mindezért bilinccsel és börtönnel fizetett. Ezt soha sem fogom elfelejteni; még halálos ágyamon is vigasztalni fog 'az a tudat, hogy helyesen cseleked­tem." Ezt az üzenetet küldte a királynak, az pedig megértette ebből, mily engesztelhetetlen ez az ember, tehát továbbra is bör­tönben tartotta.

Ezután a király Jeruzsálemnek az újvárosra néző falát ál­lamköltségen újjáépíttette, még pedig a réginél szélesebbre és magasabbra. És csakugyan olyan erősen építtette volna meg, hogy semmiféle ellenséges roham nem bírt volna erőt venni rajta, ha Marcus sziriai helytartó nem jelentette volna Claudius császárnak a király építkezését. Mivel Claudiusnak gyanús volt a dolog, megparancsolta Agrippának, hogy a fal építését azonnal hagyja abba; ez pedig a legokosabbnak tartotta engedelmes­kedni. -

A király igen bőkezű és jótékony természetű ember volt és igyekezett dús ajándékokkal megnyerni alattvalói szeretetét. Szí­vesen költekezett és elődjétől, Herodes királytól elütött abban, hogy boldog volt, ha adhatott. Mert ez kegyetlen és engesztelhe­tetlen ember volt, gyűlölete mértéktelen és nyíltan megvallotta, hogy jobban szereti a görögöket, mint a zsidókat. És míg idegen városokat tékozló pompával díszíttetett, az egyikben fürdőket és színházat, a másikban templomot és oszlopcsarnokokat építtetett, egyetlenegy zsidó városnak sem juttatott semmiféle ékességet vagy valamirevaló ajándékot. Agrippa viszont szelíd természetű em­ber volt és mindenkihez egyformán bőkezű. Barátságos volt az idegenekhez, akik igazán nem panaszkodhattak bőkezűségére, de arról sem feledkezhetett meg, hogy alattvalóit még nagyobb juttatásokkal kárpótolja. Ugyancsak szívesen és tartósan lakott Jeruzsálemben, lelkiismeretesen megtartotta ősi vallásának ren­deléseit, tiszta erkölcsű ember volt és egyetlen egy napot sem

mulasztott el, how be ne mutatta volna a törvényben megszabott áldozatokat.

Mégis, mikor egy ízben Agrippa Kaisareába utazott, bizo­nyos jeruzsálemi Simon, törvénytudó férfiú, arra vetemedett, hogy a népet összecsődítette és vádat emelt a király ellen, hogy nem tiszta, tehát nem méltó arra, hogy belépjen a templomba, amelybe csak bennszülött zsidónak szabad belépnie. A város parancsnoka Simon beszédéről azonnal írásbeli jelentést küldött a királynak, ez magához hivatta Simont és mivel éppen a szín­házban tartózkodott, maga mellé ültette s nyugodtan és szelíden megkérdezte tőle: „Mondd csak, történik itt valami törvény­ellenes dolog?[8] [9] [10] [11] Simon erre semmit sem tudott felelni, hanem bocsánatot kért. Most aztán sokkal hamarább megbékélt Agrippá- val, mintsem bárki remélte volna, mert azon a véleményen volt, hogy a királynak nagyobb ékessége a szelídség, mint a harag és hogy magasállású férfiakhoz jobban illik a kegyesség, mint a szenvedélyeskedés. A király tehát hazaküldte Simont és ezenfelül még meg is ajándékozta.

Miután sok helyütt sokat építkezett, Berytos városáról külö­nösen pazarul gondoskodott: itt tudniillik színházat építtetett, amely pompásabb és szebb volt minden más színháznál, továbbá gyönyörű amfiteátrumot, fürdőket és oszlopcsarnokokat és nem kímélte a költséget, hogy minél szebbek és nagyszerűbbek le­gyenek. Az építmények felavatását a legragyogóbb fénnyel ren­dezte meg: a színházban színdarabokat adtak elő, mindenféle versenyeket tartottak és minden elképzelhető módon szórakoztat­ták a népet; az amfiteátrumban óriási költséggel rengeteg gladiá­tort léptetett fel és hogy látványos tömegharcot is mutasson be, két egyenkint hétszáz főnyi csapattal üközetet rendezett. Ebben a harcban büntetésből minden gonosztevőnek részt kellett vennie, ahány csak volt és míg egyfelől a harc itt a béke dísze lett, más­felől a gonosztevőket is gyökerestül kipusztította.

Kotys, Kis-Armenia királya, Polemon, Pontos királya és saját testvére, Herodes, Chalkis királya. Valamennyit barátságosan és szívesen fogadta és bizonyságot tett előttük nemes jelleméről, hiszen éppen ez szerezte meg neki a megtisztelő királyi látoga­tásokat. Még ott voltak vendégei, amikor megjelent nála Marsus sziriai kormányzó is és a király, hogy a rómaiak iránt lerója a köteles tiszteletet, a várostól hét stadionnyira elébe ment. Ez azonban viszályt támasztott közötte és Marsus között; tudniillik kocsiján magával vitte a vendégkirályokat és Marsus ezt a bi­zalmaskodást és barátkozást gyanúsnak találta, mért úgy gon­dolta, hogy ennyi hatalmas uralkodó egyetértése nem érdekük a rómaiaknak. Nem sokkal utóbb néhány bizalmas emberét el­küldte az egyes királyokhoz, azzal a paranccsal, hogy haladék­talanul utazzanak vissza hazájukba. Emiatt Agrippa módfelett bosszankodott s ettől fogva feszült volt a viszony közte és Marsus között. Különben éppen ebben az időben elvette a főpapi méltó­ságot Mátyástól és Eliunaira, Kantheras fiára ruházta.

Agrippa már három éve uralkodott egész Judeán, amikor egyszer Kaisareába ment, amelynek régebben Straton-tornya volt a neve. Ott a császár tiszteletére játékokat rendezett, mert tudta, hogy éppen ünnepet tartanak a császár üdvéért. Az ünnepségekre az egész tartományból rengeteg tekintélyes és magasrangú em­ber sereglett össze. A második napon Agrippa már korán reggel a színházba ment, csodálatos művészettel szőtt színezüst ruhá­ban. A felkelő nap sugaraiban káprázatos fényben csillant meg az ezüst és úgy elvakított mindenkit, hogy kénytelenek voltak borzongva elfordulni. A hízelgők hamarosan mindenfelől öröm­kiáltásokkal köszöntötték, istennek nevezték és kérték, árassza rájuk kegyeit, hiszen ha eddig embernek tisztelték, a jövőben is­tenként akarják imádni. A király ezt egészen természetesnek ta­lálta és nem utasította vissza istenkáromló hízelkedéseiket. Mikor azonban kisvártatva felpillantott, látta, hogy a feje fölött valami kötélen bagoly ül s rögtön felismerte a vészmadarat, amely vala­mikor szerencséjének, most pedig közeli halálának a hírnöke volt. Ezért igen nagy keserűség fogta el. Nyomban szörnyű fáj­dalom kínozta altestét és már kezdettől fogva irtózatosan meg­gyötörte. Ekkor felugrott és így szólt főembereihez: „íme én, a ti istenetek, most kénytelen-kelletlen meghalok és a végzet meghazudtolja a ti hízelkedő szavaitokat. Halhatatlannak nevez­tetek engem, pedig a halál máris elragad. De el kell viselnem sorsomat, Isten akarata szerint; hiszen nem nyomorult sorsban,

hanem királyi pompában éltem.“ Még beszélt, amikor máris elviselhetetlenné fokozódtak fájdalmai, tehát gyorsan visszavitték palotájába és hamarosan mindenfelé híre futott, hogy a király haldoklik. A nép az asszonyokkal és gyermekekkel együtt, ősi szokás szerint, azonnal leborult a szőnyegekre, hogy imádkozzék Istenhez a király gyógyulásáért és mindenütt felhangzott a sírás és jajveszékelés. A király az egyik emeleti szobában volt és onnan láthatta, hogy a nép a földön fekszik; erre maga sem tudta vissza­fojtani könnyeit. Még öt naipig szenvedte a kínokat belső részei­ben, míg végre meghalt, életének ötvennegyedik, uralkodásának hetedik évében. Négy évig uralkodott Gaius császár alatt, még pedig három évig csak Philippos tetrarchiáján, a negyedikben Herodesén is. Uralkodásának három utolsó éve Claudius császár uralkodásának idejére esett és ebben az időben az említett terü­leteken kívül Judeán, Samarián és Kaisareán is uralkodott. Or­szágából elképzelhetetlenül nagy jövedelme volt és pedig tizen­kétmillió drachma és mégis nagyon sok kölcsönt kellett fel­vennie; mivel rendkívül pazarló volt, jövedelmei sohasem fe­dezték kiadásait, a takarékosságot pedig nem ismerte.

Még halálának híre nem jutott el a néphez, amikor Herodes, Chalkis uralkodója és Helkias helytartó, a király barátja, közös elhatározással elküldték a király leghűségesebb szolgáját, Aris- tont és mintha a király adott volna rá parancsot, megölték Silast, akit gyűlöltek.

9.    FEJEZET

Események Agrippa halála után. Claudius Caspius Fadust nevezi ki judeai kormányzónak

így halt meg Agrippa király. Egy tizenhétéves fiú, Agrippa és három leány maradt utána; ezek közül a tizenhatéves Berenike nagybátyjának, Herodesnek a felesége volt, a másik kettő, Mariamme és Drusilla, még hajadon: az egyik tíz, a másik hat­éves, de atyjuk máris eljegyezte őket; és pedig az idősebbiket, Mariammét Julius Archelaosszal, Helkias fiával, a kisebbiket, Drusillát pedig Epiphanesszel, Antiochos kommagenei király fiával. Mikor Agrippa halálának híre ment, Kaisarea és Sebaste lakosai hamarosan megfeledkeztek jótéteményeiről és úgy visel­kedtek, mintha halálos ellenségei volnának. Elhalmozták a ha­lottat minősíthetetlen gyalázkodásokkal, fegyveres polgárok nagy

tömegben benyomultak házába, a király leányainak szobrait el­rabolták és egyértelemmel elhurcolták a hordélyházakba, feltet­ték a háztetőre és mindenféle szennyes üzelmekkel elképzelhetet­lenül meggyalázták, sőt a köztereken koszorús fejjel és kenőcsök­től illatosán nagy tivornyákat tartottak, Charonnak áldoztak és örömükben koccintottak a király halálára. Ily hálátlanul visel­kedtek, nem csupán Agrippa iránt, aki bőkezűségében oly pazar ajándékokat juttatott nekik, hanem nagyatyja Herodes iránt is, aki városokat alapított, kikötőket épített nekik és saját költségén pompás templomokat emelt.

A halott király fia, Agrippa, ekkor éppen Rómában volt, mert Claudius császár udvarában nevelték. Mikor a császár ér­tesült, hogy Agrippa meghalt és Kaisairea és Sebaste lakosai oly gyalázatos módon viselkedtek, épp oly mélyen meggyászolta Agrippát, mint amily nagy volt felháborodása a hálátlanok ellen. Tehát elhatározta, hogy az ifjabb Agrippát atyja utódaként haza- küldi, mert így akart eleget tenni régebbi, esküvel erősített ígére­tének. Azonban szabadon bocsátott rabszolgái és barátai, akikre nagyon hallgatott, lebeszélték erről és figyelmeztették, hogy na­gyon veszedelmes dolog egy féligmeddig gyerekemberre’ rábízni olyan nagy országot, amelyet sehogyan sem tudna kormányozni, hiszen még meglett férfinak is mindén erejét igénybe venné. Ezek az érvek meggyőzték a császárt, tehát kinevezte Judea és az egész ország kormányzójává Cuspius Fadust s ezzel egyúttal a halott király emlékének is áldozott, mert nem Marsust nevezte ki, akivel Agrippa feszült viszonyban volt. Fadus legelső meg- biztatása az volt, hogy Kaisarea Sebaste lakosait az elhunyt emlékének meggyalázása és a leányai ellen elkövetett durva sértés miatt fenyítse meg, Kaisarea Sebaste férfiait sorozza be kato­náknak és öt zászlóaljukat küldje hadiszolgálatra Pontusba és a Syriában állomásozó római légiókból ugyanennyi legénységet válasszon ki, hogy az elvezényeltek helyét elfoglalják. Azonban kivonulásukra nem került sor, mert a bűnösök követeket küld­tek Claudiushoz és sikerült is megengesztelniök; megengedte nekik, hogy Júdeábán maradjanak. Itt aztán később igen nagy bajt okoztak a zsidóságnak, mert ők voltak az okai annak a há­borúnak, amely Florus alatt kitört. Mikor tehát Vespasianus el­foglalta Judeát, amit majd később fogok elmondani, eltávolította őket a tartományból.

XX. KÖNYV

1. FEJEZET

Philadelphia lakosainak viszálya a zsidókkkal. Küldöttség
Rómába a főpapi ruházat miatt

Miután Agrippa király meghalt, mint előző könyvemben el­mondtam, Claudius császár Cassius Longinust nevezte ki Marsus utódjává és ezzel a király emlékének hódolt, aki életében gyak­ran kérte őt írásban, hogy ne hagyja meg Marsust a Szíriái kor­mányzóságban. Mikor Fadus Júdeába érkezett, értesült, hogy Perea lakosai elkeseredett viszályban állnak Philadelphia pol­gáraival egy Mia nevű falu határai miatt és most háborúskodnak egymással. Tudniillik Perea népe az ország főembereinek tudta nélkül fegyvert ragadott és sok philadelphiai lakost megölt. Midőn Fadus erről értesült, haragra lobbant, mert a zsidóknak, ha úgy érezték, hogy Philadelphia lakosai megrövidítették őket, tőle kel­lett volna döntést kérniök, nem pedig nyomban fegyvert ragadni. Ezért három főemberüket, akik a viszálykodás értelmi szerzői voltak, elfogatta és az egyiket, akinek Annibas volt a neve, ki­végeztette; a másik kettőt, Amaramot és Eleázárt száműzte. Nem sokkal utóbb bilincsbe verve eléje vezették Tholomaios rabló­vezért, aki rengeteg kárt okozott az idumeusoknak és arabok­nak. Miután Fadus ezt kivégeztette, céltudatos intézkedései ered­ményeként nemisokára egész Judea megszabadult a rablóbandák­tól. Ezután maga elé idézte a jeruzsálemi papokat és főembereket és felszólította őket, hogy a hosszú köntöst és az egyéb egyházi ruhadarabokat^ amelyeket csak a főpapnak volt szabad felöltenie, hozzák megint az Antonius-várba és mint régebben, adják át a

rómaiaknak őrizetre. A megjelentek nem mertek ellentmondani ennek a követelésnek, hanem Fadushoz és Longinushoz, — mivel ez az utóbbi erős csapattal Jeruzsálembe jött, mert attól tartott, hogy ez a követelés lázadásra ingerli a népet, — azt a kérést in­tézték: engedje meg nekik, hogy a szent ruházat átengedése ügyé­ben előbb követséget küldhessenek a császárhoz és várjanak türe­lemmel addig, míg Claudius válaszát meg nem kapják. Azok meg­engedték a követküldetést, azzal a feltétellel, ha gyermekeiket túszokul adják. Ehhez a zsidók készségesen hozzájárultak, át­adták a túszokat és követeik útnak indultak. Midőn Rómába érkeztek, az ifjabb Agrippa, az elhunyt király fia, aki, — mint említettem, — Claudius császár udvarában élt, megkérte a csá­szárt, hogy teljesítse a zsidók kérését a szent ruhák ügyében és ilyen értelemben adjon utasítást Fadusnak.

Erre Claudius maga elé idézte a követeket és közölte velük, hogy teljesíti kérésüket, de mondjanak érte köszönetét Agrippá- nak, mert az ő közbenjárására határozott így. Ezen a válaszon kívül még levelet is kaptak, amely így szólt: „Claudius Caesar Germanicus, ötödízben néptribunus, negyedízben konzul, tizied- ízben imperator, a haza atyja, köszönti a jeruzsálemi hatóságot, tanácsot s a zsidó népet. Mivel az én Agrippa barátom, aki nálam nevelkedik és mindig környezetemben tartózkodik, bevezette hoz­zám a ti követeiteket, akik köszönetét mondtak nekem, hogy né­petekről gondoskodom és arra kértek, hogy a szent ruházatot és a főpap süvegjét engedjem át nektek, ezennel érvényesítem vitéz és kedvelt hívem, Vitellius rendelkezéseit. Azért teljesítem ezt a kérésteket, mert mindenekelőtt lelkiismeretem indít rá, azután pedig azt akarom, hogy alattvalóim ősi törvényeik szerint tisztel­jék istenüket, végül pedig azért, mert meggyőződésem, hogy ezzel szívességet teszek magának Herodes királynak és az ifjú Aristo- bulosnak, akiknek irántam való hűségéről és irántatok érzett jó­indulatáról meggyőződtem és akiket jellemükért és ragaszkodá­sukért különösén kedvelek. Cuspius Fadus kormányzót egyidejű­leg értesítettem erről. E levél átadóinak n,evei: Cornelius, Kérőn fia; Tryphon, Theudion fia; Dorotheus, Nathánael fia; Johanán, Johahán fia. Kelt Rufus és Pompeius Silvanus konzulsága alatt, június huszonnyolcadikén.“

Ezután Herodes az elhunyt Agrippa testvére és Chalkis akkori uralkodója, Claudius császártól azt kérte, hogy ő rendel­kezhessék a templommal és a templomi kincsekkel, továbbá felhatalmazást kért, hot’y ő nevezhesse ki a főpapokat. A császár minderre engedélyt adott neki, úgy hogy a zsidó háború végéig

valamennyi utóda élvezte ezeket a jogokat. A felhatalmazás értel­mében Herodes letette hivataláról a Kantheras nevű főpapot és a •főpapi méltóságot Józsefre, Kami fiára ruházta.

2.   FEJEZET

Helene, Adiabene királynéja és fia Izates áttér a zsidó vallásra. A királyné az éhínség idején támogatja Jeruzsálem lakosait

Ebben az időben a zsidó vallásra tért Helene, Adiabene király­néja és fia, Izates, még pedig a következő okból. Monobazos, adi- abenei király, akit Bazaiosnak is neveztek, beleszeretett testvérébe, Helenebe és feleségül vette; az asszony nem sokkal utóbb áldott állapotba került. Midőn egyszer a király mellette aludt és testére helyezte kezét, álmában úgy rémlett neki, hogy hangot hall, amely azt parancsolja, hogy húzza vissza kezét, nehogy ártson az anyja méhében lévő gyermeknek, akinek az isteni gondviselés ad életet és akire boldog sors vár. Megrémült ettől a hangtól, felriadt és elmondta feleségének, mit hallott. Mikor a fiú megszületett, Izates- nek nevezték. Azonban akkor már volt Helenétől idősebb fia is, Monobazos és ezenkívül más feleségeitől is voltak fiai. De Izatest mindegyiknél jobban szerette, mintha csak egyetlen fia volna, így történt, hogy féltestvérei irigyelték a fiút s az irigykedés végre is gyűlölködéssé fajult, mert a többinek fájt Izates kiváltságos helyzete. Ámbár atyjuk világosan látta gyűlölködésüket, meg­bocsátotta nekik, hiszen nem gonoszságból viselkedtek így, hanem azért, mert valamennyien egyformán számot tartottak atyjuk szeretetére. Mivel pedig nagyon aggódott, hogy Izatesnek majd sokat kell szenvednie testvérei gyűlölködése miatt, pompás aján­dékokkal együtt elküldte őt Ábennerighez, Charax Hispaosinu királyához s rábízta fia életét. Abennerig szívesen fogadta az ifjút, igen jóságosán bánt vele, feleségül adta hozzá leányát, Samachót és neki ajándékozta egyik tartományát, amelynek dús jövedelmei voltak.

865

Miután Monobazos elaggott és életének végét érezte köze­ledni, halála előtt még egyszer szerette volna látni fiát, tehát haza­hívta, nagy szeretettel fogadta és neki adományozta Karrhae terü­letét. Ezen a vidéken nagy bőségben terem az amomum és ott láthatók még annak a bárkának a maradványai, amelyben Noé a vízözönből megmenekült. Ma is mutogatják még roncsait bár­kinek, aki látni akarja. Ezen a vidéken tartózkodott tehát Izates

55 Flavius Josephus: A zsidók története

egészen atyja haláláig. Monobazos halálának napján Helene ki­rályné az ország főembereit, satrapáit és hadvezéreit összehívatta és mikor megjelentek, így szólt hozzájuk: „Azt hiszem, tudjátok, hogy férjem Izatest kívánta utódjául és őt tartotta méltónak a királyságra, mégis hallani akarom, mint vélekedtek erről. Mert boldog az az ember, aki nem egyvalakitől, hanem sokaktól nyeri el az uralmat, még pedig' egyhangú akaratukkal/' Ezt azért mondta, hogy kipuhatolja az egybegyűltek hangulatát. Miután végighallgatták szavait, az ország szokása szerint leborultak a királyné előtt és kijelentették, hogy feltétlenül engedelmeskedniük kell a király kívánságának és örömmel elismerik uruknak Izatest, akit atyja joggal és minden alattvalójának szívei szerint helyezett testvérei fölé. Ezenfelül kijelentették, hogy hajlandók Izates test­véreit és többi rokonait is megölni, hogy biztonságban uralkod- hassék. Mert ha ezeket elteszik láb alól, akkor megszűnik a fele­lem is, amelyet gyűlöletük és irígykedésük keltene benne. Erre Helene megköszönte nekik iránta és Izates iránt tanúsított ragasz­kodásukat, de kérte őket, hogy egyelőre halasszák el tervüket és ne öljék meg testvéreit, míg Izates meg nem érkezik és hozzá nem járul. Mivel az egybegyűltek nem tudták elfogadtatni javaslatu­kat, azt tanácsolták a királynénak, hogy legalább a maga bizton­sága érdekében börtönöztesse be a testvéreket, míg Izates meg nem érkezik és addig is nevezzen ki valakit kormányzónak, aki­ben különösen megbízik. Ezt a javaslatot elfogadta Helene és leg­idősebb fiát, Monobazost kinevezte királlyá, megkoronázta, odaadta neki atyja pecsétgyűrűjét, valamint az úgynevezett sampserát és megparancsolta neki, hogy testvére megérkezéséig kormányozza az országot. Ez pedig, mihelyt atyja halálának hírét meghallotta, azonnal megérkezett és Monobazos szívesen átadta neki az uralkodást.

Abban az időben, mikro- Izates Charax Hispaosinuban élt, a király asszonyait egy Anan nevű zsidó kerskedő részesítette val­lási oktatásban, aki bejáratos volt a palotába. Az asszonyok köz­vetítésével a kereskedő megismerkedett Izatessel és sikerült őt is megtérítenie. Nem sokkal utóbb Izatest hazahívta atyja Adiabené- ből és a kereskedő addig kérlelte, amíg őt is magával vitte. Köz­ben Helene is a zsidó vallásra tért, de ő egy másik zsidótól kapott oktatást. Midőn Izates átvette a királyi uralmat és Adiabenébe jött s látta, hogy testvérei és többi rokonai bilincsekben sínylőd­nek, igen elszomorodott. Megengedhetetlennek tartotta, hogy ki­végeztesse, vagy továbbra is börtönbe tartsa őket, másrészt régebbi

gyűlölködésükre gondolt és arra sem tudta rászánni magát, hogy szabadon élhessenek körülötte. Tehát egyeseket közülük, gyer­mekeikkel együtt, túszokul Rómába küldött Claudius császárhoz, a többieket ugyanilyen ürüggyel Artabanos parthus királyhoz.

Mikor megtudta, hogy anyja mily buzgó zsidóvá lett, maga is teljesen zsidóvá akart válni s mivel nem tartotta magát igaz és tökéletes zsidónak, ha nem metéltet! körül magát, erre is hajlandó volt. Anyja, aki erről értesült, igyekezett eltéríteni szándékától és figyelmeztette, hogy ez milyen nagy veszedelembe sodorhatja: alattvalói bizonyára rossz néven vennék, ha megtudnák, hogy idegen és az ő szemükben visszataszító szokásoknak hódol és semmi esetre sem tűrnék, hogy igazi zsidói uralkodjék rajtuk. Ilyen érvekkel próbálta útját vágni szándékának. Jzates közölte anyja érveit Anannal, aki helyeselte Helene véleményét s megfenyegette, hogy ha nem hallgat rá, távozik udvarából; hiszen neki magának, Anannak is veszedelemben forogna az élete, ha nyilvánosságra kerülne a dolog, mert rögtön szemére lobbantanák, hogy ő csá­bította erre a királyt s ő oktatta ezekben a dolgokban, amelyek egy cseppet sem illenek hozzá. Izates, folytatta, körülmetélés nél­kül is tisztelheti Istent, ha . megtartja a zsidók istentiszteleti szo­kásait, mert ezek sokkal fontosabbak, mint a körülmetélés; azután hozzátette: Isten bizonyára szívesen megbocsátja néki, hogy eláll a körülmetéléstől, mert kényszerhelyzetben van és tekintetted kell lennie alattvalóira. A királyné ezzel az érveléssel egyelőre meg­győzte. Bizonyos idő múlva, a Galileából érkezett Eleázár nevű zsidó, akit kiváló törvénytudónak tartottak, megint fellobbantotta benne a körühnetélkedés vágyát; ugyanis midőn a király színe elé bocsátották, látta, hogy a király éppen a mózesi törvényköny­vet olvassa és így szólt hozzá: „Nem is tudod, ó király, mily súlyosan vétkezel a törvény és ennélfogva Isten ellen is. Mert nem elegendő csupán olvasni a törvényt, hanem meg is kell tartani parancsait. Meddig akarsz még körülmetéletlenül élni? Ha az erre vonatkozó törvényt még nem olvastad, olvasd el és akkor majd meglátod, mi is az az istentelenség.“ Mikor a király végig­hallgatta szavait, nyomban elhatározta, hogy tovább nemi halo­gatja a dolgot. Tehát átment a másik szobába és egy orvossal el­végeztette magán azt, amit a törvény parancsol, majd behívatta anyját és Anant és közölte velük, mit cselekedett. Mindkettejüket megdöbbentette az értesülés és attól tartottak, hogy ha híre megy a dolognak, a király esetleg trónját is elveszítheti, mert alattvalói semmi esetre sem tűrnének maguk fölött olyan uralkodót, aki idegen szokásoknak hódol. Ezenfelül amiatt is aggódtak, hogy

majd őket bélyegzik értelmi szerzőknek és maguk is ugyanilyen veszedelembe kerülnek. Isten azonban nem engedte, hogy aggo­dalmaik valóra váljanak, mert Izatest gyermekeivel együtt min­den fenyegető veszedelemből kimentette; mikor már a kétségbe­esés szélére jutottak, megmutatta nekik- az üdvösség útját és érté­sükre adta, hogy azok, akik Istenre tekintenek és belé vetik biza­kodásukat, biztosan várhatják jámborságuk jutalmát. De erről majd később beszélek.

Mikor a király anyja, Helene látta, hogy az országban béke uralkodik és fia boldog, mindenki magasztalja s Isten rendelésé­ből idegen országokban is nagyrabecsülik, az a vágya támadt, hogy Jeruzsálembe zarándokol, hogy ájtatoskodjék Isten világ­hírű templomában és hálaáldozatot mutasson be. Erre fiától engedélyt kért. Ez örömmel teljesítette kérését, pompásan elő­készítette utazását, bőségesen ellátta pénzzel és jódarabon el­kísérte. Jeruzsálem lakosai nagy örömmel fogadták érkezését: ekkoriban éhínség kínozta a várost s mivel élelmiszerhiány miatt sok ember meghalt, Helene királyné kíséretének néhány tagját elküldte Alexandriába, hogy vásároljanak bőven gabonát, máso­kat pedig Cyprusba küldött, hogy néhány hajórakomány szárított fügét hozzanak. A kiküldöttek igen gyorsan megtették az utat s mikor visszaérkeztek, a királyné a nélkülözők közt élelmiszert dsztott ki, úgy hogy jótékonyságával áldott emléket biztosított magának népünk körében. Midőn fia, Izates értesült az éhínség­ről, ő is haladéktalanul nagy pénzösszeget küldött Jeruzsálem elöljáróinak; ezt azután szétosztották az éhezők közt és így sokat megmentettek az éhhaláltól. Hogy ez a királyi család még milyen jótéteményekkel halmozta el fővárosunkat s a város milyen ellen­szolgáltatásokkal viszonozta ezeket, arról majd később beszélek.

3.   FEJEZET

Artabanos parthus király félelmében, hogy satrapái összeesküsz­nek ellene, Izateshez menekül és az ő segítségével visszaszerzi trónját

Közben Artabanos parthus királynak tudomására jutott, hogy satrapái összeesküvést szőttek ellene, s mivel közöttük már nem érezte magát biztonságban, elhatározta, hogy Izateshez menekül, azzal a szándékkal, hogy ott védelmet találjon és ha lehet, az ő

segítségével újra visszaszerezze hatalmát. így szolgáival és roko­naival, mintegy ezer főnyi kíséretével Adiabenébe érkezett és az úton találkozott Izátessel, akit nagyon jól ismert, holott Izates őt még egyáltalán nem ismerte. Mikor a közelébe ért, az ország szokása szerint leborult előtte és így beszélt hozzá: „Ó király, ne vesd meg szolgádat és hallgasd meg kegyesen kérésemet; mert a sors kegyetlenül lesújtott rám és királyból földönfutóvá lettem és a te segítségedre szorultam. Gondold meg, mily állhatatlan a sze­rencse és egyszer talán te is erre a sorsra jutsz. Ha nem állsz bosszút értem, akkor majd sokan támadnak, akik más királyok ellen lázadnak fel még vakmerőbben.“ Sírva, lehajtott fejjel mondta el ezeket a szavakat. Mikor Izates meghallotta a nevét és Artabanost ilyen alázatos testtartásban látta, leugrott lováról és így szólt hozzá: „Ne csüggedj, király, ne is keserítsen el mostani sorsod, mintha nem lehetne rajta segíteni. Szomorúságod nem­sokára örömre változik s bennem jobb barátot és szövetségest találsz, mint amilyent reméltél. Mert vagy visszajuttatlak a part­hus királyi trónra, vagy pedig a magaméról is lemondok."

Ezekkel a szavakkal lóra ültette Artabanost, maga pedig gya­log ment mellette, hogy ezzel a tiszteletadással is elismerje elsőbb­ségét. Mikor Artabanos ezt észrevette, semmi áron sem akarta elfogadni, s megesküdött mostani szerencséjére és az őt ért kitün­tetésre, hogy ő is leszáll, ha Izates nem ül lóra és nem. lovagol előtte. Engedett tehát, a királyi palotába kísérte vendégét és min­den elképzelhető tiszteletadásban részesítette, sőt összejöveteleken és lakomákon neki adta az első helyet. És eközben sohasem gon-                                                        r

dőlt Artabanos mostani helyzetére, hanem mindig csak régi mél­tóságára és meggondolta, hogy minden ember egyformán játék­szere a forgandó szerencsének. Ezután írt a parthusoknak, fel­szólította őket, hogy Artabanost újra ismerjék el királyuknak, mert az ő közbenjárására esküvel biztosítja őket, hogy fátyol! borít mindarra, ami történt. A parthusok ugyan most már nem vonakodtak visszafogadni királyukat, de kijelentették, hogy nem rendelkezhetnek a királyi méltóságról, mert már másnak adták, bizonyos Kinnamosnak és attól kell tartaniok, hogy ha ezt a helyzetet megváltoztatják, lázadás tör ki. Midőn Kinnamosnak tudomására jutott ez a válasz, maga is írt Artabanosnak, aki nevelőapja volt s becsületesen és őszintén arra kérte, hogy bízzék szavaiban, jöjjön vissza és foglalja el újra királyságát. Artabanos megbízott Ígéretében és visszatért. Kinnamos pedig elébe ment, királynak üdvözölte, levette koronáját és Artabanost megkoro­názta vele.

így Artabanos, Izates közvetítésével, visszaszerezte királysá­gát, amelyet tulajdon fő,emberei ragadtak el tőle. Izates jótettéről nem feledkezett el, hanem a legnagyobb kitüntetésekkel viszo­nozta; különösen felruházta azzal a joggal, hogy álló tiarát visel­het és arany ágyban alhatik. Ezek a kiváltságok és kitüntetések különben csak a parthus királyokat illetik meg. Ezenfelül nagy és termékeny országirészt adományozott neki, amelyet az armeniai király területéből hasított ki. Ennek az országrésznek Nisibis volt a neve és ott alapították valamikor a makedónok azt a várost, amelynek az antiocheiaiak az Epimygdonis nevet adták. Ilyen kitüntetésekkel rótta le háláját a parthus király Izates iránt.

Nem sokkal utóbb meghalt Artabanos és fiára Vardanesre hagyta országát. Ez meglátogatta Izatest és rá akarta venni, hogy szövetkezzék vele és indítsanak együtt háborút a rómaiak ellen. Ez azonban nem sikerült neki, mert Izates jól ismerte a rómaiak hatalmát és hadiszerencséjét és tudta, hogy ez reménytelen vál­lalkozás volna. Ehelyett öt fiát, akik valamennyien gyermekek voltak még, elküldte hozzánk, hogy megtanulják országunk nyel­vét és a mi hagyományos szokásainkat; mint már említettem, megengedte, hogy anyja ellátogasson a templomba és a háború ügyét egyre húzta-halasztotta, folyton a rómaiak erejéről és hős­tetteiről írt neki, hogy megijessze Vardanesf és ezzel lehűtse harci vágyát. Ez azonban felbőszítette a parthus királyt és megüzente a háborút Izatesnek. Azonban nem került a sor háborúra, mert Isten meghiúsította minden reményét; ugyanis, mikor a parthu- sok tudomást szereztek Vardanes szándékáról, hogy hadat indít a rómaiak ellen, meggyilkolták és testvérére Kotardesre ruházták a királyi méltóságot. De nemsokára ez is összeesküvésnek esett áldozatul és utóda a testvére, Vologeses lett, aki két vérszerinti testvére közt úgy osztotta meg a birodalmat, hogy az idősebb, Pa­corus, Mediát kapta, a fiatalabb, Tiridates pedig Armeniát.

4.    FEJEZET

Az arabok háborúja Adiabene ellen. Izates Isten rendeléséből
megmenekül a parthusok kezéből. Halála

Midőn a király testvére, Monobazos és többi rokonai látták, hogy Izatest jámborságáért mindenütt nagyon tisztelik, őket is elfogta a vágy, hogy elhagyják ősi szokásaikat ''és áttérjenek a

zsidó vallásra. Ezt hamarosan meg is tették. Amint szándékuk köztudomású lett, az ország főemberei igen felháborodtak és ám­bár haragjukat nem is mutatták ki nyíltan, magukban dúltak-fúl- tak ési csak az alkalmas időre vártak, hogy bosszújukat kielégít­sék. Végül írtak Abias arab királynak és nagy pénzösszeget ígér­tek neki, ha haddal támadja meg saját királyukat; ők majd mindjárt az első összecsapás után elpártolnak Izatestől, bünteté­sül, mert áttért a zsidó vallásra és ha Abias hajlandó minél előbb jönni, erre esküvel is kötelezik magukat. Az arab elfogadta az ajánlatot és nagy hadsereggel elindult Izates ellen. Mielőtt a csata megkezdődött volna, adott jelre Izates egész serege megfutamo­dott és mintha páni félelem kerítette volna hatalmába, szétsza­ladt. Azonban Izatest ez sem csüggesztette el, mert látta, hogy ez a főemberek árulásának eredménye, tehát maga is visszavonult a táborba. Itt vizsgálatot indított, hogy mi volt az oka a megfuta- modásnak s mikor kiderült, hogy szövetkeztek az arab királlyal, az árulás értelmi szerzőit kivégezi ette és másnap megint meg­indult az ellenség ellen, rengeteg katonáját levágta és egész had­seregét megszalasztotta. Az ellenséges királyt maga vette üldözőbe és beszorította Arsamos várába, amelyet ostrom alá vett és elfog­lalt. Azután gazdag zsákmánnyal visszatért Adiabenébe, bár Abiast nem sikerült kézrekerftenie, mert ez, mikor látta, hogy körülzárták, öngyilkos lett.

Ámbár az adiabenei főemberek első merénylete meghiúsult és Isten őket magukat is királyuk hatalmába adta, mégsem tud­tak nyugton maradni, hanem most Vologeses parthus királynak írtak és megkérték, hogy Izates helyett adjon nekik parthus feje­delmet uralkodóul, mert mostani királyukat gyűlölik, mivel ősi hagyományaikat eltörölte és idegen szokásokat akar meghonosí­tani. Ez az ajánlat a parthus királyt háborúra izgatta, de mivel nem tudott rá kellő ürügyet találni, felszólította Izatest, hogy mondjon le azokról a kitüntetésekről, amelyekkel atyja elhal­mozta, különben háborút indít ellene. Izates ennek hallatára na­gyon megdöbbent; a lemondást a kitüntetésekről szégyennek érezte, mert ezzel a gyávaság vádját vonná magára. Mivel azon­ban tudta, hogy a parthus azzal sem érné be, ha mindenről le­mondana, elhatározta, hogy ebben a kétségbeesett helyzetben Isten oltalmára bízza magát; az ő segítségében reménykedett, mi­kor gyermekeit és feleségeit egyik nagyon erős várába vitette, a gabonakészleteket a várakba szállíttatta és minden szénát és legelőt elégettetett. Efféle előkészületek után várta az ellenség megérkezé­sét. A parthusok gyorsított menetben jöttek és roppant gyalogos és lovas hadsereggel sokkal hamarább megérkeztek, mint várták volna őket; tábort ütöttek annak a folyónak a partján, amely Adiabenét elválasztja Mediától. Nem messze tőlük táborozott maga Izates is, mintegy hatezer emberével. Nemsokára megérkezett hozzá a parthus király követe; ecsetelte előtte, mily óriási a parthusok hatalma, országuk az Eufráttól Baktria határáig terjed és renge­teg hűbéres fejedelem szolgálja őket; azután súlyos büntetéssel fenyegette meg, mert hálátlannak mutatkozott ura iránt és hozzá­tette, hogy a parthus király kezéből még az az Isten sem mentheti meg, akit tisztel. A követ elbizakodott szavaira Izates azzal vála­szolt, hogy jól tudja, mennyivel nagyobb a parthusok hatalma, mint az övé; de még jobban tudja, hogy Isten hatalmasabb, mint minden ember együttvéve. Miután ezt a választ adta, imádsággal fordult Istenhez, leborult a földre, fejére hamut hintett, feleségei­vel és gyermekeivel együtt böjtölt és így fohászkodott Istenhez: „Uram Istenem, ha nem hiába bíztam jóságodban, hanem méltán tiszteltelek egyetlen és legfőbb segítségemnek, akkor siess, állj mellém, semmisítsd meg ellenségeimet, nem annyira az én ked­vemért, mint inkább azért, mert fellázadt hatalmad ellen." Sírva és jajveszékelve így imádkozott és Isten meghallgatta őt. Még azon az éjjelen levelet kapott Vologeses, amelyből értesült, hogy a daha és a saka törzsek kihasználták távoliétól és nagy hadsereg­gel betörtek Parthiába, feldúlták és kifosztották. így hát kényte­len volt dotgavégezetlenül visszavonulni, Izates pedig Isten ren­delése szerint megmenekült a parthus veszedelemtől.

Nem sokkal utóbb meghalt Izates, életének ötvenhatodik, uralkodásának huszonötödik évében. Huszonnégy fiú és huszon­négy leány maradt utána, azonban utódjának Monobazost jelölte ki hálából, mert atyjuk halála után az ő távollétében oly hűsége­sen kormányozta az országot. Mikor Helene értesült fia halálá­ról, édesanyához illő módon meggyászolta, mert ilyen derék fiát vesztette el; de azzal vigasztalódott, hogy legidősebb fia jutott uralomra és mindjárt haza is; utazott hozzá. Meg is érkezett Adiabenélbe, de nem sokkal élte túl fiát Izatest, mert elemésztette az öregség és a bánat és nemsokára meghalt. Monobazos a holt­testét testvére holttestével együtt Jeruzsálembe szállíttatta s a pi­ramisokban temettette el; anyja ugyanis három stadionnyira a várostól három piramist építtetett. Hogy pedig Monobazos király mi mindent művelt későbbi életében, azt majd később beszé­lem el.

5.   FEJEZET

Theudas és a galileai Judás fiai. Cumamis megakadályozza
a zsidók lázadását

Még Fadus judeai helytartósága idején rengeteg embert rábeszélt bizonyos Theudas nevű csaló, hogy mindenüket vegyék magukhoz és menjenek vele együtt a Jordán folyóhoz. Ugyanis prófétának adta ki magát és azt állította, hogy egyetlen szavával kettéválasztja a Jordán vizét és kíséretének utat nyit a folyó med­rén át. Efféle szemfényvesztésekkel sok embert sikerült félre­vezetnie. De Fadus nem tűrte, hogy ezek az esztelen üzelmek bajokat okozzanak, tehát lovascsapatot küldött ellenük; ezek rajtaütöttek a tömegen, sok embert megöltek és sok embert el­fogtak. Maga Theudas is fogságba került, azután lefejezték és fe­jét Jeruzsálembe küldték. Ez történt a zsidók között Cuspius Fa­dus helytartósága idején.

Fadusnak Tiberius Alexander, Alexander alexandriai fő- vámbérlő fia lett az utóda. Jellem és vagyon dolgában különb volt a város valamennyi lakosánál, jámborságban pedig jóval felülmúlta fiát, Alexandert, mert ez hűtlenné lett az ősi szokások­hoz és intézményekhez. Még Tiberius Alexander alatt is tartott a fentebb említett éhínség, amelynek folyamán Helene királyné gabonát vásárolt Egyiptomban és kiosztotta a szűkölködők kö­zött. Alexander keresztrefeszíttette Jakabot és Simont, a galileai Judás fiait, akik — mint egyik előbbi könyvemben említettem — Quirinius vagyonbecslése idején a népet lázadásra ösztökélték. He­rodes, Chalkis királya, ugyanebben az időben Józsefet, Kami fiát, letette a főpapi méltóságról, utódjává Anant, Nebedeus fiát ne­vezte ki. Tiberius Alexandernek Cumamis lett az utóda. Ekkor halt meg Herodes, Nagy Agrippa király öccse, Claudius uralko­dásának nyolcadik évében; három fiú maradt utána; Aristobulos, aki első feleségétől Mariammétől született, továbbá Berenikianos és Hvrcanus, akik testvére leányától, Berenikétől születtek. Clau­dius császár az ifjabb Agrippának adományozta országát.

1 Cumanus alatt Jeruzsálemben lázadás tört ki és ebben sok zsidó elpusztult. Először azt akarom elmondani, mi volt a lázadás kitörésének az oka. Midőn közeledett az úgynevezett pászka- ünnep, amelyen csak kovásztalan kenyeret szoktunk enni és óriási embertömeg tódult össze az ünnepre, Cumanus attól tartott, hogy nyugtaiankodás robban ki s ezért egy zászlóalj katonának paran-

csőt adott, hogy teljes hadikészültségben szálljak meg a templom oszlopcsarnokait, hogy az esetleg kirobbanó rendzavarásokat rögtön elfojthassák. Ünnepnapokon a régebbi kormányzók is mindig így rendelkeztek. Nos, az ünnep negyedik napján egy katona feltárta a tömeg előtt szeméremtestét; mikor a tömeg meglátta, felháborodott és kiáltozott, hogy nem rajtuk követett el ezzel gyalázatot, hanem magát az Istent káromolta. A bátrabbak magát Cumanust szidalmazták, hogy ő biztatta fel erre a kato­nát. Mikor Cumanus értesült az esetről, ő is nagyon felháborodott ezen az istenkáromláson, de kérte a zsidókat, tartózkodjanak minden nyugtalankodástól és az ünnep alatt ne szítsanak láza­dást. Mivel azonban nem hallgattak rá, hanem csak annál go­rombább szidalmakkal illették, egész haderejét fegyverbe szólította és az Antonius-várba rendelte; ez volt az az erőd, amely a temp­lom fölött tornyosult. A nép, mikor meglátta a felvonuló rop­pant katonacsapatot, megrémült és szétszaladt. Mivel azonban az utcák szűkek voltak és a zsidók azt hitték, hogy az ellenség ker­geti őket, menekülés közben szörnyű tolongás támadt és a vadul tolakodók sok embert agyonnyomtak. így körülbelül húszezer ember pusztult el, úgy hogy az örömünnep gyászra fordult. Meg­feledkeztek az áldozatról é& az imádságról és a város visszhang­zott a sírástól és jajgatástól. Ilyen óriási szerencsétlenséget hozott a zsidókra egyetlenegy katonának a pimaszkodása.

Még el sem múlt ez a baj, mikor máris újabb szerencsétlen­ség érte őket. Néhány békétlenkedő ember ugyanis, kint az ország­úton, száz stadionnyira a várostól, útonállók módjára megtámadta Stephanos császári tisztviselőt és mindent elrabolt tőle. Mikor Cumanffi erről értesült, azonnal katonákat küldött ki, azzal a pa­ranccsal, hogy dúlják fel a szomszédos falvakat és az előkelő embereket bilincsekbe verve vezessék elé, hogy felelősségre vonja őket. Fosztogatás közben egyik katona megtalálta Mózes törvény­könyvét és mindenki szemeláttára válogatott csúfolkodás és gya- lázkodás közben széttépte. Amint a zsidók ennek hírét vették, összecsődültek, elvonultak Kaisareába Cumanushoz és kérték, szerezzen elégtételt, nem is nekik, hanem Istennek, akinek törvé­nyét így meggyalázták, mert inkább az életüket is feláldozzák, mintsem hogy tűrjék ősi törvényeik megcsúfolását. Mivel Cuma­nus attól tartott, hogy a nép megint fellázad, barátai tanácsára lefejeztette azt a katonát, aki a törvényt meggyalázta és; így el­fojtotta a lázadást, éppen abban a pillanatban, amikor már-már kitört.

6.   FEJEZET

Claudius elsimítja a zsidók és szamaritánusok viszályát

Később ellenségeskedésre került a sor a zsidók és a szamari­tánusok között, még pedig a következő okból: a galileaiak, akik az ünnepre Jeruzsálembe zarándokoltak, rendesen Samarián át vették útjukat. Amikor most is ezen az úton mentek, Ginae város lakosainak egy csoportja megtámadta őket és sokat megölt kö­zülük; ez a város Samaria és a nagy síkság határán van. A tá­madás hírére a legtekintélyesebb galileaiak felkeresték Cumanust és kérték, álljon bosszút a meggyilkoltakért. Cumanust azonban megvesztegették a szamaritánusok, úgy hogy rá se hederített a galileaiak panaszára. Ezen úgy felháborodtak, hogy az egész zsidó népet fegyverbe szólították szabadsága védelmére; mert a szolgaság — így lázították őket —, már magában véve is eléggé keserves, mennyivel elviselhetetlenebb tehát, ha még becstelen sértésekkel is tetézik. A tisztviselők, hogy lecsillapítsák izgatott­ságukat, megígérték nekik, hogy kieszközlik Cumanuistól a bűnö­sök megbüntetését. Azonban meg sem hallgatták őket, hanem fegyvert ragadtak, segítségül hívták Deinaios fiát, Eleázárt ■— azt a rablót, aki már évek hosszú sora óta a hegységben garáz­dálkodott — és a szamaritánusok néhány faluját földig égették. Mihelyt Cumanus erről értesült, a sebastei helyőrséggel, négy zászlóalj más gyalogsággal és a felfegyverzett szamaritánusokkal a zsidók ellen vonult, sokat levágott közülük és még többet fog­lyul ejtett. Midőn Jeruzsálem elöljárói és főemberei látták, mi­lyen szörnyű csapás sújtotta a népet, zsákruhába öltöztek, hamut hintettek fejükre és könyörögve kérték a lázadó tömeget: állja­nak el szándékuktól, dobják el fegyvereiket és nyugodtan menje­nek haza, hiszen különben elpusztítják szülővárosukat, fölégetik templomukat és elhurcolják őket magukat, feleségeiket és gyerme­keiket. A felszólításnak meg is volt a foganatja, a tömeg szétosz­lott, a rablók pedig visszasompolyogtak odúikba. Innen kezdve egész Júdeábán egymást érték a rablótámadások.

Most a szamaritánusok vezetői Ummidius Quadratus Szíriái kormányzóhoz fordultak, aki akkor éppen Tyrusban volt és a samariai falvak fölégetése és földúlása miatt bepanaszolták a zsi­dókat. Nem is annyira a rajtuk esett méltatlanság miatt emel­nek panaszt — mondták — mint inkább azért, mert fitymálták a rómaiakat, holott a zsidóknak, ha úgy érezték, hogy jogtalan­ság esett rajtuk, az ő döntésükhöz kellett volna folyamodniok,

nem pedig ellenség módjára betörni az országba, mintha római hatóság nem is volna a világon; kérik tehát, segítse őket jogaik­hoz. A szamaritánusok így adták elő az ügyet. Ezzel szemben a zsidók azt állították, hogy a felkelés és az ellenségeskedések okai a szamaritánusok, mert ajándékokkal megvesztegették Cumanust és így rávették, hogy a galileaiak lemészárlása ügyében semmit se intézkedjék. Miután Quadratus mindkét fél panaszát meghall­gatta, elhalasztotta a tárgyalást és megígérte, hogy majd akkor mond ítéletet, ha Júdeába megy és az ügyet alaposabban meg­vizsgálja. A feleknek egyelőre be kellett érniük ennyivel. Nem sokkal utóbb Quadratus valóban elment Samariába, ahol alapos vizsgálat után úgy döntött, hogy a zavargás okai a szamaritánusok. De midőn arról értesült, hogy a zsidók között megint lázadás jelei mutatkoznak, a Cumanustól elfogott zsidókat keresztrefeszít- tette. Azután innen elment egy Lydda nevű helységbe, amely majdnem akkora volt, mint egy város; ott törvényszéket tartott és újra tárgyalta a szamaritánusok panaszát. Eközben tudta meg az egyik szamaritánustól, hogy egy Doetos nevű előkelő zsidó négy más lázítóval együtt megpróbálta a népet elpártolásra bírni a ró­maiaktól. Ezeket Quadratus kivégeztette, Ananias főpap és Anan templomparancsnok cinkosait pedig bilincsbe verve Rómába küldte, hogy Claudius császár előtt feleljenek tetteikért. Ugyan­így megparancsolta a zsidók és a szamaritánusok elöljáróinak, va­lamint Cumanus helytartónak és Celer ezredesnek, hogy menje­nek Italiába a -császár elé és az ő bírói széke előtt intézzék el viszályukat. Mivel attól félt, hogy a zsidók megint fellázadnak, maga Jeruzsálembe ment és meggyőződött róla, hogy a nép éppen egyik vallási ünnepét tartja és nyugodtan viselkedik; erre abban a meggyőződésben, hogy most már nem kell félni újabb lázadá­soktól, ott hagyta az ünneplőket és visszatért Antiochiába.

Midőn Cumanus a samariai főemberekkel Rómába érkezett, a császár határnapot tűzött ki nekik, amelyen majd viszályukat tárgyalni fogják. A császár szabadonbocsátott rabszolgái és bizal­masai a legnagyobb erőfeszítéssel dolgoztak Cumanus és a szama­ritánusok érdekében és valóban megnyerték volna a pert a zsi­dók ellen, ha az ifjabb Agrippa, aki éppen Rómában volt és látta a zsidó főemberek súlyos helyzetét, nem kérte volna meg Agrippinát, a császár feleségét: járjon közbe férjénél, hogy ami­kor a viszályban dönt, azokat sújtsa megérdemelt büntetéssel, akik okai voltak a lázongásnak. Ez a közbelépés jól előkészítette Claudiust, aki ítéletében a szamaritánusokat bélyegezte az ellensé­geskedések értelmi szerzőinek és közülük azokat, akik előtte

megjelentek, kivégeztette, Cumanust száműzte, Celer ezredest visz- szavitette Jeruzsálembe, a nép szemeláttára végighurcoltatta az egész városon, azután pedig lefejeztette.

7.   FEJEZET

Felixet kinevezik kormányzóvá. Agrippa családja

Claudius ezután Felixet, Pallas testvérét küldte kormányzó­nak Júdeába. Uralkodásának tizenharmadik évében Agrippának adományozta Philippos tetrarchiáját és Batanaiát, ráadásul pedig Trachonitist és Abilát, Lysanias egykori tetrarchiáját, azonban elvette tőle Chalkist, amelyen négy esztendeig uralkodott. Agrippa, miután a császár így megajándékozta, nővérét Drusillát feleségül adta Azizos emesai királyhoz, aki hajlandó volt körül- meiéltetni magát; ugyanis Epiphanes, Antiochos király fia, visz- szautasította kezét, mert nem volt hajlandó a zsidó vallásra át­térni, ámbár erre ígéretet tett a leány atyjának. Továbbá Agrippa feleségül adta Mariammét Archelaoshoz, Helkiás fiához, akivel már atyja, Agrippa is eljegyezte; ebből a házasságból egy leány született: Berenike.

Nem sokkal utóbb azonban Drusilla és Azizos házassága fel­bomlott, még pedig a következő okból. Alighogy Felix, Judea helytartója, meglátta a ragyogó szépségű Drusillát, szerelemre lobbant iránta. Tehát Atomos nevű zsidó barátját, aki Cyprusból származott és mágusnak mondta magát, elküldte az asszonyhoz, azzal az ajánlattal, hogy váljon el férjétől és legyen az ő fele­sége; ha nem veti meg ajánlatát, üzente, boldoggá teszi őt. Az asszony csakugyan elkövette a ballépést, elszánta magát az ősi törvények megszegésére és feleségül ment Felixhez, csak azért, hogy megszabaduljon nővérétől, Berenikétől, akitől nagyon sokat kellett szenvednie, mert irigykedett rá szépsége miatt. Felixtől született fiát Agrippának nevezte el; a fiú Titus császár uralko­dása alatt a Vezúv egyik kitörésében pusztult el anyjával együtt, amint majd később elmondom.

Berenike sokáig özvegyi sorban élt Herodes halála után, aki nemcsak férje, hanem egyúttal nagybátyja is volt. Mivel azonban a hírek azt suttogták, hogy bűnös viszonyt folytat testvérével, rá­vette Polemont, Kilikia királyát, hogy körülmetéltesse magát és vegye őt feleségül, mert úgy gondolta, hogy ezen a réven min­denféle rágalmat meg fog hazudtolni. Polemon beleegyezett, fö-

képpen azért, mert az asszony dúsgazdag volt; de a házasság nem volt tartós, mert Berenike hamarosan Polemontól is elvált, még pedig, amint mondják, féktelen érzéki szenvedélye miatt. A házasság felbontása után Polemon nem maradt meg tovább a zsidó valláson. Ugyanekkor Mariamme is elvált Archelaostól és feleségül ment Demetrioshoz, aki az alexandriai zsidók közt az egyik legelőkelőbb származású és leggazdagabb ember volt és akkoriban éppen a vámjövedelmet bérelte. Mariammétől született fia, az Agrippinus nevet kapta. Ezekről később még külön-külön részletesebben fogok beszélni.

8.   FEJEZET

Claudius halála, Nero trónralépése. Felix és Festus idején rablók, gyilkosok és csalók lepik el Judeát

Közben meghalt Claudius császár, tizenháromévi, nyolc­hónapi és harmincnapi uralkodás után; egyesek azt állították, hogy felesége Agrippina mérgezte meg. Ez az asszony Claudius testvérének, -Germanicusnak a lánya volt, első férje pedig egy előkelő római Domitius Ahenobarbus. Ennek halála után sokáig özvegyen élt, aztán feleségül ment Claudiushoz és magával hozta Domitius nevű fiát is. Claudius ugyanis féltékenységből elker­gette feleségét Messalinát, akitől két gyermeke született: Britan­nicus és Octavia. Első felesége Penna volt, akitől legidősebb leánya, Antonia született. Octaviát Néróhoz adta felségül; tudni­illik Domitiust, akit örökbefogadott, később így nevezte a császár.

Mivel Agrippina attól félt, hogy Britannicus, ha felnöveke­dik, elnyeri atyja után az uralmat, a mende-monda szerint meg­mérgezte Claudiust, hogy saját fiának biztosítsa az uralmat. Mind­járt a császár halála után elküldte Burrust, a hadsereg fő­parancsnokát, a legtekintélyesebb törzstisztekkel és szabadosok­kal együtt Néróhoz, hogy a testőrtáborba kísérjék és ott csá­szárrá kiáltsák ki. Miután Nero ily módon uralomra jutott, titok­ban megmérgeztette Britannicust, anyját pedig nem sokkal utóbb nyíltan megölette: ilyen gyalázatos módon hálálta meg neki azt, hogy a Világra hozta s még inkább azt, hogy cselszövéseivel ura­lomra segítette. Ugyancsak megölette feleségét, Octaviát, továbbá sok nemes rómait, azzal az ürüggyel, hogy összeesküdtek ellene.

De ezekről nem kívánok részletesebben írni, mert Nero tör­ténetét sokan megírták s ezek közül némelyek, hálából a nekik

juttatott kegyekért, szándékosan leplezték az igazságot, mások pedig gyűlöletből s rosszindulatból hazugságokkal rágalmazták meg s ezért megvetést érdemelnek. Én nem is csodálkozom, hogy ennyit összehazudoztak Nero felől, mert ezek a történetírók elő­dei történetében sem ragaszkodtak az igazsághoz, holott azok iránt semmiféle gyűlöletet sem éreztek, hiszen jóval az illető császárok uralkodása után éltek. Dehát azok a történetírók, akik fittyet hánynak az igazságra, írjanak, amit akarnak, hiszen nyil­ván örömüket lelik az ilyesmikben. Az én célom azonban az igazság, tehát feltettem magamban, hogy csak röviden mondok el mindent, ami nem tartozik szorosan vett tárgyamhoz és csak arról beszélek részletesebben, ami honfitársaimra, a zsidókra vonatkozik, mert nem riadok vissza attól, hogy szerencsétlensé­geinket és bűneinket is nyíltan feltárjam. Folytatom tehát törté­neti elbeszélésemet.

Nero uralkodásának első évében meghalt Azizos emesai király és testvére, Soemus lett az utóda. Kis-Armenia uralmát Nero Aristobulosra, Herodes chalkisi király fiára ruházta, Agrippa pedig megkapta a császártól Galilea egyik részét, Tibe- riasszal és Taricheával; ezek kénytelenek voltak meghódolní neki, ugyanígy Julias városa is, valamint tizennégy pereai falu.

A judeai helyzet napról napra rosszabbodott, mert az ország megint csak úgy hemzsegett a rablóktól és csalóktól, akik a né­pet félrevezették. Felix azok közül is, emezek közül is naponta sokat elfogatott és kivégeztetett. így csellel elfogatta Eleázárt, Deinaios fiát is, aki hatalmas rablóbandát toborzott. Tudniillik teljes büntetlenséget ígért neki és így magához csalta, de rög­tön megbilincseltette és Rómába küldte. Különösen magára vonta Felix haragját Jónátás főpap, mert gyakran figyelmeztette, hogy jobban kormányozza Judeát, nehogy oly sűrűn magára haragítsa a népet, holott a császártól ő maga kérte kinevezését judeai hely­tartónak. Felix törte a fejét, hogyan szabadulhatna meg ettől az embertől, aki folyton leckézteti; mert azoknak, akik rosszban sántikálnak, semmi sem oly kellemetlen, mint a folytonos figyel­meztetés. Tehát nagy összeg pénzt ígért megvesztegetésül Jóná­tás egyik legbizalmasabb barátjának, egy Dórán nevű jeruzsá- lemi embernek, hogy orgyilkosokkal ölesse meg Jónátást. Dórán elfogadta az ajánlatot és a főpapot csakugyan az orgyilkosok kezére juttatta. Tudniillik ezek közül néhányan tőrrel a ruhájuk alatt Jeruzsálembe mentek, mintha ott imádkozni akarnának, azután elvegyültek Jónátás szolgaszemélyzete közt és leszúrták

öt. És mivel a gyilkosságot senki sem akadályozta meg, a rablók ünnepnapokon később is arcátlanul betolakodtak a városba, tőr­rel a ruhájuk alatt eloszoltak a tömegben és néha ellenségeiket, néha másokat leszúrtak, akiknek a meggyilkolására pénzért vál­lalkoztak, még pedig nem csupán a városban, hanem sokszor a templomban, mert még a szent hely sem tudott gátat vetni vér- szomjuknak. Azt hiszem, Isten, aki gyűlöli az istentelenséget, éppen azért fordult el városunktól, mert a templomot nem ismerte el többé a maga tiszta lakóhelyének, ellenben ránk hozta a rómaiakat, tisztítótüzet bocsátott a városra, minket pedig feleségeinkkel és gyermekeinkkel együtt rabszolgaságra adott, hogy a csapások által észre térítsen.

A rablók garázdálkodásai miatt a városban egymást érték a bűntettek s egyúttal csalók és szemfényvesztők is akadtak és rávették a népet, hogy menjen ki velük a pusztába, ahol majd Isten segítségével nyilvánvaló csodákat és jeleket mutatnak. Sokan hittek nekik, de esztelenségükért súlyosan bűnhődtek, mert Felix visszahozatta és kivégeztette őket. Ebben az időben Egyiptomból is jött egy ember Jeruzsálembe, aki prófétának hazudta magát és az egyszerű népet arra csábította, hogy men­jen ki vele az, Olajfák hegyére, amely a várossal szemben emel­kedik, öt stadionnyi távolságban. Azt mondta: ott majd meg­mutatja nekik, hogy egyetlen szavára összeomlanak Jeruzsálem falai és ő majd azokon át vezeti be őket a városba. Mikor Felix erről értesült, fegyverbe szólította a helyőrséget, erős lovas- és gyalogoscsapattal kivonult Jeruzsálemből és megtámadta az egyip­tomit és híveit; ezek közül négyszázan elestek, kétszázat foglyul ejtett. Az egyiptomi kimenekült a csatából és eltűnt. Most a rab­lók megint háborúra izgatták a népet a rómaiak ellen s arra, hogy tagadja meg az engedelmességet; akik nem hajlottak a sza­vukra, azoknak a falvait fölégették és kifosztották.

A Kaisareában lakó zsidók és az ugyanottani szírek között ugyancsak viszálykodás támadt az egyenlő polgárjog miatt. Tudniillik a zsidók kiváltságot követeltek maguknak, mert kirá- ’ lyuk, Herodes, Kaisarea alapítója, zsidó származású volt. A szí­rek. ezt elismerték, de azt állították, hogy Kaisareának, mielőtt még egyetlenegy zsidó lakott volna benne, már régen Straton- tornya volt a neve. Mikor a római tisztviselők erről értesültek, a lázadás főkolomposait mindkét részről összefogdosták és meg- korbácsoltatták, mire a nyugtalanság rövid időre lecsillapodott. Azonban a zsidók, akik nagyon elbizakodtak gazdagságukban

és megvetették a szíreket, megint tovább szidalmazták ezeket, hogy tettlegességre ingereljék őket. A szírek viszont nem voltak ilyen gazdagok, azonban abban bizakodtak, hogy a közelben veszteglő római hadsereg javarészt kaisareai és sebastei polgá­rokból áll, tehát egy darabig hasonló sértésekkel viszonozták á zsidók gyalázkodásait, majd kődobálásra került a sor, úgy hogy mindkét részen sokan megsebesültek és meghaltak, azon­ban a zsidók maradtak előnyben. Mikor Felix látta, hogy a viszálykodás már-már valóságos háborúvá fajult, odasietett és felszólította a zsidókat, hogy viselkedjenek nyugodtan. Mikor azonban figyelmeztetésére rá se hederítettek, egy szakasz kato­nát elindított ellenük, sokat levágatott közülük, még többet el­fogatott és katonáival kifosztatott néhány kaisareai házat, ame­lyek zsúfolva voltak mindenféle kincsekkel. Erre a mérsékelt és befolyásos zsidók, akik aggódtak a maguk és hozzátartozóik biztonságáért, azzal a kéréssel fordultak Felixhez, hogy kürtjel- iel állítsa meg a katonákat és kímélje meg őket s adjon nekik alkalmat, hogy elkövetett vétkeikért megbűnhödjenek. És Félix teljesítette kérésüket.

Ebben az időben Agrippa király a főpapi méltóságot Izma- elre, Fabi fiára ruházta. Ekkoriban a főpapok a jeruzsálemi papokkal és elöljárókkal viszálykodásba keveredtek, úgy hogy immiket fél egész csapat elszánt és izgága embert gyűjtött maga köré és ha ezek találkoztak, mindenütt szidalmazták és kövekkel dobálták egymást. Nem akadt senki, aki megfékezte volna őket, úgy hogy garázdálkodásuk már úgy elfajult, mintha nem is volna felsőbb hatóság. Végül a főpapok durvaságukban és elbizakodottságukban annyira vetemedtek, hogy nem átallották szolgáikat kiküldeni a szérűkre és ellopatni velük a papoknak járó tizedeket; ennek az lett a következménye, hogy a szegé­nyebb papok éhen haltak. így aztán az igazság helyett az izgága emberek erőszakoskodása érvényesült.

Közben Felixnek a Nérótól kinevezett Porcius Festus hely­tartó lett az utóda. Alighogy megérkezett, a kaisareai zsidók vezetői Rómába utaztak és panaszt emeltek Felix ellen; és nem sok híia volt, hogy a zsidók ellen elkövetett hatalmaskodásai miatt halállal nem bűnhődött. Mégis sikerült testvérének, Pal- lasnak, aki akkoriban Nero egyik legkedvesebb embere volt, alá­zatos könyörgéssel kegyelemre hangolni a császárt. Sőt a két legelőkelőbb kaisareai szírnek sikerült Burrust, aki Nero neve­lője volt, ezidőszerint pedig görög levelezését intézte, óriási pénz­összeggel rávenni, hogy rendeletet eszközöljön ki számukra

881

56 Flavius Joscphus: A zsidók története

Nérótól, amelyben érvényteleníti a zsidók egyenjogúságát a szí­rekkel. Burrus csakugyan közbelépett a császárnál és kieszkö­zölte a rendelet kiadását és ezzel kezdődött az a sok szenvedés, amely később népünkre szakadt. Ugyanis midőn a kaisareai zsidók ennek a szírekhez intézett rendeletnek a tartalmáról értesültek, fellázadtak és lázadásuk végül háborúvá terebélye­sedett.

Mikor Festus Júdeába érkezett, az ország egyetlen rémü­letben élt a rablók miatt, akik mindenütt fölégették és kifosztot­ták a falvakat. Ezek a rablók, akiknek „Sikarios" a nevük, akkor már mérhetetlenül elszaporodtak; rövid tőrrel jártak, amely csak valamivel volt kisebb, mint a perzsa „akinake“ nevű kard, ellen­ben görbe volt, mint a római tőr, a ,,sica“, amelyről a gyilkos rablók a „Sikarios^ nevet kapták. Mint már említettem, ünnep­napokon elvegyültek a nép közé, amely az istentiszteletre min­denfelől a városba tódult és könnyű szerrel annyit szúrtak le az ájtatoskodók közül, amennyit csak akartak. Néha fegyvere­sen betörtek áldozataik falvaiba, mindent elraboltak, a házakat pedig felgyújtották. Ebben az időben megint föllépett egy csoda­tevő, aki a népet boldogsággal kecsegtette és azzal, hogy minden nyomorúságától megszabadítja, ha vele megy a pusztába; Fes­tus azonnal gyalogos- és lovascsapatokat küldött a csaló és követői ellen, akiket a katonák felkoncoltak.

Ugyanebben az időben Agrippa király a Hasmonaeusok egy­kori királyi palotája mellett, a tornacsarnok közelében, óriási épületet emeltetett és mivel az épület magasan feküdt, gyönyörű kilátás nyílt belőle a városra. A király ebben nagy örömét lelte és ha idefönt heverészett kerevetén, mindent láthatott, ami a templomban történt. Mikor ezt a jeruzsálemi főemberek meg­tudták, felháborodak miatta, mert szokatlan, sőt törvényellenes volt, hogy valaki megfigyelje, mi történik a templomban, külö­nösen az istentisztelet idején. Ezért a szentély belsejének nyu­gati oldalán levő oszlopcsarnok fölé magas falat huzattak, amely nemcsak a- király pihenőhelye elől zárta el teljesen a kilátást, hanem a templomon kívül a nyugati oszlopcsarnok felől is, ahonnan ünnepnapokon' a rómaiak figyeltették, hogy mi törté­nik a templomban. Ezen azután nemcsak Agrippa háborodott fel, hanem még inkább Festus kormányzó és parancsot adott, hogy rombolják le a falat. A zsidók azonban arra kérték: en­gedje meg, hogy ebben az ügyben előbb követeket küldhessenek Néróhoz, mert inkább meghalnak, mintsem hogy látniok kell-

jen templomuk egy részének lerombolását. Miután Festus ezt megengedte nekik, tíz előkelő polgárt, továbbá Izmáéi főpapot és Helkiáis kincstárost elküldték a császárhoz. Nero meghall­gatta őket és nemcsak a történteket bocsátotta meg, hanem azt is megengedte, hogy a fal megmaradjon, még pedig felesége, Poppaea kedvéért, aki istenfélő asszony volt és ezért közbelépett a zsidók érdekében. Poppaea azután útnak indította a tíz elő­kelő embert, de Helkiást és Izmáéit túszokul visszatartotta. Mikor a király erről értesült, a főpapi méltóságot az egykori Simon főpap fiára, Józsefre ruházta, akinek másik neve Kabi volt.

9.   FEJEZET

Albinus helytartósága. Jakab megkövetése. Egyéb események
Albinus idejében

Nem sokkal utóbb megérkezett Rómába Festus halálának híre és a császár most Albinust küldte helytartónak Júdeába. A ki­rály viszont megfosztotta Józsefet a főpapi hivataltól és Anan fiára ruházta, akinek ugyancsak Anan volt a neve. Ez az idősebb Anan, amint mondják, egyike volt a legboldogabb embereknek; tudniillik öt fia volt s mind a főpapi méltóságban szolgálta Istent, miután ő maga is hosszú ideig viselte ezt a tisztséget; ilyen eset még egyik főpapunk családjában sem fordult elő. Az ifjabb Anan azonban, akinek főpapi kinevezését éppen most említettem, szenvedélyes és vakmerő természetű ember volt és a szadduceusok felekezetéhez tartozott, akik, mint már föntebb említettem, az ítélkezésben min­den más zsidónál szigorúbbak és ridegebbek. Mivel Festus meg­halt, Albinus pedig még nem érkezett meg, úgy gondolta Anan, hogy itt a jó alkalom kegyetlen ösztönei kielégítésére. Tehát a nagytanácsot törvényszéki ülésre hívta össze és eléje állította Ja­kabot, aki testvére volt Jézusnak, akit Krisztusnak neveznek, s még néhány más embert; törvénysértéssel vádolta őket és végül meg­kövez tette. Ez még a város legistenfélőbb embereit s a törvény leg­szigorúbb híveit is felháborította és ezért titokban követeket küld­tek a királyhoz azzal a kéréssel: írásban figyelmeztesse Anant, hogy a jövőben nem fog tűrni ilyen hatalmaskodást, mert ez a mostani is törvénytelen volt. Egyesék közülük az Alexandriából érkező Albinus elé mentek és megértették vele, hogy Anannak az ő jóváhagyása nélkül egyáltalán nem volt joga a nagytanácsot tör­vényszéki ülésre összehívni. Albinus helyeselte ezt a felfogást és

haragjában levelet írt Anannak, amelyben méltó büntetéssel fenye­gette meg. Agrippa az eset miatt mindössze három hónapi hiva­taloskodás után megfosztotta főpapi méltóságától és Józsiiét, Dam- nai fiát, nevezte ki főpapnak.

Midőn Albinus Jeruzsálembe érkezett, mindent megtett, hogy az országot lecsillapítsa és rendezett állapotokat teremtsen és sok Sikariost kivégeztetett. Anan, a volt főpap, napról-napra nép­szerűbb lett, egyre nagyobb tisztelettel és rajongással vették körül; tudniillik rengeteg vagyont összeharácsolt és ajándékaival Albinus kormányzót és a főpapot egyformán meg tudta nyerni magának. De szolgái elvetemedett emberek voltak, összecimboráltak minden­féle erőszakos emberekkel, hogy elrabolják a szérűkről a papokat illető tizedeket; ha valaki szembe mert szállni velük, kegyetlenül megverték. A főpapok ugyanúgy cselekedtek, mint Anan szolgái, s mivel senki sem mert ellenkezni velük, megtörtént, hogy a papok, akiknek megélhetését a tizedek biztosították, éhenhaltak.

Egy ünnepen, amelyet éhben az időtájban tartottak, a Sika- riosok megint bejöttek a városba éjszaka idején, elfogták Eleázár templomi elöljáró írnokát, aki Anan főpap fia volt, megkötözték és elhurcolták. Aztán követet küldtek Ananhoz és megígérték, hogy visszaküldik az írnokot, ha ráveszi a kormányzót, hogy tíz elfo­gott cimborájukat bocsássa szabadon. Anannak nem volt más választása, tehát közbelépett Albinusnál és sikerült is megnyernie kérése teljesítését. Ez azonban csak még nagyobb bajok kezdete volt, mert a rablók most abban fáradoztak, hogy minden úton- módon hatalmukba kerítsék Anan valamelyik hozzátartozóját, vagy barátját és áldozatukat minden alkalommal mindaddig fog­ságban tartották, amíg egy-egy cimborájukat szabadon nem bo­csátották. így aztán számuk megint megnövekedett, s most még nagyobb vakmerőséggel pusztították az országot, mint eddig.

Abban az időbén Agrippa király Kaisarea Philippi városát megnagyobbította és Nero tiszteletére Neroniasnak nevezte el. Az óriási költséggel épült berytosi színházban évente színjátékokat adatott elő s az előadásokra rengeteg pénzt pazarolt és ilyenkor a népet gabonával és olajjal ajándékozta meg. Az egész várost szob­rokkal és domborművekkel ékesítette, amelyek híres, régi művé­szek műveinek másolatai voltak és uralkodásának úgyszólván minden pompáját ebben a városban fejtette ki. Azonban alattvalói­nak sehogysem tetszett, hogy tőlük mindent elvesz és mindent ide­gen városok szépítésére fordít. Különben ugyanekkor megfosz­totta a király Józsuét, Damnai fiát a főpapi méltóságtól, és ezt Gamáliel fiára ruházta, akinek ugyancsak Józsue volt a neve; eb-

bői aztán a két ember közt viszálykodás támadt, mert mindegyik egy csomó izgága embert gyűjtött maga Iköré és ezek a legdurvább szidalmakkal halmozták el egymást, végül pedig kövekkel keltek harcra. Az élen járt Anian, mert gazdagsága révén neki volt a leg­több híve. Ugyancsak Kostobar és Saul is szolgálatába fogadott egy-egy gonosztevőkből toborzott csapatot; ezek mindketten ki­rályi nemzetségből származtak és mivel Agrippának rokonai vol­tak, nagy volt a tekintélyük, csakhogy elbizakodott és erőszakos emberek voltaik s egyetlen céljuk volt a gyengébbek kifosztása. Ettől az időtől fogva egyre belvillongások sanyargatták városun­kat és a viszonyok egyre rosszabbodtak.

Mikor Albinus értesült, hogy hamarosan megérkezik utódja, Gessius Florus, szerette volna úgy feltüntetni működését, mintha tett volna valamit a zsidók érdekében és ezért mind kivégeztette a foglyokat, akik kétségtelenül megérdemelték a halált. Viszont azo­kat, akik kisebb bűnök miatt ültek a börtönben, meghatározott pénzbírság lefizetése fejében szabadon bocsátotta. így a börtönök kiürültek ugyan, azonban az ország megtelt rablógyilkosokkal.

A léviták törzséből valamennyi zsoltárénekes a király elé járult és megkérték, hívja össze a nagytanácsot s eszközölje ki számukra azt a kiváltságot, hogy, mint a papok, ők is lenvászon- nuhát viselhessenek; mert, így érveltek, uralkodásának dicsőségére válik, ha olyan intézkedést tesz, amely örök időkre érvényben ma­rad. Kívánságuk csakugyan teljesült, mert a király a nagytanács tagjainak hozzájárulásával megadta a zsoltárénekeseknek azt a kiváltságot, hogy eddigi ruházatuk helyett, kívánságuk szerint, lenvászon ruhát viselhessenek. A törzs másik részének az volt a feladata, hogy a templomi szolgálatot végezze; ezeknek egy indít­vány értelmében megengedte, hogy megtanulják a szent énekeket. Azonban mindez ellenkezett ősi intézményeinkkel és az lett a következménye, hogy a törvény megszegését nyomon követte a megérdemelt büntetés.

Ugyanekkor készült el a templom is. Mikor a zsidók látták, hogy a több mint tizennyolcezer főnyi munkássereg dologtalanul lézeng, holott szükségük lett volna keresetre, hiszen eddig a temp­lomon végzett munkával keresték meg kenyerüket, a rómaiaktól való félelmükben nem akartak már pénzt gyűjteni a templom cél­jaira, és ezért a templomi kincstár pénzét szánták a munkások foglalkoztatására, úgy, hogy ha bármelyik munkás csak egy órát is dolgozott a templomon, nyomban utána kifizették a bérét, — ezért azzal a kéréssel járultak a király elé, hogy a keleti oszlop­csarnokot állíttassa helyre. Ez az oszlopcsarnok a templomon

kívül volt és mély szakadék fölött épült, négyszáz könyök magas falakon. Ez a csarnok vakító fehér kockakövekből épült, amelyek húsz könyök hosszú és hat könyök magasak voltak s még Sala­mon király építtette, aki először alkotta meg a templomterület építményeit. Mivel azonban a király, akinek Claudius császár meg­bízásából a templomot gondoznia kellett, meggondolta: mily köny- hyű elpusztítani egy építményt s mily nehéz aztán újra felépíteni, főképpen az ilyen csarnokot, amelynek helyreállítása sok időbe és pénzbe kerülne, megtagadta a zsidók kérésének teljesítését, de megengedte nekik, hogy a várost fehér márvánnyal kikövezzék. Ezután Józsiiét, Gamáliel fiát, letette főpapi hivataláról és ezt a méltóságot Mátyásra, Theophilos fiára ruházta; ennek hivatalos­kodása alatt tört ki a háború a rómaiak és a zsidók között.

10.   FEJEZET

A főpapok sorrendje a háború végéig

Azt hiszem szükséges és történeti művem célját is szolgálja, ha megírom! a főpapokról, hogy honnan valók, kiknek volt sza­bad ezt a méltóságot viselniük és hányán voltak a háború végéig. A legelső főpap a hagyomány szerint Áron volt, Mózes testvére. Mikor meghalt, fiai lettek az utódai és innen kezdve a méltóság örökletes volt családjában. Ezért lett törvény nálunk, hogy senki sem lehet Isten főpapja, aki nem Árontól származik; más család­ból senki sem tarthat igényt erre a méltóságra, maga a király sem. Árontól, az első főpaptól kezdve Fineeszig, akit a háború idején a lázadók tettek főpappá, mindössze nyolcvanhárom főpap volt. Ezek közül — attól az időtől fogva, hogy a Mózestől az Ür számára alapított szövetségi sátor a pusztában állt, egészen addig, amíg megérkeztek Júdeába, ahol Salamon király templomot építtetett, -=v tizenhármán viselték a főpapi méltóságot. Eleinte élethosszig­lan megtartották főpapi hivatalukat, később azonban már életük­ben is utódot neveztek ki helyettük. Az a tizenhárom, aki Áron két fiától származott, az utódlás rendje szerint nyerte el hivatalát. Hivataloskodásuk alatt az alkotmány előbb arisztokratikus volt, azután pedig egyetlen egy ember uralkodott, végül pedig a ki­rályok következtek. Azóta, hogy ez a tizenhárom viselte a főpapi méltóságot, attól a naptól fogva, amikor őseink Mózes vezetése alatt kivonultak Egyiptomból, egészen addig, amíg Salamon király letette a jeruzsálemi templom alapköveit, hatszáztizenkét év telt el.

E tizenhárom főpap után tizennyolc főpap következett, akik

Salamon király ideje óta Jeruzsálemben egymást követték mind­addig, míg Nabukodonozor babyloniai király a város ellen nem vonult, fel nem égette a templomot, népünket el nem hurcolta Babylonba és Jószedek főpapot foglyul nem ejtette. Ezek négyszáz­hatvanhat évig, hat hónapig és tíz napig viselték méltóságukat s ez idő alatt a zsidókat királyok kormányozták. Hetven évvel az­után, hogy a babyloniak elpusztították Jeruzsálemet, Cyrus perzsa király Babylonból visszaküldte a zsidókat hazájukba és megen­gedte nekik, hogy újra felépítsék a templomot. Ekkor Józsue, Jószedek fia, a hazatérők egyike nyerte el a főpapi méltóságot. Ez és utódai, mindössze tizenöten, egészen Antiochos Eupator király idejéig, négyszáztizenkét évig, demokratikusan kormányoz­ták az országot.

Ez az Antiochos és hadvezére Lysias voltak az eilisők, akik egy főpapot megfosztottak méltóságától; tudniillik Óniást, akinek másik neve Menelaos volt, Beroéban megölették, azután mellőz­ték fiát és Jákimot nevezték ki főpappá, aki ugyan Áron nemzet­ségéből származott, de nem Óniás családjából. Ezért Óniás, az el­hunyt Óniás unokaöccse Egyiptomba költözött, ott elnyerte Ptole­maeus Philometornak és feleségének Kleopátrának jóindulatát és kieszközölte, hogy a heliopolisi kerületben éppen olyan templo­mot építhessen Isten tiszteletére, mint a jeruzsálemi, egyúttal őt magát kinevezték a templom főpapjává. Erről az Egyiptomban épült templomról ismételten szóltam már. Jákim mindössze há­rom évig viselte a főpapi méltóságot és meghalt. Nem lett rögtön utóda, mert most a város hét évig főpap nélkül maradt. Később azonban, mikor a Hasmonaeus-család sarjadékainak kezébe ke­rült a nép kormányzása, a makedónok elleni háború befejeztével Jónatást nevezték ki főpapnak, aki hét évig töltötte be ezt a mél­tóságot. Miután őt Tryphon orozva eltétette láb alól, mint már valahol fentebb elmondtam, testvére Simon nyerte el a főpapsá­got; őt is orozva ölte meg egy lakomán a sógora, miután egy év­vel hosszabb ideig viselte a főpapi méltóságot, mint testvére. Fia, Hyrcanus lett az utóda: harmincegy évig volt főpap, agg korában halt meg és az utóda Judás lett, akinek másik neve Áristobulos volt. Ez a főpapi hivatallal együtt a királyi méltóságot is viselte, mert ő volt az első, aki felvette a koronát; de csak egy évig kormány­zott és betegségben halt meg; testvére Alexander lett az utóda.

Alexander huszonhét évig volt főpap és király és halálos ágyán megbízta feleségét, Alexandrát, hogy új főpapot nevezzen ki. Ö fiára, Hyrcanusra ruházta a méltóságot és mikor kilencévi uralkodás után meghalt, Hyrcanus főpapságának is vége szakadt.

 

Mert az anya halála után testvére, Aristobulos. hadat indított ellene, legyőzte, letette méltóságáról s ő maga lett helyette a fő­pap és király. De mikor éppen három éve és három hónapja ural­kodott, Pompeius megérkezett Júdeába, rohammal elfoglalta Jeruzsálemet, s Aristobulost gyermekeivel együtt fogolyként Rómába küldte. Most megint visszahelyezték főpapi hivatalába Hyrcanuist és megkapta a kormányhatalmat is, de a királyi koro­nát nem. Ezután Hyrcanus még huszonnégy évig uralkodott. Akkor azonban Barsapharnes és Pacorus parthus fejedelmek át­keltek az Eufráton, megtámadták Hyrcanust, elfogták és Aristo­bulos fiát, Antigonoist tették meg királynak. Miután ez három évig és három hónapig uralkodott, Sosius és Herodes elfoglalta a fővárost, őt magát pedig Antiochiába vitték, ahol Antonius ki­végeztette.

Most a,rómaiak Herodest tették meg királynak, aki már nem a Hasmonaeus nemzetség tagjaiból nevezte ki a főpapokat, ha­nem Aristobulos kivételével névtelen papi családokból. Aristobu­lost pedig, a parthusoktól elfogott Hyrcanus unokáját és későbbi feleségének Mariannáénak testvérét, csak azért tette meg főpap­nak, mert mindenáron meg akarta szerezni a nép jóindulatát, amely tisztelettel őrizte Hyrcanus emlékét. De mivel később attól tartott, hogy mindenki Aristobuloshoz szegődik, eltette láb alól, még pedig úgy, hogy Jerichóban vízbe fojtotta, mint már fentebb elmondtam. A főpapok kinevezésében Herodes módszere szerint járt el fia, Archelaos, s utána a rómaiak, mikor az egész zsidó országot meghódították. Herodes korától egészen addig a napig, amelyen Titus a templomot és a várost felégette, mindössze huszonnyolc főpap volt, akiknek hivataloskodáisa százhét évi idő­tartamra terjedt. Ezek közül némelyek még Herodes és fia, Archelaos alatt viselték a főpapi méltóságot; haláluk után arisz­tokratikus lett az államforma, de a főpapok feladata maradt a nép kormányzása. A főpapokról elegendő ennyit mondanom.

11.   FEJEZET

Florus kormányzó háborúba hajszolja a zsidókat a rómaiak ellen

Gessius Florus, akit Nero Albinus utódjául nevezett ki, ren­geteg szenvedést hozott a zsidókra. Klazomenaiból származott és magával hozta feleségét, Kleopátrát, aki barátnője volt Nero fe­leségének, Poppaeának és méltó párja férjének minden gonosz-

Ságban; Kleopátra szerezte meg férjének a judeai kormányzói állást. így nyerte el a hatalmat s oly hitványul visszaélt vele, hogy a zsidók az ö aljasságához képest Albinust valóságos jótevőjükként emlegették. Mert ez legalább igyekezett gonosz­ságát rejtegetni és gondosan ügyelt arra, nehogy mindenütt rossz híre kerekedjék, viszont Gessius Florus dicsekedett vele, hogy mily gyalázatosán bánik népünkkel, mintha csak azért küldték volna ide, hogy bizonyságot tegyen gonoszságáról; mert nincs olyan zsarolás vagy egyéb bűntett, amire ne lett volna haj­landó; kegyetlen, rideg és olyan telhetetlenül kapzsi volt, hogy a sok és kevés közt egyáltalában nem tudott különbséget tenni és attól sem riadt vissza, hogy rablókkal osztozkodjék. Éppen ezért ezek nagy csapatokban jártak rablóportyákra, mert bizonyosak lehettek felőle, hogy a hajuk szála sem görbül meg, ha a zsák­mány egy részét átadják neki. Ezzel azonban még nem telt be a nyomorúság, hanem mikor a szerencsétlen zsidók a rablók fosz­togatásait már nem bírták tovább tűrni, valamennyinek távoznia kellett lakóhelyéről és csak a szökésben találhatott menedéket, hiszen külföldön bárhol jobb sorsban reménykedhetett. Szóval Florus volt az, aki annyira hajszolt bennünket, hogy végül is há­borúba keveredtünk a rómaiakkal, mert inkább a tömeghalált választottuk, mint a lassú sorvadást. Ez a háború Florus kor­mányzóságának második, Nero uralkodásának tizenkettedik évé­ben kezdődött. Hogy e háború során mi mindenre kényszerültünk és mennyi szörnyűséget kellett elviselnünk, arról mindenki pon­tosan tájékozódhatik, aki elolvassa a zsidó háborúról írt mü­vemet.

12.   FEJEZET

Befejezés

Ezzel tehát befejezem zsidó történelmemet, amelyhez a há­borúról írt munkám közvetlenül csatlakozik. Ez a művem tartal­mazza a zsidó nép történetét az első ember megteremtésétől kezdve Nero császár uralkodásának tizenkettedik évéig; el­mondja, mi történt a zsidókkal Egyiptomban, Syriában és Palesz­tinában, továbbá, hogy hogyan sanyargatták őket az asszírek és babyloniak, azután a perzsáik és makedónok és végül hogyan igázták le a rómaiak. Azt hiszem, mindezt hitelesen írtam meg, egyúttal azonban nem mulasztottam el felsorolni rendre a főpapo­kat, akik kétezer év alatt ezt a méltóságot viselték. Továbbá az

igazsághoz híven előadtam a királyok történetét, tetteiket, politi­kájukat, uralkodásukat, még pedig pontosan szent könyveink nyomán, mint e művem elején megígértem. Most, történelmem végén, bízvást állíthatom, hogy senki más, sem zsidó, sem külföldi a legjobb akarat mellett sem dolgozhatta volna fel görög nyelven ily hitelesen ennek a műnek az anyagát. Mert mint honfitársaim elismerik, a. zsidó műveltségijen jóval különb vagyok náluk, de éppen így alaposan foglalkoztam a görög nyelvvel is, pontosan megtanultam nyelvtani szabályait, ámbár a zsidó felfogás lehetet­lenné tette, hogy tökéletesen beszéljem; tudniillik nálunk nem be­csülik meg különösebben azokat, akik sok nyelven beszélnek és ügyelnek a stílus szépségére, mert ez a művészet nem csupán a szabad emberek közös kincse, hanem ha rabszolgák elsajátítják, az övék is. Nálunk inkább csak azok állnak bölcsek hírében, akik bizonyságot tesznek a törvény alapos ismeretéről s magyarázni tudják a szent könyvek értelmét. Ámbár igen sokan nagyon szor­galmasan foglalkoztak ezzel a szaktudománnyal, mégis mind­össze ketten-hárman jutottak benne különösebb tökéletességre és hamarosan be is söpörték fáradozásaik gyümölcsét. És itt talán helyénvaló lesz, ha elmondok egyet-mást származásomról is és mindarról, amit életem folyamán cselekedtem, amíg még vannak tanúk, akik megerősíthetik adataimat, ha igazak, vagy pedig meg­cáfolhatják, ha hamisak.

Ezzel tehát nefejezem történelmi művemet, amely húsz könyvből, vagyis összesen hatvanezer sorból áll és ha Isten is úgy akarja, később röviden összefoglalom majd a háború történetét és életrajzomat egészén a mai napig, vagyis Domitianus császár uralkodásának tizenharmadik évéig, amikor elértem ötvenhato- dik életévemet. További tervem négy könyvben megírni a zsidó tanítást Istenről és az ő lényegéről és törvényeiről, amelyek meg­szabják nekünk, hogy mit szabad és mit nem szabad cseleked­nünk.

VÉGE

FÜGGELÉK

I.

Flavius Josephus

(Flavius Josephus szövegének idézésében a római szám a könyvet, az első arab szám a fejezetet, a második arab szám a bekezdést jelzi.)

1.

Mikor Kr. u. 66-ban Gessius Florus római helytartó szeren­csétlen politikája lázadásba, majd háborúba hajszolta a római uralommal már-már megbékélt zsidóságot, a jeruzsálemi helle­nisztikus zsidók, az együttműködés hívei is, lassankint, nem egy­szer kénytelen-kelletlen, a háborús párthoz csatlakoztak. így lett a túlzó nacionalisták háborúja hamarosan nemzeti háborúvá, bár a tisztánlátók világosan tudták, hogy ez a függetlenségi harc teljesen reménytelen és csak a zsidóság tragikus bukásával végződhetik.

A tisztánlátók közé tartozott az a Josephus nevű tudós rabbi is, aki már fiatalon dísze volt a farizeus-iskolának és mint a 24 papi osztály közül az elsőbe tartozó pap és a Hasmonaeus királyi család leszármazottja, a zsidóságnak egyik legnagyobb remény­sége volt. Ez a tudós teológus, mint önéletrajzában és egyéb mű­veiben vallja, meggyőződéses híve volt az együttműködésnek és most, a nacionalista szabadságharc lázaiban mégis kénytelen volt a túlzókhoz csatlakozni, tollát kardra váltani és nem írni, hanem csinálni a történelmet. A jeruzsálemi kormány kinevezte Galilea főparancsnokává s bár ő maga eleinte mindenáron meg akarta akadályozni a háborút, most belesodródott az áradatba, sőt — ha nem csupán önéletrajzának bizonykodásait hallgatjuk meg, hanem hitelt adunk más, tárgyilagos forrásoknak, — lelkes

szervezője lett a galileai lázadásnak. Hogy Galileában olyan szí­vós lett a zsidó ellenállás és a tartomány megfékezése annyi vérbe került a rómaiaknak, az éppen Josephus kemény akarat­erejének és céltudatos vezetésének köszönhető.

Ezekből a forró napokból felbukkan előttünk a hadvezérrré keményedéit tudós alakja a galileai csatározásokban, főképpen a kis Jotapata vár véres ostromának fergetegeiben. A galileai zsidó sereg végül is beszorult ebbe az erős hegyi várba és szívósan tar­totta magát mindaddig, míg az éhség és a szomjúság megadásra nem kényszerítette. Josephus a zsidó háborúról írt művében rész­letesen elbeszéli az ostrom viszontagságait s elbeszélésében külö­nösen két mozzanat ragadja meg figyelmünket. Az egyik az a jelenet (III 7, 16), mikor távozni akar a várból, hogy segítséget hozzon, mert a helyzet már reménytelen. Ekkor a védők körül­veszik, sírnak, rimánkodnak, hogy ne hagyja őke; magukra; a drámai jelenet vége az, hogy Josephus, a rajongva szeretett vezér, marad. A másik Jotapata tragédiájának utolsó jelenete (III 8, 4): a vezér, néhány főemberével, egy földalatti vízmedencébe mene­kül a várba tóduló győztes rómaiak elöl s azt javasolja, hogy adják meg magukat. De hívei most sem engedik el, csakhogy most karddal kényszerítik maradásra. Igaz, hogy ügyesen rende­zett sorsolással most is megmenekül, leöleti a „jusque au bout“ elszánt fanatikusait s végül mégis csak megadja magát a rómaiak­nak; azonban itt nem is ez a lényeg, hanem inkább az, hogy ez a földalatti lázadás tulajdonképpen párjelenete az előző fejezet­ben leírt rajongói sírásnak és marasztalásnak s mind a kettő együtt — Josephus kettős állásfoglalásának kritikája. A hellenisz­tikus zsidó előbb elárulta a római—zsidó’ együttműködést, azután pedig elárulta a zsidó szabadságharcot és honfitársai a harcok lázaiban rádöbbentek erre a végzetes kettősségre. Kard­dal támadtak a vezérre s bizonyára lekaszabolják, ha értelmi fölényével ki nem üti kezükből a kardot. Ez volt életének a célja: kard helyett a béke szerszámait adni a zsidóság kezébe és Róma szárnyai alatt megtartani a zsidó törvényt, a vallást és a nemzeti hagyományokat. Ez volt Róma célja is: Róma felismerte a zsidó­ság értékeit és azt akarta, hogv nemzeti és kulturális sajátosságai új színekkel gazdagítsák a hellenisztikus műveltséget. Josephus történelmié (XIV 10) bőven közöl okmányokat, amelyek igazol­ják ezt a római felfogást. Vespasianus, Nero tábornoka, mikor el­foglalta Jotapata várát és a foglyul ejtett zsidó vezért magával vitte s később felszabadította, maga is bizonyságot tett az együtt­működés szükségessége mellett. Ez az együttműködés abban a

jelenetben csúcsosodik, mikor Josephus megjósolja a tábornok­nak a római császári méltóságot.

Ez a kettősség történelmi szükségesség, úgyszólván az idők parancsa s mégis minden ízében tragikus. Sehol nem mutatkozik meg ez jobban, mint Jeruzsálem ostromában, amelyet Titus, a későbbi császár vezet. Josephus ott van a fővezér környezetében és utasítására nem egyszer kénytelen tárgyalni az ostromlott zsi­dókkal. A zsidó háborúról írt művének legmegrázóbb lapjai azok, amelyeken ezekről a tárgyalásokról beszámol (V 9, 3—4; V 13, 3; VI 2, 1). A zsidók szidják, megvetőn bánnak vele, lövöldöznek rá, sőt egyszer úgy megdobják kővel, hogy elájul; de nem egy tár­gyaláson sírva fakad elkeseredésében a zsidók gyűlölete és értet­lensége miatt.

A jotapatai és a jeruzsálemi jelenetsor közt könnyen felis­merhető a gondolatritmus: a makacsok és túlzók renegátnak, sőt hitehagyottnak bélyegzik azt, aki a haza ellenségeivel együttmű­ködik, holott kétségtelen bizonyosság József hithűsége, rendíthe­tetlen vallásossága és az is bizonyos, hogy magatartásával éppen úgy, mint irodalmi műveivel megbecsülhetetlen szolgálatot tett a zsidóságnak.

Egész életére és munkásságára rányomta bélyegét ez a kettős­ség. így hányódik holta napjáig Jeruzsálem és Róma között: ő a két malomkő közt őrlődő áldott búzaszem. Állásfoglalása nép­szerűtlen, s mégis javarészt az ilyen állásfoglalásnak köszön­hető a zsidóság kivételes helyzete a római birodalomban. Nagy Herodes hellenisztikus hagyománya ez. Igaz, neki is szüntelenül szemére vetették hithű zsidók ezt a kettősséget s mégis az ilyen szabású embereknek köszönhették szabad vallásgyakorlatukat és nemzeti hagyományaik védelmét. A merev elzárkózás és a konok ellenszegülés eredménye esetleg az ősi kultusz megsemmisülése lehetett volna. Hogy Józsefnek ez az állásfoglalása mennyire tudatos volt, világosan mutatja a zsidó történelem egyik őszinte vallomása (XVI 2, 4): „Vájjon van-e olyan község, olyan város, olyan nemzet, amely ne tartaná a legnagyobb szerencsének a római uralmat és a ti hatóságaitok védelmét? ... A ti világural­matok olyan, hogy feltételezi a kölcsönös jóakaratot és kiküszö­böli a gyűlölködést azokból, akik -inkább erre hajlanának az előbbi helyett.11 Nikolaos, a kiváló szónok és történetíró szájába adja Josephus ezt a vallomást, mikor Agrippa előtt nagy beszéd­ben védelmezi a zsidók hagyományos kiváltságait. A hang Niko- Jaosé, de a vallomás Josephusé.

2.

De az ilyen alkalmi vallomásokon kívül itt van kezünk ügyé­ben a nagy vallomás, önéletrajza, amelyet zsidó történelméhez csatolt függelékül. Ez az önéletrajz tulajdonképpen apológia: védekezik benne elkeseredett ellenfelének, Justus Tiberiensis zsidó tudósnak és történetírónak vádjai ellen, még pedig alaposan védekezik, valósággal megtagadja múltját. Hiszen köztudomású, hogy ő szervezte a galileai felkelést és most mégis napnál vilá­gosabban azt bizonygatja, hogy mindig őszinte barátja volt Rámának. Mi, akik már elfogulatlanul szemléljük az akkori nacionalista és a kooperációs politikai irányzatot, nyilván látjuk, hogy a galileai vezérkedés és a kooperációs politika közt nincs ellentét. Meglehet, hogy Josephus a mosakodásban túllőtt a célon, de bizonyos, hogy akkor is a római-zsidó megértésért rajongott szíve mélyén, mikor fegyverrel harcolt Róma ellen. Ha van bűne, az ebből a tragikus kettősségből fakad. Kár, hogy még a mai tör­ténetírás sem hajlandó a jüstusi vádak alól egészen fölmenteni.

Egyébként ez az önéletrajz javarészt Josephus galileai hely­tartóságának és jotapatai vezérkedésének történetével és igazolá­sával foglalkozik (7—74. fejezet) és alig néhány fejezete hoz élet­rajzi adatokat (1—6. és 75—76.). De ez a néhány adat is nagyon érdekes. Egy vallomás: „Attól tartottam, hogy a lázadók fel­bőszülnek ellenem és meggyanúsítanak, hogy az ellenséggel tar­tok." íme, a kétarcú ember örök rettegése! Azután lépten-nyo- mon kiütközik a teológusból lett hadvezér hiúsága: valóban, tehetséges és rátermett férfiú, jóságos, igazságos, hős; rendszerint rohammal foglalja el a várakat s a rohamban mindig ő jár az élen; lélekjelenléte bámulatos, ötletessége csodálatraméltó; ezernyi apró fogással vágja ki magát és hadseregét a végzetesnek látszó bajokból. Tud erélyes és kegyetlen is lenni, ha a fegyelem vagy a példaadás megköveteli. Magatartása általában zord és heroikus: a nép leborul előtte, mikor elmondja csodás álmát; mikor meg­menekül a jeruzsálemi kiküldöttek kezéből, a nép tapsviharral fogadja s jótevőjének és megmentöjének (euergetés — sótér) nevezi: ime egy kis kacérkodás az apoteózissal, hiszen ezek a dísz-nevek a Ptolemaeus-királyok, e földi istenek, megtestesült istenségét hangsúlyozták! És e zord férfiú egyszer, egyetlenegy­szer mégis elmosolyodik: mikor Tiberias lázadó lakói meglátják táborát, kitódumak és halottas kocsin meghurcolják Josephus szobrát, körültáncolják, kinevetik, kicsúfolják; „magam is jól mulattam ezen a bárgyúságon" — jegyzi meg némi keserű száj-

ízzel (62. fej.). Érdekes az az adata is, hogy egyszer lova fel­bukott, ő pedig leesett és eltörte a karját. íme, látomásnak is mily furcsa: a történetíró-pap, amint lóháton száguldozik a csaták viharaiban! (72. fej.). S még talán ennél is érdekesebb az az adata, hogy egyszer majdnem kivégeztette nagy ellenfelét, kar­társát és írótársát, Justust, elviselhetetlen rosszindulata miatt (70. fej.).

Ez a Justus, saját vallomása és beállítása szerint a „non- cooperation“ fanatikus híve, Josephus életének sötét árnyéka: nemcsak irodalmi műveiben, hanem itt az önéletrajzában is első­sorban ellene hadakozik, valósággal kis értekezéssé dagad az élet­rajz 65. fejezetének kirohanása Justus ellen. Justus megírta a zsidó háború történetét, persze zsidó nacionalista szempontból, tehát egészen természetes, hogy minden adatot és mozzanatot más mértékkel mért és más szempontból értékelt, mint Josephus. Azt mondja róla itt az önéletrajzban, hogy történelmet igér, de nem törődik az igazsággal; gyűlöletből és hízelkedésből hazugságokra vetemedik; olyan, mint az okmányhamisító; bátran lábbal ta­possa az igazságot, mert az írói hazudozásra még nem mérnek halálbüntetést. Amit Josephusról írt, csupa hazugság, pedig ,,a történetírónak legelső kötelessége az igazságot írni". Justus meg­vádolta Josephust, hogy a galileaiakkal együtt ő szervezte a láza­dást a rómaiak ellen, holott ő maga, Justus, aki tiberiasi volt, már előbb fegyverben állt galileai földijeivel és hadakozott. Azzal dicsekszik, hogy műve a zsidó háború legjobb feldolgozása, holott Vespasianus, Titus és Herodes Agrippa Josephus művét ismerte el hitelesnek és minden más feldolgozásnál különbnek.

897

Az igazság azonban az, hogy Justus Tiberiensisnek nem sok oka volt szemére vetni Josephusnak a hellenisztikus, kiegyenlítő álláspontot, hiszen maga is hellenisztikus műveltségű író volt, egyúttal tudós és szabadságharcos; csak éppen ott hibázta el a dolgot, hogy humanista létére mégis a nacionalista forradalmi magatartást választotta. A háborúban az elszánt túlzókhoz tarto­zott, de Galilea meghódítása előtt Herodes Agrippához menekült. Agrippa a Vespasianuistól kiszabott halálos ítéletet börtönbünte­tésre változtatta; egyébként Agrippa maga is halálra ítélte egy­szer, de felesége, Berenike közbenjárására most is megkegyelme­zett neki. Szertelen, fékezhetetlen, nyugtalan természetű, össze­férhetetlen ember volt. Agrippa tovább próbálkozott vele; meg­tette kabinetfőnökének, de gyanús üzelmei miatt kénytelen volt elbocsátani. Jellemző, hogy pontosan ugyanazokkal a tárgyakkal foglalkozott, mint Josephus: megírta a zsidó háború történetét és

57 Flavius Josephus: A zsidók története

a zsidó királyok történetét Mózestől II. Agrippáig (Kr. u. 100). Ha alaposan megvizsgáljuk Josephus önéletrajzának adatait, ki­derül, hogy világnézetük, politikai állásfoglalásuk és irodalmi működésük pontosan azonos; egyik sem volt jobb vagy rosszabb a másiknál, csak éppen mindegyik szégyelli kettősségét a másik előtt és igyekszik szépítgetni múltját: egymást vádolják s közben nem látják vagy nem akarják meglátni, hogy ugyanannak a tör­ténelmi kényszerűségnek a sodrában hányódtok mind a ketten. Justus legalább oly szoros kapcsolatban volt a rómaiakkal, mint Josephus, csak az a (különbség, — és ez nyilván nagyon fájt neki, — hogy nem dicsekedhetett császárok barátságával, mint Jose­phus. És jellemző kicsinyes bosszúja: történelmében meg sem említette Jotapata ostromát!

3.

Ötvenhatéves volt Flavius Josephus, Mátyás fia, híres zsidó papi család sarja, mikor kiadta a zsidók történetéről írt húsz­könyves művét. Ez a húsz könyv, — hatvanezer sor, mint maga mondja (XX 12, 2), — Domitianus császár uralkodásának (Kr. u. 81—96) 13. évében, jelent meg s újabb és az eddiginél is na­gyobb sikert jelentett a római zsidó író pályáján. Mert első műve, a zsidó háború története, már tizenöt évvel azelőtt kora legünne- peltebb íróinak sorába emelte.

Flavius Josephus élete hősi és regényes élet; az írón túl volt ebben a kivételes emberben egy hitéhez hű pap is, egy szabadság­harcos is, egy római polgár és nagyúr is, aki császárok barátsá­gával dicsekedhetett. Kétarcú ember : gyökerei mélyen lenyúlnak a zsidóságba, minden idegszálával a Templom és a rabbinizmus nagy hagyományaiba kapaszkodik, kitanult minden teológiai tudo­mányt, büszkesége a farizeus-iskolának, amelyet önérzetesen egy sorba helyez a stoikus filozófiával, — emellett azonban meggyő- ződéses római, jellegzetes képviselője a Róma eszményeihez haso­nult hellenisztikus műveltségű polgárnak, aki érzi, hogy csak a Bi­rodalom szárnyai alatt bontakozhat ki a meghódított kis népek szabad élete. A hellenisztikus műveltség és a Pax Romiana hit­vallója ez a tehetséges zsidó író, aki szabadságharcos és filozófus múltjával, mindvégig rendületlenül vallott zsidóságával, római lovagi gyűrűjével és kiváltságaival, sokszor bátor, sokszor meg­alkuvó, sokszor hiteles, sokszor regényes történeti műveivel, zsidó­ságával és megalkuvásaival, Jeruzsálemért ontott könnyeivel és császári barátaival, ősi zord hitével és fiatal rómaiságával, a

maga egész tragikus és végzetes kettősségével, jellegzetes képvi­selője vajúdó századának, a világtörténelem legvéresebb, legfáj­dalmasabb korváltásának. Flavius Josephus éppen azért jelenté­keny ember és író, mert zsidó. Azzal, hogy műveiben megmutatta népe igazi arcát és világosan megjelölte történeti feladatát: párat­lan történelmi és írói hivatást teljesített be. Könyveit azért írta, hogy a hellenisztikus műveltségű rómaiakat hitelesen felvilágo­sítsa a zsidóság vallásáról, műveltségéről, életéről, eszményeiről: mert a birodalomban akkor nem volt érdekesebb, izgalmasabb és rejtélyesebb jelenség a zsidóságnál. Azonban könyvei ennél sok­kal tartósabb, átfogóbb, döntőbb hatással voltak későbbi korokra is: a zsidóság igazi, történeti megismerésének és szerepe értéke­lésének ma is Flavius Josephus a legfontosabb ókori forrása.

Szenvedésekben és sikerekben gazdag az élete. A feltűnően tehetséges Josephus gyermekkora és ifjúsága a szülői ház emel­kedett szellemű közösségében, előkelő jólétben telik. A jeruzisá- lemi főiskola tizenkilencéves korában doktorai sorába iktatja: a fiatal tudós végigtanulja mind a három akkori zsidó filozófiai irányzatot, a farizeust, a szadduceust, az esiszénust s végül a fari­zeus irányzathoz csatlakozik (XVIII 1, 3—5). Az esiszénusoknál része volt ugyan az aszkézisban is, de ebben tökéletesíteni akarta magát és ezért három évet a pusztában töltött Banus remeténél. Döntő fordulata életének, mikor 26 éves korában, Kr. u. 64-ben első ízben Rómába kerül. Alityrus zsidó színész bemutatja Nero feleségének, a zsidósággal rokonszenvező Poppaeának s az ő köz­benjárására sikerül néhány elfogott honfitársa sorsán enyhítenie. Felvetődik itt az izgalmas kérdés: vájjon kit látott Rómában, kivel találkozott, kikkel ismerkedett meg? Vájjon találkozott-e Senecával, vagy a fiatal Lucanusszal, vagy a titkos stoikus ellen­zék vezérférfiaival, hiszen szellemi rokonuknak vallotta magát! Zsidó történelmében mindössze egyetlen célzást találunk a Piso- féle összeesküvésre (XX 8, 2); sok nemes római összeesküvő ki­végzéséről beszél s hangjából kicsendül a rokonszenv a stoikusok iránt. Mire hazatér, Nero néhány erőszakos intézkedése, bizonyos zsidó kiváltságok megnyirbálása miatt már forrong Judea: kitör a lázadás és Josephust is magával sodorja. A galileai vitézkedés után 67-ben fogságba kerül s mikor később Vespaisianuisnak mon­dott jóslata beteljesül és a tábornok két év múlva elnyeri a csá­szári méltóságot, Josephust felszabadítja és megajándékozza a maga nemzetségnevével; ettől fogva viseli a Flavius nevet.

Önéletrajzában szinte legendává magasztosítja galileai sze­repét, viszont a háborúról írt művében annál leplezetlenebb őszin-

teséggel tárja fel tengernyi megszégyenülését, belső viaskodását, gyötrő fájdalmát: látnia kellett népe halomra gyilkolását, a város, nyomorúságát és pusztulását, a Templom égését, kifosztását, a zsidók rabszolgaságba hurcolását. A város elfoglalása után Titus neki is szabad zsákmányolást engedélyez, de ő csak néhány elszórt szentkönyvet visz el s inkább barátai és testvére Mátyás szabadon- bocsátását kéri. Az ostrom alatt apja és anyja a városban volt, a lázadók börtönében; most legnagyobb öröme, hogy megmen­tette őket. Ezek szerették és bár nem értették állásfoglalását, nem ítélték el. Büszkék voltak rá, hogy a római nagyurak barát­ságukra méltatták, nem úgy, mint az elvakult lázadók, alkik az ostrom alatt folyton lekiabáltak a falakról, hogy áruló; Titusnak átkiáltották, hogy ölesse meg s maguk folyton vadásztak rá: szüntelenül veszélyben forgott az élete. De mindig megmenekült: sorsa nagyobb dolgokra tartogatta. Vespasianus, Titus és Domi­tianus elhalmozta kegyeivel: mindhárman felismerték szerepének jelentőségét. Lakást kapott a császári palotában, évjáradékot húzott, birtokot adományoztak neki Júdeábán s felmentették a tizedek és adók fizetése alól, s mikor némely irigy zsidók bele akarták keverni a kyrenei zsidó lázadásba, a császár egy kéz­legyintéssel elintézte a vádaskodást. Szerencsés ember volt: pláne Fortunae filius.

De a császári barátságnak voltak kellemetlen mellékzöngéi is: Vespasianus egyszer, királyi szeszélyében, arra kényszerítette, hogy feleségül vegyen egy kaisareai rabszolgalányt; zsidólány volt ugyan, de rabszolga, és a törvény megtiltja a papoknak, hogy rabszolgalányt feleségül vegyenek; ez is egyik oka volt a zsidók folytonos vádaskodásainak. Josephus alig is élt együtt ezzel a fe­leségével; hamarosan Alexandriába ment Vespasianusszal, mire az asszony otthagyta. Másodszor Alexandriában nősült; azonban ez az alexandriai zsidólány igen laza erkölcsű volt, tehát Josephus rövid házasélet után eltaszította. Három fia született tőle, de csak egy maradt életben: Hyrcanus. Harmadik felesége krétai zsidó­lány volt, igen erényes nő, igen előkelő családból; ettől két fia született: Justus (76-ban) és Agrippa (78-ban). Tekintélye később sem csorbult: még Domitianus is kedvelte és dédelgette, újabb javadalmakat adományozott neki s fiának egyik tanítóját, aki megrágalmazta (az engesztelhetetlen zsidók gyűlölködése még most sem ült el), lefejeztette. S ha emészthette is a Város és Templom pusztulásának szörnyű emléke, ha örökké sajgóit is szívében Titus diadalmenetének káprázatos pompája, a csillogó fegyverek fölött, a diadalmi énekek ujjongásában imbolygó frigy-

láda és hétágú mécstartó tragikus képe: Flavius Josephus, a római polgár és lovag, úgy érezhette, hogy ha nagy árat fizetett is Róma barátságáért, népének, hagyományainak és vallásának fennmara­dása minden egyéni áldozatot és fájdalmat bőven megért.

4.

A zsidók általában rossz néven vették Josephus kiegyenlítő és békéltető politikáját, de a művelt és tudós zsidók hamarosan belátták állásfoglalásának helyességét: valóban, a borzalmas há­ború után csak ez az út vezethetett Judea újjáépítéséhez. Egyéb­ként Josephus egész magatartása és írói munkássága meggyőz­hette a zsidókat hithűségéről és ragaszkodásáról zsidóságához. Ennek bizonysága nagy védőirata Apion ellen, az egyetlen rend­szeres zsidó apológia, amelyben hitét és fajtáját megvédelmezi a pQgány támadások és. gyanúsítások ellen, — főképpen pedig hatalmas műve, a zsidóság egyetemes története, érett féríikorának ez az értékes gyümölcse.

Ez a nagyszabású és óriási arányokban felépített mű Zsidó Régiségek (Judaiké archaiologia, latinul: Antiquitates Judaicae) címen jelent meg, azonban az író a címmel csak az akkori divat­nak hódolt és éppenséggel nem régiségtant írt: a Kr. e. I. század­ban élt halikarnassosi Dionysios, a híres történetíró, „Római régi­ségek" címen adta ki római történelmét, ugyancsak 20 könyvben. Ezzel Josephus műve szervesen belekapcsolódik a görög-római irodalmi folytonosságba.

Flavius Josephus nagy zsidó történelme a Biblia szavaival kezdődik: első mondata azonos Mózes első mondatával. A szerző­nek ez az eljárása tudatos: ez a mondat itt, a mű elején, jelkép és vallomás. A mű első felében a Riblia a főforrása, ennek alap­ján adja elő a régi zsidó történelmet, egészen Eszterig. Csakhogy Josephus görögöknek és rómaiaknak ír, tehát az anyagot nem adhatja azon nyersen: alakítania és gazdagítania kell s mindenek- felett a művészi. előadás és stílus nemes foglalatába kell ötvöznie. Ezt a munkát barátai végezték el, mert ő maga nem volt mestere a görög stílusnak; az anyag alakítása és gazdagítása azonban az ő leleményének és írói tehetségének műve. A bibliai elbeszélés, történelme első 11 könyvében, valóban csak nyersanyag: Jose­phus valósággal átdolgozza az Ószövetséget, megtűzdeli egyéni leleményből fakadó betoldásokkal, költött szónoki beszédekkel, mesékkel, legendákkal, novellákkal. A Biblia anyagát módosítania

kellett ott, ahol attól tarthatott, hogy megbotránkoztathatja a hellenisztikus műveltségű olvasókat; az ilyen részeket elhagyta vagy módosította; felhasználta a zsidó hitbuzgalmi iratokat, a bibliai történet zsidó-hellenisztikus átdolgozásait és nem egy­szer hivatkozik laikus írókra is, hogy hitelesítse a Biblia elbeszé­lését. Néha meg is szépít bizonyos dolgokat s mindig nagyon vigyáz, hogy meg ne sértse a művelt rómaiak vallási érzékeny­ségét vagy történelmi hagyományait. Ezzel a módszerével sok­szor letörli a bibliai elbeszélések naiv báját, de így jobb szolgá­latot tett népének is, a hellenisztikus irodalomnak is, mint ha szolgai hűséggel átírta volna a Bibliát. Történelmének novella­kincsével tudós tanulmányok egész sora foglalkozik; ez az anyag a görög regény és novella, s általában az ókori prózai epika szempontjából páratlan gazdagságban tartalmazza a novellisztika legnagyobb ókori értekeit. Izsák és Jákob leánykérése, József története, József és Putifárné, Mózes születése, Tharbis etiópiai királylány szerelme, A mádianiták leányai, Ráháb és a kémek, Nőrablás, A fák királyt választanak, Ruth, Támár, A levita fele­sége — csupa olyan novella, amely az ősi ázsiai mesdkincsben gyökeredzik és értékes adatokat hoz a görög novellisztika isme­retéhez és megítéléséhez. És ennek ia bibliai anyagnak folytatása­képp en a mű „történelmi" részében is rengeteg a novella-téma és a feldolgozott novella (Paulina és Anubis). Valahányszor ilyenre bukkanunk, mindig felismerjük a hellenisztikus író keze- nyomát. A kor ízlése követelte meg ezt, azé a koré, amely már szomjasan és nagy élvezettel olvasta a görög regényirodalom és novellisztika alexandriai alkotásait.

Művének második felében már történelmi forr ásom veket használ s rezeket mindig pontosan meg is nevezi. Krónikákat, évkönyveket, földrajzi műveket, állami okmányokat és zsidó levéltárak adatait értékesíti; ezekből sikerült összeállítania a fő­papok névsorát (X 8, 6) Nagy Sándortól a Templom pusztulá­sáig (Kr. e. 336—Kr. u. 70). Josephus gondosan bírálja és mér­legeli a források adatait, — csak néha fordul elő, hogy forrásá­val együtt téved, — és éppen ezért nem is vonták kétségbe soha­sem hitelességét. Egyetlenegy rövidke fejezete van csupán, amely körül a XVI. század óta hatalmas vihar kerekedett: ez a néhány sor Krisztusról szól (XVIII 3, 3). A tudósoknak az a véle­ményük, hogy ez a néhány sor egészen keresztény jellegű, tehát nem származhat Josephus tollából; bizonyosan keresztény kéz toldotta bele az eredeti szövegbe s még hozzá úgy, hogy meg-

zavarta vele a szöveg összefüggését. Ez az utóbbi megállapítás ugyan téves, mert a Krisztus-részlet, ha idegen betoldás is, jó helyen van s éppen beleillik Pilátus helytartóságának elbeszélé­sébe. Más kérdés, hogy hiteles-e a szöveg? Keresztény szempont­ból mindenesetre értékes lehetett volna ily kiváló zsidó tudós­nak elismerő, sőt hódoló nyilatkozata vagy vallomása Krisztus­ról. De nem szabad elfelejtenünk: Josephus farizeus volt, Krisztus pedig szemben állt a farizeusokkal! Egy farizeusnak, aki oly mereven ragaszkodik zsidóságához, mint Josephus, nem lehetett érdeke így írni Krisztusról. De nem lehetettt érdeke egyáltalán fog­lalkozni a Messiással, a Messiás-várással, hiszen a saját rend­szere alatt vágta volna a fát. Mégis általános ma; az a nézet, hogy Josephus művében volt szó Krisztusról, —■ hiszen a zsidóság történelméből nem hiányozhat az ő neve és szerepe, — de az eredeti sorokat a keresztény másolók elhagyták és a mai szöveget szúrták be a helyébe. Persze ez az állítás is bebizonyíthatatlan. Josephus különös ember volt s nem lehetetlen, hogy csakugyan írt Krisztusiról, talán némi kritikai éllel is, de aligha állíthatjuk, hogy ilyen műben okvetlenül kellett beszélni Krisztusról; ele­gendő csak arra a hiteles tanúvallomásra hivatkoznunk, hogy Justus Tiberiensis zsidó* történelmében éppenséggel nem volt szó róla! De súlyosan esik itt latba Josephus történelmének két másik helye; az egyik Keresztelő szent Jánosról beszél (XVIII 5, 2), aki tökéletességre és jámborságra buzdítja és kereszteli a népet; Herödes attól tart, hogy fanatizálja a tömeget s még lázadás keletkezhet, tehát kivégezteti Jánost. Érdekes, hogy itt sem Sa- lome táncáról nem esik szó. sem pedig Krisztusról. Ellenben fontos, hogy olyan igehirdetőről beszél Josephus. aki nem tarto­zott a zsidó irányzatokhoz, hanem Krisztus útját készítette elő, — tehát ebből a szempontból ennek a helynek a hitelességét is két­ségbe lehetne vonni. A másik helyen (XX 9, 1) Jakab apostol­ról van szó, akit a kegyetlen és szenvedélyes Ananel főpap, a szadduceus irányzat híve, halálra ítéltet és megköveztet: „Te­hát a nagytanácsot törvényszéki ülésre hívta össze és eléje állí­totta Jakabot, aki testvére volt Jézusnak, akit Krisztusnak ne­veznek. “ Ennek a helynek a hitelességét már bajos kétségbe­vonni, hiszen egyik ókori egyházatya (Origenes. 185—254) idézi is. A nagy vita e josephusi Krisztus-tanúság hitelességéről így ma is eldöntetlen.

A zsidó történelem célja, Josephus előadásában, apologé- tikus: mint egy helyütt (XVI 6, 8) maga is kifejti: tiszteletet

gerjeszteni a rómaiakban a zsidóság nagyszerű múltja és intéz­ményei iránt, hangsúlyozni törvényeinek emelkedett szellemét, nagy férfiainak kiváló egyéniségét. Ugyanez a tétele az Apion ellen írt apológiának is: a zsidó a világ egyik legrégibb kultúr - népe, a görög filozófusok Mózestől függnek, a zsidó törvény minden törvény eszményképe lehet. Ezt a célját: a rómaiak s általában a hellenisztikus műveltségű olvasók felvilágosítását, teljes mértékben elérte: a görög-római világot megismertette a zsidóság történelmével és hagyományaival, a néppel, a vallás­sal, a kultúrával, egyúttal pedig eloszlatott sok téves nézetet és gyanúsítást. A nagy mű megérdemelt sikert aratott, még a ke­resztények is szorgalmasan olvasták. Sikerében jelentékeny része volt Flavius Josephus nagy tekintélyének is: az író, császárok barátja és kegyence, hamarosan bejutott műveivel a nyilvános könyvtárakba, sőt szobrát is felállították a nagy görög és római írók szoborcsarnokában. A flaviusi zsidó történelem hatalmas arányai mellett a zsidó háború története s az író minden egyéb munkája mégis csak monográfia jellegű marad. A zsidó háború történetének ugyan óriási népszerűséget szerzett frissesége, él­ményszerűsége és tragikus szenvedélye, azonban iá nagy mű, „A zsidók története** alapozta meg igazán Flavius Josephus tör­ténetírói hírnevét évtizedekre. A zsidó háború történetét Josephus újra akarta írni: maga is érezte, mennyire zavarja a mű egységes hatását és élvezését a folytonos önigazolás és kínos mentege- tődzés. Viszont zsidó történelmének legjellemzőbb tulajdonsága s egyúttal kiválósága: monumentális tárgyilagossága. Ez üti rá a hitelesség pecsétjét, ez avatja megbecsülhetetlen értékű forrás­művé, ez jogosította fel a félelmetes tudású és ítélőképességű egyházatyát, Szent Jeromost, hogy Flavius Josephust a „zsidó Livius" elnevezéssel tisztelje meg.

5.

Történetírói módszerének és írói egyéniségének jellemzésére mindenekelőtt érdemes számbavenni néhány vallomását. A zsidók történetében írja (VIII 2, 8): „Egyetlen szándékom, az igazságot írni. Megérdemlőm a megrovást, ha történelmi művemben eltérek az igazságtól." Egyik legjellegzetesebb vallomásában szinte együtt van összesűrítve a hellenisztikus történetírás szempontjainak egész elmélete (XIV 1, 1): „Különösen ügyelni fogok, hogy tájé-

kozatlanság vagy feledékenység miatt semmit, el ne hagyjak. Egyetlen szándékom megírni oly események történetét, amelyek régiségük miatt a legtöbb ember előtt ismeretlenek, s feltettem magamban, hogy elbeszélésemet tőlem telhetőleg választékos ki­fejezésekkel és szép stílussal fogom megeleveníteni s ezenfelül is megteszek mindent, hogy az olvasó kedvét találja benne, s hogy ekként történelmi ismereteit kellemes és szórakoztató módon szerezze meg. Természetes, hogy mindenekfelett köteles­sége a történetírónak a megbízhatóság és az igazság, hogy az olvasó tájékozódást és okulást meríthessen művéből.” És még egy érdekes vallomás (XX 8, 3): „De hát azok a történetírók, akik fittyet hánynak az igazságra, írjanak, amit alkarnak, hiszen nyilván örömüket lelik az ilyesmikben. Az én célom azonban az igazság, tehát feltettem magamban, hogy csak röviden mondok el mindent, ami nem tartozik szorosan vett tárgyamhoz és csak arról beszélek részletesebben, ami honfitársaimra, a zsidókra, vo­natkozik, mert nem riadok vissza attól, hogy szerencsétlen­ségeinket és bűneinket is nyíltan feltárjam.“ Ennél nagyobb tár­gyilagosságot senki sem kívánhat egy sokat szenvedett nép tör­ténetírójától. S valóban, történelmének vezetőgondolata: a zsidó nép csak bűneinek és törvényszegéseinek köszönheti szenvedéseit. Műve végén így vall (XX 12, 1): „Most, történelmi művem végén, bízvást állíthatom, hogy senki más, sem zsidó, sem kül­földi, a legjobb akarat mellett sem dolgozhatta volna fel görög nyelven ily hitelesen ennek a műnek az anyagát. Mert, mint honfitársaim elismerik, a zsidó műveltségben jóval különb vagyok náluk, de éppen így alaposan foglalkoztam a görög nyelv­vel is, pontosan megtanultam nyelvtani szabályait, ámbár a zsidó felfogás lehetetlenné tette, hogy tökéletesen beszéljem; tudniillik nálunk sem becsülik meg különösebben azokat, akik sök nyelven beszélnek és ügyelnek a stílus szépségére, mert ez a művészet nem csupán a szabad emberek közös kincse, hanem ha rab­szolgák elsajátítják, az övék is. Nálunk inkább csak azok állnak bölcsek hírében, akik bizonyságot tesznek a törvény alapos isme­retéről s magyarázni tudják a szentkönyvek értelmét.“ S mód­szerére és egész egyéniségére jellemző az Apion ellen írt apológia itt következő vallomása (I 9): „Én a háborúról általában is, részleteiben is annál inkább a tiszta igazságot írtam, mert ese­ményeinek részese voltam. Mert hadvezérük voltam az úgvneve- zett galileaiaknak, ameddig csak lehetséges volt ,az ellenállás, azután elfogtak a rómaiak, hadifogoly lettem, de fogságomban

is kényszerített Vespasianus és Titus, hogy velük együtt üljek a tanácsban, előbb fogolyként, azután szabadon. Alexandriából Titusszal Jeruzsálem ostromához mentem. Ebben az időben semmi sem történhetett, amiről ne szereztem volna tudomást, mert a római táborban voltam és mindent a tulajdon szememmel láthattam és gondosan feljegyeztem, másrészt pedig csak én ér­tettem meg, amit a szökevények jelentettek. Mikor aztán Rómá­ban alkalmam nyílt az irodalmi működésre és tervezett munkám egész anyaga együtt volt, a görög nyelv miatt magam mellé vet­tem néhány munkatársat és így írtam meg az események tör­ténetét. Annyira bizonyos voltam igazmondásomban, hogy min­denekelőtt Vespasianust és Titust hívtam tanúkul, akik ebben a háborúban a főparancsnokok voltak. Először nekik adtam át az említett könyveket, aztán sok más rómainak megmutattam, akik ugyancsak részt vettek a háborúban; ezenfelül sok zsidó embernek is átadtam, akik tudtak görögül, például Julius Archelaosnak, a kitűnő Herodesnek és a legcsodálatosabb király­nak, Agrippának. Mindezek tanúságot tettek róla, hogy gon­dosan ügyeltem az igazságra és bizonyára nem hallgatták volna el és nem hagyták volna megjegyzés nélkül, ha tudatlanságból vagy hízelgésből valamit hamisan írtam volna meg vagy elhall­gattam volna.“

Vallomásainak vezérszólama, mint ezek az idézetek mutat­ják: az igazság. Flavius Josephus az igazság fanatikusának mu­tatkozik, bár nyilvánvaló, hogy az igazságot imitt-amott kissé megszépítette, a maga igazolására, mert önéletrajzában és a zsidó háborúról írt művében mégis csak ez volt a legfőbb célja. Büsz­kén hivatkozik ugyan arra, hogy szemtanújuk volt az események­nek, de magatartásának igazolására nem riad vissza egy-egy tör­téneti tény egészen egyéni beállításától. A zsidók történetében más a helyzet: itt róla magáról nincs szó, itt tud egészen tárgyi­lagos maradni. Mindjárt bevezetésében elvi jellegű nyilatkoza­tokat tesz a történetíró feladatairól és műve számos helyén külön is hangsúlyozza a történelmi igazság szolgálatának mindenek felett álló kötelességét. Ezért hivatkozik ebben a művében szün­telenül forrásaira. Jellegzetes ebben a vonatkozásban egyik nyi­latkozata (XIV 4, 3): „Hogy pedig ezek nem. csupán üres szavak, amelyeknek az a céljuk, hogy valami hazug jámborságot ma­gasztaljanak, hanem a színigazságot mondják, azt minden tör­ténetíró tanúsítja, aki Pompeius történetét megírta, köztük Strabon és Nikolaos és rajtuk kívül Titus Livius, aki a rómaiak

történetét megírta." De mindem alkalommal, mikor különösen 'hitelesíteni akarja valamely részletét, megnevezi forrásait, első­sorban damaskusi Nikolaost; Nagy Herodesnek ez a bizalmas embere és diplomatája 144 könyvben megírta a világ történel­mét; a műből csak szerény töredékek maradtak meg, de Flavius Josephus révén éppen egyik legjelentékenyebb részét ismerjük: Nagy Herodes történetét. Történelmének ez a részlete azért is érdekes, mert látható élvezettel foglalkozik Herodes alakjával; egyrészt azért, mert itt, Nikolaos révén, bőven dúskálhatott a gazdag anyagban, másrészt mert Herodes alakja és története nem egy ponton rokonságot és párhuzamosságot mutat Dávid történetével; de Josephus rokonszenvének és különös gondos­ságának legvalószínűbb magyarázata az, hogy Herodeslben a hel­lenisztikus fejedelmet akarta megörökíteni és ünnepelni.

Kétségtelen, hogy a történelmi forrásmunkákon kívül eredeti okmányokat is használt; bizonyosan használta a templom levél­tárát s ennek az adatai alapján sikerült összeállítania a főpapok névsorát; de használnia kellett a kormányzóság okmánytárát is, mert csak ezekben tanulmányozhatta a zsidók vallásszabadságára és kiváltságaira vonatkozó római szenátushatározatok és császári rendeletek eredeti példányait. Ezeket az okiratokat teljes szö­vegükben közli, úgy hogy történelmínék idevonatkozó részei forrásértékűek (XIII 9, 2;~ XIV 8, 5; XIV 10; XTV 12; XVI 6: XIX 5; XX 1, 2).

Történelmét „helléneknek" írta, mint maga mondja, vagyis hellenisztikus műveltségű közönségnek, tehát ha igazán el akarta érni célját, hogy a zsidóságot műveltnek, rokonszenvesnek, val­lásosnak, hagyománytisztelőnek és a birodalmi eszme hűséges hívének tüntesse fel, akkor a hellenisztikus író fegyverzetében és díszében kellett a nyilvánosság előtt megjelennie: vagyis híven meg kellett tartania a hellenisztikus történetírás műfaji és formai hagyományait és szabályait. Ezért történelme valóságos retorikai mutatvány: megvan benne minden, amit az akkori müveit olvasó egy irodalmi műtől joggal megkívánhatott. Amikor tdhát a mű­faj szabályai szerint művét telehintette stilizált történeti beszédek­kel, leírásokkal, novellákkal, csataképekkel, mesékkel, hasonla­tokkal, példázatokkal és filozófiai kitérésekkel (mert nagyon szereti a szereplők cselekvését, magatartását psycholögiai magya­rázatokkal megokolni), — nem csupán a hellenisztikus műfaj kedvelőinek ízlését szolgálta, hanem egyúttal példát akart mu­tatni arra is, hogy íme: a művelt zsidók is értékelik és értik

a stílus művészetét. így ez a nagy mű egyúttal a hellenisztikus zsidóság egyik legnagyobb szellemi erőfeszítése és sikere.

Történeti beszédei, retorikus eleganciájukkal, méltó párjai Livius mesteri történeti beszédeinek; valahányszor beszédeket szúr előadásába, mindannyiszor azzal a szándékkal teszi, hogy az események leírását, a száraz adatok felsorolását élénkítse, mintegy dramatizálja. Általában szereti azt a művészi megoldást, hogy az egyszerű és tárgyilagos előadás helyett megeleveníti a jeleneteket, különösen akkor, ha zsidó követek vagy fejedelmek és a római helytartók vagy császárok tárgyalásairól van szó. Ezzel a módszerrel sikerül valósággal a tragikus robbanásig feszült helyzetet ábrázolnia azokban a jelenetekben, amelyékben Herodes ádáz acsarkodásait festi a tulajdon fiai ellen (XIV 4 és XVI . 11); a császár előtt tartott békítő tárgyaláson az égjük fiú, Alexander, tart beszédet, a berytosi törvényszéki tárgyaláson pedig maga Heródes: mind a kettő valóságos remeke a retorikai művészetnek. Ugyanilyen apró retorikai mesterművek egyéb tör­téneti beszédei is: Herodes beszéde a katonákhoz (XV 5, 3), a néphez a templomépítés előtt (XV 11, 1) és Nikolaos beszéde a zsidók érdekében Agrippa előtt (XV 2, 4). Érdekes, hoigy néha egy-egy bibliai sorból kerekít történeti beszédet. Néhány leírása az ekphrasis-irodalom remekei közé tartozik: ilyenek a táj-, város-, csataleírások, ilyen Salamon templomépítése: a templom (VIII 3), a királyi palota (Vili 5), a főpap ruházata (III 7, 4—7), a mandragora (Hl 7, 6), Ptolemaeus Philadelphos asztala (XII 2, 8—9). A hellenisztikus olvasóközönség bizonyára szívesen forgatta azokat a lapjait is, amelyeken kissé túlzott rajongással ír császári barátairól és jótevőiről, Vespasianusról és Titusról (XII 3, 1); a panegyrikus-irodalom virágkorában az ilyesmit élvezettel szürcsölték az olvasók. Viszont jellemző tartózkodá­sára, hogy Domitianust a zsidó történelemben csak chronologiai adatként említi meg és bár a zsidó háború történetében is emle­geti, csak önéletrajzában hálálkodik neki, hogy megtartotta ke­gyeiben. De túláradó, szinte már érzelgős hódolata mégis csak Vespasianusé és Titusé.

Ezek nem éppen a legrokonszenvesebb vonásai jellemének: hiba volna őt a „vir bonus dicendi peritus44 eszményképének minősíteni. Nyilván láttuk, hogy magatartását mindenáron szé- pítgeti, a lázadásban betöltött szerepét a rómaiak szájaíze szerint igyekszik magyarázni, mintha nem is lett volna a galileai csapat­testek vezére, hanem mintha éppen ő igyekezett volna kezdettől

fogva lecsillapítani a lázadást. Ebben is, mint minden emberi dologban, van egy kis rész-igazság: valóban, a kezdet kezdetén igyekezett lebeszélni honfitársait a háborúról. Ezt a magatartását aztán kivetíti a háború egész tartamára, hogy megtámadhatatla- nul hitelesítse Róma-barát érzületét. Ha tekintetbe vesszük nehéz helyzetét, megértjük ezt a magatartását és ezt a magyarázkodá­sát. De vannak jellemének egyéb ellenszenves vonásai is: nagyon büszke előkelő származására, önérzettel emlegeti, hogy ősei közt királyok is szerepelnek; hangsúlyozza, hogy az első papi osz­tályba tartozik, dicsekszik tanulmányaival, tudományával, filo­zófiai és teológiai képzettségével, tehetségével, s különösen emlé­kezőtehetségével; életrajzának első két fejezete rendkívül tanul­ságos ebben a tekintetben. De épp ily tanulságos a zsidó történe­lem utolsó fejezete is, amelyben tartózkodás nélkül megmondja, hogy „senki más, sem zsidó, sem külföldi, a legjobb akarat mel­lett sem dolgozhatta volna fel görög nyelven ily hitelesen en­nek a műnek az anyagát." S éppen ebben a mondatban rejtőzik a „Zsidó történelem" hibáinak egyik főforrása: a görög nyelv. Az író igyekezett műfaji szempontból eleget tenni a hellenisztikus olvasók minden elképzelhető óhajának, (mint fentebb idézett nyi­latkozata: XIV 1, 1. mutatja) azonban éppen stílus tekintetében nem tudta kielégíteni a görög ízlést: bár okulhatott volna a „Zsidó, háború" sikeréből, — mert ezt a művét ő maga chaldeus nyelven írta meg és képzett műfordítók fordították görögre, — zsidó történelmét mégis maga fogalmazta meg görögül. Igaz, hogy írótársai átjavították, de az eredeti stílus hiányosságait és zök­kenőit nem tudták eltüntetni, csupán a nyelvi hibákat javíthat­ták. így aztán Josephus görög stílusa meglehetősen nehézkes, szóhasználata idegenszerű, mondatszerkesztése bonyolult; csak ott jut érvényre benne az igazi stílusművész, ahol az író klasszi­kus mintákat használhatott, így főképpen a történeti beszédek­ben. Mindazonáltal nem tagadhatjuk meg tőle a művészi becs­vágyat és erőfeszítést, amellyel ily hatalmas terjedelmű munká­ban igyekezett érvényesíteni a művészi történetírás hellenisztikus hagyományait és elveit. A „Zsidó történelem" így is egyik remek­műve a hellenisztikus szellemnek.

Dr. Révay József

II.

A fordításról

Fordításom B. Niese görög szövege alapján készült; kiadásá­nak címe: Flavii Josephi opera edidit et apparatu critico instruxit Benedictus Niese. Berlin, I 1887; II 1885; III 1892; IV 1890; V 1889; VI 1894; VII 1895. Ez a kiadás óriási tudományos erő­feszítés eredménye; Niese rengeteg kéziratot dolgozott fel és sike­rült is olvasható és érthető Josephus-szöveget adnia. De nagy hibája túlzott konzervativizmusa; a kézirati hagyomány olyan alázatos tisztelete, amelynek eredményeképpen nem egyszer értel­metlen szavak kerülnek bele a szövegbe, már szinte gyávaság és rendkívül megnehezíti az olvasó és a fordító munkáját. Kétség­telen, hogy minden ólkori író szövegében vannak romlott szavak és ezek miatt megoldhatatlan nehézségek; azonban Niese még ott is a kézirat romlott olvasásmódjának ad elsőséget, ahol más írók­ból és adatokból megállapítható a helyes olvasásmód. így: Anto- niane-t ír, holott történeti tény, hogy Claudius legidősebb leányá­nak Antonia volt a neve; Beryllost ír, holott a tör énelemből is­mert Burrusról van szó; Rhesa-t ír, holott kétségtelenül Thresa a helyes. Néhány helyen nem nagy fáradsággal sikerült a romlott kézirati olvasást megjavítanom; ezek közül különösen fontos a VIII 5, 3-ban az „itureai" népnév felismerése, a XVIII 5, 4-ben pedig az érthetetlen „hesiodos“ szó helyett a kilikiai Issos város­név beiktatása.                                           -

A fordítás munkájában, különösen a rendkívül bonyolult mondatszerkezetek feloldásában, nagy segítségemre voltak a zsidó történelem francia és német fordításai. Ezek közül a következő­ket használtam: Armauld d'Andilly: Histoire des Juifs par Flavius Josephus sous le titre de Antiquitez Judaiqucs, traduite pár A. A. Bruxelles, 1684 I—III. Címlapján azt mondja ugyan a fordító, hogy a görög eredetiből fordította, azonban könnyen felismerhető, hogy inkább a latin fordítás alapján dolgozik. Persze akkor még szó sem lehetett hiteles Josephus-szövegről, tehát a fordításban sok a romlott szöveg miatti félreértés, de sok a szellemes franciás megoldás is. Ezt a fordítást tehát csak módjával használhattam. Johann Friedrich Cotta: Des fürtrefflichen jüdischen Ge- schicht-Schireibers Flavii Josephi sámtliche Werke. . . nach dem Grund-Text mit besonderem Fleiss übersehen und neu übersetzt von J. F. C. Tübingen, 1736. Később sokszor megjelent meg, mindig javított kiadásokban; ezek közül legjobb az A. F. Gfrörer

féle átdolgozott Cotta-fordításnak legújabb átdolgozása C. R. Demme tollából (8. kiadása 1887-ből). Cotta fordítása Havercamp szövege alapján készült: egészében pontos, megbízható, hiteles. Mindazonáltal sok helyütt igen óvatosan lehet csak használni, mert az újabb szövegkritika Josephus szövegének számos régi olvasásmódját helyesbítette. Ma már az irányadó német fordítás: Heinrich Clementz: Des Flaviuls Josephus Jüdische Altér- tümer. Übersetzt und mit Einleitung und Anmerkungen verseken von H. C. I—II. Halle, 1899. Újabb kiadása: 1923. — Mivel ez a fordítás Havercamp (Amsterdam 1726) és Dindorf (Paris 1865) görög szövege alapján készült, csak módjával használható, bár legújabb kiadása már értékesíti Niese szöveigjavításait. Mégis úttörő munka, az első mai hangú fordítás. Clementz újítása az, hogy nem ragaszkodik a mondattagok sorrendjéhez, hanem Josephus végeérhetetlen mondatszörnyetegeit rendbeszedi és ta­golja; főszempontja az értelem keresése. Ebből a szempontból sok helyütt segített.

A fordítás hangját és stílusát természetesen a görög szöveg szabta meg. Josephus görög szövege messze esik — mondjuk — Xenophonétól; ő maga is tudatában volt stílusa fogyatékosságá­nak; hiába javították barátai, csak a legfeltűnőbb szervi hibákat sikerült eltüntetniük, a szépséghibák megmaradtak. Már pedig rossz stílust nehéz jó stílussal visszaadni: a fordítónak is rosszul kellene tudnia a saját nyelvén, hogy egészen hitelesen tolmácsolja Josephus stílusát. Ezért bízvást elmondhatjuk, hogy minden Josephus-fordítás jobb, mint az eredeti.

Fordításomhoz néhány felvilágosítást kell fűznöm. Minde­nekelőtt: Josephlus szövegében sűrűn szerepelnek héber, görög, római és idegen nevek s mind görög alakban, de sokszor meg sem állapítható a nevek eredetije. A héber neveknél, amennyiben kideríthető volt, igyekeztem a héber eredetit használni a szöveg­ben, amikor erre a bibliai vonatkozás miatt szükség volt; így Gálaád és Gaulanitis helyett Básán-t írtam (IV 5, 3), Amoritis helyett Jázer-t (IV 7, 3); egyébként a Bibliával összefüggő részekben (I—XI. könyvek) a héber nevek írásában a legújabb magyar Vulgata-fordítás névalakjait és helyesírását követtem. A közkeletű görög neveket közkeletű alakjukban írtam: Alexan­der, Cyrus, Darius, Ptolemaeus, sőt a makedón Alexandros nevét Nagy Sándornak fordítottam; így az olvasónak nem lehet kétsége. Egyébként a görög neveket görög alakjukban használtam, sőt görög alakban írtam bizonyos héber neveket is, amelyeknek hé­ber eredetijét eddig még a tudományos kutatásnak nem sikerült

megállapítania. A latin neveket természetesen latin alakjukban használtam. — Gyakran ki kellett tennem a tulajdonnév-alanyt a fordításban olyankor, miikor az eredeti az alanyt névmással helyettesíti; a magyar névmás nem pótolja tökéletesen az alanyt, mert névmással nem tud például nőnemű alanyra utalni. — Végül meg kell jegyeznem, hogy a fejezetek élén álló tartalmi össze­foglalások nem azonosak azokkal a tartalmi összefoglalásokkal, amelyek a Josephus-kéziratokban szerepelnek; a fordításomban szereplő összefoglalásokat a Havercamp-Dindorf kiadásokból vettem át, úgy amint azokat Clementz használja; én még ezeken is módosítottam: fő szempontom a fejezet tartalmá­nak hű jelzése volt. A kézirati tartalom-összefoglalások nagy hibája az, hogy számuk nem egyezik a fejezetek számával, nem is jelzik pontosan a fejezetek tartalmát, inkább a könyvek tar­talmi összefoglalásainak nevezhetők. Ebben az alakjukban köny- nyen megtévesztenék az olvasót.

Flavius Josephus első, kivonatos magyar fordítása Szammer Páltól való: Flavius Józsefnek a zsidó háborúról és Jeruzsálem végső pusztulásáról írtt históriájának foglalattya. Székes-Fejérvár 1820. — A zsidó háborúról szóló művét később (1900) Istóczy Győző fordította magyarra, azonban nem görögből, hanem latin­ból; ez a fordítás egyébként is hiányos, tendenciózus és megbíz­hatatlan. A zsidó háború egyik epizódját, Jeruzsálem pusztulását, Szentesy Alfonz fordította magyarra (1918). Ugyancsak Istóczy tollából jelent meg „Flavius József héber történetírónak a zsidók ősrégi voltáról szóló vitairata“ (1903), vagyis az Apion ellen írt műve. Josephus zsidó történelmének tudtommal eddig még nem jelent meg magyar fordítása: az én fordításom az első; ez görög eredetiből készült és számot vetett Josephus stílusá­nak sajátosságaival s egyúttal igyekezett az ő biblikus-retorikus stílusát közelebb hozni a mai olvasó füléhez. A zsidó háború gyatra fordítása után most van először alkalma a magyar olvasónak megismerkednie ezzel a nagy jelentőségű zsidó-görög íróval. Mivel a zsidó történelem e fordítása épp oly tárgyi­lagos, mint maga a mű, olvasása közben kibontakozik a messzi századok ködéből a „római zsidó“ alakja s az olvasó hamaro­san észreveszi, hogy Flavius Josephus nemcsak kiváló író, hanem érdekes ember is. Ha fordításom; megérezteti az olvasó­val az író, a mű és a tárgy jelentőségét, elérte célját: az olvasó fel fog figyelni a zsidó vallás és kultúra jelentőségére és értékére, az egyetemes emberi művelődés e bővizű forrására s így nyilván tájékozódni és okulni fognak belőle azok is, akik nem

ismerték e nép kivételes történelemalakító erejét és szerepét. Mert ez volt a cél: felvilágosítani á felületesen értesült közvéleményt a zsidóság tisztes múltjáról, történelmi életéről, hősi küzdelmeiről, erényeiről és hibáiról s mindenekfelett jelentős szerepéről a ke­resztény európai kultúra kialakításában. Régen kötelessége lett volna a magyar tudományosságnak, hogy kezükbe adja e kor­szakalkotó művet a magyar olvasok tízezreinek: Flavius Josephus hűvös tárgyilagossága bizonyára sokakban világosságot gyúj­tott volna és sok keserves órától, sok gyűlölködéstől, szenvedély­től. és szenvedéstől mentette volna meg közéletünket. Legalább most, utólag legyen tehát elnémíthatatlan memento, hangos és komoly figyelmeztetés arra az eszményre, amelyet minden tör­ténetírás szolgál: az igazságra.                                                                                                        ,

Dr. R. J.

.                                 III.

Jegyzetek

1 1, 1: az egy nap magyarázatát Josephus külön munkában akarta t       megadni, de ezt a munkáját sohasem írta meg.

I  6;, el: théta, táu y— görög-belük.

II   12, 4: az Isten neve, amelyet nem szabad kimondani, Jehova (Jahve). II 13, 1: a fáraó II. Ramses.

IV 8, 13: „homlokán és karján mindenkinek legyen felírva..." — ennek a parancsnak megvalósítása a tefilin (imaszíj).

VIII 10, 3: a női szeméremrészek ábrázolása, Herodotos görög történetíró tanúsága szerint (II 102 és 106), a legyőzőitek gyávaságát bélyegezte meg.

XII   2, 13: a zsidó Bibliának (Josephus szerint: törvénykönyvnek) ez a hí­res görög fordítása az úgynevezett Septuaginta (= hetven). Az itt leírt esemény minden ízében mondaszerű.

XII   7, 7: a fényesség ünnepe a Chanuká.

XIII    2, 3: a zsidók minden évben aranykoronát (diadémet) adtak a szír i királyoknak.

XIII   13, 5: ez a citrom (kitrion) kisebb az igazi citromnál és „etrog“ a neve.

XIII   14, 2: Thrakidas-nak, vagyis trák fajtának nevezték a királyt, mert

a trákok híresek voltak embertelen kegyetlenségükről.

XIV    5, 3: a kilencedik óra d. u. 3 óra.

XIV    5, 3: Antonius és Cicero Kr. e. 63-ban volt konzul.

XIV    7, : 4: a torzszülötteket, csodalényekét, hullákat, éppen úgy, mint a gyümölcsöket, mézben konzerválták, mint az idősebb Plinius írja természetrajzában (natur, historia XV 18).

XIV 13, 1: tetrarcha a négy részre osztott ország egy-egy részének feje­delme. :       . .           :

XV    6, 5: Cáesar unokaöccse és utóda, Octavianus, Kr. e. 27-ben felvette ■ az Augustus (felséges) címet.: Ez lett aztán a neve.

XV    913

XVI   7, 8: Sebaste latinul: Augusta.                          . . :

SS Flavius .Tosephus; A zsidók története

XV    9, 6: Peiraieus, latinul: Piraeus, Athén kikötője,

XVI    2, 2: Symplegades (Kyaneai) szigetek: szigetcsoport a Fekete tenger bejáratánál.

XVII   5, 1: Julia császárné eredeti neve Livia; csak Augustus halála után kapta meg a Julia nevet, mert akkor került bele a Julius- nemzetségbe,

XVI    5, 2: Pharos az alexandriai világítótorony, az ókor egyik építészeti csodája.

XVII     2, 1: Dikaiarchia latinul: Puteoli (ma Pozzuoli).

XVIII    2, 1: „a dákok egyik felekezete" — hogy kik ezek a dákok, a magya­rázók előtt mindmáig rejtély.

XVIII    2, 1: Anan, Sethi fia, nem más, mint a bibliai Annás.

XVIII    2, 1: ennek a Kaisareának, mivel Philippos alapította, Kaisarea Phi­lippi a neve, megkülönböztetésül a másik Kaisareától (Straton- tornya, Sebaste).

XVIII 2, 2: Josephus szerint az első római császár Julius Caesar volt és így Augustus a második.

XVIII 3, 1: A római hadi jelek (zászló, sas, villámcsomó, tenyér stb.) rúd- ján rendszerint ott voltak a császárok domborművű mellképei. A zsidó törvények szigorúan tiltották az emberábrázolást és ezért főbenjáró sérelem, valahányszor a rómaiak a császárok domborművű képeit vagy szobrait behozzák a városba; lázas izgalom éts valóságos forradalom támad, mikor Claudius el akarja helyeztetni a templomban a maga szobrát,

XVIII    4, 4: az iberek és albánok kaukázusi népek; az alánok: skythiai nép.

XVIII 5, 3: a nagy síkság Jezráhel (Esdrelon), a Jordán keleti partján.

XVIII 6, 3: Antonia: Germanicus anyja.

XVIII 6, 4: Capreae a mai Capri.

XVIII 7, 2: Lugdunum a mai Lyon.

XVIII 9, 6: a negyedik éjjeli őrváltás: hajnali 3 óra.

XIX    1, 10: a Curia épületében volt a szenátus ülésterme. .

XIX    1, 13: „meghallják szavadat más. tán avatatlan achájok" — ez a vers az Iliasből való (XIV. ének 90. sor).

XIX    1, 13: ez a Philippos Nagy Sándor apja volt

XIX 4, 3: Claudius testvére, Julia, nem más, mint Livilla.

XIX 4, 4: a cirkuszi kocsihajlók négy pártban tömörültek; volt vörös, fehér, kék és zöld párt. Legnépszerűbbek voltak a kékek és a zöldek.

XIX 4, 5: „Ha farkas, megszokhatta a fázást" — szójáték Lupus nevével, amely latinul farkast jelent. Lehetett volna magyarul így pró­bálkozni: „Ha ordas, ordítson a hidegtől", azonban ezt erőlte- tettnek éreztem. ■

XIX 6, 1: a nazireusok zsidó aszkéták.

XX    2, 2: a sampsera királyi jelvény: nap-alakú aranypajzs.

XX    12, 1: „helyénvaló lesz, ha elmondok egyetmást származásomról... stb.“: önéletrajzára céloz, amelyet a fejezet végén újra em'eget.

XX    12, 2: Josephusnak a zsidó háborúról írt műve már előbb megjelent, mint az előző fejezetben maga is mondja. Önéletrajzát valószí­nűleg a 100. év táján adta ki, a zsidó történelem pedig már 94-ben (Domitianus uralkodásának 13. évében) megjelent.' Itt bejelentett műveit Josephus már nem írta meg; valószínűleg a II. század első évtizedében halt meg.

IV.

Időrendi táblázatok

1. Flavius Josephus zsidó történelmének első tíz könyve, megfelelő szempontok szerint, a bibliai történetet adja elő, egé­szen Eszterig. A legrégibb bibliai eseményeket aligha rögzíthet­jük pontos évszámoshoz; legfeljebb a hagyományra és ősrégi tudós találgatásokra és magyarázatokra támaszkodhatunk a bib­liai őstörténet eseményeinek időrendi rögzítésében. Flavius Jose­phus történelmének egyik helyén (VIII 3, 1) ad némi útmuta­tást, mikor azt mondja, hogy Salamon a templomépítést uralko­dásának negyedik évében kezdte el, és pedig: 592 évvel az egyip­tomi kivonulás után, 1020 évvel az után, hogy Ábrám Mezopo­támiából Kánaánba költözött, 1440 évvel a vízözön után és 3102 évvel Ádám megteremtése után. Csakhogy az egyiptomi kivonu­lásnak, Ábrám elköltözésének, a vízözönnek és Ádám teremtésé­nek időpontja meghatározhatatlan. Viszont meglehetős valószínű­séggel megállapították, hogy Salamon Kr. e. 971—929 közt ural­kodott. Ha tehát a templomépítés Kr. e. 967-ben kezdődött, akkor Josephus adatai szerint az egyiptomi kivonulás Kr. e. 1559-ben volt, Ábrám átköltözése Kr. e. 1987-ben történt, a vízözön Kr. e. 2407-ben lett volna, Ádám teremtése pedig a Kr. e. 4069 évre esnék. Viszont a hagyomány más adatai Kr. e. 3760-ra teszik a világ teremtését. Itt minden csupa találgatás és ezért leghelye­sebb csak a hiteles történeti adatokkal foglalkoznunk. Sajnos, még itt is nagy az ingadozás: Josephus chronológiai adatai sok­szor eltérnek a közkeletű történelmi időrendi adatoktól; azon­ban itt már csak néhány évnyi különbségekről van szó.

Az első valószínű időrendi adatok a zsidó történelem ötödik könyvében kezdenek földerengeni'.. Sámson halála' valószínűleg a Kr. e. XI. századra esik, Héli halála Kr. e. 1091-re, Saul körül­belül 1051—1011 közt uralkodott, Dávid pedig 1011—971 között és Jeruzsálemet valószínűleg 980-ban foglalta el. Salamon ural­kodása a 971—929 évek közé esik. Utána a kettős királyság kor­szaka következett: külön királyok uralkodtak Juda és Izrael fö­lött; ezeknek a történetét Josephus nem különíti el, hanem idő­rendben együtt tárgyalja (a VIII 11, 4-től kezdve). A zsidó tör­ténelem időrendi adatait a legújabb magyar Vulgata-fordítás (Szent István-Társulat, 1930) és E. Schürer: Geschichte des jüdischen Volkes im Zeitalter Jesu Christi (Leipzig, I4 1901; IP 1898;

III® 1898; Register I—III3 1902) alapján állítottam össze. Az újabb kutatások és a palesztinai ásatások ezeket nem egy ponton módosították, azonban itt nem lett volna helyénvaló részletesen foglalkoznom a vitás kérdésekkel.

2.   Izrael és Juda királyai.

Izrael Juda

• .

1.

1. Jeroboám . .

. .929—909

................... Roboám                  

. . . . 929—913

Juda

2-

 

 

 

Juda,

3.

 

.............. ..Ásza     ..................

. . 910—870

Izrael

 

2. N’ádáb . .

. . 909—908.

 

Izrael

3. • Báása . .

. .908—885          ...           .......

 

Izrael

 

4. Ela . . . .

. . 885—884

 

Izrael

 

a. Zámbri .

..884                       .        >

 

Izrael

. . ..

6. Ámri . . . .

..884—873

 

Izrael

7. Ácháb . . . .

. .873—854

 

Juda

4.

 

.....  .. .. Jósáfát ....................  ..

. . . . 870—849

-Izrael

 

8. Ochoziás . .

..854—853

 

Izrael

 

9. Jórám..............

. .853—842

 

Juda

.5.

 

................. Jórám..                   

.... 849—872

Juda

6.,-

 

.................. Ochoziás    ..............

. . .. 842

Izrael

- •

10. Jehu .. ..

. .842—815

 

Juda

. 7.

 

............   ..Átália.....................

.....  842—836

Juda

8.

 

...............  Jóás.......................

.... 836—797

Izrael

 

11. Jóácház ..

. .814—798

 

Izrael

 

12. Jóás ..............

.. 798—783

 

Juda

9.

 

 

.... 797—789

Izrael

 

1-3. II. Jeroboám

. . 783—743

 

Juda

10.

..................

................. Ázáriás.. (Óziásl ..........

.... 789—738

Izrael

 

14. Zakariás . .

.743

 

Izrael

 

lő. Sellum . .

. . 743.

• -

Izrael

 

16. Mánáhem

.. 742—737

 

Izrael

 

17.. Fákeia . . .

. . 737—’

 

Izrael

 

18. Fákee . ..

..736—732

. . ...

Juda

11..

 

.................. Jóátám.......... .......................

751(738)—736

Juda

12.

 

................  Aeház   ..................

.....  736—721

Izrael

 

■ 19. Ósee .. ..

. .732—721

 

Juda

13.

 

. ;. Ezekiás ......................

.... 721—693

Juda

14.

 

................... Mánássze   . .      . . . .

.............  693—639

Juda

15.

 

. Ámon .......................

 

Juda

16.

 

.„ Jósiás .................    . .

. . . . 638—608

Juda

17.

 

 

. . .. 608

Juda

.18.

 

................. Jóákim      .............

'. . . . 608—598

Jiida

19.

 

.............    Jóákin.. (Jekóiliási ,. .

.. .. 598

Juda.

20.

.: .. ■.. .;.. ..

. . . ... .. Szedekiás ._. '.‘4 •                                         ....

.. . . . . 597—587

 

A zsidók bayloni fogsága tartott: 606—536. (Nabukodonozor 604—562).

Kr. -e. 586-ban lerombolták a templomot.

Az asszír fogságba Kr. e. 721-ben hurcolták el a zsidókat.

Babylonból az első zsidó csoport Kr. e. 536-ban tér haza Zorobábel (Sássábászár) vezetése alatt. — Kr. e. 458-ban tér vissza Ezdrás, I. Artaxerxes uralkodása alatt. — Kr. e. 445-ben hazatér Nehemiás.

Kr. e. 515—458-ig a Biblia nem jegyzi fel az eseményeket.

3. A zsidó történelemben szereplő perzsa királyok:

Cyrus (Kyros)                           538—525

Kambyses                               525—521

I.   Darius (Dareios)                    521—485

I.   Xerxes (Asvérus)                  485—465

I.   Artaxerxes                        465—425

4.      a XI. könyv a Cyrustól Nagy Sándor' haláláig terjedő ese­

5.      A Flavius Josephus-féle zsidó történelem XI.—XX. köny­veinek eseményanyaga időrendileg rögzíthető. Eszerint

ményeket tárgyalja, vagyis Kr. e. 538—323;

a XII. könyv 323—161 (Makkabeus Judás haláláig);

a XIII. könyv 161—67 (Alexandra haláláig);

a XIV. könyv 67—37 (Nagy Herodesig);

a XV.—XVII. könyvek 37—4 (Nagy Herodes haláláig);

a XVIII.—XX. könyvek Kr. e. 4-től Kr. u. 66-ig, a háború kitöréséig.

6.      A zsidó történelemben szereplő Ptolemaeusok:

I.   Ptolemaeus       Lagi (Sótér).................................... 323—283

II.   Ptolemaeus       Philadelphos..................................... 285—247

III.   Ptolemaeus       Euergetes .. .       .                                247—221

IV.    Ptolemaeus       Philopator ..........................................  222—204

V.   Ptolemaeus       Epiphanes ................................................  204—181

VI.   Ptolemaeus       Philometor ........................  ............... 181—146

VII.    Ptolemaeus       II. Euergetes       (Physkon) ........................ 146—117

VIII.    Ptolemaeus       II. Sólér (Lathurus)       .. .. 117—107               és      88— 81

IX.   Ptolemaeus       Alexander .........................  107—       88  és       88— 81

X.    Ptolemaeus II. Alexander ............................................  81

XI.   Ptolemaeus Nothos (Auletes) ..........................................  80— 51

XII.    Ptolemaeus i                                           .

XIII.    Ptolemaeus)......................................................... 51— 30

Kleopátra I

7.     Syria királyai;

I.   Seleukos       Nikator ...................................................  312—280

I.   Antiochos        ................................... ............  280—261

II.   Antiochos       Tbeos ....................................................  261—246

II.   Seleukos .......................................................... —    246—225

III.   Seleukos           ................................................ 225—222

III.   Antiochos          ................................................ 222—186

IV.   Seleukos           ................................................ 186—175

IV.   Antiochos      Epiphanes ...........................................  175—164

V.   Antiochos       Eupator ............................................  164—162

I. Demetrios         Sótér .............................................  162—150

Alexander         Balas .............................................  150—145

II.   Demetrios Nikator .. .. ......................................  .......   145—138

VI.   Antiochos ............................... A......................... 145

Tryphon . . ..................................  .. .. ..  ............  141—138

V.    I. Antiochos Sidetes ..  ............................................  138—129

II.   Demetrios Nikator ..................................................  129—125

Alexander Zabinas ...................................................  128—122

V. Seleukos ......................................... ■■................. 125

VIII.    Antiochos Grypos.......................................... .. . . 125—113

IX.   Antiochos      Kyzikenos............................................ 113—95

VIII. Antiochos          Grypos (másodszor)................................... 111—96

X.   Antiochos      Eusebes 1

VI.   Seleukos                   !                                                  95—83

XI.   Antiochos Philippos 1....................................................

III.   Demetrios Eukairos '

Tigranes armeniai király .............................................  83—69

XII.    Antiochos Asiatikos .......................................   ■     • •: 69—65

Pompeius Kr. e. 65-ben véget vet a Seleukos-esalád ural­mának.

8.    Zsidó főpapok (egyúttal fejedelmek), Flavius Josephus történelme szerint. A főpapok uralkodásának évszámai egyes korokban bizonytalanok. Josephus egy csoportban sorolja fel a régi főpapokat, akik a Salamontól épített templomban viselték ezt a méltóságot, Szádoktól Jószedekig, akit a babyloni fogságba hurcoltak (X 8, 6). A többi főpap neve az események elbeszélése közben fordul elő. Azonban történelme végén (XX 10. 1—5) még egyszer összefoglalja a főpapok történetét, sorrendjét és hi­vataloskodásuk időtartamát. Ebben a forrásértékű felsorolásban a következő főpapfejedelmek közül is szerepel néhány jellegzetes egyéniség:

í. Óniás ................................................  309—265

I. Simon ................................................  III. század

Eleázár ............................................  ..      • „

Manasszé .............................................................   „

II.   246—221 közt III—II. század 175

III.  174—171 és 170 171—170

IV.   170—165 165—161 161—143

V.   142—135 135—104

VI.   Óniás ............................................. .

II. Simon ................................................

VII.   Óniás ................................................

Jason ...............................................

Menelaos.............................................

Alkimus .............................................

Makkabeus Judás ......................................

Jonathan.............................................

III.   Simon..............................................

I. Johannes Hyrcanus .....................................

9.     Zsidó királyok:

I. Aristobulos .. ...........................

.................  104—103

Alexander Jannaios .......................

................  103—76

Alexandra ..........................  ..

................   76—67

II. Aristobulos ..............................

.................  67—63

II. Hyrcanus ................................

.................  63—40

Antigonos ...............................

.................  40—37

Naöv Herodes ............................

.................  37—4

Philippos................................

.............  Kr.  e. 4—Kr. u. 34

Herodes Antipas..........................

.............  Kr.. e. 4—Kr. u. 39

Archelaos ...............................

.............  Kr.. e. 4—Kr. u. 6

 

Utána római procuratorok vagyis helytartóik:

Copönius ...........................................................  6—9

Marcus Ambibulus ...................................................  9—12;

Annius Rufus .. ..........................................................  12—15

Valerius Gratus ....................................................  15—26

Pontius Pilatus ....................................................  26—36

Marcellus ...............................................................  36—37

Manilius ...........................................................  37—41

Utána megint zsidó királyok:

Herodes I. Agrippa, háromízben: 37, 40 és.............................. 41—44

II. Agrippa ........................................................  50—100

10.   Közben a következő helytartók (procuratorok) működtek Palesztinában:

Cuspius Fadus .........................................................  44—

Tiberius Alexander ..................................................  —48

Ventidius Cumanus .........................................................  48—52

Antonius Felix .....................................................  52—60

Porcius Festus .....................................................  60—62

Lucceius Albinus ...................................................  62—64

Gessius Florus .....................................................  64 66

11.                                    Syria római kormányzói:

M. Aemilius Scaurus .................................................  65—62

Marcius Philippus ..................................................  61—60

Lentulus Marcellinus ................................................  59—58

Aulus Gabinius .....................................................  57—155

M. Licinius Crassus .................................................  54—53

C. Cassius Longinus................................................. 53—51

M. Calpurnius Bibulus ...............................................  51—50

Veiento .. .i....................................................... 50—49

Qu. Metellus Scipio .................................................  49—48

Sextus Caesar....................................................   ... 47—44

Caecilius Bassus.................................................... 46

C. Antistius Vetus .................................................  45 ■

L. Statius Murcus ...................................................  44

C. Cassius Longinus................................................. 44—42

Decidius Saxa ......................................................  41—40

P. Ventidius .......................................................  39—38

C. Sosius ......................  ..................................  38—37

L. Munacius Plancus .................................................  35

L.                  Calpurnius Bibulus ............................................  32—31

Qu. Didius.......................................................... 30

M.    Messalla Corvinus ............................................  29

M. Tullius Cicero ..................................................  28

Varro .............................................................  26—23

Marcus Agrippa . . .  ..........................   .   .............. 23—13

C. Sentius Saturninus ...............................................       9—6

P. Quintilius Varus .................................................  6—4

P. Suip'cius Quirinius ..............................................  3—2

Caius Caesar .......................................................  Kr.  e. 1—Kr. u. 4

L. Volusius Saturninus............................................... 4—5

P. Sulpicius Quirinius ..............................................  6— ■

Qu. Caecilius Creticus Silanus........................................ 12—17

Cn. Calpurnius Piso................................................. 17—19

Cn. Sentius Saturninus ..............................................  19—21

Marcus Titius....................................................... 10

L.    Aelius Lamia .................................................  21—32

L.    Pomponius Flaccus .............................................  32—35

L.    Vitellius ....................................................  35—39

P.    Petronius ....................................................  39—42

C.    Vibius Marsus ................................................  42—44

C.    Cassius Longinus............................................... 45—50

C.    Ummidius Quadratus ..........................  ................  50'—60

Cn. Domitius Corbulo ................................................  60—63

C. Cestius Gallus ..  ...............................................  63—66

C. Licinius Mucianus ................................................  67—69

Időszámítás és naptár

1. A zsidó és makedón hónapnevek, és a megfelelő Julius Caesar-féle hónapok nevei: (Megjegyzendő, hogy a zsidó hónap­nevek babyloni eredetűek.).

1. Nisan

Xanthikos

március—április

2. Ijjar

Artemisios

április—május

3. Sivan

Daisios

május—június

4. Tammus

Panemos

június—július

5. Ab

Lóos

július—augusztus

6. Elül

Gorpíaios

augusztus— szeptember

7. Tisri

Hyperberetaios ’

szeptember—október

8. Marsesuan

Diós

október—november

9. Chaslev

Apellaios

november—december

10. Tebeth

Audynaios

december—január

11. Sebát.

Perifios

január—február

12. Adat

Dystros

február—március

 

2. Időszámítás. A görögök olympiasok szerint számították az időt; az első olympias éve Kr. e. 776. Minden olympias négy évet foglalt magában, mert az olympiai játékokat négyévenkint tartották. — A rómaiak a város, vagyis Róma alapításától számí­tották az esztendőket; Róma alapításának éve Kr. e. 753. — A Seleukos uralkodóház á maga trónraléptétől számította az éve­ket, vagyis Kr. e. 312-től. Ezeknek a korszámításoknak egymás­hoz való viszonyát néhány példa szemléltetőn megmutatja.

Olympias             Seleukos               Római           Krisztus előtt

117,1                           1                          442.                            312

“ Vagy vegyük Julius Caesar meggyilkolásának évét:

184,1-                         269                      710                             44

Vagy a zsidó háború kitörésének esztendejét:

Olympias             Seleukos               Római           Krisztus után

211, 2                          378                      819                             66

Ezeknek az adatoknak figyelembevétele jelentékenyen meg­könnyíti Flavius Josephus szövegének . olvasását és megértését.

VI

Súlyok, mértékek, pénzek

1.                A zsidó pénzegtjség a sékel vagy siklus. Az ezüst siklus névértéke mintegy 3.70 P. (aranypengö); az arany siklus értéke 60.— P. A siklus azonban súlymérték is: Josephus történelmé­ben erre is van adatunk (VII 8, 5): 200 siklus súly annyi, mint 5 mina súly, vagyis 2.15 kg.

Zsidó űrmértékek:

1 káb =         2 liter

1 hin —        6.5 liter

1 bad = 36.5 liter

1 kor = 365 liter

 

1 assaron (III 1, 6; VIII (III 6, 6), vagyis 1,89 liter.

8) űrtartalma 7 attikai kotyle

 

Zsidó hosszmértékek:

1 ujj          — 1.85 cm.               1 láb            = 29.6 cm.

1 arasz     = 22.2 cm.                 1 könyök = 52               cm.

2.     Perzsa, egyiptomi, görög, római pénzek? súlyok, mértékek:

 

 

3.     Perzsa, egyiptomi, görög, római pénzek? súlyok, mértékek:

Darelkos = perzsa aranypénz; értéke mintegy 28.— P.

Sestertius — romai pénz, értéke mintegy 25 fillér.

Sextarius — római űrmérték: 0.54 liter.

Modius — római űrmérték: 8.73 liter.

Artaba = perzsa súlymérték: 32 kg.

Schoinos — egyiptomi hosszmérték: 10 stadion.

Stadion = görög hosszmérték: 177.6 méter.

Görög pénzek:

Görög súlyok:

drachma

1.— P.

drachma —

4.36 gramm.

stater =*

18.75 P.

mina

0.43 kg.

mina —

talentum =

100.— P.

6000.— P.

Görög űr

kötyle           :

choe             =

saton           =

amphora - medimnos :

talentum =

mértékek:

= 0.27 liter

= 3.24 liter

= 13 liter

-     26 liter

-     51.84 liter

26 kg.

<• í ■

 

 

 

 



[8]   FEJEZET

Agrippa további uralkodása és halála

Miután a berytosi ünnepségek bevégződtek, Agrippa a

galileai Tiberiasba ment. A szomszéd királyok, akik rendkívüli módon tisztelték, mind eljöttek hozzá látogatóba és pedig Antiochos, Kommagene királya, Sampsigeram, Emesa királya,

Bu blogdaki popüler yayınlar

TWİTTER'DA DEZENFEKTÖR, 'SAHTE HABER' VE ETKİ KAMPANYALARI

Yazının Kaynağı:tıkla   İçindekiler SAHTE HESAPLAR bibliyografya Notlar TWİTTER'DA DEZENFEKTÖR, 'SAHTE HABER' VE ETKİ KAMPANYALARI İçindekiler Seçim Çekirdek Haritası Seçim Çevre Haritası Seçim Sonrası Haritası Rusya'nın En Tanınmış Trol Çiftliğinden Sahte Hesaplar .... 33 Twitter'da Dezenformasyon Kampanyaları: Kronotoplar......... 34 #NODAPL #Wiki Sızıntıları #RuhPişirme #SuriyeAldatmaca #SethZengin YÖNETİCİ ÖZETİ Bu çalışma, 2016 seçim kampanyası sırasında ve sonrasında sahte haberlerin Twitter'da nasıl yayıldığına dair bugüne kadar yapılmış en büyük analizlerden biridir. Bir sosyal medya istihbarat firması olan Graphika'nın araçlarını ve haritalama yöntemlerini kullanarak, 600'den fazla sahte ve komplo haber kaynağına bağlanan 700.000 Twitter hesabından 10 milyondan fazla tweet'i inceliyoruz. En önemlisi, sahte haber ekosisteminin Kasım 2016'dan bu yana nasıl geliştiğini ölçmemize izin vererek, seçimden önce ve sonra sahte ve komplo haberl

FİRARİ GİBİ SEVİYORUM SENİ

  FİRARİ Sana çirkin dediler, düşmanı oldum güzelin,  Sana kâfir dediler, diş biledim Hakk'a bile. Topladın saçtığı altınları yüzlerce elin,  Kahpelendin de garaz bağladın ahlâka bile... Sana çirkin demedim ben, sana kâfir demedim,  Bence dinin gibi küfrün de mukaddesti senin. Yaşadın beş sene kalbimde, misafir demedim,  Bu firar aklına nerden, ne zaman esti senin? Zülfünün yay gibi kuvvetli çelik tellerine  Takılan gönlüm asırlarca peşinden gidecek. Sen bir âhu gibi dağdan dağa kaçsan da yine  Seni aşkım canavarlar gibi takip edecek!.. Faruk Nafiz Çamlıbel SEVİYORUM SENİ  Seviyorum seni ekmeği tuza batırıp yer gibi  geceleyin ateşler içinde uyanarak ağzımı dayayıp musluğa su içer gibi,  ağır posta paketini, neyin nesi belirsiz, telâşlı, sevinçli, kuşkulu açar gibi,  seviyorum seni denizi ilk defa uçakla geçer gibi  İstanbul'da yumuşacık kararırken ortalık,  içimde kımıldanan bir şeyler gibi, seviyorum seni.  'Yaşıyoruz çok şükür' der gibi.  Nazım Hikmet  

YEZİDİLİĞİN YOKEDİLMESİ ÜZERİNE BİLİMSEL SAHTEKÂRLIK

  Yezidiliği yoketmek için yapılan sinsi uygulama… Yezidilik yerine EZİDİLİK kullanılarak,   bir kelime değil br topluluk   yok edilmeye çalışılıyor. Ortadoğuda geneli Şafii Kürtler arasında   Yezidiler   bir ayrıcalık gösterirken adlarının   “Ezidi” olarak değişimi   -mesnetsiz uydurmalar ile-   bir topluluk tarihinden koparılmak isteniyor. Lawrensin “Kürtleri Türklerden   koparmak için bir yüzyıl gerekir dediği gibi.” Yezidiler içinde   bir elli sene yeter gibi. Çünkü Yezidiler kapalı toplumdan yeni yeni açılım gösteriyorlar. En son İŞİD in terör faaliyetleri ile Yezidiler ağır yara aldılar. Birde bu hain plan ile 20 sene sonraki yeni nesil tarihinden kopacak ve istenilen hedef ne ise [?]  o olacaktır.   YÖK tezlerinde bile son yıllarda     Yezidilik, dipnotlarda   varken, temel metinlerde   Ezidilik   olarak yazılması ilmi ve araştırma kurallarına uygun değilken o tezler nasıl ilmi kurullardan geçmiş hayret ediyorum… İlk çıkışında İslami bir yapıya sahip iken, kapalı bir to