A VILÁG TÖRTÉNELME
♦ ♦ ♦ ♦
A FELFEDEZÉSEK ÉS
REFORMÁCZIÓ KORA
ÍRTÁK
DURUY VIKTOR — Dr. HAEBEL KONRÁD — MIGNET F.
RAMBAUD ALFRÉD — Dr. ROTH K.
31 MŰVÉSZIES, SOKSZÍNŰ MŰMELLÉKLETTEL, 342 SZÖVEGKÖZTI FEKETE
ÉS 5 SZÍNES KÉPPEL, MŰEMLÉKEKKEL, JELENETEKKEL ÉS 5 TÉRKÉPPEL.
KIADJA
«GLOBUS» MŰINTÉZET ÉS KIADÓVÁLLALAT R.-T. BUDAPESTEN
1908
Szedték és nyomták ezt a könyvet a «Globus»
műintézet és kiadóvállalat részvénytársaságnak
nyomdájában, Budapest, VI. kerületében,
az Aradi-utcza nyolczadik száma alatt,
ötszáztizenöt évvel Ameri-
kának a felfedezése után,
kereszt jelének huszadik
századában, az egy-
ezerkilenczszáz és
hetedik esz-
tendejé-
ben.
A FELFEDEZÉSEK
ÉS A
REFORMÁCZIÓ KORA
TARTALOMJEGYZÉK
Frigyes 5
Spanyolország és az inkviziczió 41
A nagy felfedezések. Amerika. Kolumbusz 46
A spanyol gyarmat-birodalom élete 90
Miksa császár 93
Az Anzsu-ház Magyarországon 97
A bizanczi birodalom a Paleologok alatt 121
Konstantinápoly elfoglalása 125
Nagy Lajos. Magyarország első hatalom 157
Zsigmond magyar király és német-római császár kora 175
A Hunyadiak kora Magyarországon 197
Második itáliai harcz és a franczia és osztrák uralkodóház versengésének korszaka 175*
Utolsó harcz Itália szabadságáért 189*
A felfedezések hatása A szellemi újjászületés. A reformáczió 193*
A katolikus visszaállítás és a vallásháborúk 227
A vallásháború Francziaországban 251
A vallásháborúk köveikezményei 255
A harminczéves háború. Németország és az északi államok a 30 éves háború alatt 305
Életrajzi adatok a 30 éves háborúhoz 321
Anglia a Stuartok alatt. Kromvell 334
A hosszú parlament, az angol köztársaság 340
A Jagellók kora Magyarországon 354
A Skandináv félsziget 369
Mazaren és a Frond. A spanyol háború 377
XIV. Lajos uralma, az augszburgi ligával való háborúig 385
Anglia. II. Károly, II. Jakab III. Vilmos napjaiban 397
Augszburgi liga, spanyol örökösödési háború 403
Kiegészítés XIV. és XV. Lajos korához 413
Rövid rajz az általános állapotokról 402
Középeurópai alakulások a XVIII. században 421
Szellemi élet a XVIII. században. A XVIII. század szellemi élete 437
Három évszázad Oroszország történetéből 453
Rettenetes Iván 465
Nagy Péter uralkodásának első évei 497
Hadjárat Azov ellen. Péter első utazása nyugatra 501
Strelicczk lázadása és eltöröltetésök 504
Nagy Péter küzdelme XII. Károly ellen. Nagy Péter reformja és utolsó évei 512
Nagy Péter utódai: I. Katalin és II. Péter 524
Anglia 1680—1763. A keletindiai társaság 529
Az Amerikai Egyesült Államok 545
Női viselet 545
Leszámolás előtt 561
Oroszország. A két Anna. Erzsébet. III. Péter 569
II. Katalin 579
Magyarország kettészakadása 597
A habsburgi törekvések s a magyar függetlenség küzdelmének kora 608
A magyar nemzet ébredésének kora 669
MŰMELLÉKLETEK
Merész Károly 8
Merész Károly menekülése a murteni ütközet után és halála 16
A királynő ebédje a burgundi udvarnál a XIV. századbanál 32
Edvárd 40
A nagy felfedezők 60
I. Miksa császár 96
A magyar szent korona 156
Ferencz a madridi fogságban 172*
Károly 188*
V Károly menekülése 212*
V. Károly halála 220*
Erzsébet, Anglia királynéja 245
Stuart Mária 252
Stuart Máriával közük a halálos Ítéletet 260
Fülöp 264
Vallenstein 296
Gusztáv Adolf 312
Vallenstein megkéri Harrak Izabella kezét 316
Vallenstein est-lakomája 320
A vesztfáliai béke 328
Vallenstein tisztjeinek nyilatkozata 332
Károly 336
Anna Nagybrittania királynője 368
Vilmos orániai herczeg és menyasszonya 380
XIV. Lajos levele Türenn tábornagyhoz 404
Rettenetes Iván meglesi felesége álmait 464
Rettenetes Iván halála 472
Alekszejevics Fedor 480
Nagy Péter 496
Alexejevits Zsófia 512
Nagy Péter anyja 520
Vasington György 536
A varsói országgyűlés 592
Zrínyi kirohanása Szigetvárból 612
A protestánsok II. Ferdinánd császár előtt 663
TÉRKÉPEK
Nagy Lajos birodalma 172
Európa a reformáczió kezdetének idejében 200*
Franciaország 1461—1488-ban 284*
Európa a vesztfáliai béke idejében 380
Magyarország a szatmári béke idejében 668
111. Frigyes császár idősebb korában. — Egykorú emlékérem.
FRIGYES CSÁSZÁR.
A keresztes háborúk alatt és után Franczia-, Spanyol- és Angolországban hatalmas királyság alakult. E három nyugati nagyhatalom ura helyreállította a maga országában a rendet és most már külországokra vetette szemeit.
Az európai szárazföld közepén két ország létezett ekkor, mely még teljesen a középkor fejetlenségében élt: Németország és Itália, mely darabokra szakadva és így elgyöngülve magára vonta a hóditó hajlamú hatalmas uralkodók figyelmét és csakhamar idegen hadseregek csatáinak színhelye lett. Itália lett az első európai háború csatatere s mikor ott a hódítók egyike kivívta diadalát, Németországra került a sor.
Németországban végképp a Habsburg-ház ragadta magához a császári koronát.
Ebben az időben III. Frigyes volt a német császár.
A közönyös III. Frigyes azonban nem volt arra alkalmas, hogy erős központi hatalmat szervezzen Németországban, melylyel különben sem törődött sokat hosszú uralkodása egész folyamán (1440 — 1493). Fontosabb volt reá nézve háza osztrák birtokainak a gyarapítása. A választók hiába fenyegették, hogy megfosztják a császári koronától, rájuk sem hederitett. Tűrte, hogy Jó L aj o s burgundi herczeg szétszaggassa a hűbéri kötelékeket, melyek Németalföldet a császársághoz fűzték; de a mikor Merész Károly, felbuzdulva a császár engedékenységén, mint Burgundia és
Németalföld ura királyi koronát követelt magának: ezt már megtagadta
nyult. A svájcziak maguk voltak kénytelenek a merész hódítót nyakukról lerázni. 1460-ban
polgárháború tört ki Németországban. Frigyes megelégedett azzal, hogy fölidézőjét, a rajnai választó palatínust, biro
dalmi átokkal sújtotta, a mire az avval felelt, hogy heidelbergi várkastélyához jó darab földet hasított ki a császár területéből, s ez önkényűleg szerzett
területen pedig tornyot
építtetett, melyet találóan »Trucz Kaizer«-nek (da- czot a császárnak) nevezett. 1449—1456-ban újabb polgárháború dúlt
a birodalomban több herczeg és 72 város között. 200-nál több falut perzseltek föla hadakozó felek, Frigyes pedig tétlenül nézte a harczot.
szítésére törekedett; Magyarországot és Csehországot is nagyon szerette volna birodalmához csatolni, de sem Magyarországban, sem Cseh- koronáját. Frigyes fogva tartotta a fiatal királyt s mikor a magyarok erélyes föllépésére kiadta a fejedelmet, magánál tartotta legalább Szent István koronáját.
Hét évvel később László meghalt. Frigyes igényt tartott az örökségre, de hasztalan. A csehek Podiebrádot, a magyarok Korvin Mátyást válasz-
S mégis ez a folyton megvert, szerencsétlenkezű császár alapította meg a háza nagyságát. Fia, Miksa házassága Burgundi Máriával előbb Németalföldet, majd Spanyolországot juttatta Ausztria kezére.
így jutott azután nagy hatalomhoz, fényes trónokhoz a Habsburg ház, mely addig csak délkeleti Németország ura volt.
III. Frigyes sok keserű napot ért meg, voltak idők, amikor idegen volt saját országában, de ő rendíthetetlen bizalommal hitte,Ahogy az ő családjának felkeli virulnia. Bízott családja jelmondatában: amelyet ezzel az öt betűvel jeleztek: A. E. I. O. U. (Austria érit in őrbe ultima. Amit ő németül így hangoztatott: Alles Erdreich ist Oesterreich Unterthan). Pedig amikor ez a mondás keletkezett, ép akkor tartották a magyarok megszállva Bécs városát. III. Frigyes bizalma azonban buzgó, lelkes híveket toborzott neki és hányatott életét nyugalmasan
III. Frigyes végső napjait Linzben töltötte. Ott súlyos baj érte. Szokása volt az ajtót maga mögött a lábával berántani. Egyik ilyen ajtó berántás alkalmával oly súlyosan megsértette a lábát, hogy le kellett vágni.
Ezt a bajt alig heverte ki, akkor meg annyi sok dinnyét evett egyszerre, hogy oly erős kólikát kapott, melyet a 78 éves agg nem bírt ki és meghalt.
Élete utolsó napjaiban kedélyes öreg úr volt, aki az egykori merev császári hozzáférhetetlen ünnepélyességét teljesen letette. Megtette egyszer, hogy Nürenbergben összegyűjtötte az összes gyerekeket és megvendégelte azokat mézeskalácscsal és jókedvűen elmulatott velük. Otthon is szeretett lakomákat adni, melyre meghívta a herczegeket és a lakoma után kedélyes beszédbe eredt s vig adomákat adott elő, meg érdekes részleteket mondott el ifjúságából.
Merész Károly pecsétje
Merész Károly.
— Festette Rubensz Pál. —
Páris a XIV. és XV. században.
FRANCZIAORSZÁG.
A franczia királyság már sok viszontagságon ment keresztül. Klodvig és fiai csak hadvezérek voltak. Kapet Hugó hübérur, akinek hűbéreseinél nagyobb a czime, de nem egyúttal nagyobb a hatalma. Első utódai alatt a tekintély ez árnyéka is folyton csökken. Vastag Lajos alatt a királyi hatalom lerázza magáról a hűbéresek túlságos erejét, a király az igazság őre lesz az országban. Helyreállítja a nagy országutak biztonságát, több rendet hoz a társadalomba, népszerűvé válik, ami erejét megkétszerezi. Fülöp Ágost alatt a királyság hódit, IX. Lajos szent példájával felmagasztalja, Szép Fülöp és Valoa Fülöp alatt már elég erős, hogy összetörje a nagy hűbéreseket, magához ragadja az ország közigazgatását, kihívja VII. Gergely utódját s közeledik a korlátlan hatalomhoz. Csakhogy ekkor kezdetét veszi az angolokkal való háború, Francziaország visszaesik a fejetlenségbe, új hűbéresség képződik, melyet maga a meggyöngült királyi hatalom növel nagygyá.
VII. K á r o l y uralma kezdetén nem több Burzs királyánál. De a szerencsétlenségek súlya alatt a francziák tömörülnek. Felébred az ország lelkiismerete, a külfölddel való érintkezés alatt önerejének tudatára ébred s megmenti magát a hazafiságnak, azzal a forradalmával, melynek D’Ark Johanna a megtestesülése. Amint az örvényből partra vergődik, nem akar többé visszazuhanni a mocsárba, vezére körül csoportosul s erőt ad neki, hogy helyreállítsa a rendet és a közbiztonságot. Az egymagában tehetetlen VII. Károly így visszajut a hatalomnak arra a magas polczára, melyen Szép Fülöp állt s Burzs királyából Diadalmas Károly lesz. Ügyes hadvezérek: Rismond, Dünoa, La Hir, Kszantrely vezetik seregeit, bölcs miniszterek: Kör Zsák, a Buró fivérek, Sevalié, Kuzin látják el jó tanácscsal. Egy sereg hasznos újítás válik valóra, győzelmet győzelem követ s Francziaország fölszabadul az angol iga alól.
A legfontosabb újításon a hadsereg ment keresztül. A középkorban az egész katonai hatalom a nagyok kezében volt. Hogy ezt a hatalmat a kezükből kicsavarja s magához ragadja, 15 állandó századot alakit, a jövendő állandó franczia hadsereg magvát s hogy a katonáit fizethesse, behozza az örökös adót Ugyanakkor a tüzérség is fejlődésének magas fokára emelkedik. Azontúl nem létezik többé fegyverzet, mely a nemest sebezhetlenné teszi, nincs többé várfal, melyet le nem lehetne rombolni. Az ágyúgolyó mindenhová eljut s a legmagasabb tornyokat leghamarább dönti le. De ez a rettenetes fegyver nagyon drága, a királyon kívül más alig tarthat ágyút. S csakhamar egyedül neki áll rendelkezésére. Tehát a két leghatalmasabb erő felett rendelkezik: pénz és hadsereg felett. S azon túl nem képződhetik többé hűbéres hatalom, melyet meg ne tudna alázni; nem törhet ki lázadás, melyet nyomban meg nem büntethetne.
Maga a nemesség még VII. Károly alatt megérezte az új rendszer hatását. Összeesküvései lehetetlenek voltak, a király erélyesen elnyomatja azokat. Burbon herczeg törvénytelen fivérét zsákba varrták s a folyóba dobták, Eszparr urát, aki az angolok érdekében ármánykodott, lefejezték, az alanszoni herczeget, aki megígérte az angoloknak, hogy várait megnyitja előttük, halálra ítélték, Armanyak grófját pedig száműzték s javait elkobozták. Maga a dofen, aki az apja ellen szőtt minden összeesküvés részese volt, előbb kénytelen birtokára visszavonulni (1447—1456), majd a burgundi herczeghez menekülni.
Csakhogy a nemesség nem akarta elismerni leveretését s XI. Lajos alatt, mint látni fogjuk, még egy utolsó csatát vív, mert nagy birtokai s pénzforrásai azt a reményt keltik benne, hogy végre is erőt vehet a királyi hatalom fölött.
Az a hatalmas erő, mely folyton előre tolta a franczia királyságot s amely később Európa valamennyi királyságát előbbre viszi hatalomban, tekintélyben: a hatalom központosításának szüksége, a nagy hűbérbirtokok határain belül is szünetlen működött. A bretanyi herczeg például, aki nyugatra eső félszigetén elég erősnek érezhette magát, hogy külön királyságot alapítson s a burgundi herczeg, északi és déli nagy tartományaiban önálló hatalomról álmodozott, el is érte azt, épp úgy mint a király és ezzel újabb fegyvert nyert a királyi hatalom visszaszorítására. Dü- noa gróf, abban a pillanatban, mikor VII. Károly örökre lehunyta szemét, vaiamennyiök leikéből beszélt, a mikor azt mondta: „Uraim, mindenki igyekezzék magáról gondoskodni."
XI. Lajos, az új király (1461—1483) elődjének uralma alatt az ösz- szes elégedetlenek feje volt. 1440-ben a főranguak összeesküvését vezette apja ellen. Később folytonos fondorkodásai miatt apja birtokára száműzte őt. Onnan is folytatta ármánykodásait, elannyira, hogy VII. Károly Da- martent hadsereggel küldte ki elfogatására. A dofen megmenekült s a burgundi herczegnél lelt menedéket. Akkor is nála tartózkodott, mikor apja, VII. Károly, halálát tudatták vele. Károly, aki különben is beteges volt s attól tartott, hogy fia őt megmérgezteti, nem mert semmit sem enni s 1461 julius 22~én a szó szoros értelmében éhen halt.
A nagyok azt hitték, hogy elérkezett az ő idejük, amikor látták, hogy hajdani társuk az összeesküvésben, a burgundi herczeg pártfogoltja, úgyszólván ennek kezéből veszi át a koronát. Lajos eleinte rosszul használta fel a hatalmat. Az apja által kinevezett tisztviselőket elkergette s visszahelyezte azokat, akiket Károly elitéit, így Armanyakat és Alanszont is. A nép azt remélte, hogy a trónralépés örömére Lajos minden adót eltöröl. Ellenkezőleg, az 1.800,000 fontra szabott örökös adót 3 millió fontra emelték s mivel emiatt Reimszban s Ruanban lázadás tört ki, Lajos azt véresen elnyomja. A párisi egyetemnek megtiltotta, hogy a király és a város dolgaiba avatkozzék. Megszorította a párisi és tuluzi parlamentek hatáskörét, amennyiben 1462-ben megteremtette a bordói parlamentet, már 1453-ban szervezte a grenoblit és 1479-ben parlamentet alapit Di- zsonban is.
A papságnak sem igen volt oka az elégedettségre. A király t. i. inkább a nemesség bosszantására, mint Róma kedvéért, a parlament tiltakozása daczára visszavonta a burzsi pragmatikát. A parlament ugyanis panaszt tett, hogy a Szentszék a királynak ezen rendelkezése folytán évenként 1.200.000 arany franczia pénzzel lesz gazdagabb. Azonban Lajos a papságtól pontos kimutatást kért birtokairól, amely rendelkezésének a világi birtokosokra is rossz hatása volt. Végül a nemesség haraggal s rémülettel vette tudomásul, hogy a király eltiltja a vadászatot s minden régi hűbéres jogát is újra követeli.
A főranguakat sem kímélte. A Brezé-családtól elvette Normandia kormányzását, a Burbon-háztól Gujanáét, melyet az Anzsu ház egy tagjának adott, hogy e két családot összeveszítse, Károly öcscsétől pedig megvonta Berri kormányzását. Kényszerítése folytán a bretanyi herczegnek bele kellett nyugodni abba, hogy az ő törvényszékétől a párisi parlamenthez lehessen fölebbezni, reákényszerítette őt hűbéradó fizetésére is és arra, hogy elfogadja a reátukmált püspököket. Sőt a hatalmas burgundi házba is belekötött, visszavásárolta az agg Jó Fülöp herczegtől Szomm városait, melyeket fia, Sarolé gróf, semmi áron sem akart visszaadni (1463), mert pl. Szerdány és Ruszilyon városokat 1462-ben 360.000 arany tallér kölcsö- nének biztosítására zálogba kapta volt az aragoniai királytól (1462)
Alig ült Lajos 4 éve a trónon, már az egész világ ellensége volt. Ötszáz herczeg és nemes megalakította a közjó ligáját s azt állította, hogy őket XI. Lajos viszályt hintő s romboló uralma folytán a királyság nyomora iránti rokonérzés kényszeríti erre.
XI. Lajos arra számított, hogy ennyi nagy ur nem nagyon fog sietni az egyesüléssel s ha gyorsan s ügyesen cselekszik, megnyeri a játszmát. Előbb a liga déli szövetségesei ellen fordult s főképp vezérük, Burbon her- czeg ellen. Az apjától örökölt kitűnő gyalogos hadsereggel és rettenetes tüzérsége segítségével kényszeritette a herczeget, hogy neki újra hűséget esküdjön. Mialatt azonban a herczeggel végzett, Mén grófja, akit Lajos a bretonok visszaszorításával bízott meg, kénytelen volt előlük meghátrálni, Never herczege a helyett, hogy megvédte volna a Szomm hidját a burgundiak ellen, kiszolgáltatta azt Sarolé grófnak, a burgundi herczeg fiának. Julius 5-én ez a gróf, akit már akkor Merész Károlynak hívtak, Páris elé érkezett s útközben mindenfelé kihirdettette, hogy ő a királyság java érdekében jön s eltöröl minden adót s egyéb terhet
Az volt már most a kérdés, hogy Páris ki mellé áll? A herczegek mellé-e, vagy a király pártjára? Ez áet-halál kérdése volt XI. Lajosra, aki otthagyta a Burbonokat és a déli szövetségeseket s minden erejével azon volt, hogy bejuthasson fővárosába, mert tudta azt, hogy ügye elveszett, ha ez nem sikerül neki. Julius 16-án reggel érkezett Montléribe s ott a bur- gundokra akadt, akik útját állták. Harczolnia kellett. A király bátran küzdött Szenpól (Saint-Pól) grófot visszaszorította, de Merész Károly megfutamította a király seregének bal szárnyát. Fél győzelem, fél vereség volt tehát mindkét oldalon. Lajos azonban elérte czélját: bejutott Párisba. 50,000 ember ostromolta. Mielőtt ez a hadsereg teljesen elzárhatta volna a várost a külvilágtól, a király augusztus 10-én eltávozott Normandiába s már 28-án visszatért 12,000 emberrel, 60 lőporos kocsival, 700 szekér liszttel s egyéb élelmiszerrel.
Ámbár XI. Lajos személyesen nagyon bátor volt a csatatéren, legkiválóbb csatái mégis azok voltak, melyekben szellemi fölénye, a csel és a ravaszság döntött. Szavaiban alázatos volt, öltözékében is az; sokat adott, még többet ígért, alku nélkül vett és adott; s így remélte a herczegek nagy részét a maga pártjára visszahódítani. Folyton tárgyalt velük és szövetségeseikkel Sokan az urak közül már eladták magukat; Armanyak gróf pénzért, Nemur herczege uradalmakért, Szenpól gróf a tábornagyi kardért, mások nyugdíjakért s parancsnoki állásokért. A király már lelki szeme előtt látta az ő ügyességével szétugrasztott ligát, az elszigetelt burgundi és bretanyi herczegeket, akik csakhamar talán egymás ellenségei is.
Szerencsétlenségére Lajos nem lehetett mindenütt egyszerre. A távoli árulásokat nem akadályozhatta meg, pedig azok ugyancsak gyakoriak voltak. Pontoa, Ruan városait kormányzójuk kiszolgáltatta az ellenségnek, majd Evrő, Kaen, Bővé, Peronn tért a herczegek pártjára. A király a viszályt gyorsan igyekezett befejezni. Mindent megadott, amit kértek: bátyjának, Berri herczegnek Normandiát, a burgundi herczegnek Bulonyt, Gujanát, Roát, Montáridiét, Peronnt, a Szomm városait; Sarolé grófnak Pontiőt; a bre- tanyi herczegnek: ítéletei ellen a parlamenthez való köteles fölebbezés alóli fölmentést, a bretanyi püspökök kinevezési jogát, a hűbéres adók alóli mentességét, szóval egész kis független királyságot; Lotaringia herczegének Sampányt, hűségeskü kötelezettsége nélkül, Muzont, Szent Mennehuldot Nöfsatót; a burbon és nemuri herczegnek, Armanyak, Dünoa, Dam marten grófoknak, D’Albertnek és sok másnak uradalmakat, roppant évi dijakat s egy egész sereg ígéretet. A „közjódról senki sem beszélt többé, a her- czegek úgysem gondoltak erre komolyan.
Ez a szerződés, ha pontosan végrehajtják, a királyság teljes romlását jelentette volna. De hát bizonyos volt, hogy Lajos, ha csak lehet, nem hajtja végre s a parlament, melyet kéz alatt megdolgozott, már is megtagadta a szerződés beczikkelyezését.
Különösen Normandia átengedése volt veszedelmes, mert a tartomány kötötte össze a burgundi és bretanyi herczegek birtokait s városai Nant- tól Dünkerkig mindenfelé nyitva álltak az angolok előtt. Lajos tehát vissza akarta venni. Hogy ezt megtehesse, Merész Károlyt a saját birtokain kellett foglalkoztatni, hogy ne legyen ideje az ország számára. Merész Károly ugyan 1467-ben lett csak herczeg, de azért tényleg már 1465 óta uralkodott. Lajos gondoskodott arról, hogy egyszerre három helyen is törjön ki fölkelés: Gandban, Dinantban és Liézsben Mialatt Károly ott verekedett, Lajos 120,000 arany tallért küldött a bretanyi herczegnek, hogy ez nyugton maradjon és benyomult Normandiába. A városok egymásután nyitják meg neki kapuikat, néhány hét alatt az egész tartomány a kezei között van, Sarolé pedig nem tehetett egyebet, mint hogy hódolatteljes levélben kérjen elnézést volt szövetségese számára. A többi herczegi ház pedig nyugton maradt, minthogy a király egymásután megnyerte, vagy legalább semlegessé tette őket. Visszahódította a Burbon házat, amennyiben János herczegnek egy egész ország kormányzását engedte át, a her- czeg öcscsének feleségül adta Anna leányát, Burbon törvénytelen fiának pedig tengernagyi czimet adományozott és a montlőri kapitányságot. Megnyerte az Anzsu-házat is, mert René fiának, Kalábriai Jánosnak 120,000 fontot adott, továbbá az Orlean-házat, amennyiben magához csatolta az angol háborúk hősét Dünoá grófot. Végül Merész Károly gyermekkori barátja, Szent-Pól, a konnetabl czimet kapta.
Így elérte a király, hogy Normandiát senki sem tette neki vitássá. Merész Károly magára maradt s bár hatalmas volt, egymagában nem vállalkozhatott a király megtámadására; de szövetkezett az angol királylyal,
Edvarddal s ügyességével sikerült a bretanyi herczeget is megnyerni, aki segítségül hívta az angolokat és hűsége zálogául herczegségének 12 várát ajánlotta föl nekik.
Ez új veszedelem ellen Lajos az egész ország közvéleményéhez fordult. 1468 április 6-ra összehívta a rendeket Túrba s megkérdezte tőlük, akarják-e, hogy Normandia megszűnjék a korona uradalma lenni? A rendek azt felelték, hogy törvény szerint a király fivérének 12,000 font járadékot köteles adni; ha 60.000 fontot adott, kelleténél jóval többet adott amúgy is és így fivérének semmi további követelése nem lehet. Lajos e határozatot ünnepélyesen közöltette a burgundi herczeggel, aki a küldötteket nagyon rosszul fogadta. Ez alatt a király hirtelen megtámadta a bretanyi herczeget és hódolatra kényszeritette, mielőtt még a burgundi herczeg, aki csapatait Peronn mellett gyűjtötte össze, segítségére mehetett volna.
Úgy látszott, hogy a király, akinek kitűnő hadserege, nagyszerű tüzérsége volt, alaposan el fog bánni a burgundi herczeggel, de Portmauszban angol hajóhad s angol sereg állt készenlétben és Edvard nyilvánosan kijelentette parlamentje előtt, hogy legközelebb betör Francziaországba, amit Lajos mindenáron meg akart akadályozni.
Ezt azonban csak úgy tehette, ha Merész Károlylyal kibékült. Lajos személyesen kereste föl a herczeget Peronnban, ami nagy hiba volt, mert bár menedéklevele volt, az akkori herczegek ilyesféle ígéretében nem lehetett föltétien megbízni.
XI. Lajosnak sok embere volt Liézsben, mely város nem a burgundi herczegtől, hanem csupán püspökétől függött. De ez a püspök, Burbon Lajos, a herczeg pártfogása alá helyezte magát s így minden ellene intézett lázadás egyúttal a herczeg ellen intézettnek látszott. Amikor Lajos Peronn felé haladt, lázadás tört ki Liézsben. A király már tárgyalt Merész Károlylyal, mikor hire érkezett annak, hogy a liézsiek börtönre vetették a püspököt s egy sereg papot legyilkoltak. Károly árulással vádolta a királyt s a peronni kastélyba zárta, ahonnan csak úgy szabadult ki, hogy megalázó s iszonyúan káros szerződést kötött. Fivérének átengedte a Sam- pányt, ami a burgundiakat kardcsapás nélkül Páris kapui alá juttatta s kötelezte magát arra, hogy a herczeget elkísérje Liézs ellen. Ezt a szerencsétlen várost pedig, mely „Éljen a király“ kiáltással rohant az ostromlókra, teljesen elpusztították (1468).
Több ily hibát Lajos már nem követett el. Nem bízott többé vakonsenkiben és a véletlen szerencsére sem bízta magát, még akkor sem, ha a siker egészen bizonyosnak látszott. A burgundi herczeg azontúl is csak a maga erejében bízott, melyet mindenek fölött valónak tartott.
Lajosnak először is az elveszett területet kellett visszahódítani. Fivérével a Sampány helyett elfogadtatta Gujanát, a bretanyi herczeget pedig ismét kényszeritette, hogy idegen szövetségéről lemondjon. Hogy őt jobban sakkban tarthassa, Lajos megvásárolta kegyenczét, Lesz- kont, lekötelezte ahatal- mas Rohan breton csa-
ládot s később magának Merész Károly és a svajcziak harcza. Kép a Froasszár-féle törtténelemből
követelte azokat a jogokat, melyeket a Bloa-család akart érvényesíteni Bretányra nézve. Két főpapi árulója volt, La Balü bíboros és a verdöni püspök: mind a kettőt vasketreczekbe záratta, melyekben tíz éven át senyvedtek; szigorúan büntetett másik két árulót, Nemur herczeget és Armanyak grófot, az elsőnek nyilvánosan kellett bocsánatot kérnie, a másiknak pedig, mint szám- űzöttnek elhagyni az országot. Armanyaknak elkoboztatta birtokait. Varvik angol grófot kibékítette Anzsu Margittal és módot nyújtott neki, hogy Merész Károly sógorát, IV. Edvard királyt megfoszthassa a tróntól.
Mikor Lajos ilyen formán biztos volt, hogy a herczeget elszigetelte, nyíltan neki támadt. Túrba gyülekezetre hívta össze a nemeseket, ott előadta sérelmeit s a gyülekezet kimondta, hogy Károly ellenséges viselkedése a királyt a peronni szerződés alól föloldja (1470). E nyilatkozat alapján a király nyomban visszafoglalta a Szomm városait: Szt. Kantent, Roát, Monti- diét és Amient. Lajos 100,000 embert állított talpra s így a herczeg sorsát nem igen kerülhette el.
Csakhogy a bretanyi és gujánai herczegek és Szenpól konnetabl, a hadsereg vezére, máris megijedtek a király elhaladásától és elárulták. Előző évben született a dofen. A gujanai herczeg, aki ilyformán már nem volt a korona örököse, a herczegek ligájának újjáalakításán fáradozott. Lajos látta a sikeres előnyomulások ok nélkül való meglassúdását: rögtön megértette, hogy újabb árulás történt. Megállt tehát ő is és fegyverszünetet kötött a burgundi herczeggel. Szüksége volt erne, mert a burgundok szövetségese, IV. Edvard épp e pillanatban foglalta vissza Anglia trónját.
Így hát Lajosnak még egyszer szét kellett törnie az ezernyi bilincset, melyet a főranguak az országra akartak rakni Hisz ők egyszerűen föl akarták darabolni Francziaországot. A gujanai herczeg udvara volt az összeesküvés fészke. E herczeggel újabb hatalmas hübércsalád keletkezett. A burgundi herczeg feleségül adta hozzá egyetlen leányát, Máriát s ezzel azt a reményt nyújtotta neki, hogy valamikor akvitániai birtokaihoz a királyénál is dusabb és népesebb birtokokat is nyerhet. A fiatal herczeg volt a király törekvéseinek legnagyobb akadálya.
Ez az akadály azonban eltűnt: a fiatal herczeg hirtelen meghalt. Meg- mérgezték-e? Ha igen, Lajos cselekedte-e? E kérdésekre nem adott feleletet a történelem. Annyi bizonyos, hogy Lajos ujjongott fivére betegségén és még inkább a halálán (1472). Ez az esemény Merész Károly minden tervét tönkretette. Mégis átkelt a Szomm folyón, benyomult a királyságba s tüzzel-vassal pusztította, bár a Lajossal kötött fegyverszünet még nem járt le. Ez a háború iszonyúan kegyetlen volt. Neslben férfiak, asszonyok, gyermekek a nagytemplomba menekültek, ott mészárolták le valamennyit.
Bővé lakosai bátran fogadták a burgund sereget (1472) s visszavertek egy tizenegy óra hosszat tartó rohamot. Még az asszonyok is résztvettek a veszedelemben. Egyikük, Hasett Johanna, egy burgundi katona kezéből kiragadta a burgundi zászlót, melyet az a bástyára akart tűzni. A herczeg kénytelen volt visszavonulni. De Bővé helyett fölégette Szt.-Valerió és Nöfsatel városokat, aztán Ruan falai alá sietett, ahol a bretanyi herczeggel volt találkozója. Négy napot töltött ott, majd szószegéssel vádolta II. Ferenczet és saját országaiba tért vissza.
Pedig II. Ferencz azért nem ment a találkozóra, mert Lajos irgalmatlan háborút folytatott ellene. Elvette tőle Gers, Masekul, Anszenisz, Santoszé városokat, majd — miután győzelmeivel megrémítette — előnyös békét kínált neki. A herczeg elfogadta a békét, mire Merész Károly is örült, hogy fegyverszünetet köthetett október 23-án Szanliszban.
A peronni szerződés melylyel a királyt a porig akarták lealázni, rongyokban hevert; a liézsi szégyent helyrehozta a bovéi hőstett. Lajos másrészt mindent elkövetett arra nézve is, hogy pénzforrásait ügyes közigazgatással gyarapítsa.
1472 óta a burgundi herczeg figyelmét teljesen lekötötte Németország, Lotaringia és Svájcz. A franczia ügyek most már csak másodsorban érde-
Kűrnlt iucjh-kíihSe n m< fivni nt.í
kelték, Zsigmond osztrák herczeg bizonyos pénzösszegért átengedte neki Felső Elszász őrgrófságot es Ferret grófságot. 1469-ben megvette Geldert és Zutfen grófságot. Birtokai e rohamos gyarapodása a Mózel és a Rajna völgyében, képtelen álomba ringatták. Helyre akarta állítani Lotár egykori hatalmas birodalmát belga Gallia név alatt. Az ő országai két külön csoportból álltak, melyeket össze lehetett volna kötni a Sampány, Lota- ringia, vagy Elszász révén. A Sampány elveszett, de kezében volt Elszász s Lotaringiát, úgy hitte, minden nehézség nélkül elfoglalja. Aztán Svájczra jutott volna a sor, majd a Provanszra. Ott kezdte, ahol végeznie kellett volna. A császártól 1473-ban a királyi czimet kérte. Lajos megakadályozta, hogy e tárgyalások megállapodásra vezessenek.
Ezzel tehát kudarczot vallott a burgundi herczeg. De azonfelül ligát alkottak ellene, az ifjú Iotaringiai herczeg: II. René, Zsigmond főherczeg, a rajnai városok, Svájcz és végül a franczia király, aki ennek segítségével készült tönkretenni a burgundi herczeget. Zsigmond váratlanul vissza adta neki az Elszászért adott 100.000 forintot, ügynökét Hagenbaket elfogták és lefejezték Brizakban (1474). Ezzel a hírrel együtt kapta meg a herczeg a svájcziak ünnepélyes hadüzenetét, akik a herikurti véres csatában megverték a burgundiakat. S ugyanakkor a herczeg maga másfelé folytatott háborút, hogy a kölni érseket a pápa, a császár és saját alatvalói ellen is támogassa. Megostromolta a kis Neusz városát, mely tizenegy hónapig ellentállt. Míg erejét és idejét ezekre pazarolta, sógora és szövetségese, IV. Edvard végre partra szállt Kaléban.
Edvard rövid s diadalmas hadjáratot remélt. Reményei azonban szertefoszlottak, mikor az ország belsejébe akart nyomulni. A burgund városok nem nyíltak meg előtte, hogy befogadják uruk szövetségesét; a burgund katonák nem csatlakoztak seregeihez, melyek így födél s élelem nélkül maradtak. Azt hitte, hogy legalább Szt.-Kantenbe vonulhat be, ahol Szenpol, Merész Károly titkos szövetségese, volt a parancsnok. De ott is ágyulövésekkel fogadták. Boldogan fogadta tehát XI. Lajos békefeltételeit. A pekinyi-i békében a két király megállapodott abban, hogy kölcsönösen segíti egymást lázadó alattvalói ellen, azonkívül Edvard 75,000 tallért és 50,000 tallér életjáradékot kapott (1475 augusztus 29).
Ekkor Merész Károly is kénytelen volt már a derekát beadni. Szeptember 13-án megkötötte a királylyal a szolküri fegyverszünetet, hogy svájczi és Iotaringiai ügyeit intézhesse. November 30-án tényleg bevonult Nansziba. Lotaringia meg volt hódítva. Károly erre nyomban a svájcziak ellen fordult, akik tűzzel-vassal pusztították a Frans-Komtét. Kemény téli időben rajtuk ütött 18,000 emberével, akik még fáradtak voltak az imént befejezett hadjáratoktól. A svájcziak Granszon mellett, 1476 márcziusában eljesen megverték s három hónappal később Mórát mellett ismét tönkretették.
E hírekre Lotaringia föllázadt s a fiatal Vodemont Renét hívta vissza. Ez a csapás teljesen kihozta Károlyt a sodrából. Hirtelenében összeszedett 6000 embert és ezekkel Nanszi falai alá sietett. De René a Lajos pénzével nagy sereget toborzott s a svájcziak is, akikkel Moratnál együtt har- czolt, segítségére siettek. Merész Károly nem akar visszavonulni s elfogadja az egyenlőtlen csatát. Néhány óra alatt a burgundiak teljesen megsemmisülnek és Károly is a holtak között marad (1477).
Merész Károly 1467-ben követte atyját III. Fülöpöt a burgundi herczegi trónon. 1433-ban Dizsonban született. Már kora ifjúságában az a gondolat lelkesítette, hogy ő megszerzi a szomszéd tartományokat és megteremti a burgundi királyságot, maga Burgundia királya lesz. Ez a reménysége még nagyobb bizalommal töltötte el azóta, hogy csellel egy alkalommal sikerült XI. Lajos franczia királyt fogságba ejteni. A fogoly franczia királyt kényszerítette, hogy Flandriára és Pikardiára tartott igényéről örökre lemondjon. Lajos megtette, de mihelyt szabad lett, minden erejével Merész Károly ellen tört és azontúl folytonos ellenségeskedés dúlt köztük és bár többször fegyverszünetet, sőt békét is kötöttek: igazi béke sohasem lett belőle, mert Merész Károly nyughatatlan szelleme újra harczot kívánt. A harczias burgundi herczegnek roppant sok kincse volt, különösen gyémántokban volt gazdag. Rengeteg vagyona halála után a győzők kezébe esett, és egyike volt a kor legnagyobb zsákmányainak. Merész Károly egyetlen leánya Miksa osztrák herczeg felesége lett.
Mialatt Merész Károly a németeknek, lotaringiaiaknak és svájcziaknak rontott és a harczokban végét lelte, XI. Lajos okosan fölhasználta a nyugalom idejét, hogy azokkal, akik annyiszor elárulták, végezhessen. Először az alanszoni herczegre került a sor. Ezt a herczeget VII. Károly halálra ítélt, de XI. Lajos megkegyelmezett neki. De Alanszon meggyilkolta azokat, akik korábban ellene vallottak, kisebb értékű oénzt veretett, összeesküdött a király ellen. 1473-ban elfogták s a következő évben másodszor is halálra Ítélték. Lajos ugyan nem végeztette ki, de haláláig börtönben tartotta. Egy fia maradt. Ezt azok a főurak, akik az apja birtokait kapták, belekeverték valami fölségárulási pörbe. A szerencsétlent 1481-ben örökös rabságra ítélték, de előbb nyilvánosan bocsánatot kellett kérnie a királytól.
Nem kevésbé súlyos vádak forogtak fönn Armanyak grófja, a rettenetes
János ellen, aki feleségül vette saját nővérét, Izabellát s halálos fenyegetéssel kényszeritette a papot, hogy ezt az erkölcstelen frigyet megáldja. A parlament Ítélete fajtalannak, gyilkosnak bélyegezte meg. VII. Károly alatt elitélték, de megszökött, XI. Lajos visszaadta neki minden uradalmát, János azonban később ennek daczára rutul elárulta a királyt, folyton ellenségei között volt. Végre 1473-ban utolérte a sorsa. Allé bíboros nagy sereggel ostrom alá fogta Lektűrt. A város védte magát, majd tárgyalásokba bocsátkozott. A tárgyalások alatt a bíboros elfoglalta egyik kapuját. Armanyak Jánost a felesége szemeláttára szúrták le. Az asszony másállapotban volt, mégis megmérgezték. Lektűr egész lakosságából három férfit és négy nőt hagytak életben.
Hadászati kép Froasszár történelméből.
Az Armanyak-ház és a svájcziak harcza. Armanyak gróf roppant sereggel 1444-ben, Szt. Jakab mellett nyolcz- száz svájczit az utolsó emberig lemészárolt.
Az Armanyak-ház fiatalabbik ága volt a Nemur család, melynek feje XI. Lajost, bár az elhalmozta jótéteményeivel, tízszer is elárulta. Lajos most ostrom alá fogta Karlatban s elfogta. Először is Pierr-Anszisz várába csukatta, ahol oly kegyetlenül bántak vele, hogy néhány nap alatt beleőszült. Aztán a Basztillba szállították, lánczra verték s egy szűk vaskalitkába zárták, ahonnan csak akkor engedték ki, ha kínozták, ami elég gyakran megesett. Végre 1477-ben lefejezték.
Armanyak János egyik fivérét ésa hatalmas Albret ház egyik tagját, akik szintén bűnösek voltak, elfogták. Előbbit börtönbe zárták, az utóbbinak fejét vették.
Ezek a büntetések végre tekintélyt szereztek a törvénynek és királynak a nemesek előtt is.
Az aragon király 200,000 tallérért zálogba adta Lajosnak Ruszilyon városát. Abban bízott, hogy a pénzt nem fizeti meg, a tartományt meg majd más úton szerzi vissza. Folyton Lajos ellen izgatta a ruszilyoniakat. Lajos végre is türelmét vesztette és 1474-ben hatalmas sereget küldött Perpinyan ellen, melyet el is foglalt.
Szenpol ellen is, aki ép oly hálátlannak mutatkozott az őt jótéteményeivel elhalmozó királya ellen, mint Nemur herczege, végre erélyes megtorlásra szánta magát Lajos. Szenpolnak az volt a czélja, hogy Anglia, Francziaország és Burgundia között független királyságot alapit. Tiz évig dolgozott e müvén s hogy sikerüljön, mindahárom országot megcsalta, de arra nem gondolt, hogy beállhat az az eset, hogy a franczia és az angol király, meg a burgundi herczeg egymással közöljék a hozzájuk intézett fondorkodó leveleit. Amikor a levelekből Szen- pol ravasz fondorlata kitűnt, Lajos hajthatatlannak mutatkozott. A franczia csapatok közeledtének hírére a konnetabl Monszba menekült. A király levélben szólította fel a visszatérésre. „Sok a bajom, irta levelében, nagy szükségem volna olyan fejre, mint a tied“ s hogy barátai félre ne érthessék, Lajos hozzátette: „Csak a fejét kérem, a teste maradhat, ahol van.“ A burgundi herczeg kiadta Szenpolt, akit azután 1475- ben lefejeztek a Gré-téren.
Legtöbbet Merész Károly halálával nyert. Az ő halála egyúttal a hatalmas hübérességnek is végpusztulását jelentette. „Nincs többé ember Francziaországban, aki fejét föl merné emelni királya ellen, vagy akaratának ellenmondani merészelne/4 — mondja Komin. Merész Károlynak csak leánya maradt. A király igyekezett az örökösnőt is, az örökségét is megszerezni. Össze akarta házasítani Burbon Máriát, aki 20 éves volt, a nyolcz- éves dofenr.el. De mert maga sem bízott e különös terv megvalósulásában, igyekezett a hozomány egy részét magának minden eshetőségre biztosítani. Különféle ürügyek alatt elfoglalta Burgundiát, Pikardiát, Artoát. A kifosztott s elárult Mária, akivel a király oly csúful bánt, Ausztria karjaiba vetette magát. Miksa főherczeghez ment nőül. E házasság szülőanya volt V. Károly roppant hatalmának, de Francziaország és Ausztria évszázados viszályának is. E háború első csatája még XI. Lajos alatt esett: ez a ginegati volt 1479-ben, melyet a francziáktokok közé bekebelezni, úgyszintén Pikardiát és Bulonnét, azonkívül az övé lett Artoa és a Frans-Komté is, mint Miksa leányának, a dofen menyasszonyának hozománya. (Arraszi szerződés 1482.)
Lajos nem sokkal élte túl ezt a szerződést, uralkodása eredményeinek koronáját. Visszavonult plesszi-le-turi megközelíthetetlen várkastéyába s lelkiismereti furdalások közepette készült a halálra. Elhozatta Kalabriából Paulai Ferencz szerzetest abban a reményben, hogy imádságai meghosz- szabbitják életét és Bajazet szultánt megkérte, küldje el neki a Konstantinápolyban talált összes ereklyéket. De a sok imádság, az élethez való kétségbeesett ragaszkodás, mit se használt. Mikor orvosa Koatié, aki öt hónap alatt 54,000 tallér erejéig megsarczolta a királyt, megmondta neki, hogy meg kell halnia, beletörődött a változhatlanba, magához hivatta fiát, a dofent, akit az amboázi kastélyban teljes elszigeteltségben neveltek, kitűnő tanácsokat adott neki, többek között a híressé vált figyelmeztetést: „Aki nem tud képmutató lenni, nem tud uralkodni.“ 1483 augusztus 30-án halt meg. Ugyanabban az évben született Luther és Rabelé, a következendő újabb kor két kiváló képviselője.
Huszévi erőlködés után a király megtörte a burgundi házat. A burgundi herczeg nem vállalkozhatott semmire, mert őt féken tartotta az a nagy számú királyi sereg, mely állandóan birtoka határán tartózkodott. Spanyolország békében élt a franczia királylyal, rettegte fegyvereit, Anglia elgyöngült s belső zavarok zsákmánya volt; Skóczia teljesen az övé volt, Németországban egész sereg szövetségese volt és a svájcziak is meghódoltak előtte. Bosszüé sokat beszél a svájcziakról, akik szerinte csak azért kedvelték a királyt, mert sok pénzt szórt el az országukban. A királyé volt Majna, Provansz és Anzsu is, mely örökségképpen szállt rá. Pörrel szerezte meg Alanszont és Perst, fivére halála neki juttatta Gujanát, a spanyol ügyekbe való beleavatkozása pedig Ru- szilyont és Szerdanyt. Összesen tehát 11 új tartományt csatolhatott a korona meglevő birtokaihoz, nem is beszélve arról a haszonról, mely Armanyak, Nemur és Szenpol kivégzésével reá hárult.
Ő hozta be a postát, megszaporította a vásárokat, segítette a kereskedelmet és ipart s ő hívta be az országba az első nyomdászokat.
„XI. Lajos“ mondja egyik történetírója, „egyaránt híres volt hibáiról s erényeiről s minden tekintetben király volt.“ Francziaország sokat köszönhet neki, de ez nem mentheti föl ama vád alól, hogy minden eszköz jó volt neki, ha hasznos czél eléréséről volt szó.
XI. Lajos utóda, VIII. Károly, tizenhároméves volt, mikor trónra lépett. Törvény szerint nagykorú, szellemre és testre azonban gyönge. Idősebb nővére, Bozsó Anna volt a gyámja, XI. Lajos szerint a legkevésbé hóbortos asszonya a földkerekségnek. Apja minden jó tulajdonságát örökölte, de annak hibái nélkül. Alig hunyta le Lajos szemét, már mindenki elítélte politikáját s az általános fölzúdulásnak áldozata is akadt, első sorban miniszterei: Diabl Olivér, Daniel, Dója János személyében. A nagyok azonban még többet akartak: XI. Lajos nagyobb alkotásainak megsemmisítését. Ezt remélték, mikor a rendek összehívását követelték.
A rendeket tényleg össze is hívták, de a képviselők, különösen a harmadik rend tagjai, nem akartak a hübérurak ármánykodásának eszközei lenni. Vakmerő beszédek hangzottak el, különösen Ros ura, Pót Fülöp
Vadász puska Franczia munka. Diófa-agy berakott, vésett ezüstdiszitéssel.
beszélt merészen a fejedelmek kötelességeiről s a nép jogairól. A rendek Bozsó Anna kezében hagyták a teljes hatalmat, rábízták a király fölött való őrködést, akire az nagy befolyást gyakorolt. Maga a király, bár a törvény szerint nagykorú volt, teljesen átengedte neki a királyi hatalmat.
A rendek kormánytanácsot választottak, melyben a király távollétében az orleáni herczeg és az ő távollétében Burbon herczege és Bozsó ura elnökölt. Bozsó úrasszonyát meg sem említette a parlament ez intézkedése. Ellenkezőleg az orleáni herczeg volt a kormány látható feje s ő maga abban a hitben élt, hogy tényleg az. Azonban Bozsó úrnője, aki rászoktatta fivérét, hogy neki engedelmeskedjék, rábírta a királyt a kormánytanácsban való elnöklésre s így az orleáni herczeget szinte észrevétlenül eltávolította a kormány éléről. Azután férjét ültette az elnöki székbe, amivel viszont Angulém herczegét, az alanszoni herczeget s a többi vérbeli hercze- get, akiknek pedig több joguk lett volna az elnöki tiszthez, a polczról leszorította, úgy hogy azok sértődötten távol maradtak az ülésekről is. Így jött létre, anélkül, hogy bárki is előre sejthette volna, Bozsó Anna kormánya, aki elhatározta, hogy XI. Lajos erős és erélyes uralkodását folytatja.
Az orleáni herczeg csakhamar észrevette, hogy kijátszották s akkor összeesküvést tervezett. Anna apjához méltó módon vetett véget az ármánykodásnak. Elrendelte a herczeg bebörtönzését. A herczeg megmenekült, mert idejében megszökött s azután előkészítette a polgárháhorút. Pártjára terelte II. Ferencz bretanyi herczeget, szövetséget kötött Miksával, aki már megbánta az arraszi engedményeket, sőt II. Rikárd angol királyt is segítségül hívta.
Bozsó Anna valamennyit kijátszotta. Gondja volt reá, hogy Rikárd el ne hagyhassa országát, még pedig úgy, hogy ellenségének, a trónkövetelő Ricsmond Henriknek pénzt és katonát küldött, aki VII. Henrik néven tény-
leg nemsokára Anglia trónjára ült. Miksa ellen a flamand rendekkel szövetkezett, még pedig fejedelmük, a gyermek Osztrák Fülöp nevében. A bre- tanyi herczeg ellen pedig országa nemességével lépett szövetségre, akiket sértett II. Ferencz utált miniszterének, Landénak nagy befolyása. Landét elfogták s felakasztották. Csakhamar La Tremoall ostrom alá fogta Bó- zsansziban az orleani herczeget, el is fogta s kényszeritette, hogy visszatérjen az udvarhoz, ahol meg kellett Ígérnie, hogy többé nem ártja magát a politikába.
Vadász*puska. Ébenfa-agy, elefántcsont-betéttel.
De Miksa, aki néhány hónappal később római király, vagyis a császári korona örököse lett, megszegte az arraszi szerződést. A herczegek ligája, mint húsz évvel azelőtt, újra megalakult. Anna nem követte el XI. Lajos hibáit. Több segédforrása volt s kitűnő ügyességgel használta fel őket. Mialatt Eszkerd 1487-ben föltartóztatta Miksát Artoában s elfoglalta Szent- Omert és Téruant, Anna a fősereg élére állította a fiatal királyt, aki boldog volt, hogy szép fegyverzetben lóra ülhet, s őt a déli szövetségesek ellen küldte. A polgárság mindenütt fegyvert fogott az urak ellen s néhány nap alatt a Dél ügyei rendben voltak. Anna ekkor Bretany ellen fordult. La Tremoall 1488 április hónapjában nyomult be odasa franczia csapatokkal egymásután elfoglalta Satobriontot, Anszeniszt, Fuzsért s Szent-Oben mellett julius 27-én megverte a breton hadsereget. Az orleani herczeg fogságba esett. Északon is jól mentek a dolgok. A föllázadt flamandok elkergették országukból Miksa német hadait s kényszeritették Miksát, hogy az 1482-ik.i arraszi szerződés alapján új szerződést írjon alá. Így hát Bozsó úrnője valamennyi összeesküvőn diadalmaskodott s apja hódításait mind megtartotta. Sőt egy nagy tartományt szerzett hozzá.
II. F e r e n c z bretanyi herczeg, mikor meghalt, egyetlen gyermeket hagyott hátra: a fiatal Annát. Hogy e gyönyörű tartomány, mely nyugatról kiegészítette az országot, ne jusson angol kézre, Bozsó Anna mindent elkövetett, sőt az erőszaktól sem riadt vissza, hogy a királylyal feleségül vétesse a gazdag örökösnőt. VIII. Károly teljes hadi díszben indult el, hogy feleséget s egy szép tartományt szerezzen vele. Bretanyi Anna, akit Rennben ostrom alá fogtak s akit Miksa cserben hagyott, kénytelen volt beleegyezni a Károlylyal való házasságába (1491). Így azután a herczegek függetlenségének utolsó menedékhelye is meghajolt a királyi tekintély előtt. A lázadó herczegeknek a jövőben nem volt többé menedékhelyük, hol a király elleni forradalom zászlaját kibonthatták volna.
Merész Károly pecsétje.
Lissabon városának középkori képe.
IBÉRIA. SPANYOLORSZÁG.
Miután a mórok Granadába szorultak, úgy látszott, hogy csak csekély erőfeszítés kell majd ahhoz, hogy az arabokat Afrikába űzzék. De még 250 évig tartották magukat, mert most már csak Kasztilia királysága volt velük határos s így bukásuk egyedül annak állott érdekében.
Kasztiliában, 1252-ben X. Alfonz uralkodott. A granadaikoro- ronát nem merte bántani, szerzett hát egyet a német-római birodalomban. A kasztiliai arisztokráczia nyugtalan és vetélkedő volt. Élén a versengő Kasztró, Lara, Hara-családok álltak, akik egymás ellen gyakran a mórokat hívták segítségül. Mikor föllázadtak a király ellen, Alfonz ugyancsak a mórokhoz fordult. Ekkor letették s helyébe második fiát, a bátor Szancsót ültették (1282).
IV. F e r d i n á n d és XI. A l fo n z kiskorúsága újabb zavart okozott. Ez utóbbi 1340-ben még is nagy diadalt aratott Rio Szaladó mellett a merinidákon. Kegyetlen Péter ellen természetes fivére, II. H e n r i k a franczia Transztmárt hívta segítségül. Meg is koronázták, de Péter viszont a velszi herczeget hívta segítségül.
Dügeszklént legyőzték Majera mellett. Később ismét Transztmárt segítette diadalra. Péter odajött a franczia tábornok sátrába, hogy vele és fivérével tárgyaljon. De mikor Henrik őt megpillantotta, arczulütötte Pétert. Ebből ádáz tusa keletkezett. Transztmár kihúzta tőrét és leszúrta Pétert (1369). Valamivel előbb Portugáliában Kasztro Inez halt meg tragikus módon. II. Henrik után fia, I. János, majd III. Henrik következett (1390). Szegény volt, de erélyes. Az arisztokratáktól visszavette, ami birtokot elődeitől kierőszakoltak. Sajnos, korán halt meg. II. Jáno s alatt ismét hanyatlott a király tekintélye; utóda, IV. H e n r i k alatt még mélyebbre sülyedf, hogy aztán Katolikus Ferdinánd és Izabella alatt nagyon magasra emelkedjék. 1410-ben a barszelonyai-ház összes koronái egy kasztíliai her- czegre, Igazságos Ferdinándra szálltak. Két fia maradt, Alfonz és II. János. Az elsőt Johanna nápolyi királyné fogadta örökbe, a második a házasságával nyert Navarrát Aragonnal egyesítette s hogy az egységet föntartsa, megmérgeztette fiát, Don Karlosz de Vian-t. Egy másik fia, Katolikus Ferdinánd Kasztíliai Izabellával való házassága által (1469) már egész Spanyolország ura lett.
A rag ón i a hűbéribb szellemű volt, mint Kasztilia, ahol a nemességet és köznépet a közös veszedelem egymáshoz közelebb hozta. Már 1020-ban
V. A l f o n z kiváltságokkal látta el León városát, melynek közigazgatását törvénynyel szabályozta. Ugyanakkor más városok is kaptak szabadságlevelet, melynél fogva biráikat és tisztviselőiket maguk választhatták. A királynak csak egy ellenőrző hivatalnoka volt minden városban. Kasz- liliában három osztály volt: a főranguak (kaballerók vagy hidalgók), a kisnemesség, mely adót nem fizetett, de tartozott lovon szolgálni a hazát s végre a pezerók vagyis polgárok. 1169 óta a városok képviselői helyet foglaltak a nemzetgyűlésben (kortez.) A korteznek nagy jogai voltak: a legfontosabb az adó megszavazást joga; ezenkívül a hermandad, vagyis a városok között kötött szövetség korlátozta a királyi hatalmat.
Aragóniában igazi hübérurakat találunk, akik a királytól báróságot kapnak, de ennek ellenértékéül katonai szolgálatra kötsleztettek s birtokaikat maguk is hűbéri alapon albérletbe adják. Aztán következtek más közvetlen hűbérurak bárói czím nélkül, majd az infanzónik, vagyis egyszerű lovagok, nemesek, végre a városi polgárok és vidéki jobbágyok. Az aragoniai kortez négy osztályból állt: a brazók (egyházi méltóságok); bárók és egyéb főnemesek; az infanzónik; és végre a városi polgárok osztályából.
Legnagyobb virágzásra a spanyol városok közül Barszelonya jutott, nagy tengeri kereskedelme révén. A „tengeri konzulátusát, vagyis a tengeri hajózásra és kereskedelemre vonatkozó törvények híres gyűjteményét a katalónok fogalmazták meg a XIII. század elején.
A spanyol nép eddig a korig alig tudott valamit a többi európai nemzet ügyeiről. Magával volt elfoglalva. Lépésről-lépésre kellett a móroktól országa földjét elhódítania s ez a nagy munka, mely nemzeti létének elengedhetetlen föltétele volt, még be sem volt fejezve. A félsziget déli része a muzulmánoké volt s a granadai királyságot alkotta. Spanyolország tehát csak egy gondolatnak élt: elkergetni a mórokat, akiket jobban gyűlölt minden egyéb idegennél.
Spanyolország a legtökéletesebb fejetlenség prédája volt. A király a hatalomnak csak árnyékát bírta. Kasztiliában a nagyok kényszeritették a gyönge II. Jánost, hogy elitéltesse és kivégeztesse kegyenczét, Luna Alva- rezt. Ismeretes az a jelmondat, melylyel az aragoniai urak Aragónia kitá- lyát megkoronázták. „Mi, akik egyenként éppen annyit érünk, mint te és akik egyesülve többre vagyunk képesek, mint te, királyunkká és urunkká választunk téged, azzal a feltétellel, hogy tiszteletben tartod szabadságainkat. Ha nem, nem!“ S ez nem csak amolyan szóbeszéd volt. Volt Aragóniában egy legfőbb tanács, mely gyakran játszotta a békebiró szerepét a király és alattvalói között. Ez a tanács volt az úgynevezett ,juszticzia.“ Ez a tanács ellenőrizte a király cselekedeteit és a nép védelmezőjének szerepét játszotta. A tanács sérthetetlen volt, hatalma úgyszólván korlátlan. Maga a király is köteles volt kétes esetekben véleményét kikérni. A királyi törvényszékek ítéleteinek fölebbezése döntésre e tanácshoz került, melynek joga volt valamely ügyet egyszerűen beszüntetni, joga volt a királyi kiáltványokat fölülvizsgálni, felelősségre vonhatta a minisztereket, maga csupán a rendeknek volt felelős. Tagjai, mint magánemberek is, csak a kortez parancsára voltak letartóztathatók. De volt ezenkívül olyan törvényszék, melyhez az ellene fölmerült összes panaszokat be kellett adni.
Kasztiliában és Aragóniában a népszabadságok a választott kortezre voltak bízva, mely alapja a mai spanyol népképviseletnek. Az aragonai kortez négy rendből állt: 1. a főpapokból; 2. a főurakból; 3. az egyszerű nemesekből; 4. a városok képviselőiből. A kortez szavazta meg az adókat, döntött háború és béke fölött, verette a pénzt, fölülvizsgálta a törvényszékek minden ítéletét, őrködött az ország közigazgatása fölött s minden két évben 40 napig ülésezett, anélkül, hogy a király feloszlathatta volna ülésezését. A kasztíliai kortez csak három rendből állt: a papságból, a nemességből és a városok képviselőiből. Ezek csak akkor szavazták meg az adókat, ha már a nép minden ügyes-bajos dolgát rendbehozták. A kor- tezen kívül, mely a nép szabadságait védelmezte a királylyal szemben, voltak még különös szabadságok, vagyis kiváltságok. Különösen nagyok voltak ezek a baszk tartományokban, melyek úgyszólván az egész újkor alatt megőrizték függetlenségüket. A katalónok 1462-ben lelőtték II. Jánost, 1640-ben pedig köztársasággá alakultak.
A sok kiváltság bizonyítja, hogy Spanyolországban mindenfelé a helyi érdek nyomult előtérbe és háttérbe szorította az ország közérdekét: nem volt igazi hazafias közszellem. Nemcsak a királyságok, de az egyes tartományok és városok is elszigelten és önmaguknak éltek. Minden nemes királynak tartotta magát birtokán. Hajdani kiváltságaikból a spanyol grandok máig is megőrizték azt a jogukat, hogy födött fővel maradhassanak a király jelenlétében is. Ezenkívül három nagy katonai rend: az alkantarai, kalatrávai és a komposztellai, vagyis Szent Jakab-rend, roppant gazdagságával, erős váraival s katonai szervezetével valósággal három külön államot alkotott az államban.
A hűbérurak túlkapásai miatt már 1260-ban előbb Aragónia, majd Kasztilia városai a közbéke föntartására szövetségre léptek. Törvényszékeket állítottak föl, csapatokat toborzottak és szerveztek az utakon elkövetett rablások megakadályozására. A Szent Hermandad, vagyis szent testvériség, a polgárőrségnek egy fajtája, a nemességben nagy visszatetszést keltett. Az őrség ijjászai nem egyszer összetűztek a hűbéres rablólovagokkal. A hűbéresek semmikép sem tudták ezt az intézményt elnyomni, mely később Granada ostrománál nagy szolgálatot tett.
Arago ni János, ez az ügyes, de lelkiismeretlen fejedelem, nőül vette Navarra királynéját, aki fiúval, Don Karloszszal ajándékozta meg. A fiatal herczegnek kellett volna anyja halála után annak koronáját örökölnie. De az apja nem adta oda neki. A fiú hívei fegyvert fogtak; az aibari csatában, 1452-ben azonban vereséget szenvedtek. E vereségük daczára a háború mégis csak akkor szűnt meg, mikor a herczeg meghalt. Valószínű, hogy apja megmérgezte (1461). Két nővére maradt: Blanka, akit férje Kasztiliai IV. Henrik eltaszított és Leonóra, Foa grófnője. Don Karlosz jogait az elsőre hagyta. A szerencsétlent az ortezi kastélyban saját nővére mérgezte meg. János után tehát Leonóra uralkodott Navarrában. Egyik unokája 1484-ben a franczia Albret-háznak juttatta a koronát, de Aragóniái János második fia, Katolikus Ferdinánd 1515-ben meghódította a spanyol Navarrát és 1515-ben mindenkorra országához csatolta. Alsó-Navarra megtartja független királyait IV. Henrikig.
Aragóniái János 1458-ban bátyja, V. Alfonz halála után lett Aragónia királya. Folytonos lázadásokkal kellett küzdenie. A katalónok Don Karlosz mellett fogtak fegyvert; halála után, semhogy János királyhoz tartozzanak, inkább a kasztiliai királynak ajánlották föl magukat. Az nem fogadta ugyan el az ajánlatot, de átengedtette magának Esztella városát Navarrában. Később Portugálnak ajánlkoztak, végül az Anzsu-háznak. Kalábriai János, René király öcscsénék korai halála tönkretette reményeiket. Tizenegy évi háborúskodás után 1472-ben meghódoltak. János, hogy e háborúhoz pénzt szerezzen, Russzilyont és Szerdányt 350,000 aranytallérért átengedte Franczia- országnak. XI. Lajos nem volt hajlandó kiengedni a kezéből azt, ami már egyszer az övé volt. II. János megkísérlette Russzilyont 1473-ban visszahódítani, de sikertelenül. 1479-ben halt meg 82 éves korában. Második fia, K a t o l i k u s F e r d i n á n d követte őt a trónon.
Spanyol jelmezek.
Kasztíliában sem voltak jobbak az állapotok. IV. Henrik, aki 1454-ben II. János utóda lett, megutáltatta magát azzal, hogy mindenben gyalázatos kegyencze, Kueva Bertran tanácsát követte. 1459-ben a rendek követelték, hogy öcscse, Alfonz, legyen a törvényes trónörökös. 1464-ben a nemesek fegyvert fogtak és jelképileg megfosztották trónjától. Az avilai síkon emelvényt építettek, erre helyezték a Henrik királyt ábrázoló alakot karddal, jogarral és koronával, de fekete posztóval lefödve. Azután egy kikiáltó közeledett az emelvényhez s hangosan fölsorolta a király bűneit. Az első bűn említésénél a tuluzi érsek levette az alakról a koronát, a másodiknál a piacsenzai gróf az igazságszolgáltatást jelképező kardot, a harmadiknál pedig a beneventi gróf a jogart. S végül az alakot a földre dobták. Ez a különös szertartás a polgárháború kezdete volt, mert a nemesek nagy része Henrik fivérét, Alfonzot kiáltotta ki királynak, aki csak 12 éves volt. A fiatal herczeg azonban a Medina del Kampó melletti eldöntetlen csata után 1467-ban meghalt s ekkor Henrik beleegyezett, hogy törvényes örökösének nővérét, Izabellát kiáltsák ki (1468). Izabella azonban nem mehetett férjhez a király beleegyezése nélkül. Több herczeg közül, aki megkérte, Izabella az aragoniai király idősebb fiát, Ferdinándot választotta s 1469-ben titokban megesküdött vele Valadolidban, anélkül, hogy Henrik beleegyezését bevárta volna. A házassági szerződésben kikötötték, hogy Kasztiliát csupán Izabella kormányozhatja.
Ez a házasság újra lángra lobbantotta a polgárháborút. A király most leányát, Johannát nevezte ki örökösének; ahhoz azonban, hogy az örökséget számára biztosítsa is, nem volt ereje. Mikor 1474-ben meghalt, a portugál király, V. Alfonz, megkisérlette Johanna ügyét felkarolni, de a gazdag és hatalmas toledói érsek, Akunha Kalvillo, pártfogása daczára Toro mellett 1476-ban súlyos vereséget szenvedett. Az érsek Izabella ellen foglalt állást, mert gyűlölte aragon férjét. Még a pápa fenyegetésére sem engedett s csak 1478-ban békült ki egykori pártfogoltjával. Akkor azután a portugál királynak is engednie kellett, Johanna monostorba vonult s ugyanabban az évben, II. János halála folytán, Katolikus Ferdinánd Aragónia királya lett. Kasztilia és Aragónia koronái tehát egyesültek.
Ezzel megszületett az egyesült Spanyolország. A fenkölt lelkű és SZÍVÓS Izabella és az ügyes, de ravasz természetű Ferdinánd teljes erővel dolgozott a nemzeti egység kiépítésén. A félsziget déli része még a mórok birtokában volt. Ezek 1462-ben elvesztették Gibraltárt, ami elzárta előlük Afrikát. 1482-ben, amikor Kasztilia belső zavarai megszűntek, a háború újra kitört. A mórok, kiket a belviszály is gyöngített, még ugyanabban az évben elvesztették Alhamát, 1487-ben Velezt és Malagát, 1489-ben Almeriát. Két évvel később a spanyolok ostrom alá fogták Granadát, melyet több mint ezer torony védett s amelynek lakosai meghaladták a 200,000-et. Az ostrom csaknem 9 hónapig tartott. Véletlenül tűz támadtIzabella sátraiban. A királyné azt akarta, hogy a spanyolok a leégett tábor helyén várost építsenek, hogy a muzulmánok ebből is lássák, hogy a spanyolok nem hagynak többé fel az ostrommal. Nyolczvan nap alatt készen állt Szantafé városa. Végre az éhség, a folytonos veszteség és az a meggyőződésük, hogy afrikai törzsrokonaik megmentésükre mitsem tesznek, arra indította a mórokat, hogy magukat megadják. Meghódolásuk feltételeit Kordovai Gonzalo állította össze. Ezekben a győztesek meg-
ígérték, hogy a muzul
mán lakosokat kímélik s őket mindig a saját törvényeik szerint fogják kormányozni, hogy azok javaikat és szokásaikat megtarthatják, vallásukat szabadon gyakorolhatják, anélkül, hogy egyéb adóra kényszerítenék őket, mint, amit eddig királyuknak fizettek (1492). Mikor Boabdil, Granada utolsó fejedelme kivonult a városból és a Pádul hegyről könybelábadt szemekkel még egy végső pillantást vetett a városra, anyja, Aisa, így szólt hozzá:
— „Fiam, igazad van, ha asszony módjára siratod a trónt, melyet nem tudtál férfi módjára megvédelmezni. “
Az arabok uralma Spanyolországban 782 évig tartott. Gyönyörű, értékes emlékeket hagytak hátra az elhagyott területen, tökéletes ipart és kereskedelmet, zengzetes nyelvet s gazdag, virágos költészetet, melyet a durva, északi hódítók addig nem ismertek.
Spanyolország fölszabadult, de valóságos rémülettel vegyes gyűlölködést őrzött meg a hitetlenek ellen. A félsziget népessége sajátságos keveréke volt a mór, zsidó és keresztény fajoknak. Hogy egy vallásúra változtassa az egész országot, és hogy a vallás egységével megszilárdítsa az állam egységét is, Ferdinánd új inkvizicziót hozott be. Ez a híres törvényszék, mely oly rettenetes és gyűlöletes nevet hagyott az utókorra, másodszori feltámadásakor vallási és politikai feladat teljesítését tűzte maga elé.
Az inkvizicziót először a XIII. század elején teremtette meg Szent Dominik és III. Incze pápa, még pedig az albigok ellen. 1480-ban teljesen újjá szervezték Spanyolországban, később pedig Itáliában is. Spanyolországban a „szent hivatalnak" hívták. A spanyol inkvizicziót II. Fülöp behozta Németalföldön is, ahol lázadás támadt a nyomában. Spanyolországban csak 1820-ban törölték el, minekutána már tengernyi vérrel áztatta az egész országot.
Dísznyereg.
A királynő ebádje <i burgundi udvarban a XIC -szazadban
Endrei Zalán : A Világ Tőrténrhnc. iV
.Glóbus* miiiiitézet. Budapest.
ANGLIA.
Angliában ép úgy, mint Francziaországban, hatalmas arisztokráczia tartotta féken a király hatalmát. Mig azonban Francziaországban a polgárság a király szövetségese volt a hűbérurak elleni harczában, Angliában a nemességgel szövetkezett a király ellen s a királyi hatalom János király idejében kénytelen volt a nagy kartával jogokat adni a nemzetnek. Két század óta a parlament, mely két kamarából: felső kamarából, vagyis a lordok házából és a népképviselők kamarájából, vagyis az alsóházból állt, megszerezte magának az adó-megszavazás jogát, az adók természetének megállapítását, azonkívül fölügyelt az adók hováforditására, úgy hogy a király a parlament beleegyezése nélkül semmiféle adót sem vethetett ki. A trónöröklés kérdésében is a parlament döntött s az adókat nem szavazta meg addig, míg sérelmeit nem orvosolták. Igaz, hogy ülései még nem voltak rendes időszakokhoz kötve és hogy az udvar tagjai nagy befolyást gyakoroltak a parlament tagjaira, mégis az egész ország az angol szabadságok szigorú őrének tekintette e hatalmas testületet, sőt a nemzeti fölség két legfontosabb eleme egyikének. Minden ui törvény csak akkor emelkedett jogerőre, ha a parlament azt helyeselte.
A magánszemély szabadsága és élete, de vagyona is meg volt védel-
mezve a hatalom túlkapásai és önkénykedése ellen; bírói rendelet nélkül senkit sem volt szabad elfogni s börtönbe zárni; más, mint illetékes bírája, nem ítélhetett fölötte. A lordok fölött a felsőház, a többi polgárok fölött az esküdtszék ítélt, még pedig nyilvános ülésben s abban a grófságban, ahol a bűntényt elkövették. Ez ítéletnek egyhangúnak kellett lennie s nem volt ellene fölebbezés. Külön törvényszékek nem léteztek. A király minden tisztje felelősséggel tartozott a törvénynek esetleges visszaéléseiért, anélkül, hogy joga lett volna eljárását királyi rendelettel igazolni. Sőt a minisztereket is vád alá helyezhette a parlament.
Anglia ezen intézményei tekintetében megelőzött minden más államot. De alig volt ipara, kereskedelme. A közerkölcsök pedig meglehetősen elvadultak. A százéves háború valamennyi néposztályban durva ösztönöket, megdöbbentő vadságot keltett életre. Az elkeseredés, melylyel a francziák ellen küzdöttek, megmaradt az ország belső harczaiban is.
Ezek a belső harczok a J o r k-h á z, vagyis a fehér rózsa, és a Lankaszter-ház, vagyis a piros rózsa versengésében lelték forrásukat, amiért is a két rózsa harcza (1455—1485) nevén ismeretesek.
A krészii, poatiéi és azenkurti diadalok végtelenül fokozták az angolok hazafias büszkeségét, annyira, hogy egyik legjellegzetesebb nemzeti vonásuk épen dölyfük lett. A Lankaszter-háznak, melyet akkor VI H e n r i k képviselt, épen az volt a szerencsétlensége, hogy nem tudta e nemzeti büszkeséget kielégíteni s hogy őt tették felelőssé azokért a súlyos vereségekért, melyek az angol hadsereget D’Ark Johanna föltünése és a bedforti herczeg halála óta Francziországban érték. A szárazföldről érkező minden rossz hir után a fölháborodásnak valóságos vihara tört ki a miniszterek ellen. Előbb Manszot kellett kiadni a francziáknak a szuffolki herczeg parancsára, aztán Ruan nyitotta meg kapuit, majd a furminyii vereség következett s végül Bordó is elesett.
E sok csapás eszébe juttatta az angol nemzetnek, hogy azidőszerinti uralkodóháza tulajdonképen bitorló: mert erőszakkal ragadta magához a koronát II. Rikárd letétele után, és hogy az angol trón törvényes örököse a jorki herczeg, aki III. Edvard második fiától származott női ágon, míg
Henrik csak a harmadik fia női ágának származéka. A Lankaszter-ház a nemzet választására támaszkodott és a trónnak hatvanéves tényleges birtoklására és ezek alapján magától a jorki herczegtől is követelt hűségesküt. De VI. Henrik szellemi gyöngesége, melyet anyai nagyapjától, VI. Károlytól örökölt, valóságos tehetetlenségre kárhoztatta őt. Neje, Anzsu Margit, úgyszólván magában állt a nép dühével szemben.
Már franczia származása is gyanússá tette az angolok előtt, de gyűlölték a királynét azért, mert a glószteri herczeget, a dicsőséges V. Henrik fivérét, 1447-ben elfogatta s a börtönben meggyilkoltatta. Minél rosszabbra fordult a háború sorsa a szárazföldön, annál inkább nőtt a királyné ellen a gyűlölet. Minden vereségért őt vádolták, aki még csak hozományt sem hozott férjének. A jorki herczeg fölhasználta a kedvező alkalmat. Előbb rávette az alsó kamarát, hogy Szuffolk herczeg minisztert vád alá helyezze s hogy addig, míg Szuffolk fölött nem ítélt, a koronától minden támogatást megtagadjon. A király, hogy a vádlottat a halálbüntetéstől megmentse, öt évi száműzetésre Ítélte. Kétezer ember föl akarta tartóztatni Szuffoikot, mikor a börtönből távozott. Mégis megtudott szökni és tengerre szállt. Már azt hitte, hogy megmenekült, mikor a királyi hajóhad egyik legnagyobb hajója a „Nikola de la Tur“ utolérte. Megparancsolták neki, hogy szálljon át erre a hajóra s mikor átért a födélzetre, a kapitány e szavakkal fogadta: Üdvözöllek áruló!
Másnap bárkán a hajóhoz érkezett a hóhér s lefejezte (1450-ben). Csak hatodszorra tudta leütni a szerencsétlen fejét. Alig végződött ez a tragédia, már egy másik kezdődött. Jork Mortimert 1450-ben fejezték le. Az irlandi Ked János elhitette a néppel, hogy ő a halálra Ítélt, de szerencsésen megszabadult herczeg. Föl is lázitotta Kent grófságot, 60.000 embert gyűjtött össze s több napon uralkodott London fölött. De nem tudott fegyelmet tartani emberei között s így a polgárság ellene fordult. Kedet csellel elfogták s megölték (1450). Jork Rikárd keze is benne volt ebben a lázadásban, de őt nem merték bántani. Büntetlensége csak fokozta bátorságát. Kis sereget toborzott, hirtelen megjelent London kapui előtt s követelte, hogy Szomerszet herczeget, aki a lefejezett Szuffolk utóda lett a miniszterségben, csukják be a Tauerba (1452). Egyelőre beérte azzal, hogy ekképen megmutatta erejét. De 1453-ban trónörökös született s ekkor Rikárd már nem titkolta terveit. VI. Henriknek gyengeelméjűsége súlyosabb agybántalomba ment át, mire Rikárd nyomban védnökké neveztette ki magát 1454-ben. A király azonban felgyógyult és visszavette tőle a hatalmat. Ekkor Jork Rikárd nyíltan fegyvert fogott. A főrangúak nagy része melléje állt, ezek sorában volt a gazdag, nagytehetségű, de állhatatlan V a r v i k is, Szaliszböri gróf fia, aki Anglia egyik legelőkelőbb törzséből: a Nevilekéből származott. Földjein naponként 30,000 embert látott el táplálékkal. A jorki herczeg e kitűnő hadvezérre támaszkodva, Albeni mellett megverte a királyi hadakat, mire a király újabb betegsége alatt ismét megválasztották védnöknek. Így lassanként rászokott a kormányzásra, bár a korona még VI. Henriké volt.
Az 1456-ban felgyógyult Henrik ismét birtokába vette a hatalmat. Jork herczeg látszólag beletörődött ebbe a dologba, tulajdonképen azonban csak jobb alkalomra várt, 1460-ban ismét fegyvert fogott s a northempteni csatában ismét győzött, mire a parlament törvényes trónörökösnek ismerte el. Margit, fia nevében, tiltakozott ez ellen, fegyvert fogott s a skótok segítségével, akiknek átengedte Bervik várát, 20,000 embert gyűjtött össze. Rikárd- nak csak 5000 embere volt. Ezúttal vereséget szenvedett s megölték. Margit levágatta fejét s azt papírkoronával díszítve közszemlére tette Jork falain. Rikárd legifjabb fiát, Rötlend grófot, megfojtották. Éppen menekülőben volt, a mikor Klifford lord megállította a vékfeildi hídon. Klifford megkérdezte, hogy hívják? A gyermek megijedt s térdre borult. Nevelője abban a reményben, hogy ezzel megmentheti, bevallotta növendéke nevét. „Apád megölte az enyémet — kiáltja Klifford, én is megöllek téged s valamennyiteket’’. E szavakkal megfojtotta. Ez a gyilkosság, melyet még számos más követett, véres bosszúállást vont maga után. A harcz mind vadabb lett. A foglyokat lemészárolták, a legyőzőttek vagyonát elvették s ezt mind két fél természetesnek találta. A harczosok nyomában mindig a hóhér járt.
Jork Rikárdot megboszulta legidősebb fia, akit Londonban királylyá kiáltottak ki IV. Edvard neve alatt. Uralkodását vereséggel kezdte. A második szentalbeni csatát Varvik elvesztette. De két hónappal később Edvard maga legyőzte a lankasztereket a véres tautoni csatában. 36,000 ember maradt a csatatéren, köztük 28,000 a piros rózsa híve volt. Margit Skócziába menekült s onnan Francziaországba, ahol XI. Lajos 2000 katonát bocsátott rendelkezésére. De a hekszhemi csatát 1463-ban szintén elvesztette. Margit fiával csak ezer veszedelem árán tudott Francziaországba menekülni, míg VI. Henrik foglyul esett. A londoni Tauerba csukták, ahol 7 évig sínylődött.
Ezzel IV. Edvard trónja megerősödött. De azzal, hogy Vudvil Erzsébetet» egy közönséges nemes ember lányát vette feleségül (1465), magára haragította fivérét, a klarenszi herczeget, akit szintén a velszi herczeg születése minden trón-igényétől örökre megfosztott. A hatalmas és büszke Nevil házat bántotta Erzsébet rokonainak rohamos emelkedése, különösen pedig Varviket, akit a király Francziaországba küldött, hogy XI. Lajos egyik sógornőjét kérje meg számára. Varvik és Klarensz szövetkezett, vállalkozásuk azonban eleinte sikertelen volt úgy, hogy Francziaországba voltak kénytelenek menekülni. Margit királyné és legelkeseredtebb ellensége tehát ugyanegy országban találtak menedéket (1469). A szerencsétlenségben kibékültek, sőt XI. Lajos közbenjárására szövetkeztek is. Varvik 60,000 emberrel indult Edvard ellen, akit hívei jórésze még a Trent melletti (1470) csata előtt elhagyott, úgy hogy Németalföldre sógorához, a burgundi herczeghez, volt kénytelen menekülni, mialatt az engedelmes parlament VI. Henriket visszahelyezte a trónra.
A lankaszteri ház diadala rövid ideig tartott. Néhány hónap múlva Edvard megjelent egy kis sereggel, melyet Merész Károly segítségével toborzott. A Barnet melletti csatában Varvikot sikerült megvernie, mert fivére, Klarensz herczeg visszapártolt hozzá. Margit újabb hadsereget hozott Francziaországból, de Tyukszböri mellett Glószter grófságban szintén vereséget szenvedett 1471 május havában. A velszi herczeget a király szeme- láttára fojtották meg, magát VI. Henriket is meggyilkolták néhány nappal utóbb a fogságban, Margitot a Tauerba zárták, a piros rózsa híveit lemészárolták vagy száműzték s így végül IV. Edvard nyugodtan élvezhette hatalmát. E biztonságát Edvard arra használta föl, hogy teljesen az élvezeteknek adja át magát.
1475-ban azonban szakított ezzel az életmódjával, hogy Merész Károly fölszólítására hadat vezessen XI. Lajos ellen. Ez a háború a pekinyii békekötéssel ért véget. Élte utolsó éveit fivére, Klarensz herczeg ellen indított felségárulási pőre keserítette. 1478-ban ki is végeztette a herczeget. Ö maga kicsapongó életmódja áldozata lett. 1483-ban halt meg 42 éves korában.
Halála előtt megeskette híveit és családját, hogy továbbra is összetartsanak. Mintha megérezte volna a bekövetkezendő tragédiákat. Fia V. Edvard csak 3 hónappal élte túl. IV. Edvard harmadik fivére, Jork Rikárd, a kegyetlenség és alattomosságnak a megtestesülése, már régóta áhítozott a koronára. Unokaöcscse fiatal korát arra használta fel, hogy mindenétől megfoszsza. Azon kezdte, hogy a fiatal király híveit meggyilkoltatta, így Riversz lordot, nagybátyját: Gré Rikárdot, Hasztingsz lordot; majd kétségbe vonta a fiatal király törvényes születését s végül megfojtatta, éppúgy mint fiatalabb fivérét, a Tauerba zárt királyfit, akinek az aljas Tirrel volt a hóhérja. A két szerencsétlen gyermek holttestét börtönük lépcsője alá rejtették, III. Rikárd pedig 1483-ban királylyá kiáltatta ki magát.
Ez a bitorlás nagy zavart támasztott a jorkok hívei között, amiből a Lankaszter-ház pártja új bátorságot merített. Bökinghem, akinek Rikárd elsősorban köszönhette, hogy a trónra jutott, fölháborodott azon, hogy az túlságos követeléseit nem teljesítette, föllázadt ellene s a velszi Tudor Henriket, Ricsmond grófját, a Lankasztereknek női ágon utolsó sarját, hívta meg a trónra. Henrik Bretanyban 2000 embert toborzott s ezekkel kikötött Velszben. Arról, hogy Bökinghemet megmentse, lekésett, mert azt időközben megölték, de legyőzte Rikárdot Boszvort mellett. A bitorló maga is elesett a csatában (1485). Ez volt a háború tiz nagy csatája közül az utolsó. Végül is tehát a Lankaszterek győztek.
H e n r i k Anglia királya lett. Elvette ÍV. Edvard leányát, Erzsébetet, a jorki örökös nőt és ezzel a jorki-ház híveit is megnyerte. Vele kezdődött a Tudor család uralkodása, mely 118 évig tartott, míg 1603-ban a Stuartok jutottak a trónra. Csakhogy Henrik házassága daczára is előnyben részesítette a Lankaszter-ház híveit, amivel ismét maga ellen ingerelte a jorki pártiakat. Két csalót állítottak ellene, mint trónkövetelőt, egyikük Színnel Lambert volt, egy pék fia, aki magát a fiatal Varvik grófnak, Klarensz herczeg fiának mondta a másik Varbek Perkán, egy turnéi kikeresztelkedett zsidónak a fia, azt állította magáról, hogy 5 IV. Edvard második fia, a jorki herczeg, és hogy neki sikerült a londoni Tauerból kimenekülnie, amikor őt III. Rikárd ott meg akarta fojtatni. Mindkettőnek akadtak hívei, de Henrik az elsőt Stok mellett győzte le 1487-ben, a másodikat Tauton mellett 1498-ban; Szinnelnek megkegyelmezett s a királyi konyhában alkalmazta, Varbeket azonban a londoni Tauerba záratta. A a híres londoni Tauer (,,tower“), tulajdonképen nagy toronyos, hatalmas épületeknek várszerű tömkelege. Ez az épülettömb, mely a Temze északi partján, a Sziti keleti szélén épült, egy kilométernél nagyobb kerületű. Ma is áll még ez épülettömb, a nagytornyon kívül a régi 13 melléktorony nagyrésze is ellentállott az évszázadok sok-sok rombolásának. De ma már nem szolgál sem vár, sem börtön gyanánt, bár katonák őrzik most is és ágyukkkal is el van látva. Maga a nagy torony, mely Hóditó Vilmos müve, most tüzérségi muzeuin. Az „öröm tornyában“ őrzik az angol korona jelvényeit és drágaköveit. Edvard fiait a „véres“ toronyban fojtották meg, VI. Henriket pedig a „vékfeildi“ toronyban gyilkolták meg. A torony más részében mutogatják azt a bárdot, melylyel Bulen Annát lefejezték és azt, melylyel Esszeksz grófot végezték ki stb. Anglia különben is nagyon gazdag ilyen történelmi emlékekben. Varbek néhány hónappal később meg akart szökni az igazi Varvik gróffal együtt, mire a király Tiburnban fölakasztatta s hogy trónja örökös bizonytalanságának véget vessen, 1499-ben lefejeztette Varvikot, aki már gyermekkorától fogva, mint államfogoly, seny- vedett a börtönben. Utóbbi szomorú végét Katolikus Ferdinánd is siettette, mert az nem akarta Katalin leányát VII. Henrik fiához nőül adni mindaddig, míg a fiatal Varvik személyében trónkövetelő veszélyezteti jövendő veje uralmát. Varvikkal kihalt a Plantedsenek törzse, mely 1154-óta, tehát 331 éven át uralkodott Anglián.
VII. Henrik azontúl ellenzék nélkül uralkodott. A két rózsa háborúja tönkretette és megtizedelte az angol főranguakat. Nyolczvan olyan személyiség pusztult el a háború alatt, akik a királyi házzal rokonságban voltak, egyéb tömérdek nemesről nem is beszélve. A királyság területének egy- harmadrésze jutott elkobzások utján a korona tulajdonába. Az angol királyok legnagyobb ellenfele, a büszke és hatalmas arisztokráczia, azontúl nem állt útjában.
Az angol alkotmány már a XV. század közepén meglehetősen szabadelvű volt, de azért a királyság mégis roppant hatalmat jelentett. A király személye sérthetetlen volt Egyedül neki volt joga a rendeket összehívni, vagy tetszése szerint föl is oszlatni. A parlament törvényhozó intézkedései az ő megerősítése nélkül érvénytelenek voltak. Ő volt a végrehajtó hatalom feje idegen hatalmakkal szemben, a nemzet egyetlen képviselője, az igazságszolgáltatás feje, az állam tengeri és szárazföldi hadseregének vezére, minden kegy és kitüntetés forrása. Nagy hatalma volt a kereskedelem szabályozására is. A pénzt az ő nevében verték, ő állapította meg a súlyokat és mértékeket, a vásárok és kikötők helyét. Egyházi kegyurasága roppant terjedelmű volt. Magánköltségei elégségesek lettek volna a kormányzás összes költségeinek viselésére. Roppant nagy magánbirtokai voltak, azonkívül legfölsőbb ura volt királysága egész földterületének s e minőségében egész sereg jövedelmező jog fölött rendelkezett, ami lehetővé tette, hogy mindenkit megsemmisítsen, aki terveit keresztezi, s viszont gazdaggá, nagy- gyá tegye kedveltjeit. E nagy hatalmakkal a közszabadság rovására gyakran vissza is éltek az angol királyok.
Már IV. Edvard sem várta be mindig a kamarák hozzájárulását, hogy az adókat kivesse és behajtsa; VII. Henrik még messzibbre ment s ennek a félénk fejedelemnek több szerencséje is volt, mint nagytekintélyű, gyakran hős elődeinek. A parlamentet csak nagy ritkán hívta egybe; és ha meg is tette: a parlament alig mert ellenkezni, többnyire szó nélkül hozzájárult ahhoz, amit a király neki előirt. Sem erőszakos kölcsön, melyet a közjó köpönyegébe burkoltak, sem elkobzás, üldözés, sem más kegyetlen intéz- kedés?em volt képes a kamarákat tiltakozásra bírni. A parlament elismerte a csillagkamarát is, ezt az új legfőbb törvényszéket, melynek bírái a király leghívebb szolgáiból kerültek ki. Ez a törvényszék a korlátlan királyi hatalom legrettenetesebb fegyvere lett. A bűnesetek egész tömegét vonta el az esküdtszék bíráskodása alól és a király ügynökeinek kényére bízta mindazok életét és vagyonát, akiket a király sújtani akart.
A nagyok a középkorban a fegyveres szolgák egész seregét tarthatták maguk körül, akikre támaszkodva azután háborgatták az országot és daczol- tak az igazságszolgáltatással. Henrik megsemmisítette e jogukat, sőt megengedte a nemeseknek, hogy hitbizományukat is eladhassák, amivel halálos csapást mért az arisztckrácziára. Mert egyrészt elvette a főranguaktól katonáikat, másrészt azzal, hogy a hitbizományokat* megszüntette, előkészítette a nagy birtokok szétdarabolását, vagyis a nagy földbirtokosok romlását. De a szokás erősebb volt, mint a törvény s a hitbizományi rendszert még ma is megtaláljuk Angliában.
VII. Henrik vetette meg országa tengeri és kereskedelmi nagyságának alapját. A Németalfölddel 1496-ban kötött szerződés szabaddá tette e két ország között a forgalmat, a Dániával kötött szerződés megnyitotta az angoloknak a Balti-tengert s egyúttal nekik biztosította Izland kizárólagos kereskedelmét. Megkisérlette azt is, hogy népének érdeklődését a tengeri fölfedezésekre terelje és a velenczei Gabotto Sebestyén kitűzte Amerika földjén annak felfedezése után az angol lobogót, végighajózott Florida partjain, ahova nemsokára Brisztol kereskedői is követték. Támogatta a nemzeti ipart, amennyiben flamand munkásokat hitt az országba és megtiltotta a gyapjú kivitelét. Végre hozzáférhetőbbé tette a szegények számára az igazságszolgáltatást és Margit leányát feleségül adta IV. Jakabhoz, s ezzel előkészítette Nagy-Britanhia két koronájának egyesítését. Ebből a házasságból származik a Stuartok joga az angol trónra, melyet 1603-bán el is foglaltak. Végül legidősebb fiával, Artúrral elvétette Katolikus Ferdinánd leányát,
Hitbizományi birtok az, melynek tulajdonosa élvezheti ugyan a birtoka jövedelmét, de sem el nem adhatja, sem föl nem oszthatja azt. Halála után pedig birtoka osztatlanul száll át legidősebb fiára.
Aragóniái Katalint, akit Artur korai halála után, második fiához, a későbbi
Henrikhez adott feleségül. Ebből a házasságból eredt később Anglia vallási szakadása. VII. Henrik 1509-ben halt meg 53 éves korában. Utolsó pillanataiban megszállta a vallásos félelem s elrendelte, hogy 2000 misét mondjanak érte.
Henrik éppoly kegyetlen volt, mint kortársa, XI. Lajos és épp oly alattomos, mint másik kortársa, Katolikus Ferdinánd, de hiányzott belőle azok politikai tehetsége. Legügyesebb tényeit is megrontotta végtelen kapzsisága. A főranguakat sem annyira országa érdekében tiltotta el a katonaság tartásától, mint inkább azért, hogy új pénzforrásra tegyen szert a büntetések révén. Egy napon meglátogatta Okszford grófját hennighaui kastélyában. A gróf egyik legodaadóbb híve volt a Lankaszter-háznak s roppant sokat szenvedett annak védelmében. Hogy urát megtisztelje, szolgáit és hűbéreseit legszebb ruhájukba öltöztette és sorfalat állatott velük a kastély bejáratánál, mikor a király megérkezett. A ruhák gazdagsága arra a gondolatra vitte a királyt, hogy ebben a gazdag házban pénzt lehetne szerezni. „Lordom — szólt a grófhoz — dicsérték előttem nagylelkűségedet, de úgy látom, hogy az még nagyobb, mint ahogy beszélik. Ez a sok ember mind a tied?“ „Igen, Szír s azért jöttek, hogy fölségedet láthassák.“ „Nagyon meghat e fényes fogadtatásom, felel a király, de nem tűrhetem, hogy törvényeinket jelenlétemben megsértsék.« Rögtön pörbe fogatta a grófot, akinek 15,000 márkát kellett fizetnie, hogy nagyobb bajokból szabaduljon.
Minden eszköz jó volt neki arra, hogy pénztárát megtöltse. Még az udvari és egyházi tisztségeket is pénzért osztogatta, sőt a bűnösnek is megkegyelmezett, ha fizetni tudott. Tudott mindenkiről, aki örökös nélkül halt meg és akárhogy, de megkaparította a vagyonát. Kedvencz miniszterei: Empszon, Dodié és Morton bíboros mindenből hasznot tudtak huzni, különösen az igazságszolgáltatásból. Mindenkitől ki tudott csikarni pénzt: „Ha sokat költesz“ — mondta — ez azt jelenti, hogy gazdag vagy, akkor pedig fizetned kell; ha semmit sem költesz, ez azt jelenti, hogy pénzt gyűjtesz, akkor is fizetned kell.“ Ezt a pokoli okoskodást „Morton szekerczéjének“ tudták kortársai.
Uralma rettenetes zsarnokságot teremtett Angliában, mely másfél századig nyögött alatta. A két rózsa harcza után a kimerült ország valóságos megkönnyebbüléssel vetette magát a kereskedelem és ipar békés munkájára. S amikor az ország látta, hogy VII. Henrik e törekvését előnyös szerződésekkel és egyébként is támogatja, nem igen törődött egyébbel s még parlamentjéről és szabadságáról is megfeledkezett egy időre.
Anglia ebből a korból érdekes építészeti emlékművet őrzött meg: azt a kápolnát, amelyben Vesztminszterben VI. Henriket eltemették.
Yl. Edvárd angol király.
A kép jelenleg a szentpétervári Eremitázsban.
SPANYOLORSZÁG ÉS AZ INKVIZICZIÓ.
A szent hivatalt, melyei 1480-ban szerveztek Kasztiliában, négy év múlva Aragóniában is behozták. A leghevesebb ellenzés daczára is fön- tartotta magát. Ez volt a két ország egyetlen közös törvényszéke. A király nevezte ki elnökét, a nagy-inkvizítort és az elítéltek vagyonát a saját kincstára számára foglalta le. Előbb a zsidókból lett keresztényeket üldözték halálra, majd a mórokat, akik bár szintén felvették a keresztény vallást, titokban hívei maradtak Mahometnek; később már úgy a vallási, mint politikai újítókat üldözték. 1481 januárjától novemberig az inkvizi- torok Szevilya városában 398 új keresztényt és Szevilya és Kadisz tartó mányokban 2000-et küldtek máglyára. Az inkviziczió, mely a királyok főhatósága alatt állt s nem egyszer gyanússá vált Róma előtt, eleinte kormányzati fegyver, az önkényuralom eszköze volt a két fölség védelmére, mert Ferdinánd, aki Granada meghódításával a maga és utódai számára a Katolikus melléknevet nyerte, olyan alaposan egybeolvasztotta a vallást és a királyságot, hogy ugyanaz a név szolgált isten és a király megnevezésére s hogy a lázadás szentségtöréssé vált. A lelkeket azonban leginkább az háborította föl, hogy ez a szigorú törvényszék az apák bűneit a gyermekeken is megbosszulta és hogy a vádlott sohasem ismerhette meg vádlóját, akit vele nem is szembesítettek, de még a tanúkat sem. S ezek a titkos üldözések tönkre tették a társadalmat és kereskedelmet egyaránt. A dominikánus T o r k e m a d a Tamás volt az első nagy-inkvizítor. A 18 esztendő alatt, míg ő vezette a vértörvényszéket, 8800 ember halt tüzhalált, 6500-at haláluk után égettek el, vagy távollétükben ítéltek máglyára, 9000 embert bélyegeztek meg s vetettek örökös rabságra, miután előbb minden vagyonukat elkobozták.
1492 óta az inkviziczió elég erősnek érezte magát arra, hogy keresztül vigye a zsidók kiűzetését és vagyonuk elkobzását; megtiltották nekik, hogy akár aranyat, akár ezüstöt vigyenek magukkal, csupán árukat volt szabad elvinniök. Csaknem 800,000 zsidó hagyta el így az országot. A legnagyobb részük elpusztult, vagy végtelen nyomorgásba esett. Pedig hosszú ideig egyedül ők képviselték az országban az ipart és kereskedelmet. 1499-ben a mórokat fosztották meg vallásszabadságuktól, melyet pedig a granadai szerződés nekik biztosított. Ezek közül is sokan vándoroltak ki. Teljes kiűzésüket csak 1609-ben mondták ki. Az ország így egyvallásu lett, de elvesztette virágzó iparát és kereskedelmét, melynek éppen a zsidók és mórok voltak a legbuzgóbb és legügyesebb művelői.
A király az inkvizíczió segítségével uralkodott a lelkiismereten; minthogy pedig a pápa minden néven nevezendő javadalmak adományozásának jogát a királyra ruházta, a papságot is teljesen hatalmában tartotta. Rengeteg katonai hatalomra és kiapadhatatlan pénzforrásokra tett szert azáltal, hogy a kalatrávai, alkantarai és komposztellai rendek nagy mesterének neveztette ki magát 1494-ben. Az utolsó rend egymaga 1000 lándzsást tudott hadba állítani. Ezek a méltóságok eleinte Ferdinánd személyéhez voltak kötve, később azonban kieszközölte a pápánál, hogy a spanyol király örökös jogai legyenek. Az újonnan szervezett szent Her- mandad lett a királyság rendőrsége, amely aztán a király parancsára — azalatt az ürügy alatt, hogy a polgárháborút el kell nyomnia — kifosztotta és felperzselte a főurak kastélyait. 1481-ben negyvenhat várkastélyt romboltak le csak Galiczia tartományban s a nagyok legelőkelőbbjeit lefejezték. A király az összes tartományokba biztosokat küldött, hogy összeszedjék a népnek a nagyok elleni panaszait és a bírákat is ellenőrizzék. Végül Ferdinánd a párától a hires kruzadai bullát is kieszközölte, melynek segítségével a király a nagyok vagyona legtetemesebb részének birtokába jutott.
A belül egységessé lett Spanyolország kifelé is, múltjában mindezideig példátlan, fontosságra tett szert. Kolumbusz a korona számára felfedezte az Újvilágot, Himenesz megszerezte neki Afrika partján Orant (1509), De Vera Péter pedig a Kanári-szigeteket, amelyek benszülött lakosságát, a guansokat elszállították a szigetről. Ezzel a hódítással nyugvópontot nyert az Atlanti-tengeren való hajózás. Ferdinánd 1504-ben meghódította az aragon korona számára a nápolyi királyságot, 1512-ben pedig János Alberttól elvette Navarrát, mely a Pyreneusok egyik kapuját elzárta A másik, Ruszilyon már a kezében volt. VIII. Károly adta el neki 1493-ban
Izabella halála csaknem ismét ketté választotta a két királyságot. A királyné után csupán egy leány-örökös maradt: Őrült Johanna, Szép Fülöp főherczeg felesége, aki már Németalföldnek uralkodója volt.
Izabella vejével nem volt megelégedve: azért Kasztilia régensségétvég- rendeletében férjére, Ferdinándra bízta. A kasztiliaiak azonban csak nagynehezen törődtek bele nagy királynőjük végső akaratába s amint Fülöp kikötött Spanyolországba, a hatalom ölébe hullott. Fülöp azonban csaknem ugyanakkor, 1506-ban meghalt s Ferdinánd, hála atoledói érsek, Himenesz bíboros támogatásának, unokája, Jó Fülöp kiskorúságának idejére, újra Kasztilia régense lett.
Az ország egysége azonban még sem volt egészen biztosítva. Ferdi- nánd, Szép Fülöp elleni haragjában, újra megnősült. Elvette Foa Mariannát, XII. Lajos unokahúgát, akinek javára a franczia király 1506-ban lemondott Nápolyról. Ez a házasság meddő maradt. Ferdinánd tehát Aragóniát első unokájának mellőzésével, akit nem szeretett, második unokájára akarta hagyni. De ez a terve sem sikerült és így Ferdinánd, akit végnapjaiban az egységes Spanyolország fentartásának eszméje újra mélyen áthatott, halálos ágyán (1516) minden koronáját Károlyra hagyta, aki nagyapja, Miksa császár örököse volt s Izabella örökségét is már biztosította magának.
Az ifjú király megérkezéséig Himenesz toledói érsek és nagyinkvizitor volt Kasztilia régense, akinek erős keze alatt békében, nyugodtan élt az ország. Rendet teremtett az egyházban és politikában egyaránt. Éppoly szigorú volt másokhoz, mint önmagához ez a nagyképességü főpap, aki a bíborban s a királyi palotában is csak egyszerű szerzetes maradt. De kíméletet nem ismert, nem tűrte, hogy a vallásnak vagy a fejedelemnek bárki is ellentmondjon. Az eretnekeket elégette, az urakat megfékezte. Egy nap megkérdezték tőle a nagyok, miben áll az ő hatalma? íme! válaszolt Himenesz s rámutatott a palota előtt álló nagyszámú tüzérségre és gyalogságra.
Károly (Spanyolországban I. Károly néven uralkodott, míg mint német császár V. Károly nevet viselt) eleinte sok hibát követett el. Hime- neszt elűzte és flamand kegyenczekkel vette magát körül. Mikor Spanyolország 1529-ben megtudta, hogy királya megkapta a császári koronát s hogy el is fogadta, attól tartott, hogy vérét és pénzét az új császár féktelen nagyravágyása kielégítésére fogja használni. Károly nem törődött a zúgolódással és Németországba ment, távozása után azonban lázadás ütött ki. A fölkelő városok a Szent Liga neve alatt egyesültek és kijelentették, hogy addig nem teszik le a fegyvert, míg a császár a nemesség pénzügyi kiváltságait meg nem szünteti. A liga serege azonban Villalar mellett 1 21-ben csatát vesztett; vezetőjét, Padilla Jánost pedig kivégezték.
V. Károly ekkor befejezte Izabella és Ferdinánd művét. Kényszeíitette a valensziai mórokat, hogy kikeresztelkedjenek, a granadaiakat pedig arra, hogy nyelvükről és viseletükről lemondjanak. A nép pártján álló püspököket az inkviziczió elé idéztette: a papság pedig kénytelen volt ennek a maga kovácsolta fegyver hatalmának meghódolni. A városok kiváltságait elkobozta, a kortezben is megfosztotta őket minden jelentőségüktől, — amennyiben arra kényszerítette őket, hogy képviselőik még sérelmeik előadása előtt szavazzák meg az adókat, és megtiltotta, hogy a képviselők a kortez ülése előtt bármiféle előkészítő megbeszélésre összejöjjenek. A nemesek megtagadták az adókhoz való hozzájárulást, mire Károly nem hívta őket többé a kortezbe. Sem a hadseregben, sem az udvarnál nem mutatkoztak azontúl a spanyol nemesek, helyüket a flamandok foglalták el.
így hát 'I király egyszerre győzte le a nemességet és polgárságot. Ez a győzelme azonban egyik főoka volt az ország későbbi hanyatlásának.
A félsziget délnyugati szögletében akkor a kis Portugál királyság virágzott. A burgundi Kapetek házát, mely ezt a királyságot alapította, már csak egy törvénytelen ága képviselte ez országban: az A v i s z o k é, mely a dicsőséges alhubarotai csata óta (1385), melyben I. János megverte a kasztiliai királyt, uralkodott Portugálián.
Az új dinasztia eleinte tiszteletben tartotta a közszabadságot. I. János huszonötször hívta össze a kortezt. V. A l fo n z (1438—1481) kiskorúsága az ország nagyjainak kedvezett, mire polgárháború tört ki. Ezt követték a dicsőséges, bár kevés haszonnal járó afrikai hadjáratok, Arzil és Tanger elfoglalása, majd Alfonz szerencsétlen beavatkozása Spanyolország ügyébe, ahol IV. Henrik leányának, Kasztiliai Johannának ügyét pártolta. Toro mellett 1476-ban megverték, mire a francziákat hívta segítségül. XI. Lajos nem szerette a kalandos vállalkozásokat s így semmiféle támogatásban sem részesítette Alfonzt; attól azonban, hogy az szándékához híven kolostorban keressen világi bajai elől menedéket, visszatartotta, mert érdekében állott, hogy Lisszabonban franczia-barát király uralkodjék.
Alfonz utóda, II. János (1481 —1495) lett Portugál XI. Lajosa. - Mindjárt uralkodása elején, az evorai országgyűlésen visszavonta mindazokat az előjogokat, melyeket a nemesség a királyi hatalom rovására élvezett. Elvette az uraktól a hűbéreseik fölött gyakorolt élet-halál jogát s őket magukat is a királyi tisztek törvénykezésének vetette alá (1782). Erre lázadás támadt és az elégedetlenek élére a braganzai herczeg állt. János elfogatta s lefejeztette őt (1483). A nemesek ekkor Jánost megakarták gyilkoltatni. A király azonban maga döfte le vezérüket, a vizeni herczeget, aki unokaöcscse volt (1484). A nemesség végre is meghajolt a királyi hatalom előtt. A kortez a következő 14 év alatt csak háromszor ült össze; a király a nemzetgyűlés függetlenségét is megtörte.
János sokat tett a kereskedelem, a felfedezések és a tudomány érdekében. Lisszabont szabad kikötőnek nyilvánította s befogadta a Spanyolországból elűzött zsidókat. Alatta fedezték fel a zöldfoki szigeteket, továbbá a Jóreménység fokát, melyet körül is hajóztak. A nemzet teljes erejével vetette magát a fölfedező utakra,’ melyeket Vaszko da Gama és Albukerke soha sem remélt virágzásra segítettek.
S z e r e n c s é s E m á n u e l aratta le János vetését. Békés uralma alatt (1495—1521) a felfedezések bámulatos gyorsasággal követték egymást.
Középkori kép Amerika felfedezéséről.
A NAGY FELFEDEZÉSEK. AMERIKA. KOLUMBUS KRISTÓF.
A XV. és XVI. század politikai forradalma megállapította a királyok hatalmát. Ugyanakkor nemcsak politikai, de gazdasági téren is forradalom ment végbe, még pedig a tengeri fölfedezések következtében.
A középkor mindeddig azokat a kereskedelmi utakat használta, melyeket még a görögök és rómaiak jelöltek ki. Ám a terjedő műveltség, mely a Nyugat legszélsőbb részeire is eljutott, pillantásait ama népek felé fordította, melyek az Atlanti-tenger ismeretlen s titokzatos partjait lakták. A Földközi-tenger nem elégítette ki többé tevékenységüket. Bíztak az iránytűben és megbarátkoztak az Oczeán hullámaival.
A baszkok az öblükben játszadozó bálnák üldözése közben vadászatukat mind messzebbre, észak felé terjesztették, a skandinávok elindultak Norvégiából és megszerezték Izlandot, majd Grönlandot s Labradoron át eljutottak azokig a területekig, melyeken ma az Északamerikai Egyesült Államok leghatalmasabb városai emelkednek. A normandok délkelet felé fordultak, végighajózták a spanyol partokat s elérkeztek Gibraltár elé. Ahelyett, hogy beeveztek volna a Földközi-tengerbe, mely az olaszok, provansziak s katalónok tulajdona volt, nekivágtak az afrikai partoknak. A dieppiek 1364-ben elértek Gineáig, ahonnan aranyport, elefántcsontot, borsót, ambrát hoztak magukkal; egy városuk környékéről való nemesít etank ur János 1402-ben meghódította a Kanári-szigeteket. A diep- piek szövetkeztek a ruaniakkal is és 1410-íg minden évben együttesen küldtek hajókat az afrikai partokra. Amikor az angolok betörése tönkretette ezt a kereskedelmüket, titkukat gondosan őrizték, nehogy mások élvezhessék eddigi fáradozásuknak gyümölcseit, de mégis akadtak, akik hajóikat megfigyelhették.
Amikor a portugálok visszafoglalták földjüket a móroktól, az ibériai szárazföldön nem terjeszkedhettek tovább, mert útjukban álltak keresztény testvéreik: a spanyolok. De előttük feküdt Afrika, tömérdek meg- hódithatatlan földjével s mérhetetlen kincseivel. A legbátrabbak meg akarták kerülni Afrikát, mint azt hajdan a fönikiaiak tették s új utat nyitni India
A baszkok az északsarki tengeren bálna-vadászaton.
felé, (minthogy az indiai kereskedelem eddigi útja, melynek góczpontja Alekszandria volt, a törökök előrehaladásával kikerült az európai kereskedők kezéből) és hogy megkeressék János pap országát keleti Afrikában (Abesszínia), melyről mindenki beszélt, de amelyet senki sem látott s amely szinte várni látszott a keresztény nemzetekre, hogy őket a Kelet meghódítására vezethesse.
I. János király harmadik fia, H e n r i k infáns, kit a történelem a „tengerész“ névvel tisztelt meg, e törekvéseknek megszemélyesítője lett.
Letelepedett a szárazföld legdélibb csúcsán, a Szent Vincze foknál, ott tengerésziskolát alapított s 40 éven át folyton küldött ki onnan hajókat felfedező utakra.
Halála meglassította a mozgalmat, de meg nem szüntethette többé. A papság támogatta a herczeg törekvéseit. Minden elinduló csapatot megáldottak, minden hajót fölszenteltek s a bátor tengerészek mellett mindig ott voltak a papok is, aminthogy minden gyarmatban a vár s a kereskedőtelep mellett templom is emelkedett. Az elsők, akik a herczeg pártfogásával 1419-ben útnak indultak, fölfedeztek egy szigetet, melyet Madeirának neveztek el (madeira portugálul: fa), mert sűrű erdők födték. Az erdőket leégették s a hagyomány a lerakodott roppant hamumennyiségnek tulajdonítja Madeira termékenységét, amely miatt a szigetek királynője melléknevét adták neki. Az infáns oda Görögországból szőlőtőkéket, Szicziliából s Cziprusból cukornádat ültettetett.
Tizenkét évvel később fölfedezték az a z o r i - szigeteket. További felfedezésekre serkentette őket V. M á r t o n pápa bulláján, mely a fölfedezendő földeket Henrik infánsnak adományozta. A portugálok megkerülték a Bojador-fokot (1433), melyet addig a körötte mindig viharos tenger miatt a legmerészebb hajósok sem mertek megközelíteni. E nagy munka után bár remegve, de mégis körül merték hajózni a Fehér-fokot is (1444), amiről pedig az a rege járta, hogy azontúl a fehérbőrű ember is feketévé változik. Majd fölfedezték a Zöld-fokot s a körülé fekvő szigeteket (1445).
Az infáns halála (1464) sem csökkentette a buzgóságukat. A portugálok 8 évvel később elérték Szent Tamást s átkeltek az egyenlítőn, 1484-ben érintették Gineát (amelynek aranyából készült a gininek nevezett angol aranypénz) s végre 1486-ban D i a z Bertalan elérte Afrika legdélibb fokát, melyet a „viharok fokának“ nevezett, János királytól kapta azután e fok mostani nevét: J ó r e m é n y s é g foka.
Végre Lisszabonból (1497) hajóból álló hajóraj és julius 8-án 4 kicsi száztonnás indult útnak 160 emberrel V a s z k o d a G a m a ) parancsnoksága alatt. Az indulás előestéjén Gama meggyónt s meghagyta, hogy ott,
Marko Polo középkori fametszetről.
ahol a partot elhagyja, kolostort építsenek. Az első utján csak a tengerekkel akart megismerkedni. A hajóraj megállt Mozambik partján, ahol a portugálok nagy csudálkozásukra mórokat találtak. Melind muzulmán királya vezetőt adott melléjük, hogy átvezesse őket az Indiai-Óczeánon. Huszonkét nap alatt 700 tengeri mértföldnyi utat tettek meg s elértek Malabár partjaira; 1498 május 20-án Kalkutta előtt vetettek horgonyt. Az arab kereskedők a XII. század óta egyedül közvetítették az indiai kereskedelmet a nyugat felé. Ezek féltékenységükben Gama tárgyalásait a kalkuttai király- lyal meghiúsították, úgy hogy hajói csak csekély rakománynyal, de annál nagyobb reményekkel tértek vissza (1499).
K a b r a 1 Alvarez alapította Indiában az első európai kereskedelmi telepet, a kalkuttáit. Útközben Afrika nyugati partján iszonyú vihar lepte meg s nyugat felé ismeretlen partokra vetette ki. Ez B r a z í l i a partja volt, melyet a földjén dúsan termő brezil festőfáról neveztek el. Indiában erőszakosan járt el a benszülöttekkel szemben. Beleavatkozott a benszülött királyok viszályaiba s egymásután igázta le őket.
A lm e i da volt India első alkirálya, aki e czimet a Diu melletti nagy győzelmével ki is érdemelte, mert azzal elvette a muzulmánoktól az Indiai- Óczeán fölötti uralmat (1508). De a portugál gyarmatbirodalom igazi megalapítója a nagy A l b u k e r k e . Mint Almeida hadnagya 1507-ben a Vöröstenger bejáratánál elfoglalta Szokotorát, a Perzsa-öböl bejáratánál pedig Ormuzt, s ezzel elzárta a muzulmánok és velenczeiek elül az Indiába vezető utat. A perzsa sah Ormuzért évi adót követelt. Albukerke a küldötteket a fölhalmozott gránátok és puskagolyók elé vezette, s így szólt: — „íme, ilyen pénzzel fizeti a portugál király az adóját.“
Albukerke 1508-ban elpusztított egy velenczei hajórajt, melynek hajóit a mamelukok teveháton szállították az egiptomi sivatagon át, 1510-ben elfoglalta G o á t, melyet egy folyó két karja ölel át, s megtette ezt India fővárosának, majd 1511-ben meghódította Malakkát s szövetséget kötött a sziámi és pégui királyokkal, fölfedezte a M o l u k k o k szigetcsoportját, mely felfedezései új világot nyitottak meg a portugálok jTelőtt. Hogy India kizárólagos kereskedését hazájának biztosítsa, Albukerke sivataggá akarta változtatni Egiptomot oly módon, hogy a Nílus folyót a Vörös-tengerbe tereli, míg a velenczeiek arra gondoltak, hogy a Vörös-tengert és a Földközitengert csatornával kötik össze. Az izlamon Mekka és Medina elpusztításával akarta megboszulni Jeruzsálem és Konstantinápoly elfoglalását. De a természet erősebb volt az ő lángeszénél. Szegényen s úgyszólván kegyvesztetten halt meg. A király igazságtalan eljárására csak ennyit jegyzett meg: — „A sírba, a sírba, fáradt aggastyán! “
Hetvenkétéves volt, mikor 1515-ben meghalt. A hinduk tiszteletben tartották emlékét s gyakran keresték föl sírját, hogy utódainak igazságtalanságai ellen védelmét kérjék.
tokon végig a Jóreménység-fokán s Indián keresztül egész Japánig nem volt olyan fontos pont, melyet a portugálok el ne foglaltak volna. Afrika partjai Mozambikból, Szofalából és Melindből kapták az aranyat és elefántcsontot. Maszkát és Ormuz a Perzsa-öbölben Középázsia kincseit szolgáltatta, Diu a guzzerati és Goa a malabári parton, Czeilon szigete és Végapatam a koromandeli parton biztosította nekik egész Hindosztánt, Malakka kezükbe adta Índo-Kina kereskedelmét; elfoglalták a füszerszige- teket, Ternatét s Timort a Molukkokban; volt kereskedelmi telepük Makaóban, Kanton mellett s nagy kereskedést folytattak a japániakkal, akik roppant mennyiségű fémet szállítottak nekik. Afrika nyugati partjain lévő telepeik csak a rabszolgakereskedés kezdetével nyertek nagy fontosságot, Brazíliába pedig sokáig csak gonosztevőket és zsidókat telepítettek. E roppant gyarmatbirodalom központja Goa volt.
Szinte alig érthető, hogy ez a kis nép hogyan tudott alig ötven esztendő alatt ily rengeteg területet meghódítani s a folytonos ellenállás daczára megtartani. Nagyban hozzájárult mindenesetre a kapzsiság, de nem kevésbé a hazafias és a vallási lelkesedés is, mely India első meghódítóit eltöltötte. Gama, Kabral, Albukerke, Kasztro a nyugati műveltség és a hit apostolainak tekintették magukat; nyomukban jöttek a hittérítők. Kasztro János Kszavéri Szent Ferencz karjaiban halt meg
Portugál szerencséje Velencze romlását okozta. Az Adria és a Földközitenger agg királynője kétségbeesetten küzdött a pusztulás ellen. Megkisér- lette az erőszakot s szövetkezett Szolimánnal a portugálok ellen, hogy Egiptomon át tegye tönkre a hatalmukat. Nem sikerült. Akkor kérésre fogta a dolgot. A portugál kereskedelemnek társul ajánlkozott. Visszautasították. Meg akarta venni készpénzen az Indiából érkező árukat. Ebbe sem egyeztek bele. Ekkor az Egiptomon át érkező árukat fölmentette minden vám alól, míg a Jóreménység foka felől érkezőket keményen megadóztatta. De ez sem használt, mert Egiptom felől már alig érkezett áru. Lisszabon lett a kelet kincseinek főraktára. Ott vásárolták meg azokat a hollandok, akik aztán egész Európát ellátták velük, az olasz kereskedők rovására.
Abban a képben, melyet a XV. század népei maguknak a föld felületének alakjáról alkottak, új, addig ismeretlen világrész számára nem volt hely. Tudós körökben ugyan már nem ellenkeztek azzal a fölfogással, hogy a föld gömbölyű, a nagy néptömegek azonban még csak nem is hallottak erről az új fölfogásról. Müveitek és tudatlanok még mindig D’Elyi Péter könyvéből merítették földrajzi ismereteiket, az pedig távolról sem volt tökéletes s nem igen buzdította az emberiséget arra, hogy az általa lakott egész földgömböt megismerni igyekezzék.
A keresztes háborúk tudvalevőleg nagyban hozzájárultak a földről és lakosairól szóló ismeretek kibővítéséhez, de ezek az ismeretek is leginkább annak a világnak a keretében mozogtak, melyet már az ókor is ismert. Ezeket az ismereteket íölfrissitették, fölujitották az összeköttetéseket, melyeket százados viharok megszakítottak; de lényegesen új adatokkal nem igen gazdagították a földrajzi tudományt. Annál nagyobb mértékben végezte el azonban ezt a munkát a keresztény és a muzulmán művelődési körök benső érintkezése, ami már a keresztes háborúk eredménye. Mohamed tanai az ókorban ismert világ határain akkor már messzi túl haladtak. Az az élénk forgalom, mely a vallási előírások következtében Mekka és a mohamedánok által lakott összes területek között kifejlődött, mindenekelőtt rendkívüli módon gyarapította az arabok földrajzi ismereteit; azok révén azután pedig az óvilág keresztény népeihez juttatta azokat s így kezdeményezője lett azoknak az első utazásoknak, melyeket vállalkozó szellemű olasz kereskedők, így Konti Miklós s Polo Márk a legtávolibb Kelet földjére tettek. Mikor visszatértek, csudás dolgokat beszéltek a NagyKhán birodalmának, Kathai városának, Zipangu szigetének vagyis Kínának és Japánnak mesés kincseiről, ami elsősorban a kereskedőket buzdította isme
reteik gazdagítására s utazásokra. De más körökre is roppant hatással volt.
Nyomában legendás hire kelt János pap keresztény országának, melynek lakói a nagy sivatagon túl, messze az óvilág zajától, csöndes, boldog életet
éltek. Az óvilágot ezzel a boldog földdel összekötni s így új területeket
nyitni az evangélium tanainak, melyek az óvilágban a muzulmán uralom
terjedésével érzékeny veszteségeket szenvedtek, volt a vágya minden ke-
reszténynek. Ehhez járult a kalandorok és kereskedők olthatlan szomjúsága
a kereszténységet
Kolumbusz Kristóf. jutni lehetett.
Kelet kincsei után. Ezek a vágyak voltak az Indiába vezető út fölfedezésére tett első kísérleteknek forrásai.
Leginkább olaszok foglalkoztak ez eszmével, de a folytonos politikai zavarok nem engedték meg, hogy Itália ebben az irányban nagyobb vállalkozásba kezdjen. Kedvező körülmények a kis Portugáliát tették meg az indiai ut fölfedezésével foglalkozó törekvések központjává. Portugália teljesen a tengerre volt utalva s az ott élő sok idegen, főképpen olasz, nagyban táplálta a portugálok amúgy is erős vállalkozási szellemét. Az is szerencséje volt ez országnak, hogy Henrik infáns, akit az utókor tengerésznek nevez, igazi lelkesedéssel támogatott minden tervet, melynek segítségével terjeszteni s a Kelet
legendaszerűen gazdag országaiba el- A portugál hajók Afrika
partjai mentén mind messzibbre nyomultak délfelé azzal a szándékkal, hogy India kincseit, melyekről csodás hírek járták mindenfelé és János pap mesés országát fölkeressék. Ezek a kísérletek sok tekintetből
fontos előzményei voltak Kolumbus Kristóf vállalkozásának, melynek ered-
ményei azután az új világrész: Amerika fölfedezése lett.
Kolumbusz Kristóf az 1447. év körül született, mint Kolombo Domeniko
gyapjuszövő és neje Fontanarossza Zsuzsánna fia. Apja sűrűn vándorol Szavóna és Génua között s egész bizonyossággal nem lehet azt megállapítani, hogy e két város közül melyikben látta meg a napvilágot a nagy felfedező. Öt testvér közül ő volt a legidősebb. A génuai gyapjúszövők czéhének saját iskolája volt, odajárt Kolumbus Kristóf is. Magasabb műveltséget persze nem igen sajátíthatott el ebben az iskolában s az akkori időkhöz képest aránylag nagy ismereteit nyílt fejének s rendkívüli akaraterejének köszönhette. A fiatal fiúnak már korán részt kellett vennie apja
munkájában, bár nem nagy hajlandósága volt hozzá; sőt később is, mikor már egy nagy kereskedőhajón hosszú utakra indult, visszatérte úján mindig segített apjának a gyapjúszövésben. Így tartott ez mindaddig, míg Kolum- bus 25 éves nem lett. 1447-ben azonban végképp eltűnt Génuából s amikor néhány évvel később Lisszabonban föltűnik, már teljesen tengerész s mindenképpen titkolni igyekszik, hogy valaha egyéb is volt.
Kolumbus egykorú honfitársai nagy részéhez hasonlóan jó adag hiúságot s nagyzolást kiváló ügyességgel és erélylyel egyesített magában. Alacsony származását restelte, korábbi foglalkozását is és mindenfelé azt beszélte, hogy nemes ember, aki fiatalkorától fogva a tengeren élt. Sokat beszélt hosszú tengeri útjairól, de ma már tudjuk, hogy ez állítólagos útjainak jó része mesebeszéd volt. Hogy beutazta a Földközi-tengert egész a Levanteig, hogy végighajózta az Atlanti-Óczeánt Angliától le egész a gineai partokig, hihető dolog. De ezt már előtte mások is megcseleked- ték. Ahhoz pedig, hogy nagyobbat műveljen a tengeren, mint tudjuk, még elég ideje sem lehetett; tengerészeti tudománya pedig, mikor később rendkívüli viszonyok között azt értékesítenie kellett volna, bizony nem mutatott valami alapos iskolázottságra.
Portugáliában sok évig békés visszavonultságban élt. Feleségül vette Moniz Felipát, ezt a származásra félig szintén olasz leányt, akinek hires tengerészekből álló rokonsága később nagy hasznára lett. Portugáliában é r l e l ő d ö t t meg b e n n e a n y u g a t i i n d i a i ú t t e r v e . Hogy az új nyugati világrész titkát anyósa házában, az azori szigeteken, egy halálos betegen hazatért tengerész árulta volna el neki, egyszerű ráfogás. Erre nem volt szüksége. A portugál hajósok már akkor sokat foglalkoztak azzal a gondolattal, hogy folyton nyugat felé hajózva, azaz a földgömb megkerülésével az eddiginél rövidebb úton is el lehetne jutni Indiába. Annyira komolyan foglalkoztak e tervvel, hogy nemcsak belföldi, hanem távol országokban lakó tudósokat is megkérdeztek e terv kivihetősége felől.
Fernam, Márton portugál király gyóntatója, Toszkanelli Dal Pozzo Páltól, a hires firenzei orvos- és földrajztudóstól is kért véleményt. Ez hosszú levélben felelt, melyben helyeselte az Ázsiába vezető nyugati tengeri utazás eszméjét s egyúttal térképet is küldött, melyben megrajzolta a földnek azt a részét, melyet fölfedezni ez a nyugati tengeri ut lett volna hivatva. E levél s a mellékelt térkép alapján, melyek később valószínűleg jogosulatlan úton Kolumbus Kristóf birtokába jutottak, Toszkanelli tekinthető az Amerika fölfedezésére vezető tengeri utazás szellemi szerzőjének. Persze Toszkanelli épp oly kevéssé álmodta, mint Kolumbus, mily csudás eredménye lesz útbaigazításainak. De ha tekintetbe veszszük azt, hogy mily kínos pontossággal kapaszkodott Kolumbus fölfedező utján a térkép adataihoz és Toszkanelli levélbeli utasításaihoz, nem tagadhatjuk, hogy ez utóbbinak Amerika fölfedezésében lényeges része van. Toszkanelli érdemét pedig annál is inkább tekintetbe kell venni, mert az ő útbaigazításai nem bizonytalan képzelődés alapján készültek, mint Kolumbus tervei, hanem tudományos kutatásainak alaposan megindokolt eredményét tüntették fel. Egynémely föltevésében ő is tévedett, de általában az eredmény igazat adott számításainak. Kolumbus terve egyáltalán csak Toszkanelli útbaigazításai alapján fogamzott meg.
Nemcsak Kolumbusra, hanem arra a tanácsra is, amely a portugál király megbízásából a nyugati tengeri ut lehetőségét mérlegelte, nagy befolyással voltak a hajósmesék. Az Atlanti-Óczeán hullámai a portugál partok különféle pontjain olyan tárgyakat vetettek szárazra, amelyek azt bizonyították, hogy ez a tenger még egy más, az óvilágtól teljesen elütő földrész partjait is mossa. Abból, hogy ezek a tárgyak néha egészen jó állapotban voltak, arra következtettek a földrajztudósok, hogy a távolság a keletázsiai partokig nem lehet túlságosan nagy. Mert arról meg voltak győződve, hogy a partra vetett tárgyak csakis Ázsiából kerülhettek Európába. A főnehézség nem is a távolságban, hanem abban állott, hogy azoknak, akik a nyugati tengeri útra vállalkozni akartak, túlságosan hosszú utat kellett volna megtenniük vízen, anélkül, hogy ezen idő alatt szárazföld közelébe juthatnának. A Földközi-tengert át merték szelni minden irányban, hiszen minden zugát ismerték, sőt azok a hajók, melyek a Földközitenger és Flandria, meg Angolország között közlekedtek, nem távoztak soha a szárazföldtől oly messzire, hogy a veszedelem pillanatában oda ne menekülhettek volna. Akik azonban nyugat felé át akarták hajózni az Atlanti-Óczeánt, nem tudhatták, hova jutnak. Kolumbus legfőbb érdeme, hogy [ettől nem riadt vissza, hogy abban a tudatban vállalkozott útjára, hogy talán hetekig, sőt hónapokig sem lát majd földet.
Bővebbet csak attól a percztő! fogva tudunk Kolumbus terveiről, mikor valami súlyos büntetés elől Portugálból menekült, ahol nejét s gyermekeit hagyta, hogy csupán Diego fiával Spanyolországba jusson. Hogy miért akarták olyan súlyosan büntetni, nem tudjuk, de valószínű, hogy Toszkanelli levelének és térképének jogtalan eltulajdoniása miatt.
Spanyolhonban sem lelkesedtek egyhamar Kolumbus tervéért. Néhány évig ott is sanyarú viszonyokkal küzködött, míg egy sereg embert a maga részére sikerült hódítania, akik azután kieszközölték, hogy Kolumbust az uralkodó is meghallgassa. Ebben az időben könyvek s térképek eladásából élt s valószínűleg ekkor szerezte azt a nagy olvasottságot, melyet később minden Írásában ragyogtat. Egy ideig viszonyt folytatott Enrikez Beatriksz kordobai szép hölgygyel, de ezt is hütlenül elhagyta, mint annak idején nejét. Ebből a viszonyából született fiával, Kólón Fernandóval sokat törődött egész életében s halálakor összes írásait s híres könyvtárát is ráhagyta. Kolumbus első hive spanyol földön Perez Demarkeno Huan, ahuelvaiferenczrendi kolostor gvardiánja és Garszia Hernandez páloszi orvos volt. Mikor Kolumbus kénytelen volt Portugáliából menekülni, a huelvai kolostorban talált menedéket s ott e három férfi között benső barátság fejlődött, mi később roppant hasznára vált. Csakhamar tovább vonult, hogy tervét a maga erejéből kivigye. 1486-ban Izabella királynő, aki érdeklődött a terv iránt, udvarába hivatta Kolumbust, aki azonban az egybegyült sok tudóst nem tudta tudományos érvekkel meggyőzni, is azok kinevették.
Toszkanelli Pál.
Elkeseredésében elhatározta, hogy tovább vándorol s más uralkodóknak ajánlja föl szolgálatát. Fiáért, Diegóér ment Huelvába s ekkor még- egyszer betért a ferenczrendi kolostorba. Markena rajongott a nyugati ut tervéért s biztatta Kolumbust, hogy türelemmel legyen. A gvardián korábban a királynénak gyóntatója volt. Hozzá sietett tehát. Az udvar éppen Granada, a mórok fővárosa előtt táborozott s a királyné a mórok fölött aratott teljes diadala mámorában megígérte, hogy Granada bevétele után Kolumbusnak terve megvalósítására módot ad.
Kolumbus ép akkor ért oda, amikor a büszke félhold lebukott az Al-
hambra tornyáról és azt elfoglalta a kereszt.
Azonban még egyszer abban
meghiúsul a kivitele.
a veszedelemben forgott az ügy, hogy
Kolumbus annyira meg volt beszélt, mint valami fejedelem,
kívánta,hogy minden anyagi előn y- ből, mely fölfedezéséből származik, ő is részesed- jék,hanem hogy ő és utódai királyi tengernagyi rangot viselhessenek az Óczeánon s alkirályai legyenek mindama földeknek, melyeket Kolumbus fölfedezése a spanyol koronának szerez. A király hallani sem akart e dolgokról, de Izabella kérésére mégis engedett s utasította Pálosz városát, hogy néhány hajót bo-
győződve vállalata sikeréről, hogy úgy aki országokat ajándékoz. Nemcsak azt
Kolumbus Kristóf.
csásson Kolumbus rendelkezésére, hogy tervezett útjára elindulhasson.
Most már csak egy bökkenője volt a dolognak. A szerződés szerint Kolumbus tartozott a költségek egy részét viselni. De miből? Legénységet is nehéz volt toborzani, mikor híre ment, hová indulnak a hajók. Kolumbus azonban megnyerte tervei számára a Pinzon nevű tekintélyes páloszi tengerész-családot. Az esetleges nyereség egy részét átengedte nekik, minek ellenében ők elvállalták a legénység toborzását s a Kolum- busra eső költségek viselését. Így aztán 1492 augusztus 3-án a három hajóból álló kis hajóhad nekiindulhatott az óczeánnak.Maga Kolumbus hajója a Szanta Mária volt, a Pinta vezetését Pinzon Alfonz Mártonra és a Niná-ét Pinzon Vinczére bízta.
Kolumbus fölszerelésének legfontosabb része Toszkanelli térképe, a
melyhez valóságos rajongással ragaszkodott. A kanári szigeteken még vagy három hetet kellett töltenie a hajók kijavítása miatt; végre szeptember 6-án a kis hajóhad kifutott a végtelen vízre. Folyton nyugat felé vitorlázott s már hetek óta repült a végtelen viz hátán. Hogy a nyugtalankodó legénység kétségbe ne essék, Kolumbus kétféle távolság-számítást végzett, egyet a nyilvánosság részére, melybe a ténylegesnél jóval kisebb számokat írt be s
egy titkosat, melybe az iga-
zat iíta be a maga tájékoztatására. Ezek jóval felülmúlták a valódiakat.
A passzát szelek áramába jutottak. A folyton tartó keleti szél
mind nagyobb gyorsasággal röpítette a hajókat kelet felé s minthogy a
várva-várt föld még mindig nem jelentkezett,
föllázadt idegen parancsnoka ellen,
a Szanta Mária legénysége
kezett. Maga Kolumbus is aggódott
aki vele gőgös szigorúsággal rendel-
kanelli térképében. A két Pin- zon nagy nehezen lecsillapította a lázongó legénységet, a hajók pedig ijesztő gyorsasággal száguldottak tovább a végtelen vízsivatagon. Végre 1492 október 12-én a hajnali szürkületben Kolumbus és kísérői előtt zöld erdőktől borított kis sziget merült föl az óczeán hullámaiból. Kolumbus csónakba ültette embereit s partra küldte őket. Csakhamar a szigetről is észrevették őket.
Barna,csaknem meztelen férfiak és nők gyűltek össze a parton s bámulva nézték a közeledő
már, de rendületlenül bízott a Tosz-
Ártatlan kedélyű, Izabella.
idegeneket.
Az előbb lázadó matrózok lelkesülten hódolnak Kolumbusz nak
de a műveltség nagyon alacsony fokán álló nép volt ez, mely halászatból s vadászatból élt. E sziget neve Guanahani sziget volt. Lakóit a spanyolok abban a hiszemben, hogy Ázsia keleti partjain vannak, i n d i ó k- nak nevezték el. Tényleg Arnak-indiánusok voltak.
A hajóslegénység csakhamar megtudta e néptől, hogy a sziget nem egyedül áll az óczeánban s hogy nyugatra nagy szárazföld húzódik. Ko- lumbus tehát elérte a czélját, elkeseredett hajósai pedig túláradó lelkesedéssel hódoltak most neki, mint alkirálynak s kormányzónak.
A következő napokban egymást érték a meglepetések. Néhány kisebb sziget után október 28-án Kuba szigetéhez értek, melyet Kolumbus Fer- randinának nevezett el. Majd tovább hajózott Kuba nyugati partjai mentén, de mikor annak csak nem akart vége szakadni, visszatért oda, ahol Kubán először kikötött, megkerülte a keleti csúcsát s újabb nagy földterületet fedezett föl, melynek az E s z p a n y o l a nevet adta.
A fölfedezett szigetek buja termékenysége s szépsége egészen elfeledtette a hajósokkal, hogy semerre sem látják a nagy keletázsiai városoknak, Zaitum és Kvinszénak nyomait s amikor Eszpanyolán némi aranyat is leltek, Kolumbus elhatározta, hogy visszatér Spanyolországba, hogy ott élvezze nagy sikere dicsőségét. Csakhogy Pinzon Alfonzo Márton, aki a benszülöttek jeleiből arra következtetett, hogy a közelben aranyban dús területnek kell lennie, cserben hagyta s a maga számlájára tovább kalandozott. Annál nagyobb volt a baj, mert a Szanta Mária éppen akkoriban zátonyra jutott s így hasznát nem vehette. Kolumbusnak tehát csupán a legkisebb hajó, a Nina maradt a visszatérésre. Ám közvetlenül az indulás előtt megjelent ismét a Pinta s most már néhány önkéntes gyarmatos visszahagyásával 1493 január 16-án visszaindult e két hajó Európába, ahová viszontagságos ut után szerencsésen el is jutott. Kolumbus útja Spanyolországon keresztül egész Barszelonyáig, ahol az udvar tartózkodott, valóságos diadalut volt s hasonló fogadtatásra talált az udvarnál is.
Alig érkezett meg az alkirály, már is új út előkészítéséhez fogott. Most már ezer meg ezer ember jelentkezett a hosszú útra. Szeptember 25-én 17 hajó indult el a fölfedezett országok felé, több mint 1500 emberrel. Szerencsésen el is jutottak Eszpanyolába, ahol azonban súlyos csalódás várta őket. Azok a gyarmatosok, akik az első úton a maguk jószántából Eszpanyolában maradtak, durván bántak a benszülöttekkel. A harczból ellenségeskedés lett s a spanyolok mind elpusztultak ebben a harczban. Kolumbus, hogy az általános lehangoltságnak végét vesse, új helyen kötött ki s ott gyarmatot alapított. Az új világ ez első városának I z a b e l l a nevet adta.
Az általános elcsüggedés azért mindinkább fokozódott. Aranyat, kincseket nem találtak, csak munka és kötelességek várakoztak az új birtokosokra.
A nagy felfedezők.
Balról fent Pizarro Ferencz. — Jobbról fent Magelyán Ferdinánd. — Balról lent Veszpuccsi Amerigó. — Jobbról
lent Kortez Ferdinánd. — Középén Vaszko di Gáma.
Maga Kolumbus Izabella városa megalapítása után újabb fölfedezésekre indult s minthogy Kuba végére több heti hajózás után sem ért, meg volt arról győződve, hogy fölfedezte az ázsiai szárazföldet. Mikor visszatért Szent-Domingóba, ott nagyon barátságtalanul fogadták s minthogy öcscse Bertalan, aki utána jött, elmondta neki, hogy az udvar sem lelkesedik többé érte valami nagyon, Kolumbus az új gyarmat vezetését Bertalanra bízta s visszatért Spanyolországba.
Mikor a királyi pár előtt igazolta eljárását s bebizonyította, hogy az ellene emelt vádak alaptalanok, a bizalom Kolumbus iránt ismét helyreállt és a királyi pár újabb három hajót bocsátott rendelkezésére. Kolumbus e harmadik utján még inkább délfelé tartott, mint az első kettő alkalmával s így egyenesen D é l a m e r i k a partjaira jutott, de ezt egészségtelennek találta, úgy hogy ismét észak felé fordult és csakhamar el is érkezett Eszpanyolába.
Ott nagy volt a zűrzavar. Kólón Bertalan erős kézzel vezette bátyja távollétében a kormányt s úgy tartotta fönn a rendet, hogy az engedetleneket a gyarmatról száműzte. Ezek boszuból mindenféle régebben kizárt gonosztevő elemmel szövetkeztek s megtámadták a gyarmatot. Kolumbus tehát háborúságot talált s a békét úgy akarta helyreállítani, hogy az engedetlenkedőket engedményekkel kiengesztelte s visszahívta a gyarmatba. Ezáltal azonban elvesztette a másik párt, a rendszeretők bizalmát és a viszály állandó lett. Végre és oly nagy lett a zűrzavar, hogy Kolumbus maga követet küldött a spanyol udvarhoz s kérte: küldenének teljhatalmú királyi hivatalnokot a gyarmatokba, aki megvizsgálná az ellene emelt panaszokat s rendet teremtene. Bobadilla Ferdinánd lett a királyi biztos. Ez gyűlölte Kolumbusban az idegent s alig érkezett meg Eszpanyolába, megfosztotta hivatalától Kolumbust és öcscsét, Bertalant; lánczra verette őket s úgy küldte Spanyolországba. Magát a királyi párt is felháborította e méltatlan bánásmód. Megparancsolta, hogy Kolumbus lánczait levegyék s rangjához megfelelő pompával kisérjék az udvarhoz. Bobadillát nyomban visszahívták s helyébe Óvandó Miklóst küldte a király a vizsgálat befejezésére, Kolumbus minden kiváltságát megerősítették, rangját visszaadták, de sem a Bobadilla által elvett vagyonát nem kapta vissza, sem a gyarmatokra nem engedték lépni, míg a vizsgálat teljesen be nincs fejezve. Hálátlanság volt ez, mert a vizsgálat alapos panaszt nem tudott kideríteni, mindössze az látszott kétségtelennek, hogy Kolumbus a gyarmatok vezetéséhez nem ért.
Kolumbus nem akarta tétlenül megvárni a vizsgálat befejezését s negyedszer is fölfedező útra indult. Most is a király bocsátotta rendelkezésére a hajókat. Ezúttal K ö z é p a m e r i k á t fedezte föl s odáig követte a partot dél, majd kelet felé, ahol a középamerikai földszoros a délamerikai szárazföldhöz csatlakozik. Itt akadt az első, magasabb műveltségű ben- szülöttekre. Majd J a m a i k á r a vitorlázott; ott elpusztultak a hajói s hónapokig nagy nyomorúságban élt, amíg egy halászcsónak meg nem vitte a szerencsétlenség hírét Szt. Domingóba, ahonnan azután érte küldtek. Kolumbust lelkileg és testileg megtörte a szenvedés, a nélkülözés s a hálátlanság. Visszatért Spanyolországba s Valadolidban, 1506 május 21-én, úgyszólván elfeledve halt meg. A belháborúktól nem volt a spanyoloknak idejük, hogy Kolumbussal és a gyarmatokkal törődjenek. Hamvait később Szevilyába, majd 1537-ben, mikor örökösei az alkirályi jogot visszakapták, Szt. Domingóba szállították. Mikor 1798-ban a spanyolok elvesztették Eszpanyolát, Kolumbus hamvait Havannába szállították, most azonban, hogy az amerikai háború alatt a spanyolok minden ottani birtoka elveszett, vissza fogják hozni Spanyolországba s Granadában az uralkodók hamvai mellé helyezik végleg nyugalomra.
Kolumbus abban a hitben hunyta le fáradt szemeit, hogy azok a földterületek, melyeket fölfedezett, Ázsiához tartoznak. Már negyedik útja alkalmával, mikor a panamai földszorost fölfedezte, azt állította, hogy annak nyugati partjait is hatalmas tenger mossa. Azt hitte, hogy az indiai félszigeten van, melynek túlsó partján az Indiai Óczeán hömpölyög.
A fölfedezések azonban többé nem szorítkoztak Kolumbus útjaira. Még az ő életében más merész hajósok is’fölfedező utakra indultak s híradásaik megdöntötték az ő felfogását. VII. Henrik angol király már 1492-ben meg bízta az olasz G a b o 11 o Jánost, hogy angol lobogó alatt fölfedező útra induljon nyugat felé. Gabotto két egymásután következő utján végig hajózott Északamerika partjai mentén Ujfundlandtól Floridáig s több helyen ki is kötött.
Kolumbus harmadik útja után több spanyol hajós, aki az alkirály korábbi utjain résztvett, szintén engedélyt kért és kapott arra, hogy kísérelje meg önállóan a fölfedezések gyarapítását. Így H o j e d a, aki az Újvilág legrégibb térképe elkészítőjének, Dela Kóza Huannak és a firenzei Vesz- p u c c s i Amerigónak társaságában Délamerika északi részén jóval messzebb futott kutató utjain, mint Kolumbus. V e s z p u c c s i Amerigónak az Újvilágról közzétett népies, bár megbízhatlan leírásai arra indították az utókort, hogy az új földrészt róla nevezze el. N i z i o Peralonzo és G e r r a Krisztobal 1499 ben szintén ott járt. P i n z o n Huanez s utána De L e p e Diego egész az Amazon folyó torkolatáig jutott.
Fontosabb volt egy másik fölfedezés. Kabral Pedralvarez 1500-ban a Jóreménység fokának megkerülésével akart Keletindiába jutni. Keleti szelek azonban messze nyugatra sodorták s így 1500 április 22-én véletlenül jedezte föl B r a z i 1 i á t, melyet a portugál király nevében elfoglalt. Ezt a földet a rajta talált becses b r a z i l festőfáról nevezték el.
A Kolumbus halálát követő első években, nem annyira új fölfedezésekre, hanem inkább a már meglevő gyarmatok szervezésére és biztosítására helyezték a fősúlyt. Óvandó Miklós kitűnően szervezte Eszpanyola közigazgatását, az egész szigetet begyarmatosította, városokat épített, sőt Porto Riko szigetére is küldött gyarmatosokat. Kolumbusnak megígérte volt Ferdinánd király, hogy halála után minden jogát és czímét fiára, Kólón Diegóra ruházza át. Mikor Kolumbus meghalt, Kólón Diego követelte, hogy ez ígéretet teljesítsék. Egyelőre azonban csak anyagi támogatásban részesítette őt a király, mire Kólón bepörölte a spanyol kormányt. A vele rokonságban levő hatalmas Álba herczegi ház is támogatta Kólón kérését s így 1509-ben India kormányzójának és tengernagynak nevezték ki s rábízták az új szigetek kormányzását. 1511-ben az elsőfokú bíróság úgy ítélt, hogy Kolont a Kolumbus által fölfedezett földterületeken megilleti apjának minden joga, hivatala és czime. Csakhogy Kólón még többet akart. Azt követelte, hogy e jogokat terjeszszék ki azokra a területekre is, melyeket nem Ko- lumbus fedezett ugyan föl, de amelyek az ő fölfedezése következtében kerültek a spanyol korona birtokába. Ez a pör Kólón halálával 1526-ban elvesztette jelentőségét, mert közvetlen örököse haszontalan ember volt, aki, hogy különféle piszkos ügyeiből ép bőrrel meneküljön, előjogai legnagyobb részéről lemondott.
Kólón Diego, mikor alkirályi jogait visszanyerte, nagy szorgalomma látott a gyarmatosításhoz. Régi barátját, V e l a s z k e z Diegót a saját költségén Kuba szigetére küldte. Alig vetette meg azonban ez a lábát a szigeten, Kólón tudta nélkül óriási sikereiről oly jelentést küldött az udvarhoz, hogy Kólón mellőzésével Velaszkezt nevezték ki a sziget kormányzójának.
A legrégibb spanyol gyarmat az amerikai szárazföldön a panamai földszoros és az onnan északra elterülő vidék, melyet B a l b o a Nunez fedezett föl. Ő embereivel keresztülhatolt a földszoroson s elsőnek pillantotta meg a Csendes Óczeánt. Tömérdek aranyat, gyöngyöt és drágakövet hozott magával e gazdag országból, melyet gazdagsága miatt aranyos Kaszti- liának neveztek. Balboa nem élvezhette nagy tette gyümölcseit, nyomorultul elpusztult, Davila kormányzó féltékeny bizalmatlansága halálba kergette e nagy embert.
Balboa fölfedezése erősen megingatta azt a föltevést, hogy Kolumbus Ázsia keleti partjait fedezte volna föl. Azzal csakhamar tisztában voltak, hogy Délamerika Ázsia ismert vidékeihez nem hasonlít s nem oda tarto- tozik, de Északamerikával még nem voltak annyira. Ott lassabban haladtak előre. Egyáltalán többet törődtek Délamerikával, mert azt hitték, hogy sokkal gazdagabb. Az olasz Veszpuccsi Amerigo (1502), a portugál Koelha Gonzalo (1503), a spanyol Szolisz Diaz (1515) mind oda irányította figyelmét s egész a La Plata folyó torkolatáig tette ismertté a földet, amivel előkészítették Magelyán Ferdinánd korszakot alkotó fölfedezését. Magelyán nyugat felé akart eljutni a keletázsiai fuszerszigetekhez, a Mo- lukkokhoz s megkerülte Délamerikát. Magelyán tényleg elérte az ázsiai szigeteket, amiből nyilvánvaló lett Kolumbus tévedése. Amikor legénysége Magelyán halála után a Jóreménység foka felé visszatért Portugáliába, ahonnan kiindult, ezzel gyakorlatilag bebizonyította, hogy a f ö l d g ö m - bölyű.
Az a vád, hogy a spanyolok gyarmatpolitikáját kizárólag az arany utáni mohó vágy vezette, nem egészen alapos. Igaz, ez is szerepet játszott vállalkozásaiknál, de viszont tény, hogy a spanyolok sokat tettek a később fejlődő kereskedelem, a mai rengeteg állattenyésztés előkészítésére. Aranyat egyelőre keveset találtak, az aranymosás különben is nagy ártalmára volt a gyarmatoknak, mert a benszülöttek, akiket e nehéz munkára kényszeri- tettek, rohamosan pusztultak a szigeteken s már a XVI. század első felében közel voltak a teljes kihaláshoz.
A spanyol kormány már Kolumbus második útja után megparancsolta, hogy minden kivándorló hajó vetőmagot, facsemetéket, veteményes magokat s háziállatokat vigyen magával. Így jutottak el Spanyolországból az Újvilágba az európai háziállatok: a ló, szarvasmarha, juh, melyek később roppant sokaságra szaporodtak, a házi szárnyasok, amelyek ott úgyszólván mind ismeretlenek voltak azelőtt. Így jutott Amerikába a szőlő is s a czukornád, mely az eszpanyolai s kubai gyarmatosoknak lehetővé tette, hogy ne hajszolják az aranyat. Igaz, a czukornád ültetésével veszi kezdetét a rabszolgakereskedés is. A benszülött indiánok rohamosan pusztultak s így a gyarmatosok azok pótlására 1517 óta Afrikából négereket hozattak.
Középkori kováskakasos hátultölt díszes pisztoly.
Monolithkapu Ak-Kapánából Perúban. Hogy ez a rom minek, milyen szolgálatot teljesítő alkotmánynak a maradványa, azt nem tudjuk, de Amerika legrégibb m űveltségéből ered. A középen nagyobb istenkép látható, melynek hódol a sok körülötte levő kormánypálczás alak.
MEKSZIKÓ ÉS PERÚ MEGHÓDÍTÁSA.
A spanyol kormány érdeklődése mindinkább az Újvilág nemes féméi felé fordult, ennek pedig az 1530-tól 1550-ig tett fölfedezések voltak az okai. A kutatók eljutottak a mekszikói öböl partjaira s ott rábukkantak a jukatek kereskedő nemzetnek magas fejlettség fokán álló nyomaira. Ezt a nyomot követték s így jutottak el az Újvilág első meseországa elé.
Hajósok, akiket Velaszkez Kubáról fölfedezési útra küldött, eljutottak a Jukatán félszigetig s tovább követték a partokat észak és nyugat felé, míg a benszülöttek útjukat nem állották. Ezek az emberek csudákat beszéltek hatalmas, tömör kőből épült templomokról, melyekben bálványok mellett a keresztet is imádják, nagy, sok ezer lakossal biró városokról s e városok lakóiról, akik az európaiakéhoz hasonló, de még gazdagabb ruhát viseltek. E hírekre Velaszkez még nagyobb hajóhadat küldött ki Grihalva Huan vezetése alatt s ez végig hajózta egész Mekszikót, cserekereskedést folyhatott a parti lakosokkal, de letelepedni nem mert. Velaszkez attól félt, hogy valaki megelőzheti s nyomban ezek visszaérkezte után újabb csapatot szervezett, melynek élére Kortez Ferdinándot állította, aki a legtekintélyesebb és legtapasztaltabb gyarmatosok egyike volt. Kortez, aki kitűnő nevelésben részesült, csupa lelkesedésből már 1504-ben az Újvilágba ván-
dorolt és Kubán sokáig Velaszkez titkára volt. Szívesen vállalkozott e nagy feladatra, de lelkesedése bizalmatlanná tette Velaszkezt, aki tőle vissza akarta vonni a megbízást. De Kortez nem hagyta magát mellőzni s be sem várta a kiküldetésre szánt 11 hajó fölszerelését: gyorsan Trinidad szigetére vitorlázott néhány hajójával. Ott több, Kubára induló hajó fölszerelését erőszakkal elvette s a saját hajóit szerelte föl; azt mondta: Velaszkez majd megfizeti a fölszerelések értékét. Azután útnak indult. Hajóin 400 európai, 200 indiánus volt, 14 ágyú s 16 ló. Kis csapatával azon az úton indult, amelyen elődei s mert azoknak Jukatán partjain a tabaszkói benszülöttek ellenségeskedésétől sokat kellett szenvedniük, büntetésből elfoglalta e várost. A szerencsés kezdethez még szerencsésebb véletlen járult. Az indiánok fogságából sikerült egy spanyolt kiszabadítania, aki már évek óta közüttük élt s ismerte nyelvüket s az ország szokásait. Azonkívül a húsz rabszolganő között, akiket az indiánok hódolatuk jeléül Korteznek ajándékoztak, volt egy szép azték nő is, aki a keresztségben a Donna Marina nevet kapta. Ez kedvese lett Korteznek s mint ilyen tolmácsa és sok becses fölvilágositást nyújtott az aztekek politikai viszonyai felől, melyek nagyban hozzájárultak Kortez diadalához e nép fölött.
Tabaszkóból a Szán Huan de Ulva szigetecskéhez vitorlázott s annak közelében alapította meg az első spanyol gyarmatot mekszikói földön. A gyarmatot Villarika de Verakruznak nevezte el. Mikor partra szállt, az azték főnökök barátságosan fogadták. Montezuma fővárosába már eljutott a tabaszkóiak vereségének a hire, amihez még a babona is hozzájárult. Hitük szerint ugyanis az aztekek istene, Koezalkoatel megígérte, hogy valamikor a keleti óczeánon visszatér közéjük. A spanyolok, akik a felhőből kicsapó villámot, a szél gyorsaságával száguldó lovakat hozták magukkal szolgák gyanánt, ezzel eléggé bebizonyították az azték nép előtt, hogy ők a viharfelhő s a szél istenének gyermekei. Így hát az aztekek parti kormányzója parancsot kapott, hogy barátságosan fogadja az idegeneket s kívánságaikat lehetőleg teljesítse.
A csudás spanyol hajók, a velük levő s a fogságból kiszabadított ember kitűnő azték írása mind hozzájárult ahhoz, hogy az aztekek az idegeneket emberfölötti lényeknek tartsák. Kortez azt üzente a királynak, hogy ajándékokat hozott messze Keleten élő urától, akinek személyes üzenetét kell átadnia Montezumának. Csakhamar drága ajándékok érkeztek Monte- zumától, aki azonban azt üzente, hogy Kortez elégedjék meg ennyivel s ne látogassa meg fővárosában. Kortez erre szövetkezett a kissé északabbra lakó totónak néppel, mely csak kényszerből tűrte az aztekek igáját s már előbb meghívta őt: látogatna el fővárosukba, Csempoallába. Kortez előbb meglátogatta őket, azután elindult Mekszikó belsejébe. Montezuma ajándékait azonban nem Velaszkeznek, hanem egyenesen a spanyol királynak küldte el s arra kérte, tegye meg őt a spanyol korona számára meghódítandó új ország kormányzójának. Hogy pedig társai ne is gondolhassanak a visszatérésre, kijelentette, hogy a hajók hasznavehetetlenek s elégette őket. Velaszkez hívei ellenszegültek, de a többség legyőzte őket.
Kortez most Velaszkez legelőkelőbb híveit megölette s úgy indult az aztekek ellen. Előbb is Tlazkala bátor hegylakóival kellett megküzdenie. Véres csatában, melyben a spanyolok is sok embert vesztettek, legyőzte őket, aztán békét kötött velük. A tlazkalaiak is gyűlölték Montezumát, aki őket le akarta igázni s csatlakoztak Kortezhez. Hosszabb pihenő után Kortez tovább vonult s elért Koluláig, ahol Montezuma követei várták, s uruk nevében felszólították, hogy visszatérjen. Indián szövetségesei figyelmeztették, hogy a városból való távozásakor a lakosság meg fogja támadni, mire Kortez elfogatta a követeket s a várost teljesen elpusztította.
Most már Montezuma sem mert ellenkezni. Kortez seregével csakhamar eljutott a Popokatepetl hegygerinczén át a mekszikói völgybe. Lépten- nyomon csudálatba ejtette az a magasfokú műveltség, melylyel Tenitoklán tengertől mosott partjain s belsejében találkozott. Montezuma alázatosan ment elébe a város belsejében s apjának várszerű palotáját engedte át a spanyoloknak lakásul. Eleinte a király és a spanyolok látszólag barátságban éltek. A térítési kísérleteket Montezuma méltóságteljesen visszautasította, de hajlandó volt V. Károly császár fönhatóságát elismerni s neki gazdag adót fizetni. De nem volt őszinte. Az ő parancsára a Verakruzban visszamaradt spanyolokat orvul megtámadták. Mikor ezt Kortez megtudta, kényszeritette Montezumát, hogy palotájából a spanyol táborba költözzék, ahol úgyszólván fogva tartották. Ünnepélyesen meg kellett hódolnia Károly császár előtt s az uralmat a spanyoloknak átadnia, akik lassanként az egész ország közigazgatását magukhoz ragadták.
Időközben Kortez követe, Alaminosz, akit az még a partról Spanyolországba küldött, útközben fölkereste ura parancsa ellenére Velaszkezt s elmondta, mily sikere volt Korteznek vállalkozásában. Velaszkez erre bepanaszolta Kortezt a spanyol kormánynál, azonkívül N a r v a e z Panfiló vezetésével hatalmas sereget küldött Kortez után, hogy tőle a zsákmányt elragadja. Narvaez serege jóval nagyobb volt, mint Kortezé, de nem szerette urát, amit Kortez megtudott s így azt remélte, hogy Narvaez seregének nagy részét magához hódíthatja, annál inkább, mert azt is tudta, hogy Kólón Diego alkirály határozottan megtiltotta Velaszkeznek, hogy őt sikeres munkájában megakadályozza. Kortez egész seregével Narvaez ellen vonult, éjszaka idején megtámadta s legyőzte, sőt őt magát is elfogta. Erre Narvaez egész serege átpártolt Kortezhez.
Alig hagyta azonban el Kortez seregével Tenitoklánt, a városban forrongás támadt. Egy nagy ünnepség alkalmával le akarták ölni a visszamaradt spanyolokat s Montezumát megszabadítani. De a spanyol őrség parancsnoka, Alvaradó, idejében értesült a tervről s megelőzte az összeesküvőket. Iszonyú vérfürdőt rendezett az ünneplő sokaságban s minden irányban szétkergette őket. Erre a mekszikóiak nyílt ellenségeskedést kezdtek, úgy, hogy Alvaradó kénytelen volt Korteztől segítséget kérni. Ez csakhamar egész seregével Mekszikóba sietett. A várba nagyobb baj nélkül bejutott, de aztán minden oldalról megtámadták. Kortez kényszeritette Montezumát, hogy a vár falán megjelenjék s alattvalóit csendre intse, de mikor Montezuma harczosait fölszólította, hogy engedjék a spanyolokat bántatlanul elvonulni, a nép dühe ellene fordult s kövekkel oly súlyosan megsebesítették, hogy néhány nappal később meghalt.
Kortez világosan látta, hogy ha nem akar nyomorultul elveszni, minden áron ki kell jutnia a városiból. Egy éjszaka ki is vonult. Alig hagyta azonban el seregével a várat, az aztekek, akik erre számítottak, iszonyú tömegekben támadták meg mindenfelől. Rettenetes, véres harcz kezdődött az éjszaka sötétségében. A spanyol sereg s a benszülött szövetségesek kétharmada elpusztult, a többi is majdnem mind megsebesült. Az összes zsákmány elveszett, az összes ágyuk s majdnem valamennyi ló az aztekek kezébe került tömérdek fogolylyal. Kortez maga csak nehezen menekült.
Hónapokig tartott, míg a spanyolok és szövetségeseik a veszteségeket és fáradalmakat kipihenték. Közben a partról újabb spanyol csapatok is érkeztek, úgy hogy Kortez 1520 végén újabb hadjáratra indulhatott. Tervszerűen nyomult előre a szigeten fekvő Teniktoklán ellen. Ott Knitlahuak király, aki a spanyolokat annak idején a fővárosból kiűzte, időközben meghalt s utóda Kvatemocsin lett, aki nagy bátorsággal s óvatossággal vezette a város védelmét. A spanyolok nagy véráldozatok árán nyomulhattak csak lépésről-lépésre előre. De azért bár lassan, de szakadatlanul tért hódítottak s tizheti harcz után a védelmezők a város egy szűk részébe szorultak. Kvatemocsin menekülni akart, de a spanyolok elfogták, mire 1521 augusztus 13-án Teniktoklán hős védelmezői elhagyták a város romjait.
Kortez e diadal után az ország közigazgatását szervezte. Újra fölépítette Mekszikó városát, amelyet csakhamar ellepett a Spanyolországból áthajózott, kincsre szomjas kivándorlók serege. Azután az országban több helyen európai telepeket alapított.
Ebben az időben tért vissza a Viktória, az egyetlen hajó, mely Ma- gellyán hajórajából megmaradt. Hajósai oly csudás dolgokat beszéltek a füszerszigetekről, hogy Kortez egy odavezető rövidebb ut fölfedezésére mindent megkisérlett. Kikutatta Mekszikónak a Csöndes-Óczeántól mosott túlsó partvidékeit s azt hitte, hogy valahol sikerül Mekszikón keresztül csatornát felfedeznie, mely a Csöndes és az Atlanti Óczeánokat összeköti, de fáradsága kárba veszett. Két kutató csapatot küldött Mekszikó külső partvidékeire. Az egyik A l v a r a d o Pedro vezetése alatt benyomult a maja törzs területére, akik a mai Gvatemalában laktak és hosszas harczok után meghódította országukat. A másik csapat, mely O l i d Krisztobal vezetése alatt az Atlanti-Óczeán partján vonult délre, kevésbé volt szerencsés. Olid önállósítani akarta magát s Középamerika partján a maga uralma alatt gyarmatot alapított. De Kortez hamar hirt kapott árulásáról, utána nyomult s elűzte a gyarmatról, mielőtt az Velaszkezzel még érintkezésbe léphetett volna. Kortez eme kiküldetések nyomán ismét új földterületeket szerzett Spanyolországnak, meghódította Jukatán félszigetét, ahonnan a spanyol hajók sokáig tömérdek kincset vittek az anyaországba.
Mialatt Kortez seregével Olid ellen ment, a főváros lakossága hozzá hűtelen lett. Sokáig távol maradt s így azt hitték, hogy elveszett. Számos ellensége elérkezettnek látta az időt, hogy az uralmat magához ragadja. Igaz, hogy ez az ellenkormány Kortez közeledésének hírére összeomlott, de az elégedetlenség csirája el volt hintve s Kortez 1527-ben kénytelen volt Spanyolországba menni, hogy ügyét személyesen hozza rendbe. Az indiai tanács ugyan felmentette őt a felhozott vádak alól, de mint annak- előtte Kolumbust, úgy most őt sem helyezték vissza állásába s mikor 1530-ban Mekszikóba visszatért, egy közben kinevezett főkormányzónak volt kénytelen magát alávetni. Későbbi időben még fölfedezte Kaliforniát s fölfedezésével megerősítette azt a hitet, hogy Északamerika sem függ össze az ázsiai szárazfölddel.
Kortez sikerei további fölfedezések megkísérlésére biztatták a spanyolokat. Középamerika indiánusaitól a spanyolok arról értesültek, hogy délfelé ép oly hatalmas és gazdag államok léteznek, mint északon s így figyelmük dél felé irányult. A dél felé vezető utak alkalmával a spanyolok eleinte csak roppant alacsony műveltségi fokon álló néptörzseket ismertek meg a Csöndes-Óczeán partjain. Azért tartott oly soká, míg az inkák mesés országát fölfedezték. Később félreértésből P e r u n a k nevezték el ezt az országot. And ago ja Paszkál 1522-ben a Szent Miguel öblöcske partjain fölfedezte a kis Biru országot. Annak lakóitól tudták meg az aranyra éhes spanyolok, hogy messze délre, a Csöndes-Óczeán partján roppant gazdag és hatalmas ország terül el, ahol az arany bővében terem.
Az indiánok elbeszélése különösen Andagoja egyik kísérőjére, P i z a r r o Ferenczre volt nagy hatással. Pizarro közönséges kalandor volt. Hazájában, Spanyolországban disznópásztor volt, de már mint ifjú 1508-ban Hojedával ment át Amerikába s ott meglehetős tapasztalatokat szerzett, nagy szívóssága pedig urai előtt is tiszteletet szerzett neki. Ez a tulajdonsága segítette az aranyország fölfedezéséhez. Pénze nem volt, hogy külön csapatot szervezzen, ezért terve kivitelére A1 m a g r o Diego gyarmatossal szövetkezett, akinek ugyan szintén nem volt pénze, de egy sereg elszánt kalandort vezetett Pizarro táborába. A pénzt azután a kanadai vikárius, Luke Fernando, Davila Pedrariasz kormányzó s egyes gyarmatosok adták.
Az első kísérlet 1524-ben eredménytelen volt. Néhány hónappal később Pizarro hajói újra útnak indultak. Hosszú, fáradságos ut ulán, mely alatt a vállalkozás a pénzes megbízók csüggetegsége miatt már majdnem meghiúsult, Pizarro végre egy hajóval elérte az inkák országát. A kvajakoili öbölben kötött ki s ott a benszülött indiánusokkal való békés érintkezés ideje alatt alkalma volt meggyőződnie arról, hogy az aranyországról szóló hírek nem túlzottak. Pizarro erre visszatért Panamába s pénzes megbízói határozata következtében 1528-ban áthajózott Spanyolországba, hogy a hódításhoz szükséges jogokat és kiváltságokat a kormánytól megszerezze. Mikor két évvel később visszatért, zsebében volt a kormányzói kinevezése, szövetségesei részére pedig a nyereségben való rész biztosításáról szóló hivatalos irás. Almagro Tumber parancsnoka lett, amivel ugyan nem volt megelégedve, de egyelőre nem mutatta boszuságát. Mikor a hóditó útra elindultak, 200 spanyol volt velük, de Tumberbe erősítéseket küldtek utánuk. Ott hallotta meg Pizarro, hogy a két inka fejedelem: Huaszkár és Atahnalpa egymással testvérháborúban állott s bár azt nemrég befejezték, békekötésük egyiküket sem elégítette ki. Hogy visszavonulását biztosítsa, a parton megalapította a Szent Miguel gyarmatot, majd elindult az ország belsejébe, abba a részbe, ahol a parti lakók hírei szerint Atahnalpa inkának kellett tartózkodnia.
Bár csak 168 spanyol indult el vele, Pizarro még sem riadt vissza a vállalkozástól. Atahnalpa már vágyott a spanyolokkal való ismeretségre s így a kis csapat akadálytalanul jutott el a hegyek között fekvő Kajamarka városába, amelynek közelében az inka serege táborozott. A város el volt hagyatva, Pizarro tehát elfoglalta s a védelemre rendezkedett be, nehogy meglephessék. Azután cselhez folyamodott. Követet küldött az inka táborába s arra kérette Atahnalpát; látogassa meg a spanyolokat a városban. Az inka másnap kis kísérettel csakugyan a városba jött. Mikor a vásártérre ért, egy spanyol szerzetes állt elébe s benszülött tolmácsokkal föl- szólitatta, hogy vesse alá magát Károly császár uralmának; közben elébe tartotta a bibliát. Atahnalpa betekintett a könyvbe, majd megvetően a földre dobta, mire a pap fölháborodottan elkiáltotta magát. Ez volt a csata jele. A spanyolok minden oldalról a térre rohantak s elfogták az inkát. Kísérete kétségbeesetten harczolt az inka megszabadításáért, de végre is kénytelen volt visszavonulni.
E vakmerő terv kivitelével Pizarro már úgyszólván meghódította az országot. A benszülött sereg szétfutott, ő pedig az inka tekintélyének segítségével minden kívánságát keresztülvitte. Jól bántak a fejedelemmel, de Kajamarkát nem volt szabad elhagynia. Mikor a fogoly inka látta, mily mohósággal kutatnak a spanyolok arany után, azt ajánlotta Pizarró- nak, hogy ha szabadon bocsátja, azt a szobát, amelyben lakik, embermagasságig megtölti aranynyal s ezüsttel. A spanyolok elfogadták az ajánlatot s Atahnalpa beváltotta ígéretét. Pizarro mindamellett folytatta az
Áldozás Máj ák istene, Kukulkán előtt.
Kukulkán, a mája törzs istene előtt térdel a főpap és áldozatot mutat be. Az áldozat abbóljjáll, hogy a főpap a kezében levő érdes gyökérkötéllel addig riszálja a nyelvét, míg abból vér csöpög az előtte álló áldozati edénybe.
ország elfoglalását. Megtudta, hogy a trón jogos örököse, Huaszkár még él. Kezébe akarta tehát keríteni, de Atahnalpa, aki megtudta e tervet, meggyilkoltatta veszélyes vetélytársát, amivel egyébként csak a saját sorsát pecsételte meg.
Az Atahnalpától ígért arany még nem volt egészen együtt. Az inka tanácsára tehát Pizarro öcscsét, Fernandót kis csapattal a jakamaki templom kincséért küldte el. A templomot ugyan üresen találta Fernando, mert a kincseket az indiánok időközben biztosabb helyre vitték, de mesés hírekkel tért vissza az ország kitűnő közigazgatásáról s arról a magas műveltségről, melyet a lakosoknál tapasztalt. Az arany pedig folyton gyűlt az inka szobájában. Pizarro és társai nem tudták bevárni, hogy a váltságdíj együtt legyen s fölosztották maguk között a sok milliót érő aranyat és ezüstöt. Időközben Almagro nagy sereg spanyollal a városba ért s így Pizarro serege nagyon megerősödött. Atahnalpa a szabadságát követelte s minthogy a sok arany már meg volt, csak útjukban állt a hódítóknak, Pizarro tehát őt, mint királygyilkost, Isivégeztette és a királyi család egy másik tagját tette meg fejedelemnek, hogy így továbbra is engedelmességre szorítsa a benszülötteket. A két király halálával azonban az indiánok mindjobban húzódtak a spanyoloktól, sőt itt-ott már nyílt ellenségeskedést is kezdtek a betolakodó idegenek ellen.
Pizarro tehát elhagyta Kajamarkát. Ő maga a főváros, Kuzkó ellen indult. Elkeseredett harczok után, melyekben a spanyoloknak is nagy volt a veszteségük, el is foglalta azt. Egy másik csapat Atahnalpa fővárosát foglalta el s vele egész Kitó országot. Csakhogy Kuzkó messze volt a parttól, nem nyújtott elég biztonságot s ezért Pizarro a Rimák folyó torkolatánál új fővárost épített: Limát.
Pizarro most már minden irányban seregeket küldött újabb fölfedezésekre. Az egyiket Almagro vezette, aki keresztül haladt a mai Bolívián s fölkutatta Csile nagy részét, de mert ott nem igen akadt kincsekre, visszatért. Éppen jókor érkezett, hogy a Kuzkóban levő spanyolokat nagy veszedelemből szabadítsa ki. A Pizarro által kinevezett inka meghalt s helyébe Mankó inkát helyezték a spanyolok a trónra. De mert a nép sehol sem mutatott nagy ellenkezést a hódítókkal szemben, nem is igen volt szükségük a fejedelem tekintélyére. Alig ügyeltek rá, úgy, hogy egy szép napon megszökhetett. Az ország északi részébe menekült s általános fölkelést szervezett a spanyolok ellen. A spanyolok Kuzkóban bizonyára elpusztultak volna, ha Almagro segítségükre nem jön s az aztékeket vissza nem szorítja.
Almagrót a spanyol kormány Peru egy részének kormányzójává nevezte ki, de Pizarro ezt nem akarta elismerni, mire kettejük között kitört a rég lappangó viszály. Véres polgárháború következett, mely csak az összes vezetők halálával ért véget. Pizarro Ferdinánd legyőzte Almagrót s kivé-
Kszokikalko lépcsős szentélyének romjai.
Az ős vallás egyik szentélye volt; Kszokikvetet Inak, a virulást hozó és gyümölcsöt termő anyaföld istennőjének temploma
geztette. De mikor fivérei érdekében Spanyolországba ment, elfogták és élte fogytáig tartó börtönre ítélték. A kormány a dolgok rendezésére Kasztrót küldte Peruba. Mire odaért, Almagro fia megölette Pizarro Ferenczet s Kasztro ellen is föllázadt. Serege azonban a kupaszi csatában vereséget szenvedett, ő maga foglyul esett s a vérpadon halt meg. A hódítók közül már csak Pizarro Gonzalo volt életben, de őt is kivégezték, mikor Gaszka Pedro új kormányzó ellen lázadást szervezett. Gaszka azután végre helyreállította Peruban a nyugalmat s a benszülötteket megvédelmezte a gyarmatosok kegyetlen bánásmódja ellen.
Gaszka kiküldte Valdia Pedrót, hogy Csilét, melynek egy részét már Almagro fedezte föl, elfoglalja. Valdivia megalapította Szant-Jágo városát, majd az ország belsejében Konszepsziont. A bátor aranka indiánok legyőzésével végre az egész ország meghódolt. A következő évtizedekben az egész szárazföldet átkutatták a hódítók. Szol is z Diego már 1515-ben eljutott a La Plata torkolatáig, Mendo z a Péter pedig 1535-ben gyarmatosítani kezdte az új területet, a későbbi Paraguait. A Pilko- majo s a Paraguai folyók egyesülésénél megalapította Aszszenzion városát. A spanyol gyarmatokban sehol sem keveredtek össze a hódítók a ben- szülöttekkel oly mértékben, mint Aszszenzionban, ahol úgyszólván teljesen egybeolvadtak.
Az egyes gyarmatok között mindenfelé összeköttetést létesítettek a fölfedezők. Fölhasználták a sok újonnan fölfedezett vizi utakat, melyek segítségével északra s délre is elérhették a tengert. Az Amazont is ismerték már, de állandóan csak 1641 után kezdték vizi közlekedési útnak használni, mikor a portugálok hatalmas sereggel Párából egész Kitóig nyomultak föl. Ekkor kezdődött az Amazon folyamvidékének rendszeres kutatása, mely csak az indiánok kihalásával s a missziók működésének megszűnésével ért véget. Legnehezebben ment Délamerika északkeleti részének meghódítása és gyarmatosítása. Az Orinoko és a Magdalena folyó közötti területen véres vereségeket szenvedtek a spanyol hódítók. A karaibok SZÍVÓS és irgalmat nem ismerő ellentállását csak úgy tudták megtörni, hogy Basztidasz Rodrigo a XVI. század huszas éveiben Szanta Mártában karaib földön gyarmatot alapított, melyet a szomszéd gyarmat, V e n e - z u e l a Sikeresen támogatott.
Az inkák országának meghódítása után is sokáig tartotta magát az aranyországról szóló hir. Ez a gazdag föld állítólag Peru északi részében
volt. De sokáig hasztalan kutatták, végre 1536-ban K e z a d a Gonzalo-
nak sikerült azt fölfedeznie. A Magdalena folyón fölfelé hajózva, végtelen szenvedések után elérte a gazdag földet, a csibcsák birodalmát, a későbbi Új G r a n a d á t , a honnan mesébe való kincsekkel tért vissza a
tengerpartra. A kincses oszágok után való hajszát aztán már abbahagyták a spanyolok. Hiszen, a mit lehetett, fölfedeztek, meghódítottak, aranyától, drágakövétől megfosztottak. A hatalmas gyarmatbirodalom szervezésének nehéz munkája következett ezután.
Kolumbus a neki biztosított kiváltságok alapján azt képzelte, hogy a spanyolok amerikai gyarmatbirodalma egyetlen hatalmas helytartóság lesz, mely fölött majd ő, illetve utódai, mint alkirályok, kormányzók, tengernagyok korlátlan hatalmat gyakorolnak, míg a spanyol koronát majd csak a fönnhatósági jog, némi befolyás a hivatalnokok kinevezésére s nyereségrész illeti. Nemcsak Kolumbus, de utódai is így vélekedtek s évtizedeken át pörösködtek a koronával. Ez a pörösködés nagyon egyszerűen ért véget. Kolumbus utódai teljesen képtelenek voltak az általuk igényelt állások betöltésére, amellett annyi törvénybe ütköző közönséges bűntettet követtek el, hogy örültek, a mikor jogaik nagy részétől való lemondásukkal a börtöntől megszabadultak. De ettől eltekintve nagyon bonyolult volt a kérdés. Kolumbus sem tartotta be a spanyol udvarral kötött szerződését. Először is nem érte el azt a czélt, (az Ázsiába vezető nyugati, rövidebb- nek képzelt tengeri utat) melynek az egész vállalkozás szólt, s a hajók fölszereléséhez szükséges pénzt sem ő adta. De azért sem lehetett az egész gyarmatbirodalom vezetését Kolumbusra bízni, mert ahhoz nem volt tehetsége. Az a mód, ahogy ő a fölfedezett területeken berendezkedni kezdett, az Antillák benszülött lakosainak alig néhány év alatt úgyszólván teljes kihalását vonta volna maga után. Eleinte nem talált aranyat, drágaköveket, tehát úgy tett, mint a portugálok. A hajókat benszülöttekkel tömte meg s azokat küldte áru helyett rabszolgának az anyaországba. Ezt a rabszolgakereskedést Izabella és Ferdinánd erélyes parancsára hagyta csak abba. Mikor aztán később ő maga kérte a kormányt, hogy a rend helyreállítására valami magas hivatalnokot küldjenek neki a gyarmatokba, nyilvánvalóvá lett, hogy az 5 kormányzási rendszere rossz s a vizsgálat megmutatta, hogy az előre Ígért jogai és kiváltságai daczára sem lehetett az egész terület igazgatását Kolumbusra bízni, mert erre a feladatra képtelennek bizonyult.
Izabellát és Ferdinándot az ismeretlen földek fölfedeztetésében kettős czél vezette: ennek előmozdításában terjeszteni akarták a kereszténységet s a messze kelet drága, értékes kereskedelmi termékeit eddigi utjukról el akarták téríteni, s azokat egyenesen a spanyol kikötőkbe terelni. A kereskedelmi forgalmat akarták gazdagítani. Ezt bizonyítja az is, hogy a spanyol uralkodók a gyarmati ügyek vezetését először is a „kaza de kontrataszion“-ra (a kereskedelmi forgalom házára) bízták, mely első sorban is kereskedelmi vállalkozásokkal foglalkozott s a lisszaboni indiai társaság mintájára volt szervezve. Ez a hivatal mindvégig megtartotta eredeti nevét, bár rendeltetése, czélja, eszközei csakhamar megváltoztak.
Mikor a kaza de kontratasziont 1503-ban megalapították, az volt a föladata, hogy a gyarmatokkal folytatott kereskedelmi forgalomban a korona érdekeit képviselje. Amint Kolambus gyarmatosító rendszerével szakítottak, megváltozott a kaza de kontrataszion rendeltetése is. Most már nem az volt a fő dolga, hogy a kereskedelmi forgalomban a korona érdekeit képviselje, hanem inkább az anyaország és a gyarmatok közt fönnálló kereskedelmi és hajózási forgalom szabályozása és ellenőrzése. Ezzel a kaza de kontrataszion közigazgatósági hatóság lett, amivel természetesen bírói jogok is jártak. Már 1511-ben a kaza három hivatalnokán: a pénztárosán, faktorán és könyvelőjén kívül legalább egy jogtudóst is alkalmaz. Ebben az évben egyébként is megnövekedett a kaza hatalma. A kormány ugyanis ráruházta a levelezés ellenőrzését is. Hivatalnokai nemcsak a gyarmatokból a kormányhoz érkező minden levelet nyitottak ki és olvastak el, hanem a kormánynak a gyarmatokba intézett minden okmányát is megnézik és följegyzik. Sőt a hivatalnokok azt a parancsot is kapták, hogy a kormány minden olyan rendelete ellen, mely előttük helytelennek, vagy aggodalmasnak látszik, óvást emeljenek és azok végrehajtását fölfüg- geszszék. A kaza hatalma tehát folyton gyarapodott; kisebb ügyekben ítélete később már megfölebbezhetlen volt, nagyobbakban az indiai tanácshoz lehetett ítélete ellen fölebbezni.
Bár Kolumbusnak szerződésileg messzemenő alkirályi, kormányzói és tengernagyi kiváltságokat adtak, a kormány elejétől fogva alapos fölügyeletet gyakorolt gyarmati ügyekben és a legfölsőbb vezetést nem adta ki a kezéből. Mikor aztán Kolumbust jogai gyakorlásától fölfüggesztették, a vezetés teljesen a kormány kezébe ment át, melyet az ideiglenesen egy korona-hivatalnok utján gyakorolt. A koronatanácsban Fonszeka érsek volt mértékadó a gyarmatügyekben, titkár egyideig Gricsio volt, utána pedig Konszilosz Lope, aki a Ferdinánd és Szép Fülöp közt kitört trónviszályban olyan végzetes szerepet játszott.
Mikor 1509—12-ben Kólón Diego jogait apja örökére elismerték, e jogokat nagyon megszorították. Már akkor előkészítették a folyton nagyobbodó gyarmatbirodalom fölosztását. Kolumbus utódai csak azokon a földeken gyakorolhatták jogaikat, melyeket közvetlenül a tengernagy fedezett föl s ott is csak megszorításokkal. Elsőbirósági Ítéletet hozhattak, de már 1511-ben fölállította a kormány a szent-domingói főtörvényszeket, melyhez minden ügyet meg lehetett fölebbezni, mely egyenesen a király nevében ítélt gyarmati ügyekben, sőt az alkirályokat is maga elé idézhette. Ennek a törvényszéknek tehát nagyon fontos szerepe volt gyarmati dolgokban s teljesen ellensúlyozta azokat a jogokat, melyek az alkirályt, vagy kormányzót szerződésileg megillették. De nemcsak ez a törvényszék, a papság is nagyon megszorította az alkirály hatalmi körét. Eleinte csak szerzeteseket küldtek a gyarmatokba, hogy a vallás érdekeit megvédjék és a benszülötteket a keresztény vallásra térítsék. Ezek a szerzetesek elejétől fogva viszályban álltak a világi hatóságokkal. Amint a kormány tisztán látta, mily roppant
Endrei Zalán : A Világ T«*rtérteltn**. Ili
Kép .n ink vízi ez iö korából.
Eretnekséggel vúdull leány kínvallatása
birodalommal gazdagodott, nyomban hozzáfogott a vallási ügyek rendezéséhez is. A pápa Ferdinánd javaslatára, 1512-ben két püspökséget állított föl Eszpanyola szigetén és pedig Szent Domingóban és La Vegá-ban. Ezeket több más követte s csakhamar érsekségek, püspökségek és plébániák egész hálózata keletkezett a gyarmatbirodalomban. Hogy azonban a papság a kormányhatalomra veszélyessé ne válhassék, a korona intézkedett, hogy a pápa őreá ruházza az Újvilág minden vallási javadalma fölött a kegyúri jogot.
Így hát V. Károly, mikor nagyapja birtokába lépett, jól szervezett birodalmat, kitűnő közigazgatást talált birtokain. Minthogy az Újvilág fölfedezését kizárólag Izabella királynő kezdeményezte, közjogilag az összes gyarmatok Kasztilia koronája alá tartoztak. A gyarmatok az alkirálynak adott kiváltságok megváltása után teljesen a korona magánuradalmai lettek s minden jövedelmük őket illette meg. A kormány a gyarmatokba való bebocsátást szigorú szabályokhoz kötötte, hogy pedig e szabályok betartását ellenőrizhesse, az anyaország és a gyarmatok között való közlekedést kizárólag Szevilya városához, vagyis annak kikötőjéhez Szán Lukasz de Bar_ ramedá-hoz kötötte. Ebből azonban sok hátrány is származott. V. Károly uralkodásának első éveiben heves mozgalom indult meg Szevilyának e kiváltsága ellen, de végre mégis a korona érdekei győztek s az egész gyarmati közlekedés késő időkig Szevilya városához volt kötve.
A spanyol gyarmati politikában legkülönösebb volt az anyaországnak a gyarmatok őslakóival, a benszülöttekkel szemben tanúsított magatartása. Kolumbus is úgy gondolkodott, mint a portugálok. Majd hatalomnak tekintette a benszülötteket, melylyel harczolni, vagy szerződéseket kötni lehet, majd meg egyszerű terméknek, mint minden egyéb gyarmati terméket, melyet az ember vesz és elad, amint az üzleti érdeke kívánja. De mindenesetre idegen embereknek, vagy idegen tárgyaknak nézte a benszülötteket. Kolumbus például, mikor harmadik útján hiába vadászott arany, fűszer s egyéb értékes áru után, hogy útja sikertelenségét eltakarja, a hazatérő hajók egyikét benszülöttekkel tömte meg, hogy azokat Szevilyában rabszolgák gyanánt eladassa.
Ezt a szándékát azonban a spanyol kormány, vagyis inkább Izabella királynő, mint a gyarmatok ura, meghiúsította. Amint az eleven áruczikk megérkezésének hírét vette, parancsot küldött Szevilya hivatalnokaihoz, hogy az indiánusok eladását függeszszék föl, míg el nem határozzák, vájjon az indiánokkal isteni és emberi jog szerint szabad-e rabszolgákként bánni. Csakhamar másik parancs érkezett, hogy az indiánokat azonnal küldjék vissza hazájukba s bocsássák őket szabadon. Ez nagy horderejű döntés volt, vele egészen új, eddig sehol sem alkalmazott gyarmati politikát kezdett Izabella királyné. Bizonyos, ha férjén, Ferdinánd királyon áll a döntés, ez nem történik meg. Erre abból is lehet következtetni, hogy Izabella királyné végrendeletében és pótvégrendeletében különösen szívére kötötte férjének a benszülöttek védelmét. Ez a pótvégrendelet nagyon fontos haladás volt a benszülött kérdést szabályozó törvényhozásban. Ezekben a törvényekben a benszülöttek világosan mint egyenlőjogú alattvalók vannak megnevezve, akiknek élete és tulajdona a korona védelme alatt áll.
Az ellen, hogy az indiánok egyenjogú alattvalók legyenek, nemcsak a gyarmatosok és a gyarmati hatóságok, hanem a papok is tiltakoztak. A gyarmatokból munkásanyag hiányában nem lehetett jövedelemre számítani. Az indiánok azonban sem a gyarmatosok számára teljesítendő munkára, sem arra nem voltak hajlandók, hogy a hódítókkal sokáig barátságos érintkezést tartsanak fönn Erre azonban elengedhetetlen szükség volt, egyrészt az indiánok műveltségének emelése czéljából, másrészt azért, hogy őket a keresztény vallásra lehessen téríteni. Ezért jelentették ki az egyházi és világi hatóságok, hogy az őslakók teljes egyenjogúsága a gyarmatok romlását jelentené. A sok tárgyalásnak az lett a vége, hogy elvileg szabadnak s egyenjogúnak jelentették ki a benszülötteket, de egyrészt azért, hogy az európai erkölcsökre szoktathassák, másrészt, hogy megtéríthessék őket, az őslakókat egyes gyarmatosok mellé beosztották s védelmük alá helyezték. A törvény ugyan jóindulatú fölügyelet czéljából tette ezt, a gyarmatosok azonban arra használták föl, hogy teljesen elnyomják s rabszolgasorba kényszerítsék az indiánokat, ami rohamos pusztulásukat vonta maga után.
Az először fölfedezett és gyarmatosított Antilla-szigeteken meglepő gyorsan haltak ki a benszülöttek. Ennek pedig sok oka volt. Először is sokkal kevesebben voltak, mint ahogy azt a fölfedezők hitték és vallották. Kolumbusnak érdekében állt a számukat túlbecsülni, hogy fölfedezése értékét emelje. Hiszen a szárazföldről az Antillákra átvándorolt arnakok csak halászattal s vadászattal foglalkoztak s így nagyon népes telepeket nem is igen alkottak, azonkívül a karaibokkal, ezzel az emberevő néppel folytatott folytonos háborújukban is pusztultak. Sokan a vadonba menekültek, sokan a keresztények üldöző fegyvereitől hullottak el. Ehhez járult a szokatlan munka, a megváltozott életmód s a sok betegség, melyet az európaiak hurczoltak az Újvilágba s melyek szintén nagy pusztítást vittek végbe a benszülöttek között. Tehát nemcsak a spanyolok rossz bánásmódja, de sok szerencsétlen körülmény is okozta az őslakók gyors kihalását.
Azonban az őslakóknak a szigeten való gyors pusztulása az indiánok szabadságáról szóló törvény megszegéséhez vezetett. Már 1505-ben megengedte Ferdinánd, hogy azok az indiánok, akik a spanyol kultúra és a kereszténység terjesztésének fegyveresen ellene szegülnek, legyőzetésük esetén rabszolgának használhatók. Az indiánokat könnyű volt ellenállásra ingerelni. Azután tömegesen czipelték őket a kisebb szigetekről a nagyobbakra rabszolga gyanánt Csakhogy a folyton növekvő munka elvégzésére nem voltak ezek a szerencsétlenek elegendők, tehát a szárazföldön, különösen Délamerika északi részén kezdtek vadászni rabszolgák után. Olyan rettenetes rabszolgavadászat kezdődött ekkor s a szerencsétlenekre olyan embertelenül bántak, hogy Kordoba Péter dominikánus barát a szószékről a spanyolok örök szégyenének bélyegezte a benszülöttekre alkalmazott állatias bánásmódot. Lelkes hive lett Kordobának a kubai L a s z K az a s z Bertalan, aki hatalmas mozgalmat indított a benszülöttekkel való emberibb bánásmód érdekében, sőt a spanyol udvarhoz is elment, ahol a a legirtózatosabb színekben festette az őslakók rettenetes sorsát. Annyit mindenesetre elért, hogy bizottságot küldtek ki a gyarmatokba a dolgok megvizsgálása végett. Az első bizottság hieronimita barátokból állt, de csaknem háborúságba kergette egymás ellen a gyarmatokban élő fran- cziszkánusokat és dominikánusokat, akik az indiánok jobb sorsa érdekében a mozgalmat megindították. A viszonyok annyira kiélesedtek, hogy a kormány visszahívta a papi bizottságot s az egész ügy rendezését egy világi hivatalnok kezébe tette. Ez a hivatalnok, Figeroa Rodrigo azután mindent megtett az őslakók érdekében. A békés indiánoknak védelmet s bizonyos szabadságot biztosított, az ellenségeseket továbbra is rabszolga gyanánt lehetett használni. Rögtön azt is megállapította, hogy mely indiánusok tekinthetők ellenségeseknek, ezt pedig annyi jóakarattal cselekedte, hogy az által a rabszolgavadászok működését nagyon kis területre szorította.
Ehhez járult az is, hogy a sziget-gyarmatokban gazdasági átalakulás történt. A szigetek kereskedelme, a kormány minden erőlködése daczára, folyton csökkent. Amíg lehetett, cserekereskedést űztek a spanyolok. Ami értékeset találtak a benszülöttnél, elszedték tőle vagy becserélték; az Európából küldött növények méghonositásához pedig az őslakók nem értettek; a spanyolok pedig, mint alsóbbrendű munkával, nem akartak vele foglalkozni: úgy, hogy a kereskedelem s egyáltalán a gazdasági élet csakhamar pangásnak indult. Amellett e fölfedezett nagyobb földdarabok mind több munkaerőt vontak el a szigetekről s így történt, hogy Szántó Domingo, melynek azelőtt virágzó kereskedelme volt, csaknem egész fontosságát elvesztette. Változás csupán a czukornád meghonosításával s művelésével állt be. Ez kitűnő s bő jövedelmi forrásnak Ígérkezett, de állandó s szorgalmas munkát kívánt. S ez a körülmény indította a gyarmatosokat a szerecsen rabszolgák behozatalára. Csakhamar belátták, hogy a néger hamar megszokja az éghajlatot s amellett sokkal többet is tud dolgozni, mint a benszülött. Csakhogy a kormány nem pártolta a négerek behozatalát. Később azonban a gyarmatosok sürgős kérésére s minthogy Lasz Kazasz is amellett volt, az indiánok érdekében mégis megengedte. Már 1516-tól évenként 4—5000 fekete rabszolgát hoztak Afrika partjairól. Ezeknek az indiánokkal és fehérekkel való keveredéséből olyan vegyesfajú lakosság fejlődött, mely később óriási gazdasági szerepre volt hivatva. A négerek különben még nehezebben alkalmazkodtak, mint az indiánok és a műveltségre egyáltalában nem voltak fogékonyak. Ha csak lehetett, megszöktek a spanyol korbács elől és a vadonba menekültek, ahol forró hazájuk erkölcsei és szokásai szerint élhettek ismét. Egyébként a szere- csenek később nem egyszer föllázadtak uraik zsarnoksága ellen. 1550 óta a spanyoloknak minduntalan e lázadások leverése adott gondot. A néger fölkelések 1808-ban szűntek meg, amikor is a feketék véres harcz után visszaszerezték szabadságukat, sőt Szántó Domingo nyugati részén önálló államot is alapítottak Haiti köztársaságban.
Lassanként rendezték a benszülöttek helyzetét a spanyolokkal szemben. Mikor V. Károly a trónra lépett, javában folyt a háborúság az indián rabszolgaság hívei és ellenségei között. Minden gyarmatban a főpapok egyikét bízták meg a benszülöttek védelmével. A törvényeket, melyek az indiánokkal való bánásmódot szabályozzák, a szükséghez képest folyton változtatták, míg végre az 1526 november 17-én kelt g r a n a d a i rendelet végleg rendezte ezt az ügyet s a benszülöttekre vonatkozó rendelkezéseket hat szakaszba foglalta össze. A rendelet ugyan még mindig ellenséges és békés indiánokról beszél s megengedi az előbbiek rabszolgasorba való szorítását, csakhogy az ilyenek sorsa fölött esetről- esetre a korona hivatalnokainak kellett döntenie. Ez a törvény nemcsak az összes eddigi gyarmatokra vonatkozott, de mértékadó volt minden új fölfedezési szerződésnél is. Az indiánok javára különben gyors egymásutánban még több rendelet követte ezt a törvényt. Hosszú harcz után az indiánok rabszolgásítását végképp megszüntették s ezt a rendeletet a gyarmatosok heves ellenzése daczára is teljes szigorral érvényre juttatták. A spanyoloktól még be nem telepített földterületek az indiánok szabad földjét képezték s megtérítésüket s erkölcseik szelidiíését teljesen a hittérítők buzgalmára bízták.
A spanyol papság működése a gyarmatokban sokféle, egymással ellentétes elbírálásra adott okot. Kétségtelen, hogy ez a papság érdemeket is szerzett, itt-ott bajt is okozott. A kereszténység terjesztésének túlbuzgó vágya a papokat gyakran arra bírta, hogy az őslakók templomait, bálványképeit megsemmisítse s ezáltal az indiánok akkori történetével, vallásával foglalkozó tudománynak roppantul megnehezítette a munkáját. Másrészt azonban az sem tagadható, hogy csak a papok vettek maguknak annyi fáradságot, hogy az indiánok nyelvét, erkölcseit, szokásait tanulmányozzák s azokból följegyzéseket készítsenek, amivel viszont becses adatokat szolgáltattak az utókornak. Semmivel sem csökkenti e tudományos érdemüket az a körülmény, hogy ezt nem tudományos czélból cselekedtél hanem tisztára az indiánok művelése és megtérítése érdekében.
Ott ahol a papság a világi hatóságokkal együtt működött, nem sok dicsőséges tett fűződött az egyházhoz, viszont azokon az elhagyott területeken, melyeket a spanyolok egy vagy más okból nem telepíthettek be, a papok nagy érdemeket szereztek. E területek lakóit egyedül ők hozták érintkezésbe az európai műveltséggel. Ilyen terület például Délamerikában a La Plata folyótól északra s a Kordilleráktól keletre elterülő vadonterület, melyet az Amazon folyamnak akkor még ki nem kutatott vízhálózata öntözött. Eleinte a perui fönsik kolostorainak francziszkánus és augusz- tinus szerzetesei vették kezükbe az indiánok megtérítését az ősterületeken.
Jól tudták ezek a szerzetesek, hogy amíg az indiánok vándoréletet élnek, nem nyerhetők meg az európai műveltségnek és a kereszténység eszméinek. Azért is mindenekelőtt községek, faluk alapítására bírták őket. E faluk helyeit pedig minden spanyollakta vidéktől távol jelölték ki. Különösen nagy tevékenységet fejtettek ki a jezsuiták Paragvaiban, ahol a kormány nekik rendkívüli önállóságot biztosított.
VI. Sándor bullája ugyan megállapította a határvonalat a spanyol és portugál gyarmatvilág között, de a fölfedezett országok szigorú elhatárolására e bulla szövege mégsem nyújtott elég alapot. Ez pedig folytonos súrlódásokra vezetett Spanyolország és Portugál között, különösen a La Plata folyó torkolatának fölfedezése után. Az ottani gyarmatokkal eleinte nem sokat törődtek a spanyolok és portugálok, csak később ismerték föl értéküket. Ezen a vidéken a spanyolok legfontosabb birtoka a Paragvai partján fekvő Aszunszion volt. Spanyolország egyetlen gyarmatában sem fejlődött ki az őslakók és a hódítók között olyan barátság, mint Aszun- szionban, ahol a spanyolok teljesen összeolvadtak a bátor és becsületes garani néppel. A kis Portugált annyira igénybe vették keletindiai birtokai, hogy Brazíliával, Aszunszionnak a keleti szomszédjával, nem sokat törődött. Tíz évvel azután, hogy Kabral fölfedezte Brazil iát, a portugál kormány a magánvállalkozásnak engedte át ezt a gazdag földet. A parti városokban így különféle nemzetiségű kalandorokból álló, kereskedéssel foglalkozó társadalom fejlődött. Az idegen nemzetiségűek főképpen kereskedéssel és ültetvények művelésével foglalkoztak, a portugálok azonban, akik a ben- szülöttet, mint mindenütt, itt is főképen áruczikknek tekintették, leginkább rabszolgakereskedéssel foglalkoztak. Hajószámra szállították az anyaországba a szerencsétlen indiánokat. Ezek pedig, mint mindenütt, ahol a fehérek üldözték őket, lassanként visszavonultak az ország belsejét boritó vadonba. A portugál rabszolgavadászok leginkább a folyókon nyomultak veszendőbe menő zsákmányuk után s egész a spanyol területekig üldözték őket. Ez volt az oka annak, hogy a két ország viszályban élt, mert a spanyolok a velük barátságban élő bátor és értelmes indián népnek pártjára keltek.
Mikor a portugál és a spanyol korona II. Fülöp alatt 1580-ban egyesült, a gyarmati törvényhozás több üdvös intézkedést foganatosított az indiánok személyes szabadságának biztosítására. A gyarmatosok azonban ennek daczára megtartották indián rabszolgáikat. Csak az ország belsejében volt az indiánoknak jobb sorsuk, mert oda rendszerint csak a hittérítők nyomultak be. S ott kezdtek 1549-ben a jezsuiták működni. Délen még a rabszolgavadászok nyomorgatták a népet. A jezsuiták tehát délre is előre nyomultak s ottani működésük eredménye egy valóságos kis jezsuita állam alapítása volt.
A jezsuiták meg akarták védelmezni a garanikat a portugálok pusztításaitól; de amikor azt látták, hogy az aszunszioni és buenoszajreszi hivatalnokok a maguk haszna kedvéért a portugál rabszolgavadászokkal összejátszanak: nem elégedtek meg többé azzal, hogy a vadonba gyűjtsék maguk köré a benszülötteket, hanem III. Fülöptől, Spanyolország és Portugál közös uralkodójától a Paragvai folyótól keletre egészen az Urugvai folyóig terjedő hatalmas földterület átengedését kérték, amit meg is kaptak. Ott azután maguk köré gyűjtötték az indiánokat s virágzó telepet alapítottak, melyre sem a világi hatóságoknak, sem más egyházi rendnek semmiféle befolyása nem volt. A telep lakossága, mely csakhamar a 100,000 lelket meghaladta, békés egyetértésben élt ott a jezsuiták vezetése alatt s úgy szellemileg, mint vagyonilag szépen gyarapodott. Ugyan nemcsak garanik menekültek oda, de mert ezen törzsek voltaképpen valamennyien egy fajhoz, a tupinéphez tartoztak, a jezsuiták a garani nyelvet tették meg a telep nyelvének. Ugyanezt cselekedték az északi részeken is. És ez a nyelv, melyet a jezsuiták a garaniból fejlesztettek, ma is Brazília czivilizált ben- szülötteinek a nyelve. A telepeket néhol az egész szövetkezés együttesen igazgatta. A jezsuiták a perui inkák bölcs társadalmi alkotmányát vették át, amely a magánember jogainak háttérbe szorításával és az általános munkakötelezettséggel a kis jezsuita állam közigazgatásának alapját képezte, így azután a telep a virágzás magas fokára jutott. Lakosai nem nélkülöztek semmit, még olyan dolgokat sem, melyek előnyeit azelőtt nem is ismerték. A lakosok száma folyton gyarapodott, úgy hogy a jezsuiták nemsokára több benszülött községet alapítottak, melyek mindegyike több ezer lelket számlált. A telep központja a templom volt. Csakhamar gyönyörű templomok emelkedtek a vadon e védett helyein. A templomot rendszerint hatalmas tér vette kerül. Ott volt a plébánia, a magtár, a község gyülés-háza. A térből egyenes, tiszta utak futottak ki s ez utakon épültek az indián lakosság házai, melyeket közös erővel építettek s amelyek közös tulajdonukat képezték. Az utczákat rendszerint kápolna zárta le. Amit a földmive- lés és állattenyésztés eredményezett, az mind a közös raktárakba vándorolt s a jezsuita atyák onnan osztották szét az egyes háztartásokhoz szükséges holmit. Ők osztották be a napi munkát is. Kézművességre s egyéb ipari munkákra osztották a lakosokat s így alapját vetették a képfaragásnak, órakészitésnek, sőt még a könyvnyomásnak is.
Az utókor azzal vádolja a jezsuitákat, hogy a lakosok személyes szabadságát szándékosan elnyomták. Igaz, a hittérítők uralma sok tekintetben korlátlan volt. Minden telepen csak két európai volt: az is pap. Az egyik az egyházi, a másik az anyagi vezetés ügyeit látta el. Oldalukon a községtanács bizonyos fajtája működött, mely a község lakosaiból került ki, de vakon engedelmeskedett a hittérítőknek. A községet tisztára a gyóntatás hatalmával kormányozták s a jezsuiták azt állítják, hogy nagyobb bűn csak ritkán fordult elő ezeken a telepeiken. Kifelé is a térítők képviselték a községeket. Ha idegen került a telepre, az csakis mint a papok vendége lehetett ott. A jezsuiták ezzel azt akarták elérni, hogy az idegen ne igen férkőzhessék a benszülöttek közé, ezeket minden külső befolyástól meg akarták óvni. Ami fölöslege a községnek volt, azt időnként egyik vagy másik misszionárius elszállította a spanyol gyarmatokba s ott olyan áru- czikkekre cserélte be, melyeket a község nem állított elő.
Ám a lakosságra nagyon megnövekedett telepeknek védelmi eszközeik nem voltak. A térítők ugyanis a benszülöttekből minden harczias, vérengző hajlandóságot ki akartak irtani. Azonkívül törvény tiltotta, hogy az indiánoknak kezébe lőfegyvert adjanak. Így hát a portugál rabszolgavadászok jól fölfegyverzett seregének könnyű dolga volt, amikor 1637-ben eszébe jutott, hogy rabszolgáit nem fogja többé fáradságos vadászat utján a vadonban fölhajszolni, hanem a missziókból hozza el őket. Erre a jezsuiták megkérték a kormányt, szüntesse be az indiánok lőfegyver-viselési tilalmát, ami meg is történt. Ezután a jezsuiták telepeik lakosságát kitűnő katonákká is kiképezték. S ezek az indián katonák nemcsak ellenséges törzsek ellen védelmezték meg a telepeket, nemcsak a portugál rabszolgavadászokat küldték véres fejjel haza, hanem megállták a helyüket akkor is, mikor a közeli spanyol gyarmatok határait külső ellenség fenyegette.
A jezsuiták így csaknem egy teljes századon keresztül háboritlanul dolgozhattak az őslakók megtérítésén. Időközben azonban az Óvilágban mind ellenségesebb indulat fejlődött ki a jezsuita rend ellen, amit idővel a délamerikai jezsuita telepeknek is meg kellett érezniök. A II. Fülöp koronája alatt egyesült Spanyolország és Portugál 1640-ben ismét különvált és így régi gyarmataik határozottabb különválásának az ideje is elérkezett. Sok évi ellenségeskedés után Spanyolország kénytelen volt 1668-ban Portugáliában a Braganza-ház uralmát elismerni s ekkor elkezdődött a gyarmatok újraszervezése is.
Mindenekelőtt a brazíliai határt állapították meg a spanyolok. Portugália átengedte a spanyoloknak a La Plata balpartján levő s reá nem nagy fontosságú telepeit, minek ellenében Spanyolország az ország belsejében mondott le bizonyos földterületekről, köztük az Urugvai folyótól keletre fekvő vidékről, amelyen a jezsuita telepek épültek. A szerződés szerint a telepek lakóinak, egyházi vezetőik védelme s vezetése alatt, spanyol területre kellett vándorolniok. Csakhogy a benszülöttek nem tudtak kedves lakóhelyüktől a maguk jószántából megválni és a szerződés végrehajtásának fegyveres erővel szegültek ellen. Föllépésük az európaiakra oly veszedelmesnek látszott, hogy ellenük nagy, egyesült spanyol-portugál haderőnek kellett vonulnia. Az indiánok csak akkor vetették alá magukat a szerződés rendelkezéseinek, amikor belátták, hogy e túlerővel szemben amúgy sem állhatnának meg. Ennek az ellenállásnak azonban súlyos . következménye volt a jezsuitákra nézve. Azzal vádolták őket, hogy ők szították az indiánok fegyveres fölkelését és Pombal márki, portugál miniszter, aki amúgy sem szenvedhette a jezsuita rendet, kitiltotta őket Portugália egész területéről, nemcsak az anyaországból, hanem a gyarmatokból is. Egy másik következménye ennek a fölkelésnek az volt, hogy az indiánok védelmét nemcsak a portugálok, hanem a spanyolok is teljesen kivették a lelkipásztorok kezéből és a világi hatóságokra bízták. A spanyol gyarmaturalom utolsó éveiben egyébként már elég emberségesen bántak az indiánokkal s ebben a tekintetben többé nem sok panasz merült föl. Ma pedig a délamerikai erdőségeknek e hajdan üldözött őslakói szabad köztársaságok szabad polgárai.
A spanyol kormányoknak a gyarmatokban folytatott kereskedelmi politikája semmiképpen sem állja meg a bírálatot. Az az intézkedése, hogy egész gyarmati forgalmát az egy Szevilya városához kötötte, egyrészt a Kolumbussal kötött szerződésből folyt, másrészt pedig utánzása volt a portugál mintának. A fölfedező magának, fö l fe d e z é s e jutalmául, az egész gyarmatbirodalomból várható nyereség egy részét lekötötte volt. Éppen ezért szigorúan kellett valamennyi gyarmati vállalkozást ellenőrizni. Ez pedig csak úgy volt lehetséges, ha az egész gyarmati forgalmat egy város kikötőjébe terelik. Így jutott Szevilya roppant horderejű kiváltságához. Tudjuk, hogy Kolumbus utódai és a spanyol korona között hosszú pörösködés után csupán a XVI. század közepe felé jött létre megegyezés. Hogy még e megegyezés után is csak Szevilyán át lehetett a gyarmatok forgalmát lebonyolítani, az a kormány különleges felfogásának volt a következménye. A gyarmatokat ugyanis nem az ország tulajdonának, hanem a kasztiliai korona magánuradalmainak tekintették, melyek jövedelméhez tehát kizárólag a kasztiliai koronának van joga. Így tehát teljesen a koronától, illetőleg azoktól, akikre jogát átruházta, függött az, hogy kiknek engedik meg a gyarmatokban való letelepedést, vagy kereskedést. Eleinte csak a kasztiliaiaknak volt meg a gyarmatokban való letelepedésre a természetes joguk, de ezt már 1495-ben az aragoniaiakra is kiterjesztették. Néhány évvel V. Károly trónralépte után megadták ezt a jogot az ő koronája alatt egyesült összes országok minden alattvalójának. A roppant gyarmatbirodalom ugyanis óriási gazdasági föladat elé állította Spanyolországot s e föladat sikeres megoldásához új erőkre volt szüksége, még pedig olyanokra, melyek közreműködésének gazdasági haszna előre látható
A spanyolok harcza Mekszikóban.
Az aztékok rajza után. Hosszú 6 rflfös vászonkép másolata maradt reánk, melyen 86 szines képben
örökítették meg a meghódítást az azték Tlazkalánók, akik a spanyolok szövetségesei voltak. Ez a jelenet
a Mihuakán indián benlakói elleni csatát tünteti fel, melyben a tlazkalán-vezér együtt küzd a spanyol
lovassággal.
volt. Ezért adta meg Károly, nem spanyol birtokain, első sorban a német hanzának s az augszburgi kereskedőczéhnek, valamint a génuai nagykereskedőknek a gyarmatokkal való kereskedelmi összeköttetés jogát.
Természetesen ezeknek is meg kellett hajolniok a spanyol gyarmati törvények előtt. Az ő hajóiknak is előbb be kellett futniok a szevilyai kikötőbe, áruik jegyzékét a kaza de kontrataszionnak bemutatniok s lefizetniök a beviteli vámot. Csak azután vitorlázhattak tovább a gyarmatokba. Vissza- jövet ugyanezt az eljárást kellett követniük. Nemes érczeket a gyarmatokból ők is csak Spanyolországba szállíthattak. Ezek a rendszabályok sokáig nem voltak föntarthatók, mert a spanyol kormány is belátta, hogy Spanyolország gyarmatai révén sokkal többet fogyaszt, mint amennyi kereskedelmi czikket a külföldnek szállíthat. De a kormány nem tudott a bajon segíteni, sem pedig azt nem akarta belátni, hogy az újvilág roppant arany és ezüst termelése folytán ez a két nemes fém is az egyszerű áruk színvonalára sülyedt, melynek értékét tehát semmiféle emberi törvény sem képes véglegesen lekötni. Az első évben a gyarmati kereskedelmet nem vámolták meg; mikor azonban az üzleti forgalom megnagyobbodott, ott is behozták a vámokat. A nemes fémeket nem tekintették árunak s így nem is vámolták meg, az államnak azonban itt is meg volt a jövedelme, mert a gyarmatok minden arany és ezüst termeléséből két tizedet szedett.
A kormánynak érdekében állt a gyarmatokkal való forgalom emelése. Éppen ezért a kaza de kontrataszion útján minden hajónak, mely az Óczeánon át akart vitorlázni, szívesen adatott útlevelet. Kormányos iskolát is állított föl. Eleinte a hajók ellenőrzése egyáltalán nem volt valami szigorú, így a Kanári-szigetekről induló hajóknak nem kellett a szevilyai öbölbe befutniok, az áruk beírását és ellenőrzését sem vették túlságosan szigorúan. Sok olyan hajó, mely a gyarmatokból drága áruval terhelten érkezett haza, előbb megállt a portugál birtokban levő Azori-szigeteken s az áruk egy részét partra tette, hogy Szevilyábari való megadóztatásától szabaduljon.
Mielőtt Szántó Domingo mellett az Újvilágban más kikötő város nagyobb jelentőségre jutott volna, az anyaország politikai viszonyai a gyarmatokkal való kereskedelem újraszervezésére vezettek. Ez az új rendszer a kormány ellenőrzését nagyon megkönnyítette, anélkül, hogy hátrányait a gyarmatok rögtön megérezték volna. A spanyolok és portugálok tengerentúli sikerei nagy befolyással voltak a többi európai hatalomra. Csakhamar franczia és angol hajósok is kimerészkedtek az Óczeán végtelen vizeire, sőt néha-néha már összeütközésbe is jutottak a spanyolokkal. Egyelőre az idegenek beavatkozásának nem tulajdonítottak fontosságot. Mikor azonban V. Károly alatt Spanyolország mind határozottabban világuralomra törekedett, összeütközésbe jutott először is Francziaországgal, majd Angliával is. Ennek előbb európai háború lett a következménye, később a francziák és angolok az Óczeánon is folyton támadták a spanyol hajókat, pusztították a spanyol gyarmatok partjait s ez a harcz csak akkor ért véget, mikor ezeknek a hatalmaknak a spanyol gyarmatbirodalom egy részét magukhoz sikerült ragadniok.
Ez az ellenségeskedés eleinte abban nyilvánult, hogy az Óczeánon egyes spanyol hajókat megtámadtak és elfogtak. Erre V. Károly 1526-ban rendeletet bocsátott ki, hogy a hajók háborús időben ne járjanak egyenkint, hanem hajóhaddá egyesülten, kitűnő tapasztalt tengerészkapitányok vezetése alatt vitorlázzanak el a kikötőkből. Ez volt a hires hajóraj eredete, mely kétszáz éven át kizárólagosan közvetítette Spanyol-Amerika és Európa érintkezését. Nemcsak a kereskedőhajók biztonsága czéljából volt fontos e hajóraj szervezése, hanem nagyon megkönnyítette amellett a kormánynak azt a feladatát, hogy a kereskedelmi forgalmat ellenőrizze. A hajóraj berendezése a következő volt. Évenkint márcziusban és szeptemberben összegyűltek azok a hajók, melyek Nyugatindiába akartak vitorlázni Szevilya kikötőjében, vagy ha a viz csekélysége ezt lehetetlenné tette, Szán Szickar de Barramédában, később pedig Kadisz előtt. Legalább is tiz hajónak kellett együtt lennie, különben a hajóraj nem kapott engedélyt az el vitorlázásra. Rendszerint 20—30 hajó is összegyűlt, néha még annál is több. Száz tonnánál kisebb hajók nem mehettek Nyugatindiába, azonkívül mindegyik hajónak 4 nehéz, és 16 könnyű ágyúval kellett fölszerelve lennie. A legnagyobb két hajót kiválasztották a hajórajból. Az egyik, melyen az egész vállalkozás vezetője tartózkodott, a hajóraj élén járt, míg a másik, födélzetén a tengem agygyal, a hajóraj mögött vitorlázott s főképp arra ügyelt, hogy egy hajó se maradjon el a többitől. Ezt a két hajót jobban szerelték föl, mint a többit és hogy harczkészségüket emeljék, kevesebb áruval terhelték meg. Azonkívül később egy vagy több nagy hadihajó is kisérte a kereskedelmi hajórajt s e hadihajóknak elsősorban az volt a feladatuk, hogy a hajórajt veszedelem esetén megvédelmezzék. Azonkívül az volt a föladatuk, hogy az adó és vám fejében befizetett aranyat és ezüstöt hazavigyék Spanyolországba. Háború idején még külön hajóhadat is szerveztek, mely a kereskedőhajókat messze elkísérte s érkezésükkor elébük ment.
Az egyesült hajóraj Szevilyából Szántó Domingóba vitorlázott, ahol az árukat újabb ellenőrzésnek vetették alá. Azután a hajórajtól elváltak azok a hajók, melyek Puerto Rikón és Havannán át Verakruzba mentek. Ez volt az úgynevezett új spanyolországi hajóraj. A másik rész, mely a mekszikói öblön át Kartagena s onnan Puertobello felé ment, volt az amerikai szárazföldhöz tartozó hajóraj. Ez volt a fontosabbik, mert egész Délamerikát ez látta el spanyol áruval. A gyarmatok ugyanis csak e hajóraj hajóival hozathattak árut az anyaországból, sőt egymásközt is vámsorompó tette nekik lehetetlenné, hogy európai áruval kereskedhessenek. Eleinte nagyon megörültek a gyarmatok e hajóraj szervezésének. Mikor megérkezett, nagy vásárokat tartottak, melyekre messze vidékről összesereglett a vásárolni kívánó
nép. Igen ám, csakhogy a hajórajok érkezése nem lehetett pontos. Nem engedte a vihar, hogy pontos legyen. Gyakran megesett, hogy az előre hirdetett vásárt nem lehetett megtartani, mert a hajók a viharban elsüllyedtek, vagy mert az ellenség őket elfogta. S mert árut máshonnan nem lehetett, de nem is volt szabad venni, a gyarmatosok néha hosszu-hosszu ideig a a legszükségesebb czikkek nélkül maradtak. A hajóraj-rendszer tehát idővel, mint elviselhetlen nyűg, nehezedett a gyarmatosokra, azonkívül roppantul meg is drágította az áruczikkeket. De a kormány szigorúan ragaszkodott e rendszerhez. Azt, hogy a hajók Nyugatindiába ne együtt menjenek, még megengedhette a kormány, de visszafelé egy hajórajban kellett jönniök. Erről nem mondhatott le a kormány, mert roppant fontos érdekei fűződtek hozzá. E hajórajok hozták ugyanis az adót, a jelentéseket, a koronát megillető értéktárgyakat. Ezeknek a biztonságára tehát ügyelni kellett, ha mindjárt tönkre is mennének e rendszer mellett a gyarmatok.
A gyarmatok elejétől fogva mindenféle terméket szállítottak az anyaországba. Főképpen festőfa, gyógynövények, czukor és állati bőrök képezték a hazatérő hajók rakományát. A rakomány legértékesebb része azonban mindig aranyból, ezüstből, gyöngyökből s drágakövekből állt. Ezeket eleinte cserekereskedés útján szerezték a benszülöttektől, később azonban már rendszeres bányászat útján. Peruban mesés kincseket szedtek el a spanyolok a benszülöttektől, később azután ott is bányászat utján fosztották ki a természeti kincsekben dúsgazgag földet.
A legfontosabb áruczikk, amit az anyaország a bányászat kezdetekor a gyarmatokba szállított, a higany volt, mert arra az ezüstbányászoknak elengedhetlenül szükségük volt. Emellett még egy, nem kevésbbé fontos árut szállítottak a spanyol hajók Nyugatindiába: néger rabszolgát. A roppant kiterjedésű gyarmatbirodalom földjének, bányáinak megművelésére az európai kivándorlók távolról sem voltak elegendők. Munkaerőről kellett tehát gondoskodni. Eleinte fegyenczeket bocsátottak a gyarmatosok rendelkezésére, de ez sem volt elég. Az indiánok rohamosan pusztultak s amellett hatalmas mozgalom keletkezett, mely tiltakozott az ellen, hogy az indiánt rabszolga gyanánt használják. Lasz Kazasz, az indiánok barátja, azt indítványozta, hogy négereket kell a munkára használni. Ezek a spanyol félsziget déli részén már korábban amúgy is beváltak. A kormány tehát egyeseknek és társulatoknak engedélyt adott, hogy a gyarmatokba évenként bizonyos számú szerecsen rabszolgát szállíthassanak. Eleinte évenként csak 4000 feketét volt szabad a gyarmatokba vinni. A gyarmatosok azonban folyton panaszkodtak, hogy e szám a munka ellátására nem elég s mert a kormány több rabszolga bevitelének engedélyezésére nem volt hajlandó, csakhamar virágzásában volt a rabszolgacsempészet.
A rabszolgaszállító hajók bizonyos kedvezményekben részesültek. Így bizonyos óvadék letevése ellen megengedték nekik, hogy a szerecsen áruval, melyet a gineai partokon átvettek a portugál rabszolga-kereskedőktől, egyenesen Amerikába vitorlázhassanak. Visszatértükkor azonban, mikor a négerekért kapott pénzen vásárolt gyarmatáruval hazavitorláztak, ők is kénytelenek voltak a szevilyai kikötőbe befutni. Eleinte kizárólag a portugáloknak adták meg a rabszolgaszállitás jogát, 1668-ban azonban ezt a szabadalmat Szevilya városára ruházták át. Még később, mikor a francziák befolyása az 1700. évben bekövetkezett trónváltozáskor Spanyolországban mindenható lett, a rabszolgakereskedés is az ő kezükbe ment át és csak a politikai viszonyok kényszeritették a francziákat arra, hogy a szerecse- nekkel való kereskedésről az utrekti békekötés alkalmával Anglia javára lemondjanak. Az angolok alaposan kihasználták a helyzetet. Kikötötték ugyanis maguknak, hogy a rabszoJgaszállitó hajókon kívül évenként két angol áruczikkel megterhelt, bármily nagyságú hajót küldhessenek Amerikába. Ez arra indította Ví. Ferdinándot, hogy a rabszolgaszállitás jogát az angoloktól a szerződés lejárta előtt visszavásárolja. Hogy erre a spanyol kormány oly későn szánta rá magát, ennek az volt az oka, hogy a fejadó, melyet a kereskedőknek minden szállított rabszolga után fizetniök kellett, két aranyról az idők folyamán 30—40 aranyra emelkedett, ami évenkint óriási jövedelmet juttatott a spanyol király pénztárába.
A roppant gyarmatbirodalom azonban sokat ártott Spanyolországnak, mert nem volt egészséges gazdasági élete s a sok beözönlő arany és ezüst egészen tunyává tette, azonkívül azonban irigyekké is tette a többi európai hatalmat, ami abban nyilvánult meg, hogy e hatalmak maguk is gyarmatosítani kezdtek és hogy rá is támadtak Spanyolországra s gyarmati kincseiből — amennyit csak lehetett — magukhoz ragadtak.
Középkori díszes kard. I. Szép Fülöp Kasztilia királyának kardja.
Egykorú képek Amerika felfedezéséről
A SPANYOL GYARMATBIRODALOM ÉLETE.
A spanyol gyarmatoknak külön történelméről alig lehet szó. Anyaországuktól függtek, történetük úgyszólván tisztára a hivatalnokok, a közigazgatási rendszer időnkénti változásaiból s azokból az intézkedésekből állt, melyeket a spanyol kormány sokkal inkább az anyaország, mint a gyarmatok jólétének biztosítására s emelésére hozott. Ellenben része volt a gyarmatbirodalomnak az anyaország minden politikai bonyodalmában, megérezte annak minden baját. Spanyolország ellenségeitől roppant sokat kellett szenvednie. Ha az anyaország szomszédaival háborúba keveredett, azok sorra foglalták el a gyarmati hajókat kincseikkel együtt, sőt partvidékeit is végig pusztították. Különösen a francziák okoztak roppant károkat.
Ezek a támadások bírták reá Spanyolországot, hogy a tengeren óriási fölényt szerezzen szomszédai fölött s ezeknek az erőfeszítéseinek köszönhette azután, hogy a XVI. század legnagyobb részén át föltétlen ura volt az Óczeánnak. Az az intézkedés, hogy a kereskedőhajók csak zárt hajórajokban közlekedhettek a gyarmatok felé s hogy e hajórajokat a spanyol partokról nagyon messzire hadihajók kísérték, lehetetlenné tette a fran- cziáknak, hogy a spanyol partok közelében e hajókat bánthassák. A spanyol hadihajók a közbenső tengeri állomások, a kanári szigetek, az azori szigetek közeléből is elűzték a franczia kalózhajókat s így a spanyolok végre is arra kényszerítették ellenségüket, hogy ott keresse a zsákmányt,
ahonnan maguk a spanyolok hozták: a gyarmatokban. Ezek partjai sok helyen védtelenek voltak, spanyol telep néhol sok napi járó földre sem volt ott. Ezeken a helyeken készültek a franczia hajók támadásra, ott javították ki hajóik sérüléseit, onnan rohanták meg a mit sem sejtő spanyol hajókat. S amint e helyeken megvetették a lábukat, már könnyű volt nekik a spanyol gyarmatokat megtámadni s kifosztani. A XVI. század negyvenes éveiben kezdődtek meg a nyílt ellenségeskedések. A franczia kormány oly nyíltan s hathatósan támogatta a kalózokat, hogy azok 1542-ben már nemcsak apró telepeket fosztottak ki, de elfoglalták Havannát is és 26 napig megszállva tartották. A spanyol kormány tehát megerősítette a parti városokat, á parti telepeket pedig föladta.
Ugyanekkor más ellenségei is támadtak a spanyol gyarmatbirtokosoknak: az angolok. Eleinte ezek is csak kalózkodtak. Elfogták a rabszolgahajókat s maguk adták el aztán a szerecseneket a gyarmatosoknak S ha részükön volt a túlerő, a gyarmatokat is fosztották. Kényszeritették a gyarmatokat, hogy a kereskedést nekik megengedjék. Később már merészebbek lettek. Drék 1572-ben megtámadta Panamát, később pedig hajóival áthatolt a Magelyán-csatornán s végig pusztította a csilei és perui partokat. 1585-ben azután kitört a háború Spanyolország és Anglia között. Drék 23 hajóval indult útnak, kifosztotta Szent Domingo és Kartagena városokat, elfoglalta Florida félszigeten Szt. Augusztint, s óriási zsákmánynyal, közte 240 ágyúval tért haza. Ebben a hosszú elkeseredett harczban az addig győzhetetlennek hitt spanyol armada nem egy vereséget szenvedett s Anglia nemsokára, mint a spanyol tengeri hatalom komoly versenytársa lépett föl. Az élet-halál harcz Trafalgarnál az angolok teljes diadalával végződött.
Időközben ismét újabb ellensége támadt Spanyolországnak, még pedig annál veszedelmesebb, mert azelőtt alattvalója volt s így a spanyol gyarmatok minden ügyét alaposan ismerte. Ez az új ellenség Németalföld volt. 1621-ben megalapította a nyugatindiai társaságot, melynek eleinte csak a spanyol és portugál gyarmatok fosztogatása volt a föladata, később gyarmatosított is és megvetette Holland-Gujana alapját. Onnan megtámadta Brazíliát s meglepő gyorsasággal, csaknem teljesen meghódította. 1640 után az újra megerősödött portugál párt lassanként a partra szorította vissza a hollandokat s végül onnan is elkergette őket egy portugál hajóraj. A hollandok ezután már a gujanai partra fordították főképpen figyelmüket. Az az óriási siker, melyet a hollandok a keletindiai és nyugatindiai társaság alapításával elértek, nagy mértékben fölkeltette más államok figyelmét, így első sorban a francziákét, akik megalapították az amerikai szigetek társaságát. Ennek a társaságnak köszönheti Franczia- ország mai amerikai birtokait: Martiniket, Gvadelupot s a hozzájuk tartozó apró szigeteket. A svédek és dánok is hódítottak, nagy kiváltságok- kai alapított társaságok útján, területeket az Antillákon, igaz hogy nem tudták azokat megtartani.
A spanyolok a természeti kincsekkel kevésbbé megáldott Antilla szigeteket fölfedeztetésük után csakhamar teljesen elhanyagolták s a XVI. század elején már csak a spanyol rabszolgavadászok keresték föl azokat néha-néha. Nem csuda tehát, ha a spanyol gyarmatok ellen harczba induló szomszédok először is ezekre a félig elhagyott szigetekre vetették magukat. Az angolok már 1605-ben elfoglalták Barbadoszt és a következő években angolok, francziák s hollandok csaknem valamennyi szigetet elfoglalták. Ez az idő az Antillákra a teljes fejetlenség kora volt. Angolok s francziák úgy akartak a gyarmatosoknak elegendő munkaerőt biztosítani, hogy fegyenczeket szállítottak a szigetekre, akiknek oly feltétellel adták vissza a szabadságukat, ha a gyarmatosok munkájának egy részét elvégzik. Ezek a fegyenczek rutul visszaéltek a szabadságukkal. Közülük kerültek ki a bukkaniok és flibusztierek, ezek a rettegett tengeri rablók, akik irtó háborút indítottak minden ellen, ami spanyol volt, de saját nemzetük hajóinak kifosztásától sem riadtak vissza. Garázdálkodásuknak végre is saját kormányaik vetettek véget. Mikor a spanyol világbirodalom a Habsburgokról a Burbon dinasztiára szállt át, a gyarmatokkal való érintkezésbe és kereskedelembe is szabadabb szellem vonult be. A francziák belátták, hogy a gyarmati kereskedelem lebonyolítására Szevilya nem alkalmas és ezért a gyarmati kereskedés súlypontját a kedvezőbb fekvésű Kadizba tették át. Az indiai kereskedés hajórajokra szorítását is beszüntették. Belátták ugyanis, hogy az évenként legföljebb kétszer közlekedő hajórajok a kereskedelem lebonyolítására nem elégségesek. A gyarmatok is megérezték ennek a ritka összeköttetésnek hátrányait. Azért is általános megelégedést keltett, mikor VI. Ferdinánd Korimából hónaponként közlekedő hajójáratokat rendezett be, Ezek sikere arra bírta azután III. Károlyt, hogy a régi rendszerrel teljesen szakítson; 1774-ben megengedte a gyarmatok egymás között való kereskedését s ezzel a gyarmati iparnak is tág teret nyitott. Négy évvel később pedig beszüntette a hajórajok közlekedését, a szevilyai-kadizi kizárólagosságot is megszüntette s kilencz kikötőre ruházta a gyarmati kereskedés lebonyolítását, míg a gyarmatokban 22 kikötőnek volt joga hajóközlekedést föntartani az anyaországgal.
A közlekedés megkönnyítésére rohamosan fölvirágoztatta a gyarmati kereskedést, s vele együtt a mezőgazdaságot, melynek termékeit az ültetvényesek most már rendszeresen, a legjobb árak mellett értékesítették. A spanyol gyarmati közigazgatás gyarlóságai azonban megbosszulták magukat. Később a gyarmatbirodalomra elviselhetetlenné vált az anyaország súlyos terheinek s ósdi intézményeinek nyűge és csaknem teljesen szétszaggatta a gyarmatok s az anyaország között a nemzeti összetartás kötelékeit.
Miksa császár találkozik Francziaországból hazatérő leányával.
MIKSA CSÁSZÁR.
Miksa tanult ember volt, amellett jó szónok és hires, bátor lovag is. Szerette és támogatta az irodalmat, tudományt és művészeteket, de állhatatlan szelleme, nyugtalan vére mindenféle kalandra kergette.
Miksa 1477-ben nőül vette Merész Károly burgundi herczegnek a leányát, Máriát.
Burgundi Mária, korának leghíresebb szépsége volt. Előbb XI. Lajos fiának szánták, de ez a házasság nem jött létre és mikor Miksa herczeggel eljegyezték, minden felé mint a „legszebb jegyesek-et emlegették őket.
A szép mátkapár 1477 augusztus 11-én tartotta meg esküvőjét. Miksa azonban nem sokáig gyönyörködhetett szép feleségében, mert ez öt év múlva sólyom-vadászaton lebukott lováról és meghalt. Miksa volt örököse és Burgundia nagyobb részével a hires „aranygyapjas rend“ is Miksa, s vele a Habsburg házra szállott.
Az aranygyapjas rendet Jó F ü 1 ö p burgundi herczeg alapította Brűzsben 1430-ban, amikor harmadik feleségét, Portugál Erzsébetet oltárhoz vezette. Alapította pedig a Szentszűznek és Szent Andrásnak, mint a burgundi ház védőszentjének dicsőségére, a katolikus hit erősítésére és terjesztésére.
1. Miksa császár.
Fülöp az aranygyapjú jelvényét azért vál sztotta, hogy harczosai elé követendő példákul az argonautákat ál ítsa, azokat a rettenthetlen bajnokokat, kik a görög monda szerint hősiesen küzdöttek m g ezer veszély- lyel, hogy az aranesygyapjú féltett kincsét Kolkiszból hazahozhassák Az aranygyapjas rendnek alapszabályait 1431 november 27 én Liliben kelt rendeletével állapította meg a herczeg. Ezek szerint az aranygyapjas rendet itoázon d’or) csupán csak ősrégi nemes családoknak f< dd- hethn jellem ű, egyénileg kiváló, katolikus férfi sarjai nyerhetik el. A rend csak egy osztályból áll.
Ezek a rendelkezések a mai napig fennáilanak. Egyébként azonban úgy a rend szervezete, mint a
rendtagoknak a száma az évszázadok folyamán több változ
tatást szenvedett így eredetileg a rend nagymestere mellett a
tagok összességét magábafogialó káptalan működött, mely éven- kint András napján ült össze rendkívüli pompa kifejtése
mellett. Később áttették az évi gyűlést májusra, majd tettek az évenkinti összejövetelnek káptalannak a felmeiülő szükség összhivását a rend nagymesterére bízták.
rend alapításakor maga a
lovagokat,
utódait.
meg az a
A totta meg rendtagoknak nagymesterét illeti
az új
méltó
az
1577
jog,
kötelező szerint
káptalan
időközben
óta
hogy
látása szerint töltse be a megüresedett helyeket.
Fülöp
Károly őü-re számát, mentek
A szerint X. L
rend
31
tagjainak száma
volt. De már V.
ó pápa hozzájárulásával
vitézeknek a
még tovább
e aranygyapjas rendfok pedig számának fokozatos emelésével.
eltekin- voltától való
válaszelhunyt rend
a saját be-
intézkedése császár emelte az későbbi rendtagok
Aranygyapjas vitéz
át rendszerint
nagykorú
tettek azonban
trónörökössel,
a
mán doknak telt kori be
a csak tagjai már aki
toázonistáknak
századok ősrégi lehettek;
régebben már
díszes
egész katolikus állandó
is a születésével sorába.
folya- csalá- kivé- mindenlépett Előfordult
többször az, hogy az ausztriai háznak még nem nagykorú egyéb főherczegei is elnyerték ezt a jelvényt; a többi halandó közül csak egyetlen egy Svarczenberg herczeg jutott még mint
kiskorú az aranygyapjasok sorába. A rendtagok katolikus voltához mind e mai napig király t mételt csak
ták át sem az egyébként kötelező rendi esküre nem bocsátották.
említettük — burgundi herczeg alapította. A mikor ennek a háznak ferfága
kihalt, az adományozás a Habsburgokra szállt azon a czimen hogy I. Miksa császár a burgundi háznak utolsó női sarját feleségül vette.
Mikor V. Károly halálával a Habsburgok háza két ágra szakadt, előbb az idősebb spanyol ág gyakorolta az aranygyapjas rendn k adományozási jogát Mikor ez az ág kihalt, az adományozási jog a fiatalabb, ausztriai ágra szállt, mely azt mai n; pig gyakorolja A spanyol Habsburgoknak kihaltával ugvan a hel ükbe a spanyol trónra került but bonok maguknak is követelték ennek az előkelő rendjelnek az adományozási jogát; de ezt az azóta is gyakorolt jogukat az osztrák ház sohasem ismerte el: úgy hogy még ma sem fogadhatja el az osztrák és magyar uralkodónak egy alattvalója sem a spanyol aranygyapjat, mely egyébként ugyan szintén előkelő helyen ál'a összes rendjelei sorában, de azért homálycsitja el a Habsburgok arany- gyapjának hagyományos elsőbbségét
Az
mai napig
jele. Az császárt
rendtagokat Ő Felsége kabinetirodája, mint egyúttal a rendnek kanczellári irodája, nyilván tartja. Ha valamelyikük el • halálozik, úgy azt valamennyi élő
aranygyapjassal köz-
lik, kiknek mindegyike köteles az elhunyt lelkiüdvéért
engesztelő misét
mondatni és ala
mizsnát osztogatni.
A rend tagjait a császár és király „mon kuzen“-nek,
unokatestvérének szólítja. A rendnek hivatalos okmányait — a régi burgundi hagyományoknak megfelelően.— most is franczia nyelven állítják ki.
A rend jelvénye aranygyapjat ábrá
zol, mely nagyértékű nyaklánczon lóg. Az
aranygyapjat a lánczhoz kapcsoló ékítmény tűzkövet és kisugárzó lángokat tüntet föl. Jelképileg arra intik a rendjelnek viselőjét, hogy a hit tüzében megaczélozott, erős védője legyen a katolikus vallásnak; maga az aranygyapjú pedig a Helleszpontuszra is utal» mely nemcsak az argonauták küzködésének volt a színhelye, de tanúja volt az alapitó ősének, F é l e l e m n é l k ü l i J á n o s szenvedéseinek is, melyeket ez a hitetlen törökök fogságában keresztény hitéért kénytelen volt elviselni.
A rend jelmondata: „Ante ferit kvam flamma miczet“ (előbb az ütés, azután a láng), a mi szintén kovára és aczélra meg az összeütésükből támadó lángra vonatkozik.
Miksa többet törődött Németországgal, mint az apja. Ott teljes volt a fejetlenség. 1488-ban a sváb herczegek és városok a fejetlenség leküzdésére Eszlingenben ligát alakítottak s néhány év alatt 144 rablóvárat romboltak le.
Ez a részleges erőfeszítés azonban nem volt elegendő a közbéke helyreállítására. Erre törekedett a vormszi birodalmi gyűlés, mely 1495-ben kiadta a híres vormszi alkotmányt. Ez súlyos büntetés terhe mellett megtiltott minden háborúságot a birodalom egyes államai között. Ez alaptörvény megsértésének megtorlására elmozdithatlan törvényszéket alkottak, melynek tagjait az egyes államoktól előterjesztett férfiak sorából a császár
(.Miksa császár.— f estette Ruhcnsz Pál-
választotta ki. E törvényszéket császári kamarának hívták.
Hogy a
legmagasabb törvényszék rendeletei végrehajthatók legyenek, az augsz- burgi (1500) és a trévi (1512) birodalmi gyűlésen az egész német birodalmat (beleértve Csehországot is) tíz kerületre osztották, melyek élén egy- egy igazgató állt. Mindegyik kerület a saját költségén az igazgató vezérlete alatt álló katonai csapatot tartott fönn, melynek föladata volt a közbéke föntartása. Miksa XI. Lajos példájára behozta a postát, ami újabb kötelékkel fűzte össze a birodalom egyes részeit. A vormszi alkotmány alapján szervezett birodalmi rendőrség intézménye azonban a gyakorlatban nem vált be teljesen. A birodalmi gyűlés, mely egyedül bírt törvényalkotó joggal, nem bízott az osztrák császárokban, akik viszont a birodalmi gyűlés törvényeinek az alkalmazását lehetőleg megakadályozták, az udvari tanács is, melyet Miksa örökös tar- nyai részére és a császár döntésére bízott ügyek elintézésére 1501-ben szervezett, nagyban csökkentette a császári kamara tekintélyét. Az új törvénynyszék, mely eleinte csak az osztrák államokban működhetett, később éppen a császár segítségével mindjobban kiterjesztette hatáskörét és hatalmas ve- télytársa lett a császári kamarának.
hajdani dicsőség emléke, a közös nyelv és rokon népszokás foglalt közös keretbe. Hogy ezek nem bizonyultak“ valami erős kötelékeknek, erre síim bizonyítékokat szolgáltatnak a felsorolandó események.
A hatalmasabb német fejedelmek, akik saját területükön minél függetlenebb hatalmat akartak gyakorolni, már is nyugtalankodtak Miksa birodalmi egyesítő tevékenysége miatt. Területükön kényurak módjára uralkodtak. Ugyanabban az időben, amikor — mint láttuk — Franczia-, Spanyol- és Angolországban erős és eredményes politikai harczok folytak a
Miksa sem volt politikailag sokkal különb ember, mint Frigyes, az ő fontossága az európai politikában főleg annak tulajdonítható, hogy Németalföld uralkodójának az apja volt, bár mint osztrák főherczegnek is jutott némi szerepe az akkori nagy európai kérdésekben. Ezen a czímen kötötte meg VIII. Károlylyal a szenliszi szerződést, mely Artoát és a Frans-Komtét hozta neki (1493) s ugyancsak osztrák főherczegi voltának köszönhette azt a véres háborút, melyben a svájcziak megverték, úgy, hogy ő kénytelen volt az 1499-iki bázeli béke szerint a VIII. Károly elleni ligába belépni. Később belép a Velencze ellen alakult kambréi ligába,
összes osztrák birtokok az ő kezében egyesültek. Fia, Szép F ü 1 ö p házassága Spanyol (Őrült) Johannával, roppant kiterjedést adott a
birodalomnak, mert azt Spanyolországgal,
annak amerikai birtokaival és Nápolylyal gyarapította, egyúttal előkészítette unokája,
Ferdinánd házasságát II. Lajos nővérével,
ami családjának a magyar és a cseh korona örökségét megszerezte. Így tehát megérte háza nagy hatalmát, de egyúttal fel
látta még tűnni e hatalom legnagyobb ellen
ségét: a reformácziót. 1519-ben halt meg, amikor Luther már szakított Rómával. Miksa utolsó éveiben sokat foglalkozott halála gondolatával és állandóan koporsót tartott hálótermében.
Miksa igazán az akkori szellemi újjászületésnek a neveltje volt, aki a legkiválóbb uralkodói tehetségekkel dicsekedett; nagyszabású terveit talán ép azért nem tudta keresztülvinni, sőt gyakran el sem kezdeni, mert nem hiányzott benne a finomultabb érzék, mely nem engedte, hogy kíméletlenül tiporjon bárhová.
Miksa minden iránt érdeklődött, ami az emberi szellem dicsőségére vált, barátságot tartott a kor kiváló tudósai-, írói- és művészeivel; nagy pártfogója volt az egyetemeknek, különösen a bécsit istápolta kiválómajd a „Der Veisze Könige Stambaum“ czím alatt megírta a Habsburgok múltját. Írt gyakorlati hasznú könyveket; ilyen volt: Dasz Stálbuh, Di B aum e i s zte r e i, Dí Gertnerei.
Már irodalmi munkái is mutatják műveltségét, de tudjuk is róla, hogy a műveltség minden ágában otthonos volt, igen szépen játszott zenét, szépen festett, értett a költészethez.
Mindezek a tulajdonságok finomították meg lelkét és ebben leli magyarázatát az, hogy bár atyja rossz szemmel nézte és ellenezte, ő mégis baráti érzelemmel vonzódott a mi királyunkhoz, a szintén művelt Mátyás királyhoz, a kinek nagysága iránt tiszteletet érzett: felfogta annak nagyságát és mert maga is kiváló volt, becsülni tudta azt másban is.
I. Miksának császárrá koronázása.
Márványból faragott domborkép Miksa császár síremlékén Innszbrukkban, az udvari templomban.
A RENESZÁNSZ MŰVÉSZEI.
A régi görögök fénykora óta nem virágzottak a művészetek sehol és sohasem oly teljes pompájukban, mint Itáliában a reneszánsz korában. A régiek tanulmányozása visszatereli az ecset és véső mestereit az őstermészet tanulmányozására: innen merítik erejüket halhatatlan műveik alkotására. Mielőtt azonban a festészet és szobrászat örökértékü mesterművei megszülettek volna, már az építészet terén tapasztalhatjuk a virradás korának a jeleit.
Már a XIV., de különösen a XV. században — a korai reneszánsz szakában — felvirult az építőművészet. Erős alapja volt az évszázadokon át kifejlődött teknikai készültség, amihez hozzájárult az ókori példákon finomult műizlés. Előbb paloták építésében érvényesült a művészet, hogy azután ennek elveit a templomi építészetben is érvényesítse; míg a szobrászok és festők ellenkezőleg az egyházi térről haladnak a világi felé, levetik a régibb középkor bilincseit s a régiek tanulmányozásából, majd a természet ölén nyernek friss erőt, hogy a világi művészet terén is nagyot alkossanak. Az eddigi, kizárólag egyházi vonatkozású festőművészet mellett most már szerepel a tájkép (igaz, hogy még inkább mint háttér), az arczkép, a mitológiai és történelmi festészet és szob
rászat. A szobrászat terén a régi anyag érvényesül: a márvány, az érez, e mellett
a terrakotta; a festészet terén anyag tekintetében is lényeges haladást tapasztalhatunk: az eddigi kizárólagos vizfestés
(akvarell, tempera) helyébe lép'a freskó és az olajfestés. Utóbbit M e s s z i n a i Anton e 1 1 o hozta be 1474-ben Németalföldről Velenczébe. A festészet most elfoglalja azt a tért, amelyet az ókorban a szobrászat töltött be.
A korai reneszánsz szakában (1420—1500) az építőművészet terén, mely kivált Velen- czéoen és Firenzében paloták emelésével virult, az ókori elemek mellett még igen sok gót és keleti elem érvényesül. A szobrászat — melynek akkori leghivatottabb képviselői Q i b e r t i , D e l l a R o b b i a Lukács, D o n a t e l l o — főleg még egyházi czélokat szolgál; a festészet terén az u m b r i a i iskola (Perudsinó) szintén még tisztán egyházi jellegű, de már a firenzei iskola (M aszadsó, Gi r- landájó, Szinyorelli) inkább világi; ugyancsak világi jellegű a velen- czei M a n t e n y á-é, ki történeti képeket alkotott.
A művészeteknek igazi reneszánsza (1500—80) Olaszországban összeesik a politikai elnyomatásnak a korával. Az olasz nép teremtő ereje kizárólag a művészetek terén tudott érvényesülni, de ezen azután oly halhatatlan mesterműveket alkotott, amiben akkori legyőzői soha utói nem érhették.
Az ókor klasszikus példái alapján az építészet mesterművei emelkednek. Gyönyörű homlokzatok, alapsorok, tágas lépcsőcsarnokok, fényes termek, nagyméretű udvarok és folyosók jellemzik e kor palotáit, melyeket a festészet és szobrászat jeles alkotásai díszítenek. A templomi építészetben az eddigi hosszúkás templomhajókat, a csucsiveket a központi elhelyezés,
a magasratörő kupola váltja föl.
A művészeteknek vezetését átveszi a
pápai Róma. A hívők áldozatkészsége meg
töltötte a pápai pénztárt; V. M i k l ó s (1447-55) és IV. S z i k s z t u s z (1471 — 14S4) az ókor kincsei felé fordította figyelmét; a szellemi kincsek mellett felkutatták akkor a régiek szobrászati remekeit is. Ilyen volt a helyzet, mikor B o r d s a (VI.) S á n d o r dicstelen uralkodása után II. Gyula (1503—13) lépett a pápai trónra. Ő és közvetlen utódja, X. L e ó (1513—21), a Medicsiek műértő törzsének a sarja, hervadhatatlan érdemeket szerzett a művészet pártolásával.
Az ő idejükben Róma nemcsak a katolikus világnak, de a művészetek világának is fölülmulhatlan székhelye lett.
E kornak legjelesebb művészei:
B r a m a n t e D o n á t olasz építész. Szül. 1444-ben, Urbinó mellett. Festőnek készült. 1472-ben Milanóban már mint építész szerepel. 1499-ben áttelepedik Rómába, megépíti a a „kancsellariát“, Szan- Lorenzó templomát, a vatikáni polotának San-Domázó oszlopcsarnokát. 1506-ban hozzáfogott a Péter-templom építéséhez, melyet azonban nem fejezhetett be, mert 1516-ban meghalt.
P e r u d z i Boldizsár. Olasz festő és építész. Szül. 1481-ben Sziénában. Mint festő Ráfáel, mint építész Bramante tanítványa volt.. Első nagyobb müve a Far- néze-villa építése volt, melynek freskóit is festette. Ráfael halála után a Péter-tem- plom építésze lett. Rómában még a Masszimi palotát építette. Megh. 1536.
S z a n g a 1 1 o Antal, az ifjabbik. Szül. 1485-ben Firenze mellett Rómában a Far- néze-palotát építette, továbbá a lorettói templomot. A vatikán bővítésén is dolgozott s folytatta a Péter-templom építését. Mint hadi építész is kitűnt. Megh. 1546.
Buonarotti Mikelandselo. Szobrász, festő, építész. Szül. Kaprézében (Toszkána) 1475. Művészi tanulmányait M e d i c s i Lőrincz védelme alatt kezdte Firenzében. A festészetben Girlandájó volt a mestere, a szobrászatban az ókor emlékein tanult Bertoldo útmutatásai szerint. A Medicsiek ragyogó udvarán fejlett nagygyá művészi egyénisége. 1496-ban Rómába megy. Akkor alkotta világhírű szoborművét, a Pietá-t (a szűzanya a holt Jézussal), mely a Péter-templomot díszíti. 1500-ban Firenzében Dávid óriási szobrát alkotta. II. G y u l a pápa hívására 1505- ben Rómába visszatér, kinek halotti emlékét készíti, melynek fődisze a világhírű M ó z e s - s z o b o r . Ugyancsak e pápának megbízásából festi a sziksztini-kápolna falfestményeit (egyebek közt az utolsó ítéletet.) Firenzében a Medicsiek sírboltját alkotja. Mint hadi építész is szerepelt.
Szangallo halála után (1546) III. P á 1 pápa megbízásából átveszi a Péter-tem- plom építésének a vezetését. Elveti elődjének a tervét. A templom világhírű kápolnája az ö tervei szerint készült. Ugyanabban az időben több templomi és magánépitkezést vezet Megh. 1564-ben.
S z a n t i (Szanzio) R á f a e l . Az újabb kor legnagyobb festője. Szül. Urbinóban, 1483. Apja szintén festő és költő volt. Ő volt egyúttal Ráfael első mestere. 1500-ban a fiatal Ráfael Perudsinó Péter tanítványa és segédje A legnagyobb befolyással volt azonban reá a firenzei tartózkodása, Mikel- andselo, Da Vincsi, Bartolommeo s a Medicsiek udvara. II. G y u l a pápa 1506- ban Rómába hívja. Ekkor alkotja meg a vatikáni termek (stanzák) és folyosók (lodsák) hires képsorozatát, majd a sziksztini madonnát és a sziksztini kápolna kárpitjainak (oradzi) mintáit. Nagy számú festményei sorában előszeretettel a madonnát és a szent családot szerepelteti. X. Leó pápa megbízta a Péter-templom építésének (1514) és a római ásatásoknak a vezetésével (1515). Ráfael vezetése alatt fejeződött be Bramante müve, a vatikáni Szan-Damázó udvar. Több magánépitke- zésnek a tervét is készítette. Igazi nagysága azonban mégis a festőművészet terén nyilvánult. Fejedelemileg élt, de túlságosan sokat dolgozott, ami korán sírba döntötte (1520).
S z a n s z o v í n o (Kontudsi) E n d r e . Szobrász és építész. Szül. Monte Szan- Szavinóban, 1460. Da Vincsi követője. Firenzéből, hol a Szentlélek-templom reliefjeit alkotta, 1491-ben a portugál király hívására Lisszabonnba megy, hol 1500-ig működik, mint építész és szobrász. Visszatérése után Firenzében megalkotta Krisztus keresztelését, II. G y u l a pápa hívására Rómába ment, ahol Basszo és Szforza bíboros világhírű síremlékét alkotta, X. Leó a lorettói templom díszítési munkálataival bízta meg. Mint mester is kivált. Megh. 1529-ben.
S z a n s z o v í n o J a k a b . Szobrász és építész. Tulajdonképpeni neve Tatti volt, de mestere iránti tiszteletből felvette ennek a nevét. Szül. 1477-ben Firenzében. E helyen meg Rómában mint szobrász, majd mint építész is működött. Később Velenczébe ment (1527), ahol csakhamar „a köztársaság építőmestere" lett Az olasz reneszánsznak egyik legnagyobb képviselője. Velenczei hires müvei a Kornáro- palota, a Márkus-könyvtár, a pénzverő, a lodsetta s több templom. Ezenkívül több kiváló szobrot alkotott. Megh. 1570-ben.
P a 1 1 á d i ó Endre. Olasz építész. Szül. 1508-ban, Vicsenzában. Mint kőfaragó, 1541-ben Rómába került, ahol a régi síremlékeket tanulmányozta, majd más olasz városban is tanulmányozta a műremekeket. 1549-ben megbízást nyert a vicsenzai székesegyház építésére. Majd Velenczébe került és mint „a velenczei köztársaság építőmestere" halt meg 1580-ban.
Dsordsóne da Kasztelfranko (Bar- barella György.) Olasz festő. Szül. 1478- ban. Kasztelfrankóban. A velenczei Bellini tanítványa, az első olasz tájképfestő. Megh. 1511-ben, Velenczében.
Veronéze (Kalyári) Pál. Festő Szül. Veronában (1528), mint Kalyári Gábor szobrásznak a fia. Veronában, Mantuában kezdi szerepét, lt 55-ben Velenczébe kerül. Ticzián nagy hatással volt reá, de azért nem föltétien követője. A magasabb- rendü díszítő művészet nagymestere. Egyházi képeken kívül (sok a lakomakép) mitológiai és jelképes műveket aikot nagy számmal, úgy olajfestményt, mint freskót. Megh. 1588-ban, Velenczében
T i c z i á n (Vecselyó Ticziánó.) A ve- lenczei festők nagymestere. Szül. 1477-ben Pievében (Friaul) Bellini és Dsordsóne volt a mestere. Utóbbinak velenczei freskóinál segédkezik (1507'. Páduai és vi- csenzai rövid szereplése után visszatér Velenczébe. Alfonz herczeg meghívására Ferrarába megy, ott festi a Venusz-ünne- pet, a Bakkanálét és Ariadnét. Szoros barátság fűzte Arioszto költőhöz. 1518 ban készült egyik főműve, az „Asszuntá" (Mária mennybemenetele) Velenczében. Nagy pártfogója volt a mantuai herczeg: Gonzaga Frigyes. 1532-ben megismerkedik V. K á r o l y császárral Bolo- nyában, kinek udvari festője lett. 1545 ben III. P á 1 pápa hívására Rómába megy. Ez időbe esik a hires Danaé alkotása.
1548-ban Augszburgba megy V. Károly udvarába, majd visszatér Velenczébe, ahol l57ó-ban halt meg. Ticzián az olaszoknak legnagyobb szinpompáju festője. Az ő korabeli velenczei életnek legtökéletesebb megörökitője.
D o n a t e l l ó (Betto-Bardi Donát) olasz szobrász. Szül. 1386-ban Firenzében. Rómában tanulmányozta az ókori szobrászait, amellett szorgalmasan tanulmányozta a természetet. A reneszánsz-szobrászát megalapítója. Firenzében, Sziénában, Orváéiban stb. számos márvány- és bronzmüvét őrzik. Egyházi vonatkozású müvein kívül híresek a firenzei uffiziák reliefjei. Pártfogójának, M e d i c s i Kozmónak rendeletére készítette egyebek között Dávid világhírű szobrát bronzból. Páduában Szent Antal templomának bronzreliefjei is az ő művei, úgyszintén Olaszországnak (az ókoriaktól eltekintve) első lovasszobra: Marni Erazmó-é Páduában. Jeles rajzoló és festő is volt. Mikelandselóig ő volt az olasz szobrászok mintaképe Megh. 1466-ban Firenzében.
B e l l i n i János. Olasz festő. Született J428. A XV. századbeli velenczei festészetnek nagymestere. Vivarini és Mantenya tanítványa. Arczképeket és szentképeket alkotott, mikből még vagy 80 darab maradt fenn. Arczképei közül leghíresebb az, mely Mocsenigó illetve Loredánó do- zsét ábrázolja. Nagy befolyással volt Dsiordsónéra, Palma Vekkióra és Ticziánra. Bátyja, Dsentile is jeles festő volt. János megh. 1516.
Botticselli Szandro. (Tulajdonképpen Mariánó-Filipepi Sándor). Olasz festő. Szül. 1446-ban Firenzében Botti- cselli ötvösnek volt előbb a tanítványa (innen a közkeletű neve), majd Lipi Fülöp festőnek. 1478-ban megörökítette a Padzi- féle összeesküvés részeseit a paladzo- publikó falfestményein. 1480-ban Szent- Ágoston freskóját festette. IV. S z i k s z t u s z pápa Rómába hívta, hol a sziksztuszi kápolna több freskóját festette. M e d i c s i Lőrincz megbízásából Dante műveit rajzokkal látja el. Egyházi és mitológiai képeket alkotott. Megh. 1516-ban Firenzében.
P i o m b o (Lucsáni) Sebestyén. Olasz festő. Szül. 1485-ben Velenczében. Bellini János és Dsordsóné tanítványa. 1510-ben Rómába ment. Mikelandselóhoz csatlakozott. Ráfaellel vetélkedett. Legjelesebb műve „Az Ur színváltozása". Legkiválóbb volt mint arczképfestő. Nevét onnan nyerte, hogy VII. Kelemen pápa megtette a pápai pecsét őrének (fáte del piombo). Sokat foglalkozott költészettel is. Megh. 1547-ben Rómában.
Moretto da Brescsa. Tulajdon-
képpen Bonvicsíno Sándor. Olasz festő. Szül. 1498-ban Brescsában. Ferramola- Fioravante tanítványa. Alaposan tanulmányozta amellett Ticziánt, Palma Vekkiót és Romaninót. Nagy gondot fordított a hátterek festésére (világos hátterek), amiből plasztikusan emelkednek ki könnyed tartásu, átszellemült alakjai. Egyházi műveit mély vallásos érzés jellemzi. Legjelesebb munkái Brescsában vannak. Jeles arczképfestő is volt. Megh. 1555-ben Brescsában.
Da V i n c s i L e o n a r d o . Szül. 1452- ben Vincsiben, Firenze közelében. Firenzében tanult. Verokkió festő és szobrász volt a mestere. A festészet és szobrászat mellett mennyiségtani, természettani, kivált mekanikai és optikai tanulmányokkal és építészettel is foglalkozott. Jeles zenész és költő is volt. 1480—84-ben nagy utazásokat tett. Egy ideig a kairói szultán udvaránál is tartózkodott. S zf o r z a Lajos hívására 1484-ben Milanóba ment, hol 1499-ig működött. A milánói székesegyház építésén dolgozott, e mellett számos festményen. Számos festményen és több szobron kívül ekkor alkotta az „ u t o l s ó vacsora “ világhírű freskóját. Milanóban festészeti akadémiát alapított. Ő lett a lombard iskola feje. Híresek boncztani rajzai. 1502 táján Bordsa Czézár hadi mérnöke volt. Majd Firenzébe megy, hol Mikelandselóval vetélkedik. Rövid római .tartózkodás után visszatér Milanóba, honnan a diadalmaskodó I. F e r e n c z franczia királyt Francziaországba kiséri. Ott halt meg 1519-ben Amboáz melletti Klú-kas- télyban.
Csellini Benvenútó. Szobrász és ötvös. Szül. Firenzében 1500 Zenésznek szánták, de ő szobrász akart lenni. Előbb Szandro aranyművestől tanul, majd Firen- zuolo szobrásztól (Róma). VII. K e l e m e n pápa szolgálatába vette. Sokat foglalkozott vésnöki, zománcz és különféle ötvös munkákkal. IV. Pál pápa pénzverőjében alkalmazta. Gyilkosságba keveredik s Firenzébe menekül, ahol M e d i c s i Sándor herczeg számára számos érmet készített, míg a pápa vissza nem hívta. I. F e r e n c z király hívására Párisba megy (1537), majd visszatér Rómába, ahol E s z- t e i H i p p o 1 i t bíboros veszi pártfogásába. Ekkor alkotja hires arany sótartóját. melyet jelenleg a bécsi császári kincstárban őriznek. I. Ferencz udvarában újabb 5 esztendőt tölt. Innen M e d i c s i K o z m ó hívására Firenzébe tér vissza, ahol megalkotja legjobb érczszobrát: Perzeuszt.
Mint hadimérnök is kitűnt. Firenzében 1571-ben fejezi be viszontagságos életét.
Palma Vekkió (az idősebb Palma Jakab). Festő. Szül. '1480-030 Szerinaltá- ban. Főleg szentképeket alkotott, de egyúttal arczképeket, tanulmányfőket. Legkiválóbb műve Szent-Borbála (Velencze, 1515). A velenczei női szépség legfényesebb megörökitője. Megh. 15:8, Velencze.
Tinto retto (eredetileg Robuszti Jakab). Festő. Szül. 1519-ben Velenczébei*. Rajz tekintetében Mikelandseló, szinpompa dolgában Ticzián követőjének vallja magát. Hibája, h >gy keresi a színpadiasságot és a világítási ellentéteket. Hires műve: a kánai menyegző, továbbá a dozse palota fatfestményei. Megh. 1594.
Korredsó (tulajdonképen Korredsói Allegri) Antal. Festő. Szül. 1494-ben,
Korredsóban. Allegri Lőrincz nevű nagybátyja és Bartolotti volt a mestere, később Bianki (Modena) és Montenya (Velencze). Kiváló befolyással volt reá Da Vincsi Leonardo. Főleg madonnákat festett. Leghíresebb műve a „szent éjjel“ (Kristus .születése), mely most Drezdában van. Pármában számos kiváló freskót teremtett (Mária koronázása és menvbemenetele). Kiváló mitológiai képeket is alkotott. A «grácziák festőjén-nek hívták és méltán, senki sem kezelte az ecsetet oly gyengédséggel, mint ő. A nők és gyermekek festője. Megh. 1534-ben Korredsóban.
(A reneszánsz-korról mint olyanról, később szólunk)
Mária magyar királynőnek, Nagy Lajos leányának koronája melyet a királynő sírjában IsiAllák.
Zách FeUczián megtámadja Róbert Károlyt és családját.
AZ ANZSUHÁZ MAGYARORSZÁGON.
KÜZDELEM A TRÓNÉRT. VENCZEL, OTTÓ, RÓBERT KÁROLY.
III. Endre váratlan halála új reményeket keltett Rómában, hogy szabadon rendelkezhetik a magyar koronával. Egyedül őneki volt határozott trónjelöltje, még pedig az ország területén. Anzsu Károly herczeg még Endre életében haddal jött magyar földre. Tehetetlen, 12 éves gyermek volt ugyan, de Bicskey Gergely esztergomi érsek Endre halálának hírére az ifjú trónkövetelőt Zágrábból Esztergomba hozatta s megkoronázta, de nem a Szent István koronával. E szertartásnak senki sem tulajdonított ugyan jogérvényt, de Károly a trón megüresedésekor itt volt a helyszínén s a pápaság világhatalmára, valamint a magyar egyházi és világi urak egy erős csoportjára támaszkodott.
Olyan urak is tiltakoztak ellene, kik előbb gyakran fogtak Rómával kezet, most azonban, mikor Magyarország önállóságát kellett megoltalmazni, a szabad királyválasztás elvét hirdették. Ez ösztönözte a tömegeket, a katonákat, nemeseket, nagyurakat, sőt a főpapok egy részét is, hogy a pápa jelöltjétől elforduljanak. Mint 1290-ben, akképpen 1301-ben s azután még sokáig az volt a nemzeti jelszó: elfogadjuk királynak az Árpádok bármelyik nőági rokonát, csak azt nem, kit a pápa erőszakol ránk! A legtöbb püspök is a szabad királyválasztásért apostolkodott. A nagyurak bármenynyire gyűlölködtek, marakodtak egymással máskülönben: a pápai kívánságoknak, Róma trónjelöltjének visszautasításában egyetértettek. Független választó királyságnak tekintették az országot, s magok akartak a koronával rendelkezni. Hogy fentartsák a jogfolytonosságot, az Árpádok nőági leszár- mazói közt keresték az új magyar királyt s pillantásuk IV. Béla unokájára, II. Ottokár cseh király s neje, a magyar Kunigunda fiára, V e n c z e l cseh és lengyel királyra esett, ki akkor már 18 éve bölcsen és áldásosán uralkodott két nagy országban.
E terv meghiúsítására Bonifácz pápa legátust küldött az országba, de a követ tehetetlen maradt a hatalmas nemzeti mozgalommal szemben s nem bírta a királyválasztást meggátolni. Venczel király a cseh és lengyel koronák mellé harmadikul a magyart nem fogadta ugyan el- amint mondá- azért sem, mert nem tud magyarul. De maga helyett 12 éves fiát ajánlotta, ki kitűnő nevelést nyert, s magyarul is jól beszélt. Az urak a gyermeket csakugyan behozták az országba, mely lelkesülten fogadta. Budán ünnepélyesen királynak választották és Fejérváron a kalocsai érsek 10 püspök jelenlétében fejére tette Szent István koronáját (1301 aug. 27).
Venczel uralma megszilárdult volna, ha a pápai legátus nem dolgozik folyton az ország fellázitásán. Eleinte kárpótlás fejében lemondásra igyekezett az ifjú királyt bírni, ki azonban elutasította az ajánlatot. Csakhogy időközben meghalt János kalocsai érsek, a nemzeti párt feje, mire a legátus Budán zsinatra gyűjtötte a főpapokat s közülök nehányat fenyegetéssel és ígérettel magához csábított, a kalocsai érsekségbe meg a saját emberét ültette és megkezdte a legdurvább üldözést a Venczelpártiak és maga Ven- czel ellen is. A legátus a törvényes királyhoz ragaszkodó magyar szerzetrendeket is megrendszabályozta és engedelmes eszközeivé tette, amire a forradalmi mozgalom a papság vezetése alatt komoly alakot öltött. Hasztalan hirdették a világiak, hogy szabad hazájokat sohasem engedik át a pápának s ősi szokás szerint magok akarnak ügyeikről intézkedni. A gyermek-király helyzete egyre veszedelmesebb lett, mikor váratlan fordulat állt be a küzdelemben. Bonifácz pápa 1302 okt. 11-én meghalt.
Ez a fordulat egy időre elhárította Venczel fejéről a veszedelmet, ámbár az új pápa, XI. Benedek, aki ugyanaz a Bokkaszini Miklós volt, ki mint legátus szervezte a forradalmat a király ellen, mint pápa folytatta elődje politikáját.
Az idősebb Venczel belátta, hogy a pápa támadásai fia helyzetét Magyarországban előbb-utóbb tarthatatlanná fogják tenni. 1304 nyarán nagy sereggel megjelent Budán, hol a magyar urakkal való tanácskozásaiból még inkább meggyőződött, hogy aggodalmai igazoltak s a gyermekkirálynak személyes biztonsága is veszélyben van. Haza vitte tehát Prágába a szent koronával és a kormányzó jelvényekkel együtt, Venczel ekkor sem mondott le a trónról. Távozásával azonban uralma tényleg véget ért s minthogy atyja 1305-ben meghalt, az ifjú, immár cseh király, október 9*én ünnepélyesen le is mondott Magyarországról s összes jogait a bajor herczegi család egyik tagjára, ÍV. Béla leányának, Erzsébetnek fiára, O t t ó herczegre ruházta, kinek a szent koronát s a koronázó jelvényeket is átadta. Ez nem kötelezhette a magyarokat. A trón megüresedett s a pápa pártja ismét a maga jelöltjét akarta trónra juttatni, de az ország mindig legyőzhetetlen ellenszenvet táplált Róma jelöltje iránt. A nemzetnek Anzsu Károly ekkor sem kellett s így inkább az idegen, teljesen ismeretlen Ottó herczeghez csatlakozott.
Ottó javakorbeli (1261-ben született) vitéz, vállalkozó ember volt s készségesen követte a magyar urak hívását. Magyarországba sietett, de a Habsburgok ellenséges érzelmei miatt titokban, álruhában, igen csekély kísérettel jöhetett át Ausztrián, hol a határ közelében az a baleset érte, hogy elvesztette a koronát, melyet faládában, szíjra kötve, lova nyergéhez erősítve, hozott magával. Szerencsére valami kátyúban újra megtalálta s folytathatta útját. Magyar földön a volt Venczel-párt örömmel üdvözölte: a veszprémi és Csanádi püspök, számos világi ur, Buda, Esztergom, Székes- fejérvár hozzá csatlakozott. Megkoronázták. Közben Benedek pápa s mindkét magyar érsek, a pápapárt fővezére, meghalt; az új pápa még tájékozatlan: így a mozgalom vezetése egészen Tamásra, az új esztergomi érsekre szállt át. Ez az eszes, ravasz ember dűlőre juttatta a trónkérdést. Ismerte az embereket és a viszonyokat, benső barátságban állt a hatalmasok némelyikével, főleg László erdélyi vajdával s ritka ügyességgel vetette ki a hálót Ottó király megejtésére. Hogy biztonságba ringassa, 1306-ra fegyverszünetet létesített a küzdő felek közt, sőt elhitette Ottóval, hogy László vajdát könnyen megnyerheti, ha nőül veszi felserdült leányát. Ottó örömmel fogadta az eszmét, mert trónjának megszilárdulását remélte e házasságtól. Egyrészt az ország viszonyainak tanulmányozására, másrészt a házasság előkészítésére körútra indult tehát új hazájában. Mindenütt szívesen fogadták, így ért el László vajda udvarába. Gyanútlanul ment a tőrbe, melyet Tamás érsek állított neki, ki nyomban, mikor az ország keleti részeibe indult, megszegte a fegyverszünetet, visszafoglalta Esztergom várát, s barátját, László vajdát arra ösztönözte, hogy koronás vendégét orvul elfogja. A vajda csakugyan fogságra vetette Ottó királyt, elvette tőle a szent koronát s azután kiűzte az országból.
Ottó király uralkodása távozásával véget ért. A pápa akkor teljes erővel közbelépett s Anzsu Károly kérelmére újra legátust küldött az országba, kit valóságos diktátori hatalommal ruházott föl. Az új követ, Dzsentilisz bíboros volt, agyafúrt, erőszakos, különösen pedig kapzsi ember, azon legátusok egyike, kik ez időben már valóságos rémeivé váltak a katolikus nemzeteknek, mert küldetésöket első sorban saját zsebök megtöltésére használták.
Dzsentilisz egyénisége épen nem látszott alkalmasnak arra, hogy Anzsu Károly ügyét diadalra segítse. Csakhogy egyrészt mérhetetlen hatalom egyesült kezében, másrészt Tamás érsek már kitünően előkészítette a pápás trónkövetelő számára a talajt. A közhangulat mindinkább Károly javára fordult, kinek főleg az vált hasznára, hogy a Venczellel és Ottóval tett meddő kísérletek után a közvéleménynek más trónjelöltje többé nem volt. Szükségképen meg kellett tehát barátkoznia az eszmével, hogy Anzsu Károlyt fogadja királyává.
Mikor Károly 1308 őszén Dzsentiliszszel Budára jött, már nyert ügye volt. Az urak és a nemesek tömege az ő pártjára állott s kész volt királylyá fogadni, de csakis szabad választás utján. Arról, hogy a szentszék adományozza neki a koronát, ezután sem akart hallani senki. Dzsentilisz kénytelen volt tehát király választó gyűlést tartani, melyet nem országgyűlésnek (ilyet összehívnia nem volt joga), hanem zsinatnak nevezett. Az urak és nemesek Pesten (1308 november 27) a Dunaparton, a későbbi haltéren fekvő dömés kolostorban elég számosán jelentek meg. Dzsentilisz elnökölt, míg Károly herczeg szerényen, jobbján foglalt helyet. A bíboros ekkor is olyan kevéssé ismerte a hangulatot, hogy megnyitó beszédével csaknem elrontotta védencze ügyét. Abból indult ki, hogy a szentszéknek joga van a magyar koronával rendelkezni. De alighogy e szavakat kiejtette, a hallgatóságban heves tiltakozás, zajos ellenmondás hangzott. Mindenfelől azt kiáltották: „Nem akarjuk, hogy a pápa adjon királyt az országnak! Ősi szokás szerint magunk választjuk királyunkat! “ Dzsentilisz még idején meghátrált s beleegyezett, hogy a megjelentek szabadon gyakorolják választójogukat. Erre a gyűlés Anzsu Károly herczeget, „mint az első szent királyok hamisítatlan törzséből sarjadó fejedelmet“ egyhangúlag Magyarország királyává kiáltották ki. Így jutottak az Anzsuk a magyar trónra s Károly R ó b e r t (a magyarok egyszerűen Károlynak nevezték) szabad választás utján lett Magyarország királya.
Róbert Károly egyelőre még csupán az ország választott királya volt s sok időbe, töméntelen munkába került, míg koronás királya lett. Hívei két ízben is megkoronázták, de nem a szent koronával s így a legsürgősebb feladat tehát a szent korona visszaszerzése volt. Dzsentilisz ez ügyet is maga akarta elintézni s alkudozni kezdett László vajdával. Károly király belátta, hogy Dzsentilisz nem alkalmas közvetítő s Tamás érsekre bízta a
további tárgyalásokat. Az érsek csakugyan megoldotta a kényes feladatot,
1310 nyarán László vajda nagy nehezen kiadta Szent István koronáját.
A bíboros abban az erkölcsi megalázásban részesült, hogy az általa
elrendelt múlt évi koronázást érvénytelennek nyilvánították, az akkor föl
szentelt koronát sutba dobták s Tamás érsek Székesfejérvárt (1310 aug. 20) Károly királyt a szent koronával avatta Magyarország királyává.
A választott király koronás király lett tehát s uralkodásának törvényessége ellen többé kifogást emelni nem lehetett. Csakhogy nyakán ült a legátus, ki valósággal gyámság alatt tartotta s most sem akart haza távozni, mikor politikai küldetését befejezte. Kitünően érezte magát az országban, melyet aranybányának tekintett s telhetetlenül kiaknázott. Ily körülmények közt a legátust, ki megjötte első pillanatától kezdve gyűlöletes volt a magyar papság előtt, a közhangulat végre is arra kényszeritette, hogy eltávozzék Magyarországból (1311 szept.)
Dzsentilisz bíboros távozásával Károly végre önálló uralkodó lett s országa ügyeinek rendezéséhez foghatott, melyek kétségbeejtő állapotba jutottak, mert a 10 év alatt, mely III. Endre halálától I. Károly önálló uralkodásáig eltelt, az egész államgépezet megakadt; a jogrend és belső biztonság helyére a rablás és erőszak lépett, a királyi hatalom csaknem egészen elenyészett, mi az állam nemzetközi tekintélyét is megingatta s főleg melléktartományainak kapcsait lazitottta. Ez évtized története tutaj- donképen nem Venczel, Ottó és Károly király, hanem az elhatalmasodott nagyok személye körül csoportosult. A király nem uralkodott, nem gyakorolta felségjogait, mert összes segélyforrásait, pénzügyi és katonai eszközeit egyes hatalmasok ragadták magukhoz. A rombolás, a féktelen és durva uralomvágy sötét alakjainak egész sora lép előtérbe s a magyar állam a többé-kevésbbé önálló fejedelemségek, különvált területek képét nyújtja, melyek egysége és összetartozandósága mindinkább veszendőbe ment. Csák Máté a Dunán innen, a Kőszegiek a Dunán túl, László vajda Erdélyben, a Borsák és Aöák Abauj, Sáros, Zemplén, Ung, Szepes, Szabolcs, Bihar, az Ákosok Borsod és a szomszéd vármegyékben, a brebiri grófok Horvátországban, a Frangepánok Dalmácziában, a Blagajiak és Babonigok a Dráva és Száva közén királyi hatalommal, korlátlanul kormányozták területöket. Elkobozták a korona összes javait, bitorolták a királyi jogokat, kényuralmok alá hajtották a tömegeket, szolgálatukba fogadták vagy kényszerítették az alsó nemességet. Megosztoztak a király jószágain és jövedelmein s neki semmit sem hagytak.
Ekképen a tizennegyedik század első évtizedében a királyi hatalom teljes elgyöngülésével a magyar állam a feldarabolás, a végleges feloszlás állapotába jutott s egész tömeg apró fejedelemség alakult területén. A valóságban az ország darabokra oszlott. Az ifjú Károly király, midőn végre megszerezte a szent koronát s felszabadult Dzsentilisz gyámsága alól, nyomban feladataihoz méltó uralkodónak bizonyult. Tíz éve élt már magyarjai közt s ismerte szívók minden titkát, ismerte azt a törhetetlen ragaszkodást, melyet a tömegek az államegység s alapja, az erős királyi hatalom iránt táplálnak. Ismerte a kisebb birtokosok, a nemesek, a polgárok és munkásosztályok mérhetetlen szenvedéseit, az elnyomást, a pusztulást, melyben a hatalmasok mindnyájokat részesítik s az elkeseredést, melyet szomorú sorsuk szivökben keltett; velük azonosította a saját érdekeit, rájok támaszkodott tehát, hozzájok fordult, őket gyűjtötte maga köré, hogy segélyükkel az államegységet, a belső rendet, a személy- és vagyonbiztonságot helyreállítsa. Arra, hogy a hatalmasokat egymásra uszítsa, hogy az egyiket a másikkal tegye ártalmatlanná, nem gondolhatott. Egymásután kellett a hatalmasokat megtörnie, hogy az országnak igazi királya lehessen. Vállalatában a tömegre, az alsó nemességre bízta magát, mely lelkesen csatlakozott zászlaihoz. Főleg a déli magyar vármegyék sereglettek köréje s e vármegyék aránylag nagyszámú köznemessége a nagybirtokosokat is pártjára kényszerítette. A tömegek hamar tapasztalhatták, hogy nem méltatlanra pazarolták rokonszenvöket, véröket és vagyonukat. Károly királyban csakugyan gondviselésszerű férfiút, olyan egyéniséget nyertek, minőre akkor az országnak szüksége volt, mert az új király vitéz, bátor katonának, jeles szervező tehetségnek, a béke és háború, a romboló harcz és az alkotó munka emberének bizonyult. Uralkodói képessége és kiválósága éppen abban nyilvánul, hogy megismerte s orvosolni tudta kora rákfenéjét, a zűrzavart.
A harczot már 1311 ben megkezdte és évről-évre újabb területeken állt helyre a rend és a nyugalom s már 1321-ben, mikor a munka még javában folyt, egykorú perirat így vázolta Károly király tevékenységének gyümölcseit:
„Hosszú időn át a gonosztevők önkénye volt túlsúlyban, mert egyrészt a tatárjárás, másrészt a kényurak olyannyira elnyomták az országot, hogy senki sem élhetett jogával, nem merte az utak bizonytalansága és az ország állapotának zavarossága mellett szabadságát keresni. Ez a nyughatatlan állapot isten kegyelméből és Károly, Magyarország királya buzgóságából, jobbra fordult, mert véget vetett az utak veszedelmességének, a kényurak erőszakoskodásának/'
A tömegek hálával, szeretettel, vérök hullatásával támogatták a királyt nehéz munkájában. Nemcsak elismerték érdemeit, hanem lelkesülve, örvendezve, áldozatkészen követték harczaiban s áldották, imádták, mert legirgalmatlanabb ellenségeiktől mentette meg őket. Eközben az ifjú király daliás, gyönyörű férfivá fejlődött, ki megnyerő modorával, örök jókedvével, elmés társalgásával, szívélyes előzékenységével, valamint személyes bátorságával, lovagiasságával, politikai sikereivel igazán megbüvölte magyarjait, kikhez szokásaiban és kedvteléseiben is alkalmazkodott. Házasságaival eleinte nem volt szerencséje, egymásután két neje (1317 és 1319) halt meg ifjan, gyermek nélkül. A király időnkint más szépeknél keresett szórakozást s egy törvénytelen fia született, Kálmán, később győri püspök. De királyi hivatásához illően, hamar szakított a csapodárkodással s harmadizben nősült (1320 jul. 6). Ezúttal Lokietek Ulászló lengyel király leányában, a szép és kitünően nevelt Erzsébetben méltó hitvest talált. Erzsébet méltó felesége volt Károlynak. Osztozott örömeiben és megpróbáltatásaiban, támasza volt törekvéseinek, tettel és tanácscsal pedig a legjobb barátja. Udvarát fényes nemzeti központtá varázsolta, a gyakran életében is fenyegetett királynak boldog családi otthont alkotott s öt fiú gyermekkel ajándékozta meg, kik közül kettő hamar meghalt ugyan, de megmaradt Lajos (szül. 1326 márcz. 5), Endre (1327 nov. 30) és István (1332 decz. 26), kik teljesen magyar nevelésben részesülek s anyjuk szerető gondozása alatt nőttek föl. Károly életét több Ízben fenyegette veszély nemcsak a csatasikon. Orvok leskelődtek reá s talán nem Csák Máté volt az első, ki gyilkost bérelt megöletésére. Más merényletnek is van nyomuk emlékeikben. Temesvárt laktakor nyíllal akarták lelőni a királyt. Egy ízben (1327) meg azt az álhírt terjesztették, hogy meghalt, mire Somogyban zavargások támadtak, melyeket vérbe kellett fojtani.
A legveszedelmesebb merénylet azonban csak később következett s az egész királyi család életét fenyegette. Zách Feliczián követte el, ki hűséget fogadott királyának, de nem birt a békés viszonyokhoz illeszkedni s bosszút akart állani azon az emberen, ki a régi napjainak véget vetett. Az ebéd idejét választotta merénylete végrehajtására s 1330 április 17-én, Visegrádon, a királyi palotába sietett. Felnőtt fia kisérte, kit künn hagyott az udvaron, hogy vigyázzon. A királyi pár két fiával, a 4 éves Lajos trónörökössel, a 3 éves Endre herczeggel s a két gyermek nevelőjével, Druget Miklóssal és Tapolcsányi Miklóssal épen délebédnél ült. Asztalnokok, étekfogók sürögtek-forogtak a teremben, mikor egyszerre észrevétlen Zách kivont karddal az asztalhoz rohant s a királyra támadt. Károly ösztönszerűleg feje fölé emelte jobb karját, hogy a vágást felfogja. A királyné szintén férje feje fölé tartotta kezét, míg Zách vadul vagdalkozott s nemcsak a király kezét sebezte meg, hanem a királyné jobb kezének négy ujját is levágta. Még négy más emberen ejtett sebet, köztük a kis Endre nevelőjén, Tapol- csányin, ki a gondjaira bízott gyermeket igyekezett megmenteni. A szörnyű zűrzavarban, Cselenfy János (Cselényi) a merénylőre vetette magát, tőrével nyakszirten szúrta, földre teperte s ezzel ártalmatlanná tette. A merénylő kegyetlen büntetéssel lakolt. Az udvari emberek nyomban felkonczolták; fiát, ki künn ólálkodott, valamint ifjabb leányát, Klárát, ki a királyné környezetében élt, elfogták s szörnyű kínzások közt ölték meg. A király azonnal összehívta az urakat, kik törvényt ültek, s minthogy a merénylet nem csupán a királynak, hanem egész nemzetségének szólt, ők viszont Zách Feliczián nemzetségének tagjait harmadíziglen fej- és jószágvesztésre ítélték A Zách család bűnhődése rettenetes volt.
Zách Feliczián nem volt az első, ki Károly királyra emelte kezét, de 5 volt az utolsó. Zách merénylete az utolsó támadás, melyet Károly személye ellen intéztek. Trónja akkor szilárdan állott; a magyar nemzet ép oly szeretettel csüngött rajta, mint egykor a honszerző Árpád utódain.
Károly király kezdettől elhatározta, hogy visszacsatolja elődei összes szerzeményeit, előbb azonban a belső rend helyreállítására, megfelelő pénzügyi és katonai segély-forrásokra volt szüksége. Első sorban a szomszéd Habsburgokkal kellett rendbe jönnie. Ezek már végleg meggyökereztek az osztrák herczegségekben és Pozsony város meg vármegye azon a czimen, hogy III. Endre özvegye, Ágnes királyné ellátására szolgál, állandóan birtokukba jutott. Az új király első kötelességének tartotta tehát ezt a területet visszaszerezni. A szomszéd osztrák herczegek állandóan titkos szándékokat tápláltak Magyarországra s minden alkalmat felhasználtak, hogy rovására terjeszkedjenek. Szerencsére ők is rászorultak a magyarokra s a változó helyzethez képest alakult viszonyuk Károly királyhoz. Hol támogatták, hol ellene dolgoztak, de Pozsonyt nem adták vissza, ámbár többször megígérték. Károly hamar átlátott kétszínűségükön s mihelyt némileg megizmosodott, Csehországgal, az ott uralkodó Lukszemburgokkal, a Habsburgok ellenségeivel lépett bensőbb érintkezésbe.
Egyszerre azonban a Habsburgoknak nagyon is szükségük volt jóakaratára s Szép Frigyes osztrák herczeg maga utazott el Temesvárra (1321 novemberben), hogy segítségét kérje Bajor Lajos császár ellen. Karoly kész volt haddal támogatni, ha Pozsonyt és a többi magyar területet kiadja. Megtette s csakugyan szép számú magyar had sietett segítségére. Csakhogy Frigyes Mülberguél (1322 szeptember 28) elvesztette a döntő csatát s maga is fogságba esett. Hívei erre ármánynyal visszavették Pozspnyt, más foglalásokat is tettek a határszélen s Károly hasztalan tiltakozott e hitszegés ellen. Végre is János cseh királylyal kellett szövetkeznie s 1328-ban kitört a háború. A magyarok elözönlötték Ausztria szomszédos területét s számos várat ejtettek hatalmukba, mire Frigyes békét kért, melyet szeptember 21-én kötöttek meg. Károly kiürítette az osztrák földet, a Habsburgok meg kiadták Pozsonyt s a szintén német kézen levő Muraközt. Csakhogy a Habsburgok nem az egész zsákmányt adták vissza. Néhány uradalmat megtartottak s kibékülve Lajos császárral, azt a kiváltságot kérték tőle, hogy a még kezükön levő várakat és uradalmakat, mint magyarországi hűbéreket, szabadon eladományozhassák. Érintkezésbe léptek azokkal a főurakkal, kik még mindig nem voltak eléggé megtörve. Ezek két kézzel kaptak az idegen segélyen s hűséget fogadtak a Habsburgoknak, vagyis díjra elszakadtak a szent koronától.
Károly király 1336-ban haddal támadt Ausztriára. Ezúttal sem állt egyedül, hanem a szövetségesek egész sorára támaszkodhatott, mert külső és belső sikerei országát időközben ismét elsőrangú hatalommá avatták s főleg északon, Lengyelországban akadtak megbízható barátai. Károly mindig szemmel kisérte a lengyel ügyeket s tettel és tanácscsal, néha tetemes hadi segélylyel támogatta ipját, Ulászló lengyel királyt, egyrészt trónja szilárdításában, másrészt a német lovagrenddel és Csehországgal való küzdelmében. Olyan tekintélyre tett szert a lengyelek közt, hogy közbelépésére sógorát, Kázmér herczeget választották királyukká.
Ezerháromszázharminczötben a csehek és lengyelek küldöttei sereglettek Trencsénbe, hogy régi viszályaikat békésen elintézzék. Károly volt köztük a közvetítő, mindenre nézve egyezség létesült s az értekezlet abban állapodott meg, hogy az érdekelt uralkodók Visegrádon személyesen találkozzanak s ott a békekötést végleg megpecsételjék. E találkozás őszszel (október végén és november folyamán) Visegrádon csakugyan megtörtént, hol a korszaknak talán legfényesebb nemzetközi kongresszusa tartatott. A magyar udvar vendégei voltak Kázmér király és Ulászló lengyel herczeg, János király fiával, Károly morva őrgróffal és vejével, Henrik bajor herczeggel, Rudolf szász, Boleszló sziléziai herczeg, töméntelen külföldi főpap és four, valamint Boroszló városa és a német lovagrend képviselői. Szeri-száma sem volt az előkelő idegennek s jó étvágyukra vall, hogy egy-egy ebéden 4000 kenyeret és 180 átalag bort fogyasztottak el. A kongresszus nemcsak szentesítette a trencséni megállapodásokat, hanem a jelenlevő uralkodók szövetségre léptek Bajor Lajos császár és Albert osztrák herczeg ellen. Károly király elég erős volt tehát, hogy a Habsburgokat s magyar védenczeiket megfenyítse. A csehek ellepték Ausztria északi részeit (1336), János király meg Pozsonyban újra találkozott Károly és Kázmér királyokkal, mire a magyar sereg Lajos trónörökössel a bajor határokig portyázott, más csapatok meg visszafoglalták az osztrák kézen levő területet. A háború 1357 ben is győzedelmesen folyt s a hűtlen urak kegyelmet kértek. Károly megbocsátott. Vagyonuktól sem fosztotta meg őket. Elvette ugyan határszéli váraikat, melyekben annyi bajt okoztak, de az ország belsejében más jószágokkal kárpótolta őket, amivel régi jelentőségűk egyszerre megszűnt. A Habsburgok is békét kötöttek (1337 szeptember 11), mert magyar terület nem volt többé kezükön, csak azt a kötelezettséget kellett elvállalniok, hogy a széleket nem háborgatják s hűtlen magyar urat sohasem támogatnak többé. E kötelezettséget természetesen csak addig teljesítették, míg kénytelenek voltak vele. Nyomban a békekötés után megkezdték fondorlataikat s embereik minduntalan pusztították a magyar széleket, úgy, hogy itt állandó maradt az apró háború. Károly király mégis az egész nyugati Endrei Zalán: A Világ Történelme IV- 12/a
határ mentén visszaállította az állam régi birtokállományát és a magyar terület épségét.
Az új királyi család megszilárdulásával a magyar állam nemzetközi helyzete gyökeres változásokon ment át s részben új külső politika kezdett érvényre emelkedni, mert a szomszéd államok külső törekvései sok tekintetben szintén megváltoztak. Lengyelország ez időben lett északon elsőrendű nagyhatalom: Lokietek Ulászló lengyel király egyesítette a legtöbb régi fejedelemséget és tartományt. Leánya, Erzsébet, Károly neje lett s a magyar és a lengyel udvar rokoni s baráti viszonyba lépett, melyet Ulászló fia és utóda: Kázmér, a jeles uralkodó, kit hálás alattvalói „Nagyinak neveznek, még bensőbbé alakított. Kázmér forró szeretettel ragaszkodott magyar rokonaihoz s minthogy gyermekei nem születtek, már 1339-ben megegyezett Károlylyal, hogy majdan valamelyik fiát teszi trónja örökösévé. Ezzel fent a magas északon nagy kilátásokat nyitott a magyar királyi család számára: azt az eshetőséget, hogy újabb nagy területek fognak kormánya alá kerülni. Másrészt Károly szakadatlanul igényt tartott atyai örökére, a nápolyi trónra, melyen akkor az öreg Róbert király ült, kinek fia, Károly 1328-ban fiörökös nélkül hunyt el; csak két leánya, Johanna és Mária maradt, s a pápa, Nápoly maga pendítette meg az eszmét, hogy e leányok a magyar herczegekkel házasittassanak össze. Róbert is, Károly is örömmel fogadta a tervet s hamar megegyeztek, hogy Lajos, a magyar trónörökös vegye el Johannát, a nápolyi trón örökösét. Megállapodtak abban is, hogyha Lajos időelőtt meghal: Endre, ha Johanna meghal: Mária lép helyére, s ha Lajos is, Johanna is meghalnának: Endre és Mária legyenek atyáik koronáinak örökösei. Minden eshetőség számba volt tehát véve és pedig akként, hogy a magyar és a nápolyi koronát egy fejen egyesítették.
Ez a megoldás azonban nem tetszett Velenczének; semmi áron sem akarta tűrni, hogy a magyar és nápolyi korona egyesítésével a magyar birodalom megfelelő tengeri haderőre tegyen szert. Befolyásával arra bírta a pápát, hogy ezt a frigyet ne hozza létre. A politikai szövevénynek az lett a vége, hogy Róbert király módosította az egységet úgy, hogy ha a gyermekek felnőnek, Endre herczeg vegye el Johannát s örökölje vele a nápolyi koronát. Károly személyesen elment ez ügyben Nápolyba (1333), magával vitte a kis Endrét, s rokonsága körében hagyta, hogy új hivatásához mért nevelésben részesüljön.
Az eredmények, melyeket Magyarország nemzetközi tekintélyének folytonos fokozódása kisért, elterelte a király figyelmét a keleti és déli mellékés határtartományokról. A nehéz válságok, melyekbe a bizanczi császárság a XIII. század folyamán jutott, felszabadították felsőbbsége alól Szerbiát és ez egész erejét a magyar felsőbbség lerázására fordíthatta, folyton újabb rajokat bocsátott olyan magyar területekre, Boszniába, a macsói bánságba, az Alduna és Száva vidékeire, hol annakelőtte csak szórványosan laktak. Nemcsak a régi Szerbiafölötti hűbéruralom ingott meg, hanem a tulajdonképeni magyar államterületet, a déli részeket is új, a magyar uralom iránt ellenséges görög keleti vallású népelem özönlötte el. László erdélyi vajda egyenesen biztatta a szerb királyi családot, melylyel összeházasodott, az önállósításra, a támadó fellépésre s a szerbek egyizben csakugyan elfoglalták a rnacsói bánságot, sőt ismételve betörtek az anyaországba s a Szerémséget dúlták. Végre Károly megkezdte a leszámoló harczot László ellen. Ekkor annak biztatására a szerbek a király ellen fordultak. Milutin szerb király hadat izent Magyarországnak (1319). De a magyarok több csatában győztek s bevonultak Makedóniába, melyről Károly azt irta a pápának, hogy elfoglalta. E fényes diadal azonban csak pillanatnyi sikert hozott, s Szerbia más szomszéd népekkel, bolgárokkal, oláhokkal szövetkezett, s egyre önállóbb s hatalmasabb lett.
Dusán István szerb király, ki 1331-ben lépett trónra, azt tűzte ki czéljául, hogy a görög birodalmat s Konstantinápoly városát meghódítja. Minthogy nem volt hajóhada, Velencze szövetségét kereste. Később elejtette Bizancz elleni terveit, de ekkor meg egészen a Balkán északnyugati tartományainak meghódítására összpontosította erejét s Magyarország rovására terjeszkedett. Így Szerbia nagy szerepre tett szert s veszedelmes versenytársa lett Boszniában és Dalmácziában a magyar uralomnak.
Még aggasztóbb változások álltak be a régi Kunország, s annak ma havasalföldi területén. Az Olt és Alduna közti Szörényi bánságot már régebben elárasztotta az oláhság, melyet a magyar király megtelepitett, a honvédelem czéljaira szervezett, katonává nevelt. Mikor azután a magyár királynak zavaros napjai következtek el, ez a magyar-oláh katonai elem egyesült az Oltón túli pásztorkodó oláhsággal s az ottani oláh vajda kezére játszotta a bánság egész területét (1324). Károly hasztalan követelte az ősmagyar föld visszaadását. Bazarád vajda nem félt többé a magyar királytól, ki valóban csak 1330-ban vezethette hadait ellene. Károly megvette Szörény várát s onnan a magas hegységbe vonult, hogy búvóhelyén keresse föl a vajdát. De a zord, kietlen, járatlan hegységben a magyar had hamar fölemésztette csekély eleségét, mire a király szívesen békét kötött az önként meghódoló vajdával, ki elvállalta a magyar had élelmezését és haza kalauzolását. De szavát álnokul megszegte s tőrbe csalta, zordon havasok közé vezette a magyarságot, hol orvul rajtaütött. Károly király csak úgy szabadult meg, hogy Szécsy Dénes bán fiával, Dezsővel ruhát cserélt. Az oláhok, kik azt hitték, hogy ő a király, az ifjú hősre vetették magukat, kit vitéz ellenállás után meg is öltek, miközben Károlyt többi kísérői önfeláldozó odaadással igyekeztek megmenteni. Tamás csókakői várnagy, a Csórok neméből, lovát engedte át neki. Mások mellette elvérzettek, így Kanizsay Lőrincz, hírneves családja fényének megalapítója.
A király nagynehezen kivergődött a mészárlásból, mely négy napig, péntektől hétfőig (november 9 — 12) tartott. Ez álnok rajtaütéssel született meg az oláh Havasfölde, mely ez időtől fogva külön vajdaság lett. Vajdája időnkint elismerte ugyan a magyar király főhatóságát; de csak akkor, ha kénytelen volt vele; máskülönben Magyarország minden ellenségével kezet fogott.
Károly király legnagyobb érdeme a belső viszonyok rendezése. A kormányzás minden ágában újítást, rendezést hozott be, rendezte a pénz- és hadügyet, emelte az ipart és kereskedelmet, új, a királyhoz hű főnemességet teremtett. Megjavította a közigazgatást, a városi életet, a polgári szabadságot, a jogszolgáltatást: úgy hogy a jobbágy előtt nyitva állt a törvény útja és föl egészen a királyig folyamodhatott panaszával.
Szerencsére Károly korában úri jog és jobbágyság közt az ellentétek nem mérgesedhettek el, mert az ur a népesség csökkenése következtében nagyon rászorult a munkára s így jobban megbecsülte, lehetőleg emberségesen bánt vele. A gazdasági élet javult, a földesur igényei még szerények maradtak. Olcsó volt minden. A század első tizedeiben lakott jobbágytelek 1, nemesi kúria gazdasági épületekkel, alul csapó, télen- nyáron üzemben levő vízimalom 10 márkán kelt, sőt valami vár sem került többe 100 márkánál. Az élet egészben olcsó volt s a dús talaj bő termést adott. Kivált 1320-ban említenek szokatlan istenáldást, rendkívül gazdag aratást.
Élete utolsó éveiben Károly király önérzettel tekinthetett vissza négy évtizedes munkájának nagy és messze kiható eredményeire. A magyar birodalom ismét elsőrangú hatalom volt a középeurópai népek csoportjában, s a legtekintélyesebb uralkodók keresték jóakaratát. Idebenn az országban helyreállt a rend és a nyugalom, a trónt új főnemesség környezte, mely még sokkal rövidebb ideig élvezte a dús vagyon és befolyás előnyeit, semhogy királya ellen merte volna használni. Az ország minden részében ismét elevenen folyt a polgárosító munka s mindinkább pótolta a veszteségeket, melyeket a nemzeti vagyon a belmozgalmak folyamán szenvedett. Az öregedő király megnyugvással nézhetett vissza a múltba, bizalommal és reménynyel családjának és nemzetének jövője elé. Három fia közül kettő a saját dús örökségén kívül két más ország: Lajos a lengyel, Endre a nápolyi korona várományosa volt; s a legifjabb, István herczeg, szintén elsőrangú házasságra számíthatott. Károly király 54 éves korában 1342 július 16-án fejezte be életét Visegrádon; onnan Székesfej érvárra vitték holttestét és az Árpádok ősi sírboltjában temették el.
Károly király legidősebb fiát, Lajost, néhány nappal atyja halála után a temetésre összegyűlt rendek Székesfejérváron nagy lelkesedéssel megkoronázták (1342 jul. 21).
KÉTSZÁZ ÉV BIZANCZ VAGYIS A KELETRÓMAI BIRO-
DALOM TÖRTÉNETÉR Ő L, A PALEOLOGOK (1261—1453),
Hála Lasz kar i sz kitartásának és hősiességének: a keletrómai birodalom ismét fennállt. A régi katonai és politikai hatalmi állása persze elveszett; mert bár az utolsó uralkodóház alapítójának az uralkodása a birodalom újabb emelkedésével járt is: maga a birodalom sokkal mélyebben megrendült már, semhogy összedülését végleges sikerrel meg lehetett volna akadályozni. Bizancz nagyhatalmi állása már régen elveszett: a Balkán-félszigeten egyelőre Szerbia váltotta fel, de ennek az uralma sem tartott sokáig. A rigómezei ütközet az ozmánok kezébe juttatta a Balkán uralmát, kik
a régi bizanczi nagyhatalom romjain új, dicsőséges birodalmat alapítottak (1288).
VIII. Mihály (1261—1282), a paleologok uralkodóházának alapitója, nehéz feladatnak nézett elébe úgy a harczmezön, mint a diplomaczia terén. Epirusi II. Mihály is, Akájai Vilmos is egyaránt nyugtalankodott. Mindkettőt a pápa s a franczia lovagok
támogatták, az elűzött „koldus császárt", II. Balduint pedig Szicziliai Manfréd. Mihálynak azonban sikerült Velenczét megnyernie, miután a génuaiakat (kiknek podesztája:
Guercso Vilmos Manfréddel együtt Konstantinápolyt a latinok kezébe akarta juttatni) onnan elűzte. A bolgárok ellen is haddal kellett fellépnie Mihálynak. Konstantin bolgár
czár nejének, Máriának ösztönzésére, aki a megvakitott Laszkarisz Jánosnak a nővére
volt, megtámadta Bizanczot. Mihály megverte és a Balkánig visszaszorította a bolgárokat, de azért Konstantin czár szövetségeseivel, a délorosz tatárokkal mégis csak
elpusztította Trákiát.
Délolaszországban megbukott a Hohenstaufok uralma (1266). Helyükbe az Anzsuk léptek. Anzsu Károly az elűzött Balduinnal szövetkezett, aki elvesztett birodalmának egyes részeit franczia herczegeknek engedte át, hogy ezzel újabb szövetségeseket nyerjen. A viterbói szerződés értelmében Akája hűbérura Anzsu Károly lett, aki mint Manfréd utóda, Epiruszra is támasztott igényt. Elfoglalta Korfut, a katolikus albánok elismerték uruknak; a szerbek is — kiknek királynéja, Ilona, II. Balduin leánya volt — továbbá a bolgárok is rokonszenveztek vele. IV. (Laszkarisz) János Károlyhoz menekült. Velencze pedig ismét kiszorult Bizanczból (melylyel Génua újabb szövetségre lépett) s így hajlandók voltak Károlylyal szövetkezni. Velenczei kalózok máris bekalandozták az égéi tengert.
Ebben a veszélyes helyzetében csak diplomacziai művészete segíthetett Mihályon. X. G e r g e l y pápát megnyerte azzal, hogy kanczellárja, Akropolitesz György a Honi zsinaton letette a római hitvallást, ura nevében elismerte a pápa egyházi főnhatóságát. Erre a pápa védelmébe vette Bizanczot ennek olaszországi ellenségeivel szemben.
Mihály diplomacziája tehát sikert aratott kifelé, de annál veszélyesebben tört ki birodalmán belül a Rómát gyűlölő görög papságnak és népnek vakbuzgó szenvedélye.
A görög hit hívei közül sokan Trapezuntba, Artóba, Neopatrába menekültek. Meg volt a szakadás a makacs császár és a szenvedélyes vakbuzgalommal ellentálló papság között, melynek pedig a nép föltétlenül hódolt.
1278-ban Anzsu Károly elérkezettnek látta az időt arra, hogy a görög ügyekbe közvetlenül beleavatkozzék. Hadvezérét, Szüllit azonban 1281-ben Berat mellett megverte Tarhaniótész Mihály bizanczi fővezér. Azonfelül Proczida Mihály megnyerte Ara- góniai Péter király szövetségét az olasz liga (Velencze —Róma—Nápoly) ellenében.
A szicziliai vecsernye (1282 márczius 10) véget vetett a szicziliai franczia uralomnak. Az immár tehetetlen Anzsu Károlyt a velenczeiek is cserben hagyták. Mihály
bizanczi diplomacziája tehát tönkretette Anzsu Károlyt. Ezzel Mihály ismét szabad kezet nyert. Csakhamar azonban elragadta a halál, amikor Neopatré ellen, illetve a trónkövetelő Angeli-utódok ellen készült (1282 decz. 11). Ő volt a bizanczi uralkodók közül az utolsó nagy államférfiu és hadvezér.
Mihály fia, Ii. Andronikosz (1282- 1328) tudományos képzettségű s nagyon is jámbor, istenfélő ember volt, de nem értett ahhoz, hogy kell ily nagy birodalmat kormányozni, különösen olyan nehéz viszonyok között, melyek létét veszélyeztetik. Alatta a bizanczi birodalomnak régi bajai felujultak. A császár kibékült a keleti egyházzal, de folytonos baja volt az aprólékos egyházi vitatkozásokkal, melyek alatta ismét előtérbe nyomultak. Az egyház, de az udvar is rendkívüli összegeket emésztett föl, így a hajóhad is, a hadsereg is — melyet pedig atyja felvirágoztatott — anyagi eszközöknek hiányában ismét züllésnek indult. Eredménytelenül küzdött Európában az Angeli-utódok ellen, keleten pedig az ozmánok ellen. Egy időre hatalmas támasza volt Andronikosz császárnak a katalónok fegyelmezett serege, mely előzőleg sikeresen küzdött Anzsu Károly ellen, most pedig az ozmánokkal szemben is jól állta meg helyét; de amikor vezérüket, De Flór Rozsét Mihály trónörökös alattomosan Iegyilkoltatta, a katalónok a bizancziak ellen fordultak, amiből kétévi kegyetlen harcz keletkezett.
Mihály trónörökös meghalt, fia pedig föllázadt nagyatyja, Andronikosz császár ellen. Mig így a birodalmat belviszály dúlta, az ozmánok sikert sikerre halmoztak. U rkán szultán elfoglalta Brusszát (1326) s ezt a várost tette székhelyévé, amellett birodalmának határait mindinkább előretolta nyugat felé. Andronikosz császár és unokájának harczába beleavatkoztak a szerbek és bolgárok. A háború vége az lett, hogy az unoka pártja győzött; hadvezére, Szinadenosz, ineglepetésszerű rohammal vette be Konstantinápolyi; II. Andronikosz (1328—1341) császárrá lett. Az ö idejében Dusán István szerb király (1331—1355) —kinek apja: Uros István 1330-ban döntő győzelmet nyert volt a bolgárok fölött — megalapítja Nagy-Szerbiát, melynek határait messzire előretolja a bizanczi birodalom területére, egész Janináig. Ezalatt keletről mindjobban előnyomultak az ozmánok s már a görög parti városokat is adófizetőikké tették. Urkán Európába is ki akarta terjeszteni hatalmát, de e kísérlete Andronikosz és Kantokuzé- nosz hősies és erélyes ellenállásán hajótörést szenvedett.
E harczok közepette halt meg III. Andronikosz (1341). Ahelyett, hogy a bizancziak az ozmánok ellen egyesültek volna, akik már-már a székvárosukat is fenyegették, ismét belviszályokra pazarolták erejüket. A kiskorú V. János (1341—lb76) helyett anyja Szavojai Anna uralkodott. A hatalmas és uralomra vágyó K a n t o k u z é n o s z
János azonban magához ragadta a kiskorú császárnak a gyámságát, míg legádázabb ellensége: Apokaukosz az anyacsászárné oldalára állott. Hat évig dúlt ez a bel-
viszály, mely a birodalom erejét haszontalanul elfecsérelte s alkalmat adott a szerbeknek is, a bolgároknak is, de Omár bég aidini emir ozmánjainak is, hogy a birodalom
ügyeibe fegyveres kézzel, dulva-pusztitva beleavatkozzanak.
1347 február 3-án Kantokuzénosz az aranykapun át diadalmasan vonult be Kon-
stantinápolyba s mint VI. J á n o s (1341—1355) elfoglalta a császári trónt. A belviszá-
lyok főnyertese D u s á n I s t v á n szerb király lett, aki a bizanczi birodalmat Tessza-
lónia és Kalkidiké határaira szorította. Ő volt a Balkán tényleges ura ; s mikor magát Joanikij tpeczi metropolitával — kit ő pátriárka rangjára emelt — a Skopjéi székesegyházban megkoronáztatta, kifejezést is adott e hatalmának azzal, hogy fölvette a
„szerbek, bolgárok, görögök és albánok czárja és autokratája" czímét. A szerbek feje
delme a balkáni szárazföld ura volt, a tengeri hatalomért Génua és Velencze vívta öldöklő csatáit a bizanczi vizeken és partokon. De a belviszály is újra kitört a biro-
dalomban. A paleologok pártja föllázadt, amikor Kantokuzénosz egyik fiát, Mátyást — kit később uralkodótársának is megtett — Rodope eparkátussal ajándékozta meg, míg másik fiát, Manuelt — ki egyébként az ő korának egyik legjelesebb férfia volt — Mizitra deszpotájává (urává) tette. E lázadás elnyomására Kantokuzénosz elkövette azt a hazaárulást, hogy az ozmánokat hívta segítségül, akik akkor elfoglalták Gallipolit s ezzel letelepedtek Európában (1354). Hiába iparkodott később Kantokuzénosz az ozmánokat Európa elhagyására pénzzel, ígéretekkel reávenni: Szolimán nem volt hajlandó Európa kulcsáról lemondani. A török katonákat török gyarmatosok követték. Az általános gyűlölet megbuktatta Kantokuzénoszt 1354 deczemberében. Kolostorba vonult, Joazuf szerzetesi nevet vette föl s megírta uralkodásának történetét. Uralkodótársa: Mátyás is kénytelen volt lemondani, míg Manuelt továbbra is elismerték Mizitra urának.
Amikor Dusán István czár 1355-ben meghalt, a szerb birodalom ereje is gyöngült: egyes szerb és albán főurak függetlenítették magukat, Bosznia önálló lett. Ezek a körülmények és a folytonos bizanczi belviszályok válságba sodorták a kereszténységet a Balkán-félszigeten. Bizanczban Kantokuzénosz elüzetése után ismét Paleolog (V.) Jánosé volt a császári korona. Fia azonban föllázadt ellene, megfosztotta atyját az uralmától s mint IV. Andronik ő sz (1376 — 1379) lépett a trónra.
Ezalatt I. M u r a d szultán már Drinápolyba tette át a székhelyét. Innen ismételten beleavatkozott a paleologok trónviszályába, hogy siettesse a bizancH császárság romlását. V. Jánost visszaültette a trónra (1379—1391). Ez felkereste a pápát Avinyon- ban, hogy a bizanczi birodalom fentartása ügyének megnyerje. De a Nyugat megvetéssel fordult el a paleologoktól s óvakodott velük családi összeköttetésbe lépni. Jel
lemző a bizanczi császároknak akkori pénzügyi helyzetére, hogy János a maga nyugati utazásának a költségeit veienczei kalmároktól volt kénytelen kölcsön kérni: mikor
azután haza akart térni, azok mindaddig visszatartották, amíg fia, Manuel ki nem váltotta.
A rigómezei ütközet után, mely a szerbek hatalmát tönkretette, a Balkán uralma az ozmánok kezébe vándorolt. Murad szultán elesett a csatában, helyét fia, I. B a j a z i d
foglalta el. Ezidőben már akkora volt a török szultán hatalma, hogy eltilthatta a bizanczi császárt attól, hogy székvárosát újabb erődítményekkel ellássa. V. János e
fölötti szégyenében halt meg (1391).
II. M a n u e l (1391 — 1425), V. jános fia, aki most Bizancz trónjára készült, mindjárt uralkodása elején keserűen érezte a török szultán hatalmát. Manuel különben jóravaló és bátor férfiú volt s kedvezőbb viszonyok között jeles uralkodója lehetett volna hazájának. Amikor V. János halálán volt, Manuel Bajazid szultán udvaránál, Brusszában időzött. A halálhír vételével hazasietett. Minthogy Manuel nem a szultán kezéből kérte császári koronáját, hanem önhatalmából foglalta el őseinek uralmát,
Bajazid bosszúból elpusztította Konstantinápoly környékét s megszállotta Tesszalóniát.
Manuel Z s i g m o n d magyar királyhoz fordult segítségért, aki megnyerte e czélra a
Nyugatot is, kivált Francziaországot és Burgundiát, melynek herczege, Fülöp támogatására sietett. Délnémetek, angolok, csehek, lengyelek is sorakoztak Zsigmond zászlaja
alá, aki Nikápolyig hatolt, ahol Bajazid útját állotta. Eleinte Zsigmond felé hajlott a hadi szerencse, de a franczia lovagok fegyelmezetlen volta az ő terhére döntötte el a véres ütközetet (1396). A vereségét csakhamar megsínylették a görög és frank keleti
tartományok, melyeket az agg Evrenosz bég kegyetlenül pusztított, majd maga Konstantinápoly is, melynek átadását Bajazid mindjárt a nikápolyi öldöklő csata megnyerése
után követelte. Minthogy Manuel erre nem volt hajlandó, a törökök ostrom alá fogták
a várost s csak akkor hagytak föl annak körülzárásával, mikor a franczia Bu szikó
marsall aránylag csekély hadierejével annak felszabadítására érkezett. Hogy azonban
még 50 esztendeig a bizancziak kezében maradhatott, ezt Konstantinápoly csupán csak
annak a körülménynek köszönhette, hogy Timurlenk mongol hadaival az angorai csa
tában tönkreverte az ozmán haderőt (1402). Ahelyett, hogy ezt a körülményt arra használta volna, hogy az ozmánokat Európából kiűzze: Manuel szerződésre lépett Bajazid egyik fiával, Szulejmánnal, ami csak újabb romokkal gyarapította a magában is rommá váló bizanczi birodalmat.
A bizancziak már képtelenek voltak arra, hogy valami nagy tettre reászánják magukat. Manuel még azt a hibát is elkövette, hogy nem szövetkezett a győztes Mohameddel — aki testvéreit, Bajazid többi fiait a csamorlui ütközetben teljesen megsemmi
sítette (1413) s ismét egyedül a maga kezében egyesítette apja uralmát — hanem szította az ellene való lázadásokat, amivel Mohamedet elkeseredett ellenségévé tette.
II. Manuel fia és utóda: VIII. János (1425—1488) békét kötött Mohameddel. E béke ára 30.000 arany és maczedóniai és Fekete-tengermelléki legtöbb birtokának elvesztése volt. Birodalmának romjain János testvéreivel osztozkodott. Teodor és Tamás Mizitrát kapta, Konstantin pedig Ankialoszt és Mezembriát. Tamás és Konstantin 1428 - 30-ban megsemmisítette a frankok keleti uralmának utolsó nyomait, elfoglalta
Márk, aki inkább a török jármot volt hajlandó magára venni, mint a pápáét; de ellenzése daczára kimondták az uniót IV. Jenő pápával. 1439 julius 6-án ünnepélyesen kihirdették az egyházi egyesülést a firenzei székesegyházban. A konstantinápolyi nép és a szerzetesek azonban ellenszegültek az egyházi egyesülésnek. A nyugatról várt segítség késett. Demetriosz pedig, a császár haszontalan fia, ezalatt azzal az ürügygyei, hogy az igaz hit érdekében küzd, a törökkel karöltve pusztította a főváros környékét. A bizanczi birodalom valóban megérett a pusztulásra.
IV. Jenő pápa végre is reábirta Ulászló királyt és Hunyadi Jánost, hogy a törökök ellen vonuljanak. 1443-iki vereségük után a törökök békét kötöttek a magyarokkal és szerbekkel. Czezarini Julián pápai követ rábeszélésére Ulászló király megszegte a békekötést. A várnai 1444 iki vereség, melyet Ulászló hevessége okozott, keserűen megtorolta
KONSTANTINÁPOLY ELFOGLALÁSA.
Bizánczban is, a török birodalomban is, úgyszólván egy időben üresedett meg a trón. A törökök élére II. Mohamed lépett, a bizánczi birodalomban pedig XI. K o n s t a n t i n került a trónra, a Paleológok uralkodóházának utolsó császára. Szomorú véletlen, hogy Konstantinápoly- nak és vele a bizánczi birodalom utolsó romjainak elveszte éppen a Konstantin névhez fűződik, ugyanahhoz a névhez, melynek egy régibb dicsőséges viselője megalapította a bizánczi birodalmat, amelynek fővárosa is az ő nevét viselte,
XI. Konstantin 1449-ben követte bátyját, VIII. Jánost Bizáncz trónján. Elődeinél különb ember volt. Morea félszigetét — egyes kisebb velenczei birtok kivételével — teljesen meghódította, elfoglalta Tébát és Atént is. Minden mutatta, hogy országának derék fejedelme lehetett volna. A török nagyobb erővel azonban nem birt.
II. Mohamedről, az új török szultánról azt tartotta a keresztény Európa, hogy gyönge uralkodó; apja t. i. két ízben reá bízta birodalmának a kormányzását és mind a két ízben újra megfosztotta a hatalmától. Ép azért
sokan elérkezettnek vélték az időt arra, hogy a keresztény Európa az ozmán uralommal leszámoljon.
Filelfo Ferencz, VII. Károly franczia királyt szólította fel, akinek épp akkor sikerült az orleani szűz segítségével az angolokat országából kiszorítani, hogy az ozmán uralom letörésére keresztes hadjáratot szervezzen.
Tán sikerül is a dolog, ha a keresztény hatalmak erőiket e czélra egyesítik. Az akkori viszonyok között azonban még a pápa sem bízott abban, hogy ily kö2ös vállalkozásra megnyerhesse a nyugati kereszténységet: egyes fejedelem pedig magában nem mert ily feladatra vállalkozni.
Amikor II. Mohamed trónra lépett, ünnepélyesen megígérte Konstantin császárnak, hogy birodalmát nem bántja. Azonban csakhamar talált ürügyet arra, hogy az Ígéretét megszegje.
Konstantinápolyban élt az ozmán-háznak egyik trónkövetelő sarja. Régibb megállapodás szerint a bizánczi udvar gondoskodott ennek őrizetéről és ellátásáról, a költségek pedig a szultánt terhelték. Konstantin császár követelte ezeket a költségeket, sőt az eddigi megállapított összegnek a kétszeresét. Mohamed erre azzal válaszolt, hogy 1451-ben hozzálátott Konstantinápoly elfoglalásának az előkészületeihez. 1452-ben a Boszporusz európai partján erődöt kezdett építeni.
Konstantin nem mert a szultánnal háborúba bocsátkozni, követeket küldött tehát hozzá, hogy őt szándékától eltérítse. Mohamed nyersen válaszolt és azzal fenyegetőzött, hogy ha a császár újabb követekkel zavarná, ő azokat irgalmatlanul lenyúzatja. A törökök folytatták az erőd építését és azt három hó alatt be is fejezték. Egyes bizánczi csapatok megkísérelték ugyan, hogy a törököket munkájukban megzavarják, de rajta vesztettek. A törökök elpusztították az egész környéket és Konstantinápoly faláig nyomultak, úgy, hogy a császár kénytelen volt székvárosa kapuit elzárni. Ugyanakkor Mohamed arról is gondoskodott, hogy a császár fivéreit Mo- reában lekösse, melynek városait ostromolta, földjét pusztította és ezekkel a portyázásokkal megakadályozta, hogy a császári herczegek Konstantinápoly segítségére siethessenek.
Konstantin császár a Nyugathoz fordult segítségért, követei azonban minden kor,oly siker nélkül tértek vissza. A császár maga hajlandó volt a nyugati egyház közösségébe lépni, népe azonban a maga vakbuzgósá- ban fellázadt ez ellen s azt hangoztatta, hogy inkább a törökök igáját veszi magára, mint Rómáét.
A pápa hajlandó volt a keleti kereszténységen segíteni. Azonban az ő fáradozása nem vezetett valami nagy sikerre. Összesen Velencze és Génua (mindkettőjüknek amúgy is volt érdeke a Keleten) szerelt föl hajóhadat; ez a segítség azonban csekély volt és későn is érkezett.
Időközben beállt a tél. Konstantin nagybuzgón látott hozzá a fővároserősítéséhez, de sem megfelelő hadserege, sem elegendő pénze nem volt. Össze-vissza 9000 harczossal rendelkezett, (ebből vagy 3000 idegen, főleg velenczei és génuai), pénze pedig oly kevés, hogy a templomoknak arany- és ezüsttárgyait is a pénzverőbe küldte. Ezalatt a törökök már a külvárosokat pusztították.
Mohamed összevonta haderejét, hajókat építtetett, ostromágyukat öntetett: a többi között oly óriáságyút is, mely elé 50 pár igás állatot kellett fogni, hogy azt Drinápolyból el lehessen hozni. 1453 áprilisában azután 258.000 harczosa állt Konstantinápoly előtt. Rengeteg volt a hadsereget követő fegyvertelenek tömege is; egész seregre való pedig a török papoknak és szerzeteseknek a száma, akik szózatukkal a muzulmánok vallási vakbuzgalmát lángra lobbantották. Mohamed hajóhada 420 hajóból állott.
Mialatt pedig ez óriási ostromlósereg a város falait mind szükebb körben zárta körül: Konstantinápolyban vallási viták járták. A római egyházhoz hajlók és a görög vallás makacs hívei között napirenden voltak a heves összeütközések. De míg a lakosság ily meddő vitákra pazarolta idejét-erej ét: a hadsereg éjjelt, nappalt összetett, hogy kötelességeinek híven megfeleljen. Nappal elszánt bátorsággal verték vissza a bizánczi katonák az ellenségnek támadásaití éjjel pedig újra felépítették aztí amit az ostrom heve lerombolt.
A törökök a tengeren sem tudtak valami könnyen boldogulni: aa bizánci hajók egy ízben vissza is szorították őket, mire a szultán dühében nekilovagolt a hullámoknak és átkozódva szorította embereit az ellenállásra.
A bizáncziak láncz- al zárták el kikötő jüket. Mohamed szultán erre azzal válaszolt, hogy az éj leple alatt a száraz földön vontatott át 70—80 hajót a galatai partra. Ebben a Gala- tában lakó génuaiak is, akik a bizáncziaknak esküdt ellenségei voltak, támogatták a szultánt. A génuaiak különben Konstantinápoly elesténél nagyon is kétszínű játékot folytattak. Titokban mind a két pártot támogatták, mert nem tudták, melyik lesz a győztes. Benn Konstantinápolyban a génuai Dsusztiniáni tekintélyes csapatával a védelemnek egyik főerőssége volt. Az ő emberei és a védelem erősítésére sietett velenczeiek között is számos torzsalkodás dúlt, kivált amikor utóbbiak hajóit egyik kirohanásuk alkalmával a törökök visszanyomták s a génuaiak e miatt szemrehányásukkal illették a velenczeiket.
Már 40 napig tartott az ostrom és Konstantinápoly lakossága mind nyugtalanabb lett. A szultán táborában is elégületlenség mutatkozott. Azért Mohamed felajánlotta Konstantinnak: hogy ha a várost feladja, udvarával és kincseivel együtt, szabadon elvonulhat és megígérte, hogy a békés átadás esetére a város lakóival enyhén fog bánni. A város azonban nem hódolt meg.
Május 27-én Mohamed elrendelte az általános ostromot. A törökök egész napot szántak arra, hogy böjttel, imádsággal készüljenek erre a nagy vállalkozásra. Mohamed lelkes szónoklatokkal tüzelte föl a népét, rámutatott az elfoglalandó város kincseire, melyek a győztesek prédái lesznek s hivatkozott a prófétának arra az ígéretére, hogy a harczban elhunyt igazhitű egyenesen a paradicsomba jut.
A törökök táborában lelkes volt a hangulat, az ostromlott városban annál nagyobb a kétségbeesés. A hős Dsusztiniáni csak nehezen tudott lelket önteni a csüggedőkbe. A nép körmenetben könyörgött az egek urához, hogy őket megmentse. A császár maga köré gyűjtötte a katonai és polgári főembereit: a lelkükre beszélt, hogy istenben bízzanak és tegyenek meg mindent, hogy a várost fentarthassák. Majd a Zsófia-székesegyházban megáldozott, híveitől szívre szóló búcsút vett, mire mindenki a maga őrhelyére sietett.
Május 29-e hajnalán megindult az általános ostrom. Három rohamot már visszavertek a bizáncziak. Ekkor Dsusztiniáni, a védelemnek főreménysége, súlyosan megsebesült és kénytelen volt a csatasorból kiválni. E váratlan esemény a védőknek önbizalmát és harczi kedvét szemmelláthatólag lelo- hasztotta. A törökök pedig felhasználták ezt a lankadást: megmászták a falakat s bár a védőiknek egy része a legelkeseredettebb ellentállást tanúsította, csakhamar az ozmánoké volt a város.
Konstantin maga hősiesen küzdött. Ott halt meg a várost dúló harcz- ban. Három janicsár felkonczolta az alig 40 éves fejedelmet.
A törökök irtóztató pusztítást vittek véghez a városban. A lakosság ezrei a Zsófia-székesegyházba menekültek, a törökök berontottak a tem-
II. Mahomed a hullámokba lovagol és szitkozódva szorítja embereit az ellentállásra.
plomba, lekaszabolták vagy rabszíjra fűzték az oda menekülteket, magát a székesegyházat pedig a legvadabb módon pusztították, fosztogatták.
60,000 ember került rabszolgasorsra. Galata lakói a hajókra szöktek s nagyrészt elmenekültek; a visszamaradtak kénytelenek voltak magukat a szultán kegyeire bízni, a ki velük szemben régibb érdemeik fejében kegyesebbnek is mutatkozott.
Mohamed bevonult új székvárosába. A foglyul esett bizánczi előkelőségeket kivégeztette, nejeiket, leányaikat háremébe czipeltette. Egyes nyugati keresztényeknek sikerült nagy váltságdíj ellenében megszabadulniok; ezek között volt Dsusztiniáni, a ki azonban hazatérőben Kioszban meghalt. A törökök lelkiismeretlen könnyelműséggel pusztították el Bizáncz ragyogó műveltségének kincseit: a könyveket ép úgy, mint a képeket, szobrokat.
A régi Bizáncz végleg elpusztult. De a míg a mongolok pusztításait romhalmazok örökítették meg a késői időkig, az ozmán világ megmutatta, hogy amazoknál magasabb színvonalon áll: pusztít, de az elpusztult helyébe a maga műveltsége emlékeit állítja.
II. Mohamed, ez a kegyetlen, de mindamellett nagytehetségü és képzett uralkodó, csakhamar teljes erővel hozzálátott, hogy Bizáncz romjain megépítse a maga és az izlam uralmának fényes fővárosát. A Zsófia- székesegyház épületét sikerült megmenteni, ez lett a főmecset, a többi templomot is — egynek kivételével, melyet a göröghitüeknek meghagyott — mecsetté változtatta, a szerzetes házakat pedig részben derviskolostorokká, részben magánpalotákká.
A szultánnak tényleges székhelye azonban csak egynéhány év múlva lett Konstantinápoly, a mikor elkészült új palotája és a város is újra megtelt lakókkal, kiknek zömét Ázsiából, illetve a meghódított Szerbiából erőszakkal telepitett oda. De a régi lakók közül is sokan visszatértek, a mit a szultán örömmel vett. Ezeknek több kiváltságot is adott: így megengedte nekik, hogy a görög hitvallást kövessék (míg az utolsó bizánczi császár a rómait erőltette), és hogy maguk válaszszák meg pátriárkájukat. Igaz, hogy a pátriárka, a ki a római egyházba való beolvadás leghevesebb ellenzői sorából került ki — nagyon is függőit a szultán akaratától, a kinek jelentékeny adót is kellett fizetnie. Mindamellett az egész keleten nagy tekintélynek örvendett és ez fennmaradt a későbbi időkre is.
Konstantinápoly elestének hire nagy szomorúsággal és félelemmel töltötte el az egész keresztény világot. A kelet keresztény fejedelmei, mint a trapezunti fejedelem, Konstantinnak két Moreában rekedt öcscse: P a 1 e o- lóg Tamás és Demeter, továbbá A c s a j u o 1 i Nerio aténi herczeg a görög szigetcsoport velenczei, illetve génuai származású apró fejedelmei, Szerbia fejedelme stb. mind sietett, hogy meghódolásával, nagyobb adó ígéretével biztosítsa magának a szultán jóindulatát. Velencze is lenyelte a birtokai elveszte fölötti keserűségét és kereste a szultán kegyét, Génua hasonló czélzattal galatai érdemeire hivatkozott. V. M i k l ó s pápát és III. F r i g y e s császárt teljesen megrendítette e csapásnak a hire, úgy hogy képtelenek voltak bármily megtorló lépésre.
Sziéna lánglelkü püspöke: É n e a s z S z i l v i u s z (a Pikkolominik törzséből) volt az egyedüli, a ki nem nézhette tétlenül ezt a csapást s a
nyomába lépett általános csüggedést. Esdő, de a mellett biztató szavával végre is reávette a pápát, hogy az egész Nyugatot a hitetlenek ellen keresztes hadjáratra felhívja. Pénz elég bőven folyt be, vállalkozó már nehezebben akadt. A keresztény hatalmasságok egymással hadakoztak, a szakadár görögök irányában pedig általános volt az ellenszenv. A császár igyekezete, a ki a törökök elleni harcz ügyében ismételten szövetkezésre hívta az európai fejedelmeket, sem vezetett nagyobb eredményre. Összevissza két nyugati fejedelem akadt, aki a törökök ellen kész volt indulni: Jó Fü 1 öp burgundi herczeg és V. A l fo n z aragoniai király.
Lelkes szószólója akadt azonban a keresztes háborúnak K a p i s z t r á n János ferenczrendi szerzetes személyében, a kinek akadt is számos lelkesült hive.
Velenczei sisak.
HÁROM VILÁGHÍR Ű NAGY OLASZ KÖLT Ő R Ő L ÉS A
KONSTANTINÁPOLY BEVÉTELE UTÁN KIFEJL Ő DÖTT
FRANCZIA IRODALOMRÓL.
HÁROM OLASZ KÖLTŐ.
A XIV. században született meg Itáliában három irodalmi kincs, mely világraszóló maradt mindörökre, és ezeknek a szellemi kincseknek a mestereit együtt az olasz irodalom triumvirátusának nevezik. Ez a három
költő Dante, Petrarka és Bokácso.
Dante.
Dante Aligieri született Fi- rencében, 1265 májusában. Nemesi családból származott, kitűnt mint katona és buzgó hű fia volt szülő városának; korán benső barátságot kötött városa és kora kiváló férfiaival; ifjan beleszeretett P o r - tináriBeátrikszba, aki múzsája lett az ifjúnak. A szép Beatriksz- hoz irta első verseit; a leány azonban korán meghalt, és az iránta érzett vonzalom tiszta lelki szerelemmé jegeczedett.
Hazájában két párt küzdött egymás ellen: a fehérek és feketék pártja; amikor 1301-benaz utóbbiak győztek, Dantének menekülnie kellett hazájából, mert a feketék 1302 márz. 10 én örökre száműzték azzal, ha valahol a firencéiek kezébe kerül, úgy halállal sújtandó. Dante VII. Henriktől várta a hazájában a fehérek uralmának visszaállítását, de VII. Henrik halála után minden reménye elfoszlott.
Dante száműzetésében irta és fejezte be világraszóló alkotását az „Isteni színjáték“-ot (divina komédia)
Ravennában halt meg 1321-ben szept. 14-én.
Az „Isteni színjáték“ három részből áll: a p o k o l , a t i s z t í t ó h e l y és a paradicsom. A költeményben Dante leírja, mit látott a három tulvilági országban, mialatt azon végig vezérelte angyala.
Petrarka Ferencz 1304-ben julius 20-án született Arezzóban, a a hova atyja Firencéből menekült, ugyanakkor, mikor Daniénak iá menekülnie kellett.
Petrarka Ferencz az olasz dalköltészet legnagyobb költője és kora egyik legkiválóbb tudósa volt.
Atyja halála után Avinyonban pap lett és előkelő szelleme, szép alakja és arcza hamar a társaság kedvelt tagjává tették.
Petrarka 1327-ben ismerkedett meg Laurával, akihez örökös becsű dalait írta.
Azt mondják, hogy Laura a De Szád nevű lovag felesége volt, de ez nem bizonyos.
Költészete hamar dicsőséggel övezte, egész Itália s a kor leghatalmasabb fejedelmei hódoltak költészetének és 1314-ben Romában, mint az élő költők legjelesebbjét, a költők királyának koronázták.
Bokácsó János született 1313-ban Párisban. Szerelem gyermeke volt. Atyja, a gazdag firencei kereskedő, törvényesen elismerte gyermekéül és gonddal neveltette. Atyja előbb kereskedőnek szánta, majd a jogtudósi pályára küldte, de egyik sem volt Bokácsó kedvére való, és nemsokára teljesen az irodalomnak és költészetnek szentelte magát. Nápolyban Róbert király természetes, már asszony, leányával, Máriával szerelmi viszonyt folytatott, ami költői munkásságának fejlődésére nagy hatással volt.
Bokácsó legkitűnőbb munkája a Dekameron. Italiában 1348-ban a pestis rombolt. Bokácsó az ő Dekameronjában elmondja, hogy három ifjú és két leány, aki valamennyi fiatal és szellemes volt, hogy a pestis elől meneküljön, távoli birtokra vonult el, ahol azzal töltik el az unalmat, hogy mindenkinek el kellett beszélnie valami történetet, és így született a száz érdekes elbeszélés.
A FRANCZIA IRODALOM A XV.
ÉS XVI. SZÁZADBAN.
A franczia irodalom becses korszaka kezdődik Konstantinápoly el- estével: ez az antik korhoz fűződő újjászületése. Konstantinápoly eles- tével egész sereg görög tudós vándorolt Itáliába, akik a hajdankor sok becses kincsét mentették meg a pusztulásból. Ekkor tűnt ki a latin nyelv ápolásának nagy jelentősége, mert száz meg száz mű kulcsát adta meg, melyekkel azután a XV. és XIV. század tudósai és írói foglalkoztak. Ezek kimeríthetetlen új anyagot szolgáltattak a fantánziá- nak és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogv e kornak nemzedékei a középkori gondolkodás utolsó maradványait is le tudták rázni magukról.
Ez készítette elő Francziaország- ban a klassziczizmus uralmát.
A régi s az új irodalom határvonalán asszony, V a 1 o a M a r - git (1492 — 1549) Navarrai Henrik király felesége állt. Korához nagyon művelt volt, értett latinul, görögül, sőt héberül is, és élénk részt veti kora minden szellemi mozgalmában. Ugyancsak a reformáczió is nagy hatással volt rá, mint azt a Szorbonntól eltiltott könyve „a bűnös nő lelkének tükre“ bizonyítja. Volt egy Bokácsó példájára összegyűjtött novellagyüjteménye is: * Szerencsés szerelmesek története“. Már e munkában megnyilvánul a franczia szellem sokféle tulajdonsága: a könnyelműséghez való hajlam, si- kamlósság s amellett az anyag bájos, szeretetreméltó földolgozása. Nyelvi szempontból is fontos e mű, mert már elárulja azt az elegancziát, mely a későbbi franczia próza egyik jellemző előnye. Amellett Valoa Margit kifogástalan életű volt.
Mellette áll M a r ó K e l e m e n (1495—1544) I. Ferencz komornyikja, aki urával együtt fogságba jutott Páviánál. Tehetsége leginkább az énekes balladára s az eprigrammára utalta. Benne sok volt a gall szellemesség.
De sokkal nagyobb mértékben dicséri ez adomány R a b e 1 é Fere n ez et (1483—1550). Szülei akarata ellenére pappá nevelték s a francziszkánusok kolostorába adták, ahol sokat foglalkozott régi irodalommal. Onnan csakhamar elkerült és mint világi pap Esztinak Gott- fríd szolgálatába állt. Ez időben sok jelentékeny tudóssal s íróval érintkezett, sőt magával Kálvinnál is. Protestáns hajlandóságai miatt sok kellemetlensége volt, s hogy a nyílt összeütközést az egyházzal elkerülje, a montptlyé-i főiskolára ment, ahol az orvostudományban annyira kiképezte magát, hogy csakhamar maga is előadásokat tarthatott. Onnan Lionba ment, ahol 1532-ben híres munkájának, a Pantagrüel-nek egyrésze megjelent. Különböző tudós urak ellen intézett szatirikus támadásai és protestáns hajlamai miatt menekülnie kellett s csak később II. Henrik kedvesének, Poatyé Dianának közbenjárására térhetett vissza. Ekkor mödoni plébános lett. Kiadta a Pantagrüel második, harmadik kötetet és a negyedik könyvét is megírta, de az ötödiket, a befejezést már nem volt ideje megírni, mert meghalt.
Rabelé nagy regényének első könyve Gargantua óriás életét Írja meg, a többi pedig fiának, Panta- grüelnek ifjúságával, tetteivel s vándorlásaival foglalkozik Gargantua alakját ősrégi kelta mondából merítette, amely Gargantuát, mint folyton úton levő telhetetlen evőt és ivót festi, aki szolgáit zsákban viszi magával. Kívülük van neki házi szelleme is, aki az útra mindig óriási mennyiségű lisztet és bort czipel magával.
Bár Rabelé kétségtelenül erősen a reneszáncz befolyása alatt állt, alapjában mégis népies marad s a gall szellem legzseniálisabb képviselője. Szépérzéke nem sok volt s ez a mai olvasó előtt sokat ront művei hatásán.
Rabelé és Uard munkáiban a polgári szellem jutott szóhoz, mely mindenekelőtt az egyházra volt veszedelmes, s azért ez a szintén fenyegetett királyi hatalommal szövetkezett. Így támadt a polgárháború, mely a franczia földet vérrel itatta, a reformácziót a polgársággal együtt leverte s a győzők hatalmát meg- kettőztette. A legmagasabb rétegek már Rabelé halála előtt teljesen átengedték magukat az idegen befolyásnak.
A XVI. században új iskola támadt Ronzárt Péter vezetése alatt (1524-1584). Ennek az iskolának 7 tagja volt s abból az elvből indult ki, hogy a régiek, az olaszok és francziák utánzása alapján új irodalmat kell teremteni. Ronzárt ugyan nagy lelkesedéssel dolgozott czélja megvalósításán s különösen kisebb irodalmi műfajokban nagy tehetsége volt, a mozgalom végül mégis modorosságra vezetett Igyekeztek ugyan a nyelvet a népies tájszólásokkal fölfrissiteni, ugyanakkor azonban egész sereg görög és római szót vettek át, amivel a kifejezés élelmességének ártottak Az iskola egyik tagja Belié Joakim „a franczia nyelv védelme s nemesítése“ czimü művében azt irta, hogy az antik irodalom utánzása, amennyiben tartalma emberi, okvetlenül szükséges, de amellett a való élet s az igazi emberi szenvedélyek megfigyelését követelte.
Ez a mű megragadta az ifjúság lelkét s így fejlődött ki az új iskola. Maga Beilé az uralkodó ízlést „az udvaroncz költő“ czimü szatírájában támadta meg s nevetségessé tette benne az olvadékony udvarlásra és száraz allegorizálásra való hajlandóságot Azonban csak a külsőségeket érte el, az antik Belié korában roppant népszerű volt s ő maga is a költők királyának nevezte magát.
Természetes, hogy ellenmozgalom is támadt, mely a franczia költészetet ismét közelebb akarta vinni a nép szivéhez. Sőt Ronzár tanítványai egynémelyike is a mester ellenfelévé nőtte ki magát, így Barta Szallusztius, aki lelkes hive volt Kálvinnak s a teremtést tárgyaló „A hét“ czímű munkájával európai hírnévre tett szert.
Az ellenmozgalom élén azonban Malherb Ferencz (1555-1628) állt. Bámulatos éles látással vett észre minden természetellenest, finom ízlése volt, mely értelmetlenséget nem tűrt. Megkísérelte az Ízlés és a nyelv reformálását. Alapos ismerője volt az antiknak, de elkeseredetten küzdött az onnan kölcsönvett külsőségek ellen hevesen támadta az új iskola híveit s legkevésbbé Ronzárt-t kímélte. Azonkívül szabályozta a franczia prózát s valóságos törvényhozója lett.
Rozárt iskolája csakhamar vereséget szenvedett, Malherb lett a győztes. Az antik literatura legnagyobb hatású műve akkoriban Plutark élet- leirásainak gyűjteménye volt, melyet Amyot Jakab (1559—74)rend- kívül tiszta franczia nyelvre fordított. Ez a mű nagyban hozzájárult a franczia nép neveléséhez. Megkedvelték az életleirásokat és az erkölcsfilozófiái tartalmú értekezéseket.
Az elmélkedésre való hajlam mindinkább tért hódított, a nyelv csak eszköz lett a tömegek fölvilágositá- sára.
A dráma terén a XVI. században mindinkább eltűnt az egyházi anyag, s bár adtak még gyakran miszteriumokat, a világiasság szabadabb szelleme töltötte el őket. A XVI. század második felében a drámaírók mindinkább eltávolodnak a népies hagyományoktól. Az 1550-ig irt darabokat két részre oszthatjuk, melyek vagy politikai és vallási viszonyokat, vagy a korerkölcseit támadtak szatirikus modorban
A bohókás darabok irói közül kiválik Grengór Péter (szül. 1480- ban) „Morál Négy Erkölcsössé“-ében vakmerőén támadta az egyházat és társadalmát, legerősebben azonban a pápát. Mulattatók, de brutálisak a bohóka darabjai. Ártalmatlanabb „A bolondok világa“, melyben sokféle bolond veszekszik a világ megjavításának módja fölött.
Hires volt La Sezné erkölcsmunkája „Bankét elítélése“, melyben egymásután vonulnak föl az inyencz- ség, sápkor, diéta, gutaütés, bénulás. A lakomán résztvevők roppant mennyiségű ételt fogyasztanak el, mire megjelennek a különböző betegségek s a vendégekre támadnak. Hasztalan hívják ezek szolgáikat, köztük a pilulát, azok nem segíthetnek, tehát hires orvosokat kell hozatni, akik akasztásra Ítélik Ban- ket-et Diéta hajtja végre az ítéletet.
A század közepe felé nőtt az olasz színpad befolyása s az antikoké. Zsodell komédiájának, „Jenő“nek tárgyát olaszból merítette, de a személyek a franczia vonásait viselik. Hőse egy abbé, aki az egyházból él, de egyáltalán nem vallásos gondolkodású. A darab központját pedig házasságtörés képezi.
Török harczosok egy XIV. századbeli képről.
A TÖRÖK BIRODALOM
Konstantinápoly elfoglalása biztosította a törökök európai uralmát. Mert amíg Konstantinápoly keresztény kézen volt, minden egyéb hódításuk daczára sem vethették meg biztosan a lábukat Európa földjén. Egyetlen súlyos vereség visszavethette őket Ázsiába és a keresztény államok egyesült hajóhada végleg elzárhatta volna őket Európától. Konstantinápoly eleste után európai tartózkodásuk megszűnt egyszerű táborzás lenni, végre szilárd otthont találtak. A hét torony kastélya váltotta fel a sivatagi sátort.
II. M a h o m e t , a kilenczedik ottomán császár egész Belgrádig korlátlan ur volt Európában s lefelé Kis-Ázsia közepéig. Ennek a birodalomnak két hatalmas külellensége volt: nyugaton a keresztény nemzetek tömbje, keleten, Kis-Ázsiában pedig a karamániai szeldsuk herczegség és ennek meghódítása után (1464) Perzsia. Ez a két hatalom nyugaton és keleten folyton útjában áll a török terjeszkedésnek és véres háborúkban morzsol- gatja erejét. Harmadik hatalmas ellensége is volt a török uralomnak: saját alattvalói roppant tömege. Még reszketnek ugyan a hóditó előtt, de voltaképen többen vannak, mint uraik, a miből később nagy veszedelem származik II. Mahomet kiváltságokat biztosít nekik, mindegyik nemzetiség külön tömörül, külön törvényei, külön törvényszéke, külön vezérei vannak, aminthogy a nyelvük és vallásuk is más-más. Mahomed az európai türelmet messze fölülmúló türelemmel meghagyta a görögöknek vallásukat, templomaik egyrészét, polgári törvényeiket, törvényszékeiket, iskoláikat, pátriárkájukat elismerte görög nemzete vezérének, aki felelős a rendért, az adókért. Az örmények és zsidók ugyanazokkal a kiváltságokkal bírtak. A török birodalom kebelében tehát három teljesen szervezett nemzet élt. Napjainkban számuk megkétszereződött a katolikus örményeknek (1829), a protestáns örményeknek (1850) és a katolikusoknak (1854) adott hasonló kiváltságok következtében.
A török uralom, mint minden ázsiai, önkényuralom volt. A szultán hatalma korlátlan. Alattvalói egyúttal rabszolgái, akiknek élete s vagyona egyetlen szeszélytől függ. De ennek az önkényuralomnak is meg vannak
Török kard.
a maga határai, megszabják azokat épp azok az erők, amelyekre támaszkodik. Ilyen maga a korán, mert a próféta törvényei nemcsak az alattvalót, de urát is kötelezik. Bár a mufti és az ulemák, akiknek feladata a korán magyarázása, nem gyakorolnak közvetlen politikai hatalmat, de azért nincsenek közvetett befolyás híján, mert a nép gyakran hallgat a szavukra, mikor ők valamely veszedelmesnek látszó intézkedés ellen isten szavára hivatkoznak. De nemcsak a korán és annak magyarázói korlátolják a a szultán hatalmát: hadi főerejük, a janicsárok csapata is gyakran lázad föl ellene. Ilyen lázadásról már II. Amurat idejében is szól a krónika.
A török hadsereg képzettebb és fegyelmezettebb volt akkor az európaiaknál, jobban értett erősségek építéséhez is, ágyuk öntéséhez s a tüzérség alkalmazásához. Továbbá egy európai államnak sem volt oly nagy állandó hadserege mint a töröknek. Ehhez járult a törökök vakbuzgósága s nagy harczi kedve. „A paradicsom a kardok árnyékában van“ — mondja a próféta. A keresztény nemzetek még arisztokratikusak voltak, a törököknél pedig az egyenlőség uralkodott. A bátor ember a sárból a trónig emelkedhetett. A törökök e sok fölénye magyarázza meg európai sikereiket.
Mahomet befejezte a görög császárság meghódítását. Elfoglalta az aténi, korintusi herczegségeket, csaknem egész Moreát (1458). 1461-ben bevette Trapezuntot, majd Leszbosz szigetét, két évvel később Karamániát is meg-
Egy oldal a Koránból.
hódította. Velencze, mely érdekeit nem azonosította a kereszténységével, 1454- ben kedvező kereskedelmi szerződést kapott Mahomettől. Nem is csatlakozott a keresztény államokhoz a török ellen. Rohamos előrehaladásuk azonban aggasztotta s ekkor a maga számlájára kezdett háborút ellenük, de nem sok sikerrel.
Itália ellen komoly támadás nem igen volt lehetséges, Mahomet tehát Magyarország ellen fordult, mely észak felé útját állta. Hunyadi bezárkózik Belgrádba s hősiességén Mahomet minden erőfeszítése megtörik (1456).
Török pisztoly.
Északon a magyarok viszaverték Mahometet: dél felé fordult s Albániát támadták meg. Ennek meghódítása könnyű lett a hős albán fejedelem, Szkanderbég halála után (1467), aki 23 éven át sikerrel védte hazáját a túlerő ellen.
Halála után a törökök, a kik az ellenségben is tisztelték a kiváló hőst, szétszedték csontjait s azok szilánkjait is ereklye gyanánt hordták magukkal: bűbájos erőt tulajdonítottak a nagy hős földi maradványainak. 1470-ben rengeteg török hajóhad kötött ki a Velenczéhez tartozó Negro- pont szigeten. Négy rettenetes roham után a sziget fővárosa elesett s valamennyi lakosa elpusztult. Szerencsére Mahomet ekkor kénytelen volt bi-
rodalma másik szélére sietni a tatár Uzun-Hazzan Khán ellen, aki Perzsiában megalapította a fehér bárány dinasztiáját. 1473-ban Mahomet legyőzte a khánt. Ugyanekkor a moldvaiak, IV. István vajdájuk alatt, Rakovicz mellett megtámadtak egy török sereget, de Albániában és Görögországban Szkutari, illetve Lepanto mellett is visszaverték a törököt. Mahomet feldühödött. Hajóhadát Kaffa ellen küldte a fekete tengerre s egyúttal hatalmas lovas sereget indított Itáliába, aminek hire remegésbe ejtette az egész félszigetet (1471).
Velencze alázatosan békét kért, meg is kapta, de elvesztette Szkutarit s évi adót kellett fizetnie. Következő évben a törökök elfoglalták Otrantót, melyet azonban ismét elveszítettek. Mahomet ekkor Egiptom mamelukjai ellen készült indulni, de megesküdött, hogy a római Szent-Péter-templom oltárán abrakoltatja meg lovát s mikor arról a szertartásról hallott, mely- lyel a velenczei dozse az Adriát eljegyzi, megígérte, hogy a dozsét magát jegyeséhez küldi a tenger fenekére. Ekkor azonban beteg lett s 83 éves korában, 1481-ben meghalt Nikomédiában.
B a j a z e t n e k, aki inkább műveltségével, mint katonai erényeivel tündökölt, fivére Zizim ellen kellett küzdenie, aki el akarta tőle vonni a trónt. Bajazet maradt a győztes. Zizim Ró- dusra menekült, a keresztes rend ott kitűnően fogadta, de mert nem akart a szultánnal háborúságba keveredni, megígérte 40,000 zekinó évi díj ellen, hogy Zizimet nem engedi többé Törökországba. Később VI. Sándor pápához került. VIII. Károly követelte a pápától, hogy adja ki neki a herczeget, hogy ő azt Bajazetnek kiszolgáltathassa. A pápa át is adta Zizimet a királynak, de előbb megmérgeztette, úgy hogy, mire a király kezébe került, csakhamar meg is halt. A szultán állítólag 300,000 aranyat ígért a pápának, ha a fivérétől megszabadítja. Bajazet ezután meghódította Boszniát, Horvát és Morvaországot. Bajazet erre kedvelt foglalkozásához tért vissza, az irodalomhoz s csak a Velencze elleni rövid háború zavarta e közönyös és buja uralkodó nyugalmát Az elégedetlen katonák z é 1 i m lett az
föl a szultán sátrát, vagyis merre induljanak. A har- világ mind a négy tája felé felütötte a sátrat. „íme, engem szolgálni“ — mondta Szélim. Nyolcz évi ural- hadban volt. Előbb Perzsia ellen fordult, melyet val-
lási szakadása miatt gyűlölt. A perzsák síiták, akik a negyedik kalifát, Alit és ennek leszármazóit tartják a próféta igazi utódainak, míg a törökök, Abubekrt, Omárt és Otmant, illetve ezek leszármazottjait ismerik el a próféta utódainak. A törököket, a perzsa síitáktól megkülönböztetve, szonátáknak nevezik. A szomita török jobban gyűlölte a síita perzsát, mint a keresztényeket. Azt vallotta, hogy egy siita halála kedvesebb az istennek, mint 70 keresztényé. Mielőtt Szélim hadba indult, a birodalomban levő 40,000 síitát megfojtatta. Evvel kezdődött a háború. A két hadsereg Taurisz mellett találkozott. Irtózatos csata után az ottománok kitűnő tüzérségük segítségével győztek, de 40,000 embert vesztettek (1514). A janicsárok aztán visszatérésre kényszerítették Szélimet.
Két század óta a m a m e l u k o k uralkodtak Egiptom és Szíria fölött. Szélim 150,000 emberrel átkelt a Tauruszon s benyomult ebbe a hatalmas katonai köztársaságba. Szíriát a damaszkuszi és aleppói kormányzó árulása nyitotta meg előtte. Aleppó mellett Szélim leverte a ma- melukokat, akiknek hős szirdarjuk, Kanzu al Guri is elesett. Szíria meghódolt (1516). A gazai és egy másik, Kairó mellett aratott győzelem Egiptomot is meghódoltatta, melynek benszülött lakossága mint szabaditóját üdvözölte Szélimet és 20,000 mamelukot szolgáltatott ki neki. Valamennyit megfojtatta. Több mameluk bejt mégis megtartott az ország közigazgatásában. A benszülött koptok és fellahok sérelmei a törökök alatt csak nagyobbodtak.
Egiptom után az arab törzsek is meghódoltak. A mekkai serif átadta Szélimnek a Kába kulcsát s Szélim csakhamar mind a három szent városnak: Mekkának, Medinának és Jeruzsálemnek ura lett. 1518-ban elvette a perzsáktól a Tigris és Eufrát folyók medenczéjét.
Szélim Kairóban találta Abbasz utolsó leszármazóját, Motovakkel kalifát, akit foglyul magával vitt Konstantinápolyba. Motovakkel előbb visszaadta Szélimnek Mahomet zászlaját s a javára lemondott lelki uralmáról is. Ezzel most már a szultán lett a próféta örököse, minden hívők feje; benne összpontosult a mohamedánok lelki és a világi hatalma. Alekszan- dria bukása halálos csapást mért Velenczére, mert ezzel összeköttetései a kelet felé el voltak vágva.
E hatalmas hódításokat a szultán csakhamar kiegészítette Algírral, melyet közönséges tengeri rabló, Huruk vett el 1516-ban a spanyoloktól. Huruk után fivére, Kairuddin következett. Ez azonban belátta, hogy az arabok és a keresztények együttes támadásainak nem tud ellenállni s így a török portához fordult, amely meghódolása fejében a bej czimet adta neki. E segítséggel Kairuddin elkergette a spanyolokat a város közelében levő erősségükből és okos, kitartó munkával rettegett kalóz-menhelyet alkotott az algíri kikötőből.
Így hát Szélim néhány év alatt csaknem megkétszerezte az ozmán birodalmat. Uradalma a Dunától az Eufrátig s az Adriától a Nílusig terjedt. AFöldközi-tenger keleti medenczéjéhez, melynek korlátlan urai voltak a törökök, a nyugati medenczében megszerezték Algírt. Önkényuralmuk biztosította politikájuk titkait s katonai műveleteik egységességét, meg azután semmiféle európai hadsereg sem ért föl a janicsárokkal. Ekkor halt meg Szélim s a dicsőséges Szolimán kötötte föl a Szent-Szófia-mecsetben a szultánok kardját (1520).
Török harczi sisak.
Szán Dsiminyáno Firenze mellett.
ITÁLIA.
Közép-Európának másik nagy országa: Itália — mint már említettük — a XV. század második felében úgy szellemi, mint gazdasági fejlettségének rendkívül magas fokán állott.
A franczia betörés idejében Itália volt a Földközi tenger kereskedelmének központja. Egy európai államnak sem volt oly fejlett földművelése és ipara, mint neki. Az öntözés rendszere roppantul fokozta a föld termékenységét, a selyem-, vászon-, márvány-, gyapjú-, kén- és más vegyiipar virágzásában állott. Kitűnő intézkedésekkel védték meg földjüket áradások s az álló belvizek ellen. Falvakban s városokban óriási jólét uralkodott, a műveltség pedig olyan magaslaton állt, hogy az itáliaiak barbároknak tekinthették a többi nemzetet, mely csudálta Itáliát s melyeknek fiai tömegesen keresték föl az olasz főiskolákat.
Politikai és kivált hadi szempontból azonban éppen Itália volt az európai államok leggyöngébbike. Voltak művészei és kereskedői, de nem voltak harczosai. Az összeesküvésekben oly ügyes olaszok a harczban nem váltak be; így pl. az augiari csatában négy órai harcz után csak egy halott maradt. Ezek voltak a kényuralom keserű gyümölcsei: kihalt a szabadságszeretet, oda voltak harczi erényei.
Még jobban szétdarabolva, mint Németország, Itália csupán földrajzi fogalom volt minden közös politikai szervezet híján.
A XV. század közepén új helyzet kezdődött a félszigeten. Itália nem volt többé sem gelf, sem gibellin, az egyes városok és területek már nem is a császár vagy a pápa színeiben küzdöttek egymással, háttérbe nyomult a köztársasági szervezetük is és helyébe majd mindenütt fejedelmek léptek. Milánót Szforza Lajos zsoldos-vezér örökös fejedelemségül kötötte le családjának, mások hasonló szerencsével működtek Romanyában és Emíliában. A Medicsiek bankárcsaládja Firenzében alapított magának örökös uralmat. Nápoly ez időben az aragoni királyé volt. Ha a sok itáliai fejedelem egyesül, az ország függetlenségét meg lehetett volna védeni. Erre a szövetkezésre pedig nagy szükség lett volna, mert nagy veszedelem fenyegette Német- és Francziaország felől; veszedelmet jelentett a török is, mióta Konstantinápolyi elfoglalta; de veszedelmes volt Portugália is, amióta az indiai ut felfedezésén fáradozott s ez ut biztosítására támasztó pontokat keresett az olasz érdekek rovására is.
Itália legfontosabb létérdekeit veszélyeztették az akkori események és mozgalmak. A nyugati császárság megdőlésével elvesztette kereskedelme legfőbb táplálékát. Ha már most a portugáloknak sikerül oly indiai utat fölfedezniök, mely az indiai kereskedelmet az eddigitől, mely az olasz kikötőbe vezetett, eltereli; ha a törökök Egiptomot is elfoglalják: az itáliai kereskedelemnek meg kellett semmisülnie; arról nem is beszélve, hogy a török hajóhadak már is pusztították az olasz partokat. A velenczei dozsé- nek hatalmas vetélytársa akadt az Adrián.
Ennyi közös veszély láttára az itáliaiaknak okvetlenül egyesülniük, a közös ellenségek ellen együttesen szervezkedniök kellett. Tényleg ez az érzés hatotta át akkor az olaszokat. Elfeledték viszályaikat és 1454-ben Lodiban, hála nagy embereiknek: S z fo r z a Ferencznek és M e d i c s i Kozmának, akit firenzei alattvalói később „a haza atyja“ nevével tüntettek ki, továbbá V. A1 f o n z-, III. K a 1 i k s z- és II. Plusznak (1455—1464), akik azt akarták, hogy minden reggel az egész kereszténység területén harangozzanak a török ellen, örök szövetséget kötöttek.
De amikor Alfonz meghalt (1458-ban) s Kalábriai János követelte a trónját, Itália ismét visszaesett a korábbi zavarokba. A pápa Skander béget hősies küzdelmétől eltéríti és erejét haszontalan háborúkban fecsérelteti el (1462). Kalábriai Jánost támogatja. Szforza is félt a franczia trónkövetelőtől, az orleani herczegtől, azért is az aragoninak fogta pártját és segít a nápolyi királynak, Ferdinándnak, ellenfele elűzésénél. (1463).
Kalábriai Jánosnak Trója melletti veresége helyreállítja a félsziget békéjét, melyet Medicsi halála (1464), továbbá Szforza Ferenczé és Piusz pápáé ismét megzavart. 1478-ban Firenze ellen, 1482-ben pedig Velencze ellen szövetkezik a többi itáliai tartomány. Ez újabb egyenetlenségnek a törökök látják a hasznát, akik 1480-ban elfoglalják Otrantót és 12,000 keresztényt rabszolgaságba hurczoltak. Az itáliaiak megszokják a töröktől való rettegést.
Milánóban 1460 óta a Szforzák foglalták el a Viszkontik helyét. Nagy szerencséjük volt. A XV. század elején a parasztsorban élő ősük: Atten- dolo egy napon — a mint a mezőn dolgozik — faluja mellett katonákat lát elvonulni s maga is közzéjük áll. Bátor és okos ember volt. Nevét Szforzára változtatta. Csakhamar kapitány lett, vagyont szerzett és vagyonát, dicsőségét, katonáit, kastélyait természetes fiára Szforza Ferenczre hagyta, aki a pápától az ankonai őrgrófságot kapta. Velencze és Firenze szolgálatában Ferencz megveri a milánói herczeget, aki, hogy lekenyerezze, feleségül adta hozzá a leányát s megkérte, hogy védelmezze meg Velencze ellen. Tényleg meg is védte, legyőzte a velenczeieket, de aztán leverte a milánóiakat is és 1450-ben arra kényszeritette őket, hogy herczegnek kikiáltsák. Tizenhat évig uralkodott s nagy tekintélyt szerzett kifelé is, annyira, hogy XI. Lajos is szövetségét kereste. Méltatlan fia, Galeasz-Mária szörnyen zsarnokoskodott a herczegség fölött, a polgároknak sem életét, sem vagyonát nem kímélte. Végre is meggyilkolták a nagyok a Szent István bazilikában 1476-ban. Egy nyolczéves fiút hagyott hátra, Gál e a s z Jánost, aki helyett kiskorúsága alatt anyja és Szimonetta kanczellár uralkodott. Ám a fiatal fejedelem nagybátyja, Szforza Lajos, meggyilkoltatta a minisztert, elkergette a régensnőt és maga uralkodott unokaöcscse helyett, akit 1480-ban nagykorúnak jelentetett ki. De Lajos nemsokára levetette álarczát, Galeasz Jánost fiatal nejével, Izabellával együtt a páviai kastélyba zárta. Hogy bitorolt uralmát biztosítsa, segítségül hívta VIII. Károlyt.
Milánó földje a leggazdagabbak közé tartozott; a lombardok roppant vagyonuk következtében Európa jó részének bankárjai voltak; az ipar és kereskedelem is virágzott; a milánóiakat ott látjuk a leghíresebb európai vásárokon, így a Honin, a bokérin; Flandriában, Brüzsben nagy áruraktáruk volt s onnan árasztották el czikkeikkel északi Franczia-, Német- és Angolországot. A hanza hajói pedig czikkeiket egész Skandináviáig vitték. Lajos Milánóban tartotta a nagy D a V i n c s i Leonardót s folytatta a székesegyház építését, ezét a márványból való műremekét, mely alig áll a római Szent Péter templom mögött.
Génuát már 1464-ben XI. Lajos Szforza Ferencznek engedte át s most ez a város is Szforza Lajos igája alá került, aki VIII. Károlytól, mint a franczia korona hűbérbirtokát fogadta el.
A Szforzák kezében hatalmas lett Milánó, de azért legnagyobb jelentőségű olasz állam ez időben mégis V e l e n c z e volt, mely ötven év óta minden zűrzavart kihasznált saját hatalma s gazdagsága gyarapítására.
Zsigmond király megmentése Galambócznál.
.Globus" miiintézet, Budapest
Endrei Zalán: A Világ Történelme. IV.
1423-tól 1453-ig négy tartományt szerzett az olasz szárazföldön; igaz, hogy ezek a birtokok 100,000 aranyat nyeltek el jövedelméből. Mikor a török veszedelem közelgett, ő is csatlakozott a többi olasz állam szövetségéhez s aláírta a lodii szerződést. De már a következő évben alkuba bocsátkozott II. Mahomeddel. Ha szemükre vetették ezt a hirtelen köpenyegforga- tásukat, így feleltek: „Előbb velenczeiek vagyunk, csak azután keresztények. “ A görög szigettengeren levő birtokaik azonban a törökökkel való tartós békét lehetetlenné tették. A háború 1464-ben kitört. A törökök elfoglalták Negropontot és Szkutarit s csaknem a lagúnákig nyomultak. Velenczéből látták az égő falvakat. Velencze kénytelen volt szégyenletes békét kötni, adót fizetett a töröknek (1479). De négy évvel később megszerezte Ciprust s hatalma csúcspontján állt. 3000 hajójával 30,000 tengerészével nagy szárazföldi hadseregével, nagy s hires üveg-, posztó-, selyem-gyáraival, roppant kereskedelmével s erőszakos, de ügyes kormányával nagy hasznára lehetett volna az országnak a külföld ellen, de félre állt és leste az alkalmat, amikor legtöbb haszonra van kilátás. Gyűlölték is ezért Velenczét. E gyűlölet indította 1482-ben az összes itáliai fejedelmeket arra, hogy ellene szövetségre lépjen. A ferrarai herczeg esete szolgáltatott ürügyet a háborúra. A herczeg Kommancsóban sóbányát akart művelteim, hogy ebből szerezze be sószükségletét, és ne legyen kénytelen — szerződése értelmében — Velencze sókamráihoz fordulni. A nápolyi király, Milánó, Mantua, Firenze s csakhamar a pápa is támogatta a ferrarai her- czeg ügyét. De Velencze daczolt valamennyiök hadseregével, sőt az egyházi átokkal is és a polezini békével birtokaihoz még Rovigót nyerte.
Kormánya szabadságot nem adott ugyan a népnek, de hozzájárult az általános gazdagodáshoz s kifelé is szerzett hatalmat.
Hogy a tábornokok utódainak túlkapásaitól és a katonaság befolyásától magát megóvja, Velencze csak zsoldosokat és idegen vezéreket tartott, akik mellé, azok fölügyeletére, két állami tisztviselőt adott. És hogy óvatosságában, attól való félelmében, hogy ezek az idegen zsoldos vezérek külföldi sikereikre támaszkodva, odahaza magára Velencze kormányára is veszélyesekké lehetnek — mily alattomos módon bánt el Velencze a maga zsoldosaival: annak élénk bizonyítéka Karmanyola grófnak az esete. Már 8 hónapja folyt a pőre a hármak tanácsa előtt, anélkül, hogy ő tudott volna róla. Meghagyták hadserege élén s kitüntetésekkel halmozták el, holott akkor már kész volt a halálos ítélete (1432).
Az Arno völgyében terült el a szép Firenze. A gelfek és gibellinek hosszú harcza után 1343-ban végre békéhez jutott. A nemesek, akiket addig a kormányzásból kizártak, polgári jogot kaptak. A végrehajtó hatalom hat emberből álló tanács kezében volt, melyet minden két hónapban újra választottak; a törvényhozó hatalom pedig két gyülekezeté volt, a nép és a község tanácsáé, melyek tagjait négy-négy hónapra választották.
Hogy ármánykodásuknak elejét vegyék, a tanácsok tagjait sorshúzás utján választották. A legfölsőbb hatalom azonban a nép általános gyülekezetének volt föntartva, melyet mindig össze kellett hívni, ha az alaptörvények változtatásáról volt szó. A kiváltságokat nem élvező kézműveseket (a kompierikat) a firenzei alkotmány kizárta a politikai hatalomból. Ezek 1378-ban föllázadtak, de végül is a polgárok maradtak az urak.
Az a győzelem csak az előkelő polgári családoknak használt, így az Albizziknek és Medicsiknek. Ez az utóbbi ház azzal lett népszerű, hogy a második rend polgárainak politikai jogokat szerzett. Szilveszter utóda Medicsi Kozimo kereskedése és pénzüzletei révén roppant vagyont gyűjtött. Segítette a szegényeket s kölcsönzött a gazdagoknak. Az Albizzik megijedtek tőle és száműzték. De egy év múlva (1434) Medicsi diadallal tért vissza. Nem sokat törődött a czimmel, látszólag megmaradt egyszerű bankárnak, tényleg azonban föltétien és elismert ura volt Firenzének mind haláláig. (1434—1464).
Ezek voltak Firenze legszebb évei. Rend és béke uralkodott mindenek hasznára Virágzott az irodalom és a művészet, ipar és kereskedelem is. A hálás Firenze a haza atyjának nevezte Medicsi Kozimót, ki 32 milliót adott ki paloták, kórházak, könyvtárak létesítésére s a helyett, hogy gyermekei számára herczegi összeköttetéseket keresett volna, firenzei családokkal házasította őket össze.
Később azonban a Medicsik is elfeledték polgári eredetüket, fejedelmeknek tekintik magukat és Firenze szabadságának még a látszatát is elveszíti.
É szabadságot 1465-ben a nemesek meg akarták védelmezni I. Péter ellen. Kijátszotta ugyan őket, de egyik fia 1478-ban áldozatul esett nekik. IV. Sziksztusz pápa unokaöcscse, Riario Jeromos számára meg akarta hódítani Romanya egyik herczegségét. Ez azonban megszegése volt a lodii szerződésnek és megdöntötte volna az olaszországi egyensúlyt A firenzeiek tiltakoztak, mire Riario Pazzival összeesküdött (1478), hogy elpusztítsa a Medicsiket. Juliánt, a mikor misét hallgatott, meg is gyilkolták, de Lóránt megmenekült és a gyilkosokon véres boszut állt. Így Szalviatit, a pizai érseket, teljes egyházi díszében a palotája egyik ablakára akasztották föl. A pápa ezért kiátkozta a Medicsiket, amiből ismét általános háborúság támadt.
E háború alatt foglalták el a törökök Otrantót. Ez a veszedelem észre- téritette az olasz fejedelmeket Hála Medicsi Lóránt okosságának, aki maga ment Nápolyba, hogy Ferdinánddal tárgyaljon, a béke újra helyre állott Itáliában.
Medicsi Lóránt roppant sokat tett a tudományért és irodalomért, befogadta a Konstantinápolyból elkergetett görögöket, lefordíttatta Plátót, kiadatta Homér munkáit, bátorította és segélyezte az írókat, művészeket s
Medicsi L őrincz.
tudósokat. De roppant kiadásai 1490-ben csaknem csődbe kergették. Hogy őt e szégyentől megóvja, maga Firenze ment csődbe. Leszállította a közadósságok kamatait felére s a kincstárba fizetett pénz értékét egy ötödére szállította le.
A Medicsiek nagy hatalma ellen csak egy ember mert fölszólalni, Szavonarola Jeromos ferrarai származású dominikánus barát, A mikor Lőrincz 1492-ben halálos ágyán volt, Szavonarola könyörgött neki, adja vissza Firenze szabadságát, mert csak úgy nyerheti el bűnei bocsánatát. Lőrincz visszautasította a szerzetes kérelmét, mire az őt megátkozta.
Lőrincz fia, II. P é t e r , tehetetlen ember volt; kicsapongásai gyűlöletet keltettek iránta. Két párt képződött a városban: a fiatal nemeseké és a népé. Ez utóbbi élén Szavonarola állt. Péter kicsapongásai megerősítették abban a hitében, hogy Itáliára rettenetes büntetés vár.
Róma — egészben véve — nyugodtabb időket élt e korban. 1447 óta a keresztény egyháznak megint csak egy feje volt: V. M i k 1 ó s, a tudósok és írók barátja. Uralkodását Poikaro István összeesküvése, a ki Rómában a köztársasági kormányt akarta visszaállítani és Konstantinápoly eleste zavarta meg, melyet a törökök elfoglaltak. Utóda a spanyol Bordsa Alfonz vagyis III. K a l i k s z t u s z pápa egyengette a családja útját, mely később oly szégyenletes hírességre jutott. 1458-ban a tiara Pikkolomini Eneasz Szilviuszé lett, a hires II. P i u s z pápáé. II. Pál pápa (1464—1471) keresztesháborút akart indítani a török ellen. Támogatta Szkanderbéget, föllázitotta a perzsákat a törökök ellen.
II. Pál halála után a pápaság erős hanyatlása következik. Több mint félszázadon át a pápák inkább magánérdekeikkel törődtek, mint a kereszténységével. Erre az időre esik a második Bordsának, VI. S á n d o r pápának uralma. Kicsapongó, kegyetlen, alattomos, amellett azonban ügyes ember volt. Szavát minduntalan megszegte. Igaz, hogy Itália ebben az időben nem sokat tartott a becsületességre és a szavahihetőségre.
Ebben az időben a római állam egy sereg apró zsarnok véres versen gésének volt az áldozata. Gyilkosság, méregkeverés egymást követte. VI. Sándor ügyességgel és kegyetlenséggel leigázta a sok apró zsarnokot. Fia Bordsa Cézár volt a jobb keze, ez a szép, tanult, bátor, de gonosz ifjú Kardja egyetlen csapásával leszelte a bika fejét, szavainak varázsa mindenkit meghódított s ő mégis inkább a hazugsághoz, méreghez, tőrhöz folyamodott. Számítással, hidegen s óvatosan végezte minden gaztettét. De erőszakossága gyümölcsét még sem élvezhette. Alig szerezte meg Romanyát, meghalt az apja, de vele együtt ő is. Tévedésből megitták maguk a mérget, melyet egy bíborosnak szántak.
Nápolyban a trójai győzelem 1462-ben megerősítette I. Ferdi- n á n d fején a koronát, de kemény uralma föllázította ellene a bárókat.
Firenze látképe
Ígért nekik fűt-fát, sőt békelakomára is hívta őket; ott azonban valameny- nyit legyilkoltatta. A néppel sem bánt jobban Ferdinánd, aki az egész ország kereskedelmét magának kötötte le, pénzért adogatta a püspökségeket és apátságokat, egyáltalában mindenből pénzt csinált, de nem tudta vele megvédeni a királyságot. A törökök 1480-ban elfoglalták Otrantót s legyilkolták a lakosságot. 1484-ben a velenczeiek elvették Gallipolit és Polikasztrót.
A XV. század végén Itália müveit, de erkölcseiben züllött ország volt. A művészetek csodái szörnyű rothadást takartak. A katonai erények teljesen kihaltak a népből, Itália reszketett a kardtól, de nagyrabecsülte a cselt álnokságot és hazugságot. Méreggel s gyilokkal intézték el a legfontosabb kérdéseket. Az itáliai diplomáczia a bűn iskolája volt. A túláradó gazdagság és a hihetetlen fejetlenség, teljesen ki kellett hogy szolgáltassák Itáliát az első hóditónak, aki kinyújtotta utána a kezét. VIII. Károly megkísérelte ezt.
Érdekes középkori kerek paizs.
A paizst domború; bőr borítja. A bőrt faragásos munka díszíti. Ez a paizs a középkori bör-diszmüvek egyik leghíresebb remeke. A díszítések a Medicsi-család jelvényeit ábrázolják. A paizs Medicsi János Jaka b-é volt, aki mint V K ároly egyik vezére, többször kitüntette magát. A M edicsi-család hatalmának nagy részét neki köszönheti.
Szécsi ruhát cserél Károly királylyal
NAGY LAJOS.
MAGYARORSZÁG ELSŐ HATALOM.
Lajos király tizenhét éves volt, mikor a trónra került.
Lajos a közepesnél valamivel magasabb, délczeg ifjú volt, kék szemmel, sötétszőke göndör fürtökkel. Mikor megemberesedett, szakált eresztett. Nem hasonlított atyjához, de szintén férfiasan szép, megnyerő alak, ámbár kissé félvállas volt. Szülői szerető gonddal nevelték. Anyanyelvén, a magyaron, kívül beszélt olaszul, latinul és németül. Jártas volt mindenféle testi ügyességben, szerette a kardforgatást, a férfias szórakozásokat, a torna- és lovagjátékot, a vadászatot. Személyes bátorsága, a merész készség, melylyel háborúiban minduntalan koczkára tette életét, vallásossága, tisztes élete, uralkodói erényei a középkori lovagság ragyogó magyar mintaképévé tették. Hadait „Éljen Magyarország“ kiáltással vezette harczba s az volt a jelszava, hogy a hazáért élni-halni az ember legnemesebb feladata.
Lajos tetőtől-talpig király volt, nemcsak katona, nemcsak regényes hadkalandok hőse, hanem jeles államkormányzó, ki atyja alkotásait mindig hűségesen gondozta s tökéletesítette. Koronázása óta mindig azon töprengett, hogyan fokozhatja országa javát és tekintélyét, hogyan szerezheti vissza mindazt, mit idegen uralkodók vagy pártos alattvalók elragadtak a hatalomtól. Kész programmja volt tehát, melynek valósításához mély emberismerettel választotta meg munkatársait. Első sorban ott állt oldalán édes anyja, az özvegy Erzsébet, ki élete végéig elkísérte, igazi őrangyala volt s híven megosztotta vele nehéz gondjait.
Mikor Lajos trónra lépett, erős kézzel ragadta meg a kormány rudját. Károly halála hírére ismét mozogni kezdtek a rakonczátlan elemek s rablásra, gyilkosságra vetemedtek. Lajos szigorúan intézkedett a rend helyre állításáról s a gonosztevők megfenyítéséről. Utasította a vármegyéket, hogy a közismert tolvajokat, rablókat, hatalmasokat összeírják s a névsort záros határidőben hozzá terjeszszék föl.
Csakhamar maga ment Erdélybe, ahol Szécsy Endre püspök törvénytelen eljárásaival a magyarokat, székelyeket és szászokat maga ellen lázi tóttá. A király fogságra vetette, bár utóbb megkegyelmezett neki. Lajos erdélyi tartózkodásának más hasznos következményei is volt. Havasalföld, a magyaroknak 1330-ki veresége óta, saját vajdái alatt végleg külön tartománynyá alakult; de arra a hírre, hogy Lajos király Erdélyben jár, Sándor vajda azonnal meghódolt neki, s elismerte hűbéri felsőbbségét.
Erdély után Lajos az országnak régi, de még egyre vérző sebét próbálta orvosolni. A Dráván túli hatalmasok üzelmeinek még Károly király sem tudott kellő határt szabni. Néhány hatalmasnak a garázdálkodásai a tengerparti városokra elviselhetetlenné tették a magyar uralmat. Lajos végre rendet akart teremteni köztük is. Nagy sereg élén maga ment a horvát részekbe s Bihácsba rendelte hódolatra az urakat. A dalmát városok ügye sem nyert még megoldást, ámbár e városok a legnagyobb elkeseredéssel viselték a velenczei uralmat. Főleg Zárában nem szűnt meg az elégedetlenség soha s mihelyt polgárai észrevették, hogy a magyar király Velencze ellen készül: Lajostól, valamint öcscsétől, Endre nápolyi herczegtől kérték a segélyt. Lajos küldött is hadat a város fölmentésére, mikor Velencze ostrom alá vette; de a magyar sereg, egykorú velenczei följegyzések szerint, azért, mert vezéreit a köztársaság megvesztegette, valószínűleg azonban a horvát- dalmát urak hűtlen árulása miatt, meg sem kísérletté a harczot, hanem visszavonult (1345 nov.). A következő évben maga Lajos állt tehát hadai élére, de a híres zárai csatában (1346 júl. 1,) melyet utóbb Tintoretto ecsete örökített meg, valószínűleg ismét a horvát urak árulása folytán, megverték s Zára nehány hónap múlva éhségtől kényszerítve, újra meghódolt Velenczének.
Lajos nem folytathatta a háborút, mert időközben Nápolyban olyan események történtek, melyek évekig lekötötték figyelmét s új bonyodalmakba sodorták.
Lajos király trónralépte pillanatától kezdve azok közé az uralkodók közé tartozott, kik az akkor Avinyonban székelő pápaságot támogatták. Bajor Lajos császárral szemben a cseh Lukszemburgokkal és az osztrák Habsburgokkal fogott kezet, sőt a pápa által a litvánok ellen hirdetett keresztes háborúban személyesen részt vett (1345): ki akarta érdemelni a Szentszék támogatását Magyarország külügyi törekvései, első sorban öcscse, Endre számára, kinek sorsa Nápolyban mindinkább aggasztóvá alakult. A nápolyi trónkérdést még Károly magyar és Róbert nápolyi király, a Szentszék beleegyezésével, szerződésileg akként rendezte, hogy Endre herczeg nőül veszi Johanna nápolyi trónörökösnőt s Róbert halála után Nápoly királya lesz. Endre meg is esküdött Johanna herczegnővel, ki azonban nem szerette. A nápolyi királyleány gyönyörű, eszes és müveit nő volt, de minden erkölcsi érzés nélkül, kora egész romlottságának osztályosa, ki sem a hitvesi hűséggel, sem a vallás vagy a jog parancsával nem törődött s csupán féktelen becsvágyát követte. Maga akart uralkodni, megnyerte a nápolyi rokonságot valamint Avinyon vezérembereit és kivitte, hogy az agg Róbert király önkényesen széttépte a magyar udvarral kötött szerződést s olyan végrendeletet tett, hogy halála után, mely 1343 január 10-én következett be, ne Endre, hanem Johanna, esetleg nővére, Mária, kit pápai beleegyezéssel hirtelen Duradzói Károly herczeghez adtak férjhez, legyen Nápoly királya. Ezzel Endre herczeget kizárták az uralkodásból: a királynő férje volt ugyan, de mert Johanna nem szerette és uralkodójogaitól megfosztotta, igen szánalmas sorsa volt. Az udvarban csupa ellenség környezte. Johanna legfőbb támasza az avinyoni Szentszék volt, melynek vezető embereit, a bíborosok s más főhivatalnokok nagy részét pénzzel nyerte meg. Avinyon városa szintén az ő birtoka volt, melyet a pápa épen ez időben igyekezett tőle megvásárolni, s az eladás 1348-ban tényleg megtörtént. A pápa már ez okból őt támogatta s a franczia Anzsuk és Magyarországnak régi ellensége: Velencze szintén Johanna pártján volt. Johanna ura volt a helyzetnek Nápolyban is és Avinyonban is. Megköny- nyitette törekvései sikerét maga Endre herczeg, kit a nápolyi udvar talán szándékosan, rossz irányban nevelt. Elnyomta benne az erélyt, a férfiasságot, a bátor cselekvést. Bárány volt a farkasok közt. Tehetetlenül, elszigetelve, nehány magyar kísérőjére támaszkodva állt szemben mindenre kész, elszánt nejével. A magyar udvar védelmére kelt ugyan jogainak, nem ismerte el Róbert király végrendeletének érvényét, s a régi szerződés értelmében azt követelte, hogy Endre legalább társ-uralkodó legyen. De a pápa ezt sem tűrte, noha Lukszemburgi Károly morva őrgróf — a későbbi császár — s Lajos király leendő apósa, szintén közbe lépett VI. Kelemennél, egykori nevelőjénél és állandó jó barátjánál. A Szentszék Endre ellen döntött, hivatalosan elismerte Johannát királynőnek, a nápolyi trón egyedüli jogos tulajdonosának. Ezzel Endre a legkínosabb, legveszélyesebb helyzetbe jutott, s előre lehetett látni, hogy élete is koczkára kerül, ha idejében el nem távozik Nápolyból. Többfelől, komoly részről hangoztatták is az aggodalmat, hogy Endre herczeg élete veszélyben forog, mire Erzsébet, az anyakirályné, 1343 nyarán Magyarországból Nápolyba sietett, hogy rendet csináljon vagy haza vigye fiát. Nagy és fényes kísérettel jött, fejedelmi pompával lépett föl s előkelőségével, dús adományaival megnyerte a sziveket. Nápolyból elzarándokolt Rómába s szemkápráztató pompával vonult be az örök városba, hol három napi időzése közben dúsan megajándékozta a templomokat. Nápolyban a ravasz Johanna látszólag előzékenyen fogadta s hízelgéssel, biztatással igyékezett behálózni, tévedésbe ejteni, mert nem akarta, hogy törvényes férje Magyarországba távozzék, hol nehéz lett volna tőle szabadulni. Azzal áltatta tehát Erzsébet királynét, hogy Endrét nem fogja az uralomból végleg kizárni s még ke- vésbbé fenyegeti életét vagy személyes biztonságát. Erzsébet sokkal okosabb nő volt, semhogy Johannának szivébe nem látott volna. Különben is folyton figyelmeztették, hogy Endrét megölik, ha ott marad, amiről akkor Nápolyban egész nyíltan beszéltek. A megrémült anya haza is akarta vinni fiát; de Kelemen pápa, kinek ismételve jelentést tett a helyzetről, a leghatározottabban megnyugtatta s két ízben is üzente neki, „hogy nincs oka félni“. A pápa iránti föltétien bizalomban Erzsébet legyőzte az anyai szív aggodalmait s Endrét, bár kedve ellen, Nápolyban hagyta és elégedetlenül tért haza.
A magyar udvar, Erzsébet és Lajos király diplomatái Avinyonban sem maradtak tétlenek s ott oly eszközzel, minőt Johanna használt, pénzzel igyekeztek czélt érni. Roppant áldozattal, 44,000 márkával, mai értékben több mint egy millióval, megnyerték Avinyon döntő köreit s a pápa elrendelte, hogy Johannával együtt férje, Endre is királylyá koronáztassék. Johanna minden erejével tervet e is meghiúsította s a tárgyalások alatt megírta a szentszéknek, hogy a „tisztelt férjem-uramnak nem engedem át a kormányt.“ Valóban elérte, hogy a Szentszék, bár Endre és Johanna együttes koronázását rendelte el, utólag akként intézkedett, hogy Endre királysága csak czimzetes legyen s a királyi czim és koronázás semmiféle jogot ne adjon neki. A szertartás előtt szóban és Írásban ki kellett volna Endrének jelentenie, hogy az uralkodásban jövőre ép oly kevéssé kíván részt, mint azelőtt.
Endre tehát csak üres czímet kapott volna. Csakhogy Johanna még ezt az értéktelen koronázást sem akarta tűrni s midőn ide vonatkozó erőlködései Avinyonban meghiúsultak, végzetes gaz terv érlelődött meg benne. Johanna úgy viselkedett ugyan, mintha meghajolna hűbérura parancsának, sőt előkészületeket tett a koronázásra. Czinkostársai azonban vadászat ürügye alatt Endre herczeget Averza várába csalták s ott 1345 szeptember 19 én éjjel, bármily erősen is védelmezte magát Endre, megfojtották.
Ki intézte a gyilkosságot, az örök titok maradt. VI. Kelemen azt vitatta, hogy mint Nápoly hűbérura, egyedül ő jogosult a bűntényt megvizsgálni, a tetteseket kideríteni és megbüntetni. Küldött is Nápolyba követet, hol a vizsgálat megindult, s egy-két apró bűnöst kivégeztek. De hogy ki volt a merénylet szerzője azt a vizsgálat nemcsak, hogy nem tisztázta, hanem igyekezeti, hogy ezt minél önzőbb homályba borítsa s a valódi felbujtó nyomait eltüntesse. A gyilkosság Johanna királynő érdekében állt, a véres tettből ő húzott hasznot, mert megszabadult a gyűlölt férjtől és trónkövetelőtől. Egész Európa közvéleménye úgy fogta föl az eseményt, hogy a felbujtó maga a királynő volt. A magyar udvarban, hol alaposan ismerték a nápolyi viszonyokat, ez a hit rendületlen meggyőződéssé vált, s Lajos király anyjával, Erzsébettel határozottan vádat emelt Johanna ellen, hogyő ölette meg Endrét. Erélyesen követelte a pápától a büntető eljárás megindítását s egyúttal azt, hogy az elvetemült asszonyt foszsza meg a királyi czimtől, a melyre méltatlanná vált. A pápa azt vitatta, hogy mindaddig, míg Johanna bűnössége bebizonyítva nincs, nem lehet a tróntól megfosztani. Csakhogy épen a bűnösség kiderítése körül járt el szembeszökő pártossággal. Megindította ugyan a vizsgálatot, de végül a Szentszék teljesen fölmentette Johannát a gyilkosságban való bűnrészesség vádja alól. Ezt az Ítéletet is csak évek múltán (1352) hozták s akkor is erős megbotránkozást keltett. Ellenben közvetlenül a bűntény elkövetése után semmi sem történt s Johanna rövid özvegység után újabb házasságra lépett egyik rokonával, Lajos tarantói herczeggel. Lajos király belátta, hogy magának kell kezébe vennie a megtorlást, másrészről trónutódlási jogának védelmét, melyet új házasságával Johanna végképen ki akart játszani. Lajos király megüresedettnek tekintette a nápolyi trónt s öröklési joga alapján magának vagy öcscsének, István herczegnek követelte. Lemondott tehát a zárai csorba kiköszörüléséről s megegyezést keresett Velenczével, mely a Nápolyba vezető tengeri úton uralkodott. A köztársaság Avinyonban a magyar király ellen dolgozott ugyan, de nem fogadta el Johanna szövetségi ajánlatát. Viszont Lajost sem riasztotta vissza bonyodalmas hadjáratától, sőt hajlandó volt vele megegyezni, ha önként lemond Dalmácziára irányuló jogairól, főleg Zára városáról.
A király 1347-ben kezdte meg a hadjáratot. A magyar sereg egyik része hajón érkezett Apuliába, de a zöm kisebb hadosztályokban osztrák és olasz területen, a különböző olasz fejedelmek tartományain át békésen nyomult czélja, a délszaki Nápoly felé. Maga a király november ll-én indult el Visegrádról s Stirián, akvilejai és velenczei földön haladt Veronán, Mantuán, Bolonyán, Riminin és Perudsán át. Hosszú útja folyamán a fejedelmek s a lakosok mindenütt szívesen, néhol lelkesülten üdvözölték, ő meg az olasz zsoldos csapatokat, a kondottieri-társaságokat tömegesen fogadta zsoldjába. Minden nagyobb baj nélkül érkezett (decz. 24) Akvilába, nápolyi területre, hol szintén
voltak hívei, sőt a világiak nagy része készségesen csatlakozott hozzá. Nápoly lakossága magyar és latin pártra oszlott; ez utóbbit a papság vezette, mely a pápa parancsára roppant gazdagságát és befolyását Johanna szolgálatába helyezte. De a magyar királyon és katonái vitézségén megtört minden ellenállás. Lajos tarantói herczeg, Johanna férje, Kápua közelében döntő vereséget szenvedett, úgy, hogy Johanna férjével és hiteivel franczia földre menekült. Lajos ura lett az egész országnak s szigorú törvényt ült mindazokon, kikről kiderült, hogy több-kevesebb részök van Endre meggyilkolásában. Duradzói Károly herczeget kivégeztette, négy más herczeget Endre utószülött fiával,
Martell Károlylyal Magyarországba küldte, hol azonban a csecsemő csakhamar (1348 jul. 19) meghalt. Nápoly városából a király az egész országot kormányozta, ámbár
elismerte a pápa főhűbéruraságát s tőle kért engedélyt, hogy királylyá koronáztassa magát. A Szentszék megtagadta az engedélyt, sőt Lajost egyházi átokkal fenyegette, ha le nem mond Nápolyról. Johanna megjelent. Avinyonban, eladta a várost a pápának, ki immár még erélyesebben védelmére kelt.“ A pápa ezúttal aligha boldogult volna, ha váratlan körülmény, a „fekete halál“, ez a rettenetes járvány segítségére nem siet
A szörnyű járvány lehetetlenné tette Lajosnak a Nápolyban való maradását. Haza készült s Laczkfy Andrást jelölte ki helytartójául. De a jeles katona nem fogadta el a
nehéz állást s a király végre is egyik kondottieri-vezérére, Volfhard Ulrikra bízta az
országot, a várakba magyar őrséget rakott s 1348 májusban csekély kísérettel tengeren
hazatért. Távozása után a pápa pártja újra fegyvert fogott. Johanna és férje őszszel ismét megjelent az országban s pénzzel bőven ellátva, magához csábította a kon*
dottieriket, másrészt meg a papsággal a magyar uralom ellen lázitotta a köznépet.
Lajos erre új sereggel Nápolyba küldte Laczkfy Istvánt, ki Johanna erőlködéseit egy
időre csakugyan meghiúsította. Másrészt a pápa is engedményeket tett és követe, Gvidó bíboros Pozsonyban 1319 nyarán Lajossal olyan egyezséget kötött, mely Johannát teljesen elejtette s a nápolyi trónt István herczegnek juttatta, oly feltétellel, hogy nőül
veszi a kivégzett Duradzói Károly leányát, Máriát. Alighogy a pozsonyi egyességnek
neszét vette, Johanna Avinyonban újra mozgásba hozta összes barátait, kik csakugyan kieszközölték, hogy Kelemen pápa megtagadta pozsonyi követe megállapodását s megtagadta az egyesség szentesítését. Ez a váratlan fordulat a magyar udvart annyira elkeserítette, hogy Lajos másodszor Nápolyba sietett. Megvívta Kanossza és Averza várait, melyek ostromában két ízben megsebesült, bevonult Nápoly városába, honnan Johanna férjével pápai gályákon futott el. Lajos király a fegyverrel elfoglalt országot magyar kormányzat alá helyezte s helytartójául Laczkfy Andrást tette. Szeptember 17-én haza
indult.
Távoztával a magyar uralom Nápolyban ismét tarthatatlanná vált, mert a papság, avinyoni parancsra, valósággal keresztes háborút szervezett ellene, melyet a magokra maradt magyar hadaknak minden vitézsége sem tudott leverni. Hasztalan próbálta Lajos a Szentszéket megnyerni. A pápa semmi szin alatt sem tűrte meg Nápoly birtokában s a magyar király végre is minden kárpótlás, minden engedmény nélkül 1352-ben haza rendelte hadait.
VI. Kelemen pápa, a magyar király nápolyi igényeinek ellensége rövid idő múlva meghalt. Lajos nem ejtette ugyan el nápolyi terveit, melyeket VI. Incze, az új pápa, szin
tén nem volt hajlandó támogatni. De mivel Incze pápa egyik főfeladatának tekintette, hogy Róma városát az ottani apró kényurak, bitorló oligarkák kezéből kiragadja,
Lajos királynak fegyveres támogatását igyekezett megnyerni. Nápolyból a magyar király könnyen helyreállíthatta volna a pápa tekintélyét Rómában s hamar visszavezethette volna ősi székhelyére. A távoli Magyarországból azonban már nehezebben ment a dolog s így a pápa érezte a leghamarabb, milyen hibás politikát követett, midőn a
magyar uralmat Nápolyban megbuktatta. Lajos később, Johanna kivételével, egész
nápolyi rokonságával kibékült és a kivégzett Duradzói Károly fiát, Károlyt kegyébe
fogadta. Udvarába hozatta, magyarrá neveltette s horvát-dalmát herczeggé nevezte ki.
Ekkor 1378-ban nagy egyházszakadás állott be, mikor XI. Gergely halálával a
római bíborosok VI. Orbánt, a francziák VII. Kelement választották pápának és két
pápája volt a katolikus világnak s az egyik Rómában, a másik Avinyonban székelt. Johanna nápolyi királynő Kelemenhez csatlakozott, mire Orbán pápa megfosztotta a
tróntól s felhívta Duradzói Károlyt, vegye birtokba Nápolyi. Lajos király esküt tétetett Károlylyal, hogy leányait Magyar- és Lengyelország békés birtokában háborgatni nem
fogja: ekkor reá ruházza Nápolyra vonatkozó jogait s magyar haddal Nápoly elfogla
lására küldte. Károly hamar meghódította az országot; Johannát férjével, ekkor már a harmadikkal, együtt elfogta s mint III. Károly, Nápoly — akkor mindkét Szicziliának ne
vezték — törvényes királya lett. Johannával előbb emberségesen bánt, de amikor az lázitani kezdett ellene, börtönre vettette és megfojtatta.
Nápolyi és olaszországi törekvéseivel párhuzamosan Lajos király messze szétágazó, igazi világpolitikát követett, mely északon és délen, nyugaton és keleten egyaránt érvényesült.
Mialatt Nápoly megszerzésén fáradozott, nem tévesztette el szeme elől, hogy a lengyel koronát magának biztosítsa, hogy Dalmácziát visszaszerezze s a Balkánon, melyet ekkor új ellenség: a török kezdett fenyegetni, helyreállítsa a magyar állam nagyon megcsökkent tekintélyét. Ahová karddal el nem ért, oda átgondolt családi politikával, házassági kapcsok szövésével igyekezett férkőzni, melyek kezelésében édes anyja, Erzsébet királyné fáradhatatlan volt s bámulatos leleményességet fejtett ki. Első sorban maga Lajos király alkalmazkodott e politika követelményeihez.
Lajost még atyja jegyezte el az akkor 3 éves Margittal, Lukszemburgi Károly morva őrgróf — a későbbi IV. Károly császár — leányával, ki magyar nevelésre a királyi udvarba hozatott. De a herczegnő még leánykorában meghalt s a nápolyi események annyira igénybe vették az ifjú királyt, hogy a nősülés eszméjével sokáig nem foglalkozott. Mikor végre megtette, ismét tisztán politikai érdekek vezették hitvese kiszemelésében. Nem a nyugat előkelő uralkodó családjaiból választotta élete párját, hanem a vitéz Kotrománovics István bosnyák bán gyönyörű leányát, Erzsébetet vette el (1353 julius 20). A szép szláv herczegkisasszony kezét előbb a rácz Dusán István kérte s mikor kosarat kapott, véres háborút indított megszerzéséért. Erzsébet herczegnő a kelletlen kérő elől Bobovácz várába menekült s azt vitézül védte, mindaddig, míg atyja Dusánt ki nem verte az országból. A bátor ifjú leányzó erre Erzsébet özvegy királyné
udvarába küldetett, hol magyar nevelést nyert. Itt ismerte meg Lajos, ki megszerette
s nőül vette. A boldog házasságból csak évek múltán születtek gyermekek, csupa leány, ami nagyban megzavarta Lajos király tervezgetéseit. Három leánya volt s
Lajos mindegyiket fel akarta terveinek valósításában használni. A legidősebbet, Katalint, a franczia Anzsuk segélyével Nápoly trónjára igyekezett juttatni. De Katalin hamar meghalt. Annál több gondot fordított a másik két leány, Mária és Hedvig herczegnők
jövőjének biztosítására. Az egyiknek a magyar, a másiknak a lengyel koronát szánta, melynek maga is várományosa volt szerződés alapján, melyet még Róbert Károly kötött Kázmér lengyel királylyal. Kázmérnak e szerződés megkötése után sem született gyermeke. Annál melegebben vonzódott tehát Lajos királyhoz, kit nem rokoni szeretetből, hanem politikai érdekből tett örökösének. Kázmér kikötötte, hogy az örökjog fejében a
magyar király fegyverrel segítse külső és belső bajaiban. Lajos eleget tett e feltételnek s nem egyszer személyesen hadakozott a lengyelek főellenségeivel, a litvánokkal. Halicsra nézve szintén megegyezett Kázmérral. Ez a tartomány ekkor már egészen lengyel kézbe került, de a magyar korona is tartott rá igényt. A két király olyképen rendezte a kérdést, hogy egyelőre Lengyelországé marad Halics, Kázmér magtalan halála után visszaszáll Magyarországra. Ha ellenben Kázmérnak fia maradna, Halics is ne'-i jut, de a magyar király 100.000 aranyon kiválthatja tőle.
A magyar-lengyel benső viszonyt azonban időnként, legalább pillanatnyilag, megzavarták bizonyos félreértések vagy érdekellentétek, melyeket a nemzetközi helyzet gyakori változásai okoztak. Sem a nagy, sem a kisebb államok nem igen lelkesedtek a magyar királyi család hatalmának túlságos megszilárdulásáért s az egyik nápolyi, a másik lengyel trón-igényeiben látta valódi vagy képzelt érdekeinek sérelmét. Különös fontossággal volt Lajosra a császár magatartása. Uralkodása első éveiben, mint a pápás párt hive, Lajos is Bajor Lajos császár ellenlábasai közé tartozott. Később azonban, mikor Nápoly miatt összeütközött a Szentszékkel, a császár barátságát és szövetségét kereste. Haszna nem volt belőle, mert a császár csakhamar meghalt s helyét Lukszemburgi Károly morva őrgróf és cseh király foglalta el. Ezzel addig a magyar udvar benső viszonyban állt, mert leánya Lajos jegyese volt. Csakhogy az ifjú ara meghalt s így a házasság elmaradt. Másrészt Károly mint császár a pápás párthoz, régi barátjához és nevelőjéhez, Kelemen pápához csatlakozott s így a két udvar politikájának utjai elváltak egymástól. IV. Károly császár korának egyik ritka műveltségű, kitűnő uralkodója, vitéz lovag, de a polgári munka, az anyagi érdekek, irodalom, tudomány és művészet bőkezű pártfogója is volt, kit méltán „Csehország atyjának** neveztek. Lajos király s általában a magyar udvar élénk érintkezésben állt vele s a jóval, idősebb császár kétségkívül erősen hatott a nemes érzésektől hevülő, minden szép iránt fogékony fiatal magyar király lelkére. Gyakran találkozott vele s a császár is többször tett magyar földön látogatást. Erzsébet anyakirályné 1357-ben hosz- szasan időzött a császár körében. Prágában kereste föl, honnan a császári pár Ákenbe, a hires bucsujáró helyre, onnan meg vissza Prágába kisérte. Lajos belső politikájában, kormányzati tevékenységében sokban mintájának választotta a császárt, kivel nemzetközi kérdésekben ismételve ellentétbe jutott ugyan, csakhogy az ellentét sohasem mérgesedett el annyira, hogy hamar békés elintézést nem nyert volna. Nemes, lovagias ember maradt mindegyik, mint ellenség is, ami megkönnyítette kibékülésöket.
A császár és a magyar király közti viszonyt, a Szentszéken kívül a Habsburgok, az osztrák és stíriai herczegségek urai befolyásolták a legjelentékenyebben. Ez időben a Habsburgok nemcsak elvesztették a császári koronát s ezzel a nagyhatalmi állást, hanem a család tagjai ősi örö- küket is fel szokták egymás közt osztani s így sem az egész család, sem annak valamelyik tagja sem játszott többé a világpolitikában más szerepet, mint akármely német birodalmi fejedelem. De sohasem feledték el, hogy atyáik római császárok voltak s szívós kitartással, sok ügyességgel, hol alattomosan, hol nyíltan, de következetesen fáradoztak hatalmuk gyarapításán Minden alkalmat felhasználtak, hogy újabb területeket vagy legalább, kedvező szövetségeket szerezzenek. Mint közvetlen szomszédai, különösen a magyar állam szempontjából vergődtek fontosságra. Nem voltak jó szomszédok soha; Lajos nem egyszer volt kénytelen kisebb-nagyobb hadat küldeni osztrák és stájer területre, hogy a Szent István alkotta határvonalakat helyreállítsa, ami 1347-ben végre megtörtént. Mikor azonban szükségük volt reá, a Habsburgok keresve-keresték a magyar király jó barátságát s Lajos, ki nem akart tőlük egyebet, mint azt, hogy ne háborgassák országát, mindig szívesen feledte kétszínűségüket. Különösen a „bölcs“ 11. Albert osztrák herczeget kedvelte, többször meglátogatta Bécsben, sőt fegyverrel is segítette a svájcziak ellen. Egy Ízben (1355) Albertnek Laczkfy Pál vezetése alatt 400 Íjászt küldött segélyül s ez apró magyar had annyira kitett magáért, hogy a németek azt mondták, hogy amit ők 500 esztendőkön át nem tudtak elérni, azt ez a 400 magyar dicsőségesen elvégezte pár hét alatt. Turgau város közelében ütközött meg (aug. 11-én) a magyar és az osztrák had a svájcziakkal s fényes diadalt aratott, melyet a magyarok döntöttek el, azután meg üzték-vágták a futó ellenséget.
A magyarok segélye hozta meg II. Albertnek a győzelmet. De alig, hogy meghalt (1358), fia, Rudolf, az „alapitó“, Magyarország egyik legkonokabb ellensége lett. Nem kevesebbről ábrándozott, mint a magyar és cseh koronák megszerzéséről s az eszmét örökül hagyta utódainak. Fokozta családja hatalmát, Bécs városát szokatlan virágzásra emelte. Ő építtette a a Szent István-templomot.
Független uralkodó akart lenni s minthogy e törekvését apósa, IV. Károly császár nem támogatta, kész volt őt megbuktatni s azt a hirt terjesztette, hogy Lajos királyt fogja császárrá választatni (1359). Ezzel csakugyan összeveszitette a királyt a császárral, ki azt hitte, hogy a magyar udvar támogatja Rudolf üzelmeit. A cselszövő azonban csakhamar lelepleztetek s sietett apósával megegyezni. Nagyszombatban 1360 május derekán fényes kongresszust tartottak, melyen Lajos vendégei voltak Károly császár, Rudolf herczeg s sok külföldi főur és főpap. Itt minden félreértést eloszlattak s a fenforgó kérdésekre nézve békésen megegyeztek. Csakhogy Rudolf nem hagyta abba ármánykodásait s hol a császárt játszotta ki a király, hol meg ezt amaz ellen. A fondorkodó Rudolf herczeg csakhamar meghalt s a császár lengyel herczegnővel lépett házasságra, mi viszonyát a magyar udvarhoz hosszabb időre megjavította. Károly császár meg 1365-ben fényes kísérettel látogatást tett Budán s a két uralkodó jó viszonya ezután csak egyszer, még pedig nem magyar, hanem lengyel érdekben bomlott meg rövid időre. Károly ugyanis a lengyel érdekkörhöz tartozó Brandenburgot a saját országaihoz akarta csatolni, ami a magyar államra egészen közömbös volt. Lajos a lengyel király kivánatára mégis fegyvert fogott a terv meghiúsítására (1371) s Morvaországba tört, de csakhamar (1372) tavaszán megbékült, sőt eljegyezte második leányát, a gyermek Máriát a császár második fiával, a szintén gyermek Zsigmond brandenburgi őrgróffal.
A császár, a pápa, a Habsburgok s általában összes szomszédai irányában követett politikájában Lajos királyt mindig egy nagy eszme; Dal- máczia visszaszerzése, Velencze, a rossz szomszéd megalázása vezette. Velencze a déli tengeren annyira elhatalmasodott, hogy a XIV. század derekán az egész Adriát velenczei tengeröbölnek nevezték. Hogy állását megtartsa, a büszke köztársaság állandóan versenytársának, a magyar királynak a terveit igyekezett meghiúsítani. Lajos széles nemzetközi tevékenységgel lehetőleg elszigetelte Velenczét és 1350 tavaszán megüzente a háborút, mely apró harczokból, főleg várak megvívásából állott. A magyar hadak egy ideig Lajos személyes vezetése alatt a velenczei szárazföldön egész Mesztréig nyomultak, a következő évben pedig a dalmát városokat szállták meg. A városok szívesen visszatértek a népszerű magyar uralom alá s Dalmáczia a Kvarnerótól Duradzóig gyorsan magyar kézbe került- Maga Velencze kért békét, melyet Zárában (1358 febr. 18) kötöttek meg. A köztársaság örök időkre lemondott Dalmácziáról, a dozse letette a horvát-dalmát herczegi czimet s esküvel fogadta, hogy e tartományok bel- ügyeibe nem avatkozik, visszaszerzésökre soha kísérletet sem tesz. Ekkor Raguza köztársaság szintén fölszabadult a velenczei járom alól. Alighogy a zárai béke hire a városba érkezett, a polgárság márczius 1-én elhatározta, hogy a legfényesebb követséget küldi Lajos királyhoz, ki Visegrá- don ünnepélyesen fogadta s a várost védelmébe vette. Az egyezségben, mely ez alkalommal létesült, Raguza a magyar király védnöksége alá állt, kinek a polgárok hűséget esküdtek s kötelezték magokat, hogy hódolatuk jeléül vizen és szárazon az ő lobogóját viselik, 500 a any évi adót fizetnek, háború esetén megfelelő hajóhaddal segítik. Viszont a magyar király megígérte, hogy megtartja szabadságaikban s nem avatkozik belső kormányzatukba. A zárai béke, melyet a nyugati fejedelmek is elismertek, emlékezetes siker volt, mert Dalmáczia birtokában a magyar állam folytathatta hagyományos politikáját a Balkán-félszigeten, melyre Lajos figyelme azelőtt is kiterjedt, melyen azonban épen az ő uralkodása folyamán világtörténelmi fontosságú változások álltak be. A bizanczi császárság immár feltartóztathatatlanul a végfeloszlás állapotába sülyedt, ami nemcsak a Balkán népeire gyakorolt mély hatást, hanem más, félelmetes új ellenség gyors meggyökerezését és terjeszkedését is lehetővé tette. Ez új ellenség a török volt.
Bosznia sorsa sokban Szerbiától függött. Ez Lajos trónralépte idején már oszlopa volt az ortodoksz egyháznak s politikailag szintén nagy hatalomra tett szert, melyet teljes erővel a magyar állam ellen érvényesített. A magyar uralmat kezdettől fogva nem ismerte el s királya talán nem csupán vallásos és politikai, hanem személyes ellentétben is állt Lajossal, ki mint szerencsés vetélytárs, elhódította tőle a szép Kotrománovics Erzsébet, a „banilla“ (bán leánya) szivét. Dusán István király még Károly király idejében a szomszéd területeken is folyton terjesztette uralmát, megszállta a mai Szerbia nagy részét, újra felépítette Nándorfehérvárt s mint a tetemesen megnagyobbodott Szerbország ura, czárrá, a szerbek és görögök császárjává koronáztatta (1346) s „csaknem az egész római birodalom urának“ czimezte magát. Mint az ortodoksz egyház fővédője, kegyetlenül üldözte országaiban a katolikusokat, segítette a bosnyák bogumilo- kat, mi azonban nem gátolta Velenczét abban, hogy támogassa, mert a magyaroknak is esküdt ellenségük volt. Lajos ismételve küldött ellene csapatokat s különösen a pápa biztatta az eretnek elleni harczra, csakhogy Lajosnak e téren is keserű tapasztalatokat kellett a Szentszék barátságával tennie. Mikor hadai (1354) döntő sikert arattak rajta, a ravasz Dusán ahhoz, az ortodoksz uralkodóknál gyakori cselhez folyamodott, hogy ő, a katolikusok kegyetlen üldözője, egyszerre katolikusnak vallotta magát s elismerte a pápa felsőbbségét. Ezzel elérte titkos czélját: a Szentszék nyomban cserben hagyta a magyar királyt s felszólította Lajost, ne bántsa többé Dusánt, kinek érdekében Velencze szintén közbelépett. Így lehetetlenné vált, hogy a magyar király kiaknázza a nagy véráldozattal szerzett diadalt. A szerb czár kedvező békét kapott (1355) s még a magyar király felsőbbségét sem kellett elleneznie. De alighogy a magyar veszedelemtől megszabadult, azzal hálálta meg a Szentszék szolgálatait, hogy kiűzte országából a pápa követeit. Csakhamar azonban meghalt (1355 decz. 20) s halálával hirtelen támadt hatalma is összeomlott, mert országai fejetlenségbe sülyedtek. Mindazáltal évekig tartott, míg Ráczország újra elismerte a magyar felsőbbségét. Lajos 1359-ben fényes sereggel levonult ugyan egész a Rigómezőig, melyen a régi szerb királyok kastélyaikat és nyaralóikat építették, de csak 1363-ban kényszerithette Uros István czárt a hódolatra, mely szintén névleges maradt. 1371-ben a szerbek a törökökkel bonyolódtak háborúba és megsemmisítő vereséget szenvedtek. E közben a török a Balkán másik görögkeleti vallásu országát, a magyar korona melléktartományát, a Balkánon inneni Bulgáriát is nagyban fenyegette.
Ezzel a török mint új és hatalmas tényező lépett be a magyar állam természetes érdekkörébe s emelkedett ott kitűnő hadszervezetével egyre félelmesebb versenytárssá. A bizanczi császárságot végveszedelem környezte, Bulgária nem birt ellenállani, Szerbország, Bosznia és Halomfölde már ez időben érezte az új hódiíó súlyos kezét. Az egész nyugati világ megrémült, midőn az az ellenség, kivel századokon át véres, millió és millió embert felemésztő harczokat vívott a Szentföldön, immár Európában is rettenetes hatalomra vergődött, úgy hogy az olasz félszigetet, esetleg Rómát is féltenie lehetett tőle. Róma pedig 1378 óta ismét a pápa, legalább az egyik pápa székhelye volt, kire tehát a török kérdés ép oly fontossá vált, mint a magyar királyra. Ily helyzetben kezdettől fogva felmerült az eszme, hogy hatalmas keresztény ligát kell alakítani, általános keresztes háborút kell a törökök kiverésére indítani. A keresztény szövetség megkötése nem sikerült ugyan, de a pápa kihirdette a keresztes háborút s költségei fedezésére súlyos adókat rótt az egyetemes katolikus államokra.
Lajos már 1354-ben komolyan foglalkozott a török elleni háború eszméjével. De a görög-keleti népek ellenséges magatartása, a csekély támogatás, melyben a Szentszék tényleg részesítette, lehetetlenné tette a nagy vállalat megkezdését. Lajos az európai törököt legelőbb ázsiai segélyforrásaitól akarta elzárni s a nyugati államoktól kért tengeri haderőt. Hosszasan tárgyalt Velenczével hat hadi gálya ügyében, de sikertelenül; hajóhad nélkül pedig abba a vállalatba fogni, gondolni sem lehetett Másrészt a magyar kincstár el sem bírta volna az ilyen nagy háború költségeit. Lajos kért pénzt a pápától, ki szedett ugyan török-adót, de dús jövedelméből fillérnyit sem adott Magyarországnak. A nyugati világ e közönyéhez megfelelő a közvetlenül érdekelt népek, bolgárok, ráczok, oláhok, nyílt ellenségessége. E népek felekezeti gyűlölkedésből inkább a törökhöz, mint a katolikus magyarhoz hajlottak. Hasztalan tervezte tehát Lajos király a nagy háborút. Ellenben kisebb hadai nem egy harczot (így 1372- ben, melynek csupán hire maradt fenn), nem egy győztes csatát vívtak a törökkel s a török ellen aratott sikereinek emlékére építette Lajos király Ausztria híres búcsújáró helyén, Mária-Czellen a máig is fennálló díszes templomot.
A magyar Anzsuk álma 1370 végén teljesült. November 5-én fiörökös nélkül halt meg Nagy Kázmér, a jeles lengyel király. Lajos a családi szerződések alapján akadálytalanul foglalta el örökségét s a lengyelek november 17-én Krakkóban ünnepélyesen királylyá koronázták. A nagy magyar birodalom mellett Lajos immár Lengyelország, a halicsi és lado- méri tartományok (Vörös Ruténia) és más messze északra felnyúló területek ura lett s kiterjedésre Európában egyetlen állam sem vetekedhetett az övével. A magyar király Európa északkeletén olyan állást nyert, minővel elődeinek egyike sem dicsekedhetett. Erkölcsi súlyát, tekintélyét, díszét, hírnevét ez a szerzemény kétségkívül rendkívüli mértékben fokozta s Lajos büszke önérzettel utalhatott reá, hogy államának határai „széltében- hosszában annyira s oly csodálatosan kiterjedtek.“ De Lajos ismerte az északi birodalom zűrzavaros belviszonyait, az oligarkia barbár önzését,
a végletekig elmérgesített rendi ellentéteket, az egyes tartományok önállósági törekvéseit. Lengyelország virágzása legfőbb fokán sem volt egységes állam, hanem különböző országok laza kapcsolata, valami sajátságos államalak, mint később nevezték: köztársaság, melynek élén király állt, de megfelelő hatalom nélkül Érthető tehát, hogy Lajos, kit nem a hiúság, hanem nagy politikai czélok vezettek, nem épen szívesen ment a lengyelek közé s a lengyel kormány élére anyját, Erzsébet királynét, az elhunyt Kázmér király nővérét állította. Erzsébet királyné ez időben már éltes asszony volt; átlépte a hetvenedik évét, de testi-lelki frisseségét a kor nem fogyasztotta el, eszes, erélyes asszony maradt s buzgalommal szentelte magát szülőhazája érdekeinek. De sem ő, a lengyel asszony, sem fia Lajos, nem bírta a lengyel főurak hajlamait megnyerni. A lengyel uraknak nem
kellett az erőskezü király; ők magukat tekintették az államnak s nem
tűrték, hogy áldásaiban mások is részesedjenek. Beleültek minden közhivatalba, elsikkasztották a királyi jövedelmeket s engesztelhetetlenül ül
döztek mindenkit, aki garázdálkodásaikat fékezni akarta. Gyűlöletük főtárgya azonban az volt, aki „a földműves és iparos népet pártolta.“ Lajos pedig azokról sem feledkezett meg. A lengyel urakat Erzsébet
királyné végül is faképnél hagyta s visszatért Magyarországba. Ekkor a király Lászlóra, az oppelni herczegre, kipróbált hívére, ki Magyarországban sokáig nádora volt, bízta a lengyel kormányt.
Velencze a zárai béke után sem nyugodott bele Dalmáczia elvesztésébe, s így az újabb háború kikerülhetetlenné vált s Lajos erélyesen készült megindítására. Egyrészt némi tengeri haderőt alakított, másrészt egész sereg szövetségest szerzett. Mindazok az országok vagy városok, melyek Velencze világhatalmi törekvéseiben bármikép érdekelve voltak, főleg a kisebb-nagyobb olasz fejedelemségek, buzgón érdeklődtek Lajos új vállalata iránt, ki az akvilejai pátriárkán kívül Pádua és Verona urait nyerte meg s megújította szövetségét a hatalmas Génuával, Velencze ősi versenytársával. A liga 1378-ban indiiotta meg a háborút. A génuai hajóraj a magyar tengerpartra támaszkodva, Velenczét annyira szorongatta, hogy a velenczei tanácsban pillanatnyilag fölmerült a gondolat, hogy a magyar király védelme alá helyezkedik s adófizetője lesz. Az eszme azonban a kényszerűség nyomása alatt született s mihelyt e kényszerűség eltűnt, Velencze óriási segélyforrásaival tovább folytatta a harczot. Végre a hadviselő felek 1381 tavaszán Torinóban nagy kongresszusra gyűltek s békét kötöttek. Mindegyik fél külön egyezett meg Velenczével s a magyar békeszerződés, melyet augusztus 24-én Íratott alá, lényegileg a zárai béke megerősítése volt, de Dalmáczia kereskedelmi érdekeit jobban szem előtt tartotta. A dalmát városok velenczei területen teljes kereskedelmi szabadságot nyertek, mely csupán a magyar tengeri só bevitelére nem terjedt ki. Ezért azonban Velencze köteles külön kárpótlást fizetni s a köztársaság kötelezte magát, hogy évenként Szent István napján Zára városában 7000 magyar aranyat fizet a király és utódai kincstárába. Dalmáczia végleges visszaszerzése koronázta be Lajos király külpolitikai tevékenységét, melyhez előbb már az osztrák, a cseh-morva határvégek teljes biztosítása, a lengyel korona megszerzése járult.
Messze, az egész világra szétterjedő katonai és diplomacziai tevékenysége közben Lajos király sohasem feledkezett meg a belső béke biztosításáról. Az ő idején békének és rendnek örvendett a lakosság, külső ellenség sem dúlta területét, az új nagybirtokos osztály meg hűségesen támogatta a királyi hatalmat. Háborúi a királyt különösen ráutalták a katonai elemre, miért is bőkezűen jutalmazta s állandóan javítani igyekezett anyagi helyzetét.
Lajos király korában fájdalmasan sújtotta a nagy királyt az, hogy anyagi erejének legértékesebb részében, az emberben szörnyen megdézsmálta a magyar birodalmat a XIV. század legrettentőbb csapása, a „fekete halálnak" nevezett járvány, mely Európa lakosságának talán negyedrészét sírba vitte. A betegség, mirigy- vagy gugahalál, Kelet-
Ázsiából indult gyilkos kőrútjára. 1346-ban a tatárok földjén dühöngött s Kunország lakóit majdnem teljesen elsöpörte. A Fekete-tenger mellékéről hajósok behurczolták a bajt a délolasz s a franczia kikötővárosokba. 1347 őszén már az olasz tengeri városokban dúlt, honnan Itália belsejébe s azután a szomszéd országokba hatolt. A járvány, melyet romboló marhavész kisért, leírhatatlan rémületbe ejtette a lakosságot s ez
a rémület megelőzte a betegséget a még érintetlen országokban: Francziaországban, Spanyolországban, a rémet birodalomban, s az őrjöngésig felizgatta a képzeletet. Az emberek azt hitték, hogy valami ismeretlen gonosztevő banda mérgezi meg az ivóvizet, a kutakat. Ezt a titkos mérgezőt mindenütt másban keresték. Ahol zsidóság lakott, ott arra törtek s mészárolták irgalmatlanul. Csakhogy száz meg százmértföldnyire nem éltek zsidók s a fekete halál mégis terjedt és pusztított. Ily vidékeken hol a szegényeket, hol a gazdagokat, hol a betegeket gyilkolták azon ürügy alatt, hogy ők mérgezték meg a kutakat.
A magyar birodalomba a járvány kétfelől tört be. A tatároktól, Kunországból hatolt erdélyi földre s a közeli részekbe, hol már 1346 ban egész falvak népét irtotta ki. A dunántúli és a többi vármegyékbe az olasz érintkezések hozhatták s főleg 1349 nyarán késő őszig okozott borzasztó romlást országszerte. Maga Lajos király, ki a vész elől Nápolyból haza menekült, itthon szintén megbetegedett, de szerencsére meggyógyult. Azután a járvány apadóban volt, de nem szűnt meg, sőt 1359-ben, mint másutt, nálunk is rettenetes erővel újult meg s a zászlósurakat és vagyonos rétegeket sem kímélte. A nádor testvérét is megölte, de főleg Visegrád és Buda város szenvedett
roppantul. Egyedül Budán 1359-től 1360 február 2-ig 16,000 ember vesztette életét.
A fájdalmas csapás rombolólag hatott az egész gazdasági szervezetre. A népesség és a marhaállomány nagyon megcsökkent mindenütt s a bajt nehezen lehetett kiheverni, mert 1361—64-ben állandóan oly szűk volt a termés, hogy a király még a kikötőkből is megtiltotta a gabonakivitelt, noha ez a gabona sem Magyarországból 1 érült oda utóbb még (1364 július 15) összeíratta az országban levő gabonakészleteket 1371-ben, 1381- 82-ben újra megjelent a pestis s habár akkor enyhébben lépett föl, annyi kétségtelen, hogy Lajos király uralkodása végén mint egész Európa, akként Magyarország lakossága jóval kevesebb lehetett, mint trónralépte idején. Pótolni kellett tehát az elveszett emberanyagot s Lajos király alatt újra hatalmas arányokban indult meg a telepítés. Ahol a királynak még voltak nagy kiterjedésű jószágai, ott maga vezette e munkát. Így Árva vármegye felső részeiben valami 500 kilométernyi területen lengyeleket telepitett le, kik számos községet — jelenleg még 17 van meg közülük — alapítottak
s a földön kívül megfelelő kiváltságokat kaptak. Versenyeztek a királylyal idegen munkaerő behozatalában az egyes birtokosok, egyháziak és világiak, kik első sorban oláhokat, itt-ott ráczokat költöztettek puszta jószágaikra.
Lajos király minden téren a legbuzgóbban támogatta az ismeret, a tudomány és
műveltség terjedését és czéltudatosan odahatott, hogy az üj műveltség kelő napjának
sugarai minél inkább áthassák országát és alattvalóit. Alighogy IV. Károly császár Prágában (1364), Rudolf osztrák herczeg meg Bécsben (1265) megalapította az új egyetemet, nyomban követte példájokat s országában szintén tudományegyetemet teremtett
(1367). Az új főiskolát, melyet Pécs városába telepített s az ottani dömések gondjaira
bízott, kiknek zárdájában helyezkedett el az új tanintézet, teljessé, az összes tudomá
nyok: a szabad művészetek, polgári és egyházi jog, orvos- és hittudomány tanítására alkalmassá akarta tenni. A király bőkezűen gondoskodott a tanárok fizetéséről, a tanulókat kivette a rendes hatóság alól s az egyetem alá helyezte. E dicsőséges alkotásával Lajos újabb benső kapcsot teremtett Magyarország és a nyugati műveltség közt s bevezette a magyarságot a tudós nemzetek sorába. A pécsi egyetem évszázadokon át szolgálta a magyar szellemi életet s csak az állami önállóság összeomlása temette el.
A városok iparos elemei Lajos király korában számosán vándoroltak idegenbe, hogy ott fejezzék be tanulmányait. Lajos nápolyi és velenczei harczaiban sok ezernyi magyarság vett részt s ismerkedett meg a művelt olasz viszonyokkal.
E vándorlások a művelődés szempontjából sem maradtak hatástalanok. Azok, kik idegenben jártak, sok újat láttak, sok tapasztalást gyűjtöttek, mi kibővítette ismereteiket, megtermékenyítette agyukat. Akkor terjedt el nálunk az eddig ismeretlen evőeszköz, a villa.
Az új műveltség, a kor élénken, szingazdagon hullámzó nemzeti életének központja Lajos király s visegrádi udvara, korának egyik legkiválóbb művelődési központja volt. Lajos kedvelte a költészetet, tudományt, művészetet. Udvarában mindig voltak könyvírók, másolók, kik szorgalmasan dolgoztak számára.
Volt külön könyvtára, amelyből nehány más kodekszen kivül napjainkig fenmaradt az a gyönyörű, töméntelen színes kézrajzzal ékített történelmi mű, mely a magyar miniatűr-festészetnek egyik művészi terméke s melyet ma a bécsi képes krónika néven ismerünk.
Lajos király nemzeti és műveltségi törekvéseiben buzgó részt vettek anyja, neje,
gyermekei családjának összes tagjai s a magok körében, jószágaikon, a néppel való
érintkezésben terjesztették a magyar király szellemét.
Özvegy édesanyja, Erzsébet királyné, korának egyik legnemesebb, legkiválóbb nőalakja volt. Erélyes, előrelátó, családja emelkedéséért lelkesülő asszony volt, sokféle ismerettel és tapasztalással az államkormányzat minden ágában. Eleinte fiának úgyszólván gyámja, később lelki vezére, magyar és lengyel földön gyakran helyettese, külföldi tartózkodásai közben helytartója volt s a legkényesebb állami teendőkben el tudott igazodni. A magánéletben szerető hitves és anya, tiszta, szeplőtlen jellemű nő volt. Róla a „magyar királyné vizének" neveztek el gyógyszert, melyről azt mondották, hogy készítésére egyik angyal tanította s melyet általános orvosságnak tekintettek s minden betegség ellen alkalmaztak. Valami rozmarin-szesz volt s századokon szerepelt a gyógyászatban.
Kiváló asszony volt azonban a másik Erzsébet is, Lajos király hitvese, a ragyogóan szép banilla, szintén férfias, tetterős, uralkodásra termett asszony, ámbár anyósa életében politikába nem avatkozott. De alighogy az idősebb Erzsébet meghalt, az ifjabbik igyekezett helyére lépni közdolgokban is s minthogy Lajos élete utolsó másfél évében sokat betegeskedett, neje egyre befolyásosabb szerephez jutott. A király felesége mindenben követte anyósa példáját, bőkezű adományokkal halmozta el az egyházat. Szent
Simonnak Zárában őrzött holtteste számára milánói ötvösökkel gyönyörű ezüst koporsót készíttetett s értékes ajándéka ma is eredeti czéljának szolgál. Erzsébet királyné a magyar udvarban teljesen elmagyarosodott s magyarul nevelte leányait.
Magyarország Lajos király uralkodása végén elsőrangú nemzetközi állást foglalt el, belső életében meg az anyagi és szellemi virulás magas fokára jutott. Lajos király élete végén, főleg 1375 óta sokat betegeskedett, mert uralkodói buzgalma, a sok seb, mely testét borította, ideje korán fölemésztette erejét. Fiúgyermekei nem voltak, kik közt két birodalmát, két koronáját megoszthatta volna. Három leánya közül ekkor már csak kettő, Mária és Hedvig herczegnő élt. Atyjok Máriának a lengyel, Hedvignek a magyar koronát szánta s ennek megfelelően szemelte ki jövendőbeli férjöket. Hedviget, a leendő magyar királynőt, Habsburg Lípót osztrák herczeg fiával, Vilmossal jegyezte el (1375), azon czélzattal, hogy e házasság szorosabb függő viszonyba juttassa Ausztriát a magyar koronával, Ezt a házasságot a magyar államérdek szempontjai sugallták s magyar részről sem Hedvig királysága, sem leendő férje ellen nem emeltek kifogást. Mária, a leendő lengyel királynő számára a gondos atya viszont oly férjet keresett, aki Lengyelország érdekeinek felelt meg Őt IV. Károly császár második fiával, Zsigmond brandenburgi őrgróffal jegyezte el, mert Brandenburgot a lengyel koronával akarta kapcsolatba hozni. Lajos idejében megtett mindent, hogy leányát és leendő férjét a lengyelek királyokul fogadják. Már 1374-ben Kassára hívta őket országgyűlésre s leánya trónutódlási jogának elismerését kívánta tőlük. De az urak makacskodtak, mire Lajos bezáratta a város kapuit s addig senkit sem engedett távozni, míg a gyűlés nem határozott. Végre a lengyelek súlyos áldozatok árán, melyeket Lajos a királyi hatalom és jövedelmek rovására hozott, elismerték a leányág örökösödését s ez alapon 1382 júliusban királynőjüknek fogadták Mária herczegnőt s királyuknak leendő férjét, Zsigmond őrgrófot.
Ekképen Lajos király nyugodt lelkiismerettel mondhatta, hogy gondoskodott leányairól s országai jövőjéről.. Istenével és az emberekkel kibékülve nézett a halál elé s maga készíttette el sírját. A Boldogságos Szűz ősi i fejérvári templomának egyik oldalán díszes kápolnát építtetett, melybe majdan temetkezni óhajtott. Lajos vágya hamarább teljesült, mint az ország érdeke, mint szerető nemzete kívánta. Ötvennyolczadik évében, 1382 szeptember 10-én, kevéssel éjfél előtt, Nagyszombatban váratlanul fejezte be dicsőséges életét. Ma is áll az ódon ház, melyben lelkét teremtőjének visszaadta. Ellenben a fejérvári templommal elpusztult a sírkápolna, a tetemeit őrző vörös (almási) márványsír, melyen művészi kőszobra emelkedett.
Vitézi tetteinek egész sora maradt reánk, azokról föltétlenül hiteles egykorú tudósítások adnak értesítést. Kanossza nápolyi vár ostromában (1350) maga állt katonái élén s elsőnek igyekezett a falra felkapaszkodni, mi közben valami ledobott kő megsebezte kezét, úgy hogy az ifjú hős a vár árkába zuhant. Mikor a vár parancsnoka észrevette,
hogy a király az, kit a baleset ért, meghagyta embereinek, hogy ne bántsák, de kifejezte csodálkozását, hogy Lajos a legelső sorban harczol s fölkérte, távozzék a küz
delem színhelyéről. A király megköszönte a lovagias ellenség figyelmét, de azt felelte, hogy jó példát kell adnia s nem távozhat vitézei éléről. Egy más alkalommal a Szilaro folyónál gázlót keresve, meghagyta egyik katonájának: ugorjék a megdagadt vizbe s kutassa ki mélységét. A katona szabadkozott, mert a hömpölygő árnak hatalmas sodra volt, mely csakugyan elragadta, mikor a király újabb parancsát teljesítette. De Lajos utána vetette magát s a saját élete koczkáztatásával mentette meg. Averza ostromában (1350 jul. 26) közel/hatolt a várhoz, hogy a vár védői megismerték, czélba vették s nyíllal súlyosan megsebesítették ballábát. Csak nagynehezen bírták a vasat a sebből kivenni, miközben a király oly fájdalmat szenvedett, hogy azt hitték, meghal. Mikor a litván-lengyel háborúban Belez várát vívta, maga is részt vett a rohamban s fején
sebet kapott (1352 márczius 31). De kitette magát bármilyen veszélynek s mikor ellenfele, Tarantói Lajos nápolyi herczeg párbajra hívta, nyomban elfogadta a kihívást. Az
a megállapodás történt, hogy a párbaj semleges területen, az angol király előtt, 1351
januárban menjen végbe. Csakhogy a tarantói herczeg — mihelyt látta, hogy a dolog
komoly — megszeppent s visszaszivta a kihívást. Lajos segédei, Laczkfy István, Kont Miklós és Volfhard Ulrik által a nápolyi Szent-Antal templomban írást vétetett fel az
esetről, hogy kitűnjék, hogy a párbaj az ellenfél gyávasága miatt maradt el. 1352-ben a zólyomi erdőben vadkan-vadászaton a fenevad leteperte. Kísérője, Besenyő János
allovászmester karddal megölte, a király szerencsére csak könnyebb sérülést szen
vedett.
Mély szenvedéllyel vett részt lovagjátékokban és tornákban. Amily hős volt, ép oly nemes lélek is lakott benne. Mikor Velenczével folytatott háborúiban Trevizót vívta,
a várost Delfino János védelmezte ellene. Ostrom közben Delfinót Velenczében dozsévé választották. Lajos kibocsátotta a városból, hogy új állását elfoglalhassa. Egy
ízben maga a pápa irta neki, hogy: nemes tetteitől és hírétől csakhamar megtelt a világ.
Vitézsége, harcziassága egyéniségének csupán egyik jellemző vonása. Lajos nem vasgyuró, nem marezona katona volt, ki a háborút a hódítás és vérontás kedvéért szerette. Ellenkezőleg lángoló harczkedve mellett sem szívesen húzta ki hüvelyéből a kardját s ha megtette, mindig jól megfontolva, komoly, nagy nemzeti czélokért tette. Ismerte és becsülte a béke áldásait, a termelő munka jelentőségét s országát minden
téren, anyagilag, szellemileg föl akarta virágoztatni. Lelkesült az irodalomért és művészetért s udvarába nemcsak lovagok, hanem tudósok irók, költők, művészek sereglet
tek a keresztény világ minden tájékáról. A király megbecsülte s fejedelmileg jutalmazta mindnyájokat, főleg az írókat. A német irodalomban Magyarországról és a magyar
királyról csakugyan soha sem szóltak olyan elismerő hangon, mint Lajos király ide
jében. Egyik német költő hálásan hirdette hazájában, hogy a legkiválóbb német lovagok csatlakoztak Lajos királyhoz, ki aranyat, ezüstöt, paripát, drága köntöst bőkezűen
ajándékozott minden érdemes embernek s könyörületes szokott lenni özvegyek és árvák iránt „Hurrá, hurrá! Magyarország! A legjobb módon ismerik immár nevedet!" — kiál
totta elragadtatásában az idegen.
Lajos királyunkat a történelem méltán nevezi „nagynak“, mert alatta a a magyar király hatalmas, nagy, az első volt Európában. Nagy Lajos birodalmáról énekelte a magyar költő, hogy „magyar tenger vizében hunyt el észak, kelet, s dél hulló csillaga". Mégis a legkedvesebb tartózkodása magyar széhelye: Visegrád volt.
Atyja volt országának, aki külső hatalmat azért keresett, hogy itthon minél áldásosabban uralkodhassék, akinek a figyelme kiterjedt a polgár minden ügyére, bajára és különös gondot fordított az igazságszolgáltatásra tolvajok s más gonosztevők megfenyítésére s arra, hogy a pörös felek igazsághoz jussanak, mert a középkori embernek különös fogalma volt az igazságról.
A középkori urat jellemzi a vitézség, hanem vérszomjjal és vad szilaj- sággal, hiányos jogérzékkel harczolva. Lajos király korában a pörlekedés a magyar nemesnek már vérébe ment át. Testvérek, rokonok, vérszerinti atyafiak, szomszédok örök perpatvarban álltak.
Lajos király fáradhatatlan erélylyel dolgozott e viszonyok javításán. És amit ezen a téren elért, azért is méltán megérdemli a Nagy nevet.
Nagy Lajos czimeie szent Simeon koporsóján Zárában.
V. Károly római császárnak, Zsigmond király és czászár atyjának koronázó ebédje. IV. Károlyról maradt fenn a közmondás: cseheknek édesalyja, németeknek mostohája.
ZSIGMOND MAGYAR KIRÁLY ÉS NÉMET-RÓMAI
CSÁSZÁR KORA.
MÁRIA MAGYAR KIRÁLYN Ő. KIS KÁROLY. HUSSZ1TÁK. TÖRÖKÖK.
Erzsébet királyné szeretettel ápolta beteges férjét, de nem helyeselte a trónöröklésnek azt a rendjét, mely Máriának a lengyel, Hedvignek a magyar koronát juttatta. Mérhetetlen becsvágy töltötte el szivét. Elhunyt anyósa példájára, maga akart uralkodni gyermekleányai nevében s a szelíd, erélytelen, minden befolyásnak engedő Mária nagyon megfelelt a czéljá- nak. A lengyelek Máriát már királyul fogadták, anyja tehát a magyar trónra is ót ültette, hogy nevében ő vihesse a kormányt mindkét birodalomban. Még Lajos király betegágyánál megkezdte terve előkészítését: megnyerte a magyar főurak egy részét, első sorban a dúsgazdag s egyénileg is kiváló Garayakat s alighogy férje lehunyta szemét, az általa megállapított örökösödési rendet egyszerűen halomra döntőbe, mikor a székesfehérvári temetés után (szept. 16) Mária herczegnőt ünnepélyesen, a szokásos szertartások közt Magyarország királynőjéül koronáztatta (szept. 17) Ezzel szemben megingatta az alapot, melyet Lajos király a leányági örökösödés számára lengyel birodalmában alkotott. Erzsébetnek ez az áldatlan tette a legádázabb megpróbáltatásokba sodorta Magyarországot. A lengyelek semmi áron sem akarták az új fordulatba egyezni. Nekik nem kellett többé a király személyében a közösség; olyan királyt akartak, aki állandóan közöttük lakik s egyedül Lengyelországnak szenteli magát. Mihelyt megtudták tehát, hogy trónjuk törvényes örököséből, Máriából, magyar királynő lett, azonnal felmondották neki az engedelmességet és szigorúan ragaszkodtak a Lajos királylyal történt megállapodáshoz. Készen voltak Máriát az atyja által kijelölt vőlegénynyel, Zsigmond brandenburgi őrgróffal, királyul elfogadni, de csak abban az esetben, ha lemondanak a magyar koronáról. Zsigmond már a lengyelek között időzött, mert Lajos király Léngyel- országba küldte a gyermeket, hogy ott a viszonyokkal megismerkedjék s híveket szerezzen magának. A trón üresedésekor Zsigmond még csak 14 éves volt ugyan, de meg tudta magát kedveltetni leendő alattvalóival, kik neki is értésére adták, hogy elfogadják uruknak, ha aráját, Máriát körükbe hozza s ha az lemond a magyar koronáról. Zsigmond nyomban a magyar udvarba sietett, hogy Erzsébet királynét a lengyelek kívánságai teljesítésére bírja. De Erzsébet nem bocsátotta ki kezéből Máriát Lengyelországba. Erre a lengyelek, Nagy Lajos emléke iránti kegyeletből, Hedvig herczegnőt kérték Mária helyett királyokul. Erzsébet ezt a megoldást is makacsul ellenezte s csak jó idő múltán, midőn méltán attól félhetett, hogy családja elveszti a lengyel koronát, engedett s küldte el ifjabbik leányát, Hedvig herczegnőt, Lengyelországba, hol ünnepélyesen megkoronázták (1384 október 15).
Ez a megoldás a két ifjú királynő házasságát is érintette. Atyjok az illető államok politikai érdekei szerint szemelte ki mindegyikök vőlegényét. Máriának, a leendő lengyel királynőnek férjül azért adta Zsigmond őrgrófot, hogy Brandenburg birtokában Lengyelország könnyebben eljuthasson a keleti tengerhez, mi politikai és gazdasági érdekeire nézve mérhetetlen haszonnal járt volna. Viszont Hedviget, a leendő magyar királynőt azért akarta osztrák herczeggel összeházasítani, hogy a férj birtokai magyar befolyás alá kerüljenek. A lengyelek ismerték a tervezett házasság jelentőségét, a körükben tartózkodó Zsigmondot is megszerették, ki gyönyörű gyermek volt s eszével, műveltségével, előkelő modorával valósággal elbűvölte őket. Mihelyt azonban Mária magyar, Hedvig meg lengyel királynő lett, a tervezett házasságok elvesztették politikai értéköket. A lengyelek nem is tűrték, hogy királynőjük, Hedvig, noha nagyon szerette vőlegényét, Vilmos herczeg neje legyen. A politika széttépte a szerelem lánczait s Hedvig férjül elfogadni kénytelen volt azt, kivel alattvalói politikai érdekből összeházasították. Ez a pogány Jagelló Ulászló litván herczeg volt, ki a szép Hedvig kezéért és a lengyel koronáért fölvette a katolikus vallást, megesküdött a bájos magyar királyleánynyal s megalapította a Jagellók új uralkodó családját.
Hedvig, a krónikások szerint, korának legszebb asszonya volt s utóbb a szentség hírébe jutott (meghalt 1399), de a házasság, melyre Ulászlóval lépett, végleg elszakította Lengyelországot Magyarországtól.
Ez volt a Lajos király alkotta örökösödési rend felforgatásának egyik következménye. Még gyászosabb volt az, amire itthon vezetett, s Erzsébet királyné uralomvágya önmagára és a magyar birodalomra a legvéresebb tragédiát idézte föl. Minthogy Mária elveszítette a lengyel koronát, anyja a Zsigmonddal tervezett házasságot is meg akarta hiúsítani. Zsigmond ifjúi élete jó részét a magyar udvarban töltötte, hol megtanult magyarul. Minthogy azonban Lajos lengyel trónörökössé rendelte, s a lengyelek közé küldte, a magyar urakkal eleinte nem voltak összeköttetései. Maga Mária királyné egészen anyja hatalma alatt állt, s ha talán vonzódott is vőlegényéhez, érzelmeinek nem mert kifejezést adni. Így Erzsébet többé-kevésbbé udvariasan kiadta az utat Zsigmondnak, fölbontotta Máriával való eljegyzését s fölelevenitette azt a régi tervet, hogy a franczia Anzsukkal való házasság utján megszerezze Máriának a nápolyi koronát. Ez annál oktalanabb vállalkozás volt, mert a franczia Anzsuk maguknak igényelték Nápolyt s Lajos franczia herczeg csakugyan azon fáradozott, hogy elhódítsa III. Károly királytól országát. Mikor tehát Erzsébet királyné leánya számára a franczia udvarban keresett férjet, szükségképen megijesztette, magára ingerelte Károly nápolyi királyt.
Az eljegyzés Mária s egyik franczia herczeg közt csakugyan megtörtént, mire Károly nápolyi király azzal felelt, hogy a magyar trón megszerzése czéljából összeköttetésbe lépett egyes magyar urakkal. Károly, mint egykori szlavón herczeg, ismerte a viszonyokat s főleg a délvidéki urak közt akadt sok pártosa. Az urak különben sem rokonszenveztek Erzsébet királynéval, ki leányát, a törvényes királyt, teljesen háttérbe szorította az uralkodásban. Könnyű volt tehát őket felbiztatni s képzelt vagy valóságos sérelmek alapján lázongásra bírni. Erzsébet királyné lengyelországi ku- darczai általában csorbították a királyi tekintélyt. A mozgalom vezetői ezúttal nem horvát és dal mát, hanem a szlavón, eredetre tisztán magyar urak, a Laczkfyak, Horváthyak, Palisnyayak, Simontornyayak, Hédervári Kontok voltak, a sorokból főleg a Horváthyak váltak ki. Horváthy Péter még 1354—55 körül szegény, jelentéktelen ember volt, de Lajos király kegyelméből fiai közül Pál zágrábi püspök, János meg macsói bán, nagybátyjuk, Palisnyai János vránai perjel s a János-rend (keresztesek) magyar tartományának főnöke lett. A Horváthyak és rokonságuk kezén, a Dunán és Dráván túl, roppant vagyon és hatalom összpontosult s ők magok vakmerő, halálra szánt, nem közönséges tehetségű emberek voltak. Különösen kitűnt közülök Horváthy János bán, a rettenthetetlen katona, ki az állam szolgálatában halhatatlanná tehette volna a nevét, de a korona ellen támadt s ezzel végtelen bajt hozott a hazára s családostul nyomorultan pusztult el. A Horváthyak nápolyi biztatásra már megkezdték a forradalom szervezését; ügynökeik messze földet bejártak s ígérettel, fenyegetéssel csábították magukhoz a nemességet. Erzsébet a kedvezőtlen hírek hatása alatt országgyűlést tartott, melyen Mária királynő megerősítette az arany bullát. Ez s a két királyi hölgy lekötelező modora, valamint biztatásuk, hogy készek minden sérelmet orvosolni, különösen azonban Garay Miklós ügyessége, az elégedetlenek egy részét csakugyan elvonta a mozgalomtól. Erzsébet még Tvartkó bánt is le akarta kötelezni s neki adományozta Kattaró városát. Csakhogy időközben Károly nápolyi király maga lépett a tettek mezejére. Méltán félt Mária királynő tervezett házasságától, mert Lajos franczia herczeg épen akkor fegyverrel akarta koronáját elragadni.
Amig Lajos franczia herczeg ellen kellett védekeznie, maga kérte a Horváthyakat, hogy békén maradjanak; Lajos azonban 1384-ben meghalt, így Károlyt Nápolyban nem fenyegette többé veszedelem s komolyan a magyar korona megszerzéséhez láthatott. Az összeesküvők 1385 augusztus havában értesítették, hogy mindent előkészítettek, amire Károly szeptemberben haddal Dalmácziába indult.
Károly nápolyi király akkor 40 éves, alacsony, vézna termetű, azért nevezték Kis Károlyak — de egészséges, arczban igen szép férfi volt. Sokat tanult s a szellemi és vitézi mesterségben egyaránt jeleskedett Hányatott életének legboldogabb éveit magyar földön töltötte, hol Lajos király, aki atyját kivégeztette, gondosan neveltette, később a Dráván túli részek kormányzójává, szlavón herczeggé nevezte ki, végül a pápával egyetértésben, a nápolyi trónra juttatta. Lajos királylyal ezután is jó viszonyban élt, de midőn özvegye és leánya a tervezett házassággal ellenségei sorába lépett, elhatározta a magyar korona megszerzését; noha Lajosnak egykor szent esküt tett, hogy leányait atyjai örökségükben soha és semmi szin alatt nem háborgatja. Hitvese, a nápolyi királyné nem is helyeselte a szándékát s balsejtelmektől gyötörve, minden áron otthon igyekezett marasztalni. Károlyt azonban vitte végzete. Budára sietett. Megjelenése hidegen hagyta a tömegeket, az összeesküvőkön kívül senki sem csatlakozott hozzá s pár ezer emberrel ki lehetett volna verni. Mi bírta a harczias Erzsébet királynét s főtanácsadóját, Garay Miklóst, a vitéz katonát arra, hogy nemcsak ne bántsák, hanem rokonképen fogadják, azt a fennmaradt emlékek nem magyarázzák meg. Az anyakirályné tudta, hogy Nápoly felől milyen veszedelem fenyeget; felbontotta a Mária és a franczia herczeg közti eljegyzést s kibékült az első vőlegénynyel, Zsig- mond őrgróffal, aki sohasem mondott le arája kezéről. Mikor az ifjú (1385 nyarán) újra bejött az országba s követelte a házasság megkötését, Erzsébet sejtette a jövő bonyodalmait és megtartotta az esküvőt s az ifjú férjet Csehországba küldötte, hogy testvérétől, Venczel német és cseh királytól, valamin) többi rokonságától fegyveres segítséget szerezzen
Károly ellen. Mária királynő új országgyűlést tartott, melyen másodízben megerősítette a nemesség jogait és kiváltságait. Tiltakozásul más trónkövetelő ellen, azt hirdette, hogy atyja, mivel Lajos király fimagzat nélkül halt el, ő „az örökösödés joga s a születés rendje szerint jutott a trón birto- kába“. Mindez arra vall, hogy a két királynő felismerte a veszélyt, sőt eleinte fegyverrel akarta elhárítani. Mikor azonban Károly olasz zsoldosaival és az összeesküvőkkel Buda alá ért, Erzsébet a fegyver helyett a képmutatáshoz, a furfanghoz folyamodott. Kedves rokonaképen üdvözölte Károlyt; leányával, Mária királynővel eléje ment s a maga kocsijával szívélyes társalgás közben vitte be Buda várába. Károlyt nemkevéssé meglephette ez a bohózati fordulat, de hideg számítással látott tervei valósításához. Alig hogy a városba érkezett, fontosabb pontjait olasz katonái szállták meg, híveivel együtt gyűlést tartott, mely Magyarország kormányzójául kiáltotta ki. A királyi czimet még nem vehette fel, mert
Mária volt az ország törvényes királya. Azon mesterkedett tehát, hogy Máriát lemondásra bírja. Minthogy ura volt a helyzetnek, s a főbb állásokba a maga embereit ültette, szép , szóval és fenyegetéssel
csakugyan kicsalta a királynőtől a szóbeli lemondást, mire hívei II.
Károly névvel királylyá választották s deczember 31-én Fehérváron
megkoronázták.
Erzsébet királyné elesett a hatalomtól, melyet leánya nevében gyakorolt. De nem nyugodott bele a fordulatba, hanem bámulatos hidegvérrel és ravaszsággal készítette elő a megtorlást, a bosszú művét. Egymásután szerezte a híveket. Garay Miklós ismét ott volt az oldalán. Töméntelenen be voltak tervébe avatva, de Károly, aki koronázása után is idegen maradt a budai palotában, s a kiért az összeesküvőkön kívül senki sem lelkesedett, nem értesült a készülődő eseményekről, sőt gyanút sem táplált Erzsébet és Mária iránt. Együtt lakott velük a palotában, minduntalan kisérő nélkül nézett át lakosztályukba és úgy érintkezett velük, mintha semmi oka sem lett volna az óvatosságra. Erre a hiszékenységére alapította számításait Erzsébet királyné. Forgách Balázsra bízta a király meggyilkolását, Garay Miklósra meg olyan haderő becsempészését, mely siker esetén kiverje Budáról az olaszokat. A merénylet napját 1386 február 7-ére tűzte ki. A nevezett napon Károly király Erzsébet királyné hívására vagy anélkül a királyné lakosztályába ment át. Az egyik teremben Erzsébet királyné ült leánya, Mária s több ur társaságában. A király beszédbe ereszkedett a hölgyekkel, miközben Forgách Balázs mentéje alól észrevétlen kivette csákányát s súlyos csapást mért Károly fejére. De ez az ütés nem tette védtelenné az áldozatot. Károly kardot rántott s elszántan védekezett. Heves harcz támadt, melyben Erzsébet folyton biztatta Forgáchot, ki több sebet kapott ugyan, de végre lesújtotta a királyt, kinek koponyája be volt zúzva s fél szeme kifolyt. A zajra berohantak olasz testőrei s megakadályozták, hogy Forgách egészen kioltsa életét, eközben Garay a palotából az udvarra sietett, s zsoldosaival kiverte az olaszokat
és a horváthyakat Buda várából, mely ismét a királynő kezébe került. Károly még élt
ugyan, de halálos sebekkel borítva vitték Visegrádra, hol február 24—27-ike közt
(1386) meghalt. Uralma azonban még a merénylet napján véget ért s Mária királynő
nevében ismét anyja vitte a kormányt. A két királyné első sorban a merénylet hőse,
Forgách Balázs iránt fejezte ki háláját: neki adományozta a Nyitra, Bars és Esztergom
vármegyékben levő s 42 faluból álló gimesi uradalmat.
Az ország nagyobb felindulás nélkül fogadta az új fordulatot s Ká- rolynak csupán azon hívei mozgolódtak, kik behozták. Az elégedetleneknek nem volt trónjelöltjük s Erzsébet a helyzet feltétlen urának képzelte magát. Sőt oly kevésbe vette ellenségeit, hogy Zsigmond őrgróf segítségét sem akarta elfogadni, ki némi haddal megjelent az országban. Minthogy azonban felesége átadását is sürgette, Erzsébet szóba sem állt vele. Budára sem bocsájtotta, hanem Győrben fogadta, hol megígérte ugyan, hogy átadja neki Máriát, de csak akkor, ha visszatér a Dráván túlról. Előbb ismét le akarta vinni oda, mert azt hitte, hogy személyes megjelenése teljesen véget fog a forradalomnak vetni. Elbizakodottságában ép úgy félreismerte a helyzetet, mint nemrég Károly király. Még sereget sem vitt magával. Leánya s főhivei kíséretében, de fegyveres erő nélkül indult végzetes útjára. Vele voltak a Garayak, Kanizsayak, Harsányiak számos férfi és nőtagja, valamint Forgách Balázs és neje. Jöttének hírére a Horváthyak kegyetlen bosszúra készültek, s minthogy a királynét nem kisérte katonaság, most meg ők hajthatták végre gonosz szándékukat háborítatlanul. A két királyné julius 25-én Diákóból a Garayak közeli várába, Garába (Gorján) készült. Hogy a rekkenő nyári hőséget kikerüljék, az indulás kora hajnalban történt. Az udvarhölgyek, a főúri asszonyok és leányok kocsin, az urak lóháton telték meg az utat; beszélgetve, tréfálva, jókedvvel haladtak előre. A szolgaszemélyzetből csak a legszükségesebb, katonaság meg éppen semmi sem kisérte őket. De alig távoztak Diákó közeléből, a Garába ve. zető úton Horváthy János és Palisnyay János nagy sereggel rajtuk ütött. Egy pillanatig szörnyű zűrzavar támadt. Az urak azonban hamar visszanyerték hidegvérüket s kétségbeesetten védekeztek a túlerő ellen. Tudták, hogy életrői-halálról van szó, s otthagyva a magok hölgyeit, a királynők közelébe siettek, hogy megmentsék őket. Vérengző küzdelem támadt, melyben a királynők számra csekély védői egymásután ölettek vagy sebe- sittettek meg. Forgách elszántan védekezett, de végre halálos sebbel a lázadók kezébe került, kik fejét vették. A két királynőt bilincsre verték, s egyik várból a másikba hurczolták, végre tengermelléki Novigrád várába szállították őket.
A diákói események hírére az urak ragadták meg a gazdátlan kormányt s augusztus végére Székesfehérvárra országgyűlést hívtak össze. A gyűlés ismerte a lázadók elvetemültségét; tudta, hogy mindenre képesek, s ha ellenök kíméletlen eszközöket alkalmaz, a két királynő életét teszi koczkára. Nem a fenyegetés és erőszak, hanem bölcs óvatossággal a béke és en- gesztelés útjára lépett tehát s teljes bűnbocsánatot biztosított az összes lázadóknak, ha a két királynőt és elrabolt kincseiket, valamint a jogtalanul elfoglalt várakat kiadják. De az okos szó süket fülekre talált. A lázadók a drákói vértengerrel a magyarság közösségéből kizártnak tekintették magukat, s nem fogadták el a kegyelmet. Győzelem vagy halál — lett jelszavuk s vad kegyetlenséggel folytatták a harczot, dúltak, égették azok jószágait, kik hozzájuk nem csatlakoztak. Az ország nem tehetett egyebet, mint készült a döntő mérkőzésre. Zsigmond őrgróf, kinek családi birtoka igen csekély volt, aki saját eszközeivel számottevő sereget nem állíthatott talpra, gazdag rokonságától végre mégis kapott segélyhadat, melylyel az országba sietett. Itt az urak nemcsak tömegesen csatlakoztak hozzá, hanem hogy jogczimet és kellő tekintélyt nyerjen, s valami kormányhatalom alakuljon, novemberben Magyarország ura és védője, főkapitánya czimével ruházták fel.
Zsigmond magyar és idegen hadaival nyomban a délvidékre sietett. Csakhogy erre az elvadult lázadók azzal feleltek, hogy Erzsébet anyakirálynét kegyetlen kínzások közt, leánya, Mária szemeláttára megölték. E rémhír természetszerűleg megakasztotta Zsigmond előnyomulását, ki méltán altól félt, hogyha megkezdi a harczot, nejét, Máriát szintén anyja sorsára uttatja. Velenczéhez fordult tehát s ezt kérte föl, hogy Mária kiszabadítása ügyében vegye át a közvetítést. A közvélemény helyeselte óvatos eljárását s az országgyűlés Zsigmond őrgrófot, főleg a velenczei követ buzgólko- dására, magyar királylyá választotta s törvényesen megkoronázta (1387 márcz. 31-én). Zsigmond, az új király, Lukszemburgi IV. Károly német császár és cseh király második fia (szül. 1368 febr. 14-én) ekkor fejezte be élete tizenkilenczedik esztendeiéi.
Zsigmond kora egyik legkiválóbb, legműveltebb uralkodójának fia volt s gondos nevelésben részesült. Már 5 éves kora óta felmerült az eszme, hogy magyar herczeg- nővel házasítják össze, miért is ideje javát a magyar udvarban töltötte, hol egészen elmagya- rosodott. Lajos nagyon szerette a szép, kedves és okos gyermeket, kiből gyönyörű ifjú, utóbb ritka szép férfi vált. Legkonokabb ellenségei sem tagadták, hogy méltóságos, daliás, uralkodásra termett fejedelmi jelenség. Magas homloka, ragyogó, beszédes szeme, piros arcza, mely még idősebb korában sem veszté el üdeségét, korán őszülő, hosszú
kétfelé fésült szakálla és hatalmas bajusza nemes férfiasságot kölcsönzött alakjának. Az előkelő külsőhöz jeles lelki tulajdonok jártak. Kedves és lekötelező volt mindenki
vel szemben s főurakkal, valamint alacsony sorsuakkal egyaránt illendően tudott érintkezni. Udvara mindég nyitva állt gazdagnak-szegénynek; megbecsülte az egyszerű
paraszt embert is. Megbecsülte a munkát s a munkás népet, a polgárt, meg a jobbágyot.
Még jobban tudott bánni a hozzá társadalmilag közel állókkal: a lovagokkal, nemesekkel, urakkal, kora hatalmasaival, tudósaival, kiknek igen sok időt szentelt, kiknek munkáiban és szórakozásaiban szívesen vett részt. Udvara valóságos tudományos központtá vált. De bármely körben mozgott, előzékeny volt, állásának tekintélyét mindig
meg tudta óvni. Fiatal és vén korában egyaránt megőrizte kedélye vidámságát: szeretett jól élni, mulatni, szép asszonyokkal vigadni; de kedvelte a komoly munkát is s óriási, később igazán világra szóló teendőit fáradhatatlanul végezte a zöldasztalnál és a harcz- mezőn egyaránt. Mint atyja és nagyatyja, egész valójában levente volt; kitűnően forgatta a fegyvert a csatatéren, a lovagi tornában, melyben élemedett korban is szívesen
részt szokott venni. Fáradhatatlan lovas és vadász volt s személyes bátorságának sokszor adta jelét, sőt többször csupán hidegvérének köszönte menekülését az életvesze
delemből. Ismerte Magyarország viszonyait, a nemzetközi érintkezések egész szövevényét s bámulatos ügyességgel igazodott el bennök. Kora legkitűnőbb diplomatái közé
tartozott s olyan kérdéseket juttatott megoldásra, melyekkel az összes katolikus ural
kodók évtizedeken át hasztalan bíbelődtek. Megkönnyítette ezt az a tehetsége, hogy mindenkivel a saját anyanyelvén tudott érintkezni. Kitűnően beszélt magyarul, latinul,
németül, csehül, lengyelül, francziául és olaszul, úgy, hogy kora Mitridateszének — ez is hires volt nyelvismereteiről — nevezték. De nemcsak éppen, hogy beszélt mindenféle nyelven: ritka jeles s a fejedelmek közt egészen szokatlan képességű szónok volt. Politikai kérdésekben egészen világosan gondolkodott, a felekezeti viszályokban meglepő elfogulatlanságot tanúsított s még a zsidók iránti gyűlölet igazi okaival is tisztában volt. Ismerte az egyház belső bajait s élete egész folyamán egyházban és államban az elharapódzott visszaélések orvoslásán, alapvető reformok létesítésén fáradozott. De buzgó vallásossága, az egyház körüli érdemei sem mentették meg attól, hogy mivel sokszor összeütközésbe jutott a pápaság hatalmi érdekeivel, egyrészt a a papi, másrészt az eretnek szellem befolyása allatti történetírás be ne feketítse emlékezetét. Már az az egykoruak mondják, hogy a papok rossz hírét koholták Zsigmond királynak, mért folyton rágalmazták, ellene lázitották a világiakat. Elévülhetetlen szolgálatai daczára, melyeket egyházának tett— olyan időben, mikor- már nem is két, hanem három pápa volt s csaknem kikerülhetetlennek látszott, hogy a katoliczizmus ősi, egységes szervezete örökre szétesik — a papság nagy része izzó gyűlöletével üldözte a kiváló uralkodót. Kétségkívül Zsigmondnak is voltak hibái. Könnyű vére sokszor könnyelműségre ragadta. Nem tudott gazdálkodni, pénzzel bánni, örökösön adósságot csinált s e tekintetben nem válogatta eszközeit. De ezt első sorban a viszonyok okozták. Családi vagyona, mint brandenburgi őrgrófé, egész jelentéktelen volt. Mikor magyar király, cseh király, német császár lett, mindig csak hosszú és költséges küzdelmek után jutott a királyi jövedelmek birtokába. Időnkint a legnagyobb nélkülözésekkel kellett tehát küzdenie, valósággal szegény volt s e körülmények természetszerűen gyanús pénzügyi műveletekre kényszerítették. De minden helyzetben kiváló ember, világtörténelmi egyéniség maradt, ki kora életében mély nyomokat hagyott, ki azonban legelői magyar nemzetét szolgálta, melyet nagyon megszeretett, melylyel teljesen összeolvadt. Mint német király, mint cseh király, mint római császár is magyarnak érezte magát s idegen országai erejét magyar birodalma javára akarta értékesíteni. Ezt tekintette hazájának s egy ízben kereken megmondta a németnek: ha nincsenek vele megelégedve, válaszszanak császárnak mást, neki elég Magyarország, mely kenyérrel és borral mindig el fogja látni. Magyarországban töltötte élete javát, folyton magyarjai környezték, mikor később császári hivatása olasz, spanyol, franczia, angol földre elvitte. Hű magyarjaira támaszkodott, mint római császár, reájok bízta személyes biztonságát ők kisérték mindenfelé, hosszú külföldi utjain, ők voltak barátjai, tanácsadói, testőrei, bárhova .“szólította nagy nemzetközi állásából kifolyó kötelessége. Magyarországba
sietett, mikor halálát közeledni érezte s a magyar föld adott nyugvó helyet a fáradt
vándornak, midőn mozgalmas, sikerben gazdag, a magyar államra örök emlékezetes pályáját bevégezte.
Az új király első feladata neje, Mária királynő kiszabadítása s a délvidéki forradalom elnyomása volt. Ebbe első sorban a hatalmas Garayak támogatták odaadóan. Garay több véres harczban leverte a lázadókat, még Horváthy Jánost is kezébe kerítette, csakhogy a ravasz ember megszökött a fogságból. Mindazáltal Garay egyre jobban szorongatta a fölkelőket, úgy hogy végre egyezkedniük kellett s 1387 június 4-én átadták Mária királynőt a velenczeieknek.
Zsigmond Zágrábban találkozott hitvesével s Budára kísérte. Mária
királynő most koronás férjére bízta a politikát s maga visszavonult a közélettől. Nemes szíve, vallásos szelleme, jótékonysága számos adományban nyert kifejezést, s uralkodói jogát csak ilyen adományokban és jutalmazásokban szokta gyakorolni. Máskülönben vadászattal, olvasással, ájtatosko- dással töltötte napjait. Sokat járt-kelt, utazgatott az ország különböző vidékein; időnkint megjelent Körmöczbányán, hol háza a mai napig fennáll, vagy kedves várában, a kies Diósgyőrben: gyakran egyedül, férje nélkül, kit uralkodói hivatása néha hosszú időre elszólitott köréből. Így folytak napjai csöndes visszavonultságban, míg gyászos baleset véget nem vetett életének. Az áldott állapotban levő királynő 1395 május 17-én a budai hegyekben tett egészen egyedül sétalovaglást, lova hirtelen megbokrosodott s ledobta asszonyát, kit kísérete utóbb holtan talált meg a szerencsétlenség színhelyén. Nem atyja mellé, hanem Váradon, László egyházában tették örök nyugalomra.
Zsigmond a délvidéki fölkelést sokáig nem tudta teljesen elfojtani; csak mikor a mozgalom főembereit sorra halálba küldte, állott helyre a nyugalom.
Zsigmond király kétségkívül még gyermekkorában apósa, Nagy Lajos környezetében hallott a török veszedelemről s azt teljes nagyságában megismerte, mert azóta a török még inkább elhatalmasodott. 1392 óta a török uralom közvetlenül a magyar határig ért s Zsigmond tisztában volt a szörnyű veszélylyel, mely e részről fenyegeti országát. Politikájának élesen kidomborodó jellemvonása kezdettől fogva a szultán elleni védekezés volt s trónralépte óta mindvégig komolyan foglalkoztatta a török hatalom megtörésének eszméje.
A Szentföld fölszabadítása a nyugaton még mindig a divatos jelszavak közé tartozott, melyet minden uralkodó, minden politikus fölvett programm- jába, anélkül, hogy komoly próbát tett volna megvalósítására. Zsigmond ellenben az eszmét nem mint hangzatos, tetszetős jelszót kapta fel, őt nem valami pillanatnyi felbuzdulás vezette. Következetesen, tervszerűen, szakadatlanul azon dolgozott, hogy a katolikus népeket, vagy legalább egy részöket a török ellen mozgósítsa, s nem rajta múlt, hogy czélt nem ért. Mihelyt a délvidéken csak némileg is helyreállt a nyugalom, Zsigmond a nagyobb hadjárat eszméjétől sem riadt vissza s 1395-ben hódolatra és adófizetésre kényszeritette István moldvai vajdát; Havasalföldön visszahelyezte a török által elütött Mircse vajdát; mire a Duna mellé vonult s kiverte a törököt Kisnikápolyból. Itt azonban szomorú hir érte utói, neje halálának hire, mely diadalutját hirtelen megakasztotta. Haza kellett sietnie, nemcsak azért, hogy nejét eltemettesse, hanem főleg azért, mert Hedvig lengyel királynő kísérletet tett, hogy elragadja tőle a magyar koronát. De az ország immár rendületlenül Zsigmond mellé állt, ki neje halálával törvényesen is egyedüli koronás királya lett. Csakhogy hazatértével a török visszafoglalta Havasalföldet, sőt a magyar anyaországba is betört s Temesvárig pusztított. A király nagyarányú hadjáratra készült tehát s a sürgős veszélylyel szemben a keresztény hatalmakhoz fordult segélyért. Levelei és követei bejárták az idegen udvarokat, még pedig ezúttal nem hasztalan. Múlt évi sikereinek hire Európaszerte fölébresztette a vallásos lelkesedést s IX. Bonifácz pápa, noha Nápolyi Lászlót pártfogolta, kihirdette a keresztes háborút Zsigmond érdekében. Ezt az avinyoni pápa sem ellenezte s így Zsigmond kérő szava főleg a franczia urak körében keltett erős visszhangot. De Velencze, Anglia, Zsigmond rokonsága, Venczel német és cseh király, Jodok morva őrgróf, a Habsburgok, Mánuel görög császár is támogatták vállalatát s sereget, pénzt, hajót ígértek. Áldozatkészségével mindnyájok közül kimagaslott Burgund nemes herczege, Fülöp, ki némi pénzzel már előbb segítette Zsig- mondot, most meg elsőszülött fia, János neverszi gróf vezetése alatt egész kis hadat küldött, mely 1396 tavaszán Németországon át jutott el hazánkba. Vezérét, János grófot, a franczia nemesség szine-java környezte, de német keresztesek, urak és városok zsoldosai is csatlakoztak hozzá. A hatalmas idegen had júniusban Buda alatt állott. A háború Magyarországon szintén népszerű volt s az uralkodó rend lelkesülten sietett a király táborába, ki töméntelen perhalasztást adott, utóbb meg általános törvényszünetet rendelt el: olyan tömegesen fogott fegyvert a nemesség. Egyes urak különösen kitettek magukért, így a délvidék dúsgazdag birtokosa: Laczkfy István, a volt nádor és bán; a Dunántúl jeles nemzetsége: a Kanizsay, mely a család minden fegyverbiró tagját mozgósította s három bandériummal támogatta a királyt. Vele voltak hű vitézei, a lengyel Sztibor vajda, a Maróthyak s más jelesek, míg Stiriából Czillei Ulrik, ama tartomány legtekintélyesebb főura, tetemes sereggel csatlakozott hozzá. A sok jó vitéz közül a hívek hívei, a Garayak sem hiányoztak, de őket, Miklóst és Jánost, a király közvetlenül Havasalföldre rendelte, míg a fősereget a Vaskapun át maga vezette oda. Oláh földön mindkét had egyesült s a 70 gályából álló flotta segélyével a szerb partra kelt át. Aztán megvette Bodon várát s Tirnovóig tolta előre lovas dandárait, melyek ott találkoztak először a törökkel, miközben a fősereg a Duna jobbparti Nagynikápolyt vívta, hol Mircse oláh vajda is csatlakozott hozzá. A nikápolyi török őrség azonban mindaddig védekezett, míg felmentésére Bajazid szultán meg nem érkezett. Erre Nagynikápoly közelében vívták szeptember 28-án (a nap nem bizonyos, de mindenesetre szeptember 25—28 közt folyt a harcz) a középkor egyik legnagyobb csatáját. A keresztény hadat 90, a törökét 140 ezer emberre becsülték. Két világ lépett itt szembe egymással: a keleti, alanti műveltségével, de fejlett katonai szervezetével, szigorú fegyelmével, parancsolni tudó vezéreivel és engedelmeskedni kész tömegeivel; a nyugati viszont fényes, ragyogó lovagvilágával, örvendező halálraszántságával, egyéni vitézségével és egyszersmind széthúzó, fegyelmet, engedelmességet nem ismerő elemeivel. Az egyik táborban együtt volt Európa s vitéz hadserege kicsinyben visszatükrözte mindazt a lelkesedést és fejetlenséget, azt a nemes, de féktelen szilajságot, mely a hűbéres nyugatot jellemzé. Első sorban az egységes vezetés hiányzott; mindenki parancsolt s engedelmeskedni nem akart senki. Az ellentáborban viszont a keleti kényuralom minden előnye egyesült. Jeles katona vezette a harczot s mindenki versenyzett parancsai pontos teljesítésében.
A töröknek volt szervezett állandó katonasága, a janicsárság, voltak kitűnő lovastömegei s az egész tábort egy akarat, a győzelem vágya és szelleme hatotta át. Így a nikápolyi csata a nyugati kereszténység és az izlam nagy mérkőzésévé vált s európai földön, a magyar király vezetése alatt vívta ki a katolikus világ a fél-holddal első nagy csatáját, mely századokra eldöntötte földrészünk keletének sorsát. A harcz a keresztények vereségével végződött s a lovagság virága borította a csatatért, sokaknak meg a fogság szánalmas sorsa jutott osztályrészül. Maga a vitéz János neverszi gróf is foglyul esett s később Zsigmond királyra hárult a lovagias kötelesség, hogy roppant sarczon kiváltsa, mely czélra valami párisi kereskedőtől 100,000 aranyat kellett kölcsön vennie. Zsigmond és magyarjai hősiesen, halálra szántan küzdöttek a legsűrűbb embertömegben, míg az oláhok átpártolása el nem döntötte a csatát. Kanizsay esztergomi érsek és testvére, a két Garay; Maróthy János, Sztibor, Czillei csak a legnemesebb önfeláldozással bírta a királyt az ellenség tömegéből kivágni. A Dunához menekültek, hol hajóra szálltak. De Magyarország felé a vizi ut már el volt zárva s a király a prímással s néhány hívével a Fekete-tenger felé igyekezett, honnan szerencsésen Konstantinápolyba vergődött.
A menekültek világgá vitték a vesztett csata rémhírét. Mi történt a királylyal, azt azok sem sejtették, akik tudták, hogy a harczból megmenekült. Itthon holt hire támadt s nyomban jelentkeztek a trónkövetelők. Szerencsére Zsigmond Konstantinápolyból Szpalatóba érkezett s erélyesen hozzálátott tekintélye helyreállításához. Megjöttének hire országszerte örömet keltett s az urak hadaikkal siettek a délvidékre. Alighogy a trónkövetelőktől megszabadult, Zsigmond folytatni akarta a török háborút s nagy hadikészülődéseket tett, mert méltán attól tartott, hogy ha ő nem támad, a szultán fog a magyar államterületre törni. A szultán azonban nem Magyarország ellen aknázta ki a nikápolyi diadalt; inkább a Balkánfélszigeten terjesztette ki uralmát. Egyszerre azonban olyan rettentő csapás sújtotta, mely örökre megmenthette volna Európát a török veszedelemtől. A „nagy farkas“ Timur khán mongoljaival elárasztotta Kisázsiát s valósággal kípusztitotta a lakosságát (1400), sőt megölte a szultán legidősebb fiát is. A nyugaton nyomban felismerték Timur khán támadásának jelentőségét; Bizancz, Génua, Franczia- ország érintkezésbe lépett vele s a háború folytatására biztatta. Csakugyan hajlott szavukra s 1402 julius 20-án tönkreverte s egyik fiával együtt elfogta Bajazid szultánt. A következő évben Timur eltávozott ugyan Kis- Ázsiából, de a török birodalom tényleg megsemmisült s apró darabokra, tehetetlen kis pasalikokra szakadt szét. Ekkor tehát megvolt az alkalmas pillanat arra, hogy a törököt Európából örökre kiűzzék. Zsigmond a nikápolyi csata után folyton készült is a török háborúra s immár Magyarországot magát igyekezett nagy hadjáratra képessé tenni. 1397 óta az országgyűlés közreműködésével szakadatlanul a honvédelem újjászervezésén és pénz-szerzésen fáradozott. A helyett, hogy Róma a török elleni döntő támadásban segítette Magyarországot, a magyar papság által olyan fölkelést zúdított reá, mely évek hosszú sorára megbénította erejét.
Húsz esztendeig roncsolta a magyar államot a polgárháború. E küzdelmek végleg kitépték a magyar talajból az Anzsuk nemes fáját, tengernyi embervért követeltek, mérhetetlen vagyoni romlást okoztak. Az új királyi család, a magyar Lukszemburg-uralkodóház megalapítója: Zsigmond, kinek a legcsekélyebb része sem volt a zivatar fölidézésében — mert a rémdráma első, legvéresebb jelenetei, a délvidéki lázadás kitörése, Kis Károly meg- öletése, Erzsébet királyné elfogatása, az ő távollétében játszódtak le — fájdalmasan érezte a hosszú válságot, mely birodalma állását délen s a Balkánon alapjában megingatta. A magyar király nem használhatta föl az egyetlen kedvező alkalmat az európai török uralom megtörésére, mert Róma és a magyar papság megfogta kezét s ezzel akaratlanul résztvett a török birodalom megmentésében Bajazid egyik fia, Mohamed, kit senki sem háborított, csakhamar megindította a széttépett törökség egyesítésének munkáját, melyet 1413-ban lényegileg befejezett. A nagy válság lázadásokban, trónkövetelők föllépésében egy ideig azután is éreztette ugyan hatásait s Magyarországró elhárította a közvetlen veszélyt, de az európai törökség meg volt mentve s Mohamed (meghalt 1421) fia, Murád már egész terjedelmében folytathatta elődei hóditó politikáját. Ezek voltak a hosszú belmozgalmak külügyi következményei, s érthető, hogy a magyarság mélyen elkeseredett mindazok iránt, kik a polgárháború fölidézésében részt vettek. Az ország nem csupán a közvetlen bűntetteseket, hanem a felbujtókat is sújtani akarta s egész ridegen, minden kímélet nélkül kimondotta, hogy a hosszú forradalmak igazi szitóját Rómában kell keresni. A magyar nemzet IX. Bonifácz pápában látta belső békéjének, nemzetközi, hatalmi állásának megrontóját, s ennek megfelelően Zsigmond 1403 augusztus 9-én ünnepélyesen, a katolikus világ színe előtt felmondta neki az engedelmességet s minden alattvalóját eltiltotta a Rómával való érintkezéstől. Az 1404 húsvétján tartott országgyűlés hangos kifejezést adott ama kétségbevonhatatlan igazságnak, hogy a fölkelést s a vele járó romlást a pápa keltette vak eszközei, a püspökök segélyével.
A rendek jóváhagyták a IX. Bonifácztól való elszakadást s a törvény egyszerűen megfosztotta a pápát minden jogától a magyar egyházi javadalmak adományozása terén s elrendelte, hogy az összes papi állásokat,melyeket eddig a pápa, a pápai követ, vagy más főpap töltött be, jövőre kizárólag a magyar király adományozza.
A király, mint az egyház hű fia, Bonifácz halála után (1404) egy évvel, 1405-ben megújította ugyan a régi viszonyát a római VII. Incze pápával, de azt követelte, hogy a papi kinevezések ügyében ismerje el a magyar törvény alkotta jogalapot.
Családi érdekei eközben belesodorták a német birodalmi s vele kapcsolatos nemzetközi bonyodalmakba. Testvérbátyjának, Ven- czel német és cseh királynak nem volt fia s minél inkább teltek az évek, annál valószínűbbé is vált, hogy mindkét koronája öcs- csére fog szállani. Venczel megfér- hetetlen, komoly munkától iszo-
nyodó ember volt, ki nem törődött az uralkodás terheivel s legfölebb a királyi czímre fektetett súlyt. A mellett Venczel király összeveszett mindenkivel s így Zsigmonddal is. Zsigmond nem egyszer jutott vele éles összeütközésbe, mert méltán attól kellett félnie, hogy az ő meggondolatlan testvére a Lukszemburgok állását Német- és Csehországban tarthatatlanná teszi. A németek csakugyan ellenkirályt választottak s így jó ideig két királya volt a birodalomnak. A német királyságra való tekintetekből Zsigmond a Habsburgokkal jó viszonyban igyekezett maradni s nemcsak sok csinjökel elnézte, hanem Albert herczeget jelölte ki utódává Magyarországon. Csakhogy Albert még 1404-ben elhunyt, Zsigmond meg a következő évben megnősült s fi-örököst remélhetett. A Habsburgok tehát megint a régi rossz szomszédai lettek Magyarországnak, hol egyes jószágok és harminczadok zálogul kezökben voltak s minduntalan titkos fondorlatokat kezdtek a magyar urakkal; amikor meg büntetlenül tehették, be-betörtek széleire. Szerencsére egymás közt is viszálykodtak s így nagyobb bajt nem okozhattak, legföljebb pörpatvaraik kiegyenlítésével adtak Zsigmondnak felesleges munkát. Ilyen egyezséget eszközölt ki köztük 1409-ben, de kevés hálát aratott közbenjárásáért, mert Ernő és Frigyes herczegek csakhamar (1411) Velenczével ármánykodnak ellene.
Nyugati érdekei megóvása közben a király a Balkánországokat sem tévesztette szeme elől s a török hatalom pillanatnyi elgyöngülése mindenesetre elősegítette igyekezeteit. Első sorban Boszniában és Ráczországban próbált rendet csinálni. Bosznia királya 1404-ben csakugyan elismerte felsőbbségét, de a féktelen főurak, főleg Hervója, a becsvágyó szpalatói herczeg, ellenkirályt léptettek fel. Ebből új háború támadt s 1408-ban
Zsigmond maga ment a lázadók ellen, tönkreverte őket, egész sereg bosnyák urat kivégeztetett, az ellenkirályt, Tvarkót, elfogta s Budára vitte. Ozora és Só vidékét elszakította Boszniától s amazt Garay Jánosra bízta, ezt meg a macsói bánságba kebelezte.
E fényes sikerek hatása alatt Hervója és néhány dalmát város újra meghódolt, Szerbia meg elismerte a magyar felsöbbséget. Velencze azonban felújította a régi viszályt, megsértette a zárai egyezményt, amire Zsigmond megüzente Velenczének a háborút. A köztársaság visszariadt a harcztól s ajánlatot tett, hogy Dalmácziáról, Zára és vidéke kivételével, lemond, Záráért egyszersmindenkorra 50.000 aranyat fizet, sőt e városra is elismeri a magyar király főuralmát s ennek kifejezéséül évenkint egy bíborba öltöztetett fehér paripát vagy egy aranyos öltönyt küld a királynak. De Zsigmond hajthatatlan maradt s a háború kitört. Őszszel (1412) két magyar had is nyomult az ellenséges területre: az egyik Dalmácziába, a másik a velenczei szárazföldre. Ozoray Pipó magyar vezér el is foglalta Friault, de Dalmácziában a velenczeiek kerekedtek felül, mert Zsig- mond a legnagyobb pénztelenséggel küzködött, mi a háború erélyes folytatását lehetet- e nné tette. Hogy pénzt szerezzen, a 24 szepesi város közül tizenhármat, továbbá Lublót, Podolint és Gnezdát 88.000 forinton (37.000 sokk garas) zálogba adta Ulászló lengyel királynak. Csakhogy ezzel sem segített magán s mikor Velencze Czilley Frigyes befolyását is meg tudta a maga érdekeinek nyerni, a király öt évi fegyverszünetet (1413) kötött, mely Zára és Szebenikó vidékét Velenczének juttatta s Magyarországnak csak Traut és vidékét hagyta meg, melyhez csakhamar Szpalató járult. Kénytelenségből, a nemzetközi viszonyok nyomása alatt, fogadta el Zsigmond ezt a megoldást, de soha sem feledte el Velencze hitszegését s politikájának állandóan vezérelve maradt Dal- máczia visszaszerzése.
Ez időben Zsigmond már megszerezte a német koronát is. Mikor Ruprekt ellenkirály meghalt (1410), egyik legbuzgóbb híve, Hohenczollern Frigyes nürnbergi várgróf őt választatta meg. Zsigmond azzal jutalmazta (1411 július 8) szolgálatait, hogy átengedte neki családi birtokát, Brandenburg őrgrófságot 100 000 magyar aranyban zálogul. E tartomány Zsig- mond király jóvoltából jutott tehát a Hohenczollernek kezébe s lett a mai világhatalmi állásuk alapköve. Csakhogy testvérbátyja, a cseh Venczel még mindig viselte a német király czimét, sőt unokatestvére, Jodok morva őrgróf szintén felvette, úgy, hogy 1410-ben egyszerre nem kevesebb, mint három német király volt. A római birodalom e zűrzavarának megfelelt a római egyház zűrzavara, melyben akkor szintén három pápa uralkodott és pedig XII. Gergely Rómában, XIII. Benedek Avinyonban, XIII. János Pizában.
Zsigmond 1411 julius 21-én végérvényesen német királylyá választatta magát s tényleg elfoglalta a trónt, egyedül gyakorolta a királyi jogokat. A német fejedelmek és városok Budán tisztelegtek új uruknál, ki magyar híveitől környezve fogadta hódolatukat. A német király tényleg római császár volt s jogilag is az lett ama pillanatban, mikor Rómában megkoronáztatta magát. Attól fogva a Zsigmond férfias szép egyéniségét immár a császárság és magyar királyság kettős fénye övezte. Ö volt a katolikus világnak díszben, méltóságban legelső uralkodója, kinek rangbeli elsőbbségét Európa összes fejedelmei elismerték. Tényleges hatalom az új állással nem járt ugyan, de mégis olyan erkölcsi erőt kölcsönzött a magyar királynak, olyan jelentőségre emelte a nemzetközi életben, minővel egyik előde sem dicsekedett. Midőn uralkodója a kereszténység első világi méltóságának birtokába jutott, a magyar állam szintén kora legelső politikai tényezői közé emelkedett.
Zsigmond fontosnak tartotta, hogy a nagy egyházszakadást megszüntesse. A pápák száma ekkor már háromra nőtt s ezzel a helyzet még kuszáltabb, zür-zavarosabb lett és a rendezés csaknem lehetetlennek látszott. De Zsigmondot mindez nem riasztotta vissza attól, hogy mint a katolikus világ első uralkodója kötelességszerűen megindítsa a nagy munkát, mert az egyházszakadás, a vele járó zür-zavar, államra “és egyházra, vallásra és politikára egyaránt elviselhetetlenné vált; a sok pápa, s egy- ideig a sok császár versengése megingatott minden féket-fegyelmet, aláásta az ősi tekintélyeket, s a forradalmi szellemet, a vallási és társadalmi szélsőségeket emelte túlsúlyra. Különösen Csehországban terjedt elemi erővel az új felekezet, mely nemcsak a régi egyházat, szervezetét, hitelveit ostromolta, hanem hadat üzent a középkor rendi világának, egész gazdasági rendszerének s veszélyes tanai a szomszéd országokat is elárasztották. A cseh eretnekség elijesztő hatalommá nőtt s olyan követelésekkel állt elő, melyekre a régi konzervatív hatalmak rettegéssel gondoltak.
Ez eretnekségek már Magyarországban is elterjedtek. Minden katolikus országra életkérdés volt, hogy az egyházszakadás, a bajok tulajdonképpeni kútfeje véget érjen, az egység helyre álljon, a katolikus egyháznak ismét csak egyetlen, minden katolikus nép által elismert feje legyen. E nagy munkára vállalkozott Zsigmond, kit nem csupán a német birodalom, hanem Magyarországnak is életbevágó érdekei kényszerítettek reá, hogy éveken át ez ügynek szentelje magát. A megoldás egyedüli módjának azt tartotta, hogy mindhárom pápa önként lemondjon és egyetemes zsinat üljön össze, mely a törvényes pápát megválasztja. Csakhogy egyik pápa sem akart önként lemondani és zsinatot összehívni, mert előre látta, hogy ez a zsinat nem őt fogja törvényes pápának kinyilatkoztatni.
Szerencsére a véletlen is támogatta Zsigmondot, 1423-ban Nápolyi László a római pápa kegyencze, Róma ellen támadt, mi Olaszországban olyan riadalmat keltett, hogy XXIII. János pizai pápa, ki Zsigmondtól várta a menekülést, engedett a király sürgetésének s 1414 november 1-ére Konstancz német birodalmi városba összehívta az egyetemes zsinatot. Zsigmond maga köré gyűjtötte legkiválóbb magyar híveit, a zsinatra indult; s hogy ott kellő tekintélylyel léphessen föl, Ákenben német királylyá koronáztatta magát (1414). Konstanczban János pápa is megjelent s Zsigmond önkéntes lemondásra igyekezett bírni. A pápa csak az esetben akart lemondani, ha kezességet nyer, hogy a zsinat őt választja egyedüli törvényes pápává. Minthogy pedig a nagy számmal jelenlevő zsinati atyák nem rokonszenveztek vele, János húzta-halasztotta elhatározását. Végre azonban Garay Miklós s mások közvetítésével Zsigmond kinyerte tőle a feltétlen lemondást. Alighogy kimondta, meg is bánta ígéretét s Habsburg Frigyes tiroli gróf segítségével megszökött Konstanczból. Azt hitte, hogy ezzel a zsinat meddővé válik s eredménytelenül fog szétoszlani. Zsigmond azonban meghiúsította számításait; magyar katonáival a szökevények után iramodott s erőszakkal hozta vissza őket. Jánost fogságra vetette. A zsinat egyszerűen letette (1415 május 29) s így immár csak két pápa maradt. XII. Gergely római pápa a viszonyok nyomása alatt szintén leköszönt (julius 4), habár csak föltételesen. Ellenben XIII. Benedek avinyoni pápa hallani sem akart az önkéntes lemondásról. Így Zsigmond követei hasztalan jártak nála és támaszánál, a spanyol királynál: Benedek hajthatatlan maradt. A szent ügy érdekében Zsigmond ekkor elszánta magát, hogy személyesen fölkeresi. Nem riadt vissza a roppant út fáradalmaitól, hanem hű magyarjai védelme alatt neki indult a távoli, akkor spanyol Perpinyan városába, a pápával megállapított találkozás színhelyére. Szeptember 18-án (1415) érkezett meg s november 7-ig ott maradt. De Benedek konokságán Zsigmond minden rábeszélő tehetsége s diploma- cziai művészete megtörött. Benedek nem mondott le. Pápa maradt, csakhogy hívei cserben hagyták s Zsigmond kivitte, hogy a spanyolok és afrancziák a zsinathoz csatlakoztak, s megígérték, hogy ők is azt ismerik el pápának, az egyetemes katolikus világ egyetlen fejének, kit a zsinat megválasztott. Meg is tartották ígéretöket s midőn a konstanczi közzsinat 1415 november 11-én V. Mártont választotta meg, a katolikus uralkodók és népeik mind elismerték s ezzel az egyházszakadás kora szerencsésen vé-
get ért.
Hogy újabb, váratlan akadályok föl ne merüljenek, Zsigmond mindenképen is siettette a választást, melyen azonban nem volt jelen. Perpinyan- ból egyenesen Konstanczba indult ugyan, de csakhamar megváltoztatta útja irányát. Angolok és francziák közt akkor francziaföl- dön, a francziák hátrányára, hosz- szu, véres háború folyt. A franczia király, mikor Zsig- mond, a kereszténység legelső uralkodója, országában időzött, megragadta az alkalmat, hogy közvetítését kikérje. Zsigmond attól félt, hogy a franczia-angol háború esetleg a konstanczi zsinatot is szétugrasztja, másrészt mert Magyarország érdekében a kibékítendő angol és franczia uralkodókat tervezett nagy török háborújának kívánta megnyerni, csakugyan elvállalta a két állam közötti békeközvetítést. Magyarjai kíséretében átvitorlázott Angliába s ott szerencsésen megoldotta feladatát. 1417 elején |ó másfél cm távoliét után
érkezett vissza Konstanczba r"r"" ”“"'1 i u)
• .. _ i. 1 4.-i.*<u« pnos allirása
a zsinat folytatására.
Venczel király tétlenül nézte a mozgalmat, s mikor 1419-ben meghalt, végkép a husziták kerekedtek felül s erélyesen megindították a háborút. Eleinte hajlandók voltak Zsigmondot királyokul elismerni, de csak oly föltétellel, ha biztosítja vallásuk szabadságát. A vallásügyben a király elfogulatlanul gondolkodott ugyan, csakhogy ezúttal nem tehetett enged ményt, mert a huszitaság nem csupán vallásos, hanem államellenes mozgalom volt s vezére, a félszemű Z i s k a János, egész új világrend alkotásáról álmodozott.
Ziska jeles katona, kitűnő szervező tehetség volt, ki lelkes híveinek tömegeit gyorsan elsőrangú hadsereggé alakította, úgy hogy a huszita hadszervezet a kor egyik legtökéletesebb szervezése volt. Már külsőleg is kifejezést adott az ellentétnek, melybe a feudális katonai szervezettel szemben helyezkedett. Az egész cseh nép két rétegre oszlott: az egyik kizárólag munkával, a másik kizárólag és állandóan a hadi mesterséggel foglalkozott. Ennek megfelelően a nép vagy mezei, vagy tábori községben élt. Ziska a mezei harczot is eddig ismeretlen jelentőségre emelte. Ügyesen használta a pillanatnyi és állandó eredményeket: szekérvárakat, erődített táborokat rögtönzött, melyekkel szemben a nemesi lovas hadak tehetetlenek maradtak. Mindezekhez járult a katonák lelkesedése ügyök és vezetőik iránt.
Ziska kellően fel tudta használni az érzelmeket s a kezében összpontosított óriási erővel egymásután aratta diadalait. Vaskezü, kíméletlen ember volt, ki a háború csapásait tervszerű öldöklő pusztítással tette elviselhetetlenné, hogy végleg kimerítse, megsemmisítse ellenfelét, másrészt a huszita tanok is elősegítették diadalait. A huszitáknak az volt egyik jelszavuk, hogy minden rendi és jogi korlátolás megszűnjék s hogy ember és ember közt — akár egyházi, akár világi, akár úr, akár jobbágy, — különbség ne legyen, hanem mindaz eltörlendő, ami törvényben és intézményben útját állja az egyenlőségnek. Mint a jogegyenlőség eszméjének apostola, a huszitizmus főleg az elnyomottak és az értelmiség alsóbb osztályai körében keltett erős visszhangot s Európa minden részéből sereglettek az elégedetlen elemek, kalandorok, rajongók a huszita zászló alá.
Zsigmond király, midőn 1420-ban cseh trónját el akarta foglalni, nem tehetett tehát az új iránynak engedményt s így kiengesztelhetetlen elvi ellentétbe jutott a csehekkel. Ezek fegyvert fogtak ellene s végül azt mondták, hogy semmi áron sem ismerik el királyoknak, mert Huszt tőrbe csalta s papi hóhérainak szolgáltatta át. Így megkezdődött a harcz. Zsigmond, a hit védője támogatására a pápa 1420-ban keresztes háborút hirdetett, melyben a fenyegetett német fejedelmek buzgó részt vettek. Óriási hadak nyomultak Csehországba, de Ziska mind kiverte őket s nehány erődített hely kivételével hatalmába kerítette az egész országot. Ziska a harcz közben a másik szeme világát is elvesztette, 1424-ben pedig meghalt. A mozgalom maga azonban törhetetlen maradt. Ziska utóda, Prokop, nemcsak Csehországból verte ki ellenségeit, hanem csakhamar a szomszéd államokba tette át a háború színhelyét.
A közeli magyar vidékek hamar megérezték tehát a huszita háború hatásait.. Különösen Pozsony volt fenyegetve, s a király, hogy a városnak az ellenállást megkönnyítse, 1427 óta egyrészt maga tetemes pénzt küldött a katonaság fizetésére, másrészt javára megadóztatta a többi városokat. 1428 februárban Prokop nagy sereggel tört az országba s Pozsony külvárosait felperzselve, végig pusztította a Vág völgyét. Zsigmond már akkor belátta, hogy ezt a hatalmas nemzeti mozgalmat, melyen a németek minden erőkifejtése megtörött, fegyverrel elfojtani nem lehet. Kész volt tehát méltányos egyezségre s Prokopot Pozsonyba hívta s személyesen tárgyalt vele a békéről, de hasztalan. A háború tovább folyt, a csehek egyre dúlták a Vág völgyét s Nagyszombat alatt súlyos vereséget mértek a magyar hadakra.
1431-ben a bányavárosokig hatoltak és, habár november 9-én egyik táboruk megsemmisítő vereséget szenvedett, a következő évben ismét előre nyomultak és megvették Nagyszombatot, Körmöczbányát, erősen szorongatták Pozsonyt, ellepték a Vágvölgyet, a Szepességet s borzasztó dulást követtek el mindenütt. Zsigmond nemsokára teljesen belátta, hogy fegyverrel ezt a mozgalmat elfojtani merő lehetetlenség. Erélyesen sürgette tehát V. Márton pápát: hívja össze az egyetemes zsinatot, mely engedmények árán is megegyezzék a huszitákkal vagy legalább mérsékeltebb elemeikkel. Márton pápa nagynehezen engedett a császár sürgetéseinek s Bázelbe össze is hívta a zsinatot. De csakhamar meghalt s helyét a velen- czei IV. Jenő foglalta el. Noha az új pápa sem Zsigmondnak, sem a közzsinatnak nem volt barátja, az egyetemes zsinat 1433-ban egyezséget ajánlott a cseheknek, kik azonban csak akkor engedtek, mikor az egyik csoport, a kelyhesek, magok leverték a többi szélső elemeket. Csak 1436-ban kötötték meg az egyezséget a zsinat s a csehek által elfogadott úgynevezett kompaktákban, melyek megengedték az úrvacsoránál a kehely használatát, a két szín alatti áldozást s más kisebb engedményeket tettek. Az egyezséget négy nyelven: latinul, csehül, magyarul, németül állították és hirdették ki, mire a husziták abbahagyták a harczot: elismerték s cseh királylyá koronázták Zsigmondot.
E hosszú és véres háború fölöttébb igénybe vette Zsigmond király figyelmét és erejét. De legsúlyosabb uralkodói gondja közepeit sem feledkezett meg a magyar állam másnemű érdekeiről s a huszita harczok idejében is messzelátó politikát követett. Ellenségei különben sem pihentek s szorongatott helyzetét javukra igyekeztek kiaknázni.
Velencze volt köztük a legádázabb, mely akkor élte virágzása delelőjét. Ez abban a
korban ellenállhatatlan hatalom volt s Velencze, hogy megtartsa a dalmát zsákmányt,
teljes erejét Zsigmond megtörésére fordította. Mikor az 1413-iki fegyverszünetet megkötötte, még nagyobb mértékben folytatta készülődéseit, szaporította hadait, megerősítette városait s nyíltan vagy titokban a magyar király minden ellenségével alkudozott.
Sőt egyenesen Zsigmond életére tör s minden áron el akarta láb alól tenni a gyűlölt uralkodót orgyilkosokkal, méregkeverőkkel — miről a velenczei okiratok igazán meglepő részleteket közölnek — lépett érintkezésbe, hogy megölesse. Főleg 1415 óta alku
dozott minduntalan olyan egyénekkel, kik titkos ajánlatot tettek neki, hogy Zsigmondot orvul megölik. Többek ajánlatát elfogadta s előleget is adott nekik. Az ajánlkozók
egyike, a piacsenzai prépost 200 aranyat kapott s az esetre, ha merénylete sikerült a köztársaság még zsírosabb prépostsággal kecsegtette. Minthogy ez ocsmány tervez- getések nem vezettek czélhoz, a köztársaság, mihelyt a fegyverszünet 1418-ban lejárt, felhasználta Zsigmond szorult helyzetét s újra megüzente a háborút, mely évek hosszú
során át elhúzódott, miközben Zsigmond némely sikere daczára Velencze csaknem
egész Dalmácziát elhódította. Zsigmond kénytelen volt olyan békét kötni, mely Dal-
mácziát csaknem teljesen s századokra Velenczének juttatta.
A velenczei és a huszita háború gondjai közepeit Zsigmond a török elleni véde
kezést nem tévesztette el szeme elől, ámbár az a reménye, hogy nagy nemzetközi ligát alakíthat, nem teljesült. Zsigmond rendezte a viszonyt Szerbországgal, melynek területét
séget kötött vele. Zsigmond Brankovics Györgyöt, dott fiát fölvette a magyar birodalom zászlós urai sorába s roppant jószágokat, Tálya uradalmat és egy budai házat adományozott neki; viszont Brankovics kötelezte magát, hogy a királyt haddal támogatja, az országgyűlésen megjelenik, s ha despota lesz, átadja neki Macsót, Nándorfehérvár, Galambócz és Pokol várakat, ha pedig fiörökös nélkül halna meg, egész területe Magyarországba kebeleztetik. Brankovics, mint magyar four, 1427-ben lett despota s csakhamar át is adta az említett területeket az egy Galambócz kivételével, melyet valami rácz áruló török kézre játszott. E területek megszerzése a kor egyik legjelentősebb eseménye, mert ez tette lehetővé, hogy a magyarság az új véghelyek birtokában még majdnem száz évig ellenállhasson a török soha sem pihenő rohamainak. A szerbek, mint többi birtokaikat, e
várakat sem lettek volna képesek megoltalmazni s így már a XV. században megnyílt volna a szultán előtt a Budára vezető ut. Zsigmond első rangú erősséggé alakíttatta át
Nándorfehérvárt, mely ez időtől fogva a török támadás legfőbb czél- pontja lett. Birtoklása annál fontosabb volt. mert Galambócz várában a török ült, úgy, hogy az ellenség közvetlenül a magyar Duna partján fészkelte meg magát.
Ez a vár lett egyik legveszedelmesebb határszéli erőssége, hol állandóan nagy szárazföldi és vízi haderő, meg vagy 200 naszád állomásozott s folyton fenyegette, dúlta a túlsó magyar partot. Zsigmond a veszély ellensúlyozására nyomban új erősséget emelt, felépittette Szent László várát s személyesen megkísértette Galambóczot. visszaszerezni. Az őrség makacsul ellenállt, míg óriási had nem érkezett fölszabadítására. Zsigmond ekkor abbanhagyta a vívást s fegyverszünetet kötött a szultánnal, ki azonban megszegte a kötést. Miközben a magyarok a szerb partról a magyar partra keltek át, a török orvul rajtuk ütött. Zsigmond maga is komoly veszélyben forgott s Szentgyörgyi István csak a saját élete köczkáztatásával bírta csónakba ültetni és Rozgonyi Czeczilla asszony gályáján a túlsó partra vinni. Ez a vesztett csata Szerbia azon vidékeit, melyek nem voltak magyar kézben, valamint Bosznia nagy részét a szultán hatalmába juttatta. Zsig- mond végre is (1431) békét volt kénytelen kötni a szultánnal, ki azonban a határszéli harczokat és betöréseket nem szüntette meg) amint a király sem mondott le a reményről, hogy képes lesz a török ellen nagy hadjáratot indítani. „
Két év múlva Zsigmond király már római császárrá koronáztatta magát.
Élete és uralkodása utolsó esztendejét Zsigmond király Prágában töltötte, hol a hosszú háború okozta bajokat igyekezett orvosolni. Hatvankilencz éves volt, de az idő, a sok munka és mulatság kimerítette erejét. Betegágyba feküdt, de mihelyt érezte, hogy állapota komoly, kedves MagyarOrszágába vitette magát. Csakhogy már nem érte el,magyarjai közt, kik kisérték vagy eléje siettek, a morva Znaimban fejezte be életét (1437 deczember 9). Holttestét végakaratához képest Váradra vitték s Szent László templomában első neje, Mária királynő mellé tették örök nyugalomra.
Hogy minden földje közül legjobban szerette a magyart, hogy lelke mélyén magyar király volt, azt utolsó akarata is bizonyítja, magyar földben akart nyugodni.
Magyarország legnagyobb bajára ő sem hagyott utódot maga után, aki atyja gondolat világában nevelkedne, folytatta volna hatalmas államalkotó munkáját.
V. Lászlójkirály és nagybátyja Czillei Ulrik. Keleti tánczosnök mulattatják az ifjú királyt.
A HUNYADIAK KORA MAGYARORSZÁGON.
Lukszemburgi Zsigmondnak sem sikerült nemzeti uralkodó családot alapítani, neki is csak leánygyermeke maradt és annak szánta koronáját, de úgy, hogy az asszony férjével oszsza meg a királyi hatalmat.
A Habsburgok között keresett férjet a leendő magyar királynőnek. Mindegyik ugyanazt a politikai czélt óhajtotta a házassággal elérni: a szomszéd Ausztriát kívánta vele a magyar állam érdekkörébe helyezni. Zsigmond szeretett egyetlen gyermekét, E r z s é b e t herczegnőt, nőül adta Habsburg V. Alberthez, Ausztria herczegéhez.
Albert magas, erőteljes férfi volt, villogó szemmel, vastag ajakkal, kiálló foggal, napbarnitotta, épen nem szép arczczal. De ha szép embernek nem lehetett mondani, annál derekabb uralkodó, testestől-lelkestől katona volt, ki ipját a huszita háborúkban, melyek az ő tartományait is sivataggá tették, hűséges odaadással és sikerrel támogatta s a küzdelmekben had- vezéri tehetségének nem egyszer adta jelét. Az egykoruak meleg elismeréssel említik férfias erényeit, erkölcsös, tiszta családi életét, becsületességét és buzgalmát a kormányzat kötelességeinek teljesítésében, érdeklődését a tudomány iránt, mert nemcsak nejének, hanem magának is volt könyvtára. Magyarul nem tudott ugyan, de ismerte a magyar viszonyokat, az ország vezető embereit, kiknél Zsigmond gondosan előkészítette útját a trónra s megnyerte őket az eszmének, hogy majdan Erzsébetet és Albertét együtt válaszszák meg királyuknak, mi néhány nappal Zsigmond halála után megtörtént (1437 decz. 18) Pozsonyban.
Ekképen ismét idegen került a trónra; azért a rendek elég óvatosak voltak az idegen befolyás kizárása tárgyában: az új királylyal külön egyezségre léptek, melyet törvénybe igtattak s a törvény a két oldalú szerződés jellegét nyerte. Az új király kötelezte magát, hogy állandóan „itt Magyarországban“ lakik, leányai kiházasitásánál az ország tanácsával fog élni, hogy továbbá hivatalt, jószágot csak magyarnak adományoz. Albert készségesen szentesítette e törvényeket, mire ünnepélyesen megkoronázták.
A szokásos pártmozgalmak nélkül, egyetértőén oldotta meg az ország a trónutódlás kérdését. A magyarok Róma teljes mellőzésével, önjogulag választottak uralkodót s az első Habsburg király a legbiztatóbb kilátások közt kezdhette meg uralmát Magyarországban. Csakhogy azt a kötelezettségét, hogy állandóan hazájában marad, nem teljesíthette, mert a cseh és császári korona megszerzése hamar külföldre szólította. Noha Csehországban törvény biztosította a leányági örökösödést s így Erzsébet herczegnő s általa férje, nyomban Zsigmond halála után trónra jutott; saját anyja, Borbála császárné, valamint a lengyel udvar fondorkodott ellene s a huszita híveivel igyekezett a cseh koronát egyik lengyel herczeg kezére játszani.
Albert az egész 1438-iki éven át távol volt Magyarországtól. E közben megszerezte nemcsak a cseh, hanem a német királyi méltóságot is. A magyarok okultak a Zsigmonddal tett tapasztalatokon, azért eleinte nem óhajtották, hogy királyuk német király és római császár is legyen. Meg- igértették tehát vele, hogy csak beleegyezésökkel fogadja el a német királyságot. Albert azonban felhasználta a tekintélyt, melyet neki a magyar korona nyújtott s német királylyá választatta magát. Magyarország által jutott tehát a keresztény világ legelső méltóságának birtokába, mely azóta (1438) állandóan a Habsburgok családjáé maradt. Ha Albert nem magyar király, valamint elődei száz év óta, akképen ő sem lett volna császár soha s családja, mely azután könnyen megtartotta, a magyaroknak köszöni e méltóságot, melyen azóta európai szereplése nyugodott.
Albert csak 1439-ben tért haza, hogy megvédje országát a török ellen, ki megtámadta a rácz despotát s ostrom alá vette Szendrőt, a fontos végvárat. A táborozásban megbetegedett s rosszulléte daczára Budáról Bécsbe igyekezett. Neszmélyen azonban állapota olyan súlyosra fordult, hogy útját meg kellett szakítani. Ott halt meg férfikora delén élete negyvenkettedik évében (1439 október 27).
Halála a legvégzetesebb következményekkel járt Magyarországra. Ő volt az első Habsburg herczeg, aki megvalósította családja álmát s megszerezte a magyar koronát, mely azonban akkor még nem maradt állandóan a Habsburgoké, mert halálakor Albertnek nem volt fia, hanem csak két leánya. De nejét, Erzsébetet áldott állapotban hagyta s így nem lehetett tudni, nem születik-e fiúgyermeke? Maga Albert betegágyán is abban reménykedett, hogy fia lesz s négy nappal halála előtt Neszmélyben végrendeletet tett, melyben Magyarországot, Csehországot és Ausztriát osztatlanul esetleg születendő fiára hagyta, kit kiskorúsága idejére anyja-, a legidősebb Habsburg herczeg és 9 tagú (köztük 3 magyar) régensség gyámsága alá rendelt, s intézkedett, hogy majdan Pozsonyban tartsa állandó székhelyét s ott nyerje nevelését.
Az Albert halála utáni napokban megváltozott a fenyegető török veszély hatása alatt a hangulat. Nyomban hatalmas párt alakult, mely mellőzte Erzsébet királynét és születendő gyermekét s az állami szükségletek igényelte gyorsasággal akarta a trónkérdést megoldani.
A vezető elemek Ulászló lengyel herczegben találták meg az alkalmas jelöltet, ki csak 15 éves volt ugyan, de igen sokat ígérő, tanult, különösen pedig vitéz ifjú hírét élvezte. Nőtlensége is őt ajánlotta, mert
az urak Erzsébet királynét sem hagyták ki számításaikból, hanem az új
királylyal akarták összeházasítani. A 31 éves özvegy beleegyezett a tervbe
s hozzájárulásával Ulászló és a magyar urak közt hivatalosan is megin
dultak a tárgyalások. De sokáig elhúzódtak, mert az ifjú herczeg csak hosszú rábeszélésre fogadta el nem annyira a koronát, mint inkább a számára kijelölt arát, ki e közben Komáromban csakugyan fiúgyermeknek adott életet (1440 febr. 22). Ezzel a helyzet még zavarosabb lett. Erzsébet királyné immár nem akart Ulászló neje lenni, hanem fia, az árván született László számára követelte az országot. Minthogy azonban a magyarok megbízottai akkor már Krakkóban időztek, noha tudomást nyertek az új trónörökös születéséről, megegyeztek Ulászlóval (1440 márczius 8), ki elfogadta a jelöltséget s megígérte, hogy megtartja az ország törvényeit s lengyel csapatokkal is védeni fogja a török ellen a magyar birodalmat, zálogösszeg lefizetése nélkül kiadja a szepesi városokat, Erzsébettel még koronázása előtt házasságra lép, de csak a gyászév letelte után kél vele egybe, Lászlót meg Ausztria és Csehország megszerzésében segíteni fogja.
Bármily előnyöket kínált neki az egyezség, Erzsébet hallani sem akart róla s bámulatos erélylyel fogott munkához, hogy a hatalmat csecsemő fia számára megtartsa, kinek kiskorúsága idején maga akart uralkodni. Még férje végrendeletét sem tisztelte, hanem kizárta a gyámságból Frigyes ausztriai herczeget, a Habsburg család fejét. Nem rettent vissza semmitől, hanem kíméletlenül hajtotta végre terveit. Első sorban a koronát kerítette kezébe. Az ország e szent kincsét, a koronát Visegrádon őrizték, honnan a királyné egyik leányának dajkájával, a ravasz Kottauner Ilonával el- lopatta. A mint ez megtörtént, atyja, Zsigmond király diszöltönyeiből megfelelő ruhát készíttetett a 15 hetes csecsemő számára s május 15-én, pünkösd napján, Széchy Dénes esztergomi érsekkel Székesfejérvárt királylyá koronáztatta, s helyette maga tette le a koronázási esküt.
Ekképen Erzsébet királyné önkényesen koronás királyt adott az országnak. Csakhogy időközben Ulászló szintén megjött. Köréje sorakozott a magyarság csaknem teljesen, még Erzsébet eddigi hívei is, mire egyhangúlag királylyá választották (jun.,24). Minthogy azonban a szent korona Erzsébet kezén volt, Szent István sírjából vettek más koronát, melylyel a hagyományos szertartások szerint az esztergomi érsek (jul. 17) Magyarország királyává avatta a daliás Ulászlót.
Ekképen egyszerre két királya volt Magyarországnak, melyben Erzsébet királyné jobb ügyhöz méltó kitartással szította a polgárháború tüzét. Kibékült a Habsburg-ro- konsággal, első sorban a család fejével, Stíriai Frigyessel. Ez, mint Albert király rokona, 1440-ben könnyen német királylyá választatta magát és III. F r i g y e s császár névvel Magyarország egyik legkonokabb ellensége lett s csakhamar a magyar korona megszerzésére irányuló törekvéseivel ép úgy rontotta a magyarságot, mint a török. Ulászló megválasztása után Erzsébet ezzel a veszélyes emberrel egyezett meg, elismerte jogát a gyámságra, nála helyezte biztonságba a szent koronát, zálogba adta neki ékszereit. Erzsébet királynét katolikus hitbuzgalma nem tartóztatta vissza attól, hogy a cseh eretnekek, a kor legjobb katonai elemei segítségét vegye igénybe, és Magyarországra zúdította az igazi huszita veszedelmet, a „zsebrák-uralmat,“ mely csaknem 25 esztendőn át mérhetetlen ínségbe döntötte a népet. G i s k r a, a jeles katona Erzsébet nevében gyorsan kiterjesztette uralmát az ország egész északi részére.
Mig északon a husziták kerítették kezökbe Erzsébet nevében a hatalmat, nyugaton s a Dráván túl C z i 11 e i F r i g y e s , Erzsébet rokona lobogtatta zászlaját s hozzá csatlakoztak a házasságuk vagy osztrák földön levő birtokaik útján többé-kevésbbé el- németesedő urak: így Garay László, Erzsébet rokona, a bazin-szentgyörgyi, a nagy- marton-fraknói, a porosztyán-németujvári nemzetségek, melyek számos tagja németté vált s a következő évtizedekben a császár hatalmi törekvéseinek állandó támasza maradt. Maga Czillei Frigyes végtelen vagyon, valamint 70 uradalom ura volt, melyek nagy része a magyar birodalomban feküdt s főleg a Dráván túli földet ölelte föl, hol tehát korlátlanul ő parancsolt. Ekképen Erzsébet az ország tekintélyes részének urává vetette föl magát, megbontotta az állam egységét, önkényesen gyakorolta az összes felségjogokat s konokul visszautasította Ulászló minden békeajánlatát. Végre azonban valószínűleg anyagi eszközeinek kimerülése arra kényszeritette Erzsébetet, hogy az annyiszor felajánlott kibékülés tárgyában érintkezésbe lépjen Ulászlóval. Erzsébet királyné azonban ezt a békét már nem élvezhette, mert négy nappal annak megkötése után hirtelen meghalt.
A kor nagy nemzeti tragédiájában beállt váratlan fordulat sem vetett véget a polgárháborúnak. Erzsébet hívei nem csatlakoztak Ulászlóhoz. III. Frigyes német császár pedig a gyermek László nevében magának követelte a hatalmat. Pozsonyba hívta országgyűlésre a rendeket, Ulászlónak meg ridegen megüzente, takarodjék ki az országból. De dölyfös fellépése még inkább elijesztette tőle az önállóságára féltékeny magyarságot s csakhamar egy évi fegyverszünetet kellett kötnie.
A fegyverszünetbe a császár nem önkényt, hanem a viszonyok ellenállhatatlan nyomása alatt egyezett. A török veszedelem a magyar polgárháború közben olyan nagyra nőtt, hogy nemcsak a magyar, hanem az osztrák tartományokat is fenyegette. Ulászló,
mihelyt megkötötte a császárral a fegyverszünetet, a legkomolyabban kezdett a török háborúval foglalkozni, melyre a pápa is buzdította s e végből Czezarini Julián bíborost küldte az országba.
Magyarország határszéli küzdelmeiben új csillag tűnt föl, olyan, mely csakhamar egész Európa egét beragyogta. Ez az új csillag Hunyadi János (szül. 1337 körül) volt, kiből csakhamar a magyarság hőse és megmentője, századának legkiválóbb hadvezére lett. Még Zsigmond király fedezte föl, kit hűségesen szolgált s végig kisért európai utjain. Később a monda benső kapcsolatba hozta Zsigmond királylyal, s azt hirdette, mit sokáig komolyan hitt a történetírás: hogy Zsigmondnak s valami szép oláh leánynak, a Marsinay-család egyik sarjának lett volna természetes fia. De ez ép oly alaptalan, mint az, hogy anyja a görög császári családból származott. Nem is Zsigmond, hanem csak utóda, Albert juttatta fontosabb állásba, kinek ez a magyarság körül szerzett legnagyobb érdeme. 1349-ben Szörényi bánná nevezte ki, s így adta neki az alkalmat, hogy ez előkelő közhivatalban megismertesse ragyogó egyéniségét egész Magyarországgal és kiváló tehetségeit országa s a keresztény világ szolgálatába helyezze. Atyja, Vojk, katona, udvari vitéz és jómódú, tekintélyes birtokos volt, ki leányait magyarokkal házasította össze s testvéreivel együtt 1409-ben kapta adományul a hunyadi uralmat. Két fia volt, mindkettő János. Az egyik János utóbb (1440) a haza szolgálatában veszté életét; Gyulafejérvárt máig meglevő síremléke egyszerű vitéznek, katonának (milesz) nevezi. A másik János, kinek hire lassankint betöltötte az egész világot, szintén testestől-lel- kestől katona volt, de annál több is volt: hadszervező és hadvezér, nemes, nagy lélek, kit a tömegek vonzalma csakhamar a magyarság vezérévé avatott.
Hunyadi János fiatalkorában a délvidéki várakban szolgált s ott ismerkedett meg a török viszonyokkal. Később (1428) a király közvetlen környezetébe jutott: Zsigmond udvari vitéze, hűséges kísérője lett s bejárta vele a művelt nyugat messze vidékeit. Természettől erős érzéke volt a kor minden nagy politikai és műveltségi érdeke iránt. Maga — az akkori szokásnak megfelelően — tisztán gyakorlati nevelést nyert: írni-olvasni csak éle- medett korában tanult, latin nyelvismerete meg mindig fogyatékos maradt. De becsülte a tudást s késő vén korában sem szűnt meg hiányos ismereteit gyarapítani; szerette, körébe vonta a művelt, tanult embereket, a gyermekeit már a leggondosabban neveltette. Katonás egyénisége nem volt egyoldalú: a mint a tudományt, akképen a tisztes munkát is megbecsülte, maga takarékos, dolgos ember volt s családi vagyonát csakhamar óriási mértékben gyarapította. Becsületes, törvényes úton tette ezt s bármi roppant gazdagságot gyűjtött, szerzeményeihez nem fűződik jogtalanság vagy erőszak, nem fűződnek a kifosztottak átkai, özvegyek és árvák köny- nyei, mint kora sok más hatalmasának vagyonához. A jog és az igazság embere volt abban a korszakban, melyben lábbal tapodta az elveket mindenki, aki büntetlenül tehette. A „fehér lovag“, mint utóbb külföldön nevezték, szeplőtlenül megőrizte becsületes tisztaságát, s ha sokat szerzett, ezt lángeszének, munkájának, gazdaságos életmódjának köszönte. Vagyona nagyságában azok az érdemek tükröződnek vissza, melyeket magyar hazája, nemzete körül szerzett. Takarékossága korán lehetővé tette neki a törvényes birtok-szerzést, mihez azután dúsan kiérdemelt bő királyi adományok járultak.
Hunyadi 1428 körül nősült s a bosnyák eredetű Garázda nemzetségből származó horogszegi Szilágyi László leányát, E r z s é b e t-et választotta hitvesének. Erzsébet méltó társa lett nemes férjének; szerette, két istenáldotta fiúgyermekkel ajándékozta meg s anyai odaadással nevelte föl őket a reájok várakozó pályához méltóan. A család rendesen Hunyad várában, Hunyadi János, a későbbi vajda várában lakott; az addig jelentéktelen, kisszerű erődöt azzá a remek lovagvárrá, mely régi világi építészetünknek ma is legmonumentálisabb emléke, Hunyadi János építtette át franczia mesterekkel (1452 körül). Ő maga deli, középtermetű férfi volt, egészségtől duzzadó, piros-pozsgás arczczal; haja fekete fürtökoen omlott alá, két nagy sötét szeme biztatóan, mosolygóan tekintett a világba. Csakhamar a népmonda hősévé avatta, a művelt világ meg már a XV. században azt mondotta róla, hogy nélküle rég elveszett volna nemcsak Pannónia, hanem Németország is.
Hunyadi először mint Szörényi bán keltett közfigyelmet, Ez a tisztség akkor a legterhesebb közhivatalok egyike volt, mert az Alduna jobbpartjának hegyvidéke tele volt törökkel, ki kisebb-nagyobb sziklafészkeiből szakadatlanul rontotta, támadta a magyar véghelyeket s a mögöttük elterülő földet. A Szörényi bán örök harczban állt tehát velők s azért az urak nem is nagyon keresték ezt a bár előkelő, de terhes, veszedelmes méltóságot, s nem bánták, hogy Albert király új emberre ruházta. Hunyadi az előre tolt állásban, a folyton veszélyeztetett határszélen törhetetlenűl teljesítette kötelességét.
1440-ben M u r á d szultán Nándorfejérvárt akarta megvívni, mire Ulászló a fenyegetett vár s a nemkevésbbé veszélyeztetett Erdély védelmét Hunyadira bízta. Így lett Hunyadi erdély vajdája és Nándorfejérvár főkapitánya, az ország egyik legelső főtisztviselője. Mindkét állásban fényesen megfelelt a belé fektetett bizalomnak. Maros-Szentimrénél tönkre verte (1442) Mezid bég roppant török seregét, mire Havasalföldre nyomul s az oláh és moldvai vajdákat a magyar király főuralmának elismerésére kényszeritette. Nemsokára más nagy török had tör a Szörényi bánságba, de Hunyadi Karánsebes és Hátszeg közt teljesen megsemmisítette. Mind e diadalokat a saját hadseregével s némi királyi bandériummal aratta. Az. urak nem csatlakoztak hozzá, hanem otthon rontották egymást. Annál meglepőbben annál örvendetesebben hatottak a váratlan győzelmek a köznemességre, a tömegekre. Ezek ekkor hallották először, ekkor kezdték mégszeretni a Hunyadi nevet, melynek hírét győzelmei csakhamar a legtávolabbi országokba elvitték. Európa újra hinni kezdett Magyarország erejében s ismét őt jelölte ki a török elleni nemzetközi háború vezérévé.
A Balkán már csaknem teljesen a szultáné volt. A pápa törökellenes szövetség alakítására tett kísérletet s különösen Magyarországot biztatta a küzdelemre. Csakugyan létre jött a keresztény liga oly szándékkal, hogy 1444-ben a magyar és lengyel hadak szárazföldön, a pápai, velenczei és más államok hajóhadai tengeren indítsák meg a közös támadást.
A tervezett általános háborút Hunyadi még 1443-ban fényes hadjárattal vezette be, melyben, minthogy már folytak Erzsébettel a béketárgyalások, maga Ulászló király is résztvehetett. Hunyadi levonult Szerbiába, onnan Bulgáriába, megvette Nis várát, s egymásután megvert három török sereget, mielőtt egyesülhettek. Negyedik győzelme után megszállta Szófiát, sőt átnyomult a Balkánon. Hunyadi győzelmei a török járomban görnyedő összes Balkán-népeket mozgásba hozták. Ulászló király vitézül részt vett a csatákban, sőt meg is sebesült. Tekintélyében, nemzete szeretetében gyarapodva tért haza a hadjáratból s az országgyűlésen, melyet a tavaszszal (1444) Budán tartott, az ellenpártiak is részt vettek s az új hadjáratra megfelelő pénzsegélyt ajánlottak. Örvendetesen izgatott, harczias, önérzetes hangulatban nézett a magyarság a jövő elé. Az aratott győzelmek fokozták önbizalmát s a tengeri hatalmak ígérte segély azt a reményt keltette benne, hogy végre alaposan leszámolhat a törökkel. A pápai követ ígéretei, biztatásai fokozták a hangulatot s Ulászló király szívesen tette le kezébe az esküt, hogy folytatja a háborút.
Murád szultán azonban csakhamar B r a n k o v i c s György szerb des- pota utján a magyar udvarnak fölöttébb előnyös békeajánlatokat tett. Szerbiát a várakkal együtt vissza akarta adni a magyar hűbéres Branko- vicsnak, Havasalföldre is elismerte a magyar korona fenhatóságát, egyik előkelő fogolyért dús váltságdíjat kínált, maga meg összes magyar foglyait váltság nélkül akarta kiadni, ha tiz esztendőre békét kap. Ennél többet a legsikeresebb hadjáratban sem lehetett elérni s Hunyadi és más tekintélyes ember úgy okoskodott, hogy ha a szultán önként megadja mindazt, mit az állam érdekében józan észszel kívánhatni tőle, úgy fölösleges a háborút folytatni s inkább az ország belső bajait kell orvosolni. Ez a nézet annál helyesebbnek látszott, mert az idegen segélybe s a Balkán népek csatlakozásába vetett és eleinte nagyon fellengző remények is mindinkább tünedezni kezdtek.
Mindezen tekintetek hatása alatt a magyar udvarban erős béke párt alakult, melyet a lengyelek is buzgón támogattak. Ellenben Czezarini bíboros, ki épen azért jött az országba, hogy a királyt a török elleni harczra tüzelje, a háború folytatásán buzgólkodott. Nem is nyugodott mindaddig, míg Ulászló esküvel nem kötelezte magát, hogy a ligát el nem hagyja. A király csakugyan fegyverre szólította az országot s júliusban Szegeden tábori gyűlést tartott A szultán meghatalmazottal itt terjesztették elő végleges ajánlataikat, melyek olyan kedvezők voltak, hogy a békés megegyezés óhaja teljesen felülkerekedett, sőt olyan elemi erővel nyilvánult, hogy Czezarini pápai követ sem ellenezte többé a békét. Kétségkívül ő is azt hitte, hogy a liga, minthogy még mindig nem indította el a hajóraját, az idén már nem kezdi meg a hadjáratot. Így tehát beleegyezésével megkötötték a békét, melynek megtartását Ulászló szent esküvel fogadta.
„Hihetetlenül kedvezőnek“ találta mindenki a szerződést s lelkes örömmel üdvözölte nem csupán a tábor, hanem az egész ország, melyben a jó hír villámgyorsan elterjedt. Ezúttal Murád szultán komolyan akarta a békét s megkötésének hírére nemcsak, hogy nyomban megkezdte a szerb terület kiürítését, hanem fia, M o h a m e d javára lemondott a trónról s Ázsiába vonult, hogy ott csöndes visszavonultságban, az uralkodás gondjaitól menten, töltse el élete alkonyát.
Csakhamar azonban meglepő fordulat zavarta meg a szultán tervezge- téseit, valamint a magyarok örömét. Czezarini bíboros pár nappal a békekötés után, még Szegeden, mikor a tábor már oszlófélben volt, azt a hivatalos értesítést vette, hogy a pápai hajóraj a keletre indult; összesen nyolcz gályából állt s csupán nyolcz velenczei és négy burgundi gálya készült hozzá csatlakozni, egészben jelentéktelen haderő volt tehát, mely a törökben vajmi kevés kárt tehetett. De a liga tényleg megkezdte a tengeri műveleteket. A pápai követ, mint a liga képviselője, teljes erejével azon volt, hogy Ulászló a keresztényeknek tett esküjét tartsa meg, annál inkább, mert a töröknek tett esküje alól a középkor jogi felfogása szerint a pápa bármikor föloldhatta. A bíboros nem egykönnyen ért czélt. Ulászló sem akarta, lengyel kísérői meg még inkább ellenezték a háborút. Csakhogy a magyarok a pápai követ mellé álltak s a háború mellett döntöttek, melynek czélját a bíboros immár abban jelölte meg, hogy ki kell a törököt Európából űzni, mi annál kivihetőbbnek látszott, mert Murád szultántól, ki Ázsiába vonult, nem kellett többé félni; fiatal utódját, a hires II. Mohá- medet pedig ekkor még senki sem ismerte s így keveset tartottak róla. Ekképen a koczka eldőlt s Ulászló augusztus derekán megkezdte az előnyomulást.
A békeszegés hire Brankovícsot a török karjaiba hajtotta. Ő közvetítette a szegedi békét s mikor a magyarok megszegték, végleg a szultánhoz pártolt, hogy elhárítsa magáról a gyanút, mintha a békeszegésnek ő is bűnrészese lenne. Elzárta országát S k a n d e r b é g előtt s az albánok nem csatlakozhattak a magyar hadhoz, melynek minden mozdulatairól értesítette az ellenséget. Másrészt megnehezítette a magyaroknak az élet-
A várnai ütközet. — Matejko festménye után.
mezést s lehetetlenné tette az eredeti haditerv végrehajtását, mely azon a föltevésen alapult, hogy Murád szultán nem lesz képes Ázsiából visszatérni, mert a szövetséges gályák elzárják előle az utat s így a magyarok a Balkán-félsziget főbb városait és várait nagyobb küzdelmek nélkül elfoglalhatják.
Murád szultán csakugyan Ázsiában volt. De mihelyt a fordulatról értesült, 40,000 válogatott harczossal visszasietett Európába, hová bérelt keresztény hajókon jutott, míg a 20—25 gályából álló szövetséges hajóraj szerény kísérletet sem merészelt tenni az átkelés megakadályozására. Már pedig ez a tehetetlen hajóhad volt a magyar sereg minden reménye: hogy érintkezésbe léphessen vele, Ulászló a Fekete-tengerhez igyekezett. E hajóhadra akart támaszkodni, hogy a török részről megerősített Balkánszorosok megkerülésével Konstantinápolyhoz eljusson. Hunyadi János vezetése alatt eleinte ez az előnyomulás sikeresen haladt. Néhány vár a magyarok kezébe jutott s a mintegy 20,000 főnyi had végre Sumlán át Várnáig nyomult, hol a hőn várt keresztény hajórajt vélte találni.
Ulászló keservesen csalódott. A keresztény gályák helyett Várnánál várta Murád szultán óriási seregével, mely pihenten, harczra készen leste a maroknyi magyarságot. Noha Hunyadi már értesült róla, hogy a szultán akadálytalanul visszatért Ázsiából, csak november 9-én tudta meg, hogy összes hadaival Várna közelében áll. Visszavonulásra többé nem gondolhatott, hanem meg kellett az ötször annyi, kitünően fegyelmezett ellenséggel ütköznie. Haladéktalanul munkához látott s november 10-én vívta meg a gyászos várnai csatát, mely lángeszű vezetése alatt egy ideig elég biztatóan folyt, főleg a jobb szárnyon. Murád feltüzelte hadát: a békeszerződést elégette és körülvitte a hadilobogót. Egyszerre Ulászló királyt elragadta ifjúi heve. A török derékhadra vetette magát s az ádáz harczban lova elbukott, mire valami janicsár rárohant s levágta fejét. Ezzel eldőlt a csata, mert a király halálának hire megrémítette a magyarságot, mely a visszavonulásban kereste menekülését. A futásban töméntelen derék magyar dalia, valamint Czezarini bíboros vesztette életét.
A vert sereg romjai deczemberben értek magyar földre s terjesztették el ott a gyászos csapás lesújtó hírét. Bizonyosat azonban sem Ulászló király, sem Hunyadi János sorsáról nem tudtak mondani. Szerencsére Hunyadi életben maradt, ámbár menekülés közben az oláh vajda fogságra vetette s csak a magyarok fenyegetésére bocsátotta haza. Hunyadi katonai hírnevén a vesztett csata nem ütött csorbát s a közvélemény továbbra is benne látta a jövő emberét. A rendek Székesfehérvárt (1455 február 6) gyűltek össze, hogy a helyzetnek megfelelő intézkedéseket tegyenek. Még akkor is akadtak sokan, kik azt hitték és hirdették, hogy Ulászló életben van s vissza fog térni. Véglegesen nem határoztak tehát a trónkérdésről, hanem vegyest a gyermek László és Ulászló híveiből hét főkapitányt választottak s e főkapitányi tanácsra ruházták a kormányzat teendőinek ellátását. A tanács nagyon kevert elemekből alakult: nem csoda tehát, hogy képtelen volt a belső rendet helyreállítani. Egyes főkapitányok maguk jártak elől a törvénytelenségben és hatalmaskodásban, melynek kora még Albert király idején beköszöntött. A hatalmasok példája általában megrontotta a közerkölcsöket, az igazságszolgáltatás megakadt s nagy úrral szemben általában nem lehetett Ítéletet végrehajtani. A zűrzavar egyre nőtt.
Hogy ez a szörnyű állapot nagy nemzeti válságra nem vezetett, az tisztán annak köszönhető, hogy a szultán a várnai győzelmet nem aknázta ki Magyarország ellen, hanem első sorban a Balkánon igyekezett hatalmát végleg megállapítani. 1445-ben áprilisban Pesten ismét összegyűltek a rendek, hogy a nyomorúságos helyzetet orvosolják s véget vessenek a király nélküli korszaknak. De végre nem térhettek ki a trónkérdés rendezése elől, s kevés lelkesedéssel ugyan, de királyukká választották Habsburg Albert király fiát, a gyermek Lászlót, szintén csak föltételesen, ha ugyanis Ulászló május 30-ig vissza nem tér s Frigyes császár a gyermeket a szent koronával együtt átadja az országnak. Máskülönben a rendek fenntartották azt a jogukat, hogy új uralkodót válaszszanak. A gyermek király, V. László távolléte idejére országtanácsot alakítottak.
Frigyes császár az öt éves gyermeket, V. László királyt a magyarok minden sürgetésére sem akarta kiadni kezéből. Hasztalan kérték, hasztalan fenyegették: a konok ember nem hallgatott reájok. Végre az országgyűlés (1446 június) elhatározta, hogy László távolléte és kiskorúsága idejére kormányzóra ruházza a közhatalmat. E gyűlésre a nemességet fejenként hívták meg és az tömegesen sereglett egybe. Kimondták: hogy kormányzót választanak, kinek hatásköre némi korlátozással a királyéval azonos legyen; hogy az összes jogtalanul elfoglalt királyi, egyházi vagy magánjavak, várak, erődök, városok visszadassanak tulajdonosaiknak; hogy az újonnan emelt várak lebontassanak; hogy a főurak a gyűlés alatt lemondjanak közhivatalaikról s így még a folyó országgyűlés betölthesse azokat. A gyűlés a kormányzói fényes állást Huny adi János-ra bízta, ki még tiz évvel ezelőtt egyszerű köznemes volt. Az új törvényeket már Hunyadi János, mint a kiskorú László király nevében Magyarország kormányzója s erdélyi vajda szentesítette. Megtartásukra a kormányzótól kezdve az országgyűlés minden tagja szent esküt tett. Az eskü magyar nyelven készült, amint a tanácskozások is magyarul folytak, a törvények magyarul hozattak, ámbár csak latin fordításban maradtak fenn. A tömegekkel, melyek benne részt vettek, erős magyaros, nemzeti érzés vonult be az országgyűlésbe s az új szellemet híven ápolta Hunyadi, a kormányzó a melléje rendelt 12 tagú országtanácscsal, mely felerészben köznemesekből állt.
Hunyadinak legégetőbb feladata volt, hogy végezzen Frigyes császárral, akinek kezén nemcsak a királyi korona, hanem az ország nagy része is volt, s egyiket sem akarta kiadni. A kormányzó végre is fegyverrel ment ellene s ekkor a császár megígérte, hogy békés szándékai bizonyítékául legalább Győrt átadja. De mihelyt a magyarok kivonultak tartományaiból, adott szavát ezúttal is megszegte. A régi arisztokraczia, mely irigykedett Hunyadira, nyíltan vagy titokban a császárt támogatta s a kormányzó törvényt volt kénytelen hozni (1447), mely mindenkinek szigorúan megtiltja az idegen fejedelmekkel való allattomos czimborázást. De ez sem segített a bajon s Hunyadi végre is két évi fegyverszünetet kötött a császárral, ki megtartotta a koronát, a királyt, a magyar területeket, még Győrt is. Az urak nemcsak bénították Hunyadi kezét, hanem megbuktatására a legfellengzőbb terveket kovácsolták.
A sok belső ellenség közt a legveszedelmesebb, mert legerősebb, Gi sk i a János volt, ki Felső-Magyarországot V. László király nevében, de kénye- kedve szerint önállóan kormányozta, s cseh zsoldosaival valóságos átkai volt az ottani népnek. Minthogy a király hívének vallotta magát, Hunyad nem léphetett föl ellene szigorral, hanem egyezkedni próbált vele. Az egyezséget 1446 julius 21-én Rimaszombatban megkötötték. Az alku mérhetetlen előnyöket biztosított Giskrának. A roppant engedmény fejében az egyezség csak azt kívánta Griskától, hogy békét tartson s hadát a török ellen vezesse. A török-kérdést a kormányzó Frigyes császár ellenségeskedése s a főurak rakonczátlankodásai közepeit sem tévesztette szeme elől. Hunyadi, mihelyt Frigyes császárral fegyverszünetet, Giskrával meg egyezséget kötött, nyomban megkezdte a török elleni készülődést. A nyugati hatalmak nem támogatták ugyan, de mindenesetre rokonszenvvel kisérték törekvéseit. Ellenben az urak, főleg a leghatalmasabbak: Giskra és Czillei ezúttal is cserben hagyták, s alig 24.000 ember vonult le (1448) Rácz- országba. De azért lelkesülten, bízva a sikerben, látott munkához. „Megyek előre rettenthetetlenül, — irta augusztus 1-én a lengyel királynak — mert ügyem igaz, mert a hitért, a békéért, a hazáért, özvegyekért és árvákért harczolok; s ha az isteni gondviselés akarja: istenem és királyom ügyét oly diadalhoz juttatom, hogy a jelen és jövő nemzedéknek örök emlékezetül fog szolgálni, vagy pedig ott hagyom életemet. “ A két eshetőség egyike sem következik be; a hős katona életben maradt, ámbár nem kisérte diadal, mert a Balkán görög-keleti hitü népei mindinkább megbarátkoztak a török uralommal. A papság hiúsította meg 1448-ban Hunyadi terveit, ki Ráczország felszabadítását tűzte ki czéljául, de a ráczokban ellenséget talált, mert a római egyház képviselőjét látták benne. Mindaz- által Hunyady csekély hadával ievonult a Rigómezőre, hol október 18-án megütközött a törökkel. De a véres tusa eldöntetlen maradt, mire Hunyadi éjjeli rajtaütéssel próbálta a győzelmet kierőszakolni. Csakhogy a török, kit ráczok és oláhok idejekorán figyelmeztettek, készen várta s ez a kísérlete is meghiúsult. Másnap megújította ugyan a harczot, de csata közben az oláh segélyhad nyíltan a törökhöz pártolt s így a csekély magyarság vereséget szenvedett. Hunyadi ezer veszély közt, csodával határos módon menekült meg, azután az álnok Brankovics György kezébe került, ki csak óriási váltságdíjon bocsátotta szabadon. Végre deczember 23-án Szegedre érkezett, ahol az országos tanács várta. Bármi szomorúan végződött a hadjárat, a magyarság lelkes örömmel üdvözölte kormányzóját, s Buda, a főváros, felszólította a többi városokat, hogy hálaistentisztelettel fejezzék ki köszönetüket a mindenhatónak, aki megmentette a „haza oltal- mazója“ életét. Érezte mindenki, hogy addig, amíg Hunyadi János él, a magyar állam bármi veszélylyel daczolni képes. Csakugyan Bosznia 1446-ban ismét szorosabb viszonyba lépett a szent koronával, sőt Murad szultán is békét kért.
Alighogy a viszonyt a törökkel valahogy rendezte, a kormányzó a többi ellenséggel, a császárral s főtámaszával, Czilleivel, Garay László nádorral, további Ujlaky Miklós erdélyi vajdával, Giskra Jánossal, Felső- Magyarország urával igyekezett rendbe jutni. Mindegyik egy-egy király volt a maga jószágain, fittyet hányt a törvénynek, lábbal taposta az állam életérdekeit. Hunyadi csekély hatalmával úgy igyekezett a bajon segíteni, amint éppen lehetett. Hol a fegyvert használta, hol a békés egyezkedéshez folyamodott. Mikor egyikkel sem ért czélt, házasságok utján próbálta a hatalmasokat a maga és az ország ügyéhez fűzni. Szerződései, szövetke-
Hunyadi János korabeli teljes harczi vaspánczél.
zései megszilárdítására idősebb fiát, Lászlót Garay leányával, Annával, az ifjabbikat, Mátyást meg Czillei Erzsébettel, Brankovics György unokájával jegyezte el. De ez sem békítette ki a gőgös, régi arisztokracziát, mely Hunyadiban nem a lángelmét, a haza hűséges oltalmazóját, hanem csak az új embert látta és gyűlölte. A főbaj az volt, hogy Lászlót, a törvényes királyt, Frigyes császár még mindig nem akarta kiadni kezéből. Szerencsére ez nem csupán Magyarország, hanem Ausztria herczegség s Csehország közös baja volt, mert ez országoknak is László volt törvényes urok s nevében reájok a császár épp oly kártékony befolyást gyakorolt, mint Magyarországra. Mindenütt mély elkeseredés támadt Frigyes ellen s mindenütt erélyesen követelték tőle László király kiadását. De Frigyes hajthatatlan maradt. Czillei gróf, László nagybátyja, ki maga szerette volna az ifjút vezetni, végül szintén a császár ellen fordult s magyarok, osztrákok és csehek közt szövetség létesült László kiszabadítására. A csehek és ausztriaiak 1452-ben Németujhelyben ostrom alá fogták a császárt s így erőszakolták ki tőle, hogy Lászlót Czillei Ulrik kezébe adja. Ezzel véget ért az az áldatlan állapot. Az ifjú király szabadulásának hire országszerte nagy megnyugvást keltett s a magyarok tömegesen üdvözölték (október 8) koronás királyukat, ki ekkor még szép, szöszke gyermek volt.
„Magyar vagyok, s Magyarországon fogok lakni“ mondotta a rendeknek, kik bár nem nyilvánították formaszerűen nagykorúnak, de tényleg annak tekintették. Ő meg egyelőre meghagyta Hunyadit kormányzói állásában.
V. László király végre kiszabadult tehát a császár kezéből s önálló királya lett Magyarországnak. Csakhogy a fellengző remények, melyek ez eseményhez fűződtek, éppen nem teljesültek. A király gyermek volt, aki német-latin nevelésben részesült s kibe idegen környezete beleoltotta a magyarok, főleg a Hunyadi János és családja iránti bizalmatlanságot, mely az idők folyamán vak gyűlöletté fajult. Mikor kikerült Frigyes császár keze alól, magyarnak vallotta ugyan magát, de csak azért, hogy port hintsen a magyarok szemébe. Fiatal élete folyamán a képmutatás igazi mesterének bizonyult s magyarsága is csak fitogtatás volt. Legszívesebben idegenekkel érintkezett; ők voltak bizalmasai. Az ilyen uralkodó nem sokat lendíthetett tehát az ország bajain. A korona s az államterület tetemes része különben is Frigyes császár kezén maradt. Az urak irigysége, fondorkodása tarthatatlanná tette Hunyadi kormányzói állását is. Már 1453 elején lemondott róla, mire a király a beszterczei örökös grófság czímének adományozásával jutalmazta érdemeit. László ez évben koronáztatta meg magát cseh királynak s ez ünnepélyes alkalomra magával vitte Hunyadit is.
Ily helyzetben találta a magyar államot az 1453-ki esztendő, mely Európa keleti részeinek történetében végzetes, századokra kiható jelentőségűvé vált, mert az izlam és a kereszténység hosszú tusája akkor dőlt
Dugonics Titusz.
Dugonics, mikor látta, hogy nem bír a hatalmas erejű török zászlóssal, átkarolta és a mélységbe ugrott vele.
el véglegesen. II. Mohamed szultán, ki 1451 február 5-én jutott trónra még kiválóbb egyéniség volt atyjánál s Hunyadi és Skander bég egyes sikerei daczára csaknem az egész Balkánra kiterjesztette uralmát. A szultán 1453 május 29-én elfoglalta Konstantinápolyi, ami után a szultán elsősorban Magyarország ellen készült.
Ezt tudta az ország, s midőn a király 1454 januárban Budára hívta a rendeket, ezek komoly határozatokat hoztak. Hunyadit, aki akkor csak beszterczei gróf volt, mert irigy ellenségei minden közállásból kitúrták, rendelték az ország főkapitányává s intézkedtek, hogy „hatalmas“ sereg gyűljön köréje. Törvényeik a lehető legnagyobb erőkifejtésre irányultak s nemcsak a rendes bandériumok s a nemesi fölkelés, hanem .a jászok, kunok, oláhok, tatárok táborba szállását is kimondták s a legsúlyosabb büntetéssel fenyegették azokat, kik a hadjáratból elmaradnak. A törvény utasította a vármegyéket, hogy a mozgósítás előkészületeit „katonákhoz illő“ gyorsasággal eszközöljék, s mihelyt a fővezértől parancsot kapnak, teljes erővel a kitűzött gyülekező helyekre induljanak. Az országgyűlés az ez alkalommal tett intézkedéseket oly rendkívülieknek tartotta, hogy törvényben kötelezte a királyt és az urakat, hogy jövő hasonló kivételes katonai terheket rájuk kivetni nem fognak.
A közvélemény azt remélte, hogy vállalkozásában külföldi segítségre is számíthat. Mikor azonban a szultán megkezdte a hadjáratot, Hunyadi magára maradt. Nemcsak a külföld, hanem az urak legtöbbje sem segítette. Hunyadi mégis fölmentette az ostromolt Szendrő várát, Krusevácznál tekintélyes török hadat vert meg s Viddinig nyomult előre. Ekkor a szultán békeajánlatokat tett, melyeket azonban a magyarok elutasítottak, mert Burgund, Nápoly, több német fejedelem, sőt Frigyes császár is segítséggel biztatta László királyt. Mindenfelől biztatták a magyarokat, mindig csak biztatták, de egyetlen katonát sem küldtek. Ehhez járultak a fondorlatok, melyek az udvarban Hunyadi ellen folytak, úgy, hogy ő is elkeseredett s lehetőleg háttérbe vonult. Hunyadinak nem lehetett sem módja, sem kedve a török ellen hadakozni. Viszont a szultán sem újította meg a támadást, de nem azért, mintha lemondott volna szándékairól: ellenkezőleg, felhasználta az időt s óriási hadikészületeket tett. Czélja Nándorfejér- vár, Magyarország déli védőbástyája volt, melynek megvívására ugyanoly előkészületeket tett, mint annak idején Konstantinápoly ellen. Óriási szárazföldi haderőt, főleg tüzérséget, valamint hajórajt gyűjtött. Teljesen biztosra kívánt menni, s csak akkor indította meg a harczot, mikor méltán azt hihette, hogy emberi számítás szerint okvetetlenül győznie kell. Az volt a terve, hogy elfoglalja Nándorfejérvárt s azután ellepi magát Magyarországot, melynek meghódítása határozott czélja volt.
A magyar közvélemény érezte, hogy az állam sorsa forog koczkán és hangosan követelte a szükséges katonai készülődések megtételét. Ugyanez irányban dolgozott fáradhatatlanul Karvajai János pápai követ, ki kihirdette Magyar-Lengyelországban s a szomszéd német tartományokban a keresztes háborút s a papság útján mozgásba igyekezett hozni a köznép, a parasztság tömegeit. Kapisztrán János ferenczrendi barátot, korának leghíresebb népszónokát, ki Hunyady kérelmére az országba jött s a félhitű oláhok közt folytatta a térítést, magához rendelte Budára s ünnepélyesen mellére tűzte a keresztet (1456 február.) Erre az ékes beszédű, lánglelkű szerzetes, ki már rég a szentség hírében állt, bejárta az országot s rajongóan hirdette a szent háborút. Az egyes püspökök maguk hívták egymás megyéjükbe á amerre járt, vakok, bénák sereglettek köréje, hogy gyógyulást nyerjenek tőle. Megjelenése mindenütt hatalmas népmozgalmat támasztott s férfias szózata a szegény nemesség és a jobbágyság tömegeiben fölébresztette a harczi kedv és a honszerelem érzelmeit.
A szultán sem pihent a hadi készülődéseivel. Amint a tavaszi évszak beköszöntött, Nándorfehérvár alá nyomult és a Konstantinápoly ostromában szerzett tapasztalatok alapján szárazon és vizen kezdte meg vívását. Nagy hajóraja elzárta a Dunát; 2—300 ágyújával pedig, melyek némelyike roppant kőgolyókat bírt vetni, éjjel-nappal törette a falakat s nagy sereg válogatott katonasága készen állt a rohamra.
E rémhírek végre mégis fölverték közönyéből a budai udvart. László király és Karvajai pápai követ sürgősen kértek segélyt a pápától, Frigyes császártól, a többi
Habsburg-herczeg ktől, Velenczétől. De sem pénz, sem katona nem jött sehonnan s
Magyarország magára maradt a világtörténeti tusában. Csakhogy nem ez volt a leg
nagyobb baj; az igazi veszély abban rejlett, hogy a régi előkelőség irigységtől és ádáz gyűlölettől eltelten, Hunyadi magándolgának mondotta a háborút s hogy az végkép
elpusztuljon, teljesen tétlenül maradt. László király meg Budáról már júniusban a biztosabb, távoli Bécsbe futott, mi jeladás volt mindazokra, kik hazájokkal nem törődtek, hogy tényleg elforduljanak Hunyaditól.
E rettentő zűrzavarban, mikor mindenütt azt hitték, hogy vége Magyarországnak, egyedül Hunyadi nem vesztette el fejét, egyedül ő teljesítette kötelességét. Idejében jó karba helyezte Nándorfehérvár erődítéseit, ellátta kipróbált őrséggel s kapitányává sógorát, Szilágyi Mihályt, a bátor és megbízható katonát rendelte. Mikor az ostrom megkezdődött, lánglelke egész hevével fáradozott a vár fölmentéséhez szükséges haderő gyors összegyűjtésén. Minthogy bízott nemzete jövőjében, nem csüggesztette el a hatalmosok, a nagyurak közönye és ellenséges indulata. Egymaga valami 10.000 embert állított ki s nehány főur szintén táborába vezette dandárait. De a leghűségesebben a teljesen szegény kis-nemesség s a jobbágyok tömegei támogatták, melyeket Karvajai rendeletére a lelkészek meg szerzetesek, különösen a szent ügy nemes apostola, Kapisztrán a kereszt fölvételére, a haza védelmére lelkesítettek. Nem hiába Valletta (1450) Hunyadi, hogy a magyar nemzet nem csupán egyházi és világi rendekből, előkelőkből és katonákból áll, hanem tagja minden néposztály, férfi és nő, szóval mindenki, „kiknek közös a hazájuk és az érdekök.“ Most a végveszély pillanatában ez eszme a kiváltságok bástyáin kívül állók szivében is öntudatra ébredt s a tömeg csakugyan megmozdult. „Kézművesek, parasztok, szegény emberek, papok, deákok, kolduló barátok és más ily elemek“, szegény városi polgárok, napszámosok siettek Hunyadi táborába, melyhez némi német és lengyel keresztes is csatlakozott. De a magyarok és külföldiek egyaránt nem voltak katonailag begyakorolva, fegyelmezve s a legszükségesebb fölszerelés nélkül szűkölködtek. A legtöbbnek csak kardja, ijja, némelyiknek csupán parittyája volt; lándzsája, puskája csak kevésnek, lova meg még kevesebbnek. De a fegyvert pótolta a halálra szánt lelkesedés és a bizalom vezérük, Hunyadi iránt, kinek s nehány barátjának bandériuma, valamint némi idegen zsoldos had alkotta a hadsereg tulajdonképeni magvát. Leginkább azonban „a kereszt jele alatt küzdő pórokkal és hiányosan fölszerelt katonák csekély csapataival“ — írja később a pápa — indult Hunyadi a roppant török hadsereg ellen. Levonult Nándorfehérvár közelébe, melynek ostromát a szultán személyesen vezette. Ágyúi rettentően rontották a falakat s valami 200 naszádból álló hajóhada elzárta a vár védőit az anyaország segélyforrásaitól. Hunyadi, hogy ezt a vasövet áttörje, első sorban a hajóhad ellen fordult, melyet julius 14-én szerencsésen meg is semmisített. Ez a siker új lelkesedést öntött a városbeliekbe, kikkel Hunyadi vízi úton érintkezésbe léphetett. Csakhogy a fölmentő sereg még mindig sokkal csekélyebb volt, semhogy a jól elsán- czolt török tábor ellen támadást koczkáztatott volna. Julius 21-én délután azonban erős bombázás után a szultán a várra rohamot intézett, melyet Szilágyi csupán emberfölötti erőlködéssel birt visszaverni.
Egyik török katona már fölkapaszkodott a bástya fokára s kitűzte rá a szultán zászlaját, de a védők egyike, a hős Dugovics Titusz megragadta s — minthogy máskép nem bírt vele — a várfokon átölelte és a mélybe ugrott vele. A roham végül meghiúsult, a törökök súlyos vesztességgel menekültek vissza táborukba s csüggedésük pillanatát Hunyadi lelkesült hadával arra használta, hogy a futók üldözésére s a török tábor megtámadására induljon. A vakmerő kísérletet csodás siker koronázta. Véres harczban, melyben maga Mohamed szultán is megsebesült, az ellenség annyira megtört, hogy a szultán cserben hagyta táborát, egész tüzérségét, s az éj leple alatt futva vonult vissza.
Hunyadi és a köréje gyűlt had megmentette Nándorfehérvárt s vele Magyarországot; Hunyadi János hírnevétől csakhamar visszhangzottak a nyugati országok. Ujjongva fogadták mindenütt; megkondultak a harangok, a hívek körmenetben adtak hálát a diadalért az istennek, a templomokban ünnepi beszédeket tartottak s a keresztény világ valósággal föllélegzett a diadal hírére. Csakhogy az örömbe hamar keserves gyász vegyült. A hősök hőse, a diadalmas hadvezér, Hunyadi János kevéssel élte túl örök emlékezetű győzelmét. A pápa fejedelmi koronával akarta jutalmazni, de ekkor már az örök élet koronája övezte homlokát. Alig nehány nappal Nándorfehérvár fölmentése után megbetegedett s augusztus 11-én Zimonyban, gyermekei körében meghalt. Hálás nemzete zokogása kisérte egyik legdicsőbb fiának, legnagyobb jóltevőjének holttestét gyulafehérvári sírboltjába.
Olyan vereség, minőt a szultán Nándorfehérvárnál szenvedett, Európában addig még sohasem sújtotta a törököt. Hajóhada, nagyszerű tüzérsége, lovas és gyalog hadainak javarésze ott veszett, s ha akadt volna valaki, ki a háborút folytatja, az európai török uralmat könnyen válságba dönthette volna.
A nándorfehérvári győzelem hírére László király visszatért az országba,
még pedig azzal az eltökéléssel, hogy folytatja a háborút, mi czélból nehány ezer külföldi fegyveres csatlakozott hozzá. A király tényleg levonult a délvidékre s októberben Futakon időzött. Csakhogy teljesen Czillei s a Hunyadiak többi ellenségei hatalmába került, kik folytatni akarták ugyan a háborút, de nem a török, hanem Hunyadi özvegye és árvái
ellen. A gyászoló családra akartak törni, azt akarták kifosztani. Így a török háború abban maradt, de annál erősebb és elkeseredettebb, nyílt vagy
alattomos harcz indult meg a Hunyadiak ellen, melyet a dús vagyonukra
áhítozó Czillei Ulrik vezetett, kit a kiráiy a sereg fővezérévé nevezett ki.
Czillei a táborban levő pár ezer német keresztest arra akarta használni, hogy Hunyadi László kezéből magához ragadja a királyi várakat, első sorban Nándorfehérvárt.
A király azonban még nem mert a Hunyadiakkal nyíltan szakítani és általános kibékülés jött létre a király, a királypártiak és a Hunyadi-ház között.
Hunyadi László megegyezett Czillei vei is, atyjául fogadta s érvényesnek ismerte el a két család közt régebben kötött szerződést öcscse, Mátyás és Czillei leányának összeházasítása tárgyában. László megígérte a királynak, hogy kiadja a kezén levő királyi várakat, köztük Nándorfehérvárat, ahová a király személyesen fog elmenni, hogy átvegye.
Hunyadi Lászlónak nem volt oka Czillei ellen ármánykodni s annál kevésbbé gondolhatott arra, hogy életére törjön, mert tudhatta, hogy a király véres bosszút fog nagybátyja és kegyencze bármi megsértéséért állani. Ellenben Czilleit a kibékülés
nem elégítette ki, mert ő a Hunyadiak vagyonára áhítozott. Folytatta tehát fon
dorlatait.
Közelgett a nap, hogy V. László Nándorfehérváron megjelenjék Hunyadi László és Mátyás előre siettek Nándorfejérvárra, hogy illően fogadhassák a királyt.
Mielőtt Hunyadi László Nándorfehérvárra megérkezett volna, emberei gyanús alakot fogtak el. Czillei hírvivője volt és Brankovicsnak vitt levelet, amely így szólt: „Kfedves apósom, nemsokára két olyan labdát fogok küldeni, minővel nem minden fejedelem játszhatik, értsd a két Hunyadi fejét. Czillei.“ kíséretével együtt; hanem amikor a német és cseh hadak akartak bevonulni, felvonatta a várhidat és azt mondta a meglepett királynak, hogy magyar várban csak magyar katonaságnak van helye. A király kénytelen volt belenyugodni. Az este azután vidáman telt el; mikor mindenki aludni tért, Hunyadi László néhány barátjával tanácskozott, megmutatta nekik Czillei levelét és azok azt tanácsolták neki, hogy kérje számon Czilleinek ezt a tettét.
Reggel Hunyadi László magához kérette Czillei Ulrikot. Mihelyt Hunyadi László barátai észrevették, hogy Czillei Lászlónál van, rögtön a szomszédos szobákba gyűltek.
Hunyadi László pedig keserű hangon tett szemrehányást Czilleinek, hogy mindég ellensége volt a Hunyadi-háznak. Szemrehányást tett neki, hogy tőrbe akarta csalni atyját, most pedig mindkettőjük ellen forral pokoli gazságot; de most már nem tagadhatja: Íme, itt a levél, amely árulója lett. Czillei Ulrik, mikor látta, hogy teljesen leálczázták, félt a Hunyadi fiuk bosszújától és hirtelen meg akart előzni mindent.
Hunyadi Lászlónál nem volt fegyver, Czillei gyorsan kirántotta kardját és Lászlóhoz
csapott, aki azonban nagy pecsétgyűrűjével felfogta a csapást. A zajra berohantak
László barátai és felkonczolták Czilleit.
Hunyadi László maga sietett V. László királyhoz és elmondta neki a történteket.
A Hunyadi-ház barátai most a király elé járultak és mind egyhangúlag azt igazolták, hogy nem Hunyadi a király ellensége, hanem Czillei volt az, aki gyűlöletessé tette a királyt és kormányát az országban.
V. László jól megtanulta Czilleitől a színlelést: Czillei halála miatt legkevésbbé sem mutatott haragot, sőt kinevezte Hunyadi Lászlót az ország főkapitányává. Hogy bizonyítsa, hogy nincs szívében harag a Hunyadiak ellen, megígérte, hogy a temesvári kastélyukban vendégük lesz s meglátogatja ott anyjukat.
Pár nap múlva Temesvárott volt a király, ahol az aggódó Szilágyi Erzsébetnek a megnyugtatására a király a templomban ünnepélyesen megesküdött, hogy a Hunyadi fiukon Czillei halála miatt bosszút nem fog állani:
„Itt az oltár előtt esküszöm a szent ostyára, hogy nemcsak bántódástok nem esik, de testvérekül fogadlak mindkettőtöket." > K
Temesvárról a király Budára tért vissza, ahová Hunyadi László is elkísérte.
Alig volt V. László Budán, itt a Hunyadi-ház ellenségei ismét folytatták a gyanúsítást, azt hajtották, hogy Czilleinek a halála nem olyan véletlen eset volt, ezt Hunyadi László már előre jól kieszelte, mert meg akarta fosztani a király trónját a leghatalmasabb támaszától. Most már elhárították ők az útból a legnagyobb akadályt, ami a király megrontását czélzó terveiknek útjában állott, most már könnyű lesz a trónt megdönteniök.
Az ilyen ármánykodás addig folyt, míg V. László beleegyezett Gara tervébe, hogy mindkét Hunyadi fiút elfogatja és ártalmatlanná teszi.
Fel kellett tehát hozatni Mátyást is Budára. A király magához kérette Lászlót és felszólította, hogy hívja fel Budára Mátyást, mert hiányzik környezetéből, pedig mindig szerette.
Hunyadi Lászlónak sejtelme sem volt a gaz fondorlatokról, melyeket ellene folytattak és azonnal hivatta Budára Mátyást.
A meghívást gyors futár vitte Mátyáshoz.
Szilágyi Erzsébetnek a lelkében azonban rossz sejtelmek ébredtek és kérte Mátyást, ne menjen Budára, amíg László el nem jön onnan.
— Emlékezzél fiam atyád szavára: mind a ketten soha se legyetek egyszerre az udvarnál.
— Anyám, bátyám a családfő, szava parancs és a király megesküdött, hogy nem esik bántódásunk; én bízom a király esküjében és indulok Budára.
Előre küldött futár jelezte Hunyadi Lászlónak, hogy mely nap érkezik Mátyás.
Pest falai alatt táborozott Hunyadi Lászlónak ezerkétszáz fegyverese, ezek közül László néhányat maga mellé vett és Rákosig eléje ment Mátyásnak.
A két testvér boldogan ölelte meg egymást. A fegyveresek egyike megkérte Lászlót, hogy kísérje Mátyás urat a táboron keresztül Budára, nagy öröme telnék benne a tábornak, ha láthatná Mátyás urat.
László teljesítette a fegyveresek kérését és a táboron át lovagoltak Budára. Az egyik fegyveres előre robogva, hírül adta ezt a tábornak és az egy perez alatt lóháton sorakozva fogadta Mátyást és harsogó éljenzés közben kísérte egész a Dunáig.
217
Mátyás azonnal tisztelgett a királynál, aki látszólag szívesen fogadta.
Tehát mind a két Hunyadi fiú Budán volt. Az ellenségeik most végre rábírták a vonakodó királyt a merényletre. Különösen, mikor a Giskra cseh vezér hadai is megérkeztek Buda alá, mert most már könnyen megnyugtathatták a királyt, hogy ha a merénylet miatt lázadás támadna is, Giskra serege hamar elfojthatja azt.
Márczius tizennegyedikére a Hunyadi-ház ellenségei a király köré gyűltek és délután felhívatták a király nevében á palotába Hunyadi Lászlót és Mátyást, valamint a Hunyadiak hű embereit, Bodó Gáspárt, Vitéz Jánost és többeket.
Hunyadi László ravatala. László menyasszonya lopva koszorút tesz a halottra. - Madarász Viktor festménye.
Mihelyt a két Hunyadi fiú belépett a palotába, az őrség azonnal elfogta őket és börtönbe hurczolta. Ugyanez lett a Hunyadiak barátainak a sorsa. A királyi párt emberei azonban mégis féltek és azonnal bezáratták a budai vár kapuit és felhúzatták a felvonó- hidakat.
Ez nagy feltűnést keltett, egy-két vitéznek sikerült még idején kiosonnia a várból és sietett át Pestre. Budán is híre járt a merényletnek, azonnal félreverték a harangokat, a lakosság izgatottan futkosott.
Pesten riadót fuvattak László táborában és az ezerkétszáz fegyveres sietett
Budára, de mire a Dunához értek, már nem szánhattak át, mert királyi parancsra az
összes hajók a budai oldalon állottak
Az elfogatás után pár perczczel fiatal pap lélekszakadva futott a pápai követhez és elmondta a történteket. A pápai követ azonnal a királyhoz sietett, de nem bocsátották be. A követ látta, hogy itt valami merénylet történt, de hogy a Hunyadi fiuk élete
hamarosan veszélyben forogna, azt nem gondolta: csak attól tartott, hogy hosszas fog
A pápai követ azonban nem ismerte a Hunyadiak ellenségeit és azoknak gyűlöletét. Rögtön ítélőszékké alakultak, teljesen mellőzték a törvényes igazságszolgáltatás formáit, csak kimondták a Hunyadiakra az ítéletet. Miután ez a gaz ellenségekből összeállóit bíróság meghozta a határozatát, felvezették a két Hunyadi fiút és kihirdették előttük az ítéletet:
„Hunyadi László és Mátyás a trón elnyerésének vágya által indíttatva, az atyjuk lelkében megfogamzott tervet megérlelve, a király és tanácsosai életére törtek; ezért ők vést szőttek, de nem vesztette el nyugalmát.
Tiltakozott a bíróság és az ítélet ellen. Ez a bíróság mely csak ellenségeiből alakult, melynek egyetlen törvényes kelléke sem volt meg, jogosulatlan; azért követeli, hogy engedjék meg neki, hogy védje magát. A vádlottnak joga van a védelemhez, a bíróságnak azonban nincsen joga ahhoz, hogy vádló és bíró legyen egy személyben. Követelte, hogy a király elé vigyék, és ha a gazság ellen nem tudja megvédelmezni életüket, tisztázni akarja a lelkiismeretlen ítéletnek azt a gyalázatát, melylyel atyát illették. A válasz az volt, hogy a vádak bebizonyultak. Az ítélet áll! — szólt Gara nádor és intett az őröknek, hogy vigyék a két Hunyadi fiút vissza a börtönbe.
Hunyadi László figyelmeztette Garát, ne merészelje gaz tervét végrehajtani, ha nekik csak hajuk száluk görbül, az egész ország fogja számadásra vonni és reszkessen a nemzet felzuduló haragjától.
Az őrök körülfogták a Hunyadi fiukat és visszakisérték őket a börtönbe.
Gara az ítélettel V. Lászlóhoz sietett és kérte, hogy írja alá a két fiúnak, Vitéz
Jánosnak és Bodó Gáspárnak halálos ítéletét. Hanem, bármennyire tudott is hatni
Gara nádor Lászlóra, nem tudta rávenni, hogy mind a négy Ítéletet aláírja. A négysze
res kivégzéstől megborzadt a király és csak Hunyadi László ítéletét irta alá.
Egész éjjel lázas futkosás volt a palotában. A gazok magok is félve néztek a ki
végzés elé; a Szt.-György-téren pedig fejszék csapkodása és balták kopácsolása volt hallható. Másnap már korán elzárták a teret; a lakosság csakhamar elözönlette az utczákat a tér minden oldalán.
Nagy és erős őrizet alatt vitték ki Hunyadi Lászlót a vérpadhoz. A teljesen vörösbe öltözött bakó elfoglalta a helyét, a királyi palota ablakában megjelent V. László, Gara és a Hunyadi-ház többi ellensége.
Hunyadi László ugyanabban a ruhában lépett a vérpadra, melyet a király akkor
ajándékozott neki, mikor Temesváron megesküdött, hogy bántani nem fogja.
Hunyadi László büszkén állott meg a vérpadon, és mikor letérdelt és lehajtotta
fejét, a nép ajkán zúgó moraj keletkezeit. A bakó sújtott, de Hunyadi László feje nem hullott le. Még kétszer sújtott a bakó és Hunyadi László még mindég élt.
A harmadik csapás után László felállott és hangosan szólt:
„Én ártatlan vagyok, de ha bűnös volnék is, szokásaink értelmében e perczben szabad vagyok, a törvény is tiltja a negyedik vágást."
Hunyadi előre akart lépni, de hosszú palástjában megbotlott és elesett. Gara le
kiáltott a hóhérra, hogy vágjon, a bakó negyedszer is sújtott és Hunyadi László feje lehullott.
A néptömeg lázongó morajban tört ki: a király pedig halotthalványan, megborzadva támolygott vissza szobájába.
Ekkor sikerült a pápai követnek hozzá bejutnia és rémülten kérdezte tő'e
„mit tettél, az ország és a kereszténység első bajnokának a fiát ölted meg; de vigyázz, ha meg nem állsz a vérengzésben, kimondom rád és környezetedre az egyházi átkot; nemcsak a magyar nép fog feltámadni ellened, hanem fél Európa fog sietni, hogy ezt a gyalázatot rajtad megboszulja“.
A király rémülve ígérte meg, hogy Mátyásnak nem lesz semmi baja; parancsot
adott, hogy Mátyásról vegyék le a bilincseket és csak könnyű fogságban tartsák.
Vitéz Jánost pedig szabadon bocsátotta, csak ép az esztergomi érsek felügyeletére bízta. Persze a megesett gyalázatot már nem lehetett jóvá tenni. Mint a futó tűz, terjedt az országban a rémhír és mindenütt felháborodást keltett.
Az idegenek is részvéttel, fájdalommal, felháborodással hallották Hunyadi László kivégeztetésének hírét; mily fájdalmat, mily kétségbeesést és határtalan bosszúvágyat
ébreszthetett e hir a szerető anya, Szilágyi Erzsébet szívében!
Megérkezett hozzá bátyja, Szilágyi Mihály. Bátyja láttára Hunyadiné egyszerre át
alakult , a fájdalom helyét két más érzés foglalta el: először a rettegés Mátyás életéért, másodszor a bosszú megölt fiáért.
Hunyadiné háza minden kincsét, vagyonát Szilágyi Mihály rendelkezésére bocsátotta; felszólította, hogy gyűjtsön gyorsan hadat és induljon Budára; az úton pedig — a merre a király gaz tanácsosainak a birtokát éri — pusztítson, mint a vész; hadd rémüljenek meg ott fenn s ne merjék Mátyást bántani. Hozza el megmaradt fiát, kedves kisebb fiát, Mátyást. Szilágyi biztatta Hunyadinét, hogy ne féljen: mint a vihar száguld végig az országon, nem lesz bátorságuk Mátyást bántani, már is a fél ország áll talpon.
Valóban egyre érkeztek Hunyadvárra a Hunyadiak barátai embereikkel.
Megérkezett Budáról Hunyadi László bandériuma, és esküvel fogadta: hogy ha bár utolsó emberig el kellene veszniük, mégis megbosszulják uruk halálát; csak vezesse őket Szilágyi, ahogy legjobbnak látja. Megmozdultak a felvidéken is az urak és rövid idő múlva hatalmas sereg indult Buda felé.
A király megrémült és követeket küldött Hunyadvárra alkudozni. Szilágyi Erzsébet büszkén utasított vissza minden alkudozást. Szilágyi Mihály pedig — amint megígérte — zugó áradatként ment végig az országon és, ahol a gaz tanácsosok földeit érte, azokat elpusztította.
Ekkor aztán fejét vesztette Budán a királyi párt és V. László nem tudott okosabbat tenni, mint futni; Bécsbe futott, de magával vitte Mátyást. Most azonban Szilágyi Erzsébet, hogy fiát az ország határán túl tudta, megijedt, féltette fia életét. A király újabb követet küldött hozzá béker.jánlatokkal. Szilágyi Erzsébet elfojtotta a bosszú érzetét és inkább fia életét akarta biztosítani és alkudozásokba bocsátkozott, de az al
kudozásoknak nem volt eredményük.
Mátyás ezalatt Bécsben fogságban volt. Őrei rosszul bántak vele és gúnyosan
„Magyar király“-nak csúfolták. Mátyást azonban nem törte meg a sok csapás, hősie
sen tűrte sorsát, csak egy ízben, mikor haragját nem bírta már fékezni, mondta az őröknek: „Várjatok, leszek én még a ti királytok is.“
V. László csakhamar Bécsből is távozott és Prágába ment, oda várta a mennyasz- szonyát, a franczia herczegkisasszonyt. Ki volt tűzve a menyegző napja is, arra Mátyást is elhozatta Bécsből.
Épen évfordulója volt annak a napnak, melyen V. László megesküdött TemesvárodA hogy a Hunyadi fiukat bántani nem fogja. Prágában a király nagy ünnepséget tartott, de mikor legjobb kedvében kiürítette poharát, egyszerre elhalványult, rosszul lett s rövid kínlódás után meghalt. Ez az eskü évfordulóján történt.
Ekkor érkezett meg Bécsből Mátyás, de az ellenséges király helyett már szerető
öleléssel várta Podjebrád, aki Hunyadi Jánosnak barátja volt.
V. Lászlóval megszűnt az első Habsburgok uralma Magyarországon. Gyermekei
nem maradtak s így a szabad királyválasztás joga visszaszáll! a rendekre. Az utóbbi
két évtized szomorú tapasztalata, a két Habsburg-királynak uralkodása kimutatta
azt, hogy Bécsből Magyarországot kormányozni nem lehet s hogy Ausztria, Csehvagy Lengyelország birtoka nemcsak, hogy nem gyarapítja, hanem egyenesen megbénítja a
magyar király hatalmát. V. László halálakor már fegyverben állt az ország nagy része.
A tömegeknek semmi áron sem kellett idegen trónjelölt: ők a magyarság köréből
akarták az új királyt, s az ifjú Hunyadi Mátyás nevét írták zászlójukra.
A királyi hatalomra azonban mások is törekedtek: Gara nádor és Újlaki. Ezek, hogy a Hunyadi-párt győzedelmét meghiúsítsák, hamar kihirdették a királyválasztási gyűlést és azt hitték, hogy a kemény téli hidegben a köznemesség, amely a Hunyadiház főtámasza volt, nem igen fog feljönni Budára; pedig eljöttek.
Podjebrád közölte Mátyással: hogy Magyarországban királyválasztás készül és ő is a jelöltek között van. Újlaki, az ő rokona, szintén szeretne király lenni és ajánlatokat
tett neki, hogy segítse őt Mátyás ellen. Ő azonban Mátyás atyjának jó barátja volt, tehát az ő barátja is akar lenni. Hajlandó készségesen támogatni Mátyást, szoros szövetségre lépni vele s mindent elkövet, hogy pártja győzedelmeskedjék. A Magyaror
szágon állomásozó cseh kapitányokat mind az ő szolgálatára rendeli s hiszi, hogy Mátyás győzni fog. Mindezért csak azt kívánja, hogy Mátyás is legyen az ő szövet
ségese, frigyese. Azután pedig felajánlotta neki leánya kezét.
Mátyás felismerte a frigy előnyeit és Katalin halvány arcza szivét is meghódította.
Elfogadta Podjebrád ajánlatát és megállapodásukat szerződésbe is foglalták.
Ezalatt elérkezett a királyválasztás ideje. Már jóval ezelőtt nagy táborba gyűlve
állomásoztak a köznemesek Rákos mezején, ahol nagy máglyatüzek körül melegedtek és úgy tették elviselhetővé a nagyon kemény hideget. Szilágyi Mihály a választás napján a keményen befagyott Duna jegére állította 40.000 emberből álló seregét.
Pest kora reggeltől talpon volt, minden a Dunán és a Duna partján tartózkodott, a templomokban meséket és imákat mondtak, hogy a választás a nemzet óhaja szerint sikerüljön. Fent Budán a tanácskozás azonban nagyon hosszúra nyúlt. A köznemesség nyugtalankodni kezdett, valami csínytől tartottak és egyre nagyobb csoportok hangosan kiáltották: Éljen Mátyás király! Amint ezt a Duna jegén álló és türelmetlenkedő hadsereg meghallotta, egyszerre elkapta a kiáltást és csakhamar 40.000 ember ismételten egyszerre harsogta: Éljen Mátyás király!
A főrendek féltek, hogy a türelmetienségnek rossz következményei lesznek és erre a nagy éljenzésre hamar befejezték a tárgyalást és kikiáltották Mátyási királynak.
Az egész város éljenzésbe tört ki e hírre, megkondultak a harangok és leírhatatlan volt a lelkesedés. Az ország minden részébe futárok siettek és ütjük mentén hirdették, hogy győzött az ország óhajtása: magyar vérből került király a trónra.
A királyválasztó gyűlés Szilágyi Mihályt kinevezte öt évre az ország kormányzójává és megbízta, hogy követséget küldjön Mátyásért és szerezze vissza Frigyes német császártól a koronát, ha nem lehet békés úton, akkor fegyverrel.
Podjebrád György a Morva folyóig eléje ment Mátyással a magyar követségnek, melylyel Strasnics városában találkoztott. Mikor a magyarok Mátyás deli alakját megpillantották, szűnni nem akaró örömkiáltásokba törtek ki.
Mátyás útja a Morva partjától egész Budáig folytonos diadalmenet volt, a városok és falvak lakossága ünneplőben'várta, diadal-énekkel fogadta és imákkal kisérte útját tovább. Budára február 14-én érkezett meg, ahol a főrendeknek tudomására hozta, hogy választott menyasszonyt és nemsokára királynét ad az országnak. Ezután felhívta az ország lakosságát, hogy osztoznék örömében, amely őt Budára visszatérve eltölti.
Mátyás még az ünnepségek alatt elment bátyjának jeltelen sírjához; majd felvétette tetemét és ünnepélyesen elszállította Gyula-Fehérvárra, hogy megdicsőült atyja hamvai mellett aludja örök álmait.
Marszeilyi kikötö a XV. században.
HÁBORÚK ITÁLIÁBAN.
Az európai nagy államok a XV. század második felében, nagy változáson mentek keresztül. A társadalom, a kormányzás olyan alakjához tér ismét vissza, melyet a római birodalom összeomlása látszólag végképp eltemetett: a korlátlan királyi hatalomhoz. Ez volt ennek a nagy forradalomnak politikai oldala, de e mélyreható változás kiterjedt a szellemi életre is, megváltoztatta a művészeteket, tudományt és irodalmat, sőt Európa egyik felében a hitet is.
A nagy átalakulásnak, mely a nép minden gazdagságát s erejét a király rendelkezésére bocsátja, természetes következménye, hogy a királyok megkísérlik országuk megnagyobbítását. A hűbéres háborúkra tehát a nagy
európai háborúk következnek, aminthogy az urakat a királyok váltották fel a hatalomban.
Ezek az első európai háborúk, melyeket itáliai háborúk neve alatt ismer a világtörténelem, mert annak birtoklása körül folytak, képezik az új kor második korszakát.
Francziaország elsőnek tért át a hűbér-uralomra: gyönge királyaival, büszke báróival, számtalan várkastélyával; de ugyancsak Francziaország volt az első, a mely a hűbérkorszakból u] és hatalmas alakban ismét kilépett. XI. Laj o s így szólt a hűbérurak elleni nagy csatájában:
— A génuaiak nekem adják meg magukat s én az ördögnek adom őket.
De miután a csatát megnyerte s a belső rendet helyreállította, kifelé fordította tekintetét az ország határán túl, ha egyébért nem, már azért is, hogy a nagyok figyelmét másfelé terelje s hogy a katonai fegyelem utján politikai engedelmességre is nevelje őket.
A külső ténykedés XI. Lajos halála után szükségessé vált Franczia- országban. Fia nem tartozott azon emberek közé, akik a körülményeknek ellenállának s fölöttük uralkodni tudnak; abban az irányban indult tehát, amerre azok őt hajtották. Sajnos — Itália, Francziaország, sőt Európa szerencsétlenségére ez irány rossznak bizonyult.
XI. Lajos óvakodott attól, hogy érvényesítse azokat a jogokat, melyek az Anzsu-ház révén Nápolyra megillették. Utóda, VIII. Károly átkelt a hegyeken, hogy érte néhány kardvágást megkoczkáztasson. Öreg, tapasztalt politikusok hasztalan kisérlették meg erről lebeszélni. Itália különben maga dobta magát Francziaország karjaiba. Lajos, akit a nápolyi király fenyegetett, segítségül hívta VIII. Károlyt, mások is hívták, így Szalüsz márki, a nápolyi bárók és Szavonarola, valamint azok a bíborosok, akik Sándor pápa ellenségei voltak.
De Francziaország szempontjából ily távoli kísérletre a pillanat rosz- szul volt megválogatva. A szomszéd hatalmak, melyek Bretánynak a koronához csatolása miatt elégedetlenek voltak, újra ligát alkottak. A Tudor ház alapítója, VII Henrik nagy angol sereggel szállt partra Kaiéban; Miksa főherczeg megtámadta Artoa tartományát; a spanyol király, Katolikus Ferdinánd pedig megígérte, hogy átkel a Pireneusokon. De VIII. Károly égett a vágytól, hogy kalandos vállalatába foghasson; inkább tárgyalt a harcz helyett. VII. Henriknek 720,000 aranytallért ígér, mire az újra hajóra száll, Miksával megköti a szenliszi szerződést, a melynek alapján ez fia számára visszakapja Artoát, a Frans-Komtét és Sarolét, melyeket XI Lajos hódított meg; Katolikus Ferdinánddal megköti a narbonni szerződést s visszaadja neki Ruszilyont és Szerdanyt, anélkül, hogy még csak a pénzt is visszakövetelné, melyet annak idején érte adott s daczára Per- pinyan tiltakozásának, mely franczia akart maradni. Ezek mind határtarto-
Vili. Károly íranczia király képe. A XV. századból való ismeretlen festő müve.
Hiányok voltak, tehát a királyság védelmének fontos tényezői, mert hiszen elzárták a Pireneusokat, a Jurát és a Szommot. Mit törődött azzal VIII. Károly! Itália meghódítását biztosra vette; utána arra számított, hogy nápoly- ból átmegy Görögországba s elkergeti a törököt Konstantinápolyból s hogy végül Jézus Krisztus sírját sikerül majd egy megalapítandó jeruzsálemi királyság védelme alá visszahelyezni. Ily kalandos tervek tették lehetetlenné, hogy erejétFrancziaország belső viszonyainak javítására fordíthassa.
1494 nyarának vége felé hatalmas sereg állt harezra készen az Alpok lábánál: 3000 lándzsás vitéz, 6000 breton Íjász, 6000 gaszkonyi kopjás, 8000 svájezi és 50,000 rendes gyalogos 150 ágyúval. De azért sok minden hiányzott az ilyen nagy vállalkozáshoz. Nem volt sem elég élelmiszer, sem társzekér s a mi a legnagyobb baj, úgyszólván semmi pénz.
A nápolyi király fivérét hajóhaddal Livorno és Piza ellen küldte, fiát pedig erős hadsereggel az Apenninek túlsó lejtőire, hogy így a tengeren és szárazon meglepetések ellen egyaránt biztosítva legyen.
Az orleáni herczeg összeszedett néhány hajót Marszelyben s megverte a nápolyi hajóhadat Rappallónál; a szárazföldi hadsereg, mely látta, hogy itt komoly háború készül, be sem várta a franczia elővéd érkezését. Ret- tegés.fogta el az egész félszigetet. Visszaemlékeztek a barbárok berohanásaira.
VIII. Károly szeptember 2-án átlépte a hegységet. Pénze már elejétől fogva sem volt. Miután kitánczolta és kimulatta magát a szavojai herczeg- nével és Montferrat márkinéval Turinban, kölcsönkérte brilliánsaikat, hogy útját folytathassa. Génuában kölcsönkért 100,000 frankot. Egy ideig betegen feküdt Asztiban, a hol Lajos utolérte, majd meglátogatta Galéaszt, aki a páviai kastélyba volt bezárva. Lajos egész birtokán át a toszkánai határhoz vezette a hóditót. Néhány nappal később meghalt unokaöcscsé. Általánosan azt hitték, hogy így vásárolta meg a jogot, hogy a szerencsétlent megmérgezhesse s helyét elfoglalhassa. Szarzan és Pietra-Szanta erősségek megállították a franczia hadsereget. Medicsi Péter fölajánlotta őket, mert azt hitte, hogy így megmaradhat Firenze birtokában, melyet Szavonarola ellene föllázitott. Pétert azután, mikor Firenzébe visszaérkezett, a népe elkergette. De a szerzetes-néptribun, aki VIII. Károlyban Isten küldöttét látta; a kinek hivatása, hogy Itáliát megbüntesse: fölkereste a fiatal királyt és bevezette a városba. Mint hóditó lépett be oda s hadisarezot akart kivetni a népre. Mikor megtagadták, fenyegetőzött.
Rómában az urak és a bíborosok, akiket VI. Sándor sanyargatott, mint szabaditót fogadták a franczia királyt és sürgették, hogy tegye le a becstelen pápát, aki az angyalvárba menekült. VIII. Károly a rozoga várra irányittatta ágyúit, mire a pápa hűsége biztosítására tuszul fiát, Bordsa Czézárt adta oda neki, azonkívül Bajazet szultánnak nála lévő fivérét. Nehány nappal később Bordsa megszökött, Zizim török herczeg pedig, akit már átadása előtt megmérgeztek, hirtelen meghalt.
Végre Nápoly határára értek a francziák. I. Ferdinánd meghalt, fia Alfonz, aki szörnyen megrémült, leköszönt. Az új király, II. Ferdinánd bátrabb volt s harczolni akart. De mindenki elhagyta s így menekülnie kellett. VIII. Károly és hadserege 1495 február 22-én vonult be a fővárosba valóságos virágeső közepette. E gyors hódítás hire elrepült a tengeren túlra s a görögök már harczra készen várták megszabadítójukat: a frankok királyát.
Ám alig vonultak be Nápolyba, a hódítók nem törődtek már csak az élvezetekkel. VIII. Károly Nápoly királyának koronáztatta magát, egyúttal a kelet császárának s Jeruzsálem királyának is. Bíborral vállán, kezében arany földtekével jelent meg az ujjongó nápolyiak előtt, s ünnepségeket rendezett. Társai fölosztották maguk között a nagy birtokokat s feleségül vették a szép örökösnőket, az ország nemeseinek kárára. De két hónappal később, Konstantinápoly és Jeruzsálem jövendő meghódítója egy este levelet kapott velenczei követétől, Komén Fülöp történetírótól, aki értesítette a királyt, hogy Európa uralkodói hatalmas ligát alkottak ellene, hogy Itáliában körülzárják és Francziaországot eredeti határai közé szorítsák. Katolikus Ferdinánd, Miksa, VIII. Henrik voltak a szövetségesek; maguk az itáliaiak, így Lajos, VI. Sándor, Velencze is tagjai voltak a szövetségnek. Az olasz hatalmaknak 40,000 embert kellett a Pó völgyébe küldeniök, míg a többi szövetséges a franczia határokat támadja meg. Az orleáni her- czeget már is szorongatták Novarában.
Sietni kellett. Károly 11,000 embert hagyott Monparnzié Zsilbertnek, akit Nápoly alkirályának nevezett ki s a többivel az Apennineken átvágott. Álig tudtak keresztül vergődni a pontremolii szűk szoroson. A svaj- cziak maguk húzták az ágyukat és maguk a nemesek is czipelték a lövő szereket. A hegyek túlsó lejtőjén megpillantották a Taro völgyében a szövetségesek hadseregét, csaknem 25,000 embert, kik elzárták az utat. A francziák alig voltak 10,000-en. Károly mégis az előrenyomulásra szánta magát. Mialatt elővédje a Taro hosszában haladt előre, megtámadták hátvédét, mire ő hirtelen szembefordult a támadókkal. Egy óra alatt 3500 ellenfél födte a csatateret. A fornui győzelem megnyitotta a francziák előtt a visszavonulás útját (1495 julius 6).
Károly hazatárte után nem törődött Itáliával, semmit sem tett könnyű hódítása megtartása érdekében. Monpanzié Zsilbert pedig, ez a bátor, de kényelemszerető ember, nem kért segítséget. II. Ferdinánd kis sereggel indult el Szicziliából, meglepte Nápolyi a fornui csatát követő napon s Mon- panziét körülzárta Atellában, ahol az pestisben elhalt. A rábízott sereg töredékei erre visszatértek Francziaországba.
Alig szabadult meg Itália, ismét szétszakadozott; kitört a polgárháború és újra idegen beavatkozást okozott. Lajos segítségül hívta Miksa császárt, aki kis seregével át is kelt az Alpokon, megtámadta a firenzieket, de Livorno
VI. Károly egyik fivérének unokájára, aki a trón méltó örökösének bizonyult. XII. Lajos szeretetreméltó s szellemes családból való volt. Nagyapja remek, hires lovag volt, apja költő, nagybátyja Dünoa, VII. Károly legbátrabb hadvezére s egyike a legnépszerűbb embereknek. Lajos nem volt különös tehetség, de végtelenül jószivü. Uralmát az adó leszállításával kezdte s visszautasította a trónralépése örömére fölajánlott 300,000 font nemzeti ajándékot.
Hogy VIII. Károly özvegye bretanyi herczegségét ne vihesse más családba, feleségül vette (1499). Sajnos ő is csakhamar elődje hibájába esett.
Mint VIII. Károly jogainak örököse Nápolyra, mint Viszkonti Bálint unokája, Milánóra is igényt tartott, melyet Szforza Lajos bitorolt akkor. Elhatározta, hogy érvényesíti jogát. A velenczeieknek odaítélte Kremonát és Kiodsát, Firenzének a föllázadt Piza leverését. Bordsa Czézár már megkapta egyik franczia herczegséget. Trivulsz, XII. Lajos olasz származású hadvezére 8000 lovassal és 12,000 gyalogossal jelent meg Milánó előtt, melynyomban megnyitotta kapuit. Szforza Lajos Tirolba menekült 1499-ben. Trivulsz azonban üldözte ellenfeleit, s ezért Sforza Lajos újra remélhette, hogy visszanyeri, amit elvesztett. Vissza is tért egy sereg német és svájczi kalandorral, meglepte Milánót s elkergette a francziákat. De XII. Lajos új hadsereggel jött s 1500-ban Novara mellett találkozott vetélytársával. Szforza Lajos svájcziai nem akartak honfitársaik ellen harczolni, akik a franczia hadseregben szolgáltak. Szforza Lajos most már csak a maga személyét szerette volna megmenteni, de egy svájczi elárulta, mikor kocsis ruhában menekülni akart. Francziaországba küldték s bezárták a lósi kastély egyik börtönébe, ahol is, mikor 12 évi fogság után tudatták vele, hogy ismét szabad, örömében meghalt.
Milánó után XII. Lajos Nápolyra vetette szemét. Először is biztosítottaelleni elkeseredésében a francziáknak kiszolgáltatta Nápolyi és XII. Lajos kezébe adta magát, aki békés tartózkodást biztosított neki a Loár partjain (1501).
E hódítás után, az osztozkodás nem ment olyan simán. A spanyolok és francziák összevesztek az adó fölött, melyet a nyájak után fizettek. Ezek királyság legbiztosabb jövedelme. Nemur alkirály, aki túlerőben volt, Barletta városába szorította Gonzaloszt (1502). De Katolikus Ferdinánd megbízta vejét, Szép Fülöpöi, hogy tárgyaljon XII. Lajossal az ellenségeskedések beszüntetése ügyében, hogy azalatt erősítéseket küldhessen Gon-
XII. Lajos bosszút akart állni ez árulásért s két hadsereget küldött a Pireneusokon át, de siker nélkül; Tremoal alatt pedig egy harmadikat az Alpokon át, de szintén sikertelenül. Gaétában kénytelen volt magát megadni. A sereg romjait D’Arsz Lajos vezette vissza Francziaországba.
Attól lehetett tartani, hogy Nápoly elvesztésével Milánó is elvész. XII. Lajos,1504-ben a bloái szerződéssel lefegyverezte az ellenséget. Lemondott Nápolyról a németalföldi uralkodó javára, s ez: Károly főherczeg egyúttal Spanyolország és Ausztria örököse, feleségül veszi a franczia kapja hozományul. Súlyosabb szerződést alig lehetett kötni. De Francziaország tiltakozott is ellene és XII.
Lajos megragadta az első alkalmat, hogy kötelezettségétől szabaduljon. 1505-ben Katolikus Ferdinánd, aki megharagudott vejére, arra gondolt, hogy újra megházasodik s így megfosztja az örökségtől. Foa Zsermént vette el, XII. Lajos unoka- hugát, s ez a fejedelem egy új szerződésben ismét lemondott
Nápolyról, unokahuga javára, amivel megszegte Klód házassági szerződésének egyik kijelentették, hogy Burgundia és Bretany a korona birtokainak el nem választható részei, s arra kérték a királyt: adja leányát, Klódot, a valószínű trónörököshöz, Ferencz, angulémi herczeghez feleségül. XII. Lajos beleegyezett, hisz maga is csak ezt akarta. Sem Miksa, sem Ferdinánd nem tiltakozott, úgy hogy XII. Lajos a következő évben haddal kényszeritette endelmességre a fellázadt Génuát.
Bordsa bukása, mely VI. Sándor pápa halála után bekövetkezett, súlyos bajokat hozott a pápai birtokokra. A fejetlenség újra kitört, nyomában a polgárháború, a fosztogatások, mészárlások. Ily viszonyok között lépett II. Gyula pápa a trónra. Elkeserítette hogy idegen az úr a félszigeten s elhatározta, hogy kiteszi közülök azokat, akiket ő barbároknak nevezett. De egyúttal azt is akarta, hogy a majd felszabadított Olaszországban a Szentszéké legyen az első hely. Ehhez első sorban vissza kellett szerezni a pápai birtokokat, melyeket Velencze tartott elfoglalva. Tehát ezen kezdte. De ez a politika, mely előbb a velenczeieket akarta megalázni a „barbárok“ segítségével s aztán ezeket megint másokkal elűzni, nagyon ingatag alapokon nyugodott. II. Gyula el akarta venni Italiát a francziáktól, hogy a spanyoloknak juttassa. Az olaszok tehát csak gazdát cseréltek volna.
Velencze a saját hasznára fordította azokat a csapásokat, melyek Itáliát érték. Minden szomszédja panaszkodott rá. XII. Lajos sajnálta Kremonát, melyet nemrég átengedett neki s Brescsát, Bergamót, melyeket a milánói herczegség már korábban elveszített.
II. Gyula Ravennát, Szerviát, Riminit követelte; Miksa Veronát, Vicsenzát, Páduát; a birodalom Friault, Triesztet az osztrák ház nevében. Mind e féltékenység a kambréi szövetséghez vezetett Velencze ellen (1508 decz. 10). Néhány hónappal később a pápa átok alá vetette Velen- czét: tanácsát, polgárait s védelmezőit egyaránt.
XII. Lajos elsőnek indult el. 20.000 gyalogossal és 2300 lándzsással átkelt az Addán s 1509 május 14-én megverte a velenczeieket. Nyolcz-tiz ezer emberük maradt a csatatéren. Ez a győzelem egész a lagúnákig juttatta a francziákat. A köztársaságot csupán okossága mentette meg. Visszavonta minden városból a csapatait, s föloldotta híveit a hüségeskü alól. Ezek pedig most már azért is hívei maradtak. A tenger felől sebez- hetlen volt Velencze, most már a szárazföld felől is nyugodt lehetett. Arra várt, hogy ellenségei összeveszszenek.
II. Gyula elérte első czélját: hisz visszaszerezte a Romanya városait; most a másodikra gondolt: a barbárok kiűzésére s szövetségük daczára a francziákon akarta kezdeni. 1510 február 2-án fölmentette Velenczét az átok alól, majd rábírta Ferdinándot a kambréi szerződés megszegésére, megingatta Miksa hűségét s megvesztegettette a svájcziakat, akiknek XII. Lajos nem akarta fölemelni a zsoldjukat. Ezek a ferrarai herczeget, a fran- cziák szövetségesét és Génua városát nyomban megtámadták, bár siker nélkül. Lajos habozott, hogy a kereszténység feje ellen harczoljon-e? A franczia papság Túrban kijelentette, hogy a háború, mely nem a pápa, hanem a római államok ellen irányul, teljesen jogosult s a kiátkozásokat nem kell tekintetbe venni.
Kíméletlenül folyt a háború. Sómont a franczia csapatok élén meglepte Bolonya előtt a pápai hadakat. II. Gyula bátran védekezett, de a bolonyaiak árulása folytán vissza kellett vonulnia s aztán Kazalekió mellett teljesen
A spanyol Kardon Rajmond 12,000 emberrel csatlakozott a pápai hadakhoz. A velenczeiek erre szépen visszahódították elvesztett helyeiket, északról Sinner Mátyás vezérlete alatt 10,000 svájczi szállt alá a hegyek... ről, azonkívül minden oldalról fenyegették magát Francziaországot is. Foa Gaszton, az alig 22 éves nemuri herczeg vette át az itáliai hadsereg fővezérletét. Először visszavetette a svájcziakat 1511 deczemberében, aztán fölszabadította Bolonyát, melyet a spanyolok és a pápai csapatok szorongattak, 1512 április 11-én tönkretette a spanyolokat Ravenna mellett, de ez utóbbi csatában ő maga diadala közepette elesett. La Palisz foglalta el helyét, de nem pótolta. A rosszul vezetett franczia hadsereg visszavonult Kardon Rajmond serege elől, és ismét föladta Bolonyát s mögötte 20,000 svájczit talált, akik közben Szforza Lajos milánói herczeg fiát, Szforza Miksát visszahelyezték Milánó trónjára. Palisz visszavonult Piemontba. Ez alatt II. Gyula meghalt 1513 február 21-én. Utóda, X. Leó folytatta terveit. Újra megerősítette Maiinban a szent ligát, melyből azonban a velen- czeiek kiléptek s XII. Lajoshoz csatlakoztak. A liga tagjai elhatározták, hogy betörnek franczia területre.
gette, VIII. Henrik pedig nagy sereggel kikötött Kaiéban, mégis Itáliába küldte Tremoalt és Trivulszt. Ezek először is a svájcziakat Szforza Miksával együtt bezárták Novarába. Ám a svájcziak kirohanást intéztek s véres ütközet után elűzték az ostromló hadsereget. Északon Ginegat mellett a franczia sereg az angol sereggel állt szemben, melyhez Miksa hada is csatlakozott. A franczia sereg súlyos vereséget szenvedett; végül pedig
20,000 svájczi csaknem Dizsonig nyomult, ahol Tremoal csak sok pénzzel s még több Ígérettel tudta őket megállítani. Francziaország egyetlen szövetségese, IV. Jakab skót király sem harczolt nagyobb szerencsével. Az angolok szeptember 9-én megverték Flauden mellett s ő maga is elesett. XII. Lajos kénytelen volt tárgyalásokba bocsátkozni. A svájcziaktól már nem kellett tartania. Lajos megtagadta a pizai zsinatot, a mivel megnyerte a pápát s a császárral s az aragoni királylyal 1514-ben megkötötte az orleáni egyezséget. VIII. Henrik is letette a fegyvert, mert a londoni szerződés Turnét és 100,000 tallér évi járadékot biztosított neki tiz évre. A békét XII. Lajosnak az angol király nővérével, Máriával való házassága pecsételte meg. Ám XIí. Lajos nem sokkal ezután 1515 január 1-én 53 éves korában meghalt.
Huszonöt évi harcz után a francziáknak Itáliában egyéb emlékük a síroknál nem maradt. Igaz, II. Gyula pápa meghalt, de a spanyolok Nápolyban, az osztrákok Friaulban s Vicsenzában, a svájcziak Milánóban uralkodtak s az új franczia király nem akart belenyugodni a legutóbb kötött hátrányos szerződésekbe.
II. Gyula pápát 1503-ban választották meg pápának, nagy műveltségével, tudomány és művészetszeretetével, ritka katonai tehetségekkel is dicsekedett. Seregét mindig maga vezette és mint kiváló hadvezér maga intézte minden hadműveletét és az olasz városok közül többet meghódított és mikor a város megadta magát, ő volt az első, aki bevonult. Hires jelenet volt, mikor Mirandola falait átlépte, a hodoló város megbüvölten hullott előtte térdre. (L. 171 oldal).
Mig IL Gyulát az irodalom és művészetek nagy barátja: X. Leó követte, Francziaországban XII. Lajost a fiatal I. Ferenez váltotta föl a trónon. Ifjú, erőteljes, dicsőségre vágyó fejedelem volt, aki nyomban trónralépte után megszegte a hátrányos orleáni szerződést s elindult, hogy Milánót visszahódítsa. Szövetségesei: a velenczeiek, lekötötték a spanyol-osztrák csapatokat s így csak a svájcziakkal volt dolga. Roppant erőfeszítés után a francziák győztek- A szövetségesek vezérét, Kolonna Proszpert Villafranká- ban meglepték és 700 lovassal együtt elfogták. Erre a király 35,000 emberrel Milánó területére nyomult, ahol először is Marinyáno falut foglalta el. Szion bíboros izgatására Sinner Mátyás 30,000 svájczival zárt oszlopban nyomult elő Marinyánónál és egyenesen a franczia tüzérségnek tartott. A király a nemességgel előre rohant. De a szűk hely miatt a csatavonalak csak nagyon lassan fejlődhettek ki. Másnap hajnalban folytatták az ütközetet, melyet a burgundi herczeg már éjszaka előkészített. Oldalt a lovasság, szemben a tüzérség támadta a svájcziakat, akik heves ellenállás után visszavonultak Milánó felé, annál is inkább, mert a távolban velenczei csapatok tűntek föl. A svájcziak 12,000 embert vesztettek.
Ennek az ütközetnek nagyok voltak a politikai következményei. A milánói herczeg átengedte országát évi járadék fejében, a pápa visszaadta Parmát és Piacsenzát s végül ügyes szerződés elzárta a svájcziak elöl Itáliát. A freiburgi szerződésben a svájczi szövetség 700,000 tallér évi járadék ellenében a franczia királynak adta meg a kizárólagos jogot, hogy Svájcz- ban csapatokat toborozhasson.
Ferencz király X. Leóval is szerződést kötött. Ez volt az 1516-iki konkordátum, mely a 1438-iki pragmatika szankczió helyét foglalta el. A konkordátum eltörli a Rómához való fölebbezést, átruházza a királyra az egyházi méltóságok betöltésének jogát s csak arra az esetre tart fönn a pápának vétójogot, ha a kinevezett állására méltatlan. Ferencz pedig lemondott az időszaki zsinatok egybehivásáról s új adót hozott be, melyet az egyházi javadalmaknak minden újonnan kinevezett élvezője a Szentszéknek tartozott fizetni.
Az itáliai háborúk első szaka Francziaországnak Milánót szerezte, melyet tőle az Alpok s a szavojai ház birtokai választottak el, de reá nehezedett az országra a negyvenéves, véres háború sokféle terhe.
Ugyanabban az évben, melyben I. Ferencz marinyánói győzelme gyümölcseit szedte, Ferdinánd halála Nápolynak és Spanyolország egyik felének új fejedelmet adott: V. Károlyt (1516). A nyugat nagy fejedelmének ez a dédunokája, aki egyúttal Németalföld és Frans-Komté uralkodója is lett, apja révén unokája volt Miksa császárnak és így Ausztriának örököse, anyja révén örököse Kasztiliának, Aragóniának, Navarrának és Nápolynak. I. Ferencz nem akadályozta gyönyörű öröksége elfoglalásában. Sőt Noalyonban szövetségi szerződést kötött vele, melyben nem kért egyebet, mint Navarra és Albret visszaadását. Károly megígérte, de azzal az elhatározással, hogy Ígéretét nem tartja meg.
Három évvel később Miksa halálával a német birodalom gazdátlan lett (1519). Károly és Ferencz is igényt tartott a császári koronára. A választók a két hatalmas jelölt közül egyiket sem akarták s Bölcs Frigyest, a szász választó fejedelmet tették meg császárnak. De ő ezt a megtiszteltetést nem fogadta el s maga helyett Osztrák Károlyt ajánlotta, mint akinek több érdeke van, hogy Németországot a törökök ellen megvédje. Tehát Károly lett a császár, aki megígérte, hogy nagyfontosságú ügyekben nem fog a birodalmi gyűlés nélkül dönteni, hogy minden hivatalba németet nevez ki és Németországban tartja székhelyét.
Ferencz elhatározta, hogy Károly ellen háborút indít. Attól tartott, hogy annyi nagy állam uralkodója könnyen megzavarhatná az európai egyensúlyt s végre Francziaország után is kinyújthatná kezét. Ő tehát az európai államok függetlenségét is meg akarta védeni Károly ellen. Ebben a küzdelemben, mely két századig eltartott, az erők elosztása látszólag nem volt egyenlő. Az osztrák háznak roppant birtokai voltak, de tengerek, idegen, sőt ellenséges államok választották el azokat egymástól Francziaország pedig tömör test volt, mely egyöntetűen engedelmeskedett uralkodója akaratának. A konkordátum a király hatalma alá helyezte a franczia papságot, a nemesség és a harmadik rend már régóta engedelmes alatvalói voltak Ő volt az első franczia király, aki így végezte rendeletéit: „Mert ez az én akaratom“. Károlynak belső erők ellentállását és más természetű zavarokat kellett leküzdenie. Sehol sem mozoghatott szabadon. Spanyolországban a nép képviselői és a tartományok kiváltságai, Flandriában a polgárok féktelensége, Németországban a protestánsok, Ausztriában a törökök, a Földközi-tengeren a barbareszkek álltak folyton útjában. Amerika nem ontotta még számára kincseit, míg Ferencz tetszése szerint markolhatott alattvalói tárczájában. Ez magyarázza meg I. Ferencz diadalmas ellentállását a látszólagos túlerő ellen.
Előbb mindaketten szövetségeseket kerestek. E téren Károly győzött. Károly ügyesen Anglia első miniszteréhez: Volszléhez fordult: neki ígérte a pápai tiarát s ezzel megnyerte az angol szövetséget. X Leó, aki megijedt a protestantizmus terjedésétől, szintén a császár mellé állt.
A diplomacziai csatát I. Ferencz elvesztette, tehát egyenesen a háborúhoz fordult. Először is 6000 embert adott Albret Henriknek, hogy törjön be Navarrába, melyet Károly a noalyoni szerződés daczára sem akart visszaadni; a bulyoni herczegnek is adott csapatokat, hogy Lukszemburgot megtámadja. De a francziákat megverték Kasztiliában, ahová későn érkeztek, hogy a föllázadt közrendet s hősi vezérét, Padilla Jánost segíthessék. A bulyoni herczeg sem volt szerencsésebb. A császáriak ostrom alá fogták Meziét, de Bajár addig védte a várat, míg Ferencz a fölmentő sereggel meg nem érkezett. Az ellenség rendetlenül vonult vissza s most a francziák törtek be Németalföldre (1521). De Itáliában Lotreket, aki kíméletlen kormányzásával fölingerelte a népet, Parma, Piacsenza és Milano elhagyására kényszeritették. Ferencz, hogy a háború költségeit megszerezze, adókat vetett ki, kölcsönöket vett föl és eladta a párisi parlament húsz helyét.
A következő évben (1522) Itália volt a háború színhelye. Lotrek erősítéseket kapott, de pénzt nem. Szavojai Lujza, aki féltékeny volt Satóbrian grófnőre, Lotrek nővérére, a király kedvesére, magához kaparitotta a svájcziak- nak szánt zsoldpénzeket. Ezek pedig fizetés nélkül nem akartak harczolni. Bikok sánczai ellen vezette őket, ahelyett, hogy kiéheztette volna a várat és kikapott. Ez a vereség magával hozta Milánó elvesztését, ahol Szforza Lajos egyik fiát helyezték vissza a trónra, majd Velencze és Génua elszakadását (1522). Ugyanabban az évben V. Károly volt nevelőjét, VI. Had- riánt ültette a pápai trónra. Itália tehát ki volt neki szolgáltatva.
II. Gyula pápa átlépi Mirandola falait.
I. Ferencz akkor 25,000 emberrel maga sietett át az Alpokon, mikor a burbon konnetábl árulása magát az anyaországot is veszedelembe sodorta. Ez volt ugyanis Francziaország leghatalmasabb hűbérese és Ferencz legjobb hadvezére. A király őt anyja miatt súlyosan megbántotta s Burbon, hogy bosszút álljon, elárulta az országot. Titkos szerződésben elhatározták, hogy az országot a császár, Anglia s a konnetábl között felosztják. I. Ferencz megtudta ezt s fölkereste a konnetáblt Mulenben, hogy megtudja az igazat, de Burbon hideg s tartózkodó maradt s mikor látta: a király tud valamit, megszökött. Hadsereg helyett egy szál kardot hozott Károlynak. Vili. Henrik már előző évben háborút üzent a francziáknak s nagy sereggel szállt partra Kaiéban. A spanyolok Bajonnt támadták meg, 12,000 császári katona pedig a Sampányba nyomult be. Ferencz nem mert maga megmozdulni. Tremoalt küldte tehát az angolok ellen, aki vissza is verte őket. Lotrek a spanyolokat állította meg, Giz a németeket, Bonnivé föladata volt Itáliát visszahódítani.
Ez az utóbbi választás szerencsétlen volt. Bonnivét Biagrasszónál megverték s megsebesítették, mire a parancsnokságot Bajárnak adta át, de ez halálosan megsebesült. Burbon konnetábl egy fa alján akadt rá s fájdalmának adott kifejezést, hogy ily állapotban látja:
Uram, nem engem kell sajnálni, mert én mint becsületes ember halok meg. De én sajnálom önt, aki fejedelme ellen harczol, hazája és esküje ellen.
Burbon ezután betört Provanszba, de V. Károly nem bízott az árulóban s a legfőbb parancsnokságot Peszkérre bízta. A konnetábl Ígéretei közül egysem vált be. Régi hűbéreseire számított, azok cserben hagyták; számított Marszely városára s az keményen ellenállt. I. Ferencz hatalmas sereggel érkezett oda. A császáriak rendetlenül menekültek az Alpokon át. Peszkér 6000 embert vetett Páviába s maga az Adda mögött sánczolta el magát, míg Burbon segítség után látott.
Ferencz utánuk nyomult s elfoglalta Milánót, de Pavia ellenállt. Ő mégis 10,000 embert küldött seregéből Nápoly ellen. Az ellenség így ismét magához tért. Burbon 12000 emberrel tért vissza Németországból. Egyesült Peszkérrel s Nápoly alkirályával, Lannoával s mindhárman visz- szatértek Pávia alá. Ferencz így közéjük s a város közé szorult, melyet az elszánt Leiva Antal védett. Ferencz nem hallgatott a tanácsra, hogy erősebb hadi állást foglaljon el; Bonnivé mondása Hatott reá: hogy a fran- czia király nem hátrálhat meg soha s így elfogadta a csatát. Irtózatos ütközet fejlődik. Az ágyuk rémes pusztítást visznek végbe az ellenség között. Ferencz maga áll a gyalogsága élére s szétveri a spanyolokat. Ezek újra összeverődnek, ugyanakkor a várőrség is kirohan s minden elveszett. Maga Ferencz foglyul esik, nemesei is vagy elestek, vagy foglyok (1525).
Hogy megtudd — írja a csata estéjén anyjának — mily nagy a
I. Ferencz, franczia király, a madridi logságban, vonakodik az eléje adott nyilatkozatot aláírni.
tndrei Zalán: A világ Történelme. IV. .Glóbus* miiintézet .Budapest.
l. Zsinóros puska,melynek nem ravasza volt, hanem a zsinór helyettesítette azt. 2. Kis lovaspuska, svájci készí mény; 3. Kerekes puska. Arany alapon dombor díszítésű agygyal. 4. A 3. számú puska lőportartóval.
szerencsétlenségem, minden javaim közül nem maradt egyebem, mint a becsületem s az életem. E soraiból keletkezett aztán az a hősi mondás: „Minden elveszett, csak a becsület nem“ (1525. február 25).
Európa maga is megijedt ettől az eredménytől, mert félt a győztesek esetleges tulhatalmától. Itália tisztán látta, hogy Ferencz eleste az ő teljes romlását jelenti. Volszlé, akit a császár megcsalt, mert VII. Kelement ültette a pápai trónra, bosszút akart állni s rábírta királyát, hogy lépjen ki az osztrák szövetségből. Francziaország régensnője, Szavojai Lujza ügyesen kihasználta a körülményeket. Még Szolimán szultánnal is alkuba lépett.
Eközben I. Ferencz Madridban V. Károlyt nem találta oly nagylelkűnek, mint hitte. A császár szigorúan őriztette s nem akarta maga elé bocsátani. Ferencz, akit az elkeseredés beteggé tett, fia javára le akart mondani, de meggondolta a dolgot s csúfos szerződést írt alá (1526), bár magában elhatározta, hogy nem tartja meg, mert azt erőszakkal csikarták ki tőle. Átengedte Károlynak Burgundiát, lemondott Nápolyról, Milánóról, Génuáról, Flandria s Artoa fönhatóságáról, Burbont visszahelyezte minden javaiba s megígérte, hogy a császár nővérét, az özvegy portugál királynét feleségül veszi.
V. Károly császár díszkardjának markolata.
V. Károly császár Algír előtt.
MÁSODIK ITÁLIAI HARCZ ÉS A FRANCZIA ÉS OSZTRÁK
URALKODÓHÁZ VERSENGÉSÉNEK KORSZAKA.
Amint szabad lett I. Ferencz, megtagadta a madridi szerződés végrehajtását. A császár szószegéssel vádolta Ferenczet, ez pedig azt felelte, hogy hajlandó vele a dolgot párosviadalban elintézni. Erre újból kitört a háború. Ez volt a második itáliai háború; 1526—1529-ig tartott.
Az itáliaiak lelkesedéssel fogtak hozzá, mert a császáriak méltatlanul bántak velük:
— Ha Itália Ferenczczel tart — mondta Zsiberti a pápa minisztere
— nem a francziák iránti szeretetből teszi, hanem a maga érdekében.
VIII. Henrik a liga védnöke czímét vette föl. Annak pedig a pápa,
Velencze, Firenze, Milánó és a svájcziak voltak a tagjai. De az olasz ligából hiányzott az összetartás és erély. Vezére, Urbino herczeg tétlenül
nézte, mint bukik el Szforza Milánóban. Folyton ingadozott s ezalatt Burbon újra megerősödött. Németországból 10.000 embere érkezet Frundsz berg György alatt. Előbb Milánót nyerték el, aztán Firenzét
majd Rómát akarták zsákmánynak, ezt a „szentségtörő Babilont“. Frundsz- berg nyakán aranyláncz lógott s megesküdött: avval fojtja meg a pápát. V. Károly örült, hogy Itáliát szigorú leczkében részesítheti. Sem pénzt, sem utasítást nem adott Burbonnak. A kiéhezett bandák ekkor már különben sem hallgattak másra, mint a vérük szavára. Legyilkolták tisztjeiket, magát a konnetáblt is megfenyegették s átkeltek az Apennineken. Az olasz hadvezér Toszkanát védte. Burbon Róma ellen vonult, mely kemény ellenállásra készült. Rohamot parancsolt s egyike volt az elsőknek, akik elestek, de katonái kegyetlenül megboszulták. Egy óra alatt bevették a várost (máj. 6). Kilencz hónapig tartott Róma fosztogatása, melynek csak a pestis vetett véget. Róma még a vandáloktól sem szenvedett többet. A kolostorokat megszentségtelenitették, az oltárokat kirabolták, a sírokat meggyalázták, a vatikáni könyvtárt elpusztították, Mikel Andselo és Rafael mestermüveit bepiszkították s megrongálták, mint a bálványimádás emlékét.
I. Ferencz hatalmas sereget küldött Itáliába. Lotrek, a fővezér visszafoglalta Milánót s ostrom alá vette Nápolyi. De a király hibát követett el: Génuában nem bízott s azért Szavonából nagy tengeri kikötőt akart csinálni, Génua vetélytársát. Dória Endre, aki a hajóhadat vezette, mint génuai tiltakozott e terv ellen s mikor látta, hogy tiltakozása nem használt, az egész hajóhaddal átment a császárhoz. Így hát Nápoly a tenger felől annyi élelmiszert kaphatott, amennyit csak akart, míg Lotrek hadserege, mely az éhségtől iszonyúan szenvedett, végre is a pestisnek lett martaléka. Serege romjai 1528-ban Averzában megadták magukat. Egy másik franczia hadsereg, melyet Szenpol gróf vezetett, Landriano mellett teljesen megsemmisült, a mivel a félsziget elveszett a francziákra nézve. E naptól kezdve a félsziget az osztrák ház hatalma, illetve befolyása alatt maradt, mindaddig, míg Francziaország szolferinói győzelmével az osztrákoknak itáliai uralmát végleg megszüntette.
A császár Bolonyába ment, odahívatta VII. Kelement és megállapította a béke föltételeit. Velencze visszaadta, amit elvett; a ferrarai és milánói herczeg hűséget esküdött a császárnak, úgyszintén Mantua grófja, akiből herczeg lett; Szavoja és Montferrat lemondott a franczia szövetségről. Ezután a pápa Itália és a birodalom kettős koronáját a császár fejére tette (1530). Csak Firenze tiltakozott Itáliának e leigázása ellen. Egy évi ostrom után meg kellett nyitnia kapuit. Azontúl is a Medicsiek uralkodtak benne, de a spanyolok nevében.
Úgy látszott, hogy V. Károly most megtámadja Francziaországot, de szüksége volt az I. Ferenczczel való békére, mert Németországban a vallásháború küszöbén állt. Szolimán janicsárjai egész Bécsig nyomultak, VIII. Henrik pedig meg akarta szegni az osztrákokkal kötött szövetséget. A kambréi szerződés, bár a császár ezúttal lemondott Burgundiáról, azért
1. Kétélű alabárd rövid p puskacsövei és lövőkészülékkel. 2. Elefántcsont díszítésű agygyal ellátott kerekes puska a schmalkaldeni háború dejéből 3 Lándzsás szuronyos puska; A lándzsa egyik éle ugró szerkezettel van ellátva, amely a szúrás után visszafelé felvágja a testét..
épp oly megalázó volt Francziaországra, mint akár a madridi, mert a franczia király kiszolgáltatta Itália szöveségeseit, lemondott Nápolyról, elismerte Szforzát Milánó herczegének s átengedte Turnét, Heszdént, valamint Flandria és Artoa fönhatóságát (1529).
E békekötéssel azonban nem ért véget a franczia és osztrák ház versengése: pillanatnyi nyugvó ponthoz ért csupán és csakhamar új erővel tört ki a harcz, melybe Törökország és Anglia is beleavatkozott. Az osztrák ház, mint a burgundiak örököse szállt síkra a franczia ellen.
A franczia és a burgundi ház ellenségeskedése már 1419-ben kezdődött Félelemnélküli János meggyilkolásával s nagy veszedelmekbe döntötte az országot. Merész Károly halálával ez a veszély megszűnt. De a burgundi ház romjain egy még hatalmasabb épült, az osztrák-spanyol ház, mely V. Károly alatt félelmes ellenséggé lett. Az olasz hadjárat elvesztése után Francziaország határai körül voltak zárva, még pedig csupa ellenségtől: Spanyol-, Olasz-, Németországtól, Franskomtétól, Németalföldtől, melyeket mind az osztrák ház tartott kezében. Ezt a vasgyürüt Franczia- ország egymaga nem tudta összetörni, szövetkeznie kellett azokkal, akiknek szintén volt mit félteniük a császári hatalom erősödésétől. Bevonta szövetségébe Anglia szakadár királyát, a német protestánsokat, sőt a törököket is.
Anglia szövetsége kevés hasznot jelentett. VIII. Henriknek (1509—1547) az volt az öntelt jelszava: „Akit én védek, az az ur“; de nem mutatkozott valami kitartó védőnek. A két szárazföldi nagyhatalom között tényleg csak ő tarthatott egyensúlyt, de sokkal nyugtalanabb természetű volt, semhogy ki tudott volna tartani egy rendszer mellett. XII. Lajos alatt a »nagy koali- czióval« küzdött a francziák ellen, a marinyánói győzelem azonban fölkeltette irigységét. V. Károly megválasztása után eleinte Ferencz felé hajlott; de mikor találkozásuk alkalmával Ferencz megsértette a hiúságát, ellensége lett, Ferencz erre Skócziával szövetkezett s föllázította Irlandot. 1523-ban egy angol hadsereg egészen az Oázig nyomult. Pávia után V. Károly túlságos hatalmas lett: Vili. Henrik tehát a franczia régensnővel, Szavojai Lujzával alkudozott. Amint Ferencz kikerült a fogságból, megerősítette az anyja által kötött szerződést, de Henrik ekkor ismét semleges lett, mert Franczia- ország diadalát épp oly kevéssé akarta, mint Ausztriáét.
Különben is e pillanatban más dolog kötötte le Henrik figyelmét, t. i. az első nejétől, a császár nagynénjétől való elválása. 1529-ben tanácsot kért ez ügyben a franczia egyetemektől s azok neki adtak igazat. Henrik tehát Francziaországhoz közeledett, de ismét otthagyta, amint a háború kitört.
Nem úgy volt a török szövetséggel. Ekkor a hires II. S z o l i m á n volt a szultánjuk. Épp oly harczias, mint az apja: Szélim, de barátja az irodalomnak s művészetnek, a Khanumanié törvény szerzője, aki a dicső,a hódító s a törvényhozó nevét egyaránt megérdemelte. Előtte a törökök barbárok voltak a keresztényekkel szemben, alatta helyet foglaltak az európai népek sorában s fontos szerepet játszottak Európa sorsának irányításában. 1. Ferencz vitte őket bele az európai politikába. Szemére vetették a kereszténység ellenségével való barátkozását.
Tényleg azonban az ottomán birodalom kevésbbé volt veszélyes Európára, mint a folyton erősödő osztrák ház. Különben is: igaz, hogy I. Ferencz szövetkezett az ottománokkal, de Károly is ajánlkozott nekik.
A törököknek a keresztények elleni nagy hódításai már korábbi időre esnek.
I. Ferencz 1534-ben nyíltan is bevallotta Szolimánnal való szövetségét. Ebben az évben kötötte meg a portával a „kapitulácziók“ neve alatt ismert szerződések elsejét, melyek Francziaországot teszik meg a szent helyek védnökévé, megengedik neki, hogy a Levantéban kereskedőtelepeket rendezzen be s lobogójának szabad kereskedést biztosítanak. Ezek voltak a szerződés ismert pontjai. De titokban megígérte a szultán, hogy megtámadja Nápolyt, mialatt a király Milánót támadja meg. Ugyanakkor I. Fe- rencz érintkezésbe lépett a Luther hitére tért német fejedelmekkel is, akik 1532-ben Smalkaldenben egymással szövetségre léptek a császár ellen.
Ferencz e szövetkezése daczára a pápa beleegyezett, hogy a franczia trónörökös az ő unokahugát, Medicsi Katalint vegye nőül. VII. Kelemen nemsokára meghalt s így azok az előnyök, melyeket a firenzei bankárok leányával való házasságtól reméltek, semmivé lettek. De amióta az osztrák ház uralkodott Milánón és Nápolyon, azóta a pápai politika Francziaország felé hajlott. Ferencz Skócziával is megszilárdította szövetségét (1536), amennyiben nővérét a skót királyhoz adta feleségül; Dániával is ő kötött először szerződést. Ugyanakkor 42,000 emberből álló nemzeti hadsereget teremtett, nehogy azontúl is a svájczi, vagy német zsoldosoknak legyen kiszolgáltatva.
Mig I. Ferencz a luteránusokkal s a hitetlenekkel szövetkezett, Károly diadalmasan ellenállt ezeknek s mintegy a kereszténység védelmezőjének tűnt föl. A hires Barberusz Kaireddin alatt a török tengerészet veszedelmesen fejlődött. Ez a kalózból lett török tengernagy hajóhadával szüntelenül járt-kelt a Földközi-tengeren s míg a szultán Ázsiában a perzsáktól Tauriszt és Bagdadot (1534) vette el, Barberusz a tuniszi bejt, Mulei Hasszánt kergette el királyságából. Algír és Tunisz kalózok menedékhelye lett s a spanyol és olasz partokon sem volt többé biztonság. V. Károly két hires hadjáratot vezetett a kalózfészkek ellen. Első Ízben Dória 400 hajóval jelent meg a tuniszi öböl előtt s 20,000 foglyot szabadított meg (1535); hat évvel később kevésbbé volt szerencsés, amennyiben hatalmas hajóhadát Algír előtt szétszórta s tönkretette a vihar (1541). A császár Málta szigetét a ródusi lovagoknak engedte át, akik a Földközitengeren nagy buzgalommal őrködtek a rend fentartása fölött, de azt már még sem tudták megakadályozni, hogy Barberusz egyik alvezére, Dragut kalóz, elfoglalja Tripoliszt (1551).
A császár egyik hívének elhamarkodott cselekedete okot adott a kambréi béke megszegésére. Milánó herczege t. i. minden törvény ellenére elfogatott egy Mervely nevű francziát és ezt kivégeztette. Ferencz át akart kelni az Alpokon, hogy e sérelmet megtorolja, mikor a herczeg hirtelen meghalt (1535). Erre Ferencz megújította igényeit Milánóra s hogy könnyebben férhessen hozzá, először a szavojai herczeg államait foglalta el. Ez a ház XI. Lajos óta állandó hive volt Francziaországnak. De 1521-ben III. Károly herczeg feleségül vette V. Károly sógornőjét s ez idő óta inkább ellenséges indulatot mutatott a francziák ellen. Ha Szavoja és Piemont, Itáliának két kulcsa, franczia kézen van, Ferencz könnyen tarthatja sakkban Itáliában a spanyol uralmat.
V. Károly még nem volt kész a háborúra, ezért alkudozásokba bocsátkozott Ferenczczel. Így időt nyert Károly. Csakhamar levetette az álarczát s a római konzisztoriumban a leghevesebb sértésekkel illette versenytársát.
Ferencznek nem volt pénze s így a védekezésre szorítkozott. Piemont védelmét Szalüsz márkira bízta, de ez elárulta s minden várát a császáriaknak szolgáltatta ki. Károly 60,000 emberrel betört Provanszba. Biztosra vette, hogy most meghódítja Francziaországot s hívei között már előre fölosztotta a kormányzóságokat. Montmoranszi, akit Ferencz a védelemmel bízott meg, nem mert a túlerővel csatába szállni. Sivataggá tette a Provanszt. Betömette a kutakat; a malmokat, a magtárakat fölgyujtotta; a lakosság pedig az erdőkbe s a hegyek közé menekült. A császár kétségbeesetten tévelygett ebben a vigasztalan országban. Megtámadta Mar-
V. Károly császár és Blomberg Borbála.
A szép polgárleány teljesen elbűvölte a császárt szépségével és gitárjátékával, amikor a császár a harcz
és politikából pihenni tért, Borbála feledtette uralkodói gondjait.
szelyt, de visszaverték, azután elfoglalta Arit, ahol a Provansz királyává akarta magát koronáztatni. De a nemesek, a városi tanács, a papok mind elmenekültek. Erre Avinyon ellen indult. Csak fényes győzelem állíthatta volna helyre a császári csapatok fegyelmét. Montmoranszi azonban folyton kitért a nyílt csaták elől. Végre is a császáriak megkezdték a visszavonulást, mely alatt a virágzó hadsereg a francziák folytonos támadásai és a betegségek következtében csaknem egészen megsemmisült. Károly gyorsan elhagyta Itáliát s Spanyolországba ment, hogy ott rejtőzködjék megaláztatása fölötti bujával.
A pikardok is, akiket más császári hadsereg támadott meg, úgy cselekedtek, mint a provansziak; a normandok ellenben szembe szálltak a császáriakkal és roppant sok kárt tettek soraikban.
Ferencz azután visszahódította Piemontot.
Szolimán éppen akkor hódoltatta meg a georgiai és albán herczeget és nagy győzelmet aratott (1537) Eszék mellett a császári csapatokon, míg tengernagyja, Barberusz, a nápolyi partokat pusztította el.
Az olaszok nyugtalankodása arra bírta Ferenczet, hogy a pápa szavára hallgasson és ellenfelével Nizzában (1538) tízévi fegyverszünetet kössön. A nizzai egyezmény értelmében mindkét fél megtartotta hódításait, csupán a szavojai herczeg vesztette el országát.
A nizzai fegyverszünet aláírása után I. Ferencz és V. Károly Egmort- ban találkozott egymással. Montmoranszi meggyőzte a királyt arról, hogy Milánót csak úgy tarthatja meg, ha Károlylyal biztos szerződést köt. Károly nem akarta a tartományt átengedni, de a király barátságára most nagy szüksége volt, mert seregei Itáliában s Szicziliában föllázadtak a spanyol kortez pedig nem adott pénzt. Gand városa is föllázadt és a fran- cziákhoz akart pártolni. Ferencz csak Milánóra gondolt, amely pedig neki nem hozott hasznot s visszautasította a gazdag Flandriát, mely neki nagy hasznára lett volna. Sőt elárulta a császárnak, hogy a gandiak mily ajánlatot tettek neki s megengedte, hogy a császár franczia földön át mehessen azok megbüntetésére. Így elvesztette Ferencz Gandot is, Milánót is.
Károly ugyanis letagadta Ígéreteit: „Hol van róluk az irás?“ kérdezte s hozzátette mindjárt, hogy Milánót fia, Fülöp számára tartja fönn
A király ez álnokság fölötti elkeseredésében új háborúra határozta el magát. Ez volt a negyedik osztrák-franczia háború (1524—1544).
Ferencznek két titkos ügynökét, akiket Szolimánhoz küldött, Del Vaszto, Milánó kormányzója (1540) meggyilkoltatta, mert azt hitte, hogy bizonyítékot talál náluk arra, hogy a király a törökök szövetségese. Szerencsére a sürgönyök Piemontban maradtak. A mikor ez történt, V. Károly az algíri kalózok ellen készült.
A milánói merénylet csak gyorsította a háború kitörését. Ferencz biztos volt V. Jakab skót király hűségéről, aki veje volt, de további szövetségetis kötött a svéd és a dán királylyal. Végül őt sereget indított útnak egyidőben, hogy Ruszilyont, Németalföldet és Itáliát egyszerre támadhassa. A siker nem volt valami nagy. 1542-ben egyáltalán nem volt eredménye a szövetségesek vállalkozásának.
Időközben VIII. Henrik ismét elpártolt Ferencztől. Henrik Skót Jakabot, Henrik vejét, reá akarta venni a római egyháztól való elszakadásra, Jakab azonban ellenkezett, s mikor Henrik háborúval fenyegette, megelőzte
V. Károly vendégségben Fugger Antalnál Augszburgban.
V. Károly gyakran időzött Augszburgban és a dúsgazdag Fuggerék vendége volt. Ilyen alkalommal Fugger Antal egyik szobáját fahajjal s drága fűszerrel fütette és a lobogó lángokba beledobta V. Károly adóslevelét, mely óriási összegről szólt.
őt s betört Angliába. Néhány nappal később meghalt. Lotaringiai Máriától egy leánya volt, aki nem sokkal azelőtt született: ez volt Stuart Mária. A következő évben Henrik szövetséget kötött Károlylyal, hogy egyszerre támadják meg Francziaországot s azt egymás között föloszszák. A császár azonban hasztalan akart észak felől betörni, Landrszisz vára feltartóztatta; ugyanakkor pedig Szolimán megtámadta ausztriai birtokait, míg a török hajóhad Ferenczével egyesült s Nizzát bombázta. A törökök Tulonban teleltek (1543).
A következő hadjárat fényes győzelemmel kezdődött. A francziák megtámadták Karinyant, melyet Del Vasztó nagy sereggel készült megmenteni. Enghien herczeg véres csata után teljesen szétverte a spanyol-osztrák sereget, mely 12,000 halottat, tömérdek ágyút s málhát hagyott a téren, míg a francziák vesztesége nem volt több 200 embernél (1544). De az ellenség mégis túlerőben volt. E nagy diadal után meg kellett osztani a hadsereget, 12,000 embernek Pikardiát és Sampányt kellett védeni. VIII. Henrik partra szállt s ostrom alá fogta Bulonyt, V. Károly Sampányban volt s bevette Szent-Diziét. A császáriak Sató-Tierribe értek, mire a fővárosban nagy rémület támadt. A párisi lakosság menekülni kezdett Orlean felé. Ám az ellenség táborát megtizedelte a betegség, VIII. Henrik pedig nem tudta bevenni Bulonyt s ott késett. V. Károly megijedt a luteránusok németországi nagy haladásától és Ferenczczel alkudozásba bocsátkozott.
Kreszpiben kötötték meg a békét. A császár és a király visszaadták egymásnak a meghódított részeket. Ferencz megtartotta Szavoját és Pie- montot, sőt Károly azt is megígérte, hogy Milánót a király egyik fiának engedi át, de ez a herczeg nemsokára meghalt. VIII. Henrik eleinte nem akart ugyan alkudozni, de 1546-ban vele is létrejött a béke. Visszaadta Bulonyt, de két millió tallért kapott érte.
Ferencz nem sokkal a békekötés után: 1547 márczius 31-én meghalt.
H e n r i k követte őt Francziaország trónján.
Már előbb is sok bajt okozott V. Károlynak a protestantizmus. Most, hogy I. Ferencz meghalt és utóda, II. Henrik király sok nehézséggel küzdött, Károly fel akarta használni az időt, hogy birodalmában Luther híveivel végezzen.
Az 1544-ben megkötött kreszpii békekötés fölszabadította Károlyt a Francziaországtól való félelme alól; az 1545-ben Szolimánnal kötött fegyverszünete pedig török részről is nyugalmat biztosított neki s így elérkezettnek látta az időt, hogy gátat vessen a protestánsok haladásának.
Brandenburg, Türingia s a rajnai palatinátus nemrég a reformáczió pártjára állott. 1543-ban a kölni érsek is ugyanezt cselekedte, de érsekségét és választói méltóságát továbbra is meg akarta tartani.
Pál pápa azonban erélyesen lépett föl a reformáczió ellen. A trienti zsinat 1545. decz. 13-án visszavonhatlanul szakított a protestánsokkal. A pápa 13,000 embert és a spanyol egyház egy évi jövedelmének felét bocsátotta a császár rendelkezésére, hogy a reformáczióval sikeresen szembe szállhasson.
Luther 1546-ban meghalt s így már nem láthatta az ellenségeskedések megkezdését, melyektől pedig annyira félt. A smalkaldi szövetségnek nem volt feje. M ó r i c z szász herczeg árulása, aki a császárhoz pártolt, szétrobbantotta a szövetséget. Csupán a szász választó s a hesszeni őrgróf maradt fegyverben, mert I. Ferenczre számított. Ennek halála hírére a császár megtámadta Mülbergnél a választót, megverte s elfogta (1547). Az őrgróf erre meghódolt.
Károly erélyesen használta ki győzelmét. A szász választót megfosztotta méltóságától s örökös rabságra Ítélte. Helyét Móricz foglalta el. A hesszeni őrgrófnak esküvel szabadságot ígértek, mégis elfogták. Károly a két szerencsétlent végig hurczoltatta egész Németországon, hogy a nép lássa megaláztatásukat s a német szabadság elvesztését. A városokat idegen katonasággal rakta meg s kemény adókat vetett ki rájuk.
Itáliában is szerencséje volt Károlynak. Génuában F i e s z k ó összeesküvése a spanyolbarát Dória ellen kudarczot vallott; Lombardiában meggyilkolták Farnéze Péter Lajost; utóda, Oktáv csak Párma városát tarthatta meg. A császáriak elfoglalták Piacsenzát. Spanyol Fülöp onnan figyelte meg az olasz viszonyokat, kivált pedig a pápai udvar magatartását.
vallási kérdést s kiadta Augszburgban (1548 május 15) hires rendeletét. Mindenki meghajolt az új Nagy Károly előtt Németországban, de Franczia- ország megmentette e fejedelemségeket Károly féktelen hatalmi vágyától.
Mikor II. H e n r i k látta a német fejedelmek vereségeinek súlyos következményeit s a császár túlságos hatalmát a birodalomban, háborút indított ellene. A svájcziakkal és a törökökkel megújította a szövetséget, Bulonyt ismét eladta az angoloknak, akiket megnyert azzal is, hogy a dofent eljegyezte Stuart Mária skót királynéval, visszahívta a trienti zsinatról a franczia főpapokat és a pápa ellen a Farnéze házat támogatta Pármában és Piacsenzában. De egyúttal föláldozta a protestánsokat. Satobrianti rendeletével megparancsolta, hogy a protestánsok fölött fölebbezés nélkül lehessen ítélkezni; elzárta az iskolákat s a törvény útjait mindazok előtt, akik nem tudták igazolni, hogy a római katolikus valláshoz tartoznak; az őket feljelentőknek pedig az eretnekek vagyonának egyharmadát biztosította (1551): és mindezt azért tette, nehogy őt az eretnekek barátjának nevezzék.
A király titokban szövetkezett a protestáns fejedelmekkel s Szász Móricz- czal, aki a császártól már megkapta a szász választó fejedelemséget, többet pedig nem várhatott tőle és így Károlytól elpártolt. Henrik fölvette a germán szabadságok védőjének czimét; 1551-ben elfoglalta Mecz, TulésVerdön püspökségeket Lotaringiában. Straszburgot is meg akarta lepni Henrik, de az ellenállt. Visszajövet még elfoglalta Montmédit, Ivoát, Bulyont.
Szász Móricz majdnem elfogta V. Károlyt Innszbruckban. Az agg császár csak nagynehezen tudott elmenekülni a hóboritotta hegyek között. Egész élete munkája összeomlott egy nap alatt. A passzaui gyűlés eltörülte az augszburgi rendeletet s szabadságot biztosított a luteránusoknak (1552).
V. Károly teljes dühhel fordult a szövetségesek ellen. Meczet 60,000 emberrel ostrom alá fogta, de támadásai Giz herczeg hősi védelmén megtörtek és a császárnak, miután már emberei felét elvesztette, el kellett vonulnia a vár alól.
Fülöp spanyol infáns házassága T u d o r Máriával, Anglia királynőjével veszedelembe sodorta Francziaországot. De Henrik nem ijedt meg. 1554-ben betört Nématalföldre s megverte a császáriakat Renti mellett. Délen elfoglaltatta Korzikát, míg Briszak ritka ügyességgel védte Piemontot. De Toszkanában a franczia zsoldban levő Szforzát Marcsano mellett megverték a spanyolok, akik ostrom alá vették Szienát is 1554-ben. A császáriak vezére, M e d i c s i Jakab János teljesen elpusztította a gyönyörű országot s végül be is vette Szienát (1555).
V. Károlyt ez a kis győzelem nem kárpótolta a meczi és rentii vereségért. Harminczöt évi erőfeszítése után minden terve rombadőlt. Franczia- országot nem tudta megalázni, Németországot sem leigázni, de a protes-
V. Károly és Szibilla, János Frigyes szász herczeg felesége.
IV. Károly 1547-ben Mühlberg mellett megverte a szászválasztó fejedelem seregét, öt magát Jánost Frigyest elfogta, majd Wittenberg alá vonult és körül zárta azt. Majd halálra ítélte János Frigyest, de az ítéletet nem hajtatta végre. Wittenberg megadta magát, János Frigyes felesége hódolva, könyörögve jelent meg V. Károly előtt, aki kegyesen fogadta és bár férjét megfosztotta méltóságaitól, de az anyáért a gyermekek számára több méltóságot így Gota, Weimar, Eisenak birtokát meghagyta.
tantizmus sem semmisült meg. Elcsüggedt a császár s 1556 február 5-én megkötötte a protestánsokkal az augszburgi békét, majd a francziákkal a vosszelli fegyverszünetet. Ezek után a spanyol, itáliai és németalföldi koronáit fiának, II. F ü l ö p n e k (1556), a német birodalmat pedig fivérének, Ferdinánd főherczegnek adta át. E pillanattól fogva az osztrák ház két ágra szakadt, V. Károly roppant birodalma örök időkre két részre oszlott. A saját akaratából lemondott császár pedig a szent-huszti monostorba vonult vissza.
Ferdinánd főherczeg.
V. Károly császár.
Festette Tizián.
,Qlobus“ müintézet Budapest.
János Frigyes herczeg V. Károly előtt.
UTOLSÓ HARCZ ITÁLIA SZABADSÁGÁÉRT.
A voszelli fegyverszünet, melyet 5 évre kötöttek, alig tartott 5 hónapig. V. Károly Ferdinándnak adta át a német birodalmat, amitől II. Fülöp tehát elesett; de úgy látszott, hogy e veszteségéért kárpótlást nyer Angliában, amelynek trónjára Tudor Máriával kötött házasságával igényt szerzett. Fülöpnek már volt egy fia, K a r 1 o s z; ennek tartotta fönn az összes spanyol birtokokat, új házasságából származó gyermekeinek pedig Németalföld és Anglia trónját szánta. Ez Francziaországra állandó veszedelmet jelentett volna.
II. Henrik megkötötte V. Károlylyal 1556-ban a voszelli fegyverszünetet, de még abban az évben megszegte, hogy az akkor trónra lépő Fülöp ne nyerjen időt uralmának megszilárdítására.
IV. Pál pápának nem tetszett az, hogy országát mindenfelől spanyol uralom veszi körül, szövetkezett tehát Henrik királylyal. Czéljuk az volt, hogy Fülöp uralmát Spanyolországra szorítsák. Henrik egyik seregét Mont- moranszi vezérlete alatt Németalföldre küldte, a másikat pedig Giz her- czeggel Itáliába.
IV. Pál támogatta Szienát s nyíltan támadta a nápolyi alkirályt, sőt keresztesháborút hirdetett a spanyolok, „a mórok és zsidók e vegyes ter- méke“ ellen.
Amikor Fülöp megtudta, hogy Giz herczeg 15,000 emberrel Nápolyhoz közeledik, sietett az olaszokat némi engedményekkel magának lekötni. Visszaadta a Farnézeknek Piacsenzát. Szienát pedig kiadta a toszkánai nagyher- czegnek. Ezzel tényleg megjavult a helyzete Itáliában.
Giz herczeg diadalmasan vonult be Rómába, de a pápa nem tudta őt az ígért csapatokkal segíteni és így a magára utalt franczia sereg már az első nápolyi vár ostrománál kudarczot vallott. Giz seregét betegség is megtizedelte.
Mikor ezt a spanyolok látták, ők nyomultak a pápai birtokokra s egyenesen Róma ellen indultak. Pál pápa csak akkor nyitotta meg a város kapuit, mikor látta, hogy maguk a rómaiak is a spanyolokkal czimborál- nak s akarata ellenére is kiszolgáltatják a várost.
A spanyolok 50,000 emberrel behatoltak Pikardiába, ahol Fülöp király és Szavojai Filibert parancsnoksága alatt ostrom alá vették Szent-Kantent. Ennek hírére Montmoranszi sietett a várost élelmiszerrel ellátni. Ebbéli buzgalmában azonban oly közel merészkedett kis seregével a spanyolok hatalmas hadához, hogy azok őt harczra kényszeritették, csekély seregét megsemmisítették, őt magát pedig foglyul ejtették (1558). De míg a győztesek a vár ostromára fecsérelték az idejüket, Henrik hatalmas sereget állított talpra s Giz herczeget is visszahívta Itáliából.
Giz, mint fővezér hirtelen ostrom alá vette télidőben Kaiét s nyolcz nap alatt be is vette (1558). E nagy hadvezér vetette meg a lotaringi ház későbbi dicsőségét.
Egy évvel később megkötötték a sató-kambrézii békét, 1559 április 25-én. E békekötés alapja a régi rend helyreállítása volt. Kaié 500.000 tallér ellenében a francziáké maradt, Fülöp kapta Sarolét, de nem adta vissza Albret Jánosnak a navarrai királyságnak ama részét, amelyet Spanyolország 50 év előtt elkaparitott.
Itáliára nézve a kambrézii béke nagyjából megerősítette azt az állapotot, melynek alapjait már a bolonyai békekötés (1530) lerakta.
Az osztrák-spanyol uralom megerősödött a félsziget északi és déli részén; a Szentszék, mint világi hatalom teljes tehetetlenségre volt kárhoztatva; Firenze, Parma és Ferrara herczegei megtartották uralmukat. Az itáliai határok idegen kézben maradtak.
Itáliának nagy szerencsétlenséget jelentett a békekötés, Francziaország- nak pedig vereséget, mert az osztrák ház, bár két ágra oszlott, látszólag
épp oly erősen került ki a küzdelemből, mint amily erővel belement, sőt Fülöp még V. Károlynál is hatalmasabbnak látszott. De a francziák visszanyerték északon, amit Itáliában elvesztettek: így Kaiét, ami a franczia terület teljes fölszabadulását jelentette és a három püspökséget, melyek a Sampány erős védvonalát képezték.
A franczia politika nagy befolyást nyert a Rajnán túl. Németországban attól tartottak, hogy V. Károly a politikai és vallási szabadságokat egy csapással megfojtja birodalmában. Francziaország támogatta a német fejedelmeket s az augszburgi béke biztosította szabadságukat. Itália megszer zése nem pótolta az osztrák háznak, amit a Rajnánál és Dunánál elvesztett.
E sok háború azonban mégsem maradt teljesen meddő. Két nagy eredménye okvetlenül volt: a p o l i t i k a i e g y e n s ú l y r e n d s z e r e , mely sok kis államot óvott meg attól, hogy a nagyok elnyeljék; s a r e n es z á n s z fejlődése. Európa népei a sok háborúban jobban megismerték egymást s érintkezésbe jutottak az olászoknak ragyogó műveltségével, megkedvelték a művészeteket, irodalmat és tudományt, melyek addig úgyszólván kizárólagos területei voltak az olaszoknak, de immár az európai nemzetek közkincsévé váltak. Ez érintkezés első gyümölcseit Francziaország élvezte, ahol a reneszánsz leghamarabb nyert fényes otthont az olasz félszigeten kívül.
E háborúknak az egyes államok beléletében is fontos politikai és katonai következményei voltak. A nemesség, mely ellenséges országban a hazától távol küzdött, megszokta azt, hogy a királynak engedelmeskedjék; a laza hűbéres csapatok helyébe erősen fegyelmezett királyi csapatok léptek. Rendkívüli befolyása volt a hadszervezet és harczmodor átalakítására a l ő p o r igénybevételének. IV. Henrikig a hűbéres fegyverek: a lándzsa, a kard voltak a főfegyverek, de már a pisztoly s különösen az ágyú is kezdett szerepet játszani a csatában; XI. Lajos már a tüzérség jóságára veti a fősulyt. 1494-ben fia nem kevesebb, mint 140 lótól húzott ágyút vitt az itáliai hadjáratba.
A legrégibb lőfegyver másfél méter hosszú csövű ágyú volt. Két ember kellett a kiszolgálására, mert 24—28 kilót nyomott. Az úgynevezett kanó- czos lőfegyver kisebb volt, egy katona vihette, aki — ha használni akarta — villában végződő botra támasztotta a csövet, a lőport meg ka- nóczczal gyújtotta föl. Később áttértek a kerekes lőfegyverre, mely még könnyebb volt. Ennél kovakő pótolta a kanóczot. Kis aczélkereket forgat tak, mely odaütődött a kovakőhöz, az így kipattant szikra pedig meggyuj- totta a lőport. Az ily lőfegyvert muskétának hívták s már a XVI. század vége felé szerepelt a háborúkban. A szuronyt 1640 felé alkalmazták előszőr. Vele a puska a legrettegettebb fegyverré lett. A pisztolyt a XVI. század elején találták föl az olaszországi Pisztolában.
Európában a lőpor feltalálását Schvarcz Bertold ferenczrendi barátnak tulajdonítják. Állítólag 1330-ban találta fel. (Azt mondja a krónika, hogy bűvészetért be is volt zárva.) Ez a tévedés onnan szár- mazhatik, hogy összezavarták az első németországi lőporgyár felállításával. Spanyolországban már 1323-ban a granadai mórok használták a lőport, sőt ágyúik is voltak. A nyugati keresztény írók közül Markusz Grékusz irta le legelőször a puskaport, mint a harczi czélokra használt robbanó anyagot és ez a leírás a XII-ik század előtti időből való, tehát bizonyítja, hogy a lőpor régebbi találmány, mint mióta Schvarcz Bertold állítólag feltalálta.
Lübck város-kapu a a XIV- k században.
A SZELLEMI ÉLET ÚJJÁ SZÜLETÉSE (RENESZÁNSZ).
Az új fölfedezéseknek roppant jelentőségük volt. Kiszolgáltatták Európa tevékenységének az ókori keletet, mely századok óta szunyadt s egy új világot nyitottak meg nyugaton. Az európai gyarmatosokkal betelepített amerikai szárazföld hatalmas társadalom bölcsője lett, mely ugyancsak kivette részét az általános művelődésből.
E felfedezések teljesen megváltoztatták a világ kereskedelmének irányát és alakját. A szárazföldi belkereskedelemhez és a szomszéd népek szükségletei kielégítésére szolgálj adás-vevéshez járult most a tengeri kereskedelem. A szárazföldek belsejében levő kereskedő városok hanyatlottak, a parti városok fejlődtek, s az egyes országoknak tulajdonított kereskedelmi fontosság a földrajzi fekvés szerint megváltozott. Európában a kereskedelem súlypontja a Földközi-tenger mellékén fekvő országokból az Atlanti-tenger mellett fekvő országokba helyeződött át: az olaszoktól a spanyolokhoz és portugálokhoz, később ezektől a hollandusokhoz, angolokhoz és francziákhoz vándorolt. Minél jobban terjednek a kereskedelmi összeköttetések, annál nagyobb hatalmat adott a tenger~folottt~irra- lom a szárazföldi fölött.
Az új felfedezések a rejtett kincsek rengetegét tárták fel. Míg a portugálok megteremtették a nagy tengeri kereskedelmet, a spanyolok föltárták Meksziko és Peru kincsbányáit és a nemesfém rengeteg tömegét dobták az európai piaczra: 1532 és 1848 között 122 millió kiló ezüstöt és 3 millió kiló aranyat. 1515-től 1568-ig több arany volt Francziaországban,
mint azelőtt két század alatt. Mindennek az ára emelkedett, különösen a béreké. A földművelés, ipar és kereskedés most már rendelkezett a szükséges tőkével, a terjedő protestantizmus az ünnepnapok csökkentésével, a kolostorok bezárásával több munkaidőt és több munkaerőt juttatott a termelő munkásnak. A közlekedés is gyorsabb és könnyebb lett s az általános jólét emelkedett.
Ekkor kezdődött a termelő munkának és a tőkének az a csodálatos hatása a társadalmi fejlődésre, mely a mi napjainkig érezhető.
AAkorábbi középkor csak a területi gazdagságot ismerte, mely tisztára azAurak kezében volt. Az ipar- és kereskedelemnek érdeme volt, hogy azon a~bfetosabb alapon, melyet a hűbéres időket felváltó erős, központi királyi hatalom nyújtott, a tőke felhasználásával megteremtette az ingó vagyon korát és ezzel a munkás polgárság hatalmát. A föld mozdulatlan volt és egyes családokhoz kötött; az ingó vagyon mindenkinek hozzáférhető, lekötéséhez pedig munka, becsületesség és értelmesség kell.
A vagyonosödás terjedésével oszlani kezdenek azok a szinte áthághat- lannalTíátszó- falak, melyek az egyes osztályokat mindaddig elválasztották egymástól. Ez már az üj idők beköszöntésének előszele.
Végre az új felfedezések új gyarmati politikát teremtettek, mely három századon át uralkodik, sőt néhol még ma is megvan.
A teljesen szabad görög gyarmat új népet szült, mely a föld kiaknázásán kezdte és csakhamar a tenger kihasználására tért át. A görög gyarmatok egynémelyike még ma is a világ nagy városai közé tartozik. A római gyarmat, mely egyúttal ugyan földműves és katonai is volt, főleg politikai czélból alakult és így mind a római uralom eszköze volt, sohasem szabadult föl a központi hatalom alól, vele emelkedett s velepusztult.
A portugáloknak, akik csak a kereskedelemre gondoltak, inkább kereskedő telepeik voltak, mint igazi gyarmataik; ezek a telepek gyorsan emelkedtek, de gyorsan meg is szűntek, mert nagyrészüket nem védte az a szilárd alap, melyet egy teljesen meghódított és komolyan müveit tartomány nyújt. A spanyolok sem kívánták gyarmatosaiktól a föld mezőgazdasági kihasználását, de olyan munkát, mely mindennap szükségessé tette az anyaország segítségét s így szoros függésben tartotta őket.
Az angolok és francziák más rendszerrel fognak a gyarmatosításhoz. Ők ültetvényes telepeket teremtenek, ahol csekély számú tulajdonos számtalan rabszolga kezével aknáztatja ki a földet, de folytonos veszedelmek közepette, ami arra kényszeríti őket, hogy az anyaországra támaszkodjanak.
Amint látjuk, a gyarmatokat akkor gazdasági eszközöknek tekintették, melyek czélja az anyaország felvirágoztatása, gazdagítása; ezért a gyarmatok kereskedelmét is egy-egy honi góczpontnak kötötték le, mint Szevi- lyának vagy Lisszabonnak, illetve egy-egy társaságnak szolgáltatták ki: ilyenek voltak a franczia, angol és holland kiváltságos társaságok.
A nagy felfedezések és a nyomukban fellendült forgalom új intézmé nyékét tett szükségessé. Mert, amint a tengert több hajó szelte, a szárazon is mind több utas, több áru vándorolt.
A párisi egyetem már régebben minden úton postát állított föl, hogy hallgatóinak családjukkal való érintkezését megkönnyítse. XI. Lajos belátta, hogy a kormányra is nagy fontosságú volna egy ily intézmény és 1464-ben megteremtette a királyi postát a pápa és a király sürgönyeinek továbbítására: később a posta magánemberek leveleit is szállította. Az intézmény bevált. Előbb Németország, majd a többi állam is átvette.
A folyók a forgalomnak kétségtelen fontos utjai. De természetes folyásuk nem elégíti ki a közlekedés, a kereskedelem minden igényét így felmerült a hajózható csatornák szüksége. Eddig is építettek ugyan csatornákat, de azok egyszerűen öntöző vagy levezető csatornák voltak, melyeket majd kizárólag egymagasságú, vagy legfeljebb kis, fokozatos lejtő-különb- ségü területeken át vontak. A víziutak kiépítése pedig nagyobb magassági különbségek kiegyenlítését is szükségessé tette, hogy e csatornák segítségével hajózható víziutakkal összeköthessék a nagy folyókat és a hajók a különben nagy esésű hegyi vizeken is áthaladhassanak.
A XV. században két viterbói mekanikus azután feltalálta ennek is a módját. A hegyi vizeket nagy tartókba gyűjtötték össze, melyeket zsilipekkel zártak el és így — az időközben nagyobb mennyiségben összegyűjtött vízzel — a felmerülő szükség szerint tudták a csatornákat táplálni
1481-ben Velencze épített nagy csatornát. 35 évvel később I. Ferencz hasonló czélból Francziaországba hívta Da Vincsi Leonardót, a hires mérnököt és festőt. De az osztrákokkal kitört viszály s a vallásháborúk egy századig késleltették e fontos találmány értékesítését. IV. Henrik épít tette az első ily csatornát, a briariit a Szajna és a Loár között.
A posta és a csatornák új és gyors közlekedéshez juttatták a világot. A váltók és a bankok segítségével a tőke vándorló kincsesé lett; majd behozták a kereskedelmi értékek biztosítását, előbb délen Barszelonya és Firenze, majd északon is Brüzs nyomán. Ez eszközök alkalmazásával óriási lendületet vett a kereskedelem biztonsága is, de a vállalkozási kedv is sokszorosan fokozódott.
Mind sűrűbb lett az egyes polgárok közötti összeköttetés és ezzel erő södtek az egyes államok. De a népeket is mind több és több kötelék kapcsolta egymáshoz és kivált Európa népei mind jobban közelednek egymáshoz, úgy hogy tán nincs már messze az az idő, amikor egész Európa, sőt az egész müveit világ egy nagy családdá lesz.
A tudomány emberei is új világ után vágyódtak. A klasszikus múltban keresték annak alapjait. Ahogy Kolumbus a régi idők mesés kincses bányáit kutatta s így bukkant reá az Újvilágra: úgy teremtettek e kor tudósai és művészei is a régiek kutatása közben talált kincsekből új világot.
Megunva a skolasztika haszontalan vitáit, belefáradva a sötétben való tapogatózásba, a tudósok az óvilág kincseihez tértek vissza. Ezeket kutat ták és egy- egy latin kézirat, vagy görög szobor fölfedezése diadalszámba ment. Még nem teremtettek, csak utánoztak Az akkori szellemi élet sokkal fáradtabb volt, semhogy csak a maga erejéből előre tudott volna törni; csak azért rázta le Arisz- toteles jármát és az addigi középkor művészetét, hogy új mesterek fegyelme alá meneküljön. Szelidebb uralom volt ez, mért szabadabb mozgást engedett s előkészítette a fölvilágosodottság jobbágyainak teljes fölszabadulását. A köze! időkben az emberiség történetének szép kora következett, amely teljes szellemi újjászületést hozott létre minden téren, szabadabb gondolkozást és finomultabb művészi ízlést.
1436-ban a mainczi születésű Guttenberg János, aki Straszburg- ban telepedett meg, tökéletesítette a harlemi K o s z t e r Lóránt munkáját s a mozgó betű megalkotásával megteremtette a könyvnyomtatást. 14 évvel később szövetkezett F a u s z t mainczi bankárral és az ügyes Schoeffer- rel, aki még tökéletesítette a betűk formáit. Ezzel a nyomdászat föl volt találva. Legrégibb termékei »Türelem levelei« voltak, s a biblia 1454-ből. Ez a művészet rohamosan terjedt Német-, Olasz-, Francziaországban, Svájczban, Angliában s az egész keresztény Európában.
A könyvek ára roppantul csökkent) s az akkori nyomdászok, mint Manucse Aide Itáliában, az Esztiennek Francziaországban, a Frobenek Svájczban olcsóságukkal népszerűvé tették az ókori irodalmi mesterműveit. Hogy mily rohamosan fejlődött a könyvnyomdászat, mutatja az, hogy maga Bade Zsosz Párisban 400 művet adott ki. 1529-ben Erazmusz „Kollokoiá“-ja 24.000 példányban jelent meg, annyira elkapkodta az olvasni, tanulni vágyó közönség.
A 650 év óta Szamarkandban és Bokarában selyempapírt gyártottak; Zob-ban, Mekkában a gyapot váltotta föl a selymet. Ezt a gyapot, vagyis damaszkuszi papirt, ahogy nevezték, hamar megismerte Európa. A görögök bevitték déli Itáliába, ahol Nápoly normann királyai gyakran alkalmazták diplomák kiállítására. Az arabok bevitték Spanyolországba, de ott előnyben részesítették a vászonpapírt, melyet a XIII. század óta használtak Kasztiliában. E vászonpapiros Spanyolországból azután eljutott Franczia- országba s Európa többi állomásaiba. De a pergamentet azért szilárdsága miatt még sokáig előnyben részesítették. A közjegyzőknek nem is volt szabad hiteles okmányokhoz mást használniok. Csak a XIV. század végén diadalmoskodott teljesen a papiros, mikor a könyvnyomdászatnak sok és olcsó anyagra volt szüksége.
A tudomány még habozott az akkori idők megszokott álmodozásai s szigorú okoskodás között, mely ma is vezeti. Így K a r d a n matematikus (1501—1570) hitt a csillagjóslásban s másokat is megakart e hitnek nyerni, így az ismert Paracelzus is, aki az akkori idők (1493—1541) legnevesebb orvosa volt. A g r i p p a Kornéliuszt, aki mérnök, hadvezér és teológus volt egy személyben, vagy húszszor ítélték halálra mint az elvont tudományok művelőjét. Hány ember hitt a középkorban az ördögben, varázslókban! Még olyan tudorok is, mint Páré Ambrus és Bódén János. Ezrével vándoroltak a máglyára az őrültek, ahelyett, hogy orvosi kezelésre bízták volna őket. Tréo grófságban néhány év alatt 6500 boszorkánypört tárgyaltak s Angliában 30.000-et. Magában Würzburg városában 1627 és 1628-ban 158 embed égettek el e czimen. Kevés háborúban pusztult el annyi ember, mint az inkviziczió vérpadjain. S p é német jezsuita maga is tiltakozott e szörnyűségek ellen.
A képzelődésen alapuló középkori gondolkodáson hatalmas réseket ütött a hideg, szigorú okoskodás, mely néhol teljesen eloszlatta a súlyos sötétséget, részben lassan-Iassan belevilágított abba a ködös homályba, mely az emberi gondolkodást még általába fogva tartotta.
Ez újabb irány emberei közé kell számítanunk T a rt á l y át , (meghalt 1557-ben Velenczében), ' aki elsőnek alkalmazta a matematikát a
[^tmttótig hónig in bűntte tton \^r \Brr off ertritó rin tome trónt É)n fin hóit bantr un bluir roit^as btílgt tenni ín ftetbtnti nőt £>tlli hat gttrage 2U ti mart grois 13n ir bittó tót natót un blois &ar an mnb mmtícblitó btó gelitte fc)n uns io mit trió ifi un ertttírté ön itn boté frantub műten Iftilff uns uurbas in allé (tűién mibö iintec fpnüf burtóen un belien Jfiatóf en pren bo(m gernalt Iáié fctnüt an tőttantínopdm hríttóé lant #n manctó trifté mentftóé btgangé hant j®it faben martit un tót ílagé un űtmebe ien ápoltéin uor áíj rí itt gettóten IDmb bit ni fiú tót ies brilgen glaubégut faltjai tót gulien sáléin bút ftutómtrbenbío iajni nm met (tóm Wifiteren bit ríj scidir its hím nirts bin má ztítt notó isin gebun nfftnbar Hl«tccc * lo ♦ tar Jfcitb t wotóé
haditudományban, V e z a 11 (Vezanius) V. Károly és II Fülöp brüsszeli orvosát, aki a boncztan megalapítója s sokáig tanította azt Kábában is, a bólonyai Ferrarit (1552—1566) és Viet Ferenczet (1540—1603), aki először alkalmazta az algebrát a geometriában s előfutára D é k o v t-nak és Nyuton-nak a matematikai analízis mezején.
Álművészet s tudomány csak bizonyos környezetben s légkörben fejlődhetnek, de azért a tudomány mégis kevésbbé függ külső körülményektől, nem csuda tehát, hogy a század legnagyobb tudósa lengyel volt: Kopernikusz, aki 1473-ban született Tómban s tanulmányait Krakó- ban végezte, foglalkozott bölcselettel, orvostudománynyal, megtanult rajzolni s festeni. Rómában óriási sikerrel űzte a matematikát. Mikor visszatért hazájába, a világrendszerről szóló nagy munkájának szentelte minden idejét. Végig kutatta kortársainak s a régieknek minden erre vonatkozó adatát, eszméjét, lelki szeme előtt elvonultak az egyptomiak, akik szerint a Merkúr és a Vénusz a Nap körül forgott, de maga a Nap meg épp úgy mint a Mars, Jupiter, Sarturnusz az ő felfogásuk szerint a Föld körül forgott; látta Perzsa Apollót aki a Napot tette meg a csillagvillág központjának, de aki szerint a Nap maga a Föld körül forgott. Mind e rendszerekben a föld volt a világ központja. Kopernik elég vakmerő volt mind e rendszereket megtámadni és a Földet bitorolt trónusáról ledönteni. Kimondta, hogy a Föld a saját tengelye körül forog, de ugyanakkor még egy másik mozgást is végez a Nap körül, melyet azóta ismernek a világrendszer központjának. 1507-ben Kopernikusz kész volt világrendszerével, élete hátralevő idejét azzal töltötte, hogy e rendszerét megfigyelés és számítás utján megerősítse. Eleinte a tömeg kigúnyolta új elmélete miatt, még a színpadon is kifigurázták, mint Szókratész!
— Mit akartok — mondta barátainak — én nem tudom mi tetszik a közönséges embernek s a közönséges ember viszont nem érti, amit én tudok.
Dicsősége 1543-ban bekövetkezett halálával kezdődött. Annyira át voltak hatva nagyságától, hogy több olyan állítását is, melyeket nem bizonyított, föltétien igazságnak fogadták el.
Így hát, míg az új fölfedezések új világokat nyitottak meg az emberi ténykedés előtt, a tudományok fölfegyverezték s megállapították a világegyetem igazi törvényeit.
Vadászat alkalmával használt finom evőeszközök a középkorban.
Luther kézírása 1541-ben.
A REFORMÁCZIÓ.
A XVI. század egyik legnagyobb államférfia, Pol bíbornok, azt írta X. Leó pápának, hogy veszedelmes dolog, ha az emberek nagyon tudósok. Tény, hogy a tudományos forrodalom reneszansza okozta a vallási refor- mácziót A régiek olvasása ismeretlen látóhatárokat nyitott még a gondolatnak. A könyvnyomdászat föltalálása, Amerika fölfedezése, az ipar, a kereskedelem fejlődése új eszméket ébresztett az emberekben. Az ember érezte érteimességének növekedését s ugyanakkor anyagi javai gyarapodását is látta.
A sok újdonság láttára kételkedni kezdett sok mindenben, amit a régi kor hagyott reá. A kíváncsiság s a bírálat szelleme behatolt mindenüvé, átalakította a művészetedet, a tudományt, a társadalmi állapotokat s át akarta alakítani a vallási intézményeket is.
A XVI. század irodalma az ókoriak kutatásával és utánzásával felébresztette az ókori szellemet is. Ez végre a vallási reformáczióhoz is vezetett, melynek igazi jellege a pogányoktól átvett szellem és a bibliából merített teológiai lelkesedés keveréke.
Ennek a vallási forradalomnak közvetlen oka azonban maga a papság
volt. Mekkora a külömbség a kereszténység első századainak szegény,
de buzgó papsága és X. Leó gazdag, hatalmas, de henyélő egyháza között. A pápa, mint a reneszánsz akármelyik másik nagyura, sokkal szívesebben élt művészek és poéták között, mint teológusok körében. Érdekes Bempo
bíboros kijelentése, aki azt iíta egyik levelében Szadolének:
— „Ne olvasd Szent Pál leveleit, nehogy finom ízlésedet ezeknek csiszo-
latlan írásmódja elrontsa. Hagyd ezeket a bolondságokat, melyek nem
méltók komoly emberhez“.
Gúnyversekkel nem lehet ugyan
megváltoztatni a világ folyását, de ha
V. Károly császárnak 1521-ben való képe Dürer Albrektlöl.
azok a kor szellemét tükröztetik vissza, hatástalanoknak ezért nem mondhatók. Így Erazmus, Hu 11 e n és a többi röp- iratiró még a XIII. században süket fülekre talált volna, most a XVI. században nagyon is akadt közönségük. Hiszen szemmel látható volt a papság erkölcsi sülyedése, fegyelmének lazulása. B o s s z ü é * ) főpap létére így ir: „Nem egy olyan század volt, amikor az egyházi fegyelem reformját kí- vánták“. Szent Bernát pedig így szólt: „Vájjon fogom-e halálom előtt az Isten egyházát még olyannak látni, amilyen első napjaiban volt.“
Egész életében az egyház visszaéléseiről panaszkodott ez a szentéletű ember, folyton erről prédikált a nép, a papok, a püspökök, sőt a pápák előtt is s nem győzte figyelmeztetni a szerzeteseket, akik magányukban épp úgy szomorkodtak az állapotokon, mint ő. Azóta csak növekedett az egy-
házban a fejetlenség. Maga a Szentszék sem volt ment a hibáktól s a vienni zsinat óta az a püspök, akit a pápa a szent gyülekezetben tárgyalandó anyag előkészítésével megbízott, a zsinat munkálkodásának alapjául az egyház reformálását, még pedig fejében és tagjaiban való reformálását jelölte meg.
A nagy szakadásnál, mely röviddel azután bekövetkezett, szintén a reform szükségessége volt a jelszó, és pedig nemcsak magánosoké, hanem a zsinatoké is. Arról beszél mindenki a pizai s a bázeli zsinaton, ahol az
*) M e d i c s i János, aki X. Leó neve alatt lépett a pápai trónra, ifjú korában
három székesegyház kanonokja, kilencz templom plébánosa, tizenöt apátság perjele volt.
Ezek fölsorolása megvan Fabroni munkájában: „Leonis X. vita 1797“. A püspököknek egyáltalában elég gyakran több egyházmegyéjük volt, így a lotaringi bíborosnak három érseksége (Reimsz, Lion, Narbonn) és tizenöt püspöksége (köztük Albi, Montoban, Mantua, Lűszon) volt.
egyházi szakadás még csak nagyobbodott. Julián bíboros IV. Jen ő pápa elé tárta a papságban uralkodó fejetlenséget, főképp a németországi papság zabolátlanságát:
„Ezek a rendetlenségek — így szólt — a népben gyűlöletet szülnek minden papi testület ellen, s ha a bajon nem segítünk, attól kell tartani, hogy a világiak megrohanják a papokat, mint ahogy azt a hussziták tették. Mert azt fogják mondani, hogy a papság javithatlan s nem akarja a körében uralkodó rendetlenségeket orvosolni. Erőszakkal fognak reánk támadni, ha meggyőződnek arról, hogy nincs más mód arra, hogy megjavuljunk. Az| sággal vert meg, hogy lássuk a veszedelmet, amint mindazokkal cselekszi, akiket meg akar büntetni. Előttünk lobognak a lángok s mi beléjük rohanunk“.
Julián előre látta a szomorú következményeket s nem csalódott, mikor azt mondta, hogy a reformáczió s az a gyűlölet, melylyel a világiak a papság ellenében viseltetnek, sokkal veszedelmesebb felekezetet teremt majd, mint a milyen a római egyházra nézve a husszitáké volt.
Németországban, ahol a föld egy harmada s Angliában, ahol egy ötödé a papság kezében vAt, annak a papságnak a kezében, mely ily óriási gazdagsága mellett teljesen megfeledkezett a kötelességeiről: a lelkek , már elő voltak készítve a forradalomra, mikor Luther Márton megjelent.
Luther szegény szász bányásznak a fia volt. 1483-ban Eiszlebenben született, később a vittenbergi egyetemnek legkiválóbb tanára lett. Lángész volt, tüzes szónok, akinek lángoló beszéde magával ragadta a népet, akinek bátorságát még csak fokozta az, hogy látta: mennyire lelkesednek szavain s mily készek a hallgatói őt tetterősen támogatni is. A mellett Luthernek akkora tekintélye volt, hogy tanítványai is remegtek tőle és sem nagy, sem kis dolgokban nem mertek neki ellentmondani.
G y u l a pápa háborúi kimerítették a pápai kincstárt. Hozzá járult azután X. Leó pazarlása, aki 100.000 aranyat költött megkoronáztatására s kész volt 500-at adni egyetlen egy harangért. Hogy ily fokú fényűzés mellett megélhessen, el kellett zálogosítania Szent Petér kincseit s pénzért adnia az egyházi méltóságokat. Ily módon évenként 40.000 aranynyal emelte a bevételeit.
Szent Péter nagyszerű bazilikájának építését, melyet II. Gyula kezdett meg, pénz hiányában abba kellett hagyni. Leó általános bünbocsánatot ígért mindenkinek, aki e templom továbbépítéséhez pénzével hozzájárul. A mainczi érsek Szászországban T e c z e 1 dominikánussal hirdettette ki ezt a bünbocsánatot. Nagy visszaélések történtek e körül. A híveknek, kik üdvösségüket pénzért akarták megváltani, lehetetlen Ígéreteket tettek; viszont a legképtelenebb czélokra fordították a hívek pénzének egy részét, anélkül, hogy azt eltitkolták volna.
Az augusztinusek, akik addig meg voltak bízva a fölmentvények kezelésével, elkeseredtek azon, hogy ez a jövedelmező üzlet most a dominikánusok kezébe ment át. Nagybuzgóan hozzáláttak tehát, hogy utóbbiak visszaéléseit felfedezzék és nyilván tartsák. Az augusztinusok legkiválóbb embere Luther Márton volt, aki kíméletlenül ostorozta a dominikánusok visszaéléseit.
Luther már akkor el volt tökélve arra, hogy az egyházat reformálja. Eleinte csupán Teczelt és a fölmentvények körül előforduló visszaéléseket támadta. De sokkal lelkesebb volt, semhogy ennél megállt volna. Megmagyarázta a népnek, hogy a fölmentvénynek nincs értéke, de ezt oly formában tette, hogy ellenségei sem bánthatták érte. Mert amikor javaslatait írásba fektette, egy helyen így szólt:
— „Aki tagadja a pápa fölmentvényének valódiságát, átokkal sujt- tassék“.
Luther 1517-ben a vittenbergi nagy templom kapujára függesztette ki a fölmentvényekre vonatkozó 95 javaslatát. Teczel 110 ellenjavaslattal felelt. A harcz megkezdődött. Luther, akit védekezésre kényszerítettek, más, nagyfontosságú kérdéseket is fölvetett s a harcz hevében csakhamar otthagyta Teczelt és a fölmentvények ügyét és egyenesen a pápa s a katolikus hittételek ellen fordult. Mindjobban belemélyedt az egyház reformjába s mire a vita hevében feleszmélt: már késő volt, a szakadás már meg volt.
Luther Márton.
Kranak Lukács rajza, melyet ezrével osztottak szét Luther halála után.
E viták első hírére X. Leó kicsinylőleg úgy nyilatkozott, hogy ez csupán két szerzetes szóvitája és — bár ismételten figyelmeztették őt az egyházat fenyegető veszedelemre — nem törődött tovább Lutherrel és Teczellel.
Mikor azonban a mozgalom folyton növekedett, 1518-ban Augszburgba követet küldött: K a j e t á n bíborost, aki hízelgéssel, fenyegetéssel meg akarta ingatni a szász szerzetest. Luther azonban új tanai mögé sánczolta el magát, a bíborost nem ismerte el birájának, ellenben a rosszul értesült pápától a jól értesült pápához fölebbezett. Ezzel elismerte a pápa tekintélyét. A következő évben Bölcs Frigyes szász választó, Luther védője, Miksa császár halála után a birodalom kormányzója lett. Ekkor Luther már nem a pápának szánta fölebbezését, hanem a zsinatnak.
Mikor e fölebbezésnek alakot adott, Luther még nem ment túl a bázeli és konstanczi zsinat határozatain, mert azok is már kijelentették azt, hogy az általános zsinatok tekintélye a pápai tekintély fölött áll. De ahogy előbb visszautasította a pápát, utóbb vissza kellett utasítania a zsinatokat is, a zsinatok után azok vezetőit, szóval minden emberi tekintélyt, hogy azután — a mint ő mondta — már csak Isten szavára hallgasson. Nem akart Isten és önmaga fölött semmiféle közvetítőt. Ez azt is jelentette, hogy szerinte mindenkinek joga van a szentirást is, mely nem minden részében világos, magyarázni. Ő a maga felfogása szerint magyarázta a szent könyveket, amivel az egyház egységét — mely addig csak a pápának engedte meg a szentírás magyarázatát — megdöntötte. Mind több felekezet támadt s némelyik a szentírásból olyan tanokat is magyarázott ki, melyek valamennyi többi pártot megrémítették.
Az 1529 esztendőben Luther még sokkal tovább ment a szakadás utján. Most már nemcsak a pápa tekintélyét, de a szentségeket, a szerzetesi fogadalmat is támadta. 1520-ban „A keresztény szabadság“ czim- mel könyvet irt. Ezt elküldte a pápának, aki erre már nem habozhatott tovább. 1520 június 15-én a pápa bullát adott ki, amelyben Luther könyvének 41 tételét elítélte, szerzőjét magát pedig átokkal fenyegette, ha azokat hatvan napon belül vissza nem vonja. Luther azzal válaszolt, hogy a bullát Vittenbergben hatalmas néptömeg tapsai között elégette.
Luther híveinek száma napról-napra növekedett s ez csak növelte bátorságát. A népet gyönyörűséggel töltötte el, hogy Luther fölhívta:
olvassa el önmaga a bibliát, melyet németre fordított, s hogy a papság
gazdagságát az evangélium megsértésének jelentette ki. A fejedelmek, akik már nem győzték az újabb idők folyton növekedő fényűzését, a folyton fejlődő közigazgatás mind nagyobbodó kiadásait, a hadsereg zsoldját előteremteni: maguk is szívesen hallották az egyház roppant gazdagsága elleni tiltakozását. Sokakat meg a Luther által ragyogó ékesszólással dicsőített vallásszabadság vonzott a nagy ujitó táborába.
Mikor azonban az ideiglenes kormányzás megszűnt a birodalomban, az új császár, V. K á r o l y , akinek I. Ferencz ellen szüksége volt a pápára, s aki helyre akarta állítani a birodalom vallási békéjét is, 1521-ben Vormszba, a vallási ügyek tisztázására, birodalmi gyűlést hívott össze s arra Luthert is beidézte. Luther menedéklevéllel jött oda, s ünnepélyesen kijelentette, hogy tételei közül egyet sem von vissza, hacsak a szent- irásból nem bizonyítják be neki azok hamis voltát. Az országgyűlés Luthert birodalmi átokkal sújtotta, de oly nagy volt már a pártja a nép
*•,. jK'i?nc<' rjt- 'rin rottcnkTfe.pxttanfcIlgb út>Jrt1nolo«bcr;ar<tí
<iG/£lX\)h^Krti>JiVrtrc:ju<«^m<rit>u!cml .tu íAdirwrk'.ttutr<petit:vt quincflpSlldM WtW
P L w tuCTuvUrcj.urtun.hi>.' ..n'cnkP ■flnnokoninoltnt’WiuíJMt.ami.
Luther 95 tételeinek hirdetménye. Az eredetije a zeitzi egyházi könyvtárban,
között s a fejedelmek sorában, hogy a menedéklevél nyújtotta védelmét nem merték megsérteni. Így Luther elmenekülhetett Vormszból s védőjének, a szász választónak, egyik várkastélyában, a türingiai Vartburgban rejtőzött.
Ettől fogva Luther büntetlenül terjeszthette tanait Németországban. Röpiratait a könyvnyomdászat rövid idő alatt óriási mennyiségben terjesztette az egész birodalomban. Eljutottak azok a palotákba és a kunyhókba egyaránt. Luther egyébként a Hohenstaufok bukása után hatalmassá lett fejedelmeket kímélte. Támogatásuk fejében az egyház javainak államositá- sáLhelyezte kilátásba. 1525-ben a nemet lovagrend nagymestere Lengyelország fönhatósága alatt Poroszország örökös fejedelmének jelentette ki magát. Déli Németország egyházi birtokait megrohanták; 1525-től kezdve a szász választó, a hesszenkasszeli őrgróf, a két meklenburgi herczeg, a pomerániai és a czelli herczeg s egy sereg birodalmi város elfogadta a reformácziót s ugyanakkor a megfelelő államok tulajdonának jelentették ki a területükön fekvő egyházi birtokokat.
Mikor a nép a nagy osztozkodást látta, maga is részt akart belőle. Különben is az egyházi s a világi urak elnyomása ellen, mely alatt századokon át nyögött, egyformán mély gyűlöletet érzett.
Már 1471-ben és 1492-ben valóságos lázadások törtek ki, 1505-ben s 1513-ban megismétlődtek e lázadások. A lázadások főfészke Németalföld és a Svábföld volt. Mikor Luther szónoklatait meghallotta: sokáig visszafojtott gyűlölete lobogó
Frankenhauzennál 1525-ben meg is verték őket s a parasztok ezerszámra hullottak el.
A parasztok háborúja elrémítette az egész világot. A megijedt katolikus fejedelmek 1525-ben Deszauban szövetségre léptek. A református fejedelmek viszont 1526-ban megkötötték a torgaui szövetséget.
Németország két részre szakadt s mindegyik független volt a császári hatalomtól. A háború elkerülhetetlennek látszott. De V. Károly, akinek hol I. Ferenczczel, hol Szolimánnal akadt dolga, közbelépett, nehogy új ellenséget szerezzen magának a birodalomban. Egyházi tudorok gyülekezetére akarta bízni a vallási kérdés eldöntését, de a reformátusok ezt az ajánlatát nem fogadták el, mert tudták, hogy kisebbségben lesznek, a pápa meg azért ellenezte a zsinatot, mert attól tartott, hogy ott újra a bázeli és konstanczi zsinatok ellenzékieskedő szelleme jut kifejezésre.
1526-ban a törökök elpusztították Mohácsnál a magyar király seregét. Erre V. Károly, hogy a német fejedelemek segítségét megnyerje, a speieri zsinatban kimondatta, a lelkiismereti szabadságot, újabb tanok terjesztését azonban megtiltotta. A reformátusok tiltakoztak ez utóbbi ellen: onnan maradt meg protestáns (tiltakozó) elnevezésük. A következő évben az augszburgi birodalmi gyűlésen nyilvánosan tételekbe foglalták hitüket, (innen az augszburgi konfesszió, ágostai evangélikus hitvallás elnevezése), mely attól fogva jelképe és összekötő kapcsa volt Luther minden hívének (1530). Szövetségüket még szorosabbra kötötték Smalkaldenben (1531) s a császár, akit Szolimán fenyegetett, megadta nekik a békét, az u. n. „nürnbergi interim“-mel (1532). Hét évvel később elég erősek voltak arra, hogy visszahelyezzék U1 r i k vürtembergi herczeget s a katolikusokra rákényszeritsék a kadani szerződést, mely a luteránusoknak vallásuk szabad gyakorlatát biztosítja.
Az anabaptisták újra feltűntek Münszterben, ezúttal már rendesen szervezve, így tehát sokkal veszedelmesebbek voltak. Ma ti s z é n János harlemi pék volt a prófétájuk. Elkergették a városból a püspököt, a gazdagokat s mindazokat, akik nem akartak újra megkeresztelkedni, azután kicsapongásukkal és pusztításukkal elözönlötték a várost és környékét. Kifosztották s felgyújtották a templomokat, kolostorokat, elégették az összes könyveket, csak a bibliákat kímélték, és kimondták a vagyonközösséget. A legcsúnyább önkényuralom fejlődött ebből a népmozgalomból. Egy marsall rosszat beszélt a prófétákról, mire Matiszen a vásártéren agyonlőtte. Majd elkiáltotta magát, hogy az isten megparancsolta neki az ellenség elűzését s alabárddal a kezében, egyedül rohant ki a városból. Alig hagyta el a kaput, megölték. B o k o 1 d János leideni szabólegény Leideni János néven lett az utóda a prófétaságban. Nemsokára egyik hitszónokuk kijelentette, hogy látomása volt, s ebből megtudta, hogy Leideni János uralkodni fog minden földeken s Dávid trónján fog ülni mindaddig, míg isten vissza nem veszi tőle a kormányzást. Erre Leideni Jánost királylyá választották.
Az új király behozta a többnejűséget, s fényűző udvarral vétette körül magát, míg a nép éhenhalt, mert a münszteri püspök ostrom alatt tartotta I a várost. Egyik királyné azt mondta, hogy nem hiszi, hogy istennek tetsző dolog volna, ha oly nyomorúságban hagyják sínylődni a népet. Leideni János erre fogta az asszonyt, kivezette a piaczra, ott letérdeltette s levágatta a fejét. Az áldozat társnői ezalatt azt énekelték: „Dicsőség istennek, ki a magas egekben lakozik“, az egész nép pedig tánczolni kezdett a lemészároltnak hullája körül. Nem volt már egyéb enni való, mint kenyér és só. Az ostrom vége felé olyan nagy volt az éhség, hogy rendszerint még a halottak húsát is szétosztották.
Végre Szent János napján (1535) elesett a város. Leideni János maga foglyul esett. Valósággal szétszaggatták. Az „Uj Szion“, melyet a vakbuzgóságnak ez a láza támogatott, 15 hónapon át védte magát az északnémetek hadereje ellen. A katolikusok a münszteri botrányokért a protestánsokat tették felelősökké.
A politikai szakadás napról-napra nagyobb lett. A császár még várt, mert nem volt kész a harczra. Nem lépett fel nyíltan a protestáns urak és városok ellen, szüksége volt reájuk, mert folyton háborúságban állt I. Ferenczczel, Szolimánnal, Barberuszszal. Egyébként a katolikusok sem gyűlölték annyira a reformátusokat, hogy Németország szabadságát föláldozták volna a császárnak. Abban az időben pedig, mikor a polgárok maguk már fegyveresen jártak keltek, nem volt még állandó hadsereg, melynek segítségével a császár biztosan összetörhette volna az ellenállást.
A kreszpii béke (1544) megkötése után azonban V. Károly reászánta magát arra, hogy a protestánsok ellen határozottan fellépjen. I. Ferencz, akit a smalkaldis szövetség cserben hagyott, most viszont őket hagyta cserben, Szolimán pedig éppen akkor a perzsák ellen indult. Károlynak tehát külső ellenségtől nem kellett félnie. Az általános zsinat, melyhez mindkét fél már oly régóta fordult, végre összeült 1545-ben Trientben s már az első ülésen látszott, hogy a tanok ellentéteinek kiegyenlítésére semmi kilátás sincs. A háború elkerülhetetlen volt. Luther azonban ezt már nem érte meg, mert 1546-ban meghalt.
A protestánsok egymás között is összevesztek. A smalkaldi szövetségesek nem tudták erejüket egyesíteni, s így egyenként buktak el. Károly két hadjáratával elintézte az egész kérdést. Felső Németország 1546-ban meghódolt. I. Ferencz halála 1547-ben még erőteljesebb eljárásra indította a császárt. A mülbergi csatában a spanyol gyalogság már az első rohamnál szétverte a szász katonaságot s a liga két vezére: a szász választó, akit a csatatéren fogtak el és a hesszeni őrgróf, aki maga adta meg magát, a császár foglya lett.
jf«y^£^~5 tjj .
f)
fftT"*’ "sefvw^K ^<v
“Vv*<zy~"
«SUvan* ^T*yUr 1% *-^bUr«3
H*f r-. .. (-l<7
C.'AI^Twrn ^^*.v<v>r
Kárcty levele, rnelylyeí Vormszba idézi Luthert
V. Károly most már azt hitte, hogy álma, a német egység, végre megvalósul. De csakhamar be kellett látnia, hogy csalódott. A vallási kérdést a pápa nélkül akarta elintézni. Augszburgi interimje, melylyel a két pártot össze akarta hozni, ellenkezőleg az egész világot elégedetlenné tette (1548).
Károly Spanyolországot, Németalföldet, Nápolyt és Amerikát fiának tartotta fönn, azonkívül biztosítani akarta neki a császári koronát is Fivére, akit római királynak választottak meg és a birodalmi gyűlés is tiltakozott az ellen. A német városokat katonákkal rakta meg; dölyfösen maga után hurczoltatta a két fogoly protestáns fejedelmet s ostrom alá vette Magdeburgot, az egyetlen várost, mely még ellentállt. Tiz hónapi ostrom után elesett ez is. A császári seregek vezére S z á s z M ó r i c z volt, ugyanaz, aki később tönkretette a császár hatalmát. Móricz protestáns volt. Gyűlöletből s becsvágyból harczolt rokona, a szász választó ellen. A császár hálából a választói méltóságot neki adta.
Szász Móricz elárulta vallástestvéreit, hogy vagyont s hatalmat szerezzen, de azután elárulta a császárt is, hogy a maga hatalmát megszilárdítsa. Azért vállalta Magdeburg ostromát, hogy csapatai egyesítésére ürügye legyen; ugyanebből az okból húzta az ostromot s mialatt ez tartott, tárgyalt a protestánsokkal, II. H e n r i k franczia királylyal; s mindezt oly ügyesen tette, hogy Károly, korának ez a legügyesebb politikusa, még csak nem is gyanakodott, mikor már jelentették neki, hogy Móricz hatalmas sereggel átvágott Németországon s Innszbruk ellen indult, hogy őt magát meglepje. A beteg császár éppen idején szökött meg. Hóviharban vitték a hegyeken át. (1552). Szabadon kellett bocsátania a szász válasz tót és az őrgrófot s a passzaui kiegyezésben a protestánsoknak teljes vallásszabadságot biztosítani (1552).
Ezzel az új vallásnak megadta a törvényes alapját. Az augszburgi béke (1555) ez engedményeket véglegesítette. Azonkívül megerősítette a protestánsokat azokban az egyházi birtokokban, melyeket még a passzaui kiegyezés előtt vettek el az egyháztól. De egy megszorítást mégis csak tett. A jövőre nézve megakadályozta az egyház birtokainak világiasítását, mert arrra kötelezte az egyházi férfiakat, hogy az esetre, ha az új vallásra áttérnek, előbb kötelesek legyenek addigi egyházi javaikról lemondani. Ez a kikötés, meg az, hogy a kálvinistákat kizárta az augszburgi békéből s végül a református vallás gyakorlásának megtiltása a protestáns fejedelmek birtokain kívül, új viszályra adott alkalmat, mely végre a harminczéves háborúra vezetett.
Északi Európában a reformáczió ügyét tisztára politikai érdekek döntötték el. A bogeszundi csata után~(1520), melyben Sztenon-Szture, az utolsó svéd kormányzó halálosan megsebesült, a kalmári szövetséget újra megkötötték.
V Karoly menekülése 'z.ísz Móricz elöl.
Endrei Zaláin: A. Vilin Toriéin ime. IV.
..íiinbiis” miiiiitczct. Budapest
II. Keresztély, aki Dánia és Norvégia fölött uralkodott 1513 óta, Svédország örökös uralkodójának kiáltatta ki magát. Hogy uralmát megszilárdítsa, irgalmatlanul pusztíttatta az ország legtekintélyesebb polgárait. Egyetlen napon 94 szenátort, főpapot és gazdag polgárt fejeztetett le, aztán korra és nemre való tekintet nélkül 600 személyt fojtatott meg, és az ország minden városában akasztófát állíttatott föl.
Gusztáv, aki a Folkungok régi törzséből származott, megszökött a börtönből, melyben Keresztély fogva tartotta s számos kaland után föllázitotta Dale-karlia bátor lakóit. Ezek segítségével Upszala mellett tönkreverte a dánokat s ostrom alá vette Stokholmot. A város két évig ellenállt.
II. Keresztély t, Észak Nérójába dán főnemesek, kiket a parasztok és a kis emberek javára kiadott rendeletéivel maga ellen
ingerelt, 1523-ban végre is letették. Helyette nagybátyját, Frigyes holsteini fejedelmet választották meg
királynak, de megeskették előbb, hogy tiszteletben tartja kiváltságaikat, megadja nekik az élet és halál jogát a parasztok fölött, és elismeri, hogy a korona választás útján töltendő be.
A svéd rendek Váza Gusztávnak a királyi czímet adták s 1523-ban Stokholm megnyitotta előtte kapuit. A következő évben Frigyes is bevonult Kopenhágába a hatalmas lübeki hajóhad segítségével.
Gusztávnak királyi czímén kívül alig volt egyebe. A föld a nemesség és a magas papság kezében volt; a parasztság, polgárság s alsó papság pedig teljesen ki volt fosztva és tudatlan is volt. Az északi részeken sokan a fák héjából éltek
Gusztáv elhatározta, hogy a maga és a nép.érdekében véget vet a püspökök nagy hatalmának, akik az utolsó háborúban különben is a dánokkal tartottak. Oyan gazdagok s hatalmasak voltak, hogy a király nem merte őket
nyíltan megtámadni, hanem cselhez folyamodott. Eleinte csak tűrte, hogy két luteránus: Oléusz és Pétri Lóránt hitvallását hirdethesse, majd erkölcsi támogatásban is részesítette őket, amennyiben az egyiket államtitkárnak, a másikat az upszalai egyetem tanárának nevezte ki. Végül pedig megengedte nekik, hogy a szent Írást népies nyelvre lefordíthassák s közzétegyék. Ez ugyan akkor még nem használt sokat, mert a nép nem igen tudott olvasni.
Ekkor Gusztáv megnyerte a főnemeseket a maga terveinek. Megengedte a nemeseknek, hogy őseik birtokait, melyeket az egyház tőlük erőszakkal elvett s azóta bitorolt, visszavegyék. Ő maga jó példával járt elől. Elfoglalt egy gazdag apátságot, mely hajdan az ő családjáé volt; majd hivatkozott arra, hogy az államkincstár teljesen üres, és azért elvette az egyház jövedelmének két harmadát, ezüstneműit s a templomok harangjait (1526).
Az 1524-iki veszterászi országgyűlésen Gusztáv ragyogó ékesszólásával, győzelmeinek fényével, nagy tekintélyével az összes képviselőket megnyerte a maga számára. A rendek fölruházták az egyházi méltóságok adományozásának jogával és kijelentették, hogy a papság birtokai az állam tulajdonába mennek át; egyúttal követelték, hogy a vallás eredeti tisztaságához térjen vissza. A reformáczió tehát teljes diadalt aratott Svédországban.
Gusztáv most már hadsereget szervezett; 14,000 emberből álló hadseregével végigsietett az országon s mindenütt érvényt szerzett a veszterászi határozatoknak. 13,000 kisebb-nagyobb birtokot kobzott el a király és a nemesség javára. Gusztáv most már nyíltan a luteránus vallás hívének vallotta magát, Pétri Lórántot kinevezte upszalai érseknek és ő vele kenette föl magát 1528-ban.
A következő évben az örebrói zsinat a svéd egyház ügyeit rendezte. Hogy a nép érzelmeit kíméljék, föntartották a katolikus egyházi szervezetet és a szertartások legnagyobb részét, egyébként azonban a német protestánsok vallástételeit fogadták el.
A református Svédország korlátlan hatalomhoz juttatta a királyt. Váza Gusztáv meg is érdemelte ezt: a mezőgazdaság, ipar, kereskedelem, tengerészet mind virágzott alatta és Svédország belépett alatta a müveit európai államok keretébe. 1542-ben szövetséget kötött Francziaországgal, mely csaknem a franczia forradalomig tartott.
Luther hitszónoklata korán visszhangra talált Dániában is. II. K é r é s z - tély már 1520-ban Kopenhágába hivott egy református szónokot s Keresz- tély bukása sem állította meg a vallási mozgalmat. Utóda, I. Frigyes már trónralépése előtt az új hit hive volt. Trónralépésekor először a vallási türelmet mondta ki, hogy az újítóknak szabad teret biztosítson. 1525-ben pedig nyíltan is reformátusnak vallotta magát. Két évvel utóbb az odenzéi országgyűlés megerősítette a lelkiismereti szabadságot, megengedte a szerzetesi fogadalom megszegését, a papok házasságát és a főpapokat is a király törvénykezése alá helyezte. 1530-ban a kopenhágai országgyűlésen Frigyes még tovább ment, megerősítette a dán protestánsok hitelveit.
Fia, III. Keresztély folytatta apja munkáját, megszüntette a katolikus egyházszervezetet. A püspököket megfosztották világi és lelki hatalmuktól és birtokaikat az állam javára elkobozták. A katolikus püspökök helyébe 6 főfelügyelőt (szuperintendens) neveztek ki a lelkiek vezetésére, míg a világi ügyek felügyeletét ugyancsak 7 bíróra bízták (1536). De a luteránus papságnak sokkal kevesebb tekintélye és politikai befolyása volt, mint azelőtt a katolikusoknak. A főnemesség pedig, mely III. Keresztélyt arra kénysze- ritette, hogy azokat az ígéreteket, melyeket elődje esküvel fogadott, megtartsa, nem ismert azontúl korlátokat. Elnyomta a rendeket, minden hivatal betöltésének ellenőrzését magának tartotta fönn, gyámkodott a királyság fölött s a népet a legkeményebb szolgaságba hajtotta.
A reformácziót Svájczban először egy züriki plébános, C z v i n g l i Ulrik hirdette, aki ugyan kortársa volt Luthernek, de tőle függetlenül működött. 1517 óta hirdette, hogy a hit egyedüli szabálya az evangélium. Egy nap, mikor a pápai fölmentvények előadói arra kérték, hogy ne károsítsa meg az üzletüket, mert azon a pénzen a világ legszebb templomát fogják fölépíteni, a népnek az Alpok havas csúcsait mutatta, melyek a lenyugvó nap aranyos sugaraiban fürdőitek: „íme az Örökkévalóság trónja. Szemléljétek a müveit, imádjátok őt dicsőségében. Többet ér ez, mint a szerzeteseknek fölajánlott adomány s a halottak csontjaihoz való zarándoklás“. Czvingli evangélikus vallása rohamosan terjedt a németajkú Svájczban, a kereskedő züriki, berni, bázeli, appenczelli, glári és saffhauseni kantonokban. De a földmivelő kantonok: Luczern, Úri, Svicz, Untervalden, Czug, Freiburg és Szoloturn hívei maradtak a katolikus vallásnak és 1528-ban Valéval szövetséget alakítottak a katolikus hit védelmére. A reformátusok is szövetkeztek Bernben a következő évben. Így a polgárháború elkerül- hetlen lett. Czvinglit mindjárt az ellenségeskedések kezdetén megölték. A katolikusok Kappel és a czugi hegy mellett (1541) legyőzték a protestánsokat és békére kényszeritették őket. Minden kanton szabadon határozhatta meg vallását.
A protestánsok bő kárpótlást kaptak e vereségért. Genf elvált a római egyháztól. Ez a város, melyet a szavojai herczeg főhatósága alatt püspöke kormányzott, a XVI. század elején két táborra oszlott. A mamelukok, (vagyis a rabszolgák) III. Károly fejedelem jogait védelmezték, míg a hugenották (esküdt szövetségesek) a város szabadsága mellett kardoskodtak. A reformáczió újabb tápot adott a politikai viszálynak. A mamelukok a katolikus vallás mellett foglaltak állást, a hugonották az új valláshoz csatlakoztak. Bern támogatásával a hugonották győztek. A város I. Ferencz segítségével megvédte szabadságát Szavoja ellen és Bern 1536-ban elvette a fejedelemtől Vód területét.
Ekkor érkezett oda Kálvin János, egy noajoni franczia aki közzétette „A keresztény intézmény“ czímű könyvét, mely veszedelmesebb volt a J katolikus vallásra a Luther könyveinél, mert rendezettebb és merészebb f volt. Míg a vittenbergi tudor mindent meghagyott az egyházban, amit szerinte az isten szava el nem ítél, Kálvin mindent meg akart semmisíteni, amit az evangélium szerinte elő nem irt. Francziaországból szöknie kellett, aztán Itáliából is és végre Genfben talált menedéket. Két párt harczolt ott az uralomért, a politikai újítók (libertin) és a vallási újítók pártja. Kálvin ez utóbbiaknak szerezte meg a győzelmet, de csak küzdelem után.
A politikaiak elkergették a városból (1541), de hívei csakhamar visszahívták s azontúl haláláig korlátlanul uralkodott. Újra szervezte Genf kormányzatát s csupa református tisztviselőt alkalmazott. A város egészen megváltoztatta a képét. A könnyed életmódra a legszigorúbb erkölcsök kora következett. Semmiféle ünnep vagy szórakozás nem volt Genfben. Egy költőt a versei miatt lefejeztek. Kálvin kívánta, hogy a házasságtörőt | halállal büntessék, épp úgy mint az eretneket és máglyára küldte Szervet * Mihályt, aki a Szent Háromságról másképp gondolkozott, mint ő. Türelmetlen volt a végletekig. Kálvin legbuzgóbb híve B é z a Tivadar szintén halálbüntetést követelt az eretnekekre és a párisi parlamentet hitetlenség- n gél vádolta, mert nem égetett el elég varázslót. Mire egy tisztviselő így l felelt: „Nézd meg inkább a lajstromunkat.
Kálvin ugyan megfosztotta a genfieket még a legártatlanabb élvezetektől is, de az is igaz, hogy alatta Genf európai fontosságra tett szert. Az egész XVI. és XVII. század alatt Genf volt a reformáczió szent városa és főerőssége. Maga Kálvin a legjobb példával járt elől a tiszta erkölcsű, szigorú életmódban. Mindennap prédikált, hetenként háromszor tartott előadást a tanairól, lefordította a bibliát francziára s felelt mindazoknak, akik Európa különböző részeiből kérdésekkel fordultak hozzá. Levelezése harmincz kötetet tett ki s a genfi könyvtár 2025 szónoklatának kéziratát őrzi.
Mikor 1564-ben meghalt, tanítványai folytatták müvét, Béza Tivadar Francziaországban és K n o k s z János Skócziában.
Miksa házassága következtében Merész Károly örökösnőjével Németalföld 18 tartománya a burgundi ház birtokából az osztrák házéba ment át. E tartományok szövetséges államot alkottak a központi kormányzó igazgatása alatt, akit az uralkodó nevezett ki. Mindegyiknek meg volt a maga alkotmánya és képviselőtestülete. Így a fejedelem hatalmát Németalföldön az ország szabadabb szervezete, különösen pedig a nép független szelleme korlátozta.
Németalföld sokkal közelebb feküdt Németországhoz, semhogy a refor- máczió már korán ne talált volna magának utat. A biblia flamand fordítása ugyanakkor jelent meg ott, mikor Luther német fordítású bibliája.
Továbbá a Münszternél legyőzött anabaptista sereg romjai is Hollandiába menekültek. De V. Károly, bár a városok kiváltságai akadályozták, többet tett ott a reformáczió megakadályozására, mint a birodalomban. Szigorú rendeleteket bocsátott ki, így különösen 1550-ben, a német protestánsok fölött Mülbergnél aratott győzelme után. 1522-ben külön inkvizicziót. hozott be Németalföldre, mely a reformátusokat tömegesen halálra ítélte. De ez a szigorúság csak az eretnekség formáját változtatta meg. A luterá- nizmus eltűnt Németalföldről, de a kálvinizmus foglalta el helyét, mely Svájczból jutott oda Elzászon át, illetve — hála a két ország közötti sürü kereskedelmi összeköttetésnek — Angliából IV. Edvard alatt.
Francziaországban is a kálvinizmus győzött. Luther tanainak ott csak kevés sikerük volt. Francziaországban a Szorbonn volt a teológiai tudománynak virágzó központja. A hit tehát itt erősebb védelemre talált, viszont a királyságnak sem volt itt szüksége a reforrnáczióra, hogy a papság ja vait magához kaparithassa, mert hiszen a konkordátum a királynak juttatta a papi javak adományozási jogát. S végül a gall egyház kebelében kevesebb is volt a visszaélés, mert kisebb volt a hatalma és gazdagsága. Ha sok nemes sajnálta is az uradalmakat, miket őse az egyháznak átengedett, s ha hűbéri szellemüknek tetszettek is az újítók független tanai, s ha náluk a vallási szabadság utáni vágyba a politikai szabadság utáni vágy is vegyült, azért viszont a nagy városok népe tökéletesen katolikus maradt. A reformáczió a francziák legnagyobb részére a lelkiismeret és meggyőződés kérdése volt, sokak számára azonban már tudtukon kívül az arisztokratikus szellem ébredése, hűbéri visszahatás az udvar s a királyság túlsúlya ellen.
Kálvin előtt a reformáczió csak jelentéktelen haladást tett. Csak az 1535-ben közzétett „Keresztény intézmény“ adott a műveltebbek gondolatmenetének határozott alakot. A kálvinizmus a kis nemesség legnagyobb részét rohamosan meghódította, a legnagyobb jogtudósok vagy nyíltan vagy titokban kálvinisták voltak, de a déli tartományok kivételével, ahol az albigek tanainak és háborúinak emléke még élt s ahol elkeseredett harag uralkodott a római egyház ellen, a nép, kivált pedig a nagy városok lakossága, elzárkózott az új evangélium elől.
I. F e r e n c z sem kedvezett az új tanoknak, de neki kímélnie kellett őket a német protestánsokkal V. Károly ellen megkötött szövetsége miatt. Nehéz volt szövetkeznie a Rajnántuli protestánsokkal, ha ugyanakkor kiakarta volna irtani a franczia protestánsokat. Ki is adta a kuszi-i rendeletet 1535-ben, mely minden vallási üldözést beszüntetett. Amint azonban megköti a békét a császárral és nincs többé szüksége a smalkaldeni szövetségre, büntetésekkel akarja meggátolni a protestantizmus haladását saját országában. Uralkodása végén Montmoranszi és Turnon bíboros könyörgésére visszavonta a kuszii rendeletét és elrendelte, hogy a Vód lakóit, Továbbá a Münszternél legyőzött anabaptista sereg romjai is Hollandiába menekültek. De V. Károly, bár a városok kiváltságai akadályozták, többet tett ott a reformáczió megakadályozására, mint a birodalomban. Szigorú rendeleteket bocsátott ki, így különösen 1550-ben, a német protestánsok fölött Mülbergnél aratott győzelme után. 1522-ben külön inkvizicziót. hozott be Németalföldre, mely a reformátusokat tömegesen halálra ítélte. De ez a szigorúság csak az eretnekség formáját változtatta meg. A luterá- nizmus eltűnt Németalföldről, de a kálvinizmus foglalta el helyét, mely Svájczból jutott oda Elzászon át, illetve — hála a két ország közötti sürü kereskedelmi összeköttetésnek — Angliából IV. Edvard alatt.
Francziaországban is a kálvinizmus győzött. Luther tanainak ott csak kevés sikerük volt. Francziaországban a Szorbonn volt a teológiai tudománynak virágzó központja. A hit tehát itt erősebb védelemre talált, viszont a királyságnak sem volt itt szüksége a reforrnáczióra, hogy a papság ja vait magához kaparithassa, mert hiszen a konkordátum a királynak juttatta a papi javak adományozási jogát. S végül a gall egyház kebelében kevesebb is volt a visszaélés, mert kisebb volt a hatalma és gazdagsága. Ha sok nemes sajnálta is az uradalmakat, miket őse az egyháznak átengedett, s ha hűbéri szellemüknek tetszettek is az újítók független tanai, s ha náluk a vallási szabadság utáni vágyba a politikai szabadság utáni vágy is vegyült, azén viszont a nagy városok népe tökéletesen katolikus maradt. A reformáczió a francziák legnagyobb részére a lelkiismeret és meggyőződés kérdése volt, sokak számára azonban már tudtukon kívül az arisztokratikus szellem ébredése, hűbéri visszahatás az udvar s a királyság túlsúlya ellen.
Kálvin előtt a reformáczió csak jelentéktelen haladást tett. Csak az 1535-ben közzétett „Keresztény intézmény“ adott a műveltebbek gondolatmenetének határozott alakot. A kálvinizmus a kis nemesség legnagyobb részét rohamosan meghódította, a legnagyobb jogtudósok vagy nyíltan vagy titokban kálvinisták voltak, de a déli tartományok kivételével, ahol az albigek tanainak és háborúinak emléke még élt s ahol elkeseredett harag uralkodott a római egyház ellen, a nép, kivált pedig a nagy városok lakossága, elzárkózott az új evangélium elől.
I. F e r e n c z sem kedvezett az új tanoknak, de neki kímélnie kellett őket a német protestánsokkal V. Károly ellen megkötött szövetsége miatt. Nehéz volt szövetkeznie a Rajnántuli protestánsokkal, ha ugyanakkor kiakarta volna irtani a franczia protestánsokat. Ki is adta a kuszi-i rendeletet 1535-ben, mely minden vallási üldözést beszüntetett. Amint azonban megköti a békét a császárral és nincs többé szüksége a smalkaldeni szövetségre, büntetésekkel akarja meggátolni a protestantizmus haladását saját országában. Uralkodása végén Montmoranszi és Turnon bíboros könyörgésére visszavonta a kuszii rendeletét és elrendelte, hogy a Vód lakóit, mint eretnekeket, lemészárolják. Pedig már három századon át békében élhetett a vódiak csendes népe, mely pontosan fizette adóját. Két kis városban lakott Merendolban és Kabriében s azonkívül a provanszi Alpok vagy harmincz falvában. Már 1540-ben elítélték őket eretnekség czimén az ői parlamentben Oppéd elnöknek és a parlament főügyészének kívánságára, de az ítélet végrehajtását fölfüggesztették. De 1545 áprilisában szigorú s határozott rendelet érkezett az udvartól az ői parlamenthez. A gárda parancsnoka Oppéd elnök és Géren főügyész társaságában nagyszámú katonaság kíséretében váratlanul benyomult a szerencsétlenek területére. A rendelet azt mondta, hogy a férfiakat és nőket elevenen el kell égetni, a szolgákat és gyermekeket elkergetni, a helységeket lakhatatlanná tenni, erdeiket kiirtani. Nagyon is lelkiismeretesen hajtották végre ezt a rendeletet: 3000 vódit égettek el, vagy mészárolták le a saját lakásukban, 550-et gályára küldtek, a többieket szétkergették az erdőkbe és hegyekbe, a helységekben pedig kő-kövön nem maradt (1545).
II. H e n r i k szigorúan üldözte az új tanokat. A satóbrianti rendelet (1551) kimondta, hogy a protestánsokat felebbezés nélkül kell elitélni és elzárta a törvényszéket és az iskolát azok elől, akiknek nem volt katolikus igazolványuk; azoknak meg, akik az eretnekeket feljelentették, az elitéltek birtokának egyharmadát biztosította. De ez az üldözés nem használt. Néhány év alatt a protestáns templomok száma ezerről két ezerre emelkedett. A nemesség fele, a papság egy része és a nép egy tizede az új tanokat vallotta. Oly szívósak, kitartók s annyira szilárdak voltak vallási meggyőződésükben, hogy nem riadtak vissza a haláltól sem. Sőt minél inkább üldözték őket, annál inkább gyarapodtak.
Ha II. Henrik nem hal meg oly korán, a protestánsok üldözése még szigorúbb lett volna. Rövid idővel halála előtt a harcz magában a parlamentben is kitört. Arra a hírre, hogy a hugenották e nagy törvénytestületben is védőkre találtak, a király magán kivül lett és megparancsolta, hogy az eretnekek ellen kiadott rendeleteket az ő jelenlétében vitassák meg. Két tag: Düfoa és Düburg nem titkolta rokonszenvét az üldözöttek iránt, sőt a második csaknem vádlóként lépett fel.
— „Tudom — így szólt — hogy vannak bűnök, melyeket kérlelhet- lenül kell üldözni: ilyenek a házasságtörés, a hamis eskü; de mivel vádolják azokat a szerencsétleneket, akiket a hóhér kezére adnak?“
A király úgy találta, hogy ily kijelentésekkel szemtől-szémbe sértik őt s daczolnak rendeletéivel, tehát azonnal elfogatta őket. Halála nem akasztotta meg a mozgalmat. A református egyház képviselői megtartották Párisban első nemzeti zsinatukat, hogy kérvényt adjanak be a foglyok érdekében. Deczember 12-én esti 5 és 6 óra között Minard elnököt, Düburg halálos ellenségét, lelőtték, mikor az ülésből kijött. Erre Düburgot halálra Ítélték és a Grév téren elégették.
Francziaországból a kálvinizmus átjutott Skócziába, ahol a nép természete és a kormány gyöngesége, nagyon megkönnyítette diadalát.
V. Jakab korai halála után (1542) özvegye, Giz Mária, akit leánya: Stuart Mária nevében régensnek tettek meg, az ügyek vezetését B i t ó n bíborosra bízta. Ez pedig kérlelhetetlenül üldözte az új vallást. Vizart György halála, akit a bíboros saját szeme előtt égettetelt el, fölháboritotta a közvéleményt. A reformátusok meggyilkolták Bitont és hulláját a Szent Endre várkastély tornyára akasztották (1546).
Azontúl a reformáczió gyorsan terjedt Skócziában, bár a régensnő keményen harczolt ellene. Az ország legelőkelőbb s leghatalmasabb családjai az új hitre tértek. K n o k s z János állt a mozgalom élén. Többször elítélték s minthogy őt magát nem tudták elfogni, egy őt ábrázoló bábut akasztottak fel helyette, mire Knoksz Angliába menekült, ahol IV. Edvard káplánja lett, majd a katolikus T u d o r M á r i a trónralépése után Svájczba ment, ahol megismerkedett Kálvinnal. Mikor E r z s é b e t a protestantizmust diadalra juttatta Angliában, Knokszot viszahivták. Ö ekkor a skót egyházat a genfi egyház mintájára újjá szervezte. A püspöki szervezetet eltörülte; a preszbiteriani zmusban — a skót egyház ezt a nevet vette föl — minden lelkész egyenlő. Knoksz a katolikus egyház javait az új vallás föntartására akarta fordítani, de a nemesek akik azokat a katolikus papoktól elfoglalták, nem voltak hajlandók azokat az új egyháznak átengedni. Szerencsésebb volt a katolikus emlékek elleni harczában. Hívei sem templomot, sem könyvtárt, sőt sírokat sem kíméltek, mindent elpusztítottak, ami csak — szerintük — a bálványimádásra emlékeztethetett. (1560).
Anglia mindig független szellemet mutatott a pápasággal szemben, olyant, amely gyakran az eretnekség határán mozgott. Így a XIV. században a szakadár V i k l e f é s a L o l l a r d o k a legerősebb rokonszenvre találtak az angol népben. A bizalmatlanság, sőt gyűlölet Róma ellen egyaránt megvolt a papságban és a népben. Angliának a katolikus egyháztól való elválását Vili. H e n r i k szerelme Bulen Anna iránt idézte elő.
VIII. Henrik már 24 év óta Aragóniái Katalin férje volt, mikor 1527-ben egy nap kisütötte, hogy ő rokona a feleségének, még pedig oly közeli rokona, hogy házassága ez alapon az egyház tilalmába ütközik. Kérte a pápát, semmisítse meg a házasságot. VII. K e l e m e n pápa akkor V. Károly foglya volt, V. Károly pedig Katalin nagybátyja. „Üllő és kalapács közt vagyok“ irta a pápa. Mégis alkudozásokba bocsátkozott Henrikkel, de a király, akit a pápa lassúsága türelmetlenné tett, a parlament által 1531-ben az angol egyház védőjének és legfőbb fejének kiáltatta ki magát s a következő évben nőül vette Bulen Annát. VII. Kelemen ezért 1534-ben átokkal sújtotta. Henrik feleletül még mélyebbre tette a szakadást. A parlament kimondta a szerzetes rendek eltörlését s 1536-ban a király elkobozta a kolostorok vagyonát.
líndrei Zalán: A Vitán Történelme. IV.
,,Glóbus** miiintézet. Budapest.
VIII. Henrik, bár elszakadt a Szentszéktől, mégis igazhitűnek mondta magát. Eszébe jutott, hogy Luther ellen írt s rendeletéiben és diplomácziai jegyzékeiben büszkén használta a „hit védője“ czímet a „Francziaország királya“ czime mellett. Jaj volt annak, aki a király egyházi fönhatóságát tagadni merte!
1531-ben elkezdődött a protestánsok üldözése. Három protestánst elégettetek, nehogy bárki is kételkedni merjen abban, hogy a király az igaz vallásnak hive. 1535-ben lefejeztette Fi ser bíboros-püspököt, aki helytelenítette a király vallását és Mór Tamás kanczellárt, aki nem akarta elismerni a király egyházi fönhatóságát. E naptól kezdve a buja s vérengző Vili. Henrik a leggyülöletesebb zsarnok lett. Hat nőt vett feleségül, kettőt: Aragoni Katalint (1532) és Klév Annát (1540) eltaszitott magától, kettőt: Bulen Annát (1536) és Hauerd Katalint (1542) vérpadra küldött azon a czimen, hogy nem folytattak vele jó házaséletet; Parr Katalint vallási nézetei miatt küldötte a vérpadra; végre a hatodik, Szimör Anna, akit Bulen Anna után vett feleségül, meghalt az nap, mikor a későbbi IV. Edvardnak életet adott (1537). Mikora parlament elfogadta a hat szakaszból álló bilit — melyet a reformátusok vértörvénynek neveztek (1539) — hogy figyelmeztesse az angolokat, mit szabad hinniök s mit nem: még a spanyolországinál is rettenetesebb inkviziczió kezdett működni Angliában. Az áldozatok közt 3 királyné, 3 érsek, 18 püspök. 13 apát, 500 rendfőnök és szerzetes, 14 arkidiakonus, 60 kanonok, több mint 50 tudor, 12 herczeg, őrgróf és gróf, 29 báró, 335 nemes, 110 nő volt. Összesen 72,000 embert Ítéltek halálra. Azonkívül a szerzetes rendeknek minden ingatlanát s ingóját elkoboztatta a király. De még ez sem volt elég. Fölemelte a pénzbüntetéseket, az elkobzások napirenden voltak, az adókat megsokszorozta, a törvényesnél kisebb értékű pénzt hozott forgalomba; s hogy pénzügyeit, melyek mindezek daczára ziláltak voltak, rendbe hozza, végre csődöt mondott. A parlament kimondta, hogy a király nem tartozik visszafizetni azt, amit kölcsönkért. Ugyanez a parlament adott törvényerőt a király egyéb rendeletéinek. Az angolok, mikor a két rózsa háborúja után VII. Henriknek korlátlan hatalmat engedtek, azt hitték, hogy csak politikai szabadságukról mondtak le, holott mint látjuk, elvesztették a személyes szabadságukat, pénzüket, vérüket, sőt a hitüket is.
VIII. Henrik közreadta a nép nyelvén a szent könyvek fordítását s ezzel maga terjesztette az eretnekséget. A királyi reform mellett, mely az egyházi szertartás és szervezet néhány jelentéktelen módosítására vonatkozott s a Szentszék tekintélyének az elnyomását tartalmazta, bizonyos népies reform erősödött meg, mely nagyban eltért a katolikus vallás tételeitől és egyházi fegyelmétől. A disszidensek, akiket a hivatalos vallás védői elkeseredetten üldöztek, a politikai szabadságért küzdők táborához csatlakoztak. A Stuartok és a királyi tejhatalom bukása Angliában leginkább ennek a mozgalomnak tulajdonítható.
IV. E d v a r d alatt Anglia tényleg elszakadt a katolikus vallás tételeitől is. Szomerszet régens, a ki nagy hive volt a re- formácziónak, eltörülte a misét, elendelte a latin helyett az angol nyelv használatát, az egyházi szertartásoknál megszüntette a régi ünnepek nagy részét (1548); V a r v i k, aki Szomer- szetet megbuktatta (1549) és három évvel később kivégeztette, maga buzgó katolikus volt ugyan, de szüksége volt a protestánsokra s rájuk is támaszkodott, hogy a tróntól távol tartsa M á r i a herczegnőt, Aragoni Katalin leányát. Alig hogy Edvard 17 éves korában meghalt, Varvik VII. Henrik dédunokáját, a müveit és szép Gré Johannát kiáltatta ki királynőnek.
De az angolok tisztelete az örökösödés rendje iránt oly nagy volt, hogy mindenki elhagyta Varvikot, még a protestánsok is, s a szerencsétlen Gré Johanna életével fizetett tiz napi uralmáért (1553).
Mária visszaállította a püspökségeket, melyek megtagadták a királytól a fönhatósága elismerését. Azután a nemzet akarata ellen férjhez ment V. Károly fiához, II. F ü 1 ö p h ö z. Angliát ünnepélyesen kibékítette a Szentszékkel. Akik a kolostorok javait bírták, készeknek jelentkeztek arra, hogy a katolikus egyházba visszatérnek, ha az elrablott papi javak nálunk maradnak (1554). Ugyanekkor a protestánsok üldözése is megkezdődött. 1555 februártól szeptemberig 400 reformátust gyilkoltak le. A protestánsok Mária királynőt a „véres“-nek nevezték. Egyébként a királynő egész életében szerencsétlen volt. Fiatal korában üldözték; amikor végre trónra jutott, férje, a hálátlan II. Fülöp, megvetette. Belerántotta a francziák elleni háborúba s Anglia elvesztette Kalét. Néhány hónappal később Mária meghalt (1558).
Tudor Mária korai halála folytán nővére, a protestáns Erzsébet, Bulen Anna leánya jutott a trónra. Addig titkolta vallási érzéseit, sőt királynőnek is még a katolikus szertartás szerint avattatta föl magát. Erzsébet bizonyára egyébként is a reformáczió mellé állt volna, de IV. Pál pápa gőgös viselke- csak köze volt a kormányhoz, annak mind meg kellett esküdnie, hogy a korona egyházi fönhatóságát elismeri. Valamennyi püspök, kivételével, visszautasította ez esküt s elvesztette állását, de 7386 pap közül csak 180 plébános követte őket. Három évvel később, 1562-ben szervezték az anglikán egyházat a 39 szakaszos bill alapján.
1532 óta Anglia négyszer változtatta a vallását, de Erzsébet uralkodásától a protestantizmus az angol hazafiság fogalmával összeforrott és sokáig árulónak nézték azt, aki a római egyházhoz hü maradt.
Félszázad alatt Anglia, Franczia ország nagy része, Svédország, Svájcz és Németország fele szakadt el a katoliczizmustól. A római vallás déli Európában uralkodott, a protestantizmus északon. De mert a protestáns elv a szentírás szabad magyarázásán alapult, a református vallás kebelében egész sereg új felekezet támadt. Ezek közül három nagy rendszer maradt uralkodó:
Luther vallása, Kálviné és az anglikanizmus. Az elsőt északi Németország és Skandinávia, a másodikat Svájcz és Francziaország, Németalföld és Skóczia, a harmadikat Anglia fogadta el.
Egy közös dogmájuk van: a kegyről szóló tan. Luther megvédelmezte e tant Erazmus ellen gyönyörű könyvében („de szervo arbitrio “), melyben csak a hitet ismeri el az üdvösség alapjául
Kálvin a választottak és az elátkozottak előre való megállapodott voltát hirdette. Ezt a tant a predesztinácziónak hívták; azt jelenti, hogy a teremtő mindenkinek előre meghatározta a sorsát és a tulvilági életét; mindenki, aki a világra jön, már magával hozza végzetét, vájjon üdvözölnie kell-e, vagy elkárhoznia.
A három egyház közül az anglikán állt legközelebb a rómaihoz, a kálvinizmus legtávolabb. A luteránusok nem fogadták el a kenyér- és bornak a megváltó vérévé és testévé történő átváltozását, de mégis hitték, hogy Jézus Krisztus abban jelen van, „miként a tűz a forró vasban“. A kálvinisták teljesen elvetették a tényleges jelenlét vallási tételét. A helyett, hogy elfogadták volna az átváltozás csodáját, mint a katolikusok, vagy azt tagadták volna, mint a kálvinisták: a luteránusok azt egy másik, még
árnyalatok választják el a katolikus felfogástól; az anglikán azt vallja, hogy az áldozó Jézus Krisztust csak szellemileg kapja. Egészben véve tartásban inkább katolikusok. A katolikus vallás hét szentsége közül a protestánsok megegyeztek a többi öt szentség elvetésében, mert a bérmálást pótló konfirmáczió és a papirend feladása, mely az anglikánoknál megvan, nem megy náluk szentségszámba, csak kegyeletes szertartás s ha ajánlják is a gyónást a halálos ágyon, nem tartják elengedhetetlen föltételnek.
A református egyházak különösen az egyházi fegyelem dolgában különböznek egymás
tól. Nem csoda, hisz a refor- máczió a papság visszaélései miatt tört ki. A luteranizmus
megengedett egy bizonyos püspöki szervezetet, az anglikanizmus a teljes püspöki szervezetet vette át, míg a kálvinistáknál a lelkészek egymás között egyenlők voltak. A két utóbbi rendszer Angliában fejlődött ki legjobban. Az angol papság létezése szorosan összefüggött a királysággal, melynek fönhatósága alatt állt s így nem csoda, ha az angol papság a királyság legbiztosabb támasza lett.
A skót preszbiteriánus egyház demokra- hajlamú volt. Sem vagyonban, sem
(szuperintendens) neve alatt megmaradtak; de a luteránus püspököknek ott is alig maradt valamijük abból a gazdagságból és tekintélyből, mely katolikus elődeiknek jutott. A luteránus államokban az állam alá rendelt egyháznak az a hátránya volt, hogy nélkülözte a hivatásához szükséges függetlenséget és tekintélyt.
A kálvinista egyházak még szegényebbek voltak, de a mellett teljesen szabadok s nagy erkölcsi tekintélyök volt úgy lefelé, mint fölfelé a fejedelem előtt. Tény, hogy a reformáczióval Európa vallási egysége meg volt törve s a református tábor is sok felekezetre szakadt. A reformáczió, bár a forradalom eszméjéből született, eleinte megtagadta ezt a jellegét. A luteránusok és anglikánok, akik a pápától azt megtagadták, most a szellemi hatalmat fejedelmeik kezébe tették le, akik e szerint a politikai hatalmukhoz lelki hatalmat is nyertek; ők szabták meg a hit törvényeit és ráerőszakolták azokat alattvalóikra halálbüntetés vagy száműzetés terhe alatt.*
„Luther — így szólt Mélánk- t o n — vasigát rakott a fejünkre, faiga helyett. “
A kálvinisták Kálvin kemény
uralma után a szellemi hatalmat
a hívek összességének vagyis az egyháznak kezébe tették le. A
kálvinista országok legnagyobb részében egyébként:így Svájczban, Hollandiában, Skócziában a politikai alkotmány készítette elő ezt az elhatározást.
Svájczban fordították legjobb czélokra az egyház elkobzott javait. Kórházakat s iskolákat építettek belőlük. Különben is a protestantizmus, mely a biblia olvasását s a fölötte való önálló elmélkedést hirdette, nagyban elősegítette az önművelődést.
*) 1558-ban a lipcsei és vittenbergi tudósok a jénai minisztereket s mindazokat, akik kételkedtek abban, hogy az ember közreműködik abban a tisztulásban, melyet a Szentlélek idéz benne elő, egyházi átokkal sújtották. A szász fejedelmeket, mint született püspököket, izgatták ellenük. A teológusokat, akik megtagadták a jónai hitczikkely aláírását, katonákkal fogatták el s börtönbe vetették, vagy száműzték. Később Á g o s t választó kinpadon végeztette ki kanczellárját, Melankton vejét pedig örökös rabságra ítélte s mindenkit elkergetett, aki nem fogadta el az általa megállapított vallástételt. Melankton azt hirdette, hogy az ember maga is közreműködik a saját megtisztulásában s ezt a tanítást a luteránusok általában elfogadták.
A szellemi tekintély ellen kitört forradalom sok helyütt a világi hatalom előtt való föltétien meghódolással végződött. Németországban az értelmiség teljesen a teológia felé fordult. Abbahagyták az ókori irodalom tanulmányozását. A reneszánsz belepusztult ebbe; a festők, költők kora megszűnt. A vallási kérdések taglalása, a reformáczió nyomában elterjedt ridegebb életfelfogás elnyomta a művészeteket.
A reformáczió Itáliában és Spanyolországban ugyanavval a visszahatással járt.
Luther és Kálvin nem azt aratták, amit elvetettek. A vallási tekintély megtagadása, a bölcselet és a társadalom terén is, a tekintély megtagadásához vezetett. Luther és Kálvin akaratuk nélkül Béknhez és Dekádhoz vezettek, ezek meg szintén öntudatlanul Lökéhez és Mirabóhoz. A vizsgálódás szelleme, mely őket lelkesítette, megmaradt s a mai idők lelkét képezi.
Érdekes, hogy a művelődés nagy munkáját az folytatta, aki viszautasi- totta Luthert és az inkvizicziót egyaránt: IV. Henrik, a vallási türelem apostola. Gujon és Kornely, Puszen és Moliér Francziaországa ragadta magához a jogart a művészetek és az irodalom mezején, mely Itália gyönge kezéből kihullott.
A vallási forradalom nyomán támadt a gazdasági forradalom is. A protestáns országokban az ünnepnapok csökkentése szaporította a munkanapokat, / aminthogy a kolostorok bezárása a munkások számát gyarapította. Nagyobb lett a termelés, tehát olcsóbb a termék. Innen ered a protestáns államokénak ipari és kereskedelmi fölénye a szigorúan katolikus államok: Itália, Spanyolország, Bajorország és Ausztria fölött.
Német kereskedelmi tengeri hajó a középkorban.
V. Sziksztusz pápa utasítást ad a vatikán építéséhez.
A KATOLIKUS VISSZAÁLLÍTÁS ÉS A VALLÁSHÁBORÚK.
A pápaság néhány év alatt birodalmának felét elvesztette. A Szentszék minden ellensége eleinte csak az egyház erkölcseinek és fegyelmének reformjáról beszélt. Ezt a fegyvert tehát ki kellett csikarni a kezükből. VII. Kelemen utódai megértették ezt s ezzel a pápai udvarnál s az egész katolikus egyházban nagy munka kezdődött. III. Pál, IV. P á 1, IV. P i u s z, V. Piusz és V. Sziksztusz pápa az egyházi fegyelem újjászervezésén, a tiszta erkölcsöknek a papságba való behozatalán, a népek hitének fölébresztésén dolgozott.
III. P á 1 kezdte meg az új politikát azzal, hogy csak tehetséges és erkölcsös embert nevezett ki bíborosnak. A rota, ) a kanczellária és a többi pápai főhivatal is az eddiginél jobb szervezetet kapott. A papi állások betöltésével és a föloldásokkal való visszaéléseket üldözték s úgy látszott, hogy e munka a protestánsokkal való kibékülésre fog vezetni, mert a pápa legbensőbb tanácsadói, mint pl. K o n t a r i n i , maguk is igazat adtak a protestánsoknak abban, hogy az egyház erkölcseit régi tisztaságukban, fegyelmét régi teljességében fel kell támasztani.
A ratiszboni gyűlésen (1541), melyben Kontarini, mint a pápa követe vett részt, már azt hittek, hogy a béke teljesen helyreáll.
A császár, aki a francziák ellen nagy háborúra készült, sürgősen kívánta a megegyezést, de maga Luther, aki belefáradt a folytonos küzdelembe és belátta, hogy a fejedelmek csak hasznot akarnak huzni a reformáczióból, sem ellenezte valami nagyon a békés kiegyenlítést. A protestánsok legbékésebb teológusaikat, M e l a n k t o n t é s B u c e r t küldték a zsinatra. De a fejedelmek elrontottak mindent. Beleavatkoztak a vitába s folyton akadályokat gördítettek a munka elé. „Kitűnő fejedelmünk — mondja Luther — ideadta, hogy elolvassam a föltételeket, melyekkel békét hajlandók kötni a császárral és ellenfeleinkkel. Látom, hogy ők ezt az ügyet egymásközti komédiának tekintik, holott az tragédia isten s a sátán között, amelyben a sátán győz. De jönni fog a katasztrófa.“ (1541 ápr. 5-iki levél.) Persze hogy a fejedelmek nem akarták a békét, mert akkor vissza kellett volna adniok az egyház elkobzott vagyonát.
A békekötést egyes katolikusok is ellenezték, így pl. maga I. Ferencz is, aki félt a békekötéstől, mert az egységes Németország reá nagyon veszedelmes lehetett volna. A mainczi érsek meg a béke árától félt. „Nagyon sok engedményt kell majd tennünk“ — Írja a pápának. A Szentszék pedig épp úgy cserben hagyta Kontarinit, mint ahogy a protestáns fejedelmek is cserben hagyták az ő tudoraikat.
1542-ben új inkviziczióí teremtettek, melynek főtörvényszéke Rómában székelt. A pápa kinevezett hat főinkvizitort, akinek az volt a feladata, hogy a hit ellen intézett minden támadást kikutasson és megbüntessen. Hatalmuk ellen sem rang, sem méltóság nem védett meg senkit sem. Elfogathatták a gyanúsokat, halállal sújthatták a bűnösöket s eladhatták azoknak javait. Szóval mindent megtehettek az eretnekség elfojtására. Az inkviziczió rögtön hozzáfogott a munkához, és pedig oly erélyesen, hogy az országutakat csakhamar seregestől lepték el a menekülők.
Az olasz félszigeten nagy rettegés uralkodott. Maga a ferrarai fejedelemnő is nyugtalankodott. A modenai s nápolyi akadémiákat feloszlatták; tilos
A llel vá.'aszté fejedelem. XlH. századból való kép.
volt a hit bármily tétetét vagy rendelkezését kutatni vagy feszegetni; mindent üldöztek, a mi újításnak látszott. Behozták az indekszet is (ez alatt most a tiltott könyvek jegyzékét értik, régebben az eretnekség gyanújában álló személyeket is számon tartották), az elitéltek száma rohamosan növekedett. Semmiféle munkát sem volt szabad az inkvizitorok előzetes engedelme nélkül kinyomatni. Csak Velenczében állt az inkvizitor a polgári hatóság alatt. Egy bíborost és több püspököt börtönbe dobtak, kisebb rangú embereket vízbe fojtottak, vagy elégettek. Ezek az eszközök megmentették a katolikus egyház egységét az olasz félszigeten, de mily áron! Az osztrák ház igája kiirtott minden politikai életet, az eretnekek elleni rendszabályok megölték az irodalmat. Az emberek megszűntek gondolkodni; a művészet, az irodalom kipusztult ) s Itália három századra a halottak országa lett.
Itáliának erkölcsei nem javultak ez elnyomatás alatt. Banditák őrködtek a vagyon s az élet fölött.
Az inkviziczió most a protestantizmust a saját fészkében akarta megtámadni. A pápaság rendeket reformált és újakat alapított, mint a hogy azt mindig megtette, ha hatalmasnak tudta magát. 1522-ben reformálta a kamalduliakat, 1525-ben a ferenczrendieket, ezekből alakultak azután a kapuczinusok is; 1530-ban a barnabitákat teremti meg; 6 évvel azelőtt meg Karaffa (VI. Pál pápa) rendjét. Ennek a tagjai szűziességet, engedelmességet és szegénységet fogadtak; nem koldultak, várták ugyan az alamizsnát, de nem keresték, viszont — ami sok visszaélésre adott alkalmat — beleavatkoztak a polgári életbe, a társadalom ügyeibe is hitszónoklataikkal, a szentségek kiszolgáltatása, kivált a gyóntatás segítségével és a betegek és foglyok látogatásával. Ez új rend tagjai erkölcsösségükkel csakhamar magukra vonták a közfigyelmet. E rend kebeléből került ki Itália főpapsága.
Még nagyobb működést fejtettek ki a jezsuiták. Ez a társaság mindenüvé kiterjeszkedett, de mindenütt voltak ellenségei is. Alapitója, L o j o 1 a Ignácz, biszkájai nemes, politikai czélzattal alkotta ezt a rendet. A rendes I fogadalmak mellé egy negyedik fogadalmat vett föl, a fölebbvalóik és a pápa iránti föltétien engedelmességet. A protestantizmus ellen, mely a szabad vizsgálódást hirdette, Lojola a föltétien meghódoláshoz folyamodott.
A reformáczió a szabadságot teremtette meg, a jezsuiták a föltétien tekintély visszaállításán dolgoztak. A többi rend elvonult a világtól, hogy a csöndnek és imának szentelje magát, míg a jezsuiták épp ellenkezőleg egyenesen beleavatkoztak a társadalmi életbe.
A jezsuiták még a szerzetesi ruhát sem akarták elfogadni, közönséges egyházi ruhát viseltek, néha azt is letették s mint indiai kereskedők, vagy kínai mandarinok vándoroltak. Szegénységi fogadalmat tettek, de csak személyükre, nem pedig egyúttal a rendre vonatkozólag, melynek minél nagyobb vagyont iparkodták gyűjteni. Politika, tudomány, irodalom, mind alkalmas eszköz volt számukra, hogy befolyásukat növeljék és a pápa hatalmát terjeszszék. Európában a fejedelmek gyóntatói, Amerikában s Indiában a hit apostolai voltak, e mellett tudósok is, diplomaták is. I Ügyes tanáraik is voltak, mert főtörekvésük volt, hogy az ifjúság tanítását maguknak lekössék, hogy így már a serdülő nemzedék lelkét hatalmukba keríthessék.
Mikor a jezsuita rend hatalomra jutott, mindinkább eltért alapítója szigorú elveitől. Már nem annyira az egyháznak, mint a rendnek dolgozik; a Szentszék érdekei pedig már nem mindig azonosak a rendéivel. Az addigi szigorú életmódjuk helyébe az elpuhultság lép elvekben s életmódban egyaránt. Főtörekvésük az, hogy minél több hívet nyerjenek. A protestáns tanok heves támadása után odajutnak, hogy minden müvet menthetőnek tartanak, ami az erkölcsöt fölöslegessé teszi. A politikában pedig a nép támogatása után, mely szerint a zsarnokot meg is szabad ölni, az ellenkező szélsőségbe csapnak át.
A Jézus-társaság csodás szervezetű volt. Generálisát élethossziglan választja, hogy a társaság kormányzása mindig ugyanabban az irányban történjék. Neki vannak alá rendelve az elöljárók (prefektusok), akik szüzességi, szegénységi, engedelmességi fogadalmat tettek s a kiket odakülde- nek, ahol éppen szükség van a munkájukra. Utánuk sorakoznak a lelki segédek (koadjutorok), papok, akik azonban főképpen az oktatásra ügyelnek. A koadjutorok kineveztetésük helyéhez oda vannak kötve a harmadik s utolsó osztályt képező skolasztikusokkal együtt, akik magukhoz ragadták a fiatalság nevelését. Addig irodalmi emberek kezében volt a nevelés, akik azonban a reformáczió óta gyanúsak lettek. Most a jezsuiták vállalkoztak a helyettesítésükre s ingyen tanítottak, aminthogy a misét is ingyen szolgáltatták. Hogy a koadjutorokat és skolasztikusokat semmiféle gond ne vonja el munkájuktól, az egyes rendházaknak jövedelmét világi koadjutorok kezelték.
Szigorú törvények tartották fönt a rendet és fegyelmet a társaságban. A rendbe lépni akarók csak 30 éves, vagy idősebb korukban tehették le a fogadalmat. Ez intézkedéssel egyrészt azt akarták elérni, hogy mindenki kellőleg meggondolhassa azt, mielőtt magát a rendnek végleg leköti, ne hogy azt később megbánja és otthagyja a rendet; másrészt pedig a hosszú jelöltséggel a főnököknek is alkalmat akartak adni arra, hogy a jelölteket kellőleg kiismerhessék és megállapíthassák: ki mire alkalmas. Egy tag sem irhát vagy kaphat levelet anélkül, hogy azt fölebbvalója ne olvasná. Mikor a jelölt belép, meg kell gyónnia s minden hibáját s jó tulajdonságát elmondania. A főnök mondja meg, kinek gyónjon meg s ha kell, megadja a gyónás alól a fölmentvényt is. A tagnak nem szabad egyházi méltóságra pályáznia. A főnökök iránt vak engedelmességei tartozik, „mint a bot, amely annak az akaratát szolgálja, aki hordja.“
Az új rend folyton erősödött. 1540-ben erősítette meg a pápa megalakulását. Mikor Lojola 1556-ban meghalt, már 14 tartománya, 100 iskolája s ezer tagja volt a rendnek. Spanyol- és Olaszországot akkor már teljesen meghódították, részben Ausztriát, Bajorországot is, de már Francziaországot s Németalföldet is kikezdték; merész téritőik pedig bejárták a Levantét, Brazíliát, Indiát, Japánt, Etiópiát. A pápa a legmesszebb menő kiváltságokkal látta őket el s minden helyi ítélkezés alól fölmentette őket.
A reformáczió hatása alatt a katolikus egyházban is komolyan hozzáláttak a reformokhoz. Teljes erővel azon voltak, hogy a lábra kapott visszaéléseket kiküszöböljék, a papságot és híveket pedig egyaránt fegyelmezzék, az egyházi főhatóságok iránti engedékenységre szorítsák.
III. Pál zsinatot hitt egybe Trientbe. Régóta követelte ezt már minden párt, de viszont féltek is tőle, mert nem voltak biztosak abban, hogy azon személyi érdekeiket érvényesithetik-e. Mikor a zsinat végre 1545-ben összeült, az egyházi szakadás már végleges volt s a protestánsok nem is képviseltették magukat azon. Katolikus részről 4 követ, 11 bíboros, 25 érsek, 168 püspök, továbbá 39 távollevő püspök képviselője s 7 rendi generális) jelent meg.
A zsinaton elejétől fogva a pápai befolyás volt túlsúlyban. K a r a f f a inkvizitor és L a i n e r jezsuita vezette a vitát. Semmi kímélet, semmi engedmény! Ez volt a jelszó. Kijelentették, hogy a Szentírást csak maga az egyház magyarázhatja. A protestáns tanokat elítélték s hogy a kiválásokat tehetetlenné tegyék, B o r r o m é i Szent Károly katekizmusának egyöntetű tanítását tették kötelezővé; a vallás gyakorlására, az ájtatosságok és egyházi ténykedések számára V. P i u s z pápa breviáriumát állapították meg zsinórmérték gyanánt; a teológiai tudományokra pedig előírták a Vulgata használatát, melyet V. S z i k s z t u s z és VIII. K e l e m e n pápa adott ki.
Néhány egyházi fegyelmi kérdésben azonban a zsinat tagjai nem tudtak megegyezni. T. i. a nem olasz, tehát nem egyenesen a pápától függő főpapok ragaszkodtak ahhoz, hogy az ő egyházi hatalmukat közvetlenül istentől eredtnek mondja ki a zsinat. Ha a zsinat ezt kimondja, a pápa sem lett volna lelkiekben hatalmasabb a többi püspöknél s elveszti minden különleges hatalmát. Ez tehát fontos politikai kérdés is volt.
III. Pál 1546-ban Bolonyába tette át, III. Gyula 1551-ben visszahelyezte a zsinatot, mely 1552-ben kénytelen volt a S z á s z Móricz vezetése alatt álló protestánsok közeledtének hírére szétoszlani.
A hosszú megszakítás főleg a Szentszék politikai zavarainak volt tulajdonítható, melyek abból származtak, hogy 1547-ben egy spanyol ügynök Milánóban meggyilkolta F a r n é z e Péter-Lajost. III. Pál akkor szakítani akart a császárral. A pápa azonban 1549-ben meghalt, utóda, a békeszerető III. Gyula pedig megakadályozta akkor a szakítást. Később azonban Karaffa, vagyis IV. Pál pápa alatt a szakítás mégis beállott. IV. Pál vissza akarta adni Itália szabadságát, de az eretnekek elleni szigorúságból nem engedett s minden erejével tovább dolgozott a katolikus egyház reformálásán. A Spanyolország elleni harcz azonban nagyon is lekötötte a katolikus hatalmakat s így zsinatot sem lehetett összehívni.
Mikor Á l b a herczeg Itália szabadságának romjait is megsemmisítette, a Szentszék bőven visszanyerte lelkiek dolgában azt, amit világiakban elveszített. Az 1562-ben újra megnyílt trienti zsinat utolsó szakában IV. P i u s z a II. F ü 1 ö p-nek tett politikai engedményekkel akarta megmenteni a vallási reformokat. Nem emelt többé jogot világi koronákra s így nem is beszéltek többé arról, hogy az egyházat fejében is reformálni kell. A zsinat meghajolt a pápa tekintélye előtt és ezzel a Szentszéknek a katolikus világ fölötti szellemi hatalma megszilárdult. A pápa a fegyelemben szükséges változtatásoknak egyedüli bírája maradt, csalhatatlan a hit dolgaiban, a kánon legfőbb magyarázója, a püspökök feje.
Az egyházi reformáczió V. Piusz alatt (1566—1572) fejeződött be. Ő behozta az olasz államok legtöbbjébe a római inkvizicziót. A püspököket a székhelyükre, a szerzeteseket a visszavonult életre, a világiakat a vallási szertartások szigorú betartására kényszerítették. Aki a vasárnapi pihenőt megszegte, a gályákra került, de előbb nyelvét átdöfték; olyan beteget, aki egyáltalán nem akart gyónni, azt az orvos sem látogathatta tovább. A jezsuitáktól alapított germán kollégium látta el Itáliát s Németországot papokkal.
XIII. Gergely folytatta V. Piusz munkáját. Ő reformálta a julián (Juliusz Czézár-féle) naptárt (1582).) Gergely nagy hibája volt az erély- telensége. Alatta a római államokban a rablás és fosztogatás nagyon elharapódzott. Utóda, V. Sziksztusz (1585—1590) 64 éves volt, mikor a kolostorból a pápai trónra került.
Először a rablók ellen fordult, dijat tűzött ki a fejükre s a rokonaikat is felelősekké tette értük. Minden gonosztevőt halállal büntetett s a lágyszívű bírákat szigorúakkal helyettesítette. A bíborosok szigorúan végrehajtották rendeletéit a vidéken is, így pl. Bolonyában Pepoli grófot lefejezték, mert szállást adott a banditáknak. Ha gyilkosságról hallott, a jó XIII. Gergely égnek emelte szemeit és sóhajtozott, V. Sziksztus ellenben így szólt:
— Nevezzenek bár vadnak s vérszomjasnak, de én úgy olvastam a Szentirásban, hogy a legjobb áldozat, amelyet istennek hozhatunk, a bűnnek és a bűnösöknek, a közbéke megháborítóinak a megbüntetése.
Az ő szigorúsága kiirtotta azt a rablófajzatot, amelynek működése valósággal állandó intézménynyé vált, úgy, hogy ha valaki egy ellenesét láb alól el akarta tétetni, egyszerűen tárgyalásokba bocsátkozott velük s megállapodott velük a gyilkosság bérében. Ezek a banditák nem ritkán bíborosok és fejedelmek palotájában találtak védelmet a törvény üldözése ellen.
Szikszusz elődei alatt a pápai pénzügyek is vigasztalan állapotban voltak. Sziksztusz kérlelhetlenül takarékoskodott s új fogyasztási adót vetett ki az egyensúly helyreállítása érdekében. Így 4 és fél millió skudi tartalékot gyűjtött össze hasznos munkákra. Rómát nagyobbitotta s szépítette. A népesség alatta 100,000 lélekkel emelkedett.
Fon t á n a felépítette a Péter temploma előtti oszlopcsarnokokat, fel- állittatta a templom előtti téren a Néró czirkuszából való obeliszket, ami III. Gyula és III. Pál pápának nem sikerült. Ő építtette a Vatikán könyvtárát s pontos kiadások czéljára könyvnyomdát csatolt hozzá.
Mint a kereszténység szellemi feje nagy elődei szigorú elveit követte, egész sereg bullát adott ki az egyházi fegyelem érdekében, a bíborosok számát 70-ben állapította meg s három rendre osztotta őket: ezek közül 6 bíboros püspök, 50 bíboros lelkész és 14 bíboros diakónus, kiknek mindegyike egy római templom nevét kapta czímül.
XVI. századbeli előkelő, gazdag polgári pár.
A fegyelem megerősödött az erkölcsök megtisztultak, a papság rengeteg vagyona csökken ugyan, de megszűntek azok a botrányok is, melyek hősei a dúsgazdag egyházi férfiak voltak. A vallásosság uira feléledt, ezzel persze újra megjelentek a vallásos élet tulhajtásai is: kivált a vakbuzgóság. A megerősödött hit újra csodákat teremtett, az idegen világrészeken működő hittérítők pedig szenteket, vértanukat szolgáltattak az egyháznak. Szélesebb mederben indult meg az egyházi rendek reformja; új rendek alakultak, melyek a végnélküli zsolozsmák éneklését szellemi munkával s a jótékonyság gyakorlásával helyettesítették.
De Trientben és Rómában még egyéb eredményeket is vártak a kato- liczizmus restaurácziójától. Visszaakarták nyerni a pápaságnak és az egyháznak világi befolyását is. Csakhogy éppen ez időben értek el a nagy európai nemzetek uralkodói korlátlan hatalmukhoz s nem igen voltak hajlandók a pápának belügyeikbe való avatkozását eltűrni. Így történt, hogy a trienti zsinatnak a hitre vonatkozó elhatározásait általánosan elfogadták, de nem egyúttal a fegyelemre vonatkozókat is. Utóbbiakat csak Lengyelország és Portugália fogadták el. Franczia-, Német- és Magyarország visszautasították s a konstantinápolyi és bázeli alapot fogadták el, melyek szerint az általános zsinatok a pápa tekintélye fölött állanak; a katolikus fejedelmek pedig lassanként megszerzik maguknak ama jogok egy részét is, melyeket a protestánsok már korábban erőszakkal ragadtak meg. A világi hatalomnak e jogai ellen az egyház ötven év óta elkeseredett harczot folytatott.
Ökörnyelvnek nevezett kard
Az Eszkuriál.
A VALLÁSHÁBORÚK.
Madrid közelében, a Gvarderráma zuhatagnál egy komor, 17 négyszögletes épületből álló tömb emelkedik, melynek falai 22 udvart kerítenek körül. A tömb mindegyik sarkán hatalmas torony áll. Az egész épülettömb fölforditott rostélyhoz hasonlít, annak a kínzó eszköznek az emlékére, melylyel Szent Lőrinczet megkinozták.) Ez a komor épület, mely monostor és palota is egyúttal: az Eszkuriál, II. F ü 1 ö p lakóhelye, aki 42 évig uralkodott a világ legnagyobb birodalma fölött, s akit a protestáns írók a Dél démonának neveztek.
Az övé volt a spanyol félszigeten Kasztilia, Navarra, Aragónia s később Portugál; Itáliában Sziczilia, Szardínia, Nápoly és Milánó; Francziaországban Ruszilyon, Frans-Komté, Artoa és Flandria; továbbá Németalföld a Rajna, Mózel és Eszkó között; azután Tunisz, Oran Északafrikában, úgyszintén Afrika mentén a zöldfoki szigetek, kanári szigetek, Fernando Po, Annóban, Szent Ilona; Mekszikó, Péru, Csile, Amerikában Kuba, Szent Domingo, Martinik, Gvadelup, Jamaika a mekszikói öbölben; végre a Fülöp-szigetek s ami gyarmatot Portugáliával örökölt. A nap sohasem ment le birodalmában. Akkor járta az a mondás: „Ha Spanyolország megmozdul, remeg a világ. “
Ennyi ország védelmére ott volt Amerika tömérdek aranya, a legjobban fegyelmezett hadsereg, Európa legjobb hadvezérei: F i l i b e r t E m á - n u e 1, Álba herczeg, Osztrák János herczeg, P á r m a herczeg. Hadikikötőiben 100 csatahajó állt harczra készen, kereskedelmi kikötői között ezer hajó közlekedett. A király korlátlan uralkodó volt, a spanyolok imádták és isten elleni bűnnek tartották volna azt, ha bárki is valamelyik parancsát még csak bírálat alá is vonta volna.
Apja, V. K á r o l y lemondása után háborúja volt a francziákkal, melyet a sató-kambrézii béke (1559) szüntetett meg. Úgy tért akkor vissza Spanyolországba, hogy azt soha többé el nem hagyja. Attól kezdve dolgozó szobájából kormányzott, diplomatái utján tárgyalt, tábornokai kardjával küzdött. Munkaszerető ember volt, folyton figyelt, folyton ellenőrizte minisztereit és birodalmát. Hideg, szigorú homloka soha sem árulta el a benne dúló szenvedélyeket, vágyait. Mikor hírül hozták neki, hogy győzhetlennek hitt hajóhada megsemmisült, csak ennyit mondott: „Nem az elemek ellen küldtem azt harczba.“
Igaz elszántsággal látott hozzá ahhoz, hogy nemrég elhunyt apja, V. Károly gondolatát: a világ fölötti uralmat megvalósítsa. Az ő szemében a protestáns nemcsak az oltárnak, de a trónnak is ellensége volt. Meggyőződésből is, de politikából is volt a katoliczizmus hadvezére, mert tudta, hogy az erős, tekintélyes egyház a korlátlan hatalmú koronának legbiztosabb támasza. Azért is kegyetlenül irtotta a protestánsokat, ahol csak hozzájuk fért. Mert a protestantizmust nemcsak, hogy gyűlölte, de félt is tőle: mindent elkövetett, hogy azt teljesen szétzúzza. Ezt tekintette élete czéljának.
Annak az oka, hogy a spanyol és a franczia király a krambrézii békét oly gyorsan megkötötte, szintén az volt, hogy mindkettő szabad kezet akart nyerni arra, hogy irgalmatlan harczot kezdhessen az eretnekség ellen. Egyik Francziaországban, a másik Itáliában és Spanyolországban, majd Angliában s Németalföldön igyekezett őket megfojtani. II. Henrik halála után fiai, az utolsó Valoák folytatták tervét. Ennek kivitelére Spanyolország támaszára volt szükségük. Az első, II. F e r e n c z csak egy évig uralkodott (1559—1560); a második, IX. Károly 24 éves korában halt meg 1574-ben; a harmadik, aki elérte a férfikort, csaknem örökös gyámság alatt volt. A Valoák ez az ága aligha lett volna képes Francziaországot polgárháborúba vinni, ha nem álltak volna erélyes és kegyetlen emberek az oldalukon.
Elsősorban állt ezek között M e d i c s i K a t a l i n , ez a meggyőződés nélkül való, lelkiismeretlen asszony, aki fiai alatt akarta gyakorolni azt a hatalmat, melyből férje oldalán nem jutott ki neki. Ezt a hatalmat azonban a Gizek s a Burbonok akarták tőle elragadni.
A Gizek, kik a lotaringi ház ifjabbik ágát képviselték, szegényen jöttek Francziaországba, de korán jó összeköttetést szereztek Rómával. Az Anzsu ház örököseinek mondták magukat s követelték a nápolyi koronát. Unokahugukat: S t u a r t Máriát, Skóczia királynőjét, összeházasították II. F e r e n c z franczia királylyal. Az udvarnál első szerepet követeltek maguknak, amivel megsértették a nemességet s maguk ellen ingerelték a Burbon ház fejét, az első vérbeli herczeget, az egész ország igazgatóját. Inkább becsvágyból, mint hitbeli meggyőződésből alakították meg a katolikus pártot: amikor látták, hogy a protestánsok vetélytársuk, a Bur- bon herczeg köré csoportosultak. A vallásháború tehát Francziaországban legalább annyira politikai, mint hitből eredő volt és úgyszólván a hűbérességnek utolsó nagy csatáját jelentette a királyi hatalom ellen. Hogy ezt támogassák, a Gizek még inkább közeledtek Rómához s miután sokáig élvezték II. Fülöp tanácsait, valamint pénzét és katonáit is, most már Francziaországot szerették volna a lábaihoz rakni.
A protestánsok védelmezői v o l t a k : K o n d é , a z o r á n i a i herczeg és Erzsébet angol királynő, végre K o 1 i n y i.
A nagy vallásháború azzal kezdődött, hogy a franczia és spanyol király hadat üzent az eretnekségnek 1559-ben.) Ennek visszhangja volt az angol parlamentnek az a határozata, amely Erzsébet királynét az anglikán egyház fejének nyilvánítja, továbbá az amboázi összeesküvés, a brandenburgi püspökségek javainak elkobzása és a livóniai egyházi rend elnyomása.
II. Ferenc z halála (1560) megállítja a válságot franczia földön, de az a vasszii mészárlással újra kitör (1562); Erzsébet segíti a franczia reformátusokat, Giz herczeg elesik Orlean előtt, mire II. Fülöp és Medicsi Katalin elkeseredett háborúja megszűnik.
1564-ben a pápa bullával megerősíti a trienti zsinat határozatait s a következő évben Francziaország és Spanyolország szövetkezik Bajonnban az eretnekség kiirtására.
1567 és 1568-ban kitör a második és harmadik vallásháború.
1568-ban II. F ü l ö p fiát öngyilkosságba, feleségét a halálba, a mórok ivadékait, a moriszkókat pedig forradalomba kergeti. Behozza az inkvizi- cziót a spanyol gyarmatokon is, lefejezteti Németalföldön Egmontot és Hornt. Skócziában ezalatt Stuart Mária bukása a reformátusoknak juttatja a diadalt.
A spanyol haderők a mórok, a földközi tengeren a törökök, északon a németalföldiek ellen harczolnak. A lepantói győzelem (1571) után Norfolk kísérletet tesz arra, hogy Erzsébetet a trónjától megfoszsza és Stuart Máriát tegye a helyébe. M e d i c s i K a t a l i n a Bertalan-éji véres mészárlással akarja kiirtani a kálvinistákat.
De a véresen legázolt protestantizmus még nagyobb erővel áll talpra. Erzsébet a belgákat és batávokat (1578) védnöksége alá fogadja. Időközben a törökök 1574-ben elkergették a spanyolokat Tuniszból, Tacziturnusz- nak (ez volt az orániai herczegnek mellékneve) meggyilkolása pedig föl- lázitotta Hollandiát s az egész protestáns világot. Az angolok büntetlenül pusztítják a spanyol gyarmatokat, a hollandok Portugáléit; Erzsébet megkezdeti Stuart Mária pőrét és végül le is fejezteti; a „győzhetetlen ar- mada“ (a spanyolok hires hajóhada) elpusztul (1588), a Gizeket meggyilkolják (1589), a katolikus ligát megverik (1593). Erzsébet és IV. H e n ri k diadalmaskodik. Megjelenik a nanti rendelet s nehány hónappal később II. Fülöp meghal. Európa függetlensége megmenekült, felderült a szellem szabadságának hajnala.
Németalföld volt a XVI. században Európa leggazdagabb országa. A világkereskedelem tette azzá. 1566-ban 80 millió értékű árut hoztak a németalföldi kereskedők Lisszabonból, s maga Antverpen egy hónap alatt több üzletet kötött, mint Velencze 2 év alatt; 1566-ban ezer kereskedőháza volt. Mindennap 300 hajó érkezett kikötőjébe s minden héten 2000 teherkocsija Franczia- s Németországból. Nem csoda hát, ha Németalföld több adót hozott, mint Kasztilia s II. Fülöp 1588-ban csaknem 35 milliót préselt ki az országból.
V. K á r o l y kegyetlenül üldözte ugyan a németalföldi reformátusokat, 50,000 embert ki is végeztetett, de viszont sok előnyt biztosított a flamand kereskedőknek s szerette is a németalföldieket, mint honfitársait, úgy hogy birodalmának legnagyobb hivatalait velük töltötte be. II. F ü l ö p alatt a flamandok mindenünnen kiszorultak s a spanyol nemesség került a helyükbe. A néppel rosszul bánt. Hogy a reformátusokat teljesen elnyomja, 14 új püspökséget alapított Németalföldön s az ország pénzéből fizette, továbbá spanyol katonasággal tömte meg nagyobb városaikat, a főbb hivatalokat pedig idegenekkel töltötte be.
A németalföldiek látták, hogy jólétük, szabadságuk, vallásuk veszedelemben van; forrongtak tehát, különösen G r a n v e 11 bíboros ellen, aki elvállalta azt a feladatot, hogy Németalföldön a korlátlan hatalmat s a vallási egységet behozza. P á r m a i M a r g i t , a kormányzónő, engedményekkel akarta megnyugtatni a közvéleményt. A spanyol csapatokat visszahívatta, Granvellt letette, de a régi rendeletek azért érvényben maradtak, mire 1566-ban a nemesség megkötötte a brédai szövetséget, amelyben a flamand nemesek egymásnak támogatást ígérnek. Majd a kormányzónőtől sérelmeik orvoslását követelték.
Margit megígérte, hogy a kívánságaikat támogatja a királynál, sőt maga Fülöp enyhébb bánásmódot Ígért. De a nép, mely kevésbbé volt türelmes, mint a nemesség, fegyvert fogott, elégette a szent képeket, az oltárokat ledöntötte. A megrémült nemesek erre Margit körül csoportosultak s a magára maradt néplázadást legyőzték.
Fülöp e zavarokban csak korábbi rendszabályainak igazolását látta. Legjobb hadseregét s legjobb tábornokát, Á l b a herczeget küldte Németalföldre 1567-ben. Álba idegenekből álló külön törvényszéket, a vértörvényszéket állította föl; 18,000 embert kivégeztetett, köztük Horn és Eg- mond grófokat; 30,000-et megfosztott javaitól; 100,000-en meg kivándoroltak az országból.
Álba herczeg teljesen tönkre akarta tenni a németalföldieket, azért az alkavalai rendelettel súlyos adót is vetett ki reájuk, mely szerint az áruk eladásából befolyt pénz tizedrésze az államé s ezt úgy hajtották végre, hogy némely árunál az érték 7/s része adóra veszett el. Ez a flamand gyáripar halálát jelentette. A brüsszeliek föllázadtak. Tizenkét lázadót éppen föl akartak akasztani, mikor hire érkezett, hogy szövetségeseik bevették Brielt.
Álba kegyetlenségei nagyon megnövelték a lázadók pártját (gueux). Előbb kalózháborút folytattak, majd a szárazon támadták meg a spanyolokat, elfoglalták Brielt, mire Hollandia fegyvert fogott (1572).
Ezzel 37 éves, véres harcz kezdődött, mely alatt az északi tartományok önálló köztársaságokká lettek, bár a háború elején a lázadók csak vallásszabadságot kértek. Kétségtelen, hogy a batávok hősiességük daczára is vereséget szenvedtek volna, ha a német, angol és franczia protestánsok nem segítik őket.
Legnagyobb szerencséjük azonban az volt, hogy N a s s z a u A d o l f oráni herczeg állt az élükre, aki K o l i n y i veje volt. Néhány föllázadt városból az ő kezében hatalmas állam lett. Mikor Granvell bíborosnak hírül hozták, hogy Álba herczeg megsemmisítette az orániai herczeg hadseregét, azt kérdezte: „Tacziturnust (ez volt az orániai herczegnek közkeletű mellékneve) elfogták-e?“ — „Nem“. — „Nos akkor semmit sem végzett a herczeg“.
Az erőszak nem sikerült, mire Fülöp 1573-ban Rekeszan Lajost küldte Álba herczeg helyébe. Az új kormányzó nem tudta bevenni Leident, aminek következtében azután Hollandia fölszabadult; de nem tudta megmegmenteni Middelburgot sem, aminek folytán Zélandot is elvesztette. Halála után a három évig zsold nélkül maradt hadsereg kifosztotta a
nagyobb városokat, köztük Mesztriktet és Antverpent. Az eredmény pedig az lett, hogy a katolikusok szövetkeztek a protestánsokkal, a vallon tartományok a batávokkal s megkötötték a gandi szövetséget (1576).
Fülöp ekkor a lepantói győztest küldte Németalföldre. Osztrák János (a hires Don Huan d’Ausztria) el akarta hitetni, hogy ő a béke barátja. De a protestánsok nem bíztak benne. Mégis sikerült neki a vallonokat és batávokat össze- vesziteni. A vallonok nem bíztak O r á n i a i V i l m o s b a n és ezért a katolikus M á t y á s t hívták segítségül a spanyolok ellen (1577), majd A n z s u herczeget, III. Henrik franczia király fivérét (1578).
Osztrák János 31 éves korában meghalt: utóda, F a r - n é z e Sándor pármai herczeg hasznára fordította az egyenetlenkedést. Sikerült szétrobbantania a gandi szövetséget s a tíz katolikus, gyáripari vallon tartomány csakugyan a hét kálvinista és kereskedő batáv tartomány ellen fordult. A vallonok 1579-ben a mesztrikti szerződésben II. Fülöpöt ismerték el királyuknak.
De az északi hét tartomány: Hollandia, Zéland, Gelderland, Utrekt, Frizia, Over-Eisszel és Gróningen már megkötötte az utrekti szövetséget. Szövetséges köztársaságot alakítottak, mely fölött az országgyűlés állt. A szövetség feje, mint kormányzó, O r á n i a i V i l m o s lett (1579 jan. 23). Két évvel később a szövetség fővárosában, Hágában tartott országgyűlés kimondotta a Spanyolországtól való különválást, eltörte Fülöp pecsétjét s megfosztotta őt Németalföld trónjától. Ez a nyilatkozat lett az új köztársaságnak alapitó okmánya (1581).
A háború czélját elérték. Minden ügyessége mellett és daczára annak, hogy időközben az orániai herczeget egy spanyol ügynök meggyilkolta (1584), Farnéze még sem tudta az északi tartományokat legyőzni. A déliek: Brabant, Limburg, Lukszemburg, Flandria, Artoa, Énó (Hennegau), Namür,
Zütfen, Antverpen és Mekeln szintén független államot akartak alapítani 1581 -ben A n z s u herczeg alatt, de a herczeg annyi ügyetlenséget követett el, hogy szégyenteljesen kellett távoznia az országból L é s z t e r, akit Erzsébet küldött segítségükre, sem boldogult. Jobban segítette a királynő a köztársaságot azzal, hogy megsemmisítette a „győzhetlen armadát" (1588). Fülöp ereje kimerült a sokfelé folytatott háborúban és látszólag lemondott Németalföldről, amennyiben hozományképp I z a b e l l a leányának, egy osztrák főherczeg menyasszonyának adta (1598).
1609-ben 111. Fülöp 12 évi fegyverszünetet kötött a hágai országgyűléssel. A hét északi tartomány köztársaságát hivatalosan csak a vesztfáliai békében ismerték el 1648-ban. Orániai Vilmos a hét tartomány kívánságára Hollandia grófjának nevezte magát. A kiváló férfiú népszerűsége egyre növekedett, és Németalföld fejedelmül választották volna, ha időközben, 1548-ben, a bérgyilkos Gerhard, aki II. Fülöp szolgálatában állott, meg nem öli.
A kiváló férfiút, kevés beszédéről, habár igen nehezen tudott beszélni, „hallgatag Vilmosának nevezték. Delftben temették el.
Orániai Vilmos négyszer nősült és a második házaságából származott hires fia, O r á n i a i M ó r i c z , Németalföld önzetlen férfia, legkiválóbb hadvezére.
Stuart Mária a vérpadon
A VALLÁSHÁBORÚ ANGLIÁBAN.
Angliában a két vallás háborúja két nőben: Erzsébetben és Stuart Máriá-ban testesült meg. Bulen Anna művelt lelkű, erélyes, de dölyfös leánya: Erzsébet sokáig kénytelen volt érzéseit és vallását rettenetes testvére uralma alatt eltitkolni. Testvére a londoni toronyba záratta s el is bánt volna vele, ha II. F ü 1 ö p érdeklődése meg nem védelmezi. Tudor Máriának Fülöptől nem született gyermeke s ha Erzsébet eltűnik, Anglia koronája a fiatal skót királynéra, Stuart Máriára száll, ezzel tehát egyúttal férjére, a későbbi II. F e r e n c z franczia királyra. Erzsébetre tehát nagyon ügyeltek. Távol kellett élnie az udvartól.
Amikor azonban Erzsébet trónra lépett (1558 nov. 17.), végre szakíthatott addigi alakoskodásával. A trónt s a hatalmat minden zavar vagy félénkség nélkül vette birtokába. Rögtön egész sereg ügyes emberrel vette
Erzsébet, Anglia királynője. Ismeretlen mestertől.
körül gát. Két főembere, lord Dodié Róbert, akit L é s z te r grófjává nevezett ki s aki haláláig ked- vencze maradt, és Sz e s z i 1 Vilmos, aki 40 évig volt első minisztere. Ke- gyenceinek azonban egy pilla
natra sem engedett hatalmat maga fölött s legügyesebb miniszterei is csak eszközök voltak az ő kezében.
Akiket kiválasztott, azokat meg is tudta tartani s azért őt mindig híven is szolgálták. Tanácsot kért tőlük, de a döntést mindig magának tartotta fenn. Mindenben komolyan szeme előtt tartotta a maga érdekét. Elhatározása gyakran lassú volt, máskor annál merészebb. Felsőbb- ségét pedig mindig meg tudta óvni.
Fülöp szerette volna vele, vagy legalább Angliával megújítani azokat a kötelékeket, melyek őt előbb Tudor Máriához fűzték. De Erzsébet óvakodott tőle. Mikor nyíltan protestánsnak vallotta magát, a király előbb szemrehányást tett neki, majd háborút indított és titokban is ármánykodott ellene. 1563-ban a spanyol nagykövet 60,000 tallért osztott szét az Erzsébet által üldözött katolikus papok között, mire a királynő a követet, mint összeesküvőt, saját palotájában elfogatta, míg minisztere, Szeszil a parlamentben megrótta Fülöp eljárását s felhívta Anglia figyelmét arra, hogy Fülöp be fog törni az országba. Fülöp tényleg készült is erre 1564-ben megkezdődött a két ország között a kalózkodás. Erzsébet öt spanyol zsoldban levő hajói foglalt el, mire Álba herczeg lefoglalta az angolok javait Flandriában
Fülöp ekkor a skót királynőhöz fordult. ígért neki pénzt, hajókat, katonát s tanácsait is föhjánlotta
A katolius S t u a r t M á r i a, aki mint a Gizek unokahúga II. Henrik franczia király ragyogó udvarában nevelkedett, fiait 4 férje, II. Ferencz halála után, 18 éves korában idegen, vakbuzgó országra került.
Skóczia, melynek névleges királynője volt, a vakbuzgó K n o k s z Jánosnak engedelmeskedett. Bitón prímás meggyilkolása után (1546) Knokszot letartóztatták, több évet is töltött az a franczia gályákon, 1555- ben azonban visszatért Skócziaba s ékesszólása, tiszta erkölcsei, ernyedet- len buzgósága s önmérséklete segítségével sikerült neki Kálvin tanút hazájába bevinni. 1557-ben a protestáns urak szövetségre léptek egymással és Erzsébet segítségével az edinburgi szerződésben kieszközölték a fran- czia csapatok elbocsátását, ami a kormány uraivá tette őket (1560).
Lotaringiai Mária régensnő h dála siettette a katoliczizmus pusztulását Skócziában. Knoksz vallását 1560 aug 7-én ünnepélyesen elfogadta a parlament.
Az új egyház vezetői (miniszterei) megszerkesztették a „Fegyelem köny- vét“, mely szabályozta köztük a keresztény kormányzatot. Helytelenítették az anglikán egyház szervezetét csaknem épp ann>ira, mint a rómait. A vallási fönhatóság szerintük a népé volt, egyedül ez választhatta a maga elöljáróit A királyságot 10 egyházmegyére osztották, ezek élén tiz miniszter állt. Minden plébánián isko át is rendeztek be, Skóczia tehát akkor amolyan proteAáns köztársaság volt, melyet Anglia védelme alatt a nemesek és a választott egyházmegyei elöljárók: miniszterek kormányoztak.
Mindez a fiatal özvegy királynő visszatérése előtt történt. Az ifjú királynő szomorú sejtelmekkel hagyta el kedves Francziaországát s mikor a hajó, mely átvitte Skócziába, elindult s a franczia partok mmd jobban elmosódtak a láthatáron, fájdalmasan így sóhajtott föl: „Isten veled Fran- cziaország! Isten veled! Azt hiszem nem látlak többé viszont“. 1561 aug 21-én ért Edinburgba. Alig tudott az angol kalózok elől elmenekülni.
Ügyességgel s gyöngédséggel megnyerte a népnek s a nagyoknak rokonszenvét s eleinte nem sok akadályt gördítettek uralkodása elé, mert természetes fivérére, lord S t u a r t Jakabra támaszkodott, akit M ö r r é grófnak nevezett ki. De a tt önöröklés rendjét biztosítani kellett. Az ország azt óhajtotta, hogy a királynő férjhez menjen. Mária kérői közül nem akart Erzsébet tanácsa nélkül választani. Erzsébetnek t. i. Mária lett volna az örököse, a mennyiben az angol királynő már kijelentette, hogy nem
Kép a parasztháborúból.
A bősz tömeg egyik feldúlt klasirom minden ingósógát elhordta.
megy férjhez, mert nem akar maga fölött urat. Erzsébet féltékeny volt Máriára, akit Európa legszebb asszonyának ismertek el, s annyi rosszakaratot mutatott irányában, hogy Mária aztán nem is kérte a tanácsát, s unokafivéréhez D a r n lé Henrikhez ment férjhez (1565).
Ez a házasság volt minden szerencsétlenségének az oka. Nagy bajt okozott neki Darnlé azzal, hogy Máriát összeveszhette a becsvágyó Mör- rével, de Darnlé különben is aljas lelkű ember volt. Csak vadászatban és kicsapongásaiban lelte örömét, emellett durva, gőgös s követelő volte Mária megutálta. Ricsó piemonti dalost, a királynő kegyenezét, annak szemeláttára meggyilkolták. Mária száműzeti a gyilkosokat; a gyilkosság értelmi szerzőjét, Darnlét pedig Roszvell-el meggyilkoltatja. Álmában fojtották meg Darnlét, egyszersmind pedig a lakóházát levegőbe röpítették (1567).
Három hónappal később Mária férjhez ment a gyilkoshoz, mire az egész protestáns Skóczia föllázadt. Boszvellnek menekülnie kellett, de később elfogták s a malinyui börtönbe csukták, ahol 1576-ban meghalt. Máriát a nép sértegetései közepette Edinburgba vonszolták s a Loklivn kastélyba zárták. Le kellett mondania egyetlen fia, IV. J a k a b javára s Mörrét régensnek elismernie. A királynő azonban Daglesz segítségével megszökött s a hadsereg élére állt, melyet a Sitenek és Hamiltonok gyűjtöttek. De Langszeidnél szétverték csapatait, mire Mária barátai könyörgése daczára Erzsébet kezeibe adta magát (1568).
Mária azt hitte, hogy Erzsébetnél biztos menedékre talált, azonban börtönbe jutott. Erzsébet egy angol urakból álló törvényszék elé állíttatta, mely előtt Mörré is megjelent. Öt hónapi vizsgálat után Erzsébet kijelentette, hogy Mörré becsülete ellen a gyanúnak még árnyéka sem merült föl, de azt is, hogy egy bűntény sincs bebizonyítva, melylyd Máriát vádolták. Mörré haza utazott, Miáriát pedig örökös fogságban tartották.
A fogoly Mária azonban nagy veszedelmet jelentett Erzsébetre nézve, nagyobbat, mint a míg a trónon ült: mert benne látták most a katoiicziz- mus előharezosát a britt szigeteken. V. P i u s z 1570-ben kiátkozta Erzsébetet, ugyanakkor Norfolk herczeg, a northömberlendi és vesztmórlendi grófok föllazadtak Erzsébet ellen. A mozgalom csaknem teljesen katolikus jellegű volt A fölkeiőknek 1000 lovasuk s 6000 gyalogosuk volt, de nem mertek csatába bocsátkozni és így eredmény nélkül elszélediek. 1571-ben is volt lázadás, legyőzték. 1572-ben Norfolk újabb összeesküvést szervezett Stuart Mária javára, a ki odaígérte neki a kezét. Norfoikoí azonban elfogták s lefejezték.
A két vallás közötti harcz mind elkeseredettebb lett. Francziaországban a Bertalan-éj, Spanyolországban az autodafék, Németalföldön Álba mészárlásai: c&upa olyan mozzanat volt, mely béke helyett csak még hevesebb harezot eredményezett.
Erzsébet Fülöpnek minden ellenségét segítette. Pénzt, katonát küldött nekik, mialatt kalózai a spanyol gyarmatokat pusztították. 1577-ben Drék Csile és Peru valamennyi parti városát kifosztotta, sok hajót fogott el s három év múlva 800,000 fontnyi zsákmánynyal tért haza (1580). Keven- dis 1585-ben a nyugatindiai spanyol gyarmatokat pusztította. Ugyanakkor Erzsébet szerződést kötött a flamandokkal s Lészter vezetése alatt 6000 embert küldött segítségükre.
Fülöp viszont Erzsébetet a trónjától akarta megfosztani és pedig az angol katolikusok segítségével, akikkel a királynő keményen bánt. Allen Vilmos világi pap és Parszons angol jezsuita összeesküvést szított Erzsébet ellen, de sikertelenül, 200 különféle rangú angol katolikus jutott akkor a vérpadra. A protestánsok ez újabb összeesküvés alkalmából elhatározták: hogy nemcsak minden katolikust megölnek, aki a királynő ellen tör, de azt is, akinek érdekében ez összeesküvések szerveződnek. Ez Stuart Máriának szólt. Babington Antal fiatal katolikus angol elhatározta, hogy meggyilkolja Erzsébetet s Máriát kiszabadítja. Elfogták és két társával együtt kivégezték (1576).
Erre Máriát oly angol törvényszék elé állították, melynek bírái halálos ellenségei közül kerültek ki. Mária tiltakozott s nem akarta elismerni, hogy angol törvényszéknek joga volna fölötte Ítélni. De meg kellett jelennie bírái eiőtt. A tanúkkal nem is szembesítették s gyönyörű méltóságteljes védekezése daczára 1586 okt 25-én halálra ítélték. A parlament helybenhagyta az ítéletet, de Erzsébet négy hónapig habozott végrehajtatásával. Ezt nem szánalomból tette, de mert a hírnevét féltette. Meg akarta mér- geztetni Máriát, de ez nem sikerült. Végre vérpadra hurczoltatta Stuart Máriát, aki valóban hősiesen viselte magát. Hű szolgájához, M e 1 v i 1 Andrélioz így szólt:
- Eredj s vidd hírét, hogy mint jó katolikus, igazi franczia nő és jó skót asszony halok meg.
Megáldotta szolgáit s nyugodtan a tőkére hajtotta fejét (1587 február 18). Maga a hóhér, mielőtt hozzá sújtott, térden állva kért tőle bocsánatot.
A katolikus összeesküvéseknek egyszerre végük lett Maga VI. Jakab is közeledett Erzsébethez, aki az anyját ugyan lefejeztette, de koronáját mégis a lefejezett fiára hagyta.
II. Fülöp azonban meg akarta bosszulni Stuart Máriát, le akarta verni a protestáns Angliát.
1588 junius 3-án indult útnak a tagi kikötőből a leghatalmasabb hajóhad, melyet a világ addig ismert. 135 nagy hajó, 8000 tengerész, 19,000 katona, a spanyol nemesség virága. Velük ment D e V é g a L o p e z , a költő is, hogy legyen, aki megénekli a diadalt. A spanyolok a „győzhetlen armadának“ nevezték e hajóhadat. Németalföldnél kellett találkoznia a pármai herczeggel, hogy annak 33,000 katonája az armada segítségével angol földre szállhasson.
Az ang dók megrémültek. Még a katolikusok is tömegesen siettek a királynő zászlaja alá. Erzsébet lovon jelent meg a hadsereg előtt s megesküdött, hogy ha kell, meghal népéért.
Angliának főereje a tengerészete volt. 191 hajót állítottak csatasorba 15,272 emberrel, Hauerd tengernagy parancsnoksága alatt, akinek a legkitűnőbb alvezérek: Drék, Haukinsz, Forbeizer segédkeztek.
Az armada Kaiétól északra tűnt föl, de a folytonos vihar nagyon megviselte és az angol hajók is szüntelen nyugtalanították a spanyolokat. Így az armada nem is szállíthatta angol partra a katonáit. A vihar teljesen tönkretette az armadát, melynek csak romjai érkeztek haza Spanyolországba. A hadjárat 120 millió aranyba került. Csak 46 hajó menekült meg; 14,000 katona pedig elpusztult.
Erzsébet uralmának utolsó évei kifelé folytonos sikerekből álltak. Egy angol hajóhad magát a tag-i kikötőt támadta meg, egy másik Kadiszt fosztotta ki (1596). A spanyol király mindent elkövetett, hogy új hajóhadat szerelhessen föl. A vihar megint tönkretette s ezzel elpusztult a spanyol tengerészet. Vele pusztult el a portugál is. Mikor Fülöp a nagy armada megsemmisüléséről értesült, komor és mozdulatlan maradt: „Egy ágat elmetszettek, de a fa azért tovább virágzik“ — így szólt. Tévedett, a fa kiszáradt. Az angolokkal való háború tönkretette a spanyol tengerészetet és kereskedelmet, aminthogy a franczia földön vezetett hadjárat kincstárát tette tönkre és katonai hírének vetett véget.
I. Fülöp spanyol király V. Károly -sászár atyja.
A VALLÁSHÁBORÚ FRANCZIAORSZÁGBAN.
II. Henrik üldözte a reformátusokat; II. Ferencz Stuart Mária férje alatt a gizek fenyegették őket mire: azok a lotaringiai herczegek pártjára álltak abban a hiszemben, hogy így elég erősek lesznek a hatalom megszerzésére. Az összeesküvés tulajdonképpeni feje K o n d é volt, bár látható fejeként Renodi nemes szerepelt (1560). De a Gizek idejében értesültek a dologról és az összeesküvők csapdába kerültek. A Gizek véres bosszút álltak, sőt Burbon Lajos herczeget is ki akarták végeztetni, mikor II. Ferencz 17 éves korában meghalt.
Medicsi Katalin, aki fia, IX. Károly helyett Francziaország kormányzója lett (1560), eleinte elfordult e kérlelhetetlen politikától és az okos H o p i t a 1 Mihályt tette meg kanczellárnak, aki türelmességet akart a pártokra kényszeríteni Mikor a nagy összeesküvést fölfedezték s a gizek a spanyol inkviziczió behozatalát követelték, Hopital így felelt:
— Mi szükség annyi máglyára s kínzásra? Jó erkölcsű emberek vagytok, álljatok ellent az eretnekségnek.
Az 1561 júliusában kiadott rendelet általános kegyelmet adott s 1562-ben megengedte a kálvinista vallás gyakorlását a vidéken s a falakkal körül nem vett városokban, de megtiltotta a protestánsoknak, hogy üléseket tartsanak s katonákat toborozzanak.
Ezek az engedmények felbőszítették a katolikusokat s a Gizeket népszerűkké tették. Katalin a teológusok közös gyűlését hívta össze az ellentétek elsimítására, de a gyűlésen a két párt sértegette egymást s a szakadás teljes lett (1561). Giz herczeg most Montmoranszival és Szent-Andréval szövetkezett, mire a protestánsok is készültek a védelemre.
A vasszii mészárlással kezdődött a háború, mely megszakításokkal har- minczkét évig tartott.
1562 márczius 1-én Giz Vasszin át Sampányba készült. Vassziban megállt, hogy misét hallgasson. Egy hombárban vagy 2000 protestáns énekelt egyházi dalokat. A herczeg és kísérete reájuk rohant s valóságos vérfürdőt rendezett a védtelenek között.
A protestánsok fegyvert fogtak. II. F ü l ö p é s E r z s é b e t beleavatkozott az első harczokba. Fülöp 3000 spanyolt küldött Monluknak, a katolikusok legvérengzőbb vezetőjének; Erzsébet ugyanannyi katonát és pénzt is küldött Kondénak. Giz bevette Ruant. Megkezdődött a véres háború, melyben sem templomot, sem sírokat nem kíméltek. Kondé, aki Németországból 7000 embert kapott segítségül, megtámadta Páris külvárosait. A spanyolok visszaverték, mire Havr felé vonult, de nemsokára erősítésekkel visszaérkezett. Giz herczeg 16,000 emberrel Drőnél útját állta. Kondé szétrobbantotta az ellenséges sereg derékhadát, de a svájcziak újra kezdték a csatát s végül Giz győzött. Kondé fogoly lett. Giz pártjáról Montmoranszi fogságba került, Szent-André marsall pedig elesett. Mikor a királyné megtudta a csata eredményét, megijedt, bár látszólag örömet mutatott a Gizek diadalán. Rögtön általános kegyelmet hirdetett azoknak, akik leteszik a fegyvert. De Giz ennek daczára ostrom alá vette Orleant, hogy az északi és déli protestánsokat elválaszsza egymástól. Ekkor a protestáns Poltró Méré 1563 február I8-án Giz herczeget sátrában agyonlőtte.
Medicsi Katalin, aki a belháborútól a királyi hatalom megrendülését féltette, békét kötött Amboázban Kondéval s rendeletével megengedte a protestáns vallás gyakorlását a nemesi házakban, a bírói joggal fölruházott urak uradalmain s a törvényszékkel ellátott városokban (1563 márczius 12-én).
Most már katolikusok és protestánsok együtt indultak Havr ellen, melyet az angolok nem akartak visszaadni.
Az amboázi rendeletet eleinte becsületesen végre is hajtották, de azért a gyűlölködés nem szűnt meg. A gyilkosságok napirenden voltak. Katalin, hogy a nemesség figyelmét valahogy eltérítse e folytonos viszályoktól, fényes ünnepeket rendezett abban a reményben, hogy azokon összebarátkoznak az eddigi ellenségek. De hiába!
Katalin különben is túlhatalmasoknak találta a Burbonokat, a hatalmas Kondét és azért is inkább a katolikusok felé hajolt. Lassanként megszori-
Ismeretlen festő munkája. Stuárt Mária.
tóttá a protestánsoknak adott kiváltságokat és nem büntette többé az ellenük elkövetett bűntényeket. Mikor a király nagykorú lett és Katalin őt a déli tartományokba vitte, hogy a népnek bemutassa: ugyanakkor letette ott a protestáns kormányzókat, leromboltatta a protestáns városok erősségeit, és BajonnLan Álba herczeggel hosszasan tanácskozott. A hugenották erre megijedtek s fegyvert fogtak.
Katalin újra szervezte a királyi hadsereget és Svájczban 6000 embert toboroztatok. Kondé erre meg akarta lepni az udvart Monszóban. Katalin alig tudott megmenekülni s a svájczi gyalogság védelme alatt Párisba jutni. Kondénak csak 4000 embere volt, mikor a fővárost ostrom alá fogta. Az öreg Montmoranszit a lakosság rákényszeritette, hogy az ostromlók ellen kirohanást intézzen és Kondeval megütközzék. Szent-Deni mellett történt az ütközet, melyben Montmoranszi elesett, de a csata eldöntetlen maradt (1567).
Kondé nemsokára 9000 német lovast kapott és Sartr ellen indult, hogy B ő s z Párisba jutását megakadályozza. Katalin féltékenységből nem akart Montmoranszi helyébe új marsallt kinevezni s így nem volt, aki a királyi sereget vezesse. Hopital erre márczius 23-án Lonzsümóban megkötötte a békét, mely szerint a protestánsok az általuk elfoglalt városokat visszaadják, de viszont az amboázi rendelet is újra teljes érvényébe lép.
Ez a békekötés nem elégítette ki Katalint, aki azt csak azért irta alá, hogy erőt gyűjtsön és új háborút kezdhessen. Egy napon akarta elfogatni és lefejeztetni K o n d é t , B u r b o n A n n á t é s K o l i n y i t , de mind a hárman megmenekültek. Katalin rmgizente a háborút, amennyiben halálbüntetés terhe alatt megtiltotta a református vallás gyakorlását. A parlamentnek s az egyetemeknek összes tagjait kényszerítették, hogy a katolikus vallásra fölesküdjem k. Hogy azonban annak a rendeletnek foganata is legyen, nagv hadseregre volt '”,“kség: az udvarnak ped g csak 18,000 gyalogosa és 4000 lovasa volt A főparancsnokságot Katalin a fiatal A n z s u r a bízta, hogy ezt szükség esetén bátyja, IX. Károly ellen is kijátszhassa. T a v a n n é s B i r o n voltak az alvezérek. Tavann marsill a protestáns sereg hátvédét 1569 márcz 13-án meglepte Zsarnak mellett. Itt elfogták Kondét s a csata után meg is gyilkolták A protestánsok elcsüggedtek, de Burbon Johanna a sereghez vitte fiát, a bearni herczeget s a fiatal Kondé hercze- get, s így szólt:
— „Barátaim, ime két új vezér, akiket Isten küldött nektek s két árva, akiket rátok bizok“.
A bearni herczeg akkor még csak 15 éves volt, de olyan bátor s ügyes, hogy megtették fővezérnek s Kolinyit adták melléje tanácsadóul. Zsarnak mellett csak a hátvéd csatázott s alig 400 ember esett el. A sereg 13,000 némettel gyarapodott, mire a bearni herczeg megtámadta s megverte a katolikus sereget. De Anzsu herczeg serege is gyarapodott német, spanyol s olasz katolikusokkal s Tavann ekkor helyrehozta a csorbát. Fölmentette Poatiét, melyet Kolinyi hat hét óta ostromolt s Monkontur mellett a Div és Tűé folyók közé szorította a protestánsokat. Hatezer hugenotta maradt a csatatéren (október 3-án).
A győzelemnek azonban nem volt sok haszna. IX. Károly féltékeny volt az öcscsére. Maga állt a seregnek élére s ahelyett, hogy az ellenséget üldözte volna, ostrom alá vette Niort és Szent Zsán d’Anzsélit. Kolinyi átszelte déli Francziaországot s hirtelen megjelent Burgundiában a Dofiné és Provansz egész protestáns nemességének az élén. Egy 12,000 emberből álló katolikus sereg útját akarta állni, de csúfos vereséget szenvedett s Kolinyi csakhamar Páris közelében állt.
Újra békét kötöttek Szent-Zsermennél, és pedig a protestánsokra kedvező feltételek mellett. Többek közt az is benne volt a feltételekben, hogy a kálvinisták minden hivatalba bejuthatnak s Rosell, Konyak, Montóban és Sarité városokat kapják biztonságuk zálogául, ahol katonaságot is tarthatnak (1570 aug. 8). A katolikusok fölbőszültek e föltételek hallatáia. Katalin azonban nem törődött velük, mert más tervei voltak.
V-ik Károly és 1. Ferdinánd közös emlékérme.
CPv. Janka királyné ís fia V. Károly fiaival : >1 ülöppel, II. M ksával és V. Károly császár jel-
Kárnlv, spanyol király, leányával Máriával képe é. az ft jelmondata
(V. Károly császár). (fgykoru emlék-érmek) (Plus ulna).
A VALLÁSHÁBORÚK KÖVETKEZMÉNYEI FRANCZIA-,
ANGOL- ÉS SPANYOLORSZÁGBAN MEG HOLLANDIÁBAN
Katalin IX. Károly nővérét, Margitot a bearni herczeghez akarta adni Ez a frigy örökre biztosíthatta volna a békét. Kulinyi már is ajánlkozott, hogy hitsorsosait Németalföldre vezeti, ahol akkor Álba hercztg 18 000 embert mészároltatott le. A terv tetszett a hugenottáknak is
Károly, aki akkor 21 éves volt, jól játszotta azt a szerepet, melyet anyja neki szánt. Levelet írt Kulinyinak és Burbon Johannának és sürgette nővérének házasságát a bearni herczeggel.
A navarrai királyné erre Párisba sietett, majd Kulin i is s velük roppant sok hugenotta nemes, hogy az ünnepségben részt vegyen.
Katalin megijedt, mert a protestánsok máris rendkívüli tefclyrst gyakoroltak a királyra. Károly mindenben Kolinyi szavára hallgatott, csapatukat toboroztatott Kolinyi számára és hajóhadat gyűjtött Flandria e'len. A bátorságra kapott protestánsok La Rosellben zsinatot tartottak és ott megállapították vallásuk szabályait. Katalin tiltakozott a királynál, de azt felelte, hogy anyja és fivére, Anzsu herczeg, neki a legnagyobb ellenségei.
II. Fülöp, akinek különben is sok baja volt Németalfölddel, a vallás érdekére hivatkozott IX. Károly előtt; egyúttal figyelmeztette őt azokra a veszedelmekre is, melyekkel az eretnekség a királyokat körülveszi: azért is véd- és dacz-szövetséget ajánlott a közös ellenség ellen. Fülöp, hogy a franczia népet fölizgassa, pénzt osztott ki közötte. Mikor az udvar a protestáns nemesek és miniszterek kíséretében Párisba érkezett, a katolikus lakosságból ki is tört az elégedetlenség. Burbon Johanna hirtelen meghalt jun. 4 én; azt hitték, hogy megmérgezték. Mikor aug. 17-én az esküvő a Notr-Damban megtörtént, alig lehetett a lázadásnak kitörését megakadályozni. Mindenfelé átkozták a hugenottákat.
Katalin aljas tervet eszelt ki, azt t. i. hogy a Gizekkel meggyilkoltatja Kolinyit. Arra számított, hogy a hugenották ezt a gyilkosságot megbosszulják majd, s hogy akkor a királyi csapatok mindkét pártot, mint a közbéke megháboritóit, lemészárolnák.
Aug. 22-én Kolinyira, mikor az a Luvrból kijött, Mór v e i , a Gizek, szolgálatában álló bérgyilkos rálőtt. IX. Károly rögtön a sebesülthöz sietett s megesküdött, hogy bosszút áll érte; másnap azonban a királyné és a katolikus főnemesek megrohanták s elhitették, hogy mind a két párt fegyverben áll s ha a protestánsok győznek, aligha marad egyebe a királyi czimnél. Jobb hát, ha rájuk támadnak és pedig magában Párisban, a hol a katolikus pártnak hívei többségben vannak. Azt ajánlották, hogy valamennyi protestánst le kell ölni: hiszen, ha keveset gyilkolnak meg, a bűn épp oly nagy, mintha valamennyit megölik. Károly komoran nézett maga elé, végre így kiáltott fel:
„Ha már megölték Kolinyit, jobb ha valamennyi protestánst kiirtják az országban, hogy ne maradjon, aki szemrehányást tehet nekem“.
Giz vállalta magára a terv végrehajtását. A szörnyű mészárlást 1572 aug. 23-án hajtották végre és azt a Bertalan-éj néven jegyezte fel a történelem. IX. Károlynak szerencsét kívánt ehhez a sikerhez a római udvar s a spa yol. II. Fülöp azt is megígérte, hogy ha Károly háborúba keverednék, haddal s pénzzel segítségére siet s könyörgött neki, fejezze be teljesen a véres munkát. A meggyilkoltak javain pedig osztozkodtak az urak*.
Ez a nagy bűntény sem nyomta el a protestantizmust. A protestánsok elvesztették ugyan vezéreiket, de azért első meglepetésük után mégis fegyvert ragadtak. Anzsu be akarta venni Rosellt, de ez nem sikerült neki. Száz más protestáns város is elzárta kapuit s ugyanakkor a katolikus nemesek körében is nagy párt keletkezett a vallási türelem érdekében. IX. Károly megundorodott ettől a nagy vérontástól s maga is ehhez a párthoz csatlakozott. A roselli béke a protestánsoknak teljes szabadságot biztosított, így tehát a harcz mégis az ő diadalukkal végződött.
Ellenségeik egyenetlensége is elősegítette azt. A Bertalan-éjszaka viszályt támasztott a katolikusok között is. Sok becsületes katolikus felháborodott miatta s a királyfivére, az a l a n s z o n i herczeg vezetése alatt egy harmadik párt keletkezett, melyet a másik kettő politikainak gúnyolt. A párt folyton növekedett s végre IV. H e n r i k alatt teljes diadalmat aratott.
* II. Fülöp felesége szerencsét kívánt bátyjának a szent denizi győzelemhez 1567-ben s azt ajánlotta neki, hogy természetesen ne mulassza el azt se, hogy Kondé javait elkobozza.
Katalin megszemlélt! i borzalmas müvét ú Lkrldan-ój virradói m
tasson át, hogy a hugonották a vizen se menekülhessenek, s fegyverezze fel a katolikus polgárságot. Sar- rou ezt az utasítást csak másnap, Bertalan napján, mely vasárnapra esett, tudta végrehajtani. Estére készen volt minden. Kolinyi megölésére Henrik herczeg vállalkozott. Úgy állapították meg, hogy egy órával napkelte előtt harangzúgás fogja megadni a jelt a mészárlásra.
Leszállt az éjszaka. A legborzalmasabb, melyet Páris századok óta látott. Az utczákon fegyveres csapatok jártak minden felé halk léptekkel, a kik kok mögött a fölfegyverzett katolikusok izgatottan várták a jelt. Minden katolikus fehér keresztet rajzolt krétával a ruhájára, hogy össze ne tévesz- szék az eretnekekkel; papok sompolyogtak végig az utczákon s kereszttel jelölték meg a házakat, melyekben katolikus emberek laktak. A hugonották pedig nyugodtan aludtak.
Már két órával éjfél előtt Károly, Katalin és Anzsu Henrik a Luvr
gyors egymásutánban röpül
tek ki a hullák az utczára, férfiak, gyermekek s nők, akiket előbb meg- becstelenitettek s a kiknek aztán, mint a csirkének, elmetszették a torkát. Az utczán pedig vad hahota hangzott föl, valahányszor újabb hulla érkezet a magasból. '
Sok hugonottának azonban mégis sikerült a sötétség leple alatt az ut- czára kijutnia: ezek futva igyekeztek a Szajnához, hogy a túlsó partra meneküljenek. Ezekre a legkegyetlenebb hajtóvadászatot tartották. Itt egy félig meztelen nőt értek utól, aki csecsemőjét keblére szorítva suhant végig a házak között. A gyermeket anyja szemeláttára addig csapdosták a falhoz, míg a feje szét nem locscsant; anyját tízen is meggyalázták, míg végre föl hasították a hasát. Amott aggastyán került a kezükbe, akit a falhoz szögeztek s mulatságból két lépésnyiről lövöldöztek bele. Maga Károly király puskával a kezében ott állt a Luvr erkélyén s valóságos gyönyörűséggel lövöldözött a futó alakokra. De azok sem menekültek, akik eljutottak a Szajnáig. Vagy ott verték őket agyon a parton s hulláikat a folyóba dobták, vagy maguk ugrottak üldözőik elől a habok közé s úgy pusztultak el a széles vízben.
Mikor a nap fölkelt, rémes látványra sütöttek első sugarai. Ezrével hevertek a halottak szanaszét, minden zugolyból halálhörgés hallatszott, az utczákon patakokban folyt a lemészároltak vére s lassan csurgóit a part felé. A Szajna vörösre festett vizén pedig számlálhatatlan sorban úsztak alá a hullák.
Az öldöklés még napokig tartott; s mikor eljutotta hire a vidéki lakosság közé, az túltett még a párisiakon is.
Endrei Zalán \ ViUr LrténeHic. ÍV.
Stuart Máriával közli’. a halálos ítéletül
„Giohus mihntézet, Budapest.
IX. Károlyt (megh. 1574) fivére III. Henrik követte a trónon. Ez a nagytehetségü fejedelem, akit azonban kortársai sok hibája miatt gyűlöltek, meg akarta valósítani Makiavelli tételeit és Medicsi Katalin oktatásait s azért egymás ellen ingerelte a két pártot, hogy azok egymást megsemmisítsék.
A politikusok a protestánsokhoz csatlakoztak: Alan szón Ferencz N a v a r r a i Henrikhez, aki a Bertalan-éj után megszökött. A csakhamar kitört ötödik polgárháborúnak, melyben Giz a reformátusok segítségére siető németeket Dormansz mellett megverte, a király a bóliői szerződéssel vetett véget, melyben Pikardia kormányzását Kondé herczegnek adta.
H u n n i é Jakab peronni kormányzó tiltakozott e kinevezés ellen s tartománya 500 katolikus nemesével a hit védelmére ligát kötött. Csakhamar minden tartománynak volt ilyen ligája. Giz H e n r i k e szétszórt erőket egy nagy ligába egyesítette. E pillanattól kezdve két királya volt Franczia- országnak.
A liga, melyet a papság is támogatott, többséget szerzett az országgyűlésen, melyet III. Henrik Bloába hitt össze (1576). A protestánsoknak 6 hónapot adtak a megtérésre. Kényszerítették a királyt, hogy nekik háborút üzenjen, de a hozzávaló eszközöket megtagadták tőle.
A protestánsok elvesztették Isszoárt, Saritét és Bruazst, mire III. Henrik megragadta az alkalmat, hogy Berzserakban új szerződést kössön velük. Teljes lelkiismereti szabadságot adott nekik, a vidék parlamentjeiben külön bírákat, zálogul pedig kilencz várost hagyott nekik és meg- ‘ engedte, hogy csapatokat tarthassanak; de egyúttal kimondta, hogy sem az egyik, sem a másik párt nem alakíthat szövetséget (1577). 1580-ban hetedszer tört ki a háború, de csakhamar véget ért.
III. Henriknek nem volt gyermeke. Öcscse, Alanszoni Ferencz 1584-ben meghalt s a protestánsok feje, N a v a r r a i H e n r i k lett a trónörökös. Erre a katolikusok ismét ligát alakítottak. Giz Henrik Zsoanvillban szövetséget kötött II. Fülöppel 1584-ben, hogy az eretnekeket elpusztítsa, a franczia trón-utódlásból kizárja s a trónutódlást Valoa Károly- nak, Burbon bíborosnak biztosítsa. Ezt a gyermektelen aggastyánt csak tervük palástolása végett helyezték előtérbe a Gizek, mert a trónt tulajdonképpen maguknak akarták megszerezni.
V. S z i k s z t u s z pápa a két Burbont, Henriket és Kondét herczegi rangjuk elvesztésére ítélte. Azt állította róluk, hogy méltatlanok a koronára.
A parlament tiltakozott ez ellen s mert ez nem használt, kitört a háború a franczia Henrik, Navarrai Henrik és Giz Henrik között (1586— 1589). Navarrai Henrik nagyszerű győzelmet aratott, a királyi sereget csaknem megsemmisítette Kutrá mellett (1587). De a német reformátusok segítő seregét Giz északon, Vimorinál megverte. III. Henrik töbszörös vereség után meg akarta félemlíteni a Giz herczeghez szító párisiakat, mire azok fellázadtak, úgy hogy Henrik alig tudott elmenekülni.
Mikor Giz diadalmasan Párisba bevonult, útnak indult a nagy armada is. De ezt a vihar s az angolok tönkretették, mire Henrik király újra remélni kezdett. Megalázkodik ellenségei előtt, Gizt a királyság főhad- parancsnokának nevezi ki; megígéri, hogy kiirtja a hugenottákat, Bloába összehívja az országgyűlést. Alig ért azonban Giz a városba, a király decz. 23-án meggyilkoltatta s másnap a lotaringiai bíborost is megölték.
Erre a hírre a párisiak föllázadtak, mindenki elhagyta a királyt, aki kénytelen volt magát Navarrai Henrik karjaiba vetni. Retten 40.000 emberrel ostrom alá veszik Párist, akkor azonban III. Henriket Kleman dominikánus leszúrta (1589).
Navarrai Henriket IV. H e n r i k néven királylyá kiáltják ki Párisban. Henrik abbahagyta az ostromot s Diepbe sietett az Eizsébet küldte segítség elé, mert a saját párihívei közül is sokan elhagyták. Az árki csatában tönkre verte ellenségeit. Az ivrii diadal 1590 ben megpecsételte győzelmét. Be is vette volna Párist, de II. Fülöp parancsára F a r n é z e Sándor nagy sereggel sietett Paris fölmentésére. A város már alig tartotta magát, mikor ennek hire megérkezett. Henrik elébe ment, de Farné- zének ügyes taktikával katonákat és. élelmiszert sikerült Párisba juttatni.
A protestánsok azonban — mint egy ember — álltak IV. Henrik mellé. 7000 angol, 2000 hollandi s 12.000 német érkezett a segítségére. Váltakozó szerencsével folyt a háború, mikor Farnéze a kodebeki ütközetben súlyosan megsebesült. Mialatt nehéz sebével feküdt, IV. Henrik megtámadta seregét ívtó mellett s 3000 emberét leölte. A pármai her- czeg megmenekült ugyan, de sebébe Németalföld felé való menekülése közben belehalt.
IV. Henrik megszabadult legveszélyesebb ellenfelétől. A polgárháború azonban teljes erővel dühöngött. Végre a ké viselők 1593-ban összeültek Párisban s — bár a fiatal Giz herczeg és II. Fülöp is versengett a a trónért — Navarrai Henriknek ítélték oda, akit sikerült nagy nehezen rábírni, hogy az ország s a béke érdekében a katolikus vallásra áttérjen. Ezt maguk a higgadtabb protestánsok is tanácsolták neki. Julius 25-én Szent Deniben tért át.
A liga még most sem akart feloszlani, de nem tudta megakadályozni a bearni diadalát. Brisszak 1594 márcz. 12-én megnyitotta neki Pár is kapuit s a következő évben a pápa is föloldotta. A liga nem lehetett követelőbb a pápánál. Giz már korábban engedett, Majenn 1596-ban; de valamennyien, Brisszak is, drágán fizettették meg engedelmességüket. Rövid háború következett a spanyolok ellen, mely a Fontén és Amién melletti csaták után a verveni békével végződött. A két királyság határait a sató-kambrézii szerződés alapján állapították meg 1588-ban. Három héttel azelőtt Henrik helyreállította a belső békét a hires nanti rendeletévei (1598). A nanti rendelet a protestánsoknak mindenütt vallásszabadságot biztosított, sőt azt a jogot is megadta nekik, hogy képviselőik minden három évben gyűlésre jöhessenek össze és onnan kívánságaikat a kormány elé terjeszthessék.
A mikor II. Fülöp néhány hónappal a nanti rendelet megjelenése után meghalt, már látnia kellett birodalmának romlását. A sok korona közül, melyért annyi vért ontott, csak egy maradt meg neki, de annak is már legszebb gyöngyei kihullottak. Spanyolország régi dicsőségének már csak romja volt.
Sebestyén király halála a portugál koronát egy beteges aggastyánnak, Henrik bíborosnak juttatta, aki 1580-ban meghalt.
Egyik fivérének természetes fia, A n t a l , kratói nagyperjel, kiáltatta ki magát királynak, de akkor már II. F ü l ö p is bejelentette a maga igényeit a portugál trónra s Álba herczeg 30,000 emberrel tört be az országba. Alkantaránál megverte Antalt, aki franczia földre menekült Álba két hónap alatt meghódította az egész országot. A portugálok II. Fülöpöt elismerték ugyan királynak, de csak azzal a föltétellel, hogy Portugál külön független ország marad, külön törvényszékekkel és külön fővárossal (1580 szept. 2).
Fülöp korábbi ígéretei daczára irtózatosan kegyetlenkedett Portugálban. Több mint 2000 papot és szerzetest fejeztetett le vagy égetett el. Miniszterei pedig mindent elkövettek, hogy a szerencsétlen országot tönkretegyék. Kereskedelmét a spanyolok m rguknak tartották fenn; hivatalban, a hadseregben nem alkdmaztak portugált; adóval azonban annál inkább terhelték őket. A portugál gyarmatokat a spanyoloknak kellett megvédeniök az angolok és hollandok támadásai ellen. A kasztiliaikat ki is merítette ez a folytonos küzdelem. Hanyatlásuk Hollandiának vált előnyére, melynek tengeri hatalma rendkívül megnövekedett.
A Földközi-tengeren a törökök dolgoztak Fülöp birodalmának romlásán. 1558-ban II. S z o l i m á n hajóhada elpusztította Itália partjait s a Baleárokat. Hat évvel később a törökök elvették Tripoliszt a máltai lovagoktól, D r a g u t kalózai pedig minden évben végig pusztították a spanyol partokat.
Fülöp 1559-ben 200 hajót s 15,000 embert küldött Tripolisz ellen, de rettenetes vereséget szenvedett. 1563-ban a nápolyi hajóhadat a vihar tette tönkre. Két évvel később Szolimán 40,000 katonával ostrom alá vette Máltát. La V a 1 e 11 nagymester négy hónapig visszavert minden támadást s a törökök el is vonultak; de II. S z é 1 i m alatt, 1570-ben elfoglalták Cziprust a velenczeiektől és Tuniszt a spanyoloktól.
Velencze, a pápa és Spanyolország szövetségre léptek egymással. 300-nál több hajó 80,000 katonát vitt a törökök ellen. Parancsnoka, Fülöp természetes fivére: Don H u a n d’Ausztria volt. 1571 október 7-én a lcpantói öbölben talált rá a török hajóhadra, melyet csaknem megsemmisített.
30,000 török esett el, vagy lett fogolylyá, 170 hajójukat elfogták, 80 elsülyedt. 13,000 keresztény fogoly szabadult föl a győzelem nyomán.
Nagy volt az öröm a kereszténység körében, de Szélim hamar véget vetett ennek. Csakhamar 250 hajója állt ismét készen. Velencze megrémült s alkudozni kezdett, maga Fülöp is sietett 1578-ban III. A m u r a t t a l fegyverszünetet kötni: Algír, Tunisz és Tripolisz azonban török kézen maradt. A törökök ezekből az államokból rendszeres kalózhadjáratokat vezettek a spanyol, itáliai és szicziliai partokra, melyeket tökéletesen elnéptelenitettek; sőt arra is kényszeritették ezeket az államokat, hogy a kalózoknak adót fizessenek.
Fülöp nem volt szerencsésebb Svéd- és Dánországban sem. Fülöp Svéd- és Lengyelországgal szövetségre lépett a dán terület fölosztására. Ő kapta volna a Szundot, Zélandot Koppenhágával és Jütlandot (1578). III. J á n o s felesége azonban, a katolikus J a g e l l ó K a t a l i n 1583-ban meghalt s vele a katolikus befolyás is megszűnt. A jezsuitákat elkergették s Fülöp tervei a Balti-tengeren mindenkorra meghiúsultak.
Fülöp uralmáról lemondhatott volna, mint ahogy azt apja, V. Károly tette, mikor reményei rombadőlését látta; de Fülöp nem akarta magát erre rászánni, ellenkezőleg folytatta a működését és ezzel siettette királyságának a romlását. Teljesen kimerítette Spanyolországot emberben, pénzben, anélkül, hogy némi szabadságot adott volna neki. P e r e z Antalnak pőre alkalmával Aragóniától utolsó kiváltságait is elvette.
Hogy a vallási egységet föntartsa, az inkvizicziónak teljesen szabad kezet adott. Irgalmatlanul üldözte a hajdani granadai királyság mór lakosait. Már Ferdinánd, ígérete daczára, vallásuk elhagyására kényszerítette őket-
Minden tönkre ment az országban: a fölmivelés épp úgy, mint az ipar és a kereskedelem, mely utóbbi kettő a zsidók és mórok kezében volt. A kereskedelem és vele az ipar is sokat szenvedett a zsidók és mórok kiűzetése folytán, de lehetőleg még többet a kormánynak azon intézkedése következtesen, négy a kereskedelmet kizárólagosan magának tartotta fenn. A folytonos háborúk megtizedelték a lakosságot, ehhez járult a gyarmatokba való nagyarányú kivándorlás. A megmaradt nép elszegényedett s annak is, amije még maradt volna, jó részét a monostorok emésztették föl. Egy millió pap élt Fülöp alatt a birodalomban.
Spanyolország nem volt többé termelő ország, még a nélkülözhetlen életszükségletei dolgában is a szomszéd népekre volt utalva. Hiába hozták Amerikából a tömérdek aranyat: az nem termékenyítette meg Spanyolországot, mert a sok kincset csak keresztül vitték rajta, hogy azután a termelő országokat gazdagítsa. Ez a magyarázata annak, hogy a spanyol király» a két India ura, kétszer is kénytelen volt fizetéseit beszüntetni (1575 és 1596) s halálakor 1 milliárdnál több adósságot hagyott hátra.
11. F ü 1 ö p
Endrei Zalán: A Világ Történelme. IV.
„Glóbus'1 müiiitézet, Budapest
Fülöp 1598-ban halt meg. Egy századdal később Torszi márki azt
mondta Spanyolországról: »Ez lélek nélkül való test«. S ezt Fülöpnek köszönhette az ország.
A vallásháborúk nyomán Anglia is rettenetes válságon ment keresztül.
De Fülöp fenyegetései és a katolikus összeesküvők aknamunkái fölkeltették
az angol hazafias szellemet népszerűségét is. Amellett azonban az anglikán hitbuzgalmat is szinte a vakbuzgóságig fokozták.
Most Anglia emelkedett arra a magaslatra, melyről Spanyolország lebukott. A veszedelem korlátlan királyi hatalmat tett szükségessé, amely a veszedelem elmúltával is megmaradt. Az angol királyi hatalom oly korlátlan volt, hogy mar a
keleti kényuralomra hasonlított. Hasonlított reá
erejében és tetteiben egy
aránt. Erzsébet nemcsak a katolikusokat üldözte, hanem a puritánokat és a független hitűeket is.
Hivatkozott a szükségre és
és rendkívül növelték a királynő hatalmát és
H. Fülöp, Spanyolország királya,
kivételes törvényeket hozott ellenük. Kegyetlen
szigora azonban mit sem használt; növekedett az üldözötteknek a száma,! de növekedett ezzel az elkeseredésük is. A forradalom csirái már akkor el
voltak vetve s Erzsébet második utóda alatt ki is keltek.
Ez a vallási zsarnokság a politika terén is önkényuralomra vezetett, mert a puritánok és anglikánok csak azért, hogy közös ellenségeiket: a katolikusokat minél inkább tönkretehessék, a törvények minden megsértését eltűrték. Az esküdtszék hatalma elveszett, mert ha fölmentett oly vádlottat, akit az udvar el akart veszíteni, a csillagkamara roppant pénzbüntetéssel, vagy fogsággal sújtotta. A miniszterek a haditörvények legszigorúbb szakaszait alkalmazták a legcsekélyebb bűnökre is.
Erzsébet a parlament részéről sem tűrt meg semmiféle ellenállást. A képviselőház 1581-ben a maga jószántából elrendelte a böjtöt és a nyilvános imákat s ezért a királynőtől bocsánatot kellett kérnie. Aki a parlamentben szabadabb hangon mert beszélni, börtönbe jutott. Erzsébet egyébként, bár halálakor ruhatárában 3000 ruhát találtak, egészben véve takarékos volt s nem igen vette igénybe alattvalói pénztárczáját. 1601-ben egész sereg kereskedelmi szabadalmat adományozott. Mindennek az ára megdrágult s nagy zavargás készült e miatt. A királynő erre visszavonta adományait s köszönetét mondott a képviselőknek, hogy idejében figyelmeztették.
Erzsébet kora egyúttal a nagy emberek kora volt. Első sorban kell említenünk S e k s z p i r t é s B é k n t Környezetében élt B ö r 1 é. Tengerészeiének az élén állt Drék, H a u k i n s z , F o r b e i z e r , R a l é é s Dévisz.
Drék elsőnek hajózta körül a földet. Mikor Angliába visszatért, Erzsébet a hajójára ment s ott ütötte lovaggá. Haukinsz a rabszolga-kereskedést fejlesztette nagygyá. Dévisz födözte fel a tengerszorost, mely ma is az ő nevét viseli. Ralé Északamerika egy részét telepítette be s a szűz királynőről Virzsiniának nevezte el. 1603 április 3-án halt meg 70 éves korában. Két dologgal járult hozzá Anglia nagyságához. Vissza- vonhatlanul a protestantizmus útjára téritette országát s rámutatott az Oczeánra, mely meghódítására várt. Azzal, hogy a skót királyt elismerte örökösének, előkészítette a két ország egyesülését.
Két óriás élt uralma alatt: S e k s z p i r é s B é k n . Sekszpir a legnemzetibb poéta volt, az angol lángész megtestesülése, büszke, szabad, rideg, mély, gyakran komor is. Anglia büszkén állithatia szembe müveit mindazzal, arnjt az ókor és az újkor színpadi irodalomban teremtett. Sekszpir 1564-ben született s 1616-ban halt meg 52 éves korában. Főmunkái: Otelló, Hamlet, Mekbesz, Lir király, III. Rikárd, Romeo és Julia, a Velen- czei Kalmár, Czézár és a Vihar. Bár alatta, de azért még mindig magas színvonalon álltak kortársai: S z i d n é Fülöp, a költő és diplomata, Spenczer, a „Tündérek királynéja“ szerzője és Dsonzn Ben szatirikus költő, egyébként Sekszpir barátja
B é k n Ferencz, a ki 1561-ben született, egyike a modern bölcselet megalapítóinak. A tudománynak egész új utakat nyitott meg müveivel, mert azokat a türelmes megfigyelésre és a tapasztalásra alapította,:619-ben Anglia nagykanczellárja lett, kicsapongásai miatt azonban börtönbe kellett küldeni ezt a lángeszű embert
Hollandia, az egyesült tartományoknak köztársasága, még nem érkezett el a nyugodt, megállapodott, nagy társadalmak színvonalára, de a rettenetes küzdelem, melyen keresztül kellett mennie, megaczélozta erejét, ahelyett, hogy kimerítette volna.
Hollandiának a természettől jól megvédett földje lett a vallási szabadság csatatere a lelkiismereti türelmetlenség ellen. Akinek Európában a máglyától vagy a bárdtól kellett félnie, az egyesült tartományoknak lobogója alá sietett. Innen van az, hogy ipara és tengerészeié soha sem maradt munkás kezek nélkül. Hollandia és Zéland 70,000 matróz fölött rendel-
II. Fülöp kedves helye, sziklába vágott trónülés az eszkuriálon
kezelt s mialatt Osztendének (1601—1604) rettenetes ostromot kellett kiállnia, mely 60,000 szövetségesnek és 80,000 spanyol katonának az életébe került, a batávok hajóikkal ellepték a tengert. Ugyanabban az évben, mikor a hős város lerombolt bástyáit Spinolának átadta, a halászok 5 millió forintot szolgáltattak be az állampénztárba s a hatalmasan fejlett holland hajóhad a szélső keleten a Molukkok meghódításával egy új gyarmatbirodalomnak alapját vetette meg.
A hollandoknak a külföldi ipar fejlődése nyomán alig maradt oly áru- czikkük amit a maguk földjéről külföldre vihettek volna, a tengeren keresték tehát az anyagot. Merész halászaik csaknem egész Európát látták el hallal, még a katolikus államokat is. Heringtonnáikat aranytonnákra cserélték be. Kereskedőik bizományba dolgoztak. Ahol árufölösleg volt, onnan azt hajóik elvitték oda, ahol a megfelelő czikkben hiány volt. Évenként 2—3000 holland hAjó futott be a franczia kikötőkbe s elvitte a gabonát, bort, pálinkát; 400 hajójuk meg idegen lobogó alatt a spanyol kikötőket is fölkereste, amely e lázadóknak a lengyel gabonát s az északi kincseket az Újvilág aranyával fizztte meg.
II. Fülöp 1594 ben elzárta előlük Lisszabont. A következő évben a hollandok megalakították a „távoli országok társaságát“, hogy a fűszereket magáról a termelés helyéről hozzák s e társaság roppant sikerei folytán 1602-ben megalapították a „nagy indiai társaságot“, mely fölhasználta a portugáloknak spanyol-gyűlöletét és kereskedőtelepeket és erősségeket épített Jáva, Amboina, Tidor, Formóza, Czeilon szigeteken és Malakkán. Tizenhárom év alatt 800 hajót szerelt föl s az ellenségtől 545-öt vett el, melyeknek értéke 180 millió font volt. A részvényesek jutaléka sohasem volt kevesebb 20 százaléknál, de néha 50-re is emelkedett. E szép napok elmúltak ugyan, de annyi vagyont hagytak a holland utódoknak, hogy Hollandiában a pénz ma is mindig bőviben van s Amszterdam egyike a világ legjelentékenyebb pénzpiaczainak.
Kerekes puskához való gyújtó lőporiartó
Mátyás diadala Holubár cseh bajnokon, aki a legjobb vitézeket is legyőzte a lovagtornán. Mátyás le zá’t sisakrostélylyal, anélkül hogy valaki tudta volna, kiállott a porondra és legyőzte a hatalmas HolubárV
MÁTYÁS KIRÁLY.
Mátyás király megválasztása és Budára érkezése után azonnal átvette a kormányzás nehéz gondjait és csakhamar látta, hogy sok veszély környezi.
Négy külellenség fenyegette az ország határát: a török, a német császár, aki a Hunyadi-háznak mindig ellensége volt, és a lengyel király, aki szintén igényt tartott a magyar trónra, továbbá Velencze, mely a dal mát vidékeket szerette volna elkaparítani. A belső ellenség pedig a Gara és Újlaki pártja volt. Azonkívül a pénztár is üresen állt és a királyválasztó gyűlésen kimondták, hogy a király nem vethet adót az országra.
A sok bajhoz még egy járult: Mátyás, aki világosan látta helyzetét és az ország állapotát, megalkotta terveit, hogy minden irányban védekezzék és lehetőleg mindent orvosoljon; de nem volt szabad keze: a királyválasztó gyűlés kormányzót rendelt melléje.
Mátyás nem tűrt maga fölött gyámot; Szilágyi pedig jó katona, de rossz kormányzói tehetség volt. Mátyás tehát meg akart tőle szabadulni, de ezt a szándékát nem árulta el, sőt az ország különböző részeibe nyilatkozatokat küldött, melyekben kijelenti, hogy a kormányzói hátaimat ő is Szilágyira bízza. Majd gazdag adományokkal kedveskedett neki. Mikor mindez megtörtént, pár hét után Mátyás szólt Szilágyihoz s elmondta, hogy igazán boldoggá teszi az a tudat, hogy az ország nyugalmának a megőrzőjéül az ég oly férfiút adott a hazának, mint amilyen Szilágyi; az ő dicső apjának méltó utóda csak ő lehet, a török ellen a kereszténység új bástyája ő; az országot a töröktől megmenteni csak ő képes; és kérte Szilágyit, szervezze meg a határőrséget és menjen le az Alföldre, mert a török készülődik, résen kell lenniök.
Ez a beszéd hizelgett Szilágyinak és csakhamar távozott Budáról, lesietett az Alföldre. Így azonban a kormányzás kisiklott a kezeiből és azt azonnal Mátyás vette át. Mátyás erélyes, nagy tudásu, ismeretekkel biró, művelt uralkodó volt; bár törekedett lerázni magáról a gyámságot, azért a bölcs, széles látkörü tanácsos útbaigazításait nagyon is meghallgatta. Ilyen tanácsos volt a család régi hive: V i t é z J á n o s püspök, aki négy király alatt szerzett tapasztalatokat a kormányzásban. E bölcs férfiú tanácsaival, saját eszességével megkezdte erélyes uralkodását és csakhamar megmutatta az országnak, hogy benne érdemes királyt nyert.
Mátyás király Garát és Újlakit többször felkerestette követei által, bűnbocsánatot ígért nekik, de azok daczosan távol maradtak.
Mátyás türelme véget ért és Garát megfosztotta a nádori méltóságtól. Ez Gara gyűlöletét teljesen betetőzte és összeesküvést tervezett. A király ellenségeinek száma csakhamar szaporodott még egygyel. Szilágyi Mihály észrevette, hogy Mátyás őt egyszerűen félretolta; átlátta, mért küldte őt az Alföldre; de hiába, nem térhetett vissza Budára. Gara és Újlaki értesül a kormányzó elkeseredéséről, azonnal körülhálózták és sikerült őt pártjuknak megnyerni. Szövetséget kötöttek vele, melyet írásba foglaltak.
Ezt a szerződést mindenfelé hiresztelték. Negyednapra már Mátyás is tudta, de még e nyílt hadüzenetre sem vesztette el türelmét, hanem elküldte Szilágyihoz Vitéz Jánost, hogy magyarázza meg Szilágyinak: voltaképpen mit tett ő, mily következményei lehetnek eljárásának. Vitéz János bölcsesége diadalt aratott és Szilágyi azt izente Mátyásnak, hogy találkozni akar vele.
Mátyás hajlandó volt erre. Anyja és fényes kísérete társaságában ment Szilágyi Mihály elé és Pesttől nyolcz mértföldnyire találkozott vele.
Szilágyi heveskedve mondta el sérelmeit, mire Mátyás válaszolt és szivére beszélt a hős katonának.
Szilágyi elérzékenyülve ölelte magához Mátyást és ünnepélyesen lemondott a kormányzói tisztségről. Mátyás pedig kinevezte Szilágyit beszterczei gróffá, elhalmozta adományokkal, s így tértek meg Budára.
Két hét múlt ezután, mikor éjjel hírnök érkezik, hogy a török az ország határára csapott és elfoglalta Galambóczot.
A király még az éjjel tanácsot hivott össze és másnap már útnak indult, mert elhatározta, hogy személyesen indul a háborúba. A hadjáratnak diadal volt a vége; a törökök gyorsan elvonultak a végvidékről, de a magyar hadak Szerbia belsejében utolérték és megverték őket. A győzelem hatása alatt Mátyás nagyobb szabású hadjáratot terveit és hogy keresztül vihesse, az országra adót vetett ki. Tudta, hogy törvényellenes dolgot tesz, de bízott abban, hogy a siker mentségéül fog szolgálni.
Ezt az alkalmat ragadta meg Gara és Újlaki, hogy az országot Mátyás ellen ingerelje. A szerencse kedvezni látszott nekik, mert Szilágyi ismét megneheztelt Mátyásra és Garának újra sikerült az öreg harczost Mátyástól eltántorítania és az ő pártjuknak megnyernie. Hanem azt látták, hogy ők maguk és a pártosok gyöngék a már népszerű király megbuktatására, hát szövetségeseket kerestek és felszólították czéljuk támogatására Frigyes császárt és Podjebrádot.
Mátyás azonban értesült mindenről és erélyesen cselekedett.
Elfogatta Szilágyi Mihályt és kijelentette, hogy alkalmazni fogja e felségsértés ellen a törvény teljes szigorát és fejét véteti. Ezt azonban Mátyás maga sem gondolta komolyan, csak meg akarta félemliteni ellenségeit A pápai legátus tehát ünnepélyesen a király elé járult és kegyelmet kért Szilágyi Mihály számára. Mátyás persze kapott az alkalmon és megkegyelmezett Szilágyi életének, de Világos várában őrizet alá helyezte. Szigorúsága, mely- lyel még rokonát is sújtotta, csak növelte népszerűségét.
Két hét múlva országgyűlést hirdetett Mátyás Szegedre és ott már oly népszerűséggel fogadták, hogy minden kívánságát, amely az ország pénzügyeire és a hon védelmére vonatkozott, teljesítették. E gyűlésen megjelent a bosnyák király és elismerte a magyar király fenhatóságát úgy Szerbiára, mint Bosnyákországra.
Mátyás addig még nem tartotta meg menyegzőjét Podjebrád Katalinnal; előbb az ország ügyeit akarta — amennyire lehetett — rendbe hozni és a szent koronát Frigyestől visszaszerezni. Követséget küldött Frigyeshez, hogy adja át a koronát. Frigyes nem akart más hasznot huzni, mint hogy nagy váltságdíjat kapjon; Mátyás nem fukarkodott a pénzzel, így a küldöttség hamar megegyezett Frigyessel, sőt az átadás napját is meghatározták.
Alig távozott Mátyás küldöttsége Frigyestől, megjelentek nála az elégedetlen magyar főurak küldöttei és felszólították, hogy ne adja ki a koronát: ellenkezőleg jöjjön az országba és foglalja el a trónt, ők minden erejükből segíteni fogják.
Addig biztatták Frigyest, hogy ez végre elfogadta a pártütők ajánlatát és így természetesen a koronát sem adta ki. Mátyás értesült mindenről és hirtelen Budára hívta a főrendeket. Mátyás hívei mind megjelentek.
Mátyás elmondta az ellene szőtt összeesküvés részleteit és Frigyes készülődéseit és megkérdezte: vájjon az ország kíván-e más királyt, vagy csak az a néhány pártos tör-e ellene? Felszólította a jelenlevőket, hogy beszéljen mindenki nyíltan. A főurak egyhangúlag jelentették ki, hogy
rendíthetetlen hívei királyuknak, akitől soha el nem pártolnak, akit mindig hűen támogatnak külellenség és pártosok ellen egyaránt.
Pár nappal ezután a pártosok is gyűlést tartottak Bécsújhelyen, Frigyes jelenlétében. Összesen húszán voltak, mégis úgy beszéltek, mintha az országot képviselnék és kikiáltották Frigyest királynak. Frigyes fel is vette a magyar királyi czimet és előkészületeket tett a koronázásra, meghívta a magyar rendeket; sőt Mátyást is, akit Mátyás-vajdának nevezett, felszólította, hogy mutassa be hódolatát.
Mátyás azonnal hadba szállott és Frigyes ellen indult. Frigyes hadai csakhamar vereséggel vonultak vissza Ausztriába. Frigyest egyéb veszteség is érte. Meghalt a pártütők feje, Gara; özvegye pedig hűséget fogadott Mátyásnak, mely példát Újlaki és többen is követték.
Mátyás folytatta volna hadi útját, de a pápa közbelépett és Mátyás fegyverszünetet kötött Frigyessel. Ugyanekkor békebiróul jelentkezett Pod- jebrád, aki most már nem félt egyik uralkodótól sem s igen alattomosan, kétszínűén viselkedett: Mátyásnak azt üzentette, hogy a Frigyes és Mátyás közt létrejött fegyverszünet letelte előtt állandó, üdvös békét fog Frigyesnél kieszközölni; Frigyessel pedig megállapodott, hogy a fegyverszünet eltelte után közös erővel törnek Mátyásra.
Ezt a lappangó veszedelmet még az is fokozta, hogy Szilágyi Mihályt hű szakácsa kiszöktette a világosi várból, Mátyás azonban — még mielőtt Szilágyi bármit tett volna — ünnepélyesen kibékült vele.
Volt akkortájt az országnak még egy átka. Giskra cseh vezér titkos összeköttetésben állott Frigyessel, akinek a biztatására a magyar felvidéken a várakba befészkelődött cseh kapitányokkal folyton zaklatta az ország nyugalmát. Mátyás több sereget indított útnak ezek ellen a rabló urak ellen és szerencsésen egyik győzelmet a másik után aratta; végigvonult a Szepességen és Kassán állapodott meg, ahol hat hetet töltött.
Itt kereste fel Mátyást a cseh Podjebrád követe és folytatta kétszínűségét. Ekkor tűzték ki a Katalinnal való egybekelés napját. Hat hónap múlva elhozták Katalint Budavárába, ahol a király megtartotta esküvőjét.
Most már Mátyás a cseh király felől nyugodtan érezte magát és minden erejével Frigyes ellen készült. Szövetségese is akadt: Frigyest, i. ellenséges lábon élt Albrekttel, öcscsével, Alsó-Ausztria urával; Mátyás sereget is küldött Ausztriába, de mielőtt a háború megkezdődött volna, már fegyverszünettel véget ért. Az álnok cseh király ugyanis fegyveres haddal fenyegette Albrekt országát és kényszerítette a fegyverszünetre. Most már Mátyás látta, hogy ki az ő titkos ördöge. Elhatározta, hogy kibékül Frigyessel. A magyar pártosok is mind Podjebrádhoz állottak, tehát Frigyesnek sem volt oka Mátyással ellenségeskedni. Ő is átlátta, hogy Pod- jebrád folyton azon mesterkedik, hogy ő és Mátyás hadilábon éljen. A béke tehát létrejött és Frigyes császár 80.000 frt váltságdíjért kiadta akoronát. Huszonötévi távoliét után visszakerült a szent korona, melyet nagy ünnepséggel fogadtak. Mátyás a szent korona megérkezésénél nem volt jelen, mert a török ellen hadakozott, mely hadjáratból diadalmasan tért vissza Budára február 13-án. A koronázást márczius 25-ére tűzte ki.
szomorúság váltotta fel. A fiatal királyné abban az órában, mikor új sarjai kellett volna Mátyás házának adnia, gyermekével együtt meghalt.
Mátyás a koronázás ünnepségét még sem halasztotta el és márczius 29-én, Zöld csütörtökön, Székesfehérvárott, Szt.-Ist- ván porai felett, végbe ment a nagy ünnepség.
Mikor Frigyes császár és Mátyás kibékült egymással,
Giskra cseh vezér is ajánlatosnak találta Mátyáshoz állani.
25.000 aranyért átengedte a királynak a kezén levő összes várakat, legénységével pedig a király zsold- jába állott és halála maradt. E zsoldos Ez volt Mátyás állandó panasz.
Mátyás nemcsak fegyverrel törekedett Magyarország dicsőségét emelni, jövőjét biztosítani, hanem eszes számítással is.
Minthogy ő nem származott királyi családból, amelynek révén újabb hatalmat adhatott volna nemzetének, arra törekedett, hogy idegen földön
szerezzen magának hatalmat és befolyást. Ápolta a barátságot III. Frigyessel, akivel, mióta kibékült vele, igen jó viszonyban volt; arra számított, hogy Frigyes révén római királylyá választatja magát és úgy reménye lehet, hogy III. Frigyes halála után ő következik a császári trónon; ezt a hatalmat azután teljesen Magyarország felvirágoztatására és a török megtörésére használná fel. Úgy látszott, hogy minden kedvez Mátyás tervének.
A cseh királyt, Podjebrádot, aki a huszita vallást támogatta, Csehország katolikus rendjei és a pápa trónvesztettnek jelentették ki.
A koronát azonnal felajánlották a lengyel királynak, de az csak a czimet fogadta volna el, ellenben a trónt valóban elfoglalni nem akarta. Ekkor Mátyásnak ajánlották fel a koronát. Podjebrád, hogy Mátyást visszatartsa, megtámadta III. Frigyesnek a földjéfés benyomult Ausztriába.
III. Frigyest ez a támadás oly készületlenül és hirtelenül találta, hogy kénytelen volt Mátyáshoz fordulni, akinek azt ajánlotta: ha azonnal síkra száll a cseh sereg ellen, úgy segíteni fogja a cseh korona elnyerésében, és hogy római királylyá megválasszak. Ugyanekkor felkereste Mátyást a követség és tiz évi békét kért. Mátyás ezt a békét meg is kötötte.
Mátyás a császár ajánlatát elfogadta és azonnal Ausztriába sietett, ahonnan rövid idő alatt kiszorította Podjebrád hadait. Onnan belépett a morva földre és folyton diadalmasan vonult előre. A hadjárat már majd egy évig tartott. Időközben Mátyás hazajött, amikor is a rendek a cseh háború költségére tekintélyes összeget szavaztak meg.
Budáról Mátyás ismét visszament Morvaországba és Prága ellen indult. A cseh király elleni háború sokáig húzódott, de végre Mátyás diadalmas királylyá választásával végződött.
Olmüczben összegyűltek a cseh és morva katolikus választó-rendek és egyhangúlag kikiáltották cseh királynak. Mihelyt hire járt, hogy Mátyást megválasztották Csehország királyává, külföldről is egymásután jöttek hódolók. A legelőkelőbb német uralkodó-családok közeledtek Mátyáshoz; a Vittelszbak fejedelmi ház tagjai maguk keresték fel.
E nagy diadalok és sikerek Podjebrádot ugyancsak erélyes munkára késztették. Egyszerre többfelől akarta Mátyást megtámadni. Szövetségeseket keresett külföldön és Magyarországon. A lengyel királyt rá is bírta, hogy sereggel készüljön Mátyás ellen.
Podjebrád pedig két sereget indított el; azt akarta, hogy az egyik Morvaországon át Magyarországba törjön, a másik sereg pedig fia vezérlete alatt Mátyást Morvaföldön támadja meg. Mátyás azonban megverte a cseh sereget, Podjebrád fiát pedig elfogta és mint foglyot Visegrádra küldte. Mátyás Morvaföldről azután elment látogatóba Frigyes császárhoz Bécsbe. Itt régi terveit hozta szóba, de a császár a végleges megállapodást folyton halogatta. Frigyes féltékeny és irigy szemmel nézte Mátyás növekedő hatalmát és már nem akarta többé segíteni, sőt ellene fondor- kodott.
Egyik napon felkereste Mátyást valami bécsi polgár és bizonyította Mátyásnak, hogy élete ellen törnek, hogy az veszélyben forog.
Mátyás gazdagon megjutalmazta a polgárt és elbocsátotta.
Frigyes aznap ismét elodázta a köztük elintézendő fontos ügyek befejezését; ezt a hosszas huzavonát Mátyás alkalmas oknak találta arra, hogy minden búcsú nélkül hirtelen hajóra üljön és otthagyja Bécs városát. Mihelyt Frigyes ezt meghallotta, azonnal lóra kapott, hogy Mátyás hajóját utolérje és megállásra bírja. A Duna vize azonban pár nap előtt igen megáradt és nagyon sebes volt; Mátyás hajója vígan siklott tovább, úgy hogy Frigyes nem tudta utolérni. Mátyás Pozsonyba utazott.
Podjebrád értesült a Bécsben történtekről és remélte, hogy Frigyesben is szövetségesre akad; nem is csalódott; Podjebrád azonban ép, amikor legjavában készült Mátyás megrontására, meghalt.
Most azonban nagy változás állott be a cseh viszonyokban.
A lengyel király követei mindent megmozgattak, hogy a 15 éves lengyel herczeg, Ulászló számára nyerjék meg a cseh rendeket. Minthogy a cseh rendek jobban hajlottak a gyermek-fejedelem pártjára, aki alatt ők lehettek urak, mint Mátyás felé, akinek az erős kezétől féltek: így a cseh országgyűlésen egyhangúlag a tizenötéves Ulászlót választották meg.
Mikor Mátyás ezt a hirí meghallotta, elhatározta, hogy fenntartja jogát a cseh trónra, felszólal a Szentszéknél és fegyverrel is kivívja jogát- Mátyás ennek a szándékának a hírét itthon a főuraknak egyik része igen elégedetlenül fogadta. Mátyás ellenségei oly hatalmasan és ügyesen dolgoztak, hogy még a hűséges Vitéz Jánost is megnyerték pártjuknak. Vitéz János károsnak tartotta Mátyásnak ezt a külföldi politikáját, azután neheztelt is Mátyásra, amiért az uralkodásban és befolyásosságban az egri püspököt eléje tette. Az egri püspök, aki szintén kiváló tudománynyal, éles észszel dicsekedhetett, valóban teljesen meghódította Mátyás bizalmát. Ő volt az, aki leghamarabb értesült az összeesküvésről. Azonnal megbízható kanonokot küldött Mátyáshoz a következő levéllel:
„Felség! összeesküvés nyomára jöttem; a rendek jó része Kázmér lengyel királynak Kázmér nevű fiát akarja királylyá kikiáltani. Kázmér már gyűjti is seregét hogy az or-
szágba betörjön. Mihelyt belép az országba, a rendek is azonnal hozzá csatlakoznak. Itt küldöm az áruló urak lajstromát. Bővebben elmondja a dolgok állását a levélvivő kanonok, aki teljesen megbízható hived.“
Mátyás most meghagyta a kanonoknak, hogy mondjon el mindent, amit csak tud, a legrészletesebben. A kanonok beszédjéből rögtön látta, hogy hol a baj, mi ok sarkalja egyik-másik urat az összeesküvésre. Azonnal visszaküldte a kanonokot és meghagyta neki, hogy ne szóljon senkinek, hogy beszélt vele. Alig távozott a kanonok, Mátyás levelet írt
Ezt a levelet oda adta legkitűnőbb futárjának, aki nyomban sietett a püspökhöz. Mátyás is útnak indult és rövid idő alatt Budán termett Úgy tett, mintha semmit sem tudna az ellene készülő veszedelemről; az összeesküvő urakkal rendkívül kedvesen, nyájasan bánt, egyiket-másikat, akiről
hogy csak valami konczot les, megajándékozta. A leghatalmasabb ellenségét, Ujlakyt, az erdélyi vajdáját teljesen lefegy-
Bosnyákország alkirályává. Most aztán országgyűlést hirdetett, meghallgatta a rendek előterjesztéseit, orvosolt minden bajt, a rendek kivánatait teljesítette; majd mikor már látta, hogy minden arczon és szemben a megbékülés jelentkezik, áttért a király dolgaira és elsorolta, hogy a morva és cseh földeken a magyar kar és magyar név fényes diadalokat aratott, a magyar királyt megválasztották cseh királynak, Szent István koronájának hírét és dicsőségét el kellett ismernie egész Európának.
Ez a dicsőség talán sok áldozatba került, kincstára odakint soha sem fukarkodott, de ő kész magában viselni a terheket, ha esetleg az ország nem akarna hozzájárulni; ezúttal mitsem kér hű rendéitől, mindent az ő bölcs belátásukra biz. Isten éltesse őket s az egész országát.
Egetverő éljenzés és taps követte Mátyás szavait és egymásután állottak fel a rendek és a maguk jószántukból minden porta után 3'A forintnyi adót szavaztak meg.
A hűtlenek a lelkiismeret furdalásaitól ösztönözve, külön külön alkalmat kerestek arra, hogy a király előtt hűségük valami jelét adhassák. Az országgyűlés után a lelkesedés még fennen lobogott, mikor Kázmér herczeg a lengyel sereggel betört; de mily nagy volt a csodálkozása, mikor a várt rendek bandériumai elmaradtak. Mátyás Kázmér elé sietett, aki egyik várába vette be magát. Mátyás hirtelen körülzárta és Kázmér csak éjnek idején álruhában, tudott megszökni. Seregét otthagyta és visszafutott Legyelországba. A lengyel sereg megadta magát és Mátyás szabad elvonulást biztosított annak.
Mátyás király tehát fényes diadalt aratott a cselszövé- nyeken.
A szomszédok azonban bosszút lihegtek: első sorban Kázmér lengyel király. Kázmér, Ulászló és Frigyes szövetséget kötöttek, hogy megbuktassák Mátyást. A szövetség szerződésében kikötötték, hogy mind a hárman egyszerre támadnak Mátyásra. III. Frigyes azonban a kivitelben sohasem volt gyors, bizony most is elmaradt a szerződés betartásától; ellenben Kázmér és Ulászló 80.000 emberrel sietett Boroszló felé, ahol akkor Mátyás 10.000-rel időzött.
Mátyás jól látta, hogy mily nagy erővel áll szemben; de hadvezéri ügyessége felért azzal, amivel az ellenségnek több embere volt. Nem bocsátkozott az ellenféllel nagyobb ütközetbe, felosztotta seregét kisebb hadosztályokba és azokat elhelyezte a várakba. Azután minden élelmiszert elhorda- tott a tartományból. Mihelyt az ellenség az így előkészített vidékre érkezett, kisebb csapatokkal folyton rajta ütött az ellenség egy-egy részére és így fogyasztotta annak erejét és türelmét. Minthogy a tartományban az ellenség élelmiszert nem kapott, hát Lengyelországból hozatott élelmezést, ezt pedig Máyás útközben megtámadta és zsákmányul ejtette. A dühös Kázmér király átjött az Odera folyón és a lengyel határt védtelenül hagyta. Mátyás azonnal felhasználta Káz- mérnak ezt a hibáját és egyik vezérét erős hadosztállyal lengyel földre küldte, amely feltartóztathatlanul, pusztítva, egész Pózén városáig előrenyomult.
Ez a hir aztán végleg kétségbeejtette Kázmér környezetét.
A táborban már úgyis nagy volt az elégületlenség; az élelem hiányában az őszi, esős időben betegségek pusztították a sereget; a legénység már hosszú időn át nyers káposztával, majd növénygyökerekkel táplálkozott. Kázmérnak meg kellett hajolnia környezete óhaja előtt és békealkudozások végett küldött Mátyáshoz. Mátyás azt üzentette ezekkel a követekkel a lengyel királynak, hogy csak oly feltételek alatt hajlandó az ő kérését teljesíteni, ha Kázmér király és Ulászló személyesen kérik meg. Mátyás így akarta visszatorolni a lengyel király gőgjét, amelylyel az Mátyást visszautasította, mikor leányát feleségül kérte. Kázmér kénytelen volt a feltételt elfogadni, de másnap a kijelölt helyen csak Kázmér jelent meg. Mátyás barátságosan fogadta, de üdvözlése után rögtön szólt, hogy békealkudozásba nem bocsátkozik, mert Ulászló nincs itt; ragaszkodik kívánságához, hogy Ulászló is megjelenjék előtte. Kázmér kijelentette, hogy másnap mindketten eljönnek. Úgy is lett. Megjelent Ulászló is, de mikor kezét Mátyásnak nyújtotta, szégyenében elfordította fejét.
Megkezdődtek a tárgyalások; az első nap estéjén hírnök érkezett Mátyáshoz, hogy a török betört Erdélybe. Mátyás sietett a szerződés aláírásával; háromévi fegyverszünetet kötött, amelynek értelmében Mátyás Csehországban, Morvaföldön és Sziléziában megtartja mindazt, ami eddig is az övé volt. A szerződésben ő mint cseh király is szerepel, ellenben Ulászlót, az új cseh királyt, folyton csak Ulászló urnák nevezte.
Mátyás azonnal haza sietett Budára, hogy onnan a török ellen induljon.
Budán nagy szomorúság érte. Még négy év előtt szerelemre gyuladt Sziléziában nemes családból származó leány iránt, aki szintén szerelmes volt Mátyásba. Egyik este a leány odahagyta a szülei házát, fölkereste Mátyást a táborban és kijelentette, hogy nem hagyja el többé, követni akarja, mert szereti. E szerelem nem maradt következmények nélkül és Mátyás elhozta a leányt Budára, aki egy év múlva egészséges fiúgyermeknek adott életet. Mikor Mátyás most hazatért, betegen találta a fiatal anyát, aki a viszontlátás után pár nappal meghalt. Ebből a viszonyból származott Korvin János, kit Mátyás később — a mikor a második feleségével való házassága meddő maradt — hivatalosan el is ismert a fiának. Megfelelő nevelésben részesítette, anyagi javakkal dúsan ellátta s mindenben azon igyekezett, hogy őt trónja örökösévé tegye.
Korvin János anyja még ravatalán feküdt, amikor Mátyásnak ott kellett hagynia szive szép szerelmét, hogy a török ellen induljon.
Szövetségesek is jelentkeztek. Először is messze Ázsiából Perzsia ura küldött követeket Mátyáshoz és üzentette, hogy hajlandó Mátyással egy időben megtámadni a törököt: ő Ázsiában, Mátyás pedig Európában törjön rá. A második szövetséges az oláh vajda volt, aki elismerte Mátyás fennhatóságát és kész volt minden erejével Mátyás rendelkezésére állani.
Mátyás megtámadta a törököt, fényes diadalt aratott rajta, de államügyei csakhamar Budára szólították.
Mátyás ekkor már tizenhárom esztendeje özvegy volt; most már nem akarta tovább halogatni a Házasságot és elhatározta, hogy feleségül veszi Aragóniái Ferdinándnak, nápolyi királynak leányát, Beatrikszot, akit atyja a velenczei köztársaság utján Mátyásnak felajánlott. Mátyás elküldte a nápolyi királyhoz követeit és ünnepélyesen megkérte Beatriksz kezét. A nápolyi király igenlő válasza után csakhamar nagy ünnepséggel megtörtént az eljegyzés. 1476 május havában Mátyás Németország és Olaszország minden udvarába követeket küldött, hogy a fejedelmeket menyegzőjére meghívja. •
Szeptember 15 éré volt kitűzve az esküvő. Mátyás fényes küldöttséget állított össze, amelyben úgy Magyarország, mint Csehország és Szilézia részéről a legelőkelőbb egyházi és világi urak vettek részt. Nyolczszáz fényes lovasból állott kíséretük. Nápolyban a nápolyi királyság összes rendjei
Mátyás előtt megjelenik Bécs hódoló küldöttsége és átadja a város kulcsait.
előtt, a székesegyházban ment végbe az esküvő szertartása, melyen Mátyást unokaöcscse, Pongrácz János képviselte.
A királyné útja azonban nem volt szerencsés, a tengeren kedvezőtlen szelek két hétig hányták-vetették a gályát.
A szárazföldön pedig a török akadályozta útját. Néhány török csapat értesült a királyné érkezéséről, hát bekalandozta az útjába eső tartományokat, hogy elfoghassa.
Végre deczember 2-án sikerült a királynénak a szlavóniai határt elérnie, ott várakozott reá Hunyadi Jánosné még vagy húsz előkelő hölgygyei, innen Székesfehérvárra kísérték Beatrikszot, ahol Mátyás várakozott reá.
A várostól egy órányira nagy sátrak állottak, ott táborzott a király és kísérete. A sátrakhoz közel óriási máglya tüze terjesztette melegét. A sátrakat félkörben háromezer válogatott lovas vitéz állotta körül. Az egész tábort pedig világos-kék posztó kerítette be. Közepén állott Mátyásnak bíbor bársonyból készült sátra; ott várt a király; tőle jobb és balra pedig a külföldi követek, a magyar és cseh főrendek állottak.
Végre éles kürthangok jelezték a királyné érkezését. Csakhamar megjelentek a kürtös lovasok s utánuk feltűnt Beatriksz hatlovas hintója. Mikor a hintó közeibe ért, megzendült a zene és a várakozók harsány éltetésbe törtek ki. Beatriksz leszállóit a kocsiról és térdet akart hajtani a király előtt, aki azonban gyöngéden fölemelte és a bíbor sátorba vezette.
Most végbe ment az ünnepélyes fogadtatás, amely után gyönyörű fehér paripát vezettek elő és a király segített Beatriksznak, hogy a paripára üljön; ő maga barna ménen lovagolt a szép új asszony oldala mellett, így érkeztek be a városba, ahol a Boldogságos Szűz templomában hálaadó szent misét hallgattak.
Harmadnapra megtartotta Mátyás Beatriksz megkoronáztatását, mely leírhatatlan pompával és fénynyel ment végbe.
Székesfehérvárról három nap múlva indult el a királyi pár Budára. A bevonulás a legszebb diadalmenetet is elhomályosította.
Pest és Buda lakossága már messzire eléje ment a menetnek és fel Budavárig lelkes néptömeg sorfala között haladt a királyi pár és kísérete. A menet a székesegyház előtt állott meg, ahol a királyi pár misét hallgatott s csak azután vezette be Mátyás a fényes királyi palotába szép feleségét.
Beatriksz ekkor huszonhárom éves volt; szépségét műveltsége, szelleme és kiváló képzettsége tetézte.
Mátyás tudományos, művészi, vallási kérdésekben kiválóan képzett társra akadt Beatrikszban; annak tudását és ismereteit oly nagyra becsülte, hogy később minden ilyen ügyben a feleségével tárgyalt, mielőtt döntött volna.
Beatriksz hamarosan otthonosan és jól érezte magát Budán; nem csak hatalmas és derék férfi volt a férje, de művelt, tanult, művészetekben otthonos, bőkezű király. A budai királyi lak pompás épülete, fényes, páratlan pompájú berendezése, műkincsei csodálatra keltették a királynét.
Mátyás, jóllehet szüntelenül harczban állott, nyugati vagy keleti ellenséggel kellett verekednie vagy az európai külföldi politika adott neki ezer gondot: mégis folyton istápolta a művészetet és tudományt, sőt egész Európában hires műpártoló volt. Sok olasz művész élt, aki soha sem járt Mátyás udvarában, mégis, ha egy-egy sikerült alkotása volt és azt értékesíteni akarta, hát csak elküldte Mátyásnak, s megkapta érte a bőkezű királytól jutalmát.
A király súlyos gondjai közt is folyton olvasott és tanult. A hadi, világi és egyházi tudományban egyaránt jártas volt.
Mátyás udvara otthona volt a tudománynak és művészetnek.
Egész sereg ember másolt számára könyveket itthon és Olaszországban; Mátyás könyvtára hires is volt, gazdag bekötési táblák a legfáradt- ságosabb munkával készült díszes könyveket rejtették. Mátyás könyvtárában több mint 40.000 pompásnál pompásabb könyv volt.
Mátyás a legnagyobb politikai gondjai, a művészet és tudományos érdeklődés között a népről sem feledkezett meg. Szerette a magyar népet és soha sem tűrte, hogy azt az urak, vagy méltóságok és hivatalok viselői igaztalanul elnyomják, zsarolják vagy bántalmazzák. Mátyás művelt lelke együtt tudott érezni a paraszttal is; azért szerette őt a nép, mely nála mindig igazságszolgáltatást talált, s azért is nevezték: az i g a z s á g o s királynak.
III. Frigyes császárt, Ulászlót és Kázmért nemcsak a féltékenység tette Mátyás ellenségévé, hanem a személyes bosszú is, amely újra meg újra feléledt bennük. A három ellenség ismét szövetkezett. III. Frigyes tudta, mivel bosszanthatja Mátyást leginkább: azzal, ha a cseh királyi czim kérdésébe beleavatkozik. Minthogy a cseh király egyúttal német választó fejedelem is volt, tehát a cseh királyt a császárnak kellett megerősítenie és elismernie.
A cseh királyi czimet, valamint a cseh királyságot ketten birtokolták. Mátyás is törvényesen megválasztott király volt, Ulászló is. Mátyás kezén volt Morvaország, Szilézia, a cseh terület egyik része, Ulászló kezén a cseh földnek másik része.
Frigyes azt üzente Ulászlónak, hogy hajlandó őt cseh királynak elismerni, trónján megerősíteni és a választófejedelmek sorába iktatni. Ulászló erre megjelent Bécsben, ahol Frigyes ünnepélyesen átadta neki az okiratot, melyben Ulászlót elismeri Csehország királyának, választófejedelemnek és birodalmi főpohárnoknak.
E hírre Mátyás azonnal hadat üzent Frigyesnek; a többi német fejedelemhez pedig követeket küldött és kijelentette általuk, hogy csak Frigyes ellen ragad fegyvert, de a német birodalom fejedelmeivel és városaival jó viszonyban akar maradni.
Mátyás Bécs alatt termett, az útjába került hadakat elsöpörte s Bécs már-már elesett, mikor a császár követeket küldött Mátyáshoz és békét kéjt.
Mátyás legelőször is azt követelte, hogy a császár vonja vissza Ulászlónak adott okiratát: jelentse ki, hogy az semmis, ellenben az ő számára állítson ki ugyanolyant. Azonkívül nagyon sok politikai kötelezettségre szorította és végül 100.000 arany kárpótlást kért, amit a császár két részletben volt köteles lefizetni; amit ha elmulasztana, a békekötés szerződése megszűnik. Frigyes mindent megadott, mindent aláírt.
Ebből a leczkéből okult Ulászló is és ő maga kereste Mátyással a kibékülést. Olmüczben találkoztak és Mátyás fesztelen, lebilincselő modora annyira hatott Ulászlóra, hogy az őszintén kereste Mátyás barátságát. Megegyeztek abban, hogy mindketten egyenlő jogon viselik a cseh királyi czimet és mindegyikük békén bírja tovább is a cseh királyságnak kezei között levő részeit: de Ulászlónak vagy örökösének jogában áll Mátyás halála után, mindazt, ami Csehországból Mátyás kezén volt, 400.000 írtért magához váltania.
Frigyes császár azonban csak színből tartotta a jó viszonyt Mátyással; szivében gyűlölte őt. A 100.000 frt. kárpótlás második részének a megfizetését folyton halogatta, majd újabb fondorkodásba kezdett. Mátyás végre is kifogyott a béketürésből és indult Ausztria ellen.
Mihelyt Frigyes Mátyás közeledésének hírét vette, leányával és családi kincseivel hamarosan elvonult Tirolba.
Mátyás egymásután elfoglalta a Bécs körüli helységeket, végre teljesen körülzárta a császárvárost. Bécs tanácsa végre is kénytelen volt polgárai óhaját teljesíteni és követeket küldött Mátyáshoz.
A küldöttek először csak tizennégy napi fegyverszünetet kértek, végre abban állapodtak meg, ha 14 nap alatt felmentő sereg nem érkezik, a város megadja magát, az őrség pedig elvonulhat szabadon.
Mátyás elfogadia a feltételeket. A felmentő sereg nem jött meg, így tehát Mátyás junius 1-én diadalmasan bevonult Bécsbe és fogadta a város ünnepélyes hódolatát. Öt nap múlva megérkezett a királyné is. Ekkor Mátyás már oly kedvelt volt Bécsben, hogy a királyné megérkezése általános örömünnep lett. Mátyás Ausztria rendelnek gyűlést hirdetett, amelyen hódolatukat fogadta. E naptól kezdve Ausztria urának érezte magát és felvette az osztrák herczegi czimet.
Beteljesedett Mátyás merész mondása, melyet huszonhét év előtt vetett oda gúnyolódó őreinek: „Várjatok, leszek én még a ti királyotok is!“
Mátyás minden dicsőségének, minden diadalának csak részben örült, mert második házassága meddő maradt és dicső trónjának nem volt várományosa. Végre is minden reményét természetes fiába, Jánosba helyezte, annak a sziléziai nemes leánynak a gyermekébe. A fiút Hunyadi János iránti kegyeletből keresztelték Jánosnak.
Mátyás idejében mindennapi szokás volt, hogy az uralkodók elismerték törvénytelen gyermekeiket és azokat magas polczra juttatták. Mátyás tehát erre a természetes fiára ruházta a Hunyadi gróf czímét és egyre magasabb rángra emelte. Hunyadi Jánosné pedig, mikor már látta, hogy Mátyás törvényes feleségétől nem remélhet unokát, tárt karokkal fogadta keblére vérének ezt a sarját. Neki ajándékozta Hunyad várát, melyet férje halála óta is folyton csinosíttatott.
Ám, amennyire szerette Jánost Hunyadiné, ép oly féltékenységgel és ellenszenvvel viseltetett iránta Beatriksz királyné, akiben erősen kifejlődött az uralomvágy és rettegve gondolt arra az időre, amikor Mátyás behunyja a szemét és a hatalmat János, a sziléziai kisn-emes leánynak a fia nyeri el.
Mátyás király nagy szeretettel, kiváló gondossággal vezette fia neveltetését; később, ha Mátyás országos és állami dolgokban intézkedett, Jánosnak mindig jelen kellett lennie. János számára egészen új czimet és méltóságot is alapított: Liptómegye herczege.
Hogy Jánost minél hamarabb hozzászoktassa az uralkodói tisztjéhez, a rendeket pedig megbarátkoztassa azzal a gondolattal, hogy János lehet a királyuk, Mátyás állami tanácskozások alkalmával gyöngélkedés ürügye alatt visszavonult szobájába és az egész tanácskozás vezetését vagy az intézkedést reá bízta Jánosra.
Mátyás nagyon szerette a feleségét és házas élete példás volt mindvégig; mindenben hajlott neje szavára, csak fia érdekében nem tűrte a beavatkozást; Beatriksz viszont mindent elkövetett, amivel hátráltatta János jövő emelkedését és ha Mátyás el is határozta, hogy Jánost ünnepélyesen trónja örököséül fogja kinyilatkoztatni, Beatriksznak sikerült Mátyást rábírni, hogy ezt a nyilvánítást még halogassa. Beatriksz azonkívül akadályozta János házasságát is. Mátyás azonban végül mégis elküldte követségét Milanóba, ahol a János számára választott ara, Bianka élt; a váradi püspök képviselte Jánost, a házasságot pedig hamar megkötötték. Beatriksz még akkor sem akart belenyugodni ebbe a házasságba és el tudta érni, hogy Biankát még ne hozzák az országba.
Mátyás erre a körülményre nem sok ügyet vetett, mert mindennél fontosabbnak tartotta, hogy János hatalmát növelje. Megszerezte János számára a Sziléziához tartozó apró herczegségeket és János nemsokára a troppaui, leobsüczi, cseszlaui és egyéb herczegségek ura volt. Majd Szlavóniában is adományozott neki birtokot: zágoriai grófságot.
Jánost az atyai szeretet így gyarapította vagyonban, rangban, hatalomban és az ország előtt már mint trónörökös szerepelt, habár Mátyás ezt még ünnepélyesen nem hirdette ki; de csak alkalmas időpontot várt, hogy Jánost Magyarország trónöröklő herczegének nyilváníthassa.
Amily ellenséges érzülettel viseltetett Frigyes császár Mátyás iránt, ép annyira kereste fia, Miksa Mátyásnak a barátságát. Követeket küldött Budára és felajánlotta Jánosnak a leányát; azt üzente, hogy János és Bianka házasságát csak névleg kötötték meg, valóban nem: könnyű azt feloldani; János elveheti az ő leányát és így közelebb hozhatják a két családot, mely ha már régen egyesült volna, már Európa ura lehetne.
A tárgyalások eredménye az lett, hogy napot tűztek ki, a melyen Mátyás és Miksa találkozni fog Linczben. Beatriksz, hogy saját hatalma öregbítésére használja fel ezt a fordulatot, azt üzentette Mátyással, hogy viszont Miksa, aki hét év óta özvegy, vegye el Beatriksz húgát, Johannát.
E közben fényes török követség is járt Mátyásnál, hogy a fegyverszünetet meghosszabbítsák. Mátyás meg is kötötte a békét és az ő hadai nem állottak többé szembe a törökkel.
Mátyás nagy előkészületeket tett a linczi találkozásra. Futárokat küldött minden fejedelemhez, akivel jó viszonyban volt, hogy követet küldjön a találkozásra. Ő maga pedig gazdag ajándékokat készíttetett Miksa király és a német urak számára. Mikor még minden a legszebb rendjén volt, váratlan akadály jött közbe. Mátyás beteg lett és nem birt lábaira állani; a köszvény bántotta. A linczi tárgyalásokat később követek utján kezdték meg. A tárgyalás egyik legfőbb pontjában már sikerült megállapodniok: Miksa oda adja leányát János herczegnek. Mátyás egészsége ismét helyreállott, de lelkében talán rossz sejtelmek lakoztak, mert felépülése után teljesen kedves tervének szentelte munkásságát. Biztosítani akarta Jánosnak a trónt. Titkos megbízottak jártak az ő uralma alatt álló cseh, morva és
sziléziai rendeknél, hogy husvétra ünnepélyesen fiára ruházhassa e tartományok kormányát. Intézkedett, hogy halála esetére Ausztria és a meghódított tartományok legfontosabb helyei János kezén legyenek. Májusra
egybe hívta Budára a rendeket, hogy fiát trónörökösnek jelentse ki és ezt törvénybe iktassa. Valami benső ösztön sietni késztette. Elindult Budáról Bécsbe. Útközben pár napig Visegrádon pihent. Itt összesereglettek a rendek. Mátyás külön termébe hivatta őket és ünnepélyesen megeskette, hogy Jánost soha el nem hagyják. Mátyás pár nap múlva Bécsben volt.
Április 11-én a távozó velenczei követ tiszteletére ünnepséget rendezett, amely után fáradtan tért vissza termeibe. A királyné az ebédet későre tűzte ki; Mátyás, hogy éhségét kissé csillapítsa, fügét kért. Amint az elsőt megizlelte, haraggal dobta el, belül romlott volt. A haragos felidulást szédülés követte és oly rosszul lett, hogy le kellett feküdnie. Estefelé szél- hüdés tünetei jelentkeztek. Az orvosok tehetetlenül állottak ágyánál és az udvar megrendülve adta tovább a borzasztó hirt. Április hatodikán, kedden, véget ért szenvedése, szemei lecsukódtak, meghalt. A jelenlevő főrendek megdermedve állottak a király ágyánál. János herczeg ajkán kiáradt a fájdalom és odaborult Beatriksz lábaihoz. A megrendült királyné ke.blére ölelte Jánost, a nagy király holtteteménél a fájdalom egyesítette azzal, akitől eddig távol tartotta a hatalmi féltékenység. Az urak megille- tődve borultak térdre és hűséget esküdtek mindkettőjüknek.
Mátyás király aláírása.
'Z;iI*hi A \ il:ig ImlilK
I i tnr.-.i i-irszág 1 I'-1 I
‘Illír |\
inüiiilt/rl. UihlHpPSt
Az egykori Hippodrom helyén levő tér Konstantinápolyban az egyptomi piramissal.
FRANCZIAORSZÁG.
IV. Henrik (1593—1610) a liga fejeinek meghódolását drágán fizette meg. A protestánsoknak a nanti rendelettel tekintélyes politikai létet biztosított. De azért Henrik még sem tűrt meg Francziaországban más akaratot, mint a magáét. Az országnak nyugalomra, rendre és biztonságra volt szüksége. IV. Henrik mind a hármat meg akarta teremteni. A király a szenvedélyek fölé helyezte a korlátlan hatalommal fölruházott kormányt, mely azonban nem kedvezett egyes pártoknak, hanem az egész nemzet együttes érdekeit szolgálta.
A pénzügyek nagy rendetlenségben voltak. Az államadósság 345 milliót tett ki. A tiszta jövedelem alig tett ki 30 milliót, ebből 19 millió kamatokra ment. A közigazgatásban mindenütt loptak. Az állam sem azt nem tudta, hogy mit kellett volna kapnia, de azt sem, hogy tényleg mit kapott: annyi veszett el a jövedelemből időközben, míg az állam pénztárába jutott.
Henrik 1599-ben a pénzügyeknek élére hajdani fegyvertársát: Szüllit nevezte ki, ez pedig mindenről közvetlenül akart meggyőződni. Az adóbehajtóktól pontos elszámolást követelt megtiltotta a kormányzóknak, hogy a tartományokra általánosságban vesstnek ki adót; minden adósságot ellenőrzött, sokat meg is semmishett Egy sereg fölösleges hivatalt és jogosulatlan kiváltságot eltörült. Sokakat, akik önhatalmúlag tették meg magukat nemeseknek, visszahelyezett a polgári osztályba. 1604-ben a kincstár éidekében behozta a hivatalok öröklését. Óriást megtakarításokat eszközölt. IV. Henrik uralmának végén a kormánya 147 millió adósságot törlesztett, 80 millióért uradalmakat vásárolt vissza, megszüntetett 8 millió járadékot, az adókat 30-ról 26 millióra csökkentette, melyből 22 milliót tisztán megtakarított, 40 milliót adott ki erősítésekre, vagy közmunkákra s még vagy 20 milliós tartaléktőke fölött rendelkezett
IV. Henrik és Szülli fejlesztette a földművelést, ipart és kereskedelmet, bár Szülli inkább a földművelést pártolta Maga kétszer járta be az egész országot (1596 és 1598), hogy személyesen győződjék meg a szükséglétéből. 1600-ban pedig kiadta hires rendeletét, mely a földadót 1,800,000 fonttal csökkentette, a népnek pedig elengedte az adóhátralékokat. 1596-ban megtiltotta, hogy adósság fejében a munkás ember, bezárják vagy szerszámait és állatait lefoglalják. Halálbüntetés terhe alatt tiltatta meg azt, hogy bárki fegyverrel járkálhasson, hacsak nem a király katonája, vagy nemes ember. Végre 1601-ben megengedte a gabona kivitelét, ami nagyban hozzájárult az ország gazdagításához. Nagyban buzgólkouott a mocsarak kiszárításán. A mocsártól elhódított föld osztatlan terület maradt. Ezzel új megyét nyert az ország: Médokot, melyet Kis- Flandriának is hívtak, mert a mocsarak kiszárítását flamand munkások végezték Brabanszon Bradlé vezetése alatt.
Ez időben működött S z e r r Olivér, langdoki nemes, aki méltán megérdemelte a „franczia mezőgazdaság atyja“ nevét azokkal a hasznos utasításaival, melyeket „A mezőgazdaság szintere“ és „Földek kímélése“ czimü mügében adott s amelyeket mintagazdaságában maga is alkalmazott.
Szülli attól félt, hogy az ipar elszoktatja a francziákat a szabadban való élettől, mely erőt és egészséget ad s hogy a gyári életmód majd elsatnyitja a népet. Ellenezte úgy a külföldi növényeknek, mint az idegen iparágaknak a meghonosítását. IV. Henrik ellenben mindent elkövetett, hogy a selyemhernyóit nyésztést és az epertermelést meghonosítsa az országban; kivált az előbbinek behozatalára fektetett nagy súlyt, mert azt akarta, hogy az ország fölszabaduljon attól az adótól, melyet addig selyemért Itáliának fizetett. Krep- és aranyfonál-gyárakat alapittatott, úgyszintén bőr-, szőnyeg-, üveg-, kristály-, tükör-, vászon-gyárakat is. Sok pénz maradt meg így az országban abból, ami ezelőtt ipari termékek fejében a külföldre vándorolt. 1604-ben a király kereskedelmi gyűlést hitt össze, ahol a czéhek reformálását, úgyszintén ménesek fölállítását határozták el.
Hogy az Északamerikával való kereskedést buzdítsa, Samp lent Kanadába küldte 1604-ben, aki ott Annapoliszt alapította, később pedig a Szent Lőrincz folyó partján Kebeket. Sőt indiai társaságot is készült alapítani. Henriknek azonban nem volt elég ideje arra, hogy minden tervét ki is v hesse. Igen fontos vívmánya volt, hogy a törökökkel s er- ződést kötött, melynél fogva minden keresztény nemzet szabad kereskedést űzhetett a Levantéban, még pedig franczia lobogó és Francziaország- nak védelme alatt.
Szülli rendbe hozatta az országutakat és a mai nagy csatornák terveit is ő dolgoztatta ki. Maga azonban csak a briari csatornát építhette ki akkor, mely Briar mellett indul ki a Loárból és Morénál éri el a Szajnát. Hossza 55 kilométer.
I. Ferencz és II. Henrik tartományi hadaiból csak egyes századok maradtak fenn, melyekből később ezredeket alakítottak. 1595-ben csak 4 ily ezred volt, Henrik 11-re, XIII Lajos 30 emelte a számukat. Az idegen zsoldosok alkalmazása azért megmaradt. A lovasság túlsúlyban volt, mert a nemesség csak ott akart szolgálni. A tüzérség Szülli kezében oly fontosságot nyert, hogy parancsnoka a korona főtisztjei közé emelkedett. 1572 óta nem engedték meg, hogy az urak — a király határozott engedelme nélkül — ágyukat tarthassanak a kastélyaikban.
Szülli sok erősséget építtetett s újra megtöltette az arzenálokat, melyeket a polgárháborúk kiürítettek. Henrik az aggharczosoknak men- helyet is építtetett, ez az intézmény azonban: a Sarité nem élte őt túl.
Henrik atyailag gondoskodott népéről. Ismeretes az a mondása, hogy az az óhaja: hogy vasárnaponkint legszegényebb alattvalójának tűzhelyén is csibe süljön, A király tényleg rendkívüli népszerűségnek örvendett, kivált a kisemberek körében.
A politikai pártok körében már akadt Henriknek haragosa, különösen azok sorában, kik annak idejében nagybuzgón támogatták, amíg még csak Navarra királya volt s most azt várták tőle, hogy mint franczia király őket hálából rendkívüli kedvezményekben fogja részesíteni. Ezeket Henriknek sok oly intézkedése, melylyel az egész ország javát kívánta előmozdítani, sértette. Elégedetlenségük több összeesküvést idézett elő.
A leghíresebb ez összeesküvések között B i r o n marsallé volt. Szavoja és Spanyolország felingerelték az elégedetlen franczia nemeseket. Biron állt azoknak az élére, akik a törvény és a király igáját nagyon is súlyosnak találták. 1600-ban Henrik megbocsátott a marsallnak, de mikor az másodszor is összeesküdött ellene, 1602-ben lefejeztette. A királynak egy másik hajdani barátja, B u 1 y o n herczeg szintén az összeesküvők között volt, de idejében megszökött.
Spanyolország folyton áskálódott. Volt is mit félnie Henriktől, aki folyton azon töprengett, hogy miként rombolhatná ő széjjel ezt a messze szétágazó szomszéd hatalmat. Henrik új politikai rendszert akart Európába behozni: a nemzeteknek politikai függetlenségét épp úgy, mint a vallás szabad gyakorlatát a hatalmaknak közös és együttes védelme alá akarta helyezni.
Az osztrák házat ki akarta Henrik szorítani úgy Németalföldről, mint Olasz-, sőt Németországból is. Magyarországból és az osztrák örökös tartományokból erős keleti nagyhatalmat akart teremteni, mely azután sikerrel ellenállhatna a törökök támadásának.
Egész Európában a jog uralmát kívánta az erő hatalmának helyébe tenni.
Henrik azt nem remélhette, hogy minden tervét keresztül is viheti, de arra számított, hogy Anglia szövetségével legalább egy részüket megvalósíthatja. Támogatta a szavojai herczeget; a németalföldi protestánsokat a spanyolok ellen; a német reformátusokat, akiknek vezére: Móricz hesszeni őrgróf tárgyalt vele. Ezek segítségére számított.
Amikor Kiéve és Jülik herczege meghalt, a protestánsok is, a katolikusok is magukhoz akarták ragadni az örökségét. A háború elkerülhet- len lett. 40,000 ember s hatalmas tüzérség vonult Sampányba, hogy ott megvárja a hős királyt. De hiába várták: IV. Henrik 1610 május 14-én az orgyilkos R a va 1 y a k-nak áldozata lett
IV. Henrik a művészetedet is pártolta. A Tülyeriák palotáját két szárnynyal bővítette ki, össze akarta kötni ezt a palotát a Luverrel, de már nem fejezhette be ezt a nagyszerű munkát Hidakat épített a Szajnán, 1604-ben elkezdeite a Roajal-térnek a hajdani olasz építészet mintájára való kialakítását. A négyszögletes kapukat alacsony s nehéz árkádok váltották föl. Henrik Korában a művészet reneszánsza már hanyatlóban volt, ellenben az ir. dalom terén új korszak kezdődött. M a 1 h e r b megteremtette akkor, azt az írásmódot és költői nyelvezetet, melyet azután K o r n e 1 y, Raszin és Boáló is használt.
XIII L a j o s uralkodása alatt R i s e 1 i ő lángesze valóban korlátlanná tette a királyi hatalmat. Mielőtt azonban a nagy bíboros kezébe került a főhatalom: előbo 14 évi zavar és polgárháború nehezedett az országra, mely komolyan veszélyeztette azt a nagy munkát, melyet IV. Henrik végzett.
XIII. Lajos, IV Henrik fia, csak 9 éves volt, mikor király lett. A szokás szerint, a király kiskorúságának idejére, az anyakirálynénak kellett volna az ország kormányzását átvennie. De M e d i c s i M á r i á n a k nem volt befolyása, úgyszólván idegennek tekintették. Hogy kormányzói volta törvényes szentesítést nyerjen, a párisi parlamenthez fordult. A parlament — Epernon fenyegető fellépésére — már IV. Henrik halála utáni napon Medicsi Máriára ruházta a régensséget (1610). Medicsi Mária azonban tisztének betöltésére teljesen képtelen volt. Nagy férjének minden tervét elej-
a nagyokat, akiket IV. Henrik engedelmességre szorított. A protestánsokat elkeserítette Szülli kegyvesztettsége. Kondé, Vandom, Longvill, Majenn és az álnok B u 1 y o n herczeg az udvar ellen háborút indított, melynek ürügyéül Koncsini kegyencz szereplését hozták fel. Koncsini erre megfizette a nagyokat, méltóságokat juttatott nekik, mire azok a fegyvert letették.
A főurak, hogy kapzsiságukat leplezzék, az országgyűlés összehívását kérték. A királyné tényleg 1614 május 27-ére össze is hívta az országgyűlést A harmadik rend, az okos M i r o n Róbert vezetése alatt, az ország igazi érdekeit képviselte. Azt követelte: mondia ki az országgyűlés, hogy a király személye sérthetetlen és a korona a szentszéktől független. Követelték a közterhek- nek a polgárok között való méltányosabb elosztását, a törvény előtti egyenlőséget, az gyűlésnek időnkénti egybehívását A harmadik rendnek ezen javaslatait persze elvetette a másik két rend, mert azok úgy a papságnak, mint a nemességnek az érdekeibe ütköztek Az udvar fölhasználta a pártok versengését és semmit sem adott meg. Azzal az ürügygyel, hogy az ülésteremre egy bál számára szüksége van, a képviselőket hazaküldte. Ez volt az utolsó országgyűlés 1789-ig.
Kondé újra fegyverhez nyúlt s a ludöni szerződés megkötésekor 1.500,000 fontot kapott (1616). Úgy látszott, hogy Kondé az igazi király. Koncsini, aki utóbbi időben Riseliő lüszoni püspökre hallgatott, az ő tanácsára a Basztillba csukatta a herczeget. Erre a nagyok ismét fegyvert fogtak, a királyné három hadsereget küldött ellenük, de a király az elégedetlenek pártjára állt s a maga kegyenczével, L ü i n Alberttel fondorkodott az anyja kegyencze ellen.
Lüin biztatta a királyt, hogy 15 éves létére ne engedje meg továbbra, hogy vele, mint valami kis gyerekkel bánjanak.
Lajos hallgatott szavára és megparancsolta Vitri testőrkapitányának, hogy Koncsinit elfogja, s ha az ellenkeznék, leölesse. Vitri szótfogadott, s mert Koncsini elfogatásakor kardot rántott, lelőtte. Koncsini feleségét boszorkánypörbe fogták s 1617-ben elevenen elégették.
XIII. Lajos oldalán most Lüin foglalta el Koncsininak a helyét. Medicsi Mária az urakkal szövetkezett a király ellen, de sikertelenül.
A protestánsok eleinte S z ü l l i é s D ü p l e s s z i - M o r n é tanácsára távoltartották magukat ezektől a cselszövényektől. A reformátusoknak különben R o h a n herczeg személyében újabb, ékesszóló s tevékeny vezérük támadt.
A katolikus vallásnak visszaállítása Bearnban és az a követelés, mely a protestánsokat arra akarta kényszeríteni, hogy a lefoglalt egyházi javakat újra kiadják, a hugenottákat nagyon is felháborította. Roselli gyülekezetük, Szülli és Düplesszi tanácsának ellenére, általános fölkelést mondott ki. A protestánsok az uji mocsaras vidéken franczia Hollandiát reméltek alapíthatni. Rohan lett a fővezérük.
Lüin ostrom alá vette Montobant, de kudarczot vallott. Nemsokára meg is halt. A királynak azonban sikerült S z ü b i z t Ré-szigetéről elűznie. A protestánsok békét kötöttek. A monpellyéi szerződés megerősítette a nanti rendeletet, Rosellt és Montobant a protestánsok kezében hagyta, de megtiltotta nekik, hogy — a király külön engedélye nélkül — politikai gyűléseket tartsanak (1622).
Lüin halálávál Medicsi Mária ismét befolyásos lett s tanácsosnak Riseliőt vette maga mellé, akit 1622-ben bíborossá neveztetett ki. Riseliő csakhamar minden társát kiszorította; akarata nem tűrt ellenmondást, aminthogy szellemének sem voltak határai. A királyra roppant befolyása lett, mert bár Lajos tehetséges férfiú volt s szerette is a magasabb politikát, de nagyon kényelmes volt. Szabad kezet engedett tehát Riseliőnek, s ez őt 18 éven át megvédte ellenségei gyűlölködésétől.
Riseliő le akarta igázni a főnemességet és keresztül akarta vinni azt, hogy a király akarata törvény legyen. A protestánsokat szakadár egyházi községkre kívánta szorítani. Külpolitikája pedig odairányult, hogy megtörje az osztrák-ház túlsúlyát.
Eleinte túllőtt a czélon, mert egyszerre akarta mind ezeket a terveket megvalósítani. Egyszerre támadta meg a spanyolokat és protestánsokat. A spanyolok a valtelini völgyben, melyben a grizon (Graubünden) köztársaság terült el, erősségeket akartak építeni. A grizonok fellázadtak s a pápát választották közvetítőnek. Riseliő ekkor 8000 embert küldött Kövr márki alatt a valtelini völgybe és helyreállította a grizonok köztársaságát (1724).
Ugyanakkor a protestánsok ellen hatalmas hajóhadat küldött s megsemmisítette a roselli hajóhadat. Ekkor azonban meg kellett állnia, mert összeesküvést szőttek az élete ellen. G a s z t o n , a trón várományosa, nem akarta a neki szánt hölgyet, Monpanziét nőül venni; a bíboros ellenségei is szívesebben látták volna, ha valamely hatalmas külföldi udvarba házasodik. Összeesküvést szőttek Riseliő ellen. Bár Ormand marsallt csakhamar elfogták, ez még sem riasztotta vissza K a i é grófját attól, hogy a niboros elten tovább küzdjön. Riseliő azonban gyorsan békét kötött a hugenottákkal és a spanyolokkal, Kaié grófot pedig elfogatta s lefejeztette (1626). Utána Bütvil, Montmoranszi és Bovron márki lépett a vérpadra, mind a három azért, mert a párbajtilalmat megsértette. Ez rettenetes leczke volt a nagyoknak.
Most már Riseliő teljes erejével a reformátusok ellen fordulhatott. Rendbe hozta már a pénzügyeket, újjászervezte a hadsereget és a tengerészetet. Ugyanakkor szövetkezik a hollandokkal, akik hajókat kölcsönöznek neki a génuaiak ellen, amelyeket ő azonban a roselliek ellen használ föl.
I. K á r o l y kegyenezét, B ö k i n g h e m e t , nagy hajóhaddal küldte a roselliek segítségére, de T o a r a s z é s S o m b e r g visszaveri őket, míg Riseliő a szárazföldről ostromolja a várost. Hogy a várost a tengertől elzárja és az angol segítséget föl tartóztassa, óriási töltést építtet s megrakatja ágyúval.
A védelem hősies volt, de az angol flotta nem tudta keresztültörni az az ostromvonalat. Rosell megadta magát (1628); 30,000 lakosból ötezer maradt meg. Rohan herczegnek is le kellett tennie a fegyvert Langdokban a túlnyomó erő előtt. Az áléi béke, illetőleg az akkor kiadott kegyelmi rendelet meghagyta ugyan a protestánsoknak a maguk vallásszabadságát, a nekik régebben is átengedett városnak falait azonban lerombolták (1629)
Francziaország politikai egysége helyreállott, a vallásháború pedig megszűnt. De Medicsi Máriát bántotta, hogy Riseliő, akiben engedelmes eszközt remélt maga mellé venni, komoly államférfiunak bizonyult, s így elhatározta, hogy a bíborost száműzeti. Riseliő már távozni akart. De L a V a 1 e 11 és S z e n - S z i m o n biztatta, hogy maradjon. Erre a bíboros a királylyal beszélt, akit a helyzetről fölvilágosított, mire az őt minden eddigi méltóságában újra megerősítette. A két M a r i l y a k a királyné pártját fogta. Az egyiket Riseliő száműzette, a másik a börtönben halt meg. Medicsi Máriát a kompienyi kastélyba száműzték, onnan azonban elmenekült és Brüsszelbe sietett (1631).
Gas z to na lotaringi herczeghez menekült s annak húgát vette feleségül. Onnan is menekülnie kellett; tehát Montmoranszihoz, a langdoki kormányzóhoz szökött, s ott néhány ezer harezost gyűjtött össze. Megütköztek a királyi csapatokkal, de Montmoranszi foglyul esett, Gaszton pedig semmit sem tett a megszabadítására, úgy hogy a szerencsétlen a vérpadon halt meg (1632). XIII. Lajos pedig elfoglalta Lotaringiát (1633).
Gaszton újabb összeesküvést szőtt a király ellen, de három évvel később trónörökös született, a későbbi XIV. L a j o s , s így elveszítette minden igényét a trónra. A leghatalmasabb fóurnak: E p e r n o n herczeg- nek megalázása, La Va1e11 halálraítélése megtörte a nagyokat. A szoa- szoni gróf mégis föllázadt, Mariénál le is győzte a királyiakat, maga azonban elesett (1641).
Ám azért Riseliőnek küzdenie kellett mind haláláig. A fiatal S z e n km á r, akit ő juttatott a királynak oldala mellé, összeesküdött a bíboros ellen. Maga XIII. Lajos is ezzel a kegyenczével tartott. De Szenkszmár szövetségi szerződést irt alá O l i v a r e z spanyol miniszterrel, mire T u barátjával együtt lefejezték (1642); bűntársának, Bulyon herczegnek pedig le kellett mondania Szédánról és Rokurtról a király javára.
1626-ban Riseliő leromboltatta a hűbéri várakat, eltörölte a konnetábl s nagyadmirális állásokat; végül elhallgattatta a parlamentet is, a mennyiben az országgyűlést már össze sem hívta, hogy teljesen korlátlan ur legyen mindenütt.
Riseliő mindent a maga hatalma alá igázott. De az ország egyik bajból a másikba jutott. A főnemességnek uralmát a királyé váltotta föl: a király most már szabadon rendelkezett alattvalóinak szabadságával, életével, vagyonával. Riseliő uralmának eredménye a protestánsoknak romlása és a nagyoknak a leigázása volt, de a mellett nagy reformokat is előkészített.
Hogy a sok háború költségeit fedezhesse, fölemelte az adókat s ennek daczára halálakor az állam adóssága mégis 56 millió volt. Három évi bevétel előre el volt költve. Ám olyan intézményt hozott be, amivel XIII. Lajos utódai is kigázolhattak az összes pénzügyi bajokból: az intendánsokét. Az intendánsok a miniszter akaratától függő emberek voltak, kiknek feladata az igazságszolgáltatás, a rendőrség és a pénzügyek vitele volt. Az volt a dolguk, hogy a parlamentek határozatainak végrehajtását a tartományokban megakadályozzák s ugyanott ellensúlyozzák a kormányzók hatalmát, akik kiskirályoknak tekintették magukat a tartományukban. Riseliő uralkodott a kormányzók felett az intendánsoknak segítségével, akik a király nevében amazoknak minden dolgára fölügyeltek és lassanként a tartományokban minden polgári hatalmat magukhoz vontak. XIV. Lajos alatt már csak a katonai parancsnokságot és a király képviselését hagyták meg a kormányzóknak. A monarkia és a nemzeti egység ezzel csak nyert.
A roselli ostrom a tengerészet szervezésére adott okot. Riseliő Breszt- ben, Havrban és Bruazsban arzenált rendezett be. Sok hajót szereltek föl s a harminczéves háborúban a franczia hajóhad uralkodott az Óczeánon épp úgy, mint a Földközi-tengeren.
Riseliő ki akarta terjeszteni Francziaországot, ameddig a régi Gallia terjedt. Először a spanyolokat kezdte ki; 36,000 emberrel átkelt az Alpokon Itáliába, XIII. Lajos pedig a szűri szoroson át követte őt. N e v e r s z
XIII. Lajos franczia király képe, egykorú metszet után.
herczegnek, akitől Mantuát a spanyolok és a szavojaiak el akarták venni, megmentette az uralmát. A következő évben 40,000 emberrel tért vissza. A császáriak, miután Németországban győztek, benyomultak a grizonok köztársaságába (Graubünden), a spanyolok pedig Montferratba. Erre a szavojai herczeg ezekkel is, de a francziákkal is alkuba bocsátkozott. Riseliő azzal válaszolt, hogy Szavoját elfoglalta. Úgyszintén Pinyerolt is megszállotta. A cseraszkói béke, melynek kötésénél M a z a r e n bíboros szerepelt mint franczia megbízott, a mantuai herczeget államaiba vissza-
B ö k i n g h'e m h e r c z e g.
Vilyersz György I. Jakab, majd I. Károly angol királynak kegyen- cze, aki mindkét királyra nagy hatást tudott
gyakorolni. 1592 aug, ÍO-án szü
letett Brukszbi- ban. Igen szép,
kedves férfi volt,
de kitűnő tulaj - ságait elhomályosította kevélysége, erőszakossága és
határtalan nagyravágyása.
Ő maga idézett elő háborút
Anglia és Frao- cziaország közt, de az vereséggel végződött.
Felton János
puritán férfiú
1618 aug. 23-án Port zmöszben
megölte.
pedig arra kényszerítette, hogy Pinyerolt Xlil. Lajosnak engedje át s biztosítsa neki az Alpokon való mindenkori szabad átvonulhatást (1631).
a r e n bíboros Pescsinában, Itáliában született,
Rómában a jezsuitáknál
végezte és úgy került
lett. A Franczia- és
benne a diplomatát szerette meg. Tehetségét nagyra ott a katonaságot és legyen pap: az ő pártfogása alatt hamar fog a papi pályán haladni. Mazaren hajlott Riseliő szavára és pártfogója rövid idő múlva már Rómába küldte követnek. Ott Riseliő több kényes feladatot bízott rá, amit oly kitünően végzett el, hogy Riseliő kieszközölte számára a biborosi kalapot.
Mazaren.
A cseraszkói békekötés területileg kettéválasztotta Itáliában az osztrák ház két ágának uralmát s megakadályozta az egyesülésüket. Azután a harminczéves háború alatt kemény hadjáratot vezetett ellenük, mely 1635-ben kezdődött. Oly sikerrel vezette a háborút, hogy amikor 1642-ben 57 éves korában meghalt, már Lotaringiával, Elzászszal, Artoával és Ru- sziljonnal gyarapította hazájának területét; Katalóniát s Portugált föllázi- totta a spanyolok ellen, s a svédeket és francziákat csaknem Bécs kapui elé juttatta.
Riseliő nemcsak a politikát szerette, hanem az irodalmat és művészetet is. Ő teremtette meg 1635-ben a franczia akadémiát, kibővítette a Szor- bonnt, a királyi nyomdát és a könyvtárt, ő építtette a Pálé Rojalt, a
plesszii főiskolát, megteremtette az állatkertet, támogatta a tudósokat és költőket, így K o r n e 1 y t is, buzdította a festőket s ugyancsak ő vetette meg Francziaország irodalmi nagy századának alapját, amint hogy ő kezdte meg a nagy politikai századot is. Az ő támogatásával jelent meg 1635-ben Szid és 1637-ben a „Rendszerről" czirnü mű. Ő maga is jó iró volt. Egész sereg elismert teológiai munkát irt, azonkívül emlékiratait és politikai végrendeletét, melyek mind kiváló munkák.
Riseliő XIII. Lajos korának ez a kiváló nagytehetségü férfia, 1585-ben Párosban született. Atyját Dü Plesszi Ferencz- nek hívták és kegyeltje volt III. és IV Henrik királynak. így III-ik Henriktől püspökséget vásárolt és ő kívánta, hogy Arm and János, a későbbi hatalm as Riseliő a papi
pályára lépjen. A tehetséges ifjút már 22 éves korában püspökké szentelték. IV. Henrik végig hallgatta az ifjú püspök egyik húsvéti szentbeszédét, mely után a fiatal Dü Pleszi- ről kitűnő véleménye támadt, u;y hogy legközelebb politikai kérdésekben tanácsért fordult hozzá. Azontúl folyton emelkedett az ifjú püspök, kit beválasztottak a papirend gyűlésébe. Az ekkor kezdődő nyilvános szereplése teljesen meghódította Medicsi Máriát, az özvegy királynét, aki azontúl lelkes pártfogója volt, amit kegyeltje később azzal hálált meg, hogy mikor a királyné és fia haragban, ellenséges viszonyban éltek és ez már az állam rovására ment: vállalkozott arra, hogy kibékíti a fiút az anyával.
Ebben a tevékenységében ismerte őt meg jobban XIII. Lajos és felismerte Riseliő kiváló tehetségeit, látta, hogy az kitűnő államférfiú és nem sokára mint környezetének leg-
Vallenstein.
Az eredetije Miinkhenben.
Festette Van Dejk (Dyck,)
kiválóbb férfiét, különösen tisztelte, bi- bornokká tette, majd nem sokára öt tette meg Francziaország mindenható miniszterének.
XIII. Lajosnak azonban nem sokára erős tusakodást kellett magamagával vívnia, hogy Riseliőt meghagyja hatalmának pol- czán.
A király látta, hogy a hatalmas eszü államférfiu mellett ő, a király, második
Mikor Riseliö a Habsburgok nagyhatalmának megtörésére itthon a protestáns világgal is szövetkezett, az ellenségei alkalmasnak tartották az időt] a vas- kezü miniszter megbuktatására. Szövetkeztek a spanyol udvarral. Maga Medicsi Mária állott az élükre és a király jelenlétében kínos jelenetet felidéző megvetéssel bánt a miniszterrel.
Egykorú csatakép a 30-éves háborúból.
látta, hogy sem ő, sem más nem tudják Francziaország érdekeit úgy megvédeni, kormányzását úgy ellátni: tehát belenyugodott, hogy az ország koronázatlan királya és parancsolója Riseliö legyen és ő maga s meghajlott annak szava előtt.
A hatalmas bíborosnak azonban hamarosan sok és erős ellensége támadt, veszedelmes összeesküvéseket szőttek ellene.
Riseliö azonban a királyt teljesen a maga részére nyerte meg és eltipró erővel törte össze az ellenzéket, halállal és börtönnel sújtotta az összeesküvőket. hogy magának Medicsi Máriának is menekülnie kellett.
A lángeszű politikus bíboros miniszter még Magyarországra is kiterjesztette figyelmét és Bethlen Gáborral alkudozott, hogy a Habsburg-ház ellen szövetségesül nyerje, később pedig folytatta ezt 1. Rákóczy
György fejedelemmel is.
A hatalmas miniszternek minden országban állandóan voltak politikai megbízott
jai, akik mindenről értesítették. Igv Rise- liő állandóan figyelhette az uralkodók
hatalmának erősbödését vagy gyöngülését.
Orlean Gaszton.
Az ő czélja mindig csak az volt, hogy ne erősödjék semmiféle hatalom, mely Fran- cziaország erejére, hatalmára veszedelmes lehet. Híven, lelkesedéssel szolgálta hazája hatalmának érdekeit és igy királyáét is, aki később mérlegelés nélkül követte minisztere tanácsát és szinte uralkodása egyetlen támaszának tartotta, és Riseliö halála után (1862 decz. 4), mintha éltető ereje szállott volna sírba, nem sokára ő is követte.
Riseliőnek kitűnő munkatársa volt az őt rendíthetetlen hűséggel szolgáló József páter (családi neve Leklerk dü Tramblé Ferencz). Az egyszerű kapuczinus kiváló diplomala volt, aki Riseliő legkényesebb megbízásait is el tudta végezni. Ahol feltűnés nélkül, de Riseliő teljes szellemének továbbvitelével kellett dolgozni, oda József pátert küldte.
L ü i n K á r o l y h e r c z e g (Charles Albert, Dúc de Luynes.) XIII. Lajos ke- gyencze. Szül. 1578-ban Pon-Szent-Espri- ben, eredetileg firenzei származású családból. Mint nemes apród kerül IV. Henrik udvarába, ahol megnyeri Lajos dofen barátságát. XIII. Lajosnak legbensőbb embere volt. A király nagy uradalmakkal jutalmazta, megtette herczegnek, majd konne- táblnak s végre kanczellárnak. Megh. 1621-ben.
Ankr marsall. Koncsini Koncsino, Ankr (Ancre) marsall. Firenzei szenátornak volt a fia. Medicsi Máriával leOO-ban — amikor úrnője IV. Henrik felesége lett — a franczia udvarhoz került. Elvette Mária befolyásos komornáját, a csúnya, de ravasz Galligai Leonórát s ezzel maga is nagy befolyást nyert a királynéra, amely csak fokozódott, mikor IV. Henrik meghalt és Medicsi Mária lett a régensnő (1610). Akkor lett D’Ankr márki Amién, Péronn, Montdidié és Roajé helytartója, főlovászmester, a gyermekkirály első kamarása és végre — bár soha harezban nem volt — tábornagy. 2 millió évi jövedelme volt s azonkívül is rengeteg vagyont harácsolt ösóze. 1614-ben ellene összeesküdött a franczia fönemesség szine- java, de nem tudta hatalmi polczáról ledönteni. XIII. Lajos sem bírt eleinte vele, végre azonban Lüin tanácsára megölette (1617). Feleségét boszorkánypörbe fogták és elégették.
József páter.
Orlean Gaszton herczeg (Jean Bapt. Gaston, Due d’Orléans). Szül. 1608- ban Fonténblóben. XIII. Lajosnak volt az öcscse, ki neki az orleani herczegséget 1626-ban adományozta, amikor Gaszton -elvette Monpanzié Máriát. Gaszton Rise- liőnek nagy ellenfele volt. Folyton ellene fondorkodott. Francziaországból menekülni volt kénytelen; de amikor Lotaringiai Máriát vette el első neje halála után feleségül, XIII. Lajos újra kegyébe fogadta (1632). XIII. Lajos halála után Francziaország kormányzója lett. 1644—46-ban szerencsével vitte a németalföldi háborút. A frond háborúiban az elégületlenekhez csatlakozott; amikor XIV. Lajos és Mazaren 1652-ben hatalmának teljébe lépett, Gasztont száműzték. Bloái kastélyában meghalt 1660-ban.
Rohan Henrik herczeg (Henri Dúc de Rohan Zsié, Prince de Léon.) Szül. 1579-ben, Blen kastélyban, Bretanyban. II René-nek és Szubiz Katalin herczeg- tiőnek volt a fia. 16 éves korában IV. Henrik udvarába került. Amig ennek fia nem született, őt tekintette korona örökö-
sének. 1603-ban Rohan herczege lett, 1605-ben elvette Szülli leányát. IV. Henrik meggyilkoltatása után a hugenották élére lépett. Rákényszeritette XIII. Lajost, hogy a nanti rendeletet újra megerősítse (1622). Az ő érdeme a későbbi ellenállás és az 1629-iki békekötés. Majd XIII. Lajos megbízásából kiűzte a spanyol-osztrák hadat Veltlin svajczi kantonból (163i) és ismételten megverte azután is a spanyolokat és osztrákokat. Önkényes eljárása miatt a franczia udvar 1637-ben megfosztotta a főparancsnokságtól, mire Szász-Ve;már herczegéhez pártolt, de a reinfeldi csatá- megsebesült s nemsokára meghalt (1638).
M o n t p a n z i é k i s a s s z o n y . Orleánszi Anna Mária Lujza herczegnő Gaszton Orleansz herczeg leánya. Szül. 1637. május 29-én. Bajos, elbűvölően szép és dúsgazdag leány volt, akinek évi húsz millió volt a jövedelme. Mindég féltékenyen ügyeltek minden lépésére; Mazaren különösen arra vigvázott, hogy Montpenzié kisasszony férjhez ne menjen, hogy roppant vagyonát, jövedelmét, négy herczegségét, egyéb jövedelmeit az állam számara biztosítsa.
Meghalt 1693 november 3-án.
Várossáncz-oslrom a harminczéves háborúban. (Magdeburg ostroma).
A HARMINCZÉVES HÁBORÚ.
NÉMETORSZÁG ÉS AZ ÉSZAKI ÁLLAMOK A HARMINCZÉVES
HÁBORÚ KORÁBAN.
A XVI. században az északi államok politikai mérlege nem változott meg, bár már akkor előrelátható volt, hogy Oroszország emelkedőben van, Lengyelország pedig hanyatlásának megy elébe. Oroszország tényleg Moszkva fejedelme alatt korlátlan hatalommá tömörült, míg Lengyelország tulajdonképpen fejellen nemesi köztársaság lett, melynek élén ugyan választott király állott, aki azonban csak ritkán tudott, mint az ország feje, érvényesülni.
Ez időben Lengyelország idegen herczegeket választott királyának. Előbb 1573-ban Anzsu herczeget, azután 1575 Báthory István erdélyi fejedelmet, majd 1587-ben III. János svéd király fiát: Zsigmondot. Utóbbi, amikor őt IX. Károly hazájának trónjától megfosztotta, az osztrákokat hívta segítségül. Lengyel- és Svédország háborút vezetett egymás ellen, mely csak 1635-ben szűnt meg Riseliő közbelépésére. A háború színtere Livónia és Poroszország volt, de Oroszországnak is bele kellett avatkoznia A lengyel nemesség katonai erényeinél fogva hősiesen küzdte végig a háborút; míg Oroszország, mely folytonos belzavarokban sínylődött mindaddig, míg Rurik nemzetségét, férfiágának kihalta után, a Romanoff család föl nem váltotta (1613), elvesztette a IV. Iván alatt szerzett előnyöket. A stolbovai békében az oroszok kénytelenek voltak a svédeknek Karéliát és Ingriát, vagyis a balti partvidéket átengedni, a divi- linói békében (1618) pedig Szmolenszket és Csernigodot a lengyeleknek, és így az oroszok visszavonultak régi pusztáikba.
Mikor a 30 éves háború kitört, Németországban Z s i g m o n d dicsőséggel védte meg a lengyel koronát, de nem kapta vissza Svédországot, melynek koronáját 1611-től kezdve G u s z t á v A d o l f , Gusztávnak, a V á z a -ház megalapítójának, dicső unokája viselte.
Váza Gusztáv Svédországban korlátlan királyi hatalmat alapított, egyúttal biztosította a reformátusoknak főlényét. Fia, III. J á n o s irgalmatlanul üldözte a katolikusokat, ugyanakkor, amikor a lengyelek s a spanyolok a protestantizmus elnyomásán fáradoztak.
Amikor Ausztria a lengyeleket támogatta, a svédek a császári csapatokra törtek, melyek akkor a Balti-tengerig nyomultak. A svédeknek erélye és új királyuknak, Gusztáv Adolfnak hősiessége dicső szerepet biztosított nekik a következő háborúban.
Dánia nem volt oly előnyös helyzetben a 30 éves háború küszöbén, mint Svédország. 1618-ban IV. K á r o l y volt a királya, aki gyönge uralkodó volt: így inkább a nemesség uralkodott. A dán tengerészet ugyan kiváló volt, de a szárazföldi hadsereg annál gyengébb, mert a katonaság legnagyobb része fölött a hűbérurak rendelkeztek.
Mielőtt V. K á r o l y császár trónjáról lemondott, tudvalevőleg megkötötte az az augszburgi békét, hogy ezzel véget vessen a vallásháborúnak. De ez a béke tulajdonképpen csak hosszú fegyverszünetet hozott, mely 63 évig tartott.
Az új háború oka az az egyházi fentartás volt, mely megtiltotta, hogy azok a katolikus egyházi férfiak, akik áttértek a protestantizmusra, továbbra is megtarthassák azokat a birtokokat, melyeket ők egyházi állásukkal nyertek. Luther előtt t. i. a föld egyharmada az egyházé volt, a nagyok azonban szívesen áttértek a protestáns vallásra, hogy e roppant javakat elkobozhassák.
Északnémetországban a protestánsok elözönlötték a magdeburgi és brémai érsekségeket, a mindeni, halberstadti, verdeni, lübeki püspökségeket. De nyugaton és délen a katolikus ellenállás nagyobb volt. 1582-ben G e b h a r d kölni érsek és választó áttért a protestantizmusra, megnősült, de nem mondott le választói jogáról. A pápa megfosztotta méltóságától, új érseket nevezett ki s ezt spanyol sereggel beültette az érseki székbe. Gebhard a kálvin vallásra tért, tehát a luteránusok sem segítették s így elvesztette herczegségét (1584). ~
A reformátusok Ákenben, Straszburgban is vereséget szenvedtek (1925), úgyszintén Donauvörtben is (1607), ahonnan kiűzték őket. E sok csapásnak hatása alatt a protestánsok szervezkedtek s 1608-ban megkötötték az evangélikus uniót, mire ellenségeik a katolikus ligát alakították meg Miksa bajor herczeg vezetésével.
Miksa gyűlölte a protestantizmust. A liga legbefolyásosabb tagja a bajor herczegen kívül S t í r i a i F e r d i n á n d volt, a későbbi császár, aki szintén halálos ellensége volt a protestánsoknak. Ferdinánd elűzte lelkészeiket, légberöpitette templomaikat, elégetett vagy 10,000 bibliát s azon a helyen, ahol a bibliákat elégették, kapuczinus kolostort emelt. A protestánsoknak nem voltak ily lelkes vezetőik s amellett luteránusok és kálvinisták egymást is gyűlölték. A nürnbergi herczeg katolikussá lett, hogy megszerezhesse Kiévét és Jüliket (1609), a brandenburgi választó meg kálvinista lett, hogy új hitsorsosainak segítségével nyerhesse el ezeket a fejedelemségeket. Amaz a spanyolokat, ez meg a hollandokat hívta segítségül. IV. H e n r i k éppen közbe készült lépni, a mikor meggyilkolták.
Az osztrák ház nem tudott hasznot huzni a viszályokból. A mikor a Habsburgok háza két ágra szakadt, a német ág a spanyolnak engedte át a vezérszerepet az európai kérdésekben. De a maga országaiban sem igen tudott boldogulni. A törökök folytonos támadásokkal nyugtalanították őket. Csehországban belzavarok voltak. Magyarországnak csak egy része hódolt meg a Habsburg uralkodóháznak. Ehhez hozzájárult még az a körülmény, hogy I. Ferdinánd fiai között elosztotta az örökös tartományait, a mi természetszerűen nagyon gyöngítette a Habsburg család erejét.
II. Miksa (1564—1576) a törökökkel, magyarokkal és azonfelül a lengyelekkel is el volt foglalva, mert III. Henrik szökése után lengyel király is akart lenni.
Fia, II. R u d o l f (1576—1612) gyönge s tehetetlen volt, egész életét csillagászokkal s alkimistákkal töltötte s azalatt a törökök tönkreverték seregeit. Fivére, M á t y á s 1608-ban arra kényszerítette, hogy engedje át neki a magyar koronát, továbbá Ausztriát s Morvaországot.
A Habsburgoknak családi viszálya bátrabbakká tette a protestánsokat,
Mátyás Ausztriában vallásszabadságot adott nekik, Rudolfot meg a csehek fegyverrel kényszerítették a híres fölséglevelek kiadására, melyek megengedték a cseh protestánsoknak, hogy iskolákat nyissanak, templomokat építsenek s állandó vezért választhassanak, aki a hit védője nevét vette föl s ügyelt a fölséglevelek végrehajtására (1609). 1611-ben Rudolf kénytelen volt lemondani Csehországról is Mátyás javára. Rudolfnak csak a birodalom maradt haláláig.
De Mátyás sem volt ügyesebb, sem erősebb elődjénél. Azt tették vele, amit ő Rudolffal. Kénytelen volt örököséül S t í r i a i F e r d i n á n - d o t elfogadni, akiben több erély lakozott. A protestánsokat ismét üldözni kezdték, hivatalaikból kiűzték őket, templomaikat lerombolták s Ferdinánd nyíltan hirdette azt a tervét, hogy Csehországban a vallásszabadságot megsemmisíti.
II. Rudolf csiszár zárt disz-sisakja. A hozzátartozó mellvérten és a sisakon is Herakles hőstetteit tárja elénk a díszítés.
Kép a 30 éves háborúból. Strálszund megszállása.
A HARMINCZÉVES HÁBORÚ.
1618-ban az osztrák protestánsok templomokat akartak építeni, de azt nem engedték meg. A védők, élükön a heves Turn gróffal, hivatkoztak a fölséglevelekre, de rideg választ kaptak, mire kitört a lázadás. A fölkelők a prágai királyi várba behatoltak s a kormányzókat annak ablakából a vár árkába dobták (1618 május 23).
Ezzel kezdődött a harminczéves háború, mely oly rengeteg anyagi s véráldozatot követelt. A csehek szervezték a védelmet s V. Frigyes rajnai palatínus választót tették meg királynak (1619).
II. F e r d i n á n d tárgyalni kezdett a lengyelekkel, akik segítséget küldtek neki ép úgy, mint a pápa, a katolikus liga és a spanyolok is. A csehek T u r n s a magyarok B e t h l e n Gábor alatt ostrom alá vették, családja tagjai lemondásra akarták kényszeríteni, de 5 állhatatos maradt. Közben megérkezik a liga serege, mire a polgárság fölfegyverkezik s Turn gróf abbahagyja az ostromot, mert Csehországban társát, M a n s z fe l d Ernőt megverték. Bethlen Gábor fegyverszünetet köt, az evangélikus unió elhagyja a palatínust, aki most már magára maradt a császárral szemben. A liga serege Prága mellett a Fehér-hegyen 1620-ban megveri a cseheket,
mire az országot minden kiváltságától megfosztják, a mozgalom vezetői közül 27-et lefejeznek, 928 urat megfosztanak minden vagyonuktól s 38,000 család kénytelen az országból kivándorolni.
Frigyes palatínus, a csehek „pünkösdi ki-
rálya“, akit birodalmi átokkal sújtottak (1621), Hollandiába menekült.
Csakhogy M a n s z- f e 1 d új sereget szervezett Csehországban s 20,000 emberével ki tudja kerülni T i 1 1 i bajor tábornok üldözését; végig vonul Csehországon,Fran- kómén, behatol a rajnai palatinátusba, ahol egyesül a palatínussal s 1622- ben Mingelszheimnél előbb a spanyolokat, majd is megveri. De a megverik. B r a u n s v e i g Keresztély 20,000 embert toboroz s Mansz- feldhez akar csatlakozni, de az egyesült hadsereg Hökszt mellett megveri. A palatinátus ismét elveszett. Manszfeld Németalföldig vonult, ott egyesült Braunsveiggal, aki Flörü mellett rettenetesen megverte a spanyolokat, bár maga súlyosan megsebesült. A hollandok segítségével elkergetik a spanyolokat Bergoprun alól, Manszfeld benyomul Vesztfáliába, majd Keletfriziába s ott bevehetetlen tábort üt, aztán Franczia- és Angolországba megy szövetségeseket keresni.
Közben a ratiszbonni birodalmi gyűlés a fölső palatinátust a választói méltósággal együtt M i k s a bajor herczegre ruházta át, míg az alsó pala- tinátust a spanyolok tartják megszállva.
A reformáczió veszedelemben volt, de á protestánsok, akik előbb
cserbenhagyták a palatínus választót, feleszméltek és belátták, hogy az ő ügye egyúttal a protestantizmusnak is az ügye. A brandenburgi választó
Svédországot hívta segítségül, de mielőtt a tárgyalásoknak eredményük
lett volna, a dán király betört a birodalomba, hogy ő és ne Gusztáv
telenül (1626). Vallenstein most megverte a bádeni őrgrófot Heiligen- hagennál s elfoglalta Holsteint, de Stralszund városát nem tudta bevenni. Keresztély erre 1626 május 22-én Lübekben békét kötött és ezzel cserben hagyta szövetségeseit.
A császári hatalom teljes erejében ragyogott. Vallenstein 100.000 emberrel megszállva tartotta északi Németországot s erőszakkal vette vissza az egyháztól elkobzott javakat. A császár pedig már nem is csinálttitkot belőle, hogy a vallási czél mögött politikai lappang, hiszen az egyházi javakat családjának tagjai s hívei közt osztja szét és Vallenstein jelenti, hogy fölöslegesek az apró fejedelemségek, a választók: minden egy uralkodóé legyen, mint Spanyol- vagy Francziaországban.
Maguk a katolikusok is fölbőszűltek ezen s Riseliőnek a ratiszbonni birodalmi gyűlésen (1640) könnyű volt elérnie, hogy a császár Vallen- steint letegye a fővezérségről. Ugyanakkor, amikor a császár legjobb
Manszfeld Ernő halala.
tábornokától megválik és serege annak 40000 emberével gyöngül, Riseliő fölhívására a svéd király kiköt Pomerániában.
Z s i g m o n d lengyel király fölbátorodott az oroszok fölött aratott győzelmein és bitorlónak jelentette ki fiatal rokonát, egyúttal háborút üzent neki. Gusztáv Adolf 1621-ben bevette Rigát, 1625-ben elfoglalta egész Livóniát s Poroszországnak egy részét. 1626-ban Ferdi- nánd segíti Zsigmondot s 1629-ben közösen megverik Gusztávot, aki Riseliő parancsára abba is hagyta ezt a meddő háborút. Az altmarki béke Livóniát és a porosz partokat a svédek birtokában hagyja (1629).
Riseliő 1,200,000 font évi segélyt ad Gusztávnak s rábírja, hogy a
Festette Van Dcjk tDyck).
Gusztáv Adolf
svéd király.
Az credet’ Münchenben
Kép a harminczéves háborúból. — Tilli Rótenburgban
Kép a harminczéves háborúból. Az augszburgi polgárság hódol Váza Gusztávnak’a Fuggerék háza előtt.
nánál, Németországban, Itáliában, a Pireneusok mentén, az Oczeánon és a Fölközi-tengeren. Ürügyet a háborúra az szolgáltatott, hogy a spanyolok elfogták a tried püspököt, aki franczia védnökség alatt állt. S a t i 1 y o n és Brézé Németalföldön Avén mellett megverték a császáriakat (1635 nov. 5). De a hollandok, akik megijedtek az erős franczia szomszédságtól, nem igen támogatták őket. Közben a spanyolok 10,000 emberrel erős- bödtek Pikkolomini alatt s benyomultak Pikardiába (1636). De a párisiak, akik első pillanatban megrémültek, csakhamar magukhoz tértek és tömegesen siettek a király zászlaja alá. XIII. Lajos, akinek Riseliő azt tanácsolta, hogy vonuljon vissza a Loár mögé, nem hallgatott ezúttal a bíboros szavára s 40,000 emberével visszaúzte a spanyolokat (1636). R a n c z a u gróf és Bernát herczeg viszont Gallasznak és a lotaringiai herczegnek seregét űzte ki Burgundiából.
Riseliő szívesen használta föl a papokat, akik jobban engedelmesked-
F.HiIrci Zalán. A Víláit Történelme. IV.
V.dlkiistrin megkéri Hurrák Izabella kezét.
..Olobizs*’ niüintézct. Budapest.
tek seregek vezetésére. V a 1 e 11 bíboros a következő évben elfoglalta a felső Szambrt, Kató-Kambrézit, Landrszités Mobőzt. Tengernagy a s z u r d i érsek volt, aki 1638-ban Fontarabie mellett megsemmisítette a spanyol hajóhadat s nem egyszer pusztította a spanyol s a nápolyi partokat.
A legnagyobb diadalokat ebben az évben a Rajna vidékén aratta Riseliő. Bernát herczeg megverte a császáriakat Reinfeldnél, elfogta Vert János tábornokot s három más győzelem után bevette Breizakot. Amikor Bernát meghalt (1639), a francziák örökölték a meghódított tartományokat s hadseregét is.
LaMelyeré, Satilyon, Sóin tábornagyok a következő hadjárat-
Fosztogató zsoldos csapat korcsmába tör be a 30 éves háború idejében.
ban ostrom alá vették Arraszt. Bek és L a m b o a vezetésével 30,000 császári sietett a város fölszabadítására, de súlyos vereséget szenvedtek s így Arrasz elesett (1640) s vele Artoa tartomány is.
Ugyanakkor északi Itáliában is folyt a háború. V i k t o r A m a d e u s z halála után (1637) fivérei: Tamás herczeg s Móricz bíboros, a spanyolok segítségével el akarták venni a kormányzóságot az özvegyétől, IV. Henriknek Katalin nevű leányától. Riseliő ellenük H a r k ur t grófot küldte Piemontba, aki három fényes diadalt aratott a spanyolokon Kazále, Torino és Ivré mellett, visszahelyezte az özvegyet a hatalmába s ügyes szerződéssel újra megnyerte a szavojai herczegek szövetségét Franczia- országnak (1640—1642). Rohan herczeg Valtelinből kergette el a spanyolokat.
A spanyolok azontúl nem támadtak, elég bajuk volt a katalónokkal és a portugálokkal, akik 1640-ben föllázadtak. Riseliő támogatta az új portugál királyt, B r a g a n s z a i J á n o s t s rábírta a katalónokat, hogy XIII. Lajost Barszelonya és Ruszilyon grófjának elismerjék (1641). La M o t - Hudankurt betört Katalóniába s elkergette a spanyolokat, maga Lajos pedig bevette Perpinyant (1642).
A magukra maradt osztrákokat most már könnyebb volt legyőzni. A szász választó veresége után a svédek Visszavonultak Pomerániába. B an é r, Gusztáv Adolfnak méltó utóda, miután Lengyelországból visszavont csapatokkal erősödött, megverte a császáriakat Vittstok mellett (1636) és Kemnicz (1639) közelében, benyomult Csehországba s Gé fari an gróf segítségével csaknem elfogta Ratiszbonnban a birodalmi gyűlés tagjait, sőt a császárt magát is, aki csak nagynehezen menekült meg. Banér meghalt, de méltó utóda, a béna T o r s z t e n z o n , folytatta a hadjáratot s bámulatra ragadta egész Európát gyors haladásával és számos győzelmével, melyek közül a legkiválóbbak a glogaui, sveidniczi és breiten- feldi diadal (1642) volt. G é b r i a n a veimári hadsereggel a birodalom nyugati részén megverte Pikkolominit Volfenbüttel mellett (1631), Lamboát pedig Kempennél (1642).
Riseliő halála felbátorította a spanyolokat. Betörtek Sampányba s ostrom alá vették Rokroát, melynek elestével Párisba véltek juthatni. De a 21 éves B u r b o n L a j o s (akkor A n g h i e n herczege), a későbbi N a g y Kondé 1643 május 19 én heves csata után a Me 11 ász Ferencz parancsnoksága alatt álló spanyolokat tökéletesen szétverte.
Anghien herczeg győzelmet győzelemre aratott. Elkergette a spanyolokat Francziaországból, 1643-ban elfoglalta Tionvilt s az osztrákok és német szövetségeseik ellen fordult. A veimári sereg elvesztette Gébriant s Tutt- lingen mellett vereséget szenvedett. T ü r e n n marsall összeszedte a sereg romjait s megerősödött Kondé 10,000 emberével. Ezekkel együtt Freiburg falai alatt tönkretették M e r s z i bajor tábornokot (1644), elfoglalták Fi- lipszburgot, Vormszot, Mainczot.
Mig Kondé Párisba tért vissza, Türenn végig vonult egész Németországon, hogy Bécs alatt találkozzék Torsztenzonnal, a ki benyomult Jüt- landba, megbüntette a dánokat, majd Gallasz gróf ellen fordult, azt Jüterbok mellett megverte (1644) s Csehországban Jankovicz mellett szétverte a másik császári sereget. De Türennt Mariental mellett megverte Merszi (1645). Kondé segítségére siet, együttesen azután visszaűzik az
M a g d e b u r g ostroma. Hónapokon át ostromolta már Pa po en he I m, majd T i I I i is az ősi várost a 30 éves háborúban; elvesztek már a külvárosok
is a túlnyomó erő támadása folytán i25,C<*» ostromló, 2C00 védő), mikor végre maga a belső város is az ostromlók kezébe esett (1631 máj 10). A védők Falken-
berg vezérüknek parancsára maguk gyújtották fel a varost, hogy minél kevesebb zsákmány jusson az ostromlók kezébe. Utóbbiak bosszúból rettentően pusztították
a várost s a 36,W lakosnak túlnyomó részét lemészárolták.
ellenséget s a nördlingeni véres csatában (1645 aug.), ahol Merszi is elesett, teljesen megsemmisíti.
Kondé 1646-ban betör Flandriába s elfoglalja Dünkerket, a következő évben megrohanja a katalóniai Lerida várát, de visszaverik. Ez első veresége. Onnan Artoába siet, ahová a császár fivére, L i p ó t főherczeg betört s 1648 aug. 10-én megveri. Türenn ezalatt egyesült Torsztenzon utódával, Vrangellel és egymásután megnyeri a lauingeni (1647). szuszmarszhauzeni (1648) csatákat s kiűzi a bajor választót a saját országából,
Miniszterben megindultak a béketárgyalások. A békeszerződés: a hires vesztfáliai béke roppant előnyös volt úgy a francziákra, mint a protestánsokra. Ez utóbbiak teljes lelkiismereti szabadságot nyertek, mert Münsz- terben megerősítették az 1555-iki augszburgi vallási békét. A katolikus, luteránus, kálvinista vallásuak egyenlő jogokat kaptak. Sok püspökséget és apátságot államosítottak, hogy javaikból a protestáns követeléseket kielégítsék. A brandenburgi fejedelem megkapta a magdeburgi, halberstadti, kamini és mindeni püspökségeket, a meklenburgi herczeg a sverinit és riczburgit, a hesszeni őrgróf 60,0000 tallért és a hirsfeldi apátságot, a szász választó Lauziczot s több egyházi uradalmat.
A vesztfáliai békével a császári hatalom megsemmisült, valamennyi német fejedelemnek biztosították a hozzászólást és döntést a háború s béke kérdésében, valamint új törvények ügyében, és arra is nyertek jogot, hogy egymás között és külföldi hatalmakkal szövetkezésre léphetnek.
Svédország a vesztfáliai békével megkapta Rügen, Vollin, Uzedom szigeteket, Vizmart, keleti Pomerániát Stettinnel, a brémai érsekséget, verdeni püspökséget vagyis az Odera, Elba és Vézer torkolatát, 5 millió tallért s három szavazatot a német birodalmi gyűlésen. Francziaország megtartotta Lotaringiát, Mecz, Túl és Verdön püspökségeket, Pinyerol városát, Elszászt (Strasszburg kivételével) és Breizakot. Egyúttal kijelentették, hogy a Rajnán szabad a hajózás.
A veszfáliai békekötés végül teljesen véget vetett az osztrák ház túlsúlyának Európában s előkészítette a Burbonokét.
A hires vesztfáliai békéhez vezető alkudozások már 1641-ben elkezdődtek és majd hét éven át húzódtak az érdekeltek gyakori kicsinykedése miatt.
A híres békekötésre minden állam egy diplomatát és egy jogtudóst küldött.
A béke feltételeit vallási tekintetben így állapították meg: a szerződő felek elismerik a protestánsok és reformátusok vallásszabadságát, de a többi keresztény vallásfelekezet nem egyenjogú. Nagy kérdés volt, hogy az egyházi birtokokra mikép állapodjanak meg A Pfalczra elhatározták, hogy az 1618-iki birtokos, a többi ' területre pedig — kivéve az osztrák tartományokat — hogy minden templomot és egyházi birto kot az kapja vissza, akinek a kezén 1624-ban volt.
Ríseliő-nek furfangosan keresztülvitt eredménye volt a békekötésnek az a pontja, hogy a béke megtartásáért Francziaország és Svédország vállalják el a kezességet. Ennek alapján a két ország királya jogot nyert a többi állam ügyeibe beleavatkozni. A béke aláírásakor az összes megbízottak uralkodóik nevében esküt tettek a béke megtartására
Vallcnsiein 1alk< mfja, n cl yen főtisztjeivel al; íratja a húsig! nyilatkozatot.
Endrei Zalán : A Világ lörténelme IV.
„"Glóbus" müintézet, Budapest
KIS ÉLETRAJZI MUTATÓ A 30-ÉVES HÁBORÚ ALAKJAIRÓL.
Bernátsz ász-v eimáriherczeg Szül. 1604-ben, Veimárban. A 30-éves háborúnak egyik legkiválóbb hőse. A jénai egyetemnek elvégzése után a kóburgi udvarnál nevelkedik. A cseh háború kitörésekor Manszfeldhez szegődik. Hősiesen küzd Viszlok, Vimpfen, Stadtlón mellett. 1625-ben dán szolgálatba lép. 1610-ban Gusztáv Adolfhoz pártol. A verbeni csatában annyira
Okszenstierna , Akszel
kitünteti magát, hogy a svéd király lovas testőrezredének parancsnokává teszi. Követi Gusztáv Adolfot diadalmas hadmene tében, bár többször önállóan is sikerrel szerepel. Bajorországban legyőzi Vert Jánost, (1633) elfoglalja Eihstedtet és Regensz- burgot, Nördlingen mellett azonban Gallasz gróftól vereséget szenved (1634). A Okszenstierna svéd fővezér féltékenykedése folytán Francziaországhoz csatlakozik. Riseliő a szen-zsermeni szerződésben (1635) évi 4 millió fontot biztosit neki csapatai fentartására. Elzászban és Lota- ringiában hódit. 1638-ban Reinfeldennél legyőzi Vert Jánost és Szavellit, mindkettőt foglyul ejti és elfoglalja a császáriak főerősségét: Breizakot. Ekkor állt hatalmának és dicsőségének a delelőjén. De már a következő évben (1639 julius 18) utól- érte a halál. Állítólag megmérgezték.
Braunsveigi Keresztély herczeg. Szül. 1599-ben Gröningenben. 1616-ban halberstadti luteránus püspök lett, de azért tényleg katona maradt. Holland szolgálatába lépett, majd 1621-ben portyázó hadjáratra indult a palatinátusba, kifosztja a vesztfáliai püspökségeket, az egyházi kincsekből pénzt veret. Tilli megveri (Hökszt 1622, Stadtlón 1623). Manszfeld barátja és elvtársa. Ép oly hírhedt portyázó és fosztogató, mint amaz. Meghalt 1626.
V. F r i g y e s p a l a t í n u s ő r g r ó f . Szül. 1596-ban Ambergben. 1610-óta palatínus választó. 1615-ben a protestáns unió vezére 1619-ben cseh király. A fehérhegyi csatavesztés után (1620) Hollandiába menekül Országát és választói méltóságát elveszti. Megh. 1632-ben Mainczban.
Gallasz Mátyás gróf tábornagy. Szül. 1584-ben Trientben. Az 1616—17-i háborúban a spanyolok oldalán küzd Szavoja ellen. Azután a liga, majd a császár szolgálatába lép. Olaszországban és Csehországban kitünteti magát. A tüzérség újjászervezője. Vallenstein egyik megbuktatója és utóda. Nördlingen mellett legyőzi Szász-Veimári Bernátot. A svédeket ismételten legyőzi, de maga is vereségeket szenved. Megh. 1647-ben.
Gusztáv Adolf svéd király. Szül. 1594-ben Stokholmban. IX. Károly fia. Kiváló nevelésben részesült. Folyékonyan beszélte a svéden kívül a latin, franczia, olasz, német és holland nyelvet. X. Károly számos háborújában bő alkalma volt hadigyakorlatot szerezni. 1611-ben nehéz viszonyok között foglalta el a svéd trónt. Államférfiú bölcseségével megnyeri a hatalmas főurakat, kiket tiszteletbeli előjogok ellenében erős hadiszolgálatra köt le. Jól szervezi a közigazgatást, sokat tesz a köznép jólétéért. Országát nagygyá teszi. Dániától visszaváltja annak svédországi birtokait, majd Oroszországtól elveszi Karéliát, Ingermanlandot; Lengyelországtól elhódítja Livlandot, . sztlandot, Kurlandot és a Keleti-tenger partján fekvő porosz városokat. A német protestánsok felkérésére beleavatkozik a 30-éves háborúba. A német protestáns fejedelmek zöme ugyan eleinte lanyhán támogatja, sőt idegenkedve fogadja: annál lelkesebben pártol hozzá a német nép. Erős egyénisége és sikeres fel lépése táborába készteti a húzódozó fejedelmeket is. A diadalok egész sora után a lüczeni csatában elesik (1632). Hervad- hatlan érdemeket szerez a protestantizmusért, Svédországot pedig első nagyhatalommá emeli. Istenfélő, egyeneslelkü ember volt. Szigorú katona, mint hadvezér korszakot alkotó ujitó. I. Napolen őt a világ 8 legnagyobb hadvezére közé sorolja. Életmódja egyszerű volt, minden fényűzést mellőzött.
György Frigyes báden-dur- 1 ahiő rgr ó f Szül. l573 ben. 1595 óta uralkodott. 1608-ban a protestáns unióhoz csatlakozott. Viszloknál Manszfelddel kar-
György Frigyes.
öltve legyőzi Tillit (1622), de csakhamar vereséget szenved tőle. Genfbe menekül. Később mint dán altábornagy újra részt- vett a háborúban, de Holsteinian újra megverték. Megh. 1638-ban Strasszburg- ban.
György Vilmos brandenburgi ő r g r ó f Szül. 1595-ben. 1619 óta uralkodott. Gyönge, pazarló fejedelem volt. Ingatag magatartása a 30-éves háborúban sok bajt hozott országára. Minisztere, a katolikus Svarczenberg gróf befolyására a császár mellé áll, Vallensteinnak szabad kezet enged. Gusztáv Adolf rákényszeríti, hogy vele szövetkezzék. Csakhamar ismét a császárhoz pártolt. Megh. 1640.
IV. K e r e s z t é l y d á n é s n o r - vég király. Szül. 1577-ben, Frede- rikszborgban. II. Frigyes király fia és utóda (1588-ban névleg, 1599 ben tényleg). Nagy utazásokat tett. A kereskedelmet és hajózást pártolta, a dán tengeri haderő megalapítója. Svéd háborúi után, melyekben végre is kiszorul a svéd szárazföldről, 1625-ben beleavatkozik a 30-éves háborúba, de eredmény nélkül. Tilli Lutter mellett megveri (1626) és békére kényszeríti (Lübek 1629). Ha külső politikájában nem is volt szerencsés, de országa bel- ügyei körül annál nagyobb érdemeket szerzett, javította a törvénykezést, észszerű gazdálkodást vezetett be. A köznép imádta s emlékét dalaiban megőrizte; bár a jobbágyságot — a főurak ellenzése miatt — nem volt képes megszüntetni, sokat tett az alsóbb osztályok érdekében. Ha nem is volt szerencsés hadvezér, egyénileg bátor volt. Dánia egyik legkiválóbb királya. A norvég Krisztiánia és a dán Krisztián- stadt az ő nevét örökíti meg. Meghalt 1648-ban Kopenhágában.
Manszfeld Ern ő gróf. Szül. 1580- ban Lukszemburgban. Előbb a törökök ellen küzd Magyarországban, majd spanyol szolgálatban ostromolja Osztendét, a .után Lipót főherczeghez szegődik, aki őt azonban — mikor M. fogságba esett — ki sem váltotta. Azért M. a protestáns unióhoz csatlakozott. A fehérhegyi csatától duzzogva távolmaradt. Később rabló- hadjáratott indít a Rajna vidékén. Tillit
Viszloknál legyőzi (1622). Később holland szolgálatba lép. 1625-ben Vallenstein Desz-
szau mellett megveri (1626). Újabb sereg
gel betör az osztrák örökös tartományokba. Magyarországba szorul, Bethlen Gáborhoz csatlakozik. Amikor azonban utóbbi békét
köt a császárral, török területre kénytelen menekülni. Rakovicza faluban (Bosznia) halt meg 1626-ban. Mikor halálát közeledni érezte, teljes hadi díszt öltött, két szolgájára támaszkodva várta a halálát. Kiváló hadszervező volt, aki újabb, meg újabb hadseregeket tudott hihetetlen rövid idő alatt előteremteni, de összeférhetetlen természetű, amellett katonáit ritkán látta el zsolddal, ellenben rászabadította a föld népére, úgy hogy rettegett ostora volt a 30-éves háború korszakának.
I. M i ksa baj o r v ál asztó fej e delem. Szül. 1578 ban Münkenben. V. Vilmos bajor herczeg fia. A jezsuiták neveltje. A protestánsokat gyűlölte. II. Fer- dinánd császár lelkes barátja. 1597 óta uralkodott. Országát, hadseregét jól szervezte. 1609-ben a katolikus ligának élére lépett. 1620-ban legyőzi a cseh ellenkirályt, V. Frigyes palatinus-őrgrófot a Prága melletti fehérhegyi csatában. Ezért kapta a palatinátust és a választói méltóságot. Va- lensteinnek ellensége, a fővezérlettől való letételét keresztülviszi. Megh. 1651-ben.
Okszenstierna Akszel gróf (Okszensérna). Szül. 1583-ban Fanőben (Upland). Tanulmányait német egyetemeken végezte. IX. Károly udvari apródja lesz. 1606-ban svéd követ Meklenburgban, majd svéd államtanácsos. Gusztáv Adolf alatt svéd kanczellár. Mint ilyen megköti Dániával és Oroszországgal a békét. Amikor Gusztáv Adolf a lengyelek ellen vonul, reá bízza országának kormányzását, később a breitenfeldi győzelem után maga mellé hívja Németországba és reá bizza a diplomacziai és hadszervezési ügyek vezetését. Gusztáv Adolf halála után (1632) ő a svéd hadseregnek fővezére. A protestáns unió (1633) elismeri vezérének. 1636-ban visszatér Svédországba, szervezi az alkotmányát és Krisztina királynőt bevezeti az állami ügyekbe. Amikor Krisztina lemond az uralmáról, X. Károlynak bizalmasa lesz. Svédországnak legkiválóbb államférfia. Meghalt 1654-ben.
Pikkolomini Oktávió herczeg. Szül. 1599. Előbb spanyol szolgálatba lép, majd Medicsi Kozmó ezredével II. Fer- dinándot segíti a fehérhegyi csatában (1620). 1627-ben Vallensteinhez csatlakozik. Később egyik megbuktatója. Váltakozó szerencsével küzd. 1648-ban császári tábornagy. Megh. 1656.
Ranczau Józsiás gróf. Szül.
ben. Okszenstierna kanczellár kísére
tében 1635-ben Párisba kei ült, amikor is XIII. Lajos felveszi hadseregébe. Flandriában és Németországban küzd. Arrasz ostrománál féllábát veszti (1640). 1643-
ban mégis ő lesz a franczia fővezér. 1645- ben németalföldi sikerei jutalmául franczia tábornagy lett. Mint ilyen 1647—48-ban elfoglalja az összes flandriai kikötőket. Megh. 1650.
Tilli János gróf. Szül. 1559-ben TiJ/i kastélyban (Brabant). Jezsuiták neveltje. Pármai Sándor alatt spanyol szolgálatba lép, 1598-ban császáriba. 1600- ban Magyarországban a török ellen küzd.
ben I. Miksa hívására bajor szolgálatba lépett. Szervezi a bajor hadsereget. A 30-éves háború kitörésekor a katolikus ligának tábornagyja lesz, megnyeri (1620) a fehérhegyi csatát. Majd Manszfeldet veszi űzőbe, de tőle és György Frigyes baden-durlahi őrgróftól Viszloknál vereséget szenved (1622), ugyanabban az évben azonban nemsokára legyőzi az utóbbit (Vimpfen), továbbá Braunsveig Keresztélyt (Hökszt és Stadtlón). Alsó Szászországban erőszakkal keresztülviszi a protestáns kézre került egyházi birtokoknak visszaszerzését. Lutter mellett megveri (1626) IV. Keresztély dán királyt, Vallensteinnal karöltve elfoglalja Slezvig-Holsteint és Jüt- landot s a dán királyt a lübeki béke (1629) kötésére kényszeríti. 1630 ban Val- lenstein visszalépése után ő a császár és liga hadainak főparancsnoka. Magdeburgot elfoglalja és felperzseli, de Gusztáv Adolftól vereséget szenved (Breitenfeld, 1631. 1632-ben a Leh melletti csatában halálosan megsebesül s néhány napra reá (ápr 20) Ingolstadtban meghal. Vakbuzgó katolikus volt, de erős fegyelmet tartott, katonáit akadályozta a rablásban, ami őt Manszfeld fölé emeli.
Turn Henrik Mátyás gróf. Szül. 1580-ban protestáns szülőktől. A törökök elleni háborúban kitűnt II. Rudolf császár alatt. Később a protestáns rendek élére lépett s kierőszakolta a híres felségleve-
Braunsveigi Keresztély, halberstadti püspök
eket az osztrák és cseh protestánsoknak védelmére. 1580-ban a protestánsokat üldöző II. Ferdinánd ellen a cseh fölkelés vezére. A fehérhegyi csatavesztés után Bethlen Gáborhoz menekült. Később Gusztáv Adolfhoz szegődött. Stokholmban halt meg 1640-ben.
Vallenstein Albrekt, Fríd- land herczeg e. A 30 éves háborúnak nagy hadvezére szül. 1583-ban Hermanicz- ban (Csehország) protestáns nemes családból. Korán árvaságra jut, a jezsuiták nevelik, de azért sohasem volt valami hitbuzgó katolikus. Nagyratörő, kapzsi ember volt. Első hadiszereplése II. Rudolf idejére esik a török ellen.. Mint kapitány visszavonul, gazdagon nősül, közben maga is örököl. Első neje halála után Harak grófnőt veszi el s maga is gróf lesz. 1618- ban Ferdinánd szolgálatába lép, mint ezredes. A fehérhegyi csatában nem vett részt, a maga költségén szervez hadat, de ezt drágán megfizetteti. Az 1620-ik évben száműzött cseh nemes családok birtokaiból 5 millió forint értékűt harácsol össze. Frídland herczege lesz. Császári engedéllyel önálló hadsereget toboroz (1625). Desszau mellett (1626) legyőzi Manszfel- det, 1629-ben Tillivel elfoglalja Meklen burgot, melynek herczege lesz, egyúttal a Balti-tenger és az Óczeán főparancsnoka. Elfoglalja Pomerániát (1628). De nemcsak a protestánsokat üldözi, hanem a ligistá- kat is elnyomja, Azért a választófejedelmek regenszburgi gyűlése (1630) II. Fer- dinándot arra kényszeríti, hogy őt a tőparancsnokságtól megfoszsza. Csakhamar azonban Ferdinánd — amikor Gusztáv Adolf diadalmasan előre tör — ismét reászorul. De nem bízik többé benne. Ez- időben Riseliő megkínálta Vallensteint a cseh koronával. Vallenstein magatartása, ismételt engedetlensége ellenségévé teszi a császári udvart, mely vesztére tör. Al- vezérei jórészét ellene ingerük. Vallenstein ugyan Pilzenben maga köré gyűjti tisztjeit, kik lakoma közben írásban is kötelezik magukat arra, hogy mellette kitartanak, de később nagyobb részük cserben hagyja. 1634 február 25-én Deverú százados leszúrja Égerben, miután a hozzá még hű maradt kevés alvezérét is lekaszabolták.
Vertjános gróf lovastábornok. Szül. 1600-ban, Büttgenben (Jülik). 1622-ben Spinola spanyol vezér csapatába lép, majd a liga szolgálatába. Fősikere a nördlingeni csatában volt, melyet lovasrohamával eldöntött. Ekkor lett altábor-
Pappenheim.
nagy és báró. Hires a párisi portyázása is. Később változó szerencsével küzdött. 1647-ben gróf lett. Megh. 1652.
V. V i l m o s h e s s z e n - k a s s z e l i tartományi gróf. Szül. 1602-ben. 1627-ben atyjától, Móricztól átvette az uralkodást. A protestantizmusnak lelkes harczosa. 1631-ben Gusztáv Adolfhoz csatlakozik. Jeles sereget szervez. A nördlin- geni csata után elveszti országát. Száműzetésben halt meg 1637 ben.
III. Z s i g m o n d lengyel és svéd király. Szül. 1566 ban mint III. János svéd király és Katalin lengyel herczegnőnek a fia. Báthory István halála után lengyel királynak választják (1587). Üldözte a protestánsokat. 1594-ben svéd király. Lengyelországban élt s a katoliczizmust pártolta, amiért a svédek letették s a protestáns IX. Károlyt választották királyuknak. Oroszországgal meddő háborút vívott. Meg. 1632.
Pappenheim Gottfrid Henrik gróf. Császári tábornagy a 30-éves háborúban. Szül. 1594-ben. Egyetemi tanulmányainak befejeztével nagy utazásokat tett. 1614-ben áttért a katolikus vallásra. Lengyel, majd bajor hadi szolgálatba lépett. 1620-ban a fehérhegyi csatában döntő szerepe volt. 1623—26 a vallon lovasság parancsnoka Lombardiában, 1626-ban elnyomja a felsőausztriai parasztlázadást. 1631-ben lényeges szerepe volt Magdeburg ostrománál. Tilli breitenfeldi vereségét jórészt ő okozta azonban heves kirohanásával Banér,Braun- sveigi György és Veimári Vilmos ellen küzd, majd Vallensteinnal egyesül. 1632-ben elesett alüczeni csatában.
A vcsztfál Ia i béke.
A meghatalmazottak küldőik nevében esküt tesznek a béke pontjainak megt irtására.
Endrei Zallii : A Világ Történelme IV. „Globus" müinlézcl. Budapest.
Franczia muskétások kivonulása.
ZSOLDOSOK.
Amíg a fejedelmeknek nem volt állandó nemzeti hadseregük, pénzen toborzott katonasággal védték meg az országuk határait, azokkal kísértették magukat hóditó utaikon. Zsoldot fizettek nekik, onnan a nevük. Hires zsoldos katonaság volt a németek „Landszkneht“-nek nevezett zsoldos népe. Ezen a néven ismerte őket az akkori Európa is. A hagyomány azt beszélte, hogy Miksa császár alakította meg az első landsz- kneht-csapatokat, az akkori idők dalnokai is őt dicsőítették érte.
Eleinte szervezetlen had volt s nagyobb jelentőségre csak V. Károly alatt jutott a Lanszknehtek „rendje“, mely egész a XVII. század közepéig fönnmaradt, bár az idők folyamán lassankint egészen átalakult. Landsz- kneht-eknek (vidéki szolgálatot tevő) hívták őket, mert az 1495-ben kelt császári rendelet úgy parancsolta, hogy a német birodalom vidékein toborozzanak belőlük csapatokat. Leginkább a paraszt s az alsóbbrendű városi nép állt be közéjük, bár gazdag polgárfiuk, sőt nemesek sem tartották szégyennek a landszkneht-csapatokban való szolgálatot. Így vezéreik közül
Frundszberg György, Sertlin Sebestyén és Manszfeld Ernő gróf nagyon előkelő születésűek voltak.
Ha a hadvezérnek fegyveres seregre volt szüksége, valamelyik kipróbált kapitányt kinevezte ezredesének s megbízta toborzó-levélben, hogy egy ezred landszknehtet hozzon zászlaja alá. Abban a levélben azt is megmondta: mennyi zsoldot fizet, ,hány lobogója lesz az ezrednek. Az ezredes pedig legjobb harczos barátait tette meg az ezred egyes csapatainak kapitányává, egyet pedig helyettesének, alezredesnek nevezett ki. Ugyanakkor dobosokkal járatta be az országot, akik mindenfelé kihirdették, hogy a jóravaló, makulátlan legények, akik a hadvezér harczi dicsőségében osztozkodni kívánnak, s saját ruhájuk, czipőjük, lándzsájuk, kardjuk ennek, vagy annak a kapitánynak a zászlaja alá. Aki hajlott a szóra, foglalót kapott az útra s nyomban a találkozás helyére indult. Ott aztán a strázsa- mester végigmustrálta őket s beírta a nevüket, aztán az ezredes előtt föl-landszknehteknek maguknak kellett ruháról, fegyverről gondoskodniok. így hát nem is volt egyenlő a ruházatuk, kiki a maga ízlése vagy szeszélye szerint készíttette. Az egyik gallért s kalapot viselt, a másik zekét s tollas kalpagot. A tarka, rikító szín volt a legkedveltebb. Azért is sokan fölhasitották kabátjuk ujját s a nadrágjukat « a hasadékba másszínű szövetet toldattak bele. Főfegyverük a hosszú lándzsa volt, vagy pika, vagy végül az alabárd. A pikásoknak azonkívül rövid kard, vagy kétélű csatabárd lógott az oldalukon s pánczéling, pánczélos sisak védte őket.
viselt, könnyű pánczélt és sisakot.
Az arkébuziroknak fölszerelése persze az idők során többszörösen megváltozott. A számuk folyton nőtt, úgy hogy a nehézkes pikásokat végül teljesen kiszorították. A gyalogosokon kívül a landszkneht-seregeknek lovasaik is voltak: dragonyosaik. Ezek tulajdonképen pikások, vagy muskétások voltak, s ennek megfelelően majd lovon, majd gyalog kellett harczolniok. A lőfegyver tökéletesítésével nagy figyelmet fordítottak a tüzérségre. Ezeknek a fegyverei a cső hosszasága és nyílásának nagysága szerint nagyon különböző volt s a szerint nevezte is el őket a landszknechtköltészet. Így volt köztük kígyó, fülemile, énekesnő, mezei kígyó, mozsár, orgonaágyú stb.
Jó időben a landszknehtek rendszerint a szabadban tanyáztak, ahol táboruk volt. Hatalmas négyszögben egymás mellett táboroztak a csapatok, az ezredek. A tisztek sátrakban laktak, a közkatonák apró kunyhókat építettek maguknak szalmából s deszkából. Egyben egyben ketten-négyen is meghúzták magukat, velük laktak az asszonyok, szeretőik, gyerekeik, kutyáik.
Néha körülülték a markotányos bódékat s kártyáztak. A porkoláb dolga volt úgy-ahogy rendet tartani közöttük. Gyakran szekértáborral vették körül a táborhelyet. A velük vitt szekereket kettős-hármas sorokban állították szorosan egymás mellé s lánczokkal kötötték őket össze. Csak itt-ott maradt nyílás, ott azonban őrök álltak.
Csak lassan mozogtak előre, mert mindegyik ezred roppant tömegű málhát vitt magával, r ” Egy-egy kocsin gyakran tiz asszony is ült ugyanannyi gyerekkel. A kocsik körül a legtarkább összevisszaságban haladtak az egyes csapatok. Csata előtt a dobok riadót ütött tek, a landszkneh- tek erre a tábor előtt csatarendbe sorakoztak, csapat csapat mellé. Virágzásuk idején ilyenkor a csapatok le is térdeltek s imádkoztak, vagy daloltak.
A csatát rendszerint valamelyik úgy
nevezett „elveszett csapat“ kezdte meg. Így hitták a legmerészebb bajtársaikat. Ezek voltak a legkitűnőbb katonák, csak utánok nyomultak a többiek. Ha győztek s a győzelemmel talán valamely város is birtokukba jutott, bő zsákmány kárpótolta őket fáradtságukért. Némelyikük, aki még csak nemrég rongyokban járt, ilyen győzelem után gazdag ruhában pompázott s nem egynek a zacskója duzzadt az aranytól. De hírhedt dorbézolásaik közepette épp oly hamar el is olvadt a kincs, mint a hogy jött
A milyen vígan éltek azonban a landszknehtek békében-háborúban: ép oly szomorú volt a zsoldból elbocsátott landszkneht sorsa. Az ilyenek gyakran csapatostul koldulva, lopva-fosztcgatva vonultak falvakon, városokon át, valóságos ostorai voltak az országnak, amíg új gazdájuk nem akadt, vagy míg nyomorultul el nem pusztultak. Nem csuda, ha sok fejedelem alattvalói védelmére szigorúan megparancsolta hivatalnokainak, hogy e kóbor landszknechteket elfogják s fegyverestül, czókrnókostul a legközelebbi bíróságnak adják át.
z£.z.r_f.^-;rfU -0/3.
'*'**’ /í*^**^? L*“ '* r* ■ *" '■*— /•*■»
Wallenstein tisztiéinek nyilatkozata.
Aláírása annak a ne^yvcnkilcncz tesztnek, aki Io34»ben január 12 én éjjel a lakoma után Wallenstein na k hűséget és odaadást esküdött
Ez hű sokszorosítása az eredetinek, melyet Warmbrunnban a Saffgottsi levéltárban őriznek.
ANGLIA A STUARTOK ALATT. KROMVELL.
A Burbon ház nagyságának megalapításához nemcsak a spanyol és az osztrák ház megalázása járult hozzá, hanem a Stuartoknak tehetetlensége is, akiknek uralma alatt Anglia ismét lebukott arról a magaslatról, melyre Erzsébet helyezte.
Erzsébet halála után Stuart Mária fiát, IV. Jakab skót királyt kiáltották ki I. Jakab néven Anglia királyává (1603—1625). Az első Stuartnak egyénisége tele volt hibákkal, erénye annál kevesebb volt. IV. H e n r i k gúnyosan Jakab mesternek nevezte, S z ü 11 i pedig azt mondta róla, hogy ő a legbecsületesebb őrült, akit valaha ismert.
I. Jakab teljesen elejtette Erzsébet protestáns jellegű külpolitikáját. Nem működött együtt IV. Henrikkel, ellenben kereste a spanyol barátságot. Nemtörődömségére jellemző, hogy vejének, V. Frigyes palatínus választónak, tönkremenetele őt teljesen hidegen hagyta. .
Befelé a királyok isteni jogát akarta érvényesíteni. A katolikusok tőle, mint Stuart Mária fiától, emberségesebb bánásmódot reméltek. Jakab azonban föntartotta az ellenük hozott törvényeket, mire a katolikusok 1603-ban kétszer is összeesküdtek, de sikertelenül.
1605-ben volt aztán a lőpor-összeesküvés.
Néhány órával a parlament megnyitása előtt az egyik katolikus főúr a következő, névtelen levelet kapta:
„Tanácslom önnek, ha kedves az élete, mentse ki magát s ne jelenjék meg a parlamentben, mert isten s az emberek meg akarják büntetni a századnak ezt a szenyét. Mire ezt a levelet elégeti, a veszedelem elmúlt. “
Az illető főúr átadta a levelet a minisztereknek, akik nem akartak rá hederíteni, de a király megsejtette, hogy a parlament légberöpítéséről van szó. Megvizsgáltatta tehát a parlament alatt levő pinczéket, ahol 36 zsák lőport találtak, melylyel a parlamentet s a királyi családot légbe akarták röpíteni. Egyik összeesküvő, akit elfogtak, a kínpadon megnevezte társait, akik — valamennyien katolikusok — szörnyű kínzások közt pusztultak el. Anglia még ma is megüli a lőpor-összeesküvés fölfedezésének napját, november 5-ét.
Ez összeesküvés fölfedezése után megkezdődött a katolikusok üldözése. Nem volt szabad Londonban lakniok, onnan legalább 15 kilométernyire kellett lennie a lakásuknak és attól messzebb, mint 7 kilométernyire csak 4 hivatalnoktól aláírt engedelemmel volt szabad távozniok. A közhivataloktól eltiltották őket; nem lehettek orvosok sem, sem pedig sebészek, ügyvédek vagy bírák. Vegyes házasságnál a katolikus fél nem tarthatott igényt házastársa vagyonára. Lakásukba a hatóság bármikor behatolhatott s 1605-ben külön meg kellett esküdniök, hogy a királyt megvédik minden összeesküvés ellen és meg kellett tagadniok azt a tant, mely szerint az olyan fejedelmet, akit a pápa kiátkoz, alattvalói letehetik.
Jakab a puritánokat is kegyetlenül üldözte. A katolikusokat azért üldözte, mert tagadták egyházi fönhatóságát, a puritánokat pedig azért, mert félt köztársasági hajlamaiktól. Be akarta hozni az anglikán vallást Skócziában, de ezzel kudarczot vallott (1617). A puritánok, hogy hóhéraiktól megmeneküljenek, 1618-ban kivándoroltak Amerika Messzecsuszetsz államába. Ők vetették meg alapját az Amerikai Egyesült Államoknak A takarékos Erzsébet csak ritkán vette igénybe alattvalóinak a pénztár- czáját s így a parlamentet is csak ritkán kellett összehívnia. Jakabot kicsapongásai adósságokba döntötték. Háromszor hívta össze a parlamentet, de az mindannyiszor megtagadta tőle a pénzt, mert csak az esetre volt hajlandó az adót megszavazni, ha Jakab előbb megígéri, hogy jogait tiszteletben tartja. Jakab azt kívánta, hogy előbb szavazzák meg a pénzt. Mindkét fél csökönyös volt. Hiába küldött Jakab 1614-ben öt képviselőt a tauerbe, nem tudta megtörni a parlament ellenállását.
Gyöngesége föl bátorította az ellenzéket. Azt hirdette, hogy a királyokat az isten rendelte az országok élére s a törvény fölé s a hatalmat mégis kegyenczeinek engedte át. Előbb Ralé fiát, S z e s z i 1 Róbertét tette meg miniszternek, akit S z a l i s z b ö r i grófjává nevezett ki; utána 1612-ben egy fiatal skót, Karr Róbert következett, akit Szomerszet grófjának tett meg s mikor erre rábizonyították, hogy egy volt barátját megmérgezte, a szellemes és deli V i 1 y e r s z György foglalta el a helyét. Ez két év alatt Bökinghem márki, fótengernagy, az öt kikötő kapitánya s végül a hármas királyság méltóságainak, hivatalainak és jövedelmeinek teljhatalmú osztogatója lett (1615).
Bökinghem rövid idő alatt roppant vagyont gyűjtött, melyet aztán két kézzel szórt. A király mindenben szabad kezet hagyott neki. A parlament nem adott pénzt: eladták tehát az udvari méltóságokat, a bírói hivatalokat; új czímeket teremtettek, hogy azokat pénzért eladhassák; ártatlanokat pörbe fogtak, hogy elkobozhassák vagyonukat: A nagy B é k n, aki akkor kanczellár volt, tiltakozott ez ellen, mire a lordok kamarája börtönre és 40.000 font sterling pénzbüntetésre Ítélte (1621). A király 1616-ban eladta az országgyűlésnek 2,728.000 forintért Briel, Vliszingen és Ronne- kensz városokat, melyeket a szövetkezett államok adtak zálogba Erzsébetnek.
Jakab mindezen erőlködése daczára a kincstár mégis üres maradt.
Erre Jakab ismét a parlamentre szorult. Hivatkozott a német protestánsok bajára és összehívta a parlamentet, de az csak úgy akart pénzt megszavazni, ha Jakab előbb a nemzet sérelmeit orvosolja. A király erre szétkergette a parlamentet (1622).
Jakab most arra gondolt, hogy fiát egy spanyol infánsnővel házasítja össze s e házasság révén fog pénzhez jutni. Ezt a tervét azonban meghiúsították Bökinghemnek a botrányai. A házasság elmaradt s a remélt szövetség helyett háború következett a két ország közt (1623).
Jakab végre mégis kénytelen volt a parlamentjével megalkudni, hogy pénzre tehessen szert. Megadta a parlamentnek az adó kivetésének, hová- forditása ellenőrzésének a jogát, eltörölte a kizárólagos szabadalmakat és kénytelenségből elismerte a személyes szabadságot. Kevéssel utóbb meghalt Jakab (1625 ápr. 1).
Jakab iró is volt. Fő munkái a „dauni bazilikon“ s „a szabad mcnar- kiák igazi törvénye“. Jakab ebben kijelenti, hogy csakis a király parancsol, az alattvaló pedig engedelmeskedni köteles; hogy a király isteni jogon uralkodik s hogy őt a Mindenható a törvény fölé helyezte. Amit pedig a király itt irt, azt a papság vallási tételnek hirdette ki s 1606-ki egyházi törvényeiben föltétien engedelmességet ajánlott az alattvalóknak.
Ám Jakab kényurasági elveit nem tudta a gyakorlatban érvényesíteni. Mialatt azt hirdette, hogy a királynak korlátlan a hatalma, tényleg rá volt utalva a parlamentre, mert nem volt pénze. A közvélemény sem támogatta a király elveit; megszokta, hogy a szabadságról vitatkozzék s csakhamar a forradalomhoz jutott.)
Jakabot I. Károly (1625—1649) követte. Anglia sokat várt erkölcsös, komoly, tanult, új királyától. Modorával lebilincselte az udvaronczokat, a népnek pedig tetszett.
De az általános öröm gyorsan lelohadt, mikor látták, hogy Bökinghemet tünteti ki bizalmával s az új királyné csak katolikusokkal veszi magát körül.
I. Károly különben is a politikai jog alapkérdéseiben ellentétben volt népével. Apja korlátlan hatalomra oktatta. Károly szerette alattvalóit, de a saját érdekükben nem adott nekik szabadságot. Elfelejtette, hogy a közszabadságokat a két rózsa harcza, a vallásháborúk s a II. Fülöp elleni háborúk, melyekben Anglia létéről volt szó, korlátolták. Ily veszedelmek láttára a nép átengedte a korlátlan hatalmat a királyának, de most, hogy ezek a bajok elmúltak, az angol nép vissza akart térni a hajdani kormányzathoz.
Az Erzsébet és Jakab alatt meggazdagodott polgárság akkor szerette meg a szabadságát, mikor hitelezője lett a nemességnek és koronának. Érezte fontosságát az államban, többsége volt a képviselő-kamarában, ura volt a tőkének. Természetes tehát, hogy most részt kért a hatalomból is. Törekvésüket a mindinkább terjedő puritánizmus is táplálta. VIII. Henrik és Erzsébet gazdagon ellátóit hivatalos egyházat teremtettek, mely a király irányában föltétlenül engedelmes volt. De ez a papság nem tudta kielégíteni azokat, akik a szentirásból csupán csak a papság szegénységét s jámborságát akarták kiolvasni, továbbá a próféták korholását a 'zsarnokságról, az új egyház bálványimádó szokásainak elitélését. A vallási és politikai szabadságokat keresők csakhamar találkoztak s forradalmat idéztek elő.
I. Károly eleinte (1625—1629) a parlamenttel akart uralkodni.
1629 —1640-ig parlament nélkül kormányoz.
1640—1648-ig megtámadja a parlamentet, de az legyőzi.
Az elkerülhetlen küzdelem már az első napokban kitört. Az eddigi szokás ellenére a parlament csak egy évre szavazta meg az adót. Károly erre föloszlatta a parlamentet.
1626-ban a király pénzt kért s válaszul a parlament elsorolta a nemzet sérelmeit s vád alá helyezte Bökinghemet. Károly, hogy kegyenczét megmentse, ismét föloszlatta a parlamentet, kimondotta a hadi állapotot s a haditörvényszék segítségével akart a megrémült nemzettől pénzt kicsikarni.
Hogy Károlyt népszerűvé tegye, Bökinghem hadat üzentetett a fran- cziáknak s a protestánsok segítségére hadihajókat küldött La Rosell alá. De ez a kísérlet balul ütött ki (1627). Károly .ekkor, hogy az általános elégületlenséget lecsendesítse, ismét összehívta a parlamentet. De Böking- hem kudarcza merészszé tette a képviselőket. Tiltakoztak az adók jogtalan kivetése ellen s megvádolták Bökinghemet. Károly szétkergette a
Angol jelmezek.
parlamentet, de ekkor egyik ellensége 1628-ban meggyilkolta Bökinghemet. A következő évben a parlament újabban körvonalazta a nemzet jogait. A király elfogadta az országgyűlésnek azt az előterjesztését, mely szerint a kamarák beleegyezése nélkül nem vethetett ki adót, bármelyik alattvalóját csakis törvény alapján fogathatta el, haditörvényszéket pedig többé nem volt joga kinevezni.
Károly azonban már néhány hét múlva ismét széjjelkergette a parlamentet s a merészebb képviselőket börtönbe dobatta. Károly ekkor L á d érseket és V e n t v ó r s z t , az ellenzéknek egyik vezérét, nevezte ki miniszternek, aki most már Riseliő szerepét akarta játszani Angliában.
Károly 11 évig nem hívta össze a parlamentet (1629—1640). Hogy ezt tehesse, takarékoskodnia kellett. Sietett tehát kibékülni a francziákkal és a spanyolokkal s távol maradt a szárazföldi vallásháborútól. Külföldön azért nem is volt neki semmi súlya, de országában is gyöngének bizonyult Már a saját palotájában is két párt küzdött a hatalomért, a királynéé s a minisztereké, akik hallani sem akartak a katoliczizmusról s Henriett királyné ármánykodásairól. Károlynak sok baja volt velük.
Károlynak gyönge uralma azért mégis zsarnoki volt. Behozta a törvénytelen hajópénzt (1634); az udvar ellenségeit pedig ítélet nélkül elcsu- katta a csillagémara vagy Ventvorsz elnöklete alatt a jorki tanács. Lád kegyetlenül üldözte a szakadárokat. Így L e i t n doktort egy röpirat miatt megkorbácsoltatásra és füle levágatására ítélték. A hóhér azután beszakiíotta az orrát is, s tüzes vassal bélyegezte meg. Ugyanígy járt P r i n ügyvéd, B a s z t v i k é s B ö r t n miniszter. Az üldözések csak gyarapították a szakadárok számát. Prin így szólt a néphez a vérpadon: „Keresztények, a ti szabadságotokért halunk meg. Őrizzétek meg jól, legyetek szilárdak, különben gyermekeitekkel együtt örökös szolgaságba sülyedtek.“
Az Amerikába való kivándorlás rohamosan nőtt, ezer meg ezer ember szakadt el a hazától. A puritánok 1621-ben Amerikában megalapították Nyu-Hampseir és Mén gyarmatokat. A kormány most megtiltotta a kivándorlást a puritánoknak. K r o m v e 11, aki már a hajón volt, e parancsra visszatért, mások azonban mégis kivándoroltak s 1637-ben Konnektiköt, Rod Eilend és Proveidensz gyarmatokban szervezkedtek.
A Hampden pöre (1636) fölvilágosíthatta volna a királyt és minisztereit. Kromvell tiltakozott a hajópénz ellen, a nép pedig ujjongva hallgatta szavát. De a miniszterek nem hallgattak a közvélemény szavára. Strafford (Ventvorsz), Irland alkirálya, állandó hadsereggel tartotta féken a szigetet, míg Lád oly rettenetesen üldözte a puritánokat, hogy egész Anglia végre is látszólag meghódolt az uralkodó vallásnak. Lád a skótokra s rá akarta kényszeríteni a katolikus szertartást. Edinburg föllázadt (1637), de a király nem engedett. Ekkor a preszbiteriánusok „kovnent“ neve alatt vallási és politikai szövetséget létesítettek, melynek csakhamar több tagja volt, mint amennyit egész Skóczia lakossága kitett (1638). Károly 20,000 emberrel indult ellenük, de nem merte őket megtámadni s így beleegyezett Lád egyházi szertartásainak az eltörlésébe.
Károlynak ez az engedékenysége a királyi hatalomnak súlyos veresége volt. Károly ismét összehívta a parlamentet, mely addig, míg a nemzet sérelmeit nem orvosolja, a királytól minden segélyt megtagadott; ellenben követelte, hogy a király minden három évben összehívja a parlamentet, hogy biztosítsa a választások s viták szabadságát és biztosítsa a politikai szabadságot is. Erre föloszlatták a parlamentet. De a skót testvérekkel rokonszenvező angol hadsereg inkább szétszaladt, semhogy ellenük küzdjön s így Lád kénytelen volt Jork felé visszavonulni (1640). A király kardot rántott, de nem volt pénze a háborúhoz s így Károly ötödször is kénytelen volt összehívni a parlamentet, mely minden hibája daczára is örökre biztosította magának a nemzet háláját, mert alkotmányos kormányt adott neki.
I. Jakab.
Sekszpir szülőháza.
A HOSSZÚ PARLAMENT, AZ ANGOL KÖZTÁRSASÁG.
Károly kénytelen volt meghazudtolni a rendszert, melyet 11 éven át követett s beismerni a maga tehetetlenségét. A parlament igazságot tehetett volna, de a soká elnyomott szabadság megtorlást akart s túllőtt a czé- lon. Magához ragadta a hatalmat, minden hivatalt a nép embereivel töltött be, eltörölte a kivételes törvényszékeket, vád alá helyezte S t r a f f o r d grófot, akinek pőre tulajdonképpen a királyság pőre volt.
Strafford a veszedelemben nagynak mutatkozott, tizennyolcz napon át egyedül védte magát 13 vádló ellen. Azt igyekezett bizonyítani, hogy nem fölségáruló, ellenben bevallotta a maga tökéletlenségét és gyöngeségét s a heves támadásokra méltóságteljes szerénységgel válaszolt. Csak három nappal a tárgyalások előtt engedték meg neki, hogy mentő tanukat bejelentsen, ezek a tanúi pedig mind Irlandban voltak. Folyton a jogaira hivatkozott vádlóival szemben s így szólt:
— „Azt hiszem, épp oly jogom van az életem megvédéséhez, mint másoknak a megtámadásához“.
A lordok háza fölmentette volna, de a képviselőház törvényen kívül helyezte az elfogatási biliéi s csak Károly menthette volna meg azzal, ha
.. K.irolv. Angii.i knAh?..
nem szentesíti a bilit. Strafford gyönyörű levelet írt neki, melyben föláldozta magát s Károly elfogadta az áldozatot, aláírta a halálos ítéletet. A tauer parancsnoka kérte, üljön kocsiba, hogy a nép ne bánthassa, de Strafford gyalog hagyta el az épületet. A vérpadon így szólt: „Kívánom, hogy ez az ország boldog legyen. De könyörgöm mindenkinek, aki most szavamat hallja, vizsgálja meg komolyan, hogy egy királyság újjászervezésének véres betűkkel kell-e a történelemben feljegyezve lennie. Gondolkozzatok ezen, ha hazatértek“. Majd lehajtotta fejét a tőkére s maga adta meg a jelt (1641 máj. 27). Lád érseket is börtönbe vetették, de csak négy évvel később végezték ki.
Az irlandiak most föllázadtak s 40,000 angol protestánst gyilkoltak meg. A királyné ármánykodásai gyanússá tették a királyt is. Amikor ez Skócziá- ban meg akarta lepni a konvent főnökeit:A rdsilt és Hamilton t, a nép meg volt győződve arról, hogy az udvar ellene tör. Mikor a parlamenttől segítséget kért az írek elnyomására, a képviselők keserű hangon sorolták föl a nemzet sérelmeit. Ugyanakkor a skótoknak 300,000 font sterlinget szavaztak meg jutalmakra s kártérítéskép és törvényjavaslatot hoztak be, mely szerint a parlamentnek jogköre kiterjed a hadsereg szervezésére s a vezérek kinevezésére is.
Károly államcsínynyel akarta visszaszerezni a hatalmát. Megjelent a parlamentben s személyesen akarta letartóztatni az ellenzék vezéreit. De a kamara nem adta ki a képviselőket, mire a király elhagyta Londont (1642), hogy megkezdje a polgárháborút.
A főváros, nagy városok, a kikötők, de a hajóhad is a parlament pártján volt, míg a nemesség legnagyobb része a király mellé állt. Északon és nyugaton a királyiak vagyis a lovagok; a központban, keleten és délkeleten a parlamentiek, más nevükön a „kerekfejüek“ voltak többségben.
Eleinte a király volt fölényben. A király Notinghemből a nyugati tartományokba vonult, hogy önkénteseket táborozzon. Útjában találkozott ugyan a parlamenti hadsereggel, de nem támadta meg, hanem London ellen indult. E s z e k s z gróf, hogy a királyt feltartóztassa, véres, de eldöntetlen csatát kezdett 1642 okt. 24-én Edshill mellett. Károly erre Oksz- ford felé vonult vissza s ott akarta bevárni a segítséget, melyet a királynénak kellett volna Hollandiából hozni.
A következő hadjárat elején a parlamenti csapatok mindenütt vereséget szenvedtek. De a képviselők kettőzött erővel szervezték seregeiket. Kro m ve 11 Olivér, aki akkor emelkedett ki a homályból, a keleti tartományokban a farmerek (földbérlők) fiaiból s a kisgazdákból mintaszerű lovascsapatokat szervezett, melyek hősiességükkel tűntek ki. Károly ostrom alá fogta Glósztert, de az oly szívósan védekezett, hogy a parlament ezalatt minden erejét egyesítette. Esszeksz közeledtére Károly visszavonult, de Nyubörinélj megállt, hogy elvágja a gróf visszavonulási útját. A parlamentiek heves küzdelem után elmenekültek s most már ünnepélyes szövetséget kötöttek a skótokkal. A király viszont az íreket hívta segítségül.
A parlamentben, melynek különböző pártjai a király önkényuralma ellen egyesültek, két párt volt az uralkodó: a preszbiteriánusok, akik eltörülték ugyan a püspöki szervezetet az egyházban, de meg akarták tartani az eddigi rendszert az államban, s a függetlenek, akik sem a főranguaknak, sem a papságnak előjogait nem akarták elismerni és a leghatározottabban visszautasították a király politikai és vallási fönhatóságát egyaránt. Ez utóbbiak élén állt Ludló, Van, Hazlerig, fővezérük pedig Kromvell Olivér volt. Ez utóbbiban számos oly tulajdonság egyesült, melyek segítségével csakhamar rendkívüli befolyást tudott a pártjára saz országra is gyakorolni. Ilyenek voltak: az ő vallásossága, bizalomgerjesztő fellépése s az az ügyessége, melylyel a világi kívánságokat és sérelmeket a hit ügyével kellő kapcsolatba tudta hozni. Nem kevéssé tudott hatni azzal is, hogy mindenben az egyenlőség hívének vallotta magát.
A királyiak sem voltak teljes egyetértésben. Így Károly kénytelen volt a parlamentet, melyet ő a maga híveiből alakított, ismét elnapolni.
Az új hadjárat 1644-ben nagyon élénken indult meg. A királyi hadsereget, mely R ó b e r t herczeg vezetése alatt állt, Marszton Mur mellett (jul. 2) teljesen megverték. E nagy győzelmet Kromvell lángeszének és lovasai szívósságának tulajdonították. Délen a preszbiteriánus tábornokok: Ess z e k s z é s V a l l e r egyik csatát a másik után vesztették el. Skóc iában a királypártí M o n t r ó z gróf irlandi hadaival győzelmet győzelemé aratott. A király ismét London ellen indult, de Kromvell megverte Nyuböri mellett.
Kromvell győzelmei a függetleneket, akik a parlamentben kisebbségben voltak, merészebbeké tették. A hires lemondási biliéi kizárták a képviselőket a közhivatalokból. Esszeksz gróf lemondott s utóda a független F e r - f e k s z lett, Kromvell bizalmas hive.
A függetlenek egyébként gyorsan cselekedtek. Nézbi mellett (1645) megverték az utolsó királyi sereget is és ekkor Károly elkobzott holmijai között bizonyítékokat találtak arra, hogy — daczára annak, hogy tagadta — idegen segítséget akart igénybe venni. Ugyanakkor Montrózt is megverték a skótok. A kétségbeesett király a skót táborba menekült, ahol a franczia konzul menedéket remélt a számára, de a skótok 400,000 font sterlingért kiadták a parlamentnek (1647).
A győzelem után a preszbiteriánusok és függetlenek közt ismét kitört a viszály. Előbbiek a parlamentben, utóbbiak a hadseregben voltak az urak s így e két párt közt tört ki a háború. A parlament haza akarta küldeni a csapatok egy részét, mire a hadsereg valóságos parancsokat küldött a parlamentnek, melyeket ez erélyesen visszautasított.
A két párt mindegyike magának követelte a királyt. A hadsereg egyik csapata erőszakkal elvitte menhelyéről, ahol a parlament őrizetére volt bízva. Kromvell tárgyalt vele, de a király nem volt őszinte. A királynéhoz irt levelében azt mondja, ne törődjék vele, bármily engedményeket tesz is: annak idején tudni fogja, hogy bánjon ezekkel a legényekkel. Kromvell elfogta ezt a levelet s attól fogva a királynak vesztére tört. Károly, akit Kromvell megfenyegetett, megszökött Veit szigetére, mire pártja ismét fegyvert fogott, de Kromvell megverte őket Velszben, míg Ferfeksz London közelében aratott győzelmet fölöttük, sőt a skótokat is tönkre verte Preszton mellett.
Ezalatt a preszbiteriánusok tárgyalni kezdtek a királylyal s a parlamentben kimondatták, hogy a király engedményei alapján meg lehet kötni a békét. Kromvell erre Veit szigetén elfogatta a királyt s a parlamentből valamennyi preszbiteriánust kizárta, úgy hogy összesen 80 képviselő maradt, persze csupa független párti.
A királyt vád alá helyezték. Bradszló János volt a törvényszék névleges elnöke, tényleges feje azonban Kromvell. A király nem ismerte el biráinak illetékes voltát, de ezek mégis elítélték s a holland követ közbelépése daczára lefejezték. Hidegvérrel lépett a vérpadra, csak a Strafford-pörben mutatott gyöngeségét sajnálta.
— „Isten őrizz, hogy panaszkodjam. Az igazságtalan Ítélet, melynek végrehajtását Straffordon megengedtem, íme megtorlását nyeri egy másik igazságtalan ítéletbenlf (1649 febr. 9).
A függetlenek kikiáltották a köztársaságot. Skóczia azonban tiltakozott ez ellen; eszébe jutott, hogy a Stuartok skót eredetiek s Károly kivégeztetésének hírére legidősebb fiát, II. Károlyt Skóczia, Anglia, Franczia- ország s Irland királyává kiáltották ki. Kikötötték azonban, hogy a király ismerje el a „kovnentet“ Károly nem fogadta el ezt a föltételt s Franczia- országba ment anyjához, Henrietthez, hogy onnan csatlakozzék a királypárti írekhez.
A parlament erre kinevezte Kromvellt Irland kormányzójává, aki 57,000 emberrel át is kelt Irlandba. Döblin mellett szétverte a király pártiakat, elfoglalta Drogeda városát s leölette a helyőrségét, de még a templomba menekült ezer lakost is; ez a szörnyű jelenet megismétlődött Vekszfordban is (1649). Ez a vérlázitó kegyetlenség a végsőkig fölbőszitette az íreket. Kilkenni és Klonmell oly szívósan védekezett, hogy Kromvell tisztességes elvonulást volt kénytelen lakóinak biztosítani (1650). A skótok sikerei Krom- vellt Angliába való visszatérésre bírták.
A döblini vereség után Károly nem szállhatott partra Irlandban s újra kezdte a skótokkal való alkudozást. Előbb karddal próbálta meghódítani őket. Montróz gróf 1200 emberrel kötött ki Skócziában, de a preszbiteriá- nusok megverték és halálra Ítélték. Károly most már elfogadta a skótok föltételeit s elindult Hágából, hogy a fölajánlott koronát átvegye.
A függetlenek fölismerték a nagy veszedelmet s visszahívták Kromvellt, aki 16,000 kipróbált harczossal keltát a Tyűd folyón. L e s z l i Dávid skót tábornok — bár számra nagyobb volt a serege, — nem akart vele csatába bocsátkozni, ki akarta fárasztani az angol hadsereget, de a preszbiteriánus miniszterek kényszeritteték, hogy támadja meg Kromvellt. A dömberi csata azonban elveszett; 3000 skót elesett, 10,000 a tüzérséggel együtt foglyul esett Edinburg és Leidsz kardcsapás nélkül nyitotta megkapuit Króm veil előtt (1650).
Ez a vereség többet ért Károlynak, mint egy győzelem. Mert a skót pártok kibékültek s II. Károly lobogója alatt egyesültek a preszbiteriánusok, mert hittek az őszinteségében, a rojalisták pedig azért, mert bíztak abban, hogy Károly, ha az ország a kezében lesz, a régi rendet fogja visszaállítani. 1651 jan. 1-én Szkonban ünnepélyesen megkoronázták.
Károly most már Anglia ellen indult seregével. Félrevezette Kromvellt, délnek fordult, majd hirtelen London ellen indult. De az angol királypártiak nem mozdultak, Kromvell pedig 40,000 emberrel sietett eléje s Vorcseszter mellett teljesen szétverte seregét. Skóczia is le volt hát verve, mint Irland.
A forradalom győzött az országban s a forradalmi párt most külhábo- rura készült és Pedig Hollandia ellen. A hajózási akta (1651 okt. Aegye- nesen a holland kereskedelem ellen irányult, mert szerinte afrikai, amerikai vagy ázsiai árut csak angol hajón volt szabad bevinni Angliába, de különben is csak oly tehet hajókat bocsátott be az angol kikötőkbe, melyek annak az országnak áruit hozták, melynek lobogója alatt vitorláztak. Ez a törvény vetette meg Anglia tengeri kereskedelmének alapját s tönkretette a holland tengeri kereskedelmet. A hollandok tiltakoztak, majd fegyverhez nyúltak,az angolok is követték példájukat. B 1 e k angol tengernagy legyőzte Dover közelében a holland hajóhadat, melynek élén Vitt és Reuder állt (1652.) Később a holland T ro m p is vereséget szenvedett 1654-ben- A két köztársaság végre békét kötött, mert megijedt a veszedelemtől, mely az orániai háznak a Stuartokkal való házasságából származott.
Kromvell föloszlatta a parlamentet s diktátornak kiáltatta ki magát. A hadsereg s a közvélemény mellette volt, a parlament föloszlatása tehát könnyű volt, annál is inkább, mert az már nem képviselte többé a nemzetet, hanem csupán egy pártot. A parlament új, Kromvell iránt ellenséges törvényt akart hozni, mire Kromvell megjelent a parlamentben, heves szemrehányást tett a képviselőknek, majd katonáival kilökette őket. Azután hirdetést ragasztatott az épületre, melyen ez állt: „E ház bérbeadó. “ (1653 ápr. 30.)
Jóravaló, de jelentéktelen emberekből új parlamentet hitt össze, de az új képviselők is kormányozni akartak, mire szétkergette őket s 1653 decz. 26-án diktátornak kiáltatta ki magát. Korlátlan hatalma volt: 50000 hű s fegyelmezett katona állt mögötte.
ANGLIA MINT NAGYHATALOM KROMVELL ALATT.
KROMVELL MINT ANGLIA URA.
Kromvell folytatta a parlament munkáját Iriandban. Veje s utóda a parancsnokságban E i r t o n meghódította a sziget háromnegyed részét. A lázadók vezére K 1 a n r i - k a r d általános fegyverletételt javasolt, de L u d I ó, aki Eirton korai halála folytán főparancsnok lett, nem akart alkudozni. Kényszeritette a fölkelő vezéreket, hogy egyenként tegyék le a fegyvert s 1652-ben egész Irland az angolok hatalmában volt. Iszonyúan bántak vele. Sok nemest végeztek ki, 40,000 tisztet s katonát meg kellett fizetniök a háború költségeit. A spanyoloktól elvették Jamai- kát, épp úgy Dünkerket is.
Kromvell — akárcsak előtte Erzsébet királynő — a protestánsok védője lett. Maga a pápa is annyira félt tőle, hogy a katolikus fejedelmeknek türelmet javasolt, mert Kromvell kijelentette, hogy ha a protestánsokat bántják, az Angyal-várat fogja bom- báztatni. De kormányzata, mely kifelé nagygyá tette az országot, belül pedig helyreállította s föntartotta a rendet, még sem tudott gyökeret verni. Egész sereg összeesküvést szőttek élete s kormánya ellen, igaz,
Angol ezüstpénz Kromvell idejéből.
Angol ezüstpénz Kromvell idejéből.
száműztek, családjukat Amerikába vitték. A nagybirtokosok vagyonát teljesen elkobozták, a többi birtokos közül azokat, akik a parlament ellen fegyvert fogtak, kétharmadrészben, s azokét, akik nem fogtak fegyvert mellette, egyharmadrészben.
Skócziában a parlament és Krom- vell akaratát M o n k hajtotta végre. Meghagyták törvényeit, vallását, sőt nemzeti létét is.
Anglia egyszerre nagyhatalom lett, s Kromvell mint egyenlő fél tárgyalt Európa leghatalmasabb uralkodóival. A spanyolok könyörögtek szövetségéért, a franciákkal (1655) meg is kötötte. A legyőzött hollandoknak hogy sikertelenül, mert az ország nem azonosította magát az összeesküvőkkel, de azért maga is mulandónak tartotta Kromvell hatalmát. Kromvell 1658 szeptember 3-án halt meg 55 éves korában.
Kromvell Olivér fia, R i k ár d lett az utóda, de annak néhány hónap múlva le kellett mondania (1660). Roppant fejetlenség támadt. Parlament s hadsereg harczolt a hatalomért. Végre is M o n k György vetett véget az áldatlan küzdelemnek, még pedig a királyság visszaállításával. Óvatosan fogott a munkához. új, tapasztalatlan embereket küldött a parlamentbe, a köztársaságiak megérezték a veszedelmet és fegyverhez nyúltak, de könnyű szerrel szétszórták őket, mertTaz ország már megunta av polgárháborút. Törik és vi- gek, az urak pártja ésTaz polgároké egyesültía királyság visszaállítására. Stuart Károlyt 1660-ban föltétel nélkül visszahívták az Aldemarl her- akivel boldog családi életet élt el- vonultan falusi birtokán. A kem- brideiek azonban beválasztották őt a parlamentbe, ahol mint erős ellenzéki lépett fel. Gyönyörű szónoklatai és tüzes beszéde által csakhamar magára vonta a közfigyelmet. Később az abszolutizmus kora alatt
ő is visszavonult életet élt, amikor
úgyszólván kizáró
lagosan földműveléssel foglalkozott. Később újra fellépett, amidőn a polgárháború I. Károly és a parlament között kitört, és ekkor mint katona adta
tehetségének fényes jeleit. Olyan gyönyörű szervezett
minta-serege volt, amelyik még a Rupreht herczeg
győzhetetlennek nevezett hadait is elverte. Hadsereget ő azért szervezett,
mert belátta, hogy az alsó néposztályból összeszedettgya- korlatlan hadsereg nem mérkőzhetik a nemesi osztályból
Kromvell Olivér szerepléséről már szólottunk, most még jelleméről mondunk néhány szót. Atyja házában a legszigorúbb puritán jámborság és erkölcsi szigor uralkodott, amely szellemet Kromvell magával vitte az életbe is. Korán megnősült felesége egyszerű polgárleány volt, álló harczkedvelő királyi sereggel, így tehát akkor nekik veszteniük kell.
Annyira tisztában volt a polgárháború czéljával, hogy egy ízben így szólt:
„Szükség esetén a királyt is főbe kell lőni. Nem volt ugyan szándéka a király élete ellen törni, de később egyik elfogott leveléből a királynak megtudta, hogy a király az Ígért térdszalag helyett kötelet készített a számára: akkor tehát elhatározta, hogy kettőjök közül egyiknek pusztulnia kell. Így a királyt kivégez-
Nagybritánia ttzképa az 1066-tóI1653-ig trjedő történelméhez
tette. Amikor az alkotmány élére állott, erős karral hozzálátott a bel- béke helyreállításához és bármenynyire üdvösek voltak is intézkedései (az ipart és kereskedelmet előmozdította, Angliát ő tette úrrá a tengeren), de a belbékét, amit legjobban kívánt volna, nem érhette el soha.
Hollandia között kiütött háborúban, majd a svédéket győzte le. 1666-ban újra az angolok ellen küzdött, úgyszintén nagy része volt a bredai békekötésben, 1675-ben vívta az utolsó nagy küzdelmet, amikor Szim- bura kikötőjében egy ágyúgolyó elszakította a lábát, s nagy sebében
Kromvell halála alkalmából veri emlékérem.
Az emlékérem előlapja, Kromvell koszoruzott mellképével.
Később, hogy annyi küzdelem után sem tudta azt elérni, meghasonlott önmagával is, családi életében is szerencsétlenségek érték, úgy hogy föloszlatta a parlamentet, mondván: „Isten legyen köztetek és köztem.“ Érdemeiért, melyek Angliát oly nagygyá tették, egyik angol történetíró Anglia legnagyobb fejedelmének nevezi őt, s valóban élete történetét bármily rúttá tette is az irigység és a gyűlölet, érdemeit nem homályosít- hatták el. Meghalt Londonban, 1658 szept. 3.
REUTER
R e u t e r A d o r j á n azok közé a férfiak közé tartozott, akik gyors léptekkel, önerejükből emelkedtek a hatalom tetőpontjára. 11 éves korában már hajósinas volt. 1635-ben már kapitány, s több éven át a hollandi hajóhadnál szolgált az indiai tengeren, amidőn tengernagy lett. Kitüntette magát az Anglia— belehalt. Hazánkban Debreczenhen áll egyik szobra, annak emlékére, hogy a nápolyi gályákra küldött magyar prostetáns lelkészekből 26 az ő közbenjárására szabadult meg.
Meghalt 1676 ápr. 29-én.
Megtalálják II. Lajos király holttestét. Székely Bertalan festménye.
A JAGELLÓK SZOMORÚ KORA MAGYARORSZÁGON.
Halálos ágyán Mátyás király rendezettnek, elintézettnek tekintette a trónutódlás kérdését. A főpapok, főurak, udvari emberek, hadvezérek, várparancsnokok, városok, vármegyék mind lekötelezték magukat fia, Korvin János javára, kiben az alsó tömegek, mint egykor atyjában, a Hunyadiak dicsőségének örökösét, a nemzeti eszme képviselőjét látták s megválasztatásáért lelkesedtek. Csakhogy környezetében nem akadt újabb Szilágyi Mihály, aki ügyét merészen diadalra segítse. Amig atyját sírba nem tették, mindenki köréje gyűlt, ígérettel, képmutató beszéddel tartotta s Beatriksz, a koronás királyné már április 17-én összehívta a királyválasztó országgyűlést. De a biztatás, a sok szép szó csak mézesmadzag volt a gyermekifju megtévesztésére, ki ártatlanságában készpénznek vett mindent, s nem látta engesztelhetetlen gyűlölőinek cselszövéseit, sőt épen azokra bízta érdekei képviseletét, kik minden áron le akarták a trónról szorítani. Beatriksz özvegy királyné föltétlenül a trón birtokában akart maradni, s minthogy arról a reményről, hogy magát megválasztassa királylyá, hamar le kellett mondania, olyan jelöltnek szánta a koronát, aki hitvesül veszi. Ez János herczeg jelöltségének engesztelhetetlen ellenségévé tette s a külföldi trónkövetelőkre irányította figyelmét. Ilyen egyszerre három is akadt: Miksa német király, János Albert lengyel herczeg, Ulászló cseh király öcscse, végül maga Ulászló cseh király. Utóbbi Beatriksznak házasságot Ígért, ha megválasztatását elősegíti.
Maguk a főurak is, élükön Bakócz Tamás győri püspökkel ésZápolyay Istvánnal, a tehetetlen Ulászló jelöltségét támogatták, hogy olyan király kerüljön a trónra, aki föltétlenül aláveti magát az urak akaratának. Pedig a másik két trónkövetelő több előnynyel kecsegtetett, mint Ulászló.
Miksa király, ki 1462-ben törvényesen biztosított örök jogára is hivatkozott, ifjú, vitéz és nagyműveltségű uralkodó volt, az „utolsó lovag“, mint nevezik. Nem lehetetlen, hogy ha a Habsburgok ekkor szerzik meg a szent koronát, mikor Magyarország még hatalmas, nagy kiterjedésű birodalom volt, mely minden tekintetben fölötte állt többi családi birtokaiknak: esetleg Magyarországot teszik uralmuk középpontjává s legalább egyik águk ép úgy elmagyarosodik, mint az Anzsuk és Lukszemburgok ideszakadt nemzedéke, mi később nem történhetett többé, mert az országnak csupán egyik foszlánya jutott birtokukba.
De ha a tömegek erősen németellenes hangulata mellett Miksát mellőzni kellett, úgy ott volt A l b e r t herczeg, a jeles katona, aki csakhamar mint Lengyelország királya, kitűnő uralkodónak bizonyult. A magyar uraknak azonban egyikök sem kellett: az ő eszményük Ulászló volt, a gyámoltalanság és tehetetlenség megtestesülése.
A királyválasztó országgyűlésen júniusban (1490) valami 8—10.000 ember jelent meg, köztük igen sok János-párti, több ezer főnyi fegyveressel. Csakhogy nem volt elszánt vezérük, s minthogy a tapasztalatlan herczeg Bakóczra bízta magát, ki folyton ámította és tévedésben tartotta, a kedvező kilátások daczára először is az ő ügye bukott el. János a budai várban őrséget hagyott; a koronával, a jószágaira vonatkozó okiratokkáA híveivel és zsoldosaival a Dráva vidékére sietett, hogy ott párthívei sorában szervezze az ellenállást. De Bakócz hamarjában utána indította a vele tartó urakat: Kinizsy Pál temesi főkapitánjt, Báthory István erdélyi vajdát, Roz- gonyi Lászlót, Országh Lászlót, Drágfy Bertalant, Losonczy Lászlót, Lévay Jánost, Morócz Lászlót s másokat, még pedig nagy sereggel. Bakócz hívei Szabaton mellett a Csonthegyen és mezőn (Tolnában) utólérték és hosszú, véres harczban megverték a herczeg hadait. Maga János herczeg a koronával elmenekült ugyan, de minden egyéb kincse a győztesek kezébe került. Ezzel János herczeg trónjelöltsége végképen megbukott s julius 15-én Beatriksz hozzájárulásával Ulászló cseh királyt egyhangúlag és ellenmondás nélkül Magyarország királyává választották.
II. U l á s z l ó Budára sietett s augusztus 9-én végkép beült Mátyás király székébe, melyről Korvin János időközben formaszerűen lemondott. Bakócz úgy játszotta ki Beatrikszet, hogy álházasság útján összeadta Ulászlóval, aki tényleg hallani sem akart az elvénhedt meddő asszonyról. Ez a bohózatszerű házasság azonban pillanatra megnyugtatta az özvegy királynét s Ulászló figyelmét most a másik két trónkövetelőre irányozhatta, kik fegyverrel támadtak reá. Öcscse, Albert herczeg azonban megbékült bátyjával, ki Sziléziában ígért neki kárpótlást s zálogul kezén hagyta Eperjes és Kis- szeben városokat. Sokkal komolyabb veszedelem fenyegette az országot Miksa német király részéről, ki első sorban Ausztriát igyekezett visszafoglalni. Mátyás halálakor az osztrák részekben valami 6000 főnyi magyar őrség állt, de szétforgácsolva, 21 helyen elosztva s Miksa támadásának nem igen bírt ellenállni. Néhol maga a polgárság űzte ki köréből s az egykorú osztrák krónikás szerint „nyomorultan, mint a békákat, úgy verték ki rövid időben a magyarokat“. Miksa bevette Bécset, s őszszel (október 14) 14—16.000 főnyi zsoldos hadát Magyarországba vezette s ide tette át a háború színhelyét.
Miksa komoly ellenség volt tehát, de az urak, kik Korvin János ellen még nemrég oly erélyesen léptek föl, meg sem moczczantak, hogy útját állják. Tekintélyes seregével egymás után foglalhatta el Sopront, Kőszeget, Szombathelyt, Veszprémet, Székesfejérvárt, melyet rohammal vett meg (november 19). Szerencsére zsoldosai, kiket nem bírt fizetni, felmondták Miksának az engedelmességet s ezzel megakasztották diadalutját, míg Zágráb ellen küldött hadait Korvin János verte ki, az egyetlen ur, ki e nehéz időben királyáért harczra szállott. 1491-ben megújult a háború, melyben a fekete sereg kitűnő szolgálatokat tett; visszafoglalta Miksától magyarországi hódításait. A harcztéren igen kedvezően alakultak tehát a viszonyok, csakhogy Ulászló békét akart s főtanácsosai: Bakócz és Zápolyay a háború kedvező folyama daczára csúfos, lealázó békét köttettek vele (1491 november 7).
Ebben a pozsonyi békeszerződésben a magyar király nemcsak lemondott az osztrák birtokokról s kivonta még ottlevő őrségit, hanem Magyarország nyugati részében roppant területeket engedett át Miksának. Ezenkívül Ulászló nemcsak elengedte azt az 50.000 forintot, amelylyel Frigyes császár 1477 óta tartozott elődjének, hanem 100.000 arany forint hadi sarcz fizetésére kötelezte magát; sőt elfogadta azt a lealázó teltételt, hogy, miképen atyja, Miksa is állandóan viselhesse a magyar királyi czimet. Ez a békeszerződés a valóságban Magyarország első feldarabolását jelenti, mert Miksa már nemcsak czímzetes király volt, mint atyja. Az ország tekintélyes területén tényleg ő uralkodott, a többire meg örökjogot szerzett. A békeszerződés ugyanis az esetre, ha Ulászló fiörökös nélkül hal meg, ismét a Habsburgoknak biztosította a magyar trónt.
A trónkövetelőkkel folytatott küzdelmekben az ország belső ügyei teljesen visszahanyatlottak a középkori zűrzavarba. A főurak magukhoz ragadtak minden hatalmat, a köznemességet és jobbágyságot pedig a legerőszakosabb módon elnyomták. A fekete-sereg, mely zsoldot már évek óta nem kapott, rabolva, fosztogatva dúlta végig az országot, míg Kinizsi Pál Halas közelében szét nem verte. Ezzel Mátyás hatalmas államszervezetének utolsó nyoma is eltűnt.
Ulászló tunya tétlenségben töltötte napjait s teljesen Zápolyay és Bakócz karjaiba vetette magát, akik a helyzetet vagyonuk s rangjuk kíméletlen gyarapítására használták föl. Zápolyay mint ragadozó farkas vetette magát Korvin Jánosra, akitől mindenféle pörrel erőszakkal egymásután szedte el birtokait. Bakócz pedig magát az oltárt is hajlandó volt elárulni pénzért. A többi four is követte példájukat s így természetes, hogy az ország erkölcsei is csakhamar teljesen elzüllöttek.
Ulászló lassankint elveszítette tekintélyének utolsó foszlányát. Egyedül, elhagyatva élt Mátyás király palotájában, tehetetlenül állt hatalmasaival, idegenül nemzetével szemben. Jövedelmei szűken folytak s adósságcsiná- lással kellett magán segítenie. A hol csak tehette, pénzt vett kölcsön vaey zálogba csapott mindent, amije maradt. Lassankint a legtöbb régi királyi jövedelemforrást, úgy a huszti várral és kincstári javakkal az egész mára- marosi sókamarát is zálogba adta (1511). E mellett fűnek-fának, főpapjainak, kereskedőknek, udvari tiszteknek, zsoldos katonáknak tartozott, s míg a hatalmasok szemkápráztató pompát és pazarlást fejtettek ki, a királyi udvar néha a legszükségesebbekben hiányt szenvedett. A szellemi élet is hanyatlásnak indult, bár Buda még egyideig előkelő nemzetközi irói központ maradt s a magyar ifjak még mindig látogatták a külföldi egyetemeket. A közvélemény ismerte a baj igazi okát s nem a király, hanem tanácsosai ellen irányította haragját, mely egyre viharosabban tört ki. Az elkeseredést csakis a király tanácsosai, Zápolyay nádor és különösen a Bakócz Tamás érsek személyében megtestesedő „papi uralom“ ébresztette, mely a köznemességet teljesen háttérbe szorította, s amint maga adott királyt az országnak, akképen kénye-kedve szerint kezelte a közhatalmat. A nemesség s a vármegyék, melyek ép úgy érezték a rossz kormányzat romboló hatását, mint a munkástömeg, minden alkalommal kikeltek az oligarhikus és papi befolyás elhatalmasodása ellen, s korlátozására 1492 óta sokféle törvényt hoztak. Az ellenzéki szellemmel pedig élesen egyházellenes irány hatolt a törvényhozásba, mely azonban lényegileg nem az egyházat, hanem Bakócz személyét és rendszerét akarta sújtani. A papok egyáltalán nem törődtek papi állásuk kötelességeivel, tisztességével; világi módra öltözködtek, világi életet folytattak, s minthogy mindegyiknek nem egy-két, hanem töméntelen egyházi javadalmuk volt, sokan néha évekig sem mutatkoztak székhelyükön, sőt némelyik még pappá sem szenteltette magát.
Sokan voltak hasonló helyzetben, mert Rómától megvásárolhatták az engedélyt, hogy bizonyos ideig javadalmat élvezzenek anélkül, hogy a rendeket fölvegyék. A bomlás mindenre kiterjedt. A főpapság valóságos ragadozó hadjáratot indított az egyes monostorok vagyona ellen. Ebben is Bakócz járt legelői. Példájára azután a leggazdagabb főpapok, sőt az alsóbb papok közül is, aki tehette, valósággal fosztogatni kezdték a szerzetrendeket. E törekvések sikerét nagyban elősegítette az a körülmény, hogy az általános züllés közepette a szerzetesi élet végképen hanyatlásnak indult. Főleg a régi, dúsgazdag szerzetek: benczések, premontreiek, czisz- tercziek közt szűnt meg minden rend és fegyelem s házaik a sülyedés ijesztő képét nyújtották. Olyan éjjeli dorbézolást csaptak, hogy a zaj az egész községet fölverte. Idegenek, férfiak, nők ki-be jártak a rendházakban. A viszonyok az apáczazárdákban sem voltak jobbak. A vásárhelyi apáczaklastromban a fejedelemasszonytól kezdve az utolsó nővérig minden rendtag közbotrányt keltő életet folytatott. Az apáczák korcsmába jártak s szanaszét kóboroltak. E lehangoló állapotokat a főpapok a szerzetesek vagyonának megdézsmálására használták s példájokat követték a világiak. Mindez a legnagyobb mértékben fölháborította, erkölcseiben meglazította a világi társadalmat. Magyar és horvát urak már 1496-ban értesítették Miksa császárt, hogy „nem hagyhatják a kormányt a papok kezében, mint jelenleg van“. Segítségét kérték tehát, különben a törökkel fognak megegyezni. A legviharosabban azonban az elkeseredés az országgyűléseken, az utczán és a tanácsteremben szokott kifejezést nyerni s megtörtént, hogy a budai csőcselék nem csupán a kofákat s a zsidókat fosztotta ki, hanem a királyi udvarban levő cseheket és olaszokat, első sorban a magyar főpapokat fenyegette, kik azonban még idején a várba menekültek, honnan hamarosan székhelyökre futottak. Igen viharos volt az 1497-iki országgyűlés. A nemesség tömegesen jelent meg a Rákoson. Iszonyú felháborodás vett erőt a kedélyeken s mindenki kikelt Bakócz és szövetségese, Zápolyay István nádor erkölcstelen garázdálkodása ellen, de hasztalanul. Az országgyűlés eredménytelenül oszlott szét, de kimondotta, hogy a jövő tavaszszal minden nemes ember halálbüntetés terhe alatt személyesen tartozik a Rákoson megjelenni. A Budáról hazatérő nemesek az egész
országot fegyverre szólították s a vármegyék csakugyan harczra
készültek. Az új országgyűlésen a köznemesség sürü tömegekben jelent meg.
A legsúlyosabb vádakkal illették különösen Bakóczot, s mivel állását ez sem tudta megingatni, az országgyűlés azzal állt bosszút az érseken, kit sújtani nem bírt, hogy a főpap- s egyházellenes törvények egész sorozatát fogadtatta el hosszas ellenállás után a királylyal. Igen, de Bakócz megakadályozta végrehajtásukat s maradt minden a régiben.
A főpapok s főurak minden jogától meg akarták fosztani a polgári társadalmat; a jobbágyot úgyszólván állati sorba sülyesztették; s mint a ragadozók vetették magukat a városokra, melyeket sok helyütt tökéletesen koldussá tettek.
Az erdélyi nemesség viszont az ottani polgárságot fosztogatta, rabolta, gyilkolta, mikor csak tehette. Ezzel nem elégedett meg, hanem azt a jogot kérte a királytól, hogy jobbágyait, kik az utóbbi hat év folyamán a szászokhoz, vagy más királyi javakra, főleg a városokba költöztek, erőszakkal vissza vihesse régi telkeikre. Ezt a király, mikor fiát, Lajost megkoronázták, megengedte nekik, mire valóságos hajtóvadászat indult meg a polgárok ellen azon ürügy alatt, hogy a nemesség szökevény jobbágyait viszi haza. Különösen Kolozsvár szenvedett roppant kárt a szomszéd uraktól, míg a király végre erélyesen nem lépett föl ellenek. — A városok s a polgárság ez üldözése az alsóbb néposztályokba izzó gyűlöletet nevelt a főnemesség iránt. Legtöbbet mégis a jobbágy szenvedett, akit a barommal egyenlőnek tartottak. Szabadon költözködhetett ugyan, de úgyszólván semmit sem vihetett magával, ami kiölte belőle a munkakedvet: tunyává, fásulttá tette. Vadásznia még a kártékony állatokra sem volt szabad, tétlenül kellett tehát néznie, hogy a vadak munkája gyümölcsét tönkre teszik. Amellett súlyos adókkal sanyargatták. Minthogy megfosztották fáradsága gyümölcsétől, lassankint ellustult, elszokott a dologtól. Elhanyagolta, sőt sok helyt egészen abba hagyta a szőlő- és földmivelést. Ennek meg az lett a következménye, hogy kenyere sem volt, ruházata elrongyolódott; némelyek koldulásra adták magokat, rablásra vetemedtek, börtönbe, akasztófára kerültek. Így indult züllésnek az állam közintézményeivel a társadalmi s gazdasági szervezet. Ily viszonyok közt az ország megszűnt vonzó erőt gyakorolni a műveltebb nemzetekre: az értékesebb, műveltebb elemek bevándorlása teljesen szünetelt. Ellenben jöttek török földről ráczok meg oláhok, s a délvidéken a magyar lakosság telkeit mindinkább félhitűek ülték meg, kik a honvédelemben hasznos szolgálatokat tettek ugyan, de nyelvre és vallásra idegenül álltak szemben a magyar társadalommal.
Két engesztelhetetlen ellensége volt akkor a magyar államnak: a német és a török császár. Az egyik Mátyás halála után nyomban megindította zsákmányoló hadjáratát, magához ragadta a Dunántúl egy részét; csakhamar azonban békét kötött, mert a harczra nem volt elég ereje s a nyugat bonyodalmaival kellett foglalkoznia. A béke különben is neki biztosította a trónöröklést, ha Ulászlónak gyermekei nem születnének, mi mindinkább valószínűnek látszott.
A másik hatalmas ellenség a török császár, akkor Bajazid szultán, sokkal gyakrabban és fájdalmasabban érezte Mátyás király vaskezét, semhogy nagy hadjáratra merészelt volna vállalkozni. A szultán háborúba keveredett Velenczével s hogy Magyarország az alatt ne támadja, előnyös feltételek mellett a béke meghosszabbítását ajánlotta. Ugyanakkor Velencze Szövetséget akart kötni velünk. Bakócz, akinek a köztársaság kieszközölte a biborosságot, ennek fejében rá bírta 1500-ban Ulászlót, hogy a Porta fényes ajánlatának visszautasításával megkösse ezt a szerződést. Döntő eredményt azonban egyik fél sem tudott elérni s Velencze megkötötte a békét (1502 deczember 14), mire Ulászló szintén megegyezett a törökkel.
Bakócz, aki teljesen Velencze zsoldjában állt, a köztársaság érdekében egészen tönkretette az állam tekintélyét kifelé. Az történt, amit Velencze parancsolt. A török háborúban mód lett volna Dalmáczia visszaszerzésére, de persze Bakócz ennek érdekében egy lépést sem tett; s amikor 1508-ban a nyugateurópai uralkodók Velencze megtörésére megalkották a kambréi ligát s Magyarországot csatlakozásra szólították föl: Bakócz az országgyűlés határozatát, mely a háborút mondta ki Dalmáczia visszaszerzésére, kijátszotta s végre nem hajtotta. Ulászló 45 éves volt, mikor megnősült. A franczia uralkodóház egyik sarját, Anna kandaléi herczegnőt vette nőül, ki fényes kísérettel jött hazánkba. Örömmel, lelkesen fogadták azzal a hő óhajjal, hogy trónörököst szüljön az országnak s így megmentse az idegen uralomtól. Csakhogy Anna királyné 1503-ban leánygyermeket szült, Annát: s így még mindig nem volt trónörökös, aki az országot az idegen uralom s a Habsburgok igényei ellen biztosította volna.
Anna herczegnő születését Bakócz újabb gazságra használta föl az ország ellen. Pápa akart lenni; s hogy ehhez Miksa császárt is megnyerje, rábírta Ulászlót, hogy a kis Annát az császár egyik unokájával jegyezze el, ami a császári ház igényét a magyar trónra csak erősíthette. Ezekről a titkos tárgyalásokról az ország is értesült, de hallani sem akart róla, mert németet s különösen Miksa házából való királyt nem akart a trónra. Ulászló a Rákosra hivott egybe országgyűlést, s király és nemzet talán végül megértik egymást, ha váratlan, meglepő fordulat nem áll be. Kétségkívül Bakócz tanácsára, ki az elégedetlen nemességet így akarta megfélemlíteni, Miksa császár szeptember 13-án hadat üzent „a magyar ren- deknek“. A vármegyék a német támadás hírére sietve fogtak fegyvert s Zápolyayt kiáltották ki vezérükké. Egyelőre azonban nem a németek ellen indult a nemesi fölkelés, hanem a király által a Rákosra hirdetett országgyűlésre, hol több ezer fegyveres gyűlt össze.
Minthogy Miksa egész leplezetlenül az ország urának hirdette magát, a gyűlésnek szükségképen foglalkoznia kellett ez igényeivel. Nemcsak egyhangúlag visszautasította, hanem ünnepélyes, közkötelező módon jelentette ki, hogy jövőre sem akarja azokat elismerni, s hogy a Jagellók magva- szakadása esetén nem fog többé idegent a magyar trónra ültetni. A gyűlés vezetői, első sorban Zápolyay János, ismételve őszintén, lelkesen hangoztatták, hogy ragaszkodnak a Jagellókhoz, hogy határozatuk épen a király és családja érdekét akarja megvédeni s egyedül a gyűlölt császárt sújtja. Miksa erre 1506 nyarán betört az országba. Könnyű lett volna akkor a gyülevész hadat kiverni, mivégből a rendek csakugyan fegyvert fogtak s tömegesen siettek Ulászló köré. Csakhogy nem tudták rávenni, hogy a betörésre hadüzenettel feleljen s a németeket megtámadja. A magyarság iránt mindig bizalmatlan Ulászlót Bakócz időközben végleg elválasztotta nemzetétől s a császár karjaiba vitte. Prímása utján Miksával még az új támadás előtt (1506 márczius) titkos szerződésre lépett, melyben kötelezte magát, hogy leányát a császár valamelyik fiunokájával jegyzi el, s ha fia születik, ezt Miksa egyik leányunokájával fogja összeházasítani. E közben (július 1.) Ulászlónak fia, Lajos herczeg született, mi azonban nem változtatott a helyzeten. E fiút már születése előtt eljegyezték Miksa valamelyik unokájával s így a király nemcsak hogy nem lépett fel a német hadak ellen, hanem most már fia üdvét is a császárnál kereste.
A magyar rendek mégis megkoronázták a 2 éves Lajost, csak azt kötötték ki, hogy Ulászló halála esetére a gyámságot ne bízza Miksa császárra.
Fia megkoronázása teljesen megnyugtathatta volna Ulászló királyt. Csakhogy Bakócz prímás és Perényi Imre nádor (ingatag és falánk ember, mondja róla a velenczei követ, ki többször megvesztegette) továbbra is szította bizalmatlanságát, hogy annál korlátlanabbá uralkodhassék rajta. Bármi hűségesen viselkedett Zápolyay János, Zápolyay István fia, elhitették a királylyal, hogy a trónra vágyik. Ulászló nem bízott a magyarokban s mindinkább idegenekkel, főkép csehekkel vette magát körül, akik irgalmatlanul fosztogatták az országod megszerezték a leggazdagabb bányákat s ez által évenként töméntelen pénzt vittek el az országból. Ulászló Ba- kócz tanácsára nőül vétette Lajos herczeggel a császár unokáját, Mária főherczegnőt; míg Annát a vén császár vette feleségül: de oly Írásbeli fenntartással, hogy a házasság csak az esetre érvényes, ha egy év lefolyása alatt két fiunokájának egyike sem venné nőül a herczegnőt.
A kettős házasság hire még inkább fokozta a magyarok elégedetlenségét s nemcsak a Habsburgok ellenségei, hanem maga a nádor tiltakozott az ország nevében a bécsi alkunak a trónöröklésre vonatkozó határozatai ellen. De bármennyien sürgettek gyökeres változásokat, a királyi hatalom és tekintély züllésének gátat emelni nem lehetett. Ulászló király lassankint igazi ínségre jutott s a velenczei követ már 1512 jul. 15-én azt írja haza, hogy a királynak és gyermekeinek enni valójuk sincs s az urak adtak számára össze némi pénzt, hogy Szent Márton napjáig megélhessenek. A királyi hatalom züllése pedig végleg megrontotta az állam, a társadalom összes viszonyait. Minthogy Ulászló király nem tudott parancsolni, lassan- kint elszoktatta alattvalóit az engedelmesség erényétől. Minthogy nem védte a munkát, a közvagyonosság rohamos hanyatlásnak indult s minthogy birodalma erejét nem tudta nagy közczélok szolgálatába helyezni, ez erő forrásai mindinkább elapadtak.
Minthogy a nemesség látta, hogy sem az országgyűlések viharos lefolyása, sem a szigorú törvények nem érnek semmit, mindinkább fásult közönybe merült s nem sokat törődött többé az ország dolgával.
A kincstár mindig üres volt, mert az urak — Zápolyay János vajda s néhány más főnemes és főpap kivételével — nem engedték az adót jószágaikon behajtani, sőt annyira mentek fukarságukban, hogy a király által a végvárak számára kért csekély eleséget is megtagadták, pedig akkor már Bajazid szultán utóda, a harczias Szelim, ugyancsak döngette kapuikat.
Ilyenek voltak az állapotok, mikor Szelim szultán megtámadta a magyar határokat. Bakócz Tamás akkor Rómában volt, mert azt remélte, hogy pápának választják. Ám kudarczot vallott. Medicsi János lett a pápa
Leó név alatt. X. Leó, hogy a kellemetlenkedő Bakócztól megszabaduljon, pápai bullával hazaküldte, hogy keresztes háborút hirdessen a török ellen. Akkoriban már Európa-szerte követelte a közvélemény a gazdasági intézmények olyan átalakítását, mely a javak elosztásában igazságosabban gondoskodik a tömegről s a jobbágyság helyzetét is javítja. Ezek a tanok hozzánk is eljutottak s azért a főnemesség ellenezte a tömegek fölfegyverzését, mint veszedelmes dolgot. Bakócz mégis kihirdette a keresztes háborút s élére Dózsa György székely nemest állította. A jobbágyság ezrével fegyverkezett és sietett Dózsa Czegléd melletti táborába, ahol Mészáros Lőrincz czeglédi plébános lelkesítette a sereget. A jobbágynélküli nemesek is csatlakoztak a mozgalomhoz, csak a főnemesség nem mozdult, úgy hogy az urak s a szegényekből álló keresztes sereg már eleve nem jó szemmel nézték egymást. Hozzájárult, hogy Dózsa seregét a kincstár semmiféle eleséggel nem látta el s így csakhamar beköszöntött a nélkülözés, ami az alsó papság izgatására még jobban elkeserítette a sereget a javakban bővelkedő urak ellen. Közben elérkezett a mezei munka ideje, s mikor a földesurak látták, hogy nincs emberük, aki a földet mivelje, a még otthon levő jobbágyokat nem engedték a sereghez vonulni, azokat pedig, akik már elmentek, haza rendelték s hogy visszatérésre kényszerítsék őket, otthon maradt asszonyaikon s gyermekeiken kegyetlenkedtek. Erre iszonyú erővel tört ki a jobbágyság dühe. A táborban kiadták a jelszót, hogy nem a török, hanem az urak az ország ellenségei, azok ellen kell menni. Az udvar most már megijedt és föloszlatottnak jelentette ki a keresztes sereget, de már késő volt. A keresztes had a társadalmi forradalom terére lépett és útját mindinkább vérontás és rombolás jelezte. Dózsa nyíltan kijelentette, hogy a király alattvalójának tekinti ugyan magát s kész neki engedelmeskedni, de nem az uraknak, kiknek végtelen önzése tönkreteszi a köznépet.
Dózsa György hatalmas seregével csakhamar az Alföldre vonult, melynek magyar lakossága lelkesülten támogatta s melynek körében az élelmezés gondjaitól is megszabadult. Megvívta Csanád várát s több foglyát,köztük Csáky Miklós püspököt s Ravazdy György birtokost karóba vonatta, amivel az elfogott jobbágyokon elkövetett kegyetlenségeket akarta megtorolni. A fősereggel Dózsa Temesvár alá nyomult, melybe a nemesi hadak fővezérét, Báthory Istvánt 1500 főnyi seregével szorította. Dózsa elszántan és értelemmel folytatta a vívást, mely azonban sokáig húzódott, miközben Zápolyay
vajda Erdélyből a var segítségére sietett. Julius derekán oly hirtelen jelent rneg Temesvár alatt, hogy meglepte a kuru- czokat, kik csak későbbre várták. Véres harcz támadt, mely a felkelő tömeg teljes megsemmisítésével végződött. Maga Dózsa György, öcscse Gergely s számos más vezér fogságba került s kegyetlen halált szenvedett. Dózsát izzó vasszékre ültették s a hóhér tüzes vaskoronával, inkább vaskosárral koronázta meg, mely kivégzési mód a középkorban nem volt szokatlan. A kurucz vezér férfiasan szenvedte el a rettentő büntetést.
Mint maga a király írja, félig összesült testére végül rábocsátottak néhány kiéhezett parasztot — hajdút — kik fogukkal marczangolták szét, mire a hullát felnégyelték.
A temesvári csata hírére a mozgalom rohamosan hanyatlott. A szétszórt jobbágy-csapatokat mindenütt leverték s szeptember végén országszerte helyre állt a nyugalom. A jobbágyfölkelést elfojtották. Részesei számát egy- koruak 100,000, a legyilkolt jobbágyokét 70,000-re teszik. a magyar rendeknek régebben tett ígéretével ellentétben — Miksa császárt és Zsigmond lengyel királyt nevezte ki, állandó felügyeletét meg Bakócz prímásra, György brandenburgi őrgrófra és Bornemissza János budai várnagyra bízta, kiknek lelkűkre kötötte, hogy fentartsák a szövetséget a császárral. Márczius 13-án este 7 óra tájban befejezte életét. Holttestét a székesfejérvári öreg templomban temették el.
II. L aj o s gondos nevelésben részesült, melyet a derék Bornemissza János budai várnagy vezetett. Hat nyelvet tudott s a beszéd és írás mesterségéhez egyaránt értett, jó indulatú, kegyes és szeretetreméltó volt mindenki irányában. Sok nemes tulajdon, értékes anyag rejlett benne, melyből avatott és szerető kezek derék uralkodót formálhattak volna. De alig hogy atyja meghalt, teljesen unokabátyja, György brandenburgi őrgróf vezetése alá került, ki később otthon tekintélyes szerepet játszott, de Magyarországon csak egyéniségének rossz tulajdonait juttatta érvényre Lajos királyból vitéz lovagot akart nevelni, de ez — a személyes bátorságon kívül — az akkor már pusztulófélben levő lovagságnak csupán hibáit, bűneit, a komoly munkától való idegenkedést, a könnyelműséget, a pazarlást, a bor és a szerelem kicsapongásait sajátította el. Így az ifjú mindinkább eszem-iszomban, vadászatban, könnyelmű nők társaságában, oktalan költekezésben találta örömét. A rendek ekkor Lajos királyt nagykorúnak s így uralkodónak tekintették s ezzel tényleg fölmentették az idegenek gyámsága alól. Minthogy azonban a király még gyermek volt: 6 főpapból, 6 főurból, 16 köznemesből évenkint újra választandó országos tanácsot alakítottak, hogy a király nevében intézze az állam ügyeit, amivel határt akartak szabni Bakócz prímás eddigi korlátlan uralmának. Csakhogy az országos tanács csak papíron volt meg s Bakócz tovább is ura maradt a helyzetnek. Tovább erőszakoskodott, hatalmaskodott mindenkivel, aki útjában állt, mellőzte az érdemeseket s rokonait, vagy föltétien híveit ültette a legfőbb állásokba. A sánta Báthory Istvánt tétette meg nádornak s kettőjük kezében a szerencsétlen király, akinek betevő falatja is alig volt, puszta báb lett.
A közbajokat az anyagi romlás, az általános elszegényedés kisérte s levitte az elégedetlenséget a társadalom legmélyebb mélyébe. Csakugyan beállott az önálló állami élet haldoklásának megrendítő kora s a beteg közszervezet mindinkább megszűnt működni. Magyarország két ősi ellensége: a német és a török császár közül az egyik, a német császár har- mincz esztendő folyamán, miközben a török nem indított ellene nagy háborút, támadásaival és titkos aknamunkájával mindinkább tönkretette Magyarország tekintélyét s a külföld már megszokta, hogy az országot birodalma kiegészítő részének nézze, annál is inkább, mert Bakócz és Báthory tisztán a Habsburgok érdekeit szolgálták. Miksa császár elhunyta után Károly kasztiliai királynak adták (1519 június 12) a német-római koronát.
A külföld számára Magyarorszag már alig létezett. Ha szükség volt rá, egyszerűen megfizették Bakóczot s embereit, de szövetséget nem kötöttek az országgal. Egyedül állt, pedig ugyancsak szüksége lett volna a segítségre. Szelim szultán 1520-ban meghalt s helyét egyetlen fia, a nagy Szolimán foglalta el. Az új szultán, akinek sok baja volt Szíriával, Budára maga küldött követet, hogy a békét meghosszabbítsa, illetve új békeszerződést kössön. A helyett, hogy Lajos király két kézzel kapott volna az ajánlaton, oktalan tanácsosai huzták-halasz- tották az eldöntést. Időközben a büszke Szulejmán beleunt a várakozásba s minthogy a sziriai lázadást elfojtotta, 1521 junius havában óriási sereget indított Nándorfejérvár és Szabács megvívására. A török julius 7-én rohammal megvette Szabácsot s a megmaradt csekély őrséget egy szálig lekaszabolta. Augusztus 29-én Nándorfejérvár is török kézre jutott, aztán Szulejmán visszatért Konstantinápolyba. Magyarország tudta, hogy újabb török háborúban teljesen magára lesz hagyatva s a novemberben Budán tartott országgyűlés egészen rendkívüli eszközök alkalmazásával igyekezett a jövő veszélyeit elhárítani. Intézkedett állandó zsoldoshad alakításáról, melynek fentartására igen nagy rendkívüli adót ajánlott, sőt fölhatalmazta a királyt, hogy még mindig magánkézben lévő királyi javakat és jövedelmeket minden kárpótlás nélkül kobozza el. A közben meghalt Bakócz, a hatalmas esztergomi érsek, kinek roppant hagyatéka a király kezére került. Az erkölcsi áldozatoktól sem riadt vissza. Bármi nagyra nőtt a tömegekben az idegengyűlölet, bármi ellenszenvet tápláltak a Jagellók és Habsburgok közti kettős házasság iránt, a rendek, minthogy időközben Ferdinánd osztrák főherczeg elvette Anna magyar herczegnőt, készségesen megkoronázták Mária főherczegnőt (1521 deczember 10), kivel Lajos csakhamar (1522 január 15) törvényesen egybekelt.
Mária királyné azonban nem váltotta be a hozzá fűződő reményeket.
Versenyzett Lajossal a dorbézolásban s a budai udvart a romlottság fészkévé avatta.
Amellett gyűlölte a magyarokat. Mária királyné befolyása alatt Lajos király még inkább elvesztette minden komolyságát s szánalmas, nevetséges alakká törpült, kit senki sem tisztelt, kinek asztalához hívatlanul ültek az emberek, kiből még udvaronczai is gúnyt űztek. A királyi hatalom és tekintély fokról- fokra hanyatlott lefelé s minden téren elvesztette a vezető, szervező, alkotó képességet.
Kivetkőzött összes értékesebb tartalmából s romlása mint ragadós betegség terjedt el az
egész magyar társadalomban: annak felső és alsó rétegeiben egyaránt, hogy ott is kiölje amaz erkölcsi erőket, melyek az állami önállóság fentartásához nélkülözhetetlenek. Mióta Nándorfejérvár és Szabács török kézre jutott, a végeken most szüntelenül folyt az apró harcz, s e harczok- ban megint új értékes alak tűnt föl, T o m o r y Pál, aki vitéz katonából szerzetes lett, s most az ország kívánságára elfogadta a kalocsai érsekséget és a délvidék védelmének a vezetését. Újjá szervezte a vízi és szárazföldi haderőt és midőn 1533 augusztusban 15.000 főnyi török tört a Szerémségbe, előbb a török hajóhadat és az őrizetére bízott tábort, augusztus 12-én meg magát a fősereget semmisítette meg. A győzelem híre országszerte lelkesedést, sőt túlságos reményeket keltett. Az udvar azzal áltatta magát, hogy most már vége minden bajnak s ez oktalan föltevésben a győztes hadvezérnek annyi pénzt sem adott, hogy katonáit fizesse s a végvárakat megfelelő állapotba helyezze. Így Tomory keze hamar megbénult; nemcsak hogy nem aknázhatta ki diadalát, hanem a legsürgetőbb védelmi intézkedéseket sem eszközölhette. A züllés általános lett s a közne-
Luther fellépésének első hírére itt-ott nálunk is rombolni kezdték a szent képeket.
A földesurakat viszont az egyházi fenyítékkel való gyakori visszaélés, a szentszékek jogkörének törvénybe ütköző kiterjesztése keserítette el, mások az egyház dús vagyonára áhítoztak, amint a tömegek egy ideig Európa-szerte úgy fogták fel Luther föllépését s az új mozgalmat, mint a szegények és nyomorultak támadását a dúsgazdag főpapság ellen s e felfogásban a szegény alsó papság egy része is osztozott. Az új eszmék hatása alatt Róma s magyarság közti régi benső kapocs észrevehetőleg lazulni kezdett.
Azok a tömeges búcsújárások, melyek régebben hazánkból az örök városba irányultak, mindinkább megszűntek. A római Szentlélek-társaságba még 1520-ban 42 magyar zarándok, papok mellett világiak, férfiak és nők iratkoztak be. Ellenben 1523 nyara óta egyetlen egy magyar sem vétette föl magát a társulatba, ami élénken jelzi a magyar közvélemény gondolkodásában készülődő átalakulást. Csakhogy ez átalakulás még csirájában volt, s már 1523-ban szigorú törvényt hoztak a hitujitók ellen s kimondották, hogy' a magyar luteránusok és pártfogóik fej- és jószágvesztéssel sujtas- sanak. E törvény alapján valóságos hajsza indult meg Luther könyvei ellen. Minthogy időközben Luther egyre élesebb hangon folytatta támadásait a pápa és a császár ellen, az országgyűlés 1525 májusban új törvényt hozott, mely szerint a luteránusokat ki kell irtani s mindenki ott vetheti máglyára, ahol találja őket. Mindez azonban nem állta útját az új tanok terjedésének s csupán arra szolgált, hogy a forrongó, szétzüllő társadat lomba beledobja a vallásviszály üszkét s még inkább kifejleszsze az ellentéteket, még inkább szétforgácsolja, bénítsa, gyöngítse a nemzet erejét.
Szulejmán szultán ez időben (1524) Egiptom meghódításán fáradozott s maga küldött követet békeajánlatokkal Budára. A magyar udvar hajlott a békére, de a pápa és Ferdinánd főherczeg, Lajos sógora (akinek bátyja,
V. Károly az osztrák örökös tartományokat átengedte valósággal megtiltotta Lajosnak a török követtel való tárgyalást. Ekképen az idegen nyomás alatt a magyar politikusok elszalasztották az utolsó kedvező pillanatot, úgy, hogy a török folytatta a harczot s elfoglalta Havasalföldet, valamint Szörény várát.
De a veszély immár nem csupán a végeket fenyegette: maga az ország volt koczkára téve. Minthogy nem fogadták el a török békeajánlatokat, Budán és országszerte bizonyosra vették, hogy Szulejmán ez év folyamán megindítja nagy támadó háborúját. Már pedig a hadviselés minden eszköze hiányzott. Tomory érsek, aki törhetetlen buzgalommal őrködött a déli határszélen, hónapokon át a legcsekélyebb pénzsegély nélkül maradt s katonái szétoszoltak, mert nem tudta őket fizetni. Szerencsére a szultán nem indította meg a háborút, sőt ellenkezőleg: ismét hajlandó volt békét kötni Magyarországgal s e szándékáról értesítette Zsigmond lengyel király nála járó követét. Őszintén kijelentette, hogy kész Magyar- és Lengyelországgal megegyezni, hogy azután egész erejével Olaszországra vesse magát Zsigmond fel is ajánlotta közvetítését a magyar udvarnak. Csakhogy ez a béke a török hatalmat Olaszországra terelte s a pápai államot közvetlenül fenyegette volna. Így tehát Róma a legnagyobb erőlködéseket tette, hogy a magyar-török békét meghiúsítsa. Magyarország nem tett semmit, sem háborúra nem készült, sem békét nem kötött, hanem egyenesen magára ingerelte a szultánt, ki ez évben már nem kezdte ugyan meg a támadást, de haragjában annál inkább készült a jövő évi leszámolásra.
Magyarország rendei a mozgalmas 1525 ki esztendőnek már tavaszán, májusban összegyűltek a Rákoson. A viszonyokhoz mérten, izgatott, viharos volt hangulatuk s keserű kifakadások, komoly fenyegetések hangzottak mindenfelől. De a gyűlés oly ideges, viharos maradt, hogy törvényt sem tudott hozni, hanem azzal oszlott szét, hogy a nyár folyamán Hatvanban új gyűlést tartanak, melyen minden nemes ember fegyveresen köteles megjelenni. A hatvani gyűlésen a köznemesség csakugyan lehetőleg személyesen és fegyverben jelent meg. Valami 14.000-re teszik az egybegyűltek számát s ez alkalommal sajnosán kitűnt, hogy a hosszas békekorszak, különösen a nemzeti vagyonosság fokozódó romlása mily szánalmas, kétségbeejtő állapotba sülyesztette a magyar nemzet hajdani virágát, a nemesi haderőt.
A hatvani gyűlés Báthoryt megfosztotta a nádorságtól s V e r b ő c z y Istvánt kiáltotta ki nádorrá.
A rendek megnyugodva, azon reményben távoztak el Hatvanból, hogy olyan embert állítottak a kormányzat élére, aki meg fogja a veszendő hazát menteni. De alaposan csalódtak. Verbőczy ép oly gazdálkodást folytatott, mint elődei, úgy, hogy csakhamar mindenki elfordult tőle. Az 1526-iki tavaszi (április-május) országgyűlésen Verbőczy leköszönt s Bá- thoryt visszahelyezték a nádori székbe. A rendek külön meg is bélyegezték s jószágvesztésre ítélték. Verbőczy azonban megszökött az országgyűlésről s izgatásainak hatása alatt a felvidéki vármegyék nemesi fölkelése nem mind sietett a király táborába, midőn a szultán az országot megtámadta.
Tudta mindenki, hogy a szultán megindítja a háborút, de arról eltérő hírek keringtek, vájjon Nándorfehérvárról vagy Havasalföldről intézi támadását. Erdélyt Zápolyay János vajda, a déli határszélt Tomory Pál érsek védte, aki elégtelen eszközei daczára megkísérelte a határok védelmét. Magyarország, mely százötven esztendő óta állhatatosan, tengernyi vérrel és vagyonáldozattal védelmezte a Nyugatot a keleti barbárság ellen, a döntő pillanatban teljesen elhagyottan, minden külföldi segély nélkül állt a szultán támadásával szemben.
Amint a tavaszi évszak 1526-ban beköszöntött, Szulejmán szultán mozgósította roppant hadseregét Magyarország ellen s április 23-án elindult a fővárosából, Konstantinápolyból. Seregét 2—300.000 emberre becsülték. Ezt az óriási, megszámlálhatatlan tömeget pedig egyetlen akarat, Szulejmán szultán, korának egyik legkiválóbb uralkodója irányította, ki bízott óriási erejében, s immár a Nyugat meghódítását tűzte ki feladatává. Hadai Nándorfehérvár körül gyülekeztek s onnan Pétervárad ellen indultak. Ez volt akkor az ország déli részeinek kulcsa, az egyetlen, habár kisebb erősség, mely a Budára vezető utat elzárta. E vár megvédelmezésétől függött tehát a főváros sorsa s Tomory minden tőle telhetőt elkövetett, hogy megmentse, de semmi pénze sem volt; könyörgött, hogy pénzt és katonát küldjenek neki. Nem kapott semmit s július 28-án a vár elesett.
Nyitva volt az út Buda felé. Lajos Tolnába rendelte a nemesi hadakat s július 20-án maga is oda igyekezett, hogy a törököt föltartsa.
Ily körülmények közt a tolnai táborban összegyűlteknek az lett volna föladatuk, hogy kerüljék a döntő csatát, lépésben hátráljanak az ellenség elől s ekképpen igyekezzenek időt nyerni, mert minden nap új csapatokat hozhatott a király seregébe. Csakhogy az ellenkező történt s Lajos egyre közelebb nyomult a tízszerte nagyobb ellenséghez. Egyúttal odarendelte Zápolyay János erdélyi vajdát seregével, de nyilvánvaló volt, hogy az a nagy távolból már csak elkésve érkezhetik.
A lassan gyülekező királyi táborban nem volt igazi katona, nem volt hadvezér s senki sem tudta, mit kellene tenni. Pedig a harczosok száma folyton szaporodott s augusztus utolsó hetében valami 27—29.000 vitéz volt együtt. Csakhogy a török roppant tömegével szemben ez a had alig jöhetett számba. A higgadtabbak ajánlották is, hogy időt kell nyerni, várni kell, míg a vajda, a horvátok, a csehek megjönnek, mi 2—3 hét alatt megtörténhetett s a sereg létszámát körülbelül megduplázta volna. Ellenben a többség zajosan sürgette a törökkel való mielőbbi megmérkőzést. Lajos király, ki a hadviseléshez semmit sem értett, végre engedett a többség követelésének s mohácsi táborában akként intézkedett, hogy augusztus 29-én a magyar sereg Tomory Pál érsek és Zápolyay György szepesi gró* vezetése alatt csatát vívjon a törökkel. Négy óra tájban délután kezdődött meg a csata, mely alig két óra múlva a magyarok teljes megsemmisítésével végződött. 24.000 vitéz, a két érsek és öt püspök, továbbá Zápolyay György és töméntelen más főúr, birtokos nemes és katona holtteste borította a csatatért. Mikor a csata elveszett, Lajos király a zuhogó esőben csak két fiatal apródja, a magyar Atzél István s a cseh Czettvitz Ulrik kíséretében vágtatott a párás, ködös esthomályban tova. A megdagadt Csele patakon azonban fáradt lova nem birt átugrani, hanem a zuhogó árba jutott, mely a nehéz fegyverzetben tehetetlen királyt magával sodorta. A magyar apród királya segítségére sietett, de őt is elnyelte a patak szennyes vize. Ellenben a cseh apród megelégedett azzal, hogy pontosan megjelölje a gyászeset helyét s azután tovább vágtatott Budának. Így halt meg teljesen magára hagyatva a koronás király. A szultán hadai ezután rabolva, pusztítva, égetve nyomultak Buda ellen, ahonnan Mária királyné a mohácsi vereség hírére minden kincseivel Pozsonyba szökött. Szeptember 12-én már Szulejmán szultán ült Mátyás király büszke palotájában. De nem sokáig maradt ott. Szeptember 20-án az akarata ellen felgyújtott Budáról mérhetlen zsákmánynyal indult vissza Konstantinápolyba.
Anna, Nagybrittannia és Írország királynéja
SKANDINÁVIA A TIZENHARMADIK SZÁZADVÉGÉT Ő L
A TIZENHETEDIK SZÁZAD KÖZEPÉIG.
DÁNIA, SVÉD- ÉS NORVÉGORSZÁG. A KALMÁR! UNIÓ.
A Xlll. század második felében és még utána jó ideig a skandináv államok közül D á n i á-nak jutott a vezető szerep. E korszak kezdetén ugyan sokat vesztett a királyság azáltal, hogy egymásután kiskorú és gyenge királyok viselték a dán koronát, így Vll. Erik (1286—1320) mint kiskorú került a trónra, ami bő alkalmat nyújtott a papságnak és nemességnek, hogy a maga előjogait gyarapítsa. Megmaradt ez a helyzet a király nagykorúságának idejében, sót még súlyosbodott öcscse 11. K r i s t ó f alatt, a mikor a királyi hatalom rovására az alsóbb rendek: a polgárok és parasztok is nyertek bizonyos önállóságot, egyes tar- mányok pedig úgyszólván teljesen függetlenítették masukat. Ezek közül legfontosabb szerepe jutott Slervignek, melynek her- czege Sanenburgi Valdemár egyideig mint 111. Valdemár — ellenkirálya is volt Kristófnak (1326—27). A rendek azonban csakhamar reáuntak, visszahívták Kristófot, ki azután mind halaiig (1332) uralkodott. Halala után 8 esztendőn át nem volt királya Dániának, mely, ennek következtében, a belső villongások prédája lett.
1340-ben végre Kristóf fia IV. Valde- m á r került a trónra, a ki egyike volt a legkiválóbb dán fejedelmeknek. Német zsoldosokra támaszkodott így sikerült neki a beslő bekét helyreállítani s a királyi tekintélyt ismét a régi erejébe visszaállítani. A kallondburgi szerződésben (1360) megállapította a királyi hatalomnak és az egyes rendekének a hatáskörét. Svédországban nagy hódításokat tett, a Dániát fenyegető hanza városokat méltányos békére szorította. Igaz, hogy távollétében a rendek újabb szerződésre léptek a hanza városokkal (Strálszund 1370), mely utóbbiaknak befolyást engedett a dán királyválasztásra, s a mihez neki is hozzá kellett utóbb járulnia, de azért mégis rendet teremtett országában s oly tekintélyt szerzett a dán koronának befelé és kifele, a milyem el Nagy Valdemár, ideje óta nem rendelkezett.
N o r v é g i á-ban VII. H á k o n-nal kihalt a régi uralkodócsalád (1319). Utódja veje, Erikszon Magnusz svéd király lett aki 1350-ben átengedte a norvég koronát fiatalabb fiának: Vili. H á- k o n-nak (1350—1380). Ennek a felesége Margit lett, a IV. Valdemár dán királynak leánya és örököse. A mikor kiskorú fiuk: V. O 1 á f meghalt, az addig már mint regensnő uralkodó özvegy királynét Norvégia királynőjévé válaztották. Ekkor jött létre a három skandináv királyságnak egyesülése a k a l m á r i u n i ó-ban (139 ). Norvégia azóta egészen a XIX. századig Dániához tartozott. Történtek ugyan egyes kísérletek arra, hogy a dán főhatóságtól szabaduljanak: így pl. 1531- ben, a mikor a Norvégiába menekült 11. Keresztélyt azután is elismerték a norvégok az ő királyuknak, hogy Dániában megfosztották a trónjától, de Dánia ezt felhasználta arra, hogy Norvégiát megszállja és egyenesen dán tartománynak nyilvánítsa (kopenhágai országgyűlés 13o6). Így Norvégia továbra is függő viszonyban maradt.
Svédországban a Xlll százap végén és a XlV.-nek elején 11. Birger volt a király Mint 9 éves gyermek került a trónra. Helyette K n u t s z o n T o r k e l biro
dalmi marsall uralkodott. Jeles államférfiu volt, a ki nagykorúvá lett királyának is kitűnő szolgálatot tett. Birger később föláldozta őt két fondorkodó öcscse unszolására, kik csak azért akarták Kuntszon bukását, hogy bátyúkat annál könnyebben megfoszthassak a hatalmától. Birger, a mikor ennek — sajnos, későn — tudatára ébredt tőrbe csalta és megölette testvéreit: Eriket ésValdemárt. Így egyedül uralkodott, de a nép föllázadt ellene e testvérgyilkosság miatt, elűzte őt és a megölt Erik fiát: II. M a g n u s z t hívta meg a trónra (1319). Ez VII. Háaon norvég királynak veje és utóda is lett. Norvégia történetében fentebb megemlékeztünk mar arról, hogy Magnusz a norvég koronát önként fiatalabb fiának Vili. Hákonnak engedte át (1350). Ugyanakkor az elegedetlen svéd
rendek a svéd koronát idősebb fiának
Xll. Erik-nek juttatták, a ki azonban
135'i-ben meghalt, mire Magnusz azután
1363-ig svéd király maradt. Ez évben újra elűzték és unokaöcscsét, M e k l e n b u r g i A 1 b r e h t-et állították az ország élére.
Magnusz 174-ben a tengerbe fűlt: vele kihalt a Folkungok háza. Albrecht sem tarthatta magát sokáig Svédországban, a rendek reá untak és a svéd koronát Margit dán ésnor/ég királynőnek ajánlották fel.
M a r g i t királynővel újabb fénykorszak virradt D á n i á r a , melynek trónjára 1375-ben került, hogy fia V. Oláf halála után (1387» a norvég koronát, 1388-ban pedig választás alapján a svéd koronát is fejére tegye. Az ő kezdésére jött létre a már említett kulmári unió (1397), pedig támadta a királyt, az 1432-iki békekötésben meglehetős függetlenséget biztosított magának úgyszintén az őt támogató hanzavárosoknak. Végre a dán nemesség is visszakaparitotta régi előjogait, Erik pomerániai örökös birtokára vonult helyébe B a j o r K r i s t ó f o t , Erikunoka- öcscsét választották a három ország királyává, kinek halála után (1448) a svédek eddigi kormányzójukat, K n u t s z a n Károlyt választották királyukká, a dát nők pedig O l d e n b u r g i K e r e s z - t é 1 y t (mint király 1. Keresztély), a ki-
X. Károly Gusztáv. (I. 435. old.)
melyben a svéd, norvég és dán rendek megegyezésre lépnek, hogy ezentúl a három ország közös király alatt közös egységet képezzen kifelé, közös legyen a hadi és külügyük, belül azonban minden országnak megmaradjon a maga eddigi törvénye, szokása. Ugyanakkor elismerték Margit unokaöcscsét P o m m e r á n i E r i k-et trónörökösnek. Margit halála (1412) azonban a svédek kezdték az egységet bontogatni, külön kormányzói választottak, bár eár elismerték Eriket királyuknak. A d o l f slezvig-holsteini herczeg azután azután a norvégek majd Knutszon elűzése után (H57) a svédek is elismertek királyuknak. Ezzel újra helyreállt a 3 ország egysége.
1460-ban a slezvig-holsteini rendek is csatlakoztak az unióhoz: J á n o s király (1481 — lol8) azután a slezvig-holsteini birtokoknak egyik részét azután átengedte öcscsének F r i g y e s n e k : ezóta szerepel ez országok történetében a királyi és a herczegi (gcttorpi) ág. Svédországban a tényleges hnalom a S z t u r é k kezében volt.
János fia, II. Keresztély alatt a kalmár uniótól és ezzel a dán fenható- ságtól függetlenítsék. Utóda B a j o r K r i s- lóf halála után (1448) a svéd nép a papság és nemesség akaratának ellenére az nemességnek túlsúlya ellen. Utóda IV. Keresztély (1588—1648) kiváló fejedelem volt. Elfoglalta Svédországnak egyik részét, melyet azután a svéd királyság 1 millió tallérért volt kénytelen visszaváltani. Kevesebb szerencsével avatkozzon azonban bele a 30 éves háborúba. A lübeki béke (1629) meghagyta ugyan őt országának birtokában, de a dán korona külső tekintélye megcsappant s az északi népek sorában Svédországé lett a vezető szerep. Ha azonban IV. Keresztély külpolitikája nem is volt a legszerencsésebb, annál nagyobb érdemeket szerzett Dánia belső megerősödése körül. Szabályozta az igazságszolgáltatást, javította a pénzügyeket, fellendítette a kereskedelmet és gyarmatokat is szerzett országának.
S v é d o r s z á g b a n — mint már Margit királynő utóda, XIII. E r i k áll
János fia: 11. K e r e s z t é l y alait végleg felbomlott a kalmári unió. Svédország V á z a Gusztáv vezetésével elszakadt. Dániában sem tudta 11. Keresztély a maga tekintélyét fentartani: az 152 3-i viborgi országgyűlés letette s hel . ébe F r i g y e s slezvig-holsteini herczeget hívták meg a trónra, ki azután 1533-ig uralkodott Dánia és Norvégia tölött. Hogy azonban uralmát biztosíthassa, nagy engedményeket volt
utóbbit pártolta: a megüresedett katolikus püspökségeket a reformáczió híveivel töltötte be stb. Frigyes fia és utóda: 111.
Keresztély (1533—1559) uralkodását 3 évi belső villongás előzte meg: az u. n.
„grótok háborúja". 111. Keresztély még erélyesebben támogatta a protestantizmust.
Az új vallás terjesztésével együtt járt az egyházi birtokoknak elkobzása, melyeknek legnagyobb része a főnemesség kezébe került, mely ily módn hatalmában még gyarapodott, inig a vagyon és tekintély nélküli protestáns papság az ország ügyeiben háttérbe szorult, a polgárságot és parasztságot pedig elnyomták.
A nemesség hatalmát nagyban emelte az a körülmény is, hogy Dánia I. Keresztély alkotmány értelmében, hogy Dánia nem örökös, hanem választó királyság volt, a eddigi kormányzót K n u t s z o n K á - r o l y t királyának választotta. I. Keresztély dán király ugyan egyidőre visszaszerezte a svéd koronát (1452—1467), de Knutszon újra visszatért és 1470-1=; uralkodott. Halála előttunokaöcscsét S z t u r e S z t e n-t jelölte utódjának, kit a svédek
kormányzónak választottak. Ezt a tisztségét megtartotta akkor is, mikor II. Jánost elismerték svéd királynak (1483). A uiikor Szture Szvan meghalt (15o3), a kormányzói hatalom családjának másik tagjára S z t u r e S z v a n t é-ra szállt, A Szturék kormányzása a polgároknak és parasztoknak aranykora volt, kiket a nemességnek és papságnak túlkapásai ellen megvédtek. Szture Szvante utóda i f j. S z t u r e S z t e n lelt (1512). Az ő kormányzóságának idejében történt, hogy az akkori dán király 11. K e r e s z t é l y a svéd nemesség és papság segítségével svéd király
lett (1520), de a mikor a dánellenes mozgalom vezetőit irgalmatlanul kezdte pusztítani (stokholmi vérfürdővel 94 embert
végeztetett ki egy napon, később a vidéken még 690-1): a nép föllázadt ellene s Váza Gusztá v-ot, az idősebb Szture Szten-nek unokaöcscsét előbb kormányzónak, majd királynak tette meg. Az 1524-i malmöi szerződés azután örökre végét szakította a kalmári uniónak.
1. Gusztáv a reformáczió hive volt. Amellett sokat tett az ország pénzügyeinek rendezésére, a hadseregnek és tengerészeinek szervezésére, emelte a földmivelést, bányászatot, kereskedelmet. Hálából a veszterászi országgyűlés kimondta, hogy a svéd trón a Váza-ház öröksége. Közvetlen utódai alatt a királyi tekintély vissza leszállt. XIV. Erik (1560—68 megőrült s méregtől pusztult el. Öcscse J á n o s (1568—92) és ennek fia Z s i g m o n d (1529—99) nagyban pártolta a katolikus vallást (utóbbi, mikor a lengyel királyságra pályázott, át is tért a katolikus hitre) es elnyomta a protestantizmust. Mint lengyel király külömben sem törődött sokat Svédország javával, amiért is letették s nagybátyát a protestáns XI. K á r o l y t hívták a trónra, a ki szigorú kézzel rendet teremtett az országban (1604—1628). Ennek az utóda volt a nagy G u s z t á v A d o l f (1611—1632), aki döntő befolyást gyakorolt a 30 éves háborúba és Svédországot elsőrangú hatalommá tette.
A harminczéves háború után.
MAZAREN ÉS A FROND. A SPANYOL HÁBORÚ.
XIV Lajos ötéves volt, mikor a trónra jutott, Anyja, Osztrák Anna magára ruháztatta a kormányzóságot, a végrehajtó hatalmat azonban Ma zárén bíborosra bízta. Mazaren olasz ember volt, 1602 ben született Rómában. Papi pályára lépett. 1634-ben került Francziaországba, ahol csakhamar magára vonta Riseliő figyelmét, a kinek révén később bíboros is lett. A királyné teljesen rábízta magát, mert tudta, hogy csakis a király érdekeit szolgálja.
Riseliő halála után a foglyokat kibocsátották, a száműzöttek visszatértek az udvarhoz s Anna mindent kedvükre tett. Ezek teljesen behálózták a királynét. Mazarennek sok dolgot adott, míg rendet teremthetett. Bófortot a Basztillba küldték, a bovéi püspököt egyházmegyéjébe, Sevrőz herczeg- nét pedig birtokaira. A királyné 1643-ban Mazarent első miniszterének nevezte ki,
Riseliő rendszere tehát halála után is fönmaradt. Mazarennek csak folytatnia kellett a megkezdett munkát. De Mazaren nem volt tökéletes Riseliő. A külügyekben rendkívüli tehetségnek bizonyult, de a pénzügyekben megbocsáthatlanul könnyelmű volt. Az ország csaknem csődbe jutott. Annyiféle adóval sújtotta a népet, hogy az már csaknem tűrhetetlen volt. A párisi lakosság meg is tagadta -az új adók fizetését, a parlament az ő pártjára állt s csak két évre szavazta meg ezeket az adókat. De az állam szükségletei folyton emelkedtek. Mazaren tehát a nagy uraktól 4 évi jövedelmüket kérte kölcsönképpen. A parlamenttől nem kért, amiben ez sértést látott, összeköttetésbe lépett a többi önálló testülettel s ezekkel együtt megalkotta a hires „szövetségi határozatott A nagy tanács, a főtörvényszék, a számvevőszék és a parlament külön-külön bizottságot küldött ki. A négy bizottság összeült és tanácskozó gyülekezetté alakult. Kívánságaik között — melyeket 27 szakaszba foglaltak s a kormányzónő elé terjesztettek — többek közt az szerepelt: hogy a parlamentnek joga van minden rendeletet megvitatni s följegyezni; a hivatalával visszaélő hivatalnokot állásától megfosztani; továbbá az a követelés, hogy a király egy alattvalóját sem szabad 80 óránál tovább kihallgatás nélkül fogva tartani.
Ugyanekkor nyerte meg Enghien Konde a lanszi csatát. Ez föl bátorította Mazarent. Elfogatta a legkiválóbb ellenzéki képviselőket, erre azonban a nép föllázadt. A parlament követeli a királynétól a foglyok kibocsátását, de Anna csak nagynehezen, Mazaren könyörgésére, egyezik ebbe bele. A város lecsendesedik, de a királyné, aki az engedelmességet gyönge- ségnek tartja, fiával és Mazarennel Szent-Zsermenbe vonul vissza. De így is kénytelen volt mindazokat a határozatokat megerősíteni, melyeket Szent Lajos kamarája hozott.
Mazaren csak azért engedett, hogy időt nyerjen. Amint vége volt a külső háborúnak, elhatározta, hogy végez ezekkel az emberekkel, akik tönkre akarják tenni a királyi tekintélyt. 1649 jan. 6-án Anna fiaival elhagyta Párist s csapatokat hitt maga köré. A parlament a fiatal herczege- ket és urakat hívta segítségül, így Konti herczeget, a nagy Kondé öcscsét, Longvill herczeget, Bulyon, Rosfukold herczeget, sőt a bölcs Türennt is. Az összeesküvés lelke G o n d i Pál, a későbbi Re ez bíboros volt, ez a lelkiismeretlen és a mellett, nem valami tehetséges ember, akinek azonban sikerült másokkal elhitetni, hogy az.
Megkezdődött a nagy küzdelem, melyet a történelem a frond néven ismer. A parlament kinevezett tábornokokat; kimondta, hogy minden ház tartozik egy embert és egy lovat állítani. A király hívei csakhamar visszavonultak a frondtól, mert belátták, hogy az urak végczélja az állam fölforgatása. Mikor a parlament megtudta, hogy az urak szerződést kötöttek a spanyolokkal, megbízta elnökét; M ó l é Mátyást, hogy tárgyaljon Maza- rennel. A rüelyi megállapodás leszállított némely adót, megadott egyes jogokat s visszavitte az udvart Párisba. (1649).
A béke azonban nem tartott soká. K o n d é , aki védelmezte a kormányt, most ura akart lenni. Bántotta, megalázta a kormányzónőt s Mazarent, amellett gúnyolta a volt frond pártiakat. Mazaren 1650 januárjában Kondét, öcscsét: Konti herczeget és sógorát: Longvill herczeget a Luvrban elfogatta.
Nehány tartomány föllázadt, de hamar elnyomták, Düplesszi — P r a z 1 e n pedig Rethel mellett megverte T ü r e n n t, aki spanyol sereggel tört be az országba.
Mazaren azért még nem örülhetett a diadalának. Gondinak biborossá- got ígért, ha a királyné mellé áll; de persze elfeledte Ígéretét: mire Gondi közeledett Kondéhoz, izgatta a népet, bizalmatlanná tette a parlamentet, a két frond pedig kényszeritette Annát, hogy a herczegeket szabadon bocsássa, Mazarent pedig udvarából eltávolítsa. Mazaren Kölnbe ment s onnan kormányozta tovább a királynét és Francziaországot (1651). Gondi végre bíboros lett.
Kondé azonban nem tudott nyugodni. Minden áron a legfőbb hatalmat akarta s mert nem bízták rá, a legbünösebb kalandokba bocsátkozott, hogy fegyverrel szerezze meg a hatalmat, sőt a trónt is, amint azt bizalmas társa, K o 1 i n y i gróf állította. Föllázitotta Gujanát, tárgyalt a spanyolokkal, míg barátai Francziaország szivében készítették elő a háborút. Mazaren rögtön viszzatért s a királyi sereget Türenn grófra bízta. Kondé Bleno mellett megverte Hokenkurt marsallt (1652). Az udvar menekülni akart, de Türenn megnyugtatta az udvart s 4000 emberével megakadályozta, hogy a 12,000 emberből álló ellenség kihasználja győzelmét.
Páris alatt végre megütközött a két fősereg. A véres csata már-már Kondé vereségével végződött, serege csaknem körül volt kerítve, mikor Orlean Gaszton herczeg leánya megnyitotta előtte a város kapuját s egyben a Basztill ágyúit a királyi sereg ellen irányította. A meglepett Türenn visszavonult. Kondé halomra gyilkoltatta a Mazaren-pártiakat, majd kivonult a városból s Flandriába ment.
Hogy az országot a királyné pártjára hódítsa, Mazaren másodszor is visszavonult; mire a parlament kérte a királynét, térjen vissza Párisba. Gondi (Recz) bíborost becsukták Venszennbe, Kondét halálra Ítélték, Gasz- tont Bloába száműzték. Három hónappal később Mazaren ismét visszatért (1653 február). Ez volt a frond vége. De XIV. Lajos sohasem felejtette el ezeket a szomorú napokat s elhatározta, hogy korlátlanul fog uralkodni. Amint az udvar visszatért Párisba, megtiltotta a parlamentnek, hogy az állam főbb ügyeibe, vagy a pénzügyekbe beleavatkozzék.
A zavarok idején a spanyolok viszahóditották Dünkerket, Barszelo- nyát és Kazalt. K o n d é fölajánlotta nekik a kardját, de amint elhagyta a francziákat, cserben hagyta a szerencséje. Előbb L i p ó t főherczeggel Arraszt ostromolta, de T ü r e n n heves csata után visszavonulásra kényszeritette (1654 aug. 25).
A következő években nem történt döntés. Türenn is, Kondé is sokkal kisebb sereg fölött rendelkezett, semhogy döntő csatát vívhattak volna. Mazaren ekkor K r o m v e 1 lel szövetkezett a spanyolok ellen. Míg az angolok elfoglalták Jamaikát s fölperzstlték Kadiszt, a francziák Dünker- két vették ostrom alá szárazföldről és a tenger felől. A spanyolok e város segítségére mentek, de Türenn heves csatában teljesen megverte őket s a várost is bevette (1658 jun. 14).
A spanyolok békét kértek. A pirenéusi szerződésben, melyet 1659 november 7-én kötöttek meg, a francziák megtartották Artoát, Szerdányt és Ruszilyont; Lotaringiát átadták ugyan IV. K á r o 1 y-nak, de csak oly föltétellel, hogy ez minden várát leromboltatja; de mert ő ezt a föltételt nem akarta elfogadni, a francziák Lotaringiát is elfoglalták. Kondé herczeget az udvar visszafogadta kegyeibe s főbb állásait is visszaadta neki.
XIV. Lajos nőül vette M á r i a T e r é z i a iufánsnőt, aki 500.000 aranytallért kapott hozományképpen. Erre L a j o s lemondott spanyol örökösödési jogáról. Mazaren ennek daczára igényt akart támasztani a spanyol trónra. Követelte a hozomány azonnali kifizetését. Tudta, hogy erre Spanyolország nem képes, de ezzel csak elő akarta készíteni a Bur- bon-ház spanyolországi igényeinek az érvényesítését. Ugyanekkor azonban cserben hagyta Portugált, mely erre Angliával szövetkezett.
Mazaren arra is gondolt, hogy XIV. Lajost császárnak teszi meg III. Ferdinánd halála után (1657). Igyekezete daczára is azonban I. Lipótot választották meg császárnak. Annyit azonban elért Mazaren, hogy megkötötte a rajnai szövetséget (1658), melylyel a három egyházi választó, a bajor fejedelem, a hesszeni és braunsveigi fejedelmek, a svéd és dán király, a vesztfáli béke föntartására Francziaországhoz csatlakozott. Ezzel egyúttal bizonyos fokig franczia védnökség alá is helyezkedtek.
Mazaren belső kormányzása kevésbbé volt dicséretreméltó. Elhanyagolta a kereskedelmet és földművelést; a tengerészetet; a pénzügyeket pedig úgy kezelte, hogy halálakor az államkincstár 450 millióval tartozott, holott az ő magánvagyona majdnem a felét tette ki ennek. A pénzügyek ellenőre, F ű k é Miklós, ezért is így szólt a királynak: „Szír, a királyi pénzesfiókok üresek, nincs pénz bennük, de a bíboros ur majd kölcsönöz“.
Mazaren vagyona nagy részét helyes czélokra fordította. Pártolta az irodalmat. M e n á z s t bízta meg azzal, hogy elébe terjeszsze azoknak a névsorát, akik jutalmat vagy buzdítást érdemelnek. D e k a r t, aki Hollandiába vonult vissza, nyugdijat kapott. M é z e r é, a történetíró, évenként 4000 frankot kapott. Nagy költséggel gyönyörű könyvtárat alapított, melyet később a közönségnek is megnyitottak s végrendeletében 800.000 aranytallért hagyott a négy nemzet otthona számára, mely a spanyol, olasz, német és flamand tartományok egyetemi hallgatóinak befogadására szolgált. Itáliából sok drága festményt, szobrot és ritkaságot hozatott; továbbá művészeket, gépészeket hivott be, akik egyebek között bevezették Franczia- országba a nagy operát, 1655-ben megalapította a festő- és szobrászakadémiát. 1661 márczius 9-én halt meg Venszennben 59 éves korában.
11. Vilmos oraniai herczeg es menyasszonya, Stuart Maria Henrietta, I. Karoly leanya.
Festetto Van Dejk (Dyck)
Kalóz-kivégzés Hamburgban a XVI. században. A tengerparti akasztóía-dombon láthatók az előbb kivégzettek fejei.
EURÓPA KÉPE 1661-BEN.
A vesztfáli és a pirenéusi szerződés Európában az első szerepet Fran- cziaországnak biztosította. XIV. Lajosnak csak Riseliő és Mazaren munkáját kellett folytatnia. Kitűnő miniszterei voltak, birodalma a legjobban egyesitett s legengedelmesebb Európában, pénzügyeit rendbe hozza K o 1 b e rt, hadseregét a legnagyobb tábornokok segítségével szervezi L u v o a. Hatalmát még növeli szomszédainak a gyöngesége.
A Stuartok visszahelyezése (1660) nyugalmat adott Angliának, de csak néhány évre. A király önkényuralomra való törekvése és a nemzet szabad- ságszeretete folytonos összeütközésben volt. II. K á r o l y , hogy a szabadságpártiak ellen védekezhessék, nem egyszer kénytelen megalázni, sőt elárulni Angliát, így mikor Dünkerket 5 millióért eladja a francziáknak s mikor évi járadékért önmagát Is leköti XIV. Lajosnak. Skóczia, Angliával és Irlanddal: Nagybritánnia és Irland egyesült királyságát alkotja.
Németalföldön a hét szövetséges tartomány nagysága tetőpontját-érte el. Ausztria 1648-ban elismerte függetlenségüket, sőt néhány brabanti, lukszemburgi és flamand kerületet is átengedett nekik. A köztársaságé volt tehát a Mózel, Rajna, Emsz torkolata a hatalmas Mesztrikttel együtt, Indiából csaknem teljesen kiszorították a portugálokat. Birodalmukat öt kormányzóságra osztották: Jáva, ahol 1619-ben Batáviát alapították, Am- boen, Ternate, Czeilon és Makasszar. Övék volt a Jóreménysée foka is s az Antillákon is voltak birtokaik.
A hollandok sok új fölfedezést is tettek. Lemér megkerülte a Horn fokot és fölfedezte a róla elnevezett szorost (1615). Ők fedezték föl 1605 és 1642 között Új-Hollandiát, így T a z m a n fedezte föl Van Diemen- földet, Uj Zélandot, a Viti-, a Barátság szigeteket. Akkor még egy nemzet sem versenyezhetett a hollandokkal a hajóépitésben s egy nemzet sem tudott oly olcsón szállítani, mert semmiféle tengerész nem elégedett meg oly kis fizetéssel, mint a holland. Nemcsak India kincsei gazdagították Hollandiát, de a halászat, kivált a heringhalászat, főképp pedig bámulatos kereskedelmi érzékük és takarékosságuk.
Hollandiának azonban nem tetszett a hatalmas franczia szomszédság s a XIV. Lajos ellen irányuló szövetségek lelke mindig Hollandia volt. Mire azonban a holland helytartó: N a s s z a u V i l m o s angol ki; ály lesz, Hollandia nem egyéb egv nagy csatahajóhoz csatolt bárkánál.
Spanyolország a pusztulás szélén állt; a mórok kiűzése s a hosszú szerencsétlen háborúk tették tönkre. Megvolt még csaknem egész birodalma: a Frans Komté, Németalföld fele, Milano, a két Sziczilia, Elba, Szardínia, de e birtokok többe kerültek, mint amit hoztak. Amerika ontotta ugyan kincseit, de az anyaországban az ipar, kereskedelem, földmivelés szörnyénél volt hanyagolva, legutóbb pedig elvesztette Ruszilyont, Artoát sőt Portugált is.
IV. F ü 1 ö p uralkodott ez időben. Húsz évig volt Olivarez gyámsága alatt. Csak a költők és művészek voltak nagyok akkor Spanyolhonban. De Véga Lopez (1635) és Velaszkez (1660) akkoriban haltak meg. Kalderon és Murillo már nagy hírnévnek örvendtek.
Spanyolország magával rántotta a romlásba Portugált is, mely mindenéből kifosztva, mindenkitől elhagyatva Anglia felé fordul.
Itália is teljes hanyatlásban volt. A katolikus újjászületés mozgalma megszakadt. A pápák ismét a világi uralmat áhítozták, anélkül, hogy az egyházi államokban a személy- és vagyonbiztonságot helyre tudták volna állítani. Riseliő és Mszaren hasztalan kisérlették meg az olasz fejedelmeket szövetkezésre bírni Spanyolország ellen. IV. Fülöp gyöngesége daczára győztes maradt. A monakói herczeg franczia védnökség alá helyezkedett s a franczia Gonzagák kapták meg Montferratot, Mantuát és Goasztallát. Ez volt minden, amit a franczia beavatkozás elért.
A béke helyreálltából kéífejedelem húzott hasznot: a szavojai herczeg, II. K á r o l y E m á n u e 1, aki az Alpokon át utat építtetett Torinóból Lionba s II. F e r d i n á n d tudós toszkánai udvara, ahol komoly tanulmányokkal s tudományos kísérletekkel foglalkoztak, melyek Firenzét a XVII. század egyik tudományos központjává avatták.
Velencze nem avatkozott Itália ügyeibe. Az ő érdekei a szigettengeren, az Adrián voltak. Génua nem beszéltetett többé magáról. Minthogy a ievantei kereskedelem teljesen a velenczeiek kezébe jutott, Génua a spanyol és afrikai partok kereskedelmét igyekezett megkaparítani.
Németország a harminczéves háborúban teljesen elerőtlenedett. Az apró fejedelmek királyosdit játszottak s népeik alig tudták előteremteni a pazarlásukhoz szükséges pénzt. Hogy pénzt szerezhessenek, ezek az apró fejedelmek eladják a szövetségüket s a hadseregüket. A vesztfáli béke biztosította függetlenségüket a császárral szemben, a rajnai liga legnagyobb részüket Francziaországhoz kötötte.
Ausztriát teljesen kimerítette a háború s csak lassan tudta magát összeszedni. III. Ferdinándot 1658-ban fia, I Lipót követte, aki 1705-ig uralkodott. Az osztrák ház ekkor három ágra szakadt: a madridira, a stájerre és tirolira, mely utóbbiak 1673-ban egyesülnek.
Nagyon megerősödött a brandenburgi ház, mely 1518-ban megszerezte Poroszországot s 1629 ben a klevi herczegséget és a Mark és Ravenszberg grófságokat, miáltal egyrészt Oroszországig, másrészt Francziaországig tolta ki határait. Frigyes Vilmost a „nagy választónak“ nevezték, fia F r i g y e s már porosz király.
Svájcz 13 szövetséges kantonból állt, több szövetséges országból s a meghódított országokból, mint pl. az 1512-ben Milánótól elvett hét birtokból. Bern volt a leghatalmasabb kanton. A svájcziak, nagy bölcsen, nem verekedtek többé a maguk számlájára, hanem harczosokat adtak idegen államoknak s a zsold révén némi vagyonhoz jutottak.
Svédország a háborúban szerzett területek révén ura volt Finnországnak, Észt- és Livlandnak. A Balti-tenger tehát svéd beltenger lett s úgy látszott, hogy sokára Gusztáv Adolf koronájáé a túlsúly északi Európában,
Krisztina, Gusztáv Adolf leánya, meg tudta tartani ezt a ragyogó helyzetet, de 1654-ben — nem tudni mi okból — lemondott unokafivére, Gusztáv Károly javára. Ezt a mindenképpen kiváló fejedelmet először é s K á z m é r J á n o s lengyel király támadta meg; a svédek győztek, bevették Varsót s Kázmér Jánosnak Sziléziába kellett menekülnie. 55,000 lengyel sietett a főváros visszahódítására, de Gusztáv Károly 24,000 emberével úgy tönkreverte őket Varsó alatt, hogy Lengyelországot csak az összes szomszédok szövetsége tudta megmenteni. A császár, a dán király, a brandenburgi választó egyesült s a svédeknek vissza kellett vonulniok. Károly Gusztáv boszut állt a dánokon, a befagyott tengeren átkelt, rettegésbe ejtette Kopenhágát és a röszkildi szerződésben elvette tőlük Halland, Sónen, Blekinge és Bohusz tartományokat, kierőszakolta a Szundon való . szabad átkelést svéd hajók számára és Holstein-Gottorp függetlenségét (1658).
Néhány hónap múlva a svéd király ismét betört Dániába s ostrom alá fogta Kopenhágát. A város ellenállt, a hollandok, osztrákok, lengyelek, brandenburgiak sereget küldtek. Károly Gusztáv hirtelen meghalt, mire a békét megkötötték. Svédország becsülettel került ki a nagy küzdelemből. De a folytonos háborúk költségeit nem bírta el a természettől amúgy is nagyon szegény nép s innen van, hogy Svédország nem tudta megtartani fényes helyét az Északon.
Ez időben III. Frigyes dán királya papságra és polgárságra támaszkodott s 1660-ban megtörte a nemességet és örökösnek mondta a királyságot. A királyi törvény a legteljesebb önkényuralmat hozta be, mely 1834-ig tartott.
Lengyelország hajdani magas polczáról a hatalmak harmadik sorába hanyatlott vissza. Területe ugyan még a Kárpátoktól a Balti-tengerig terjedt, az Oderától a Dnieper és Volga forrásáig, de fejetlen alkotmánya s választáson alapuló királysága már is csaknem védtelenül tette ki Külső háborúknak.
Az oroszokat, akiket a Balti-tenger mellől elszoritottak: a Fekete-tengertől viszont a kozákok harczias köztársasága és a tatár hordák zárták el. A novgorodi köztársaság bukása III. Iván alatt (1476) utat nyitott nekik a Balti- és Jeges-tenger felé, az asztrakáni tatárok összetörése után (1554) a Kaspi-tenger felé. Az andrusszovi szerződés (1667), mely a lengyelektől elvette Szmolenszket, Tsernigovot és Ukrainát, Oroszország első lépése volt a Nyugat felé. A R o m a n o f f-dinasztia, melyet Feodorovits M i h á l y 1617-ben alapított, 1762-ig — amíg utolsó férfisarja élt — uralkodott.
Ám Oroszország már akkor veszedelmes hatalom volt. III. Iván a XV. században eltörülte családjában a részbirtokot, miáltal megteremtette az állam egységét. Egy századdal később IV. Iván 15 év alatt oly szörnyű kegyetlenséggel törte meg a nemességet, hogy „rettenetesének nevezték el. Végre 1592-ben egy fejedelmi rendelet (ukáz) teljesen rabszolgasorba alja- sitotta a parasztot és megtiltotta neki, hogy urát vagy lakóhelyét változtassa.
A törökök elvesztették vallási és katonai lelkesedésüket, de azért birodalmuk a Keleten az első nagyhatalom maradt. Az erdélyi fejedelem hűbéresük volt, a temesvári bánság és Magyarországnak más része is kezükben volt, úgyszintén a Fekete-tenger partvidéke Kubánig. Ázsiában birodalmuk egész Bagdadig terjedt. Velencze alig tudott ellenük védekezni. 1660-ban elvették tőle Mitiléne és Lemnosz szigeteket s ugyanakkor megverték a magyar és császári csapatokat Magyarországon. 1663-ban elesett Érsekújvár s Bécs ismét veszedelembe jut.
XIV. Lajos megkezdte hódításait, amennyiben hatalmas segítséget küldött az osztrákoknak és magyaroknak 1664-ben a Szent-Gotthárd melletti csatába s a velenczeieknek 1667-ben Kandia ostromához.
Középkori széles egyenes kard.
A verszelyi kastély XIV. Lajos korában.
XIV. LAJOS URALMA AZ AUGSZBURGI LIGÁVAL VALÓ
HÁBORÚIG.
Mazaren halála után XIV. Lajos nem nevezett ki többé első minisztert. Naponta 8 órát dolgozott s minden fontosabb ügyet maga intézett el.
—„Munkával kell uralkodni“ — írja tanácsaiban fiának — „s a munka számára kell uralkodni: hálátlanság és vakmerőség isten iránt, igazságtalanság és zsarnokság az emberek iránt munka nélkül uralkodni. “
Lajos fiatalsága daczára tisztában volt követendő politikájával. Nemcsak, hogy maga korlátlanul uralkodott, de a korlátlan királyságnak elméletét is ő állapította meg Francziaországban. Szerinte a királyság isten intézménye, a királyok pedig isten helytartói a földön. Meg is semmisített minden szabadságot, mely árnyékot vethetett volna a királyságra. A tartományok legtöbbjének saját tartományi ülésük volt; ő majdnem valamennyit eltörölte, s ott is, a hol meghagyta, (Langdok, Burgundia, Provansz és Bretany
a tartománygyűlés csak azért jött össze, hogy a miniszterek parancsait végrehajtsa. A király nevezte ki a polgármestereket: e hivatalokat jó pénzért adta el, de örökölhetők voltak.
A községek szabadsága épp úgy megszűnt, mint akár az országé. A parlamentek tisztára törvényszéki munkát végeztek; a nemesség csak arra volt, hogy a királyért vérét ontsa a különböző csatatereken; maga a papság is teljes engedelmességre szorult.
XIV. Lajos főigyekezete az volt, hogy az ország összes erejét az uralkodó kezében összpontosítsa, hogy avval az ország és a saját maga érdekében rendelkezzék. Ezért a végletekig menő központosítás, mely fölölelt kereskedelmet, ipart, politikai életet, sőt az erkölcsi életet is.
Ennek a következménye pedig az, hogy Francziaország nem a maga életét, hanem kormánya életét éli s mikor a kor s a betegség megdermeszti ezt a vezető kezet, minden hanyatlásnak indul. Igaz, hogy a boldog napok alatt ez a közigazgatás jóléttel és biztonsággal kárpótolta az országot azért, amit szabadságában vesztett. A király tudta, hogy roppant hatalma mily kötelezettségeket ró reá.
— „Alattvalóink javát még inkább szeműnk előtt kell tartanunk, mint akár a magunkét. S a nagy hatalom, melylyel fölöttük rendelkezünk, csupán arra szabad, hogy szolgáljon, hogy minél erőteljesebben dolgozzunk boldogságuk érdekében
Minisztereit elhalmozta kincsekkel, kitüntetésekkel; de csak azért, hogy egész életüket a közjónak szenteljék. A közigazgatás tényleg kitűnő volt. Az ő története egyúttal két nagy miniszterének: K o 1 b e r t-nek és L u v o á-nak a története.
Kolbert igazgatta a pénzügyeket, a királyi udvartartást, a szépmüvésze- teket, földművelést, kereskedelmet, közmunkákat és 1669-óta a tengerészetet. Mikor az ügyeket átvette, az államadósság 430 millió volt, két esztendei jövedelem előre el volt költve. Kolbert külön törvényszéket hozott be a pénzügyi visszaélések leleplezésére. Ő volt a büdzsé (államháztartási rend) igazi megteremtője. Addig vaktában költöttek. Ő minden évben összeállította az előre látható kiadásokat és bevételeket.
A földadót csak a polgárság s a nép fizette, ez 1661-ben 53 miilót tett ki. Kolbert 32-re szállította le. A frond zavarai közepeit sokan önhatalmúlag megtették magukat nemes embereknek vagy megvették néhány tallérért a nemesi czimet. Királyi rendelet a 30 év óta szerzett összes nemesi leveleket megsemmisítette, vagy 40,000 család került így ismét az adófizetők közé, amivel azok szomszédéinak adói csökkentek.
Kolbert behozta a közvetett adókat: kávé, czukor, dohány, bor, kártya, sorsjáték után, amit mindenkinek kellett fizetnie s ebből 21 millió jövedelmet csinált. Kolbert halálakor, 1683-ban az adók 112 milliót hoztak s minden kiadást leszámítva a kincstárnak 57 milliója maradt.
A soktagú családokat fölmentette az adó alul; megtiltotta, hogy a munkaszerszámokat s az igás állatokat adó fejében lefoglalják; újabb méneseket rendezett be, idegenből hozatott kitűnő ló- és marha-anyagot a hazai javítására, a legjobb tenyésztőket megjutalmazta; elrendelte a mocsarak kiszárítását s 1669-ben kiadta a vizekről s erdőkről szóló rendeletét, mely még ma is érvényben van.
Kolbert, aki reimszi kereskedőnek fia volt, roppant sokat tett a kereskedelem emelésére. Az idegen áiuczikkeket magas vámmal sújtotta (1667). Ez volt a védvámos rendszer kezdete. Mindent elkövetett, hogy a külföld ipari titkait kifürkészsze, a legjobb munkásokat Francziaországba csábítsa Évi segítséggel támogatta a gyárakat. Kieszközölte az egyháznál, hogy 17 ünnepnapot elejtsen, amivel a munkanapok száma gyarapodott.
1669-ben már 60,000-nél több gyapotmunkás volt az országban, a sze- dáni, lüdieri, elböfi és abbévilli szövetgyárak páratlanok voltak; vas-, aczél-, fajansz-tárgyak, marokenbőr mind az országban készült, úgyszintén a finom selymek, szőnyegek, finom üvegnemü, tükör.
Kolbert 12 tartományban eltörölte a közben eső vámokat; támogatta a bor- és pálinkakivitelt. Dünkerk, Marszely és Bajonn szabad kikötő lett. Bevezette a biztosítást, raktárakat alapított, kijavíttatta az országutakat s újakat építtetett. Tervezte a burgundi csatornát, az 1692-ben megnyitott or- leanit is ő engedélyezte s megkezdette a langdokit, melynek az Óczeánt és a Földközi-tengert kellett összekötnie. Ezt a hatalmas vízépítési művet
ben kezdték s 1681-ben fejezték be; 34 millióba került s évenként 12,000 embert foglalkoztatott. Andréosszi mérnök tervei alapján a híres R i k é építette.
Ily támogatás mellett a kereskedelem rohamosan fejlődött; vezetésére
ben a kereskedelmi tanácsot alapították, mely minden két hétben XIV. Lajos elnöklete alatt ülésezett. A vidéken is hasonló tanácsok működtek.
Addig Francziaországnak tengeri kereskedelme teljesen holland kézben volt. Kolbert ezt meg akarta szüntetni. Minden idegen hajóra, mely franczia kikötőbe befutott, tonnánként 50 szu adót vetett ki; a nemzeti hajóknak ellenben jutalmat adott, úgyszintén a franczia hajóépítőknek is. Holland és angol mintára 5 nagy társaságot alapított: 1664-ben a kelet- és a nyugatindiait; 1666-ban az északit és a levanteit; 1673-ban a szenegálit; és mindegyiknek a kizárólagosság kiváltságát adta meg a maga területére, azonkívül még nagy pénzbeli segítséget is; egyik 1669-ben kiadott királyi rendelet pedig kimondta, hogy a tengeri kereskedés a nemességnek is méltó foglalkozása.
Kolbert szerezte meg Francziaországnak Martinik, Kadelup, Szanta- Lucsia, Granada, Mari-Galand, Szent-Márton, Szent-Kristóf, Szent-Bertalan és Szent-Kereszt (1664) szigeteket, gyarmatosokat küldött Kanadába s Kajenbe, megszerezte Új-Funlandot s megkezdte Lujziána meghódítását. Afrikában elvette Gorét a hollandoktól (1655) s birtokba vette Madagaszkár keleti partjait. A keletindiai társaság Szuratban, Csandernagorban s Pondiseriben telepet alapított. Egyúttal idegen hajók elől elzárták a fran- czia gyarmatokat.
Kolbert a haditengerészetet is fejlesztette. A meglevő hajókat kijavíttatta, a svédektől s hollandoktól újakat vett; hajógyárat építtetett Dün- kerkben, Havrban és Rosfortban. D ü 11 e n hatalmas hajóhadat épített Bresztben. V o b a n, a hires hadi mérnök, bevehetetlen erősséggé alakította ezt a kikötőt. A nimvégeni béke után megerősítette Tulont is. A hadihajók legénységét a parti lakosság tartozott állítani, ennek ellenében bizonyos kiváltságokban részesült. 1683-ban már 77,852 matróza s 176 hajója volt a haditengerészetnek. Ez időben alapították a franczia tengerésztiszti, tüzér- és víztani iskolát.
Kolbert 1665-ben behatóan okadatolt előterjesztésében arra kérte a királyt, hogy az országban mindenkire egy törvény legyen mértékadó, egyenlő legyen a súly s a mérték, díjtalan az igazságszolgáltatás, a szerzetesek száma csökkentessék, a lakosság pedig arra buzdittassék, hogy hasznos foglalkozásokra adja magát. Ez előterjesztés megvitatására parlamenti bizottságot kuldíek ki. A parlamenti tárgyalásoknak eredménye hat törvényczikk volt: 1667-ben az a polgári rendelet, mely gyorsította az igazságszolgáltatást; 1669-ben a vizekre s erdőkre vonatkozó rendelet; 1670-ben a büntető törvénykezésre vonatkozó rendelet, mely a kínvallatást megszorította; 1673-ban a kereskedelmi, 1681-ben a tengerészeti és gyarmati rendelet; 1685-ben az u. n. „fekete kodeksz“, mely a franczia gyarmatok négereinek sorsát szabályozta.
Kolbert buzdította az irodalmat s művészetet is; 1663-ban alapította a szépirodalmi akadémiát, 1666-ban a tudományokét, ugyanakkor a zeneakadémiát s 1671-ben az építészetit, a királyi könyvtárat 10.000 kötettel s drága kéziratokkal gyarapította, a Mazaren könyvtárat megnyitotta a népnek, a füvészkertet megnagyobbította.
Számos tudóst és művészt hitt Párisba és anyagilag is támogatta őket.
Kolbert versenytársa Le Tellié Mihály Ferencz, L u v o a márki 1641-ben született. Már korán belekerült a katonai közigazgatásba és ezen a téren épp oly buzgó tevékenységet fejtett ki, mint Kolbert a polgári közigazgatás terén. Luvoa már 1662-ben hadügyminiszter lett. Újjászervezte a
Európa IGIS-Ivin a veszlfáliai béke idején.
hadsereget, megszüntette a toborzás körül eddig tapasztalt visszaéléseket, kitűnő katonai szabályzatot dolgozott ki s vasfegyelmet tartott a hadseregben. Ő hozta be az egyenruhát. Minden ezred más szinü egyenruhát kapott (1670). Ő hozta be a lépésben való menetelést, a pika mellé a puskát és a szuronyt, továbbá a bőrhidakat folyókon való átkelésre; ő szervezte az élelmiszer és ruharaktárakat; kaszárnyákat, katonai kórházakat, rokkantak házát építtetett. Ő teremtette meg a mérnökcsapatot, mely- a spanyolok ellen: S o m b e r g marsall 4000 katonával odasiet s a villa- visziózai győzelmével megerősíti a Braganszákat a trónon (1665). L i p ó t császárnak '6000 embert küld a törökök ellen, a velenczeieknek szintén.
A törökök ellenségeinek segítése ellenkezett a francziák százados politikájával. De Lajos nemcsak a törökökről, hanem a protestánsok barátságáról is csakhamar lemond, hogy mint a fegyveres katoliczizmus feje V. Károly helyét foglalja el.
IV. Fülöp spanyol királynak halála 1665-ben adta az alkalmat Lajos első háborújához. Neje, Mária Terézia nevében, aki Fülöp első házasságából született, Németalföldet követelte. L i o n n Hugó ügyesen elszigetelte a spanyolokat. A hollandokkal elhitette, hogy csupán nyugati Németalföldről van
Három hónap alatt Sarlroa, Bens, Berg, Fürn, At, Turné, Dué, Szkarp, Kuríré, Udnárd és Lili franczia kézre jutnak j (1667) , utánuk Dói, Szálén, Bezanszon; további 17 nap alatt a Frans Komté meg van hódítva (1668).
E gyors siker láttára Anglia, Holland j
és Svédország Hágában hármas szerződést
kötöttek s fölajánlották XIV. Lajosnak közbenjárásukat, a spanyolokra pedig rákénysze- ritették a békeföltételeket. Az ákeni békében Lajos visszaadta a Frans-Komtét, de megtartotta Németalföldön az elfoglalt városokat (1668) .
Lajos nagy haraggal viseltetett Hollandia iránt. Bántotta a gőgös föllépés, melyet az ákeni tanácskozásoknál a holland követ, Van Benningen, Francziaországgal szemben tanúsított. De maga a gazdag kereskedő köztársaságnak létezése is bántotta őt, mert sértette az ő egyeduralmi fölfogását. Kolbert vámok utján mindent elkövetett, hogy a holland árukat az országból kiszorítsa, mire a hollandok a franczia borra és pálinkára vetettek ki terhes adót. Kolbert erre megírta a hágai franczia követnek, hogy a hollandok ezt csakhamar meg fogják bánni.
Meg is indult ez a háború, ami politikai hiba volt, mert egy csapásra lerombolta a IV. Henrik és Riseliő által kötött protestáns szövetségeket.
XIV. Lajosnak nem került fáradságába, hogy Anglia, Hollandia és
a Vittek — a nasszaui háztól
való félelmükben — elhanyagolták a hadsereget, s így a hollandok Lajos 120,000 embere ellen, kiket Türenn és Kondé vezetett, csupán 25,000
rosszul fegyverzett és fegyelmezett katonát állíthattak (1672).
A holland városok egymásután nyitották meg kapuikat Lajos előtt.
Egyik nap négy beteg katona eltévesztette az utat s Minden alá ért.
A város megijedt elöljárói erre
nyomban átnyújtották nekik a vá
ros kulcsait, s mikor látták, hogy
csak négyen vannak, leitatták őket
s kivitték a városból.
ségével Amszterdamot vízzel el lehetett árasztani.
A francziák már a város közelében voltak. Lajos visszautasította V i t t János békeajánlatait, de nem hallgatott T ü r e n n-re sem, aki azt tanácsolta, hogy az útba eső várakat rommá kell lőni, ahelyett, hogy katonaságot helyezzenek el bennük s így szétforgácsolják a hadsereget. Így a franczia hadsereg már nem volt elég erős ahhoz, hogy megtámadja a fővárost. A hollandok új bátorságra kapnak. A nép föllázad Hágában Vitt
czeget kiáltják ki helytartónak, aki nagyszerűen szervezi a nemzeti ellenállást: Amszterdamot viz alá merítik s R e u t e r , aki hónapok óta sakkban tartja az angol-franczia hajóhadat a maga hajóival, bekeríti a várost. A viz elől a francziák kénytelenek visszavonulni, föladják az elfoglalt váro
szövetséget hoz össze a francziák ellen, II. Károlyt pedig a parlamentje semlegességre kényszeríti. Így Lajosnak csak a svédek maradnak szövetségesei az egyesült spanyolok, osztrákok, németek és hollandok ellen.
Lajos azonban nem ijed meg. Beveszi Mesztriktet (1673), majd meghódítja Frans-Komtét. A szövetségesek két sereggel NémetAlföldön és Elzászon keresztül be akarnak törni Francziaor- szágba. K o n d é indul az egyik ellen, T ü r e n n a másik ellen. Ez a Rajnánál visszaüzi Monté k u k k o 1 i t, de végre is vissza kell vonulnia a túlerő elől, mire 60,000 császári Elzászba vonul téli szállásra. Türenn némi erősítéssel
visszatér és átüzi az ellenséget a Rajnán. Bár néhány hónappal később Szalczbaknál meghal s Kondé a szeneffi (1674) véres győzelem után vissszavonul, Lajos mégis megtartja csaknem valamennyi hódítását.
Tengeren D ü k é n megsemmisíti a spanyol hajóhadat Sziczilia partjainál Reuter segítsége daczára, ki az agusztai csatában elesik; ugyanakkor E s z t r é elpusztítja az antillai és szenegáli holland gyarmatokat. Szárazon K r é k i beveszi Kokerszberget, Lükszamburg pedig Kasszelnál győz, beveszi Valansziennt (1677) s a király szemeláttára rohammal beveszi Gandot.
A hollandok békét kérnek, A nimvégeni békében (1678) a hollandok mindent visszakapnak ugyan, amit elvesztettek, de azért ettől fogva Lajos parancsol egész Európának. A spanyoloktól elveszi Frans-Komtét, azonkívül Ér és Szent-Omer városát, Valansziennt, Busent, Kondé, Kambré, Ipr, Mobőzs városokat. A császár elveszti Freiburgot, melyért Filipsburgot
gyarapítja az ország területét. Vo- ban a fővárost háromszoros erőd- gyürüvel veszi körül.
Lajos a nimvégeni békekötés után is megtartotta egész hadseregét. Az utolsó szerződések egész sereg várost és megyét engedtek át neki tartozékaikkal együtt. Hogy megállapítsa, melyek ezek a tartozékok: Meczés Bezanszon városokban s Breizgauban három törvényszéket állít föl, melyek föladata Francziaországhoz csatolni mindazokat a földeket, melyek állítólag a vesztfáliai békével nyert három püspökséghez, továbbá Elszászhoz és Frans-Komtéhoz tartoztak hajdan. A palatínus választó, a német fejedelmek, a spanyol király igazolni tartoztak e törvényszékek előtt a szóban forgó birtokokra való jog- czimüket. A törvényszék ítélete azután, melyet a katonai nyers erő támogatott, 20 fontos várossal gyarapította Francziaország területét, ezek között volt Szárbrük, Lukszemburg és Straszburg. Ez utóbbit Luvoa 20,000 emberrel megadásra kényszerítette, Voban pedig nyomban úgy megerősítette, hogy azontúl a Rajna felé ez volt Francziaország legerősebb védővára (1688).
A barbareszkok újból kezdték kalózkodásukat. Dükén hatalmas hajóhaddal indul ellenük s a R e n ó Bernát tengerész által föltalált bombalövedékek segélyével Algírt kétszer (1681 —1683) romba lövi, úgyszintén Tuniszt és Tripoliszt is, s a barbareszkokat a sok keresztény foglyuk kiadására kényszeríti.
Génua fegyvert és lőszert adott el az algirieknek, a spanyolok számára pedig négy hajót tartogatott. Minthogy Lajos tilalma ellenére is ki akarta azokat adni a spanyoloknak, Dükén hajóhada részben rommá lőtte a gyö-
Incze utóda bosszút akart állni.
Azonkívül Németországtól minden jogos alap nélkül a rajnai palatinátus egy részét követelte és pedig öcscsének neje, az orleáni herczegnő számára. Itáliában pedig megszerezte Kazalt és Piemontot.
Egész Európa most Lajos ellen fordult. A császár, Spanyol-, Svédország s Hollandia már 1681-ben titkos szerződést kötött a nimvégeni béke fön- tartására; a ratiszbonni birodalmi gyűlés (1684) 20 évi fegyverszünetet kötött ki; de a mikor látták, hogy Lajos hódítását folytatj a, megkötötték 1686
Fűké (Fouquet) pénzügyminiszter, szül 1615 Parisban. Még Mazaren tette pénzügyminiszterré és neki kellett gondoskodnia arról, hogy Mazaren háborúihoz elégséges pénz legyen a kincstárban. Méltóságával visszaélt, magánvagyonát gyarapította, hogy fényűző szenvedélyeit kielégíthesse. Mazaren halála után megbukott; hogy méltóságát visszanyerje, fondorkodott Kondé, az uj pénzügyminiszter ellen. Végre XIV. Lajos fogságra vetette, ahol meg is halt 1680-ban.
julius 9-én az augszburgi ligát, melyhez 1687-ben Szavoja, sőt 1689-ben Anglia is csatlakozott.
Ezzel szemben Francziaország, mely békében is 150,000 katonát tartott s ahol egyre-másra építették a pazar kéjlakokat, így Verszelyben (Trianon), Karliban, Pá- risban (Luvr), pénzügyileg teljesen kimerült.
Kolbert is kénytelen volt, hogy pénzt szerezzen, eladni a hivatalokat, fölemelnj az adót. A kétségbeesés megölte 1683-ban 64 éves korában. Munkáját megosztotta a király: tengerészeti miniszter a fia:
S z é n y e 1 é márki, pénzügyminiszter Le Pelle tié (1683 — 1689), később (1689 — 1699) Ponsartren gróf lett.
Hét évvel Kolbert halála után követte el Lajos uralkodása legnagyobb hibáját:
visszavonta a nanti rendeletet, mert gyűlölte a protestánsokat, mint eretnekeket és mint volt lázadókat. De azt is meg akarta mutatni, hogy bár hadi lábon áll a Szentszékkel, jó katolikus. Lassanként megfosztotta a protestánsokat a nanti ediktumban biztosított minden kiváltságtól, Luvoa pedig, aki épp oly jó katolikusnak akart látszani mint királya, fegyveres hittérítőket küldött a kálvinista városokba, ahol azok hihetetlen erőszakoskodásokat követtek el. Ekkor szerepeltek az u. n. „dragonádok“. Ezek alatt azokat a katonai beszállásokat értették, melyekkel a kálvinista városokat sújtották. A beszállásolt katonáknak meglehetősen szabad kezet engedtek főnökeik: a kimondott parancs a kálvinistáknak sanyargatása volt. Sem a tulajdonjog, sem a személyi szabadság, sem a női becsület nem talált oltalomra. Két dolog között választhattak a sanyargatott protestánsok: vagy áttértek a katolikus vallásra, vagy kezükbe vehették a vándorbotot. Nyugtuk, maradásuk nem volt többé.
Lajos 1685 okt. 22-én végre visszavonta a nanti rendeletet. Megtiltotta a protestánsoknak vallásuk nyilvános gyakorlását, papjaikat kiutasította az országból, de a híveknek gályarabság és vagyonuk elkobzása mellett megtiltotta, hogy őket kövessék; házasságukat, ha katolikus templomban rtem áldatták meg, érvénytelennek, gyermekeiket törvényteleneknek jelentette ki. Aki nem tért meg, elvesztette vagyonát.
Lajos rendőrsége daczára csaknem 300,000 protestáns vándorolt ki külföldre s persze magával;vitte művészetét, ipari ügyességét s gyűlöletét volt hazája iránt. S akik odahaza maradtak is, alig várták, hogy az igát lerázhassák magukról.
Fűké kastélya Melön mellett.
A kastély előtti élénk élet; a nagy vendégség kocsija, kísérete.
ANGLIA II. KÁROLY, II. JAKAB ÉS III. VILMOS NAPJAIBAN.
A nanti rendelet visszavonásának hírére Angliában kitört a forradalom, mely letaszította a trónról a katolikus II. Jakabot és a kálvinista III. V i 1- m o s t ültette a helyébe.
XIV. L a j o s tudta, hogy amíg Angliával szövetségben van, nem kell félnie Európától, mert haderejét nem kell megosztania. Igyekezett is II. Károlyt magához lánczolni.
II. Károly eleinte — hála K l á r n d o n kanczellár bölcs tanácsainak — hü maradt a protestantizmushoz, meghagyta a parlamentnek régi kiváltságait, de a mellett mégis a királyi hatalom túlsúlyának helyreállításán dolgozott. De uralkodása második felében a katolikusokhoz közeledett, hogy azok a korlátlan hatalomhoz segítsék; ezért kereste Lajos barátságát is, akinek pénzért lekötötte Angliát. Lajos haláláig 2 millió évjáradékot adott neki, de ugyanakkor az angol parlamentnek ellenzékét franczia pénzzel uszította a Stuartok ellen, hogy Károly még jobban ki legyen neki szolgáltatva. Akkor mentek bele az angolok a Hollandia elleni hábo-
11. Károly angol királyés menyasszonyának eljegyzésére készült emlékérem. Ságokat. Trónralépte óta semmibe sem vette a képviselőket, ellenőrzés nélkül uralkodott; a népet pedig legérzékenyebben azzal sértette, hogy teljes pompával ment a misére.
A számüzöttek elérkezettnek hitték a cselekvés idejét. Á r d s a i 1 Skó- cziában/M o n m ö s z Angliában kötött ki. Mind a kettő rajta veszett. Az előbbi anélkül, hogy harczolhatott volna, a másik a véres szedsmúri csatában (1685.) E kettős diadal emlékére Jakab két érmet veretett, melyek egyik oldalán levágott fő, a másikon a hozzávaló csonka test volt látható. Pedig az egyik áldozat unokaöcscse volt. Jakab miniszterei Kör k ezredes és D s e f f r e s z igazságügyminiszter királyukhoz méltók voltak. Ez utóbbi miniszter azokat, kiket nem akasztatott föl, rabszolgáknak eladta a gyarmatokra. Jakab őt hálából Anglia nagykanczellárjának nevezte ki.
Az angol papság és nemesség nem tudta Jakabnak megbocsátani, hogy nyíltan a katolikus valláshoz hajlott, melynek visszaállítása pedig az anglikán egyházat és annak papságát tönkre tette volna, de a nemességet is érzékenyen sújtotta volna, mert hiszen a katolikus kolostorok birtokai jórészt a nemesség kezére kerültek.
Ennyi hatalmas érdek ellen csak nagyon ügyes király tudott volna megállni, Ií. Jakab pedig — bár fiatal korában mint tengernagy kitüntette magát — öreg napjaira éppenséggel nem mutatkozott ügyesnek. Csökönyös vaksággal rohant a romlásába. Teljesen protestáns országban) szerzetesekkel vette magát körül, tanácsában helyet adott a jezsuita P e t e r s z- nek, ünnepélyes küldöttséget menesztett Rómába, hogy kibékítse Angliát a Szentszékkel. Az anglikán püspökök tiltakoznak ez ellen, mire őket börtönbe vetteti és magát a prímást, a kenterbörii érseket is a Tauerbe csukatta.
A forradalom elkerülhetetlen volt.) O r á n i a i V i l m o s , II. Jakab veje, régóta szövetkezett a vig-párt vezéreivel. II. Jakabnak második nejétől, aki olasz származású katolikus asszony volt, fia született, ami az elfogadott trónörökösödési rend értelmében megfosztotta Vilmos feleségét az angol trónra való jogától. Elhatározta tehát, hogy apósát az angol nemesség és Hollandia segítségével megfosztja a tróntól.
Vilmos elindult Hollandiából. Hajóhada 15.000 embert vitt. Patraszál- lása után London ellen indult és sehol sem talált ellenállásra; mindenkielhagyta Jakabot, még második leánya, Dán Anna is. Álruhában kellett megszöknie. Erre óriási néptömeg járta be London utczáit botokkal, kardokkal, lándsákkal, s mindezeknek hegyére narancs volt tűzve. Ilyen szinü szalag — a protestánsok színe — lobogott minden kalapon. (A sárga szin az Orániai-ház színe volt, a narancs pedig e ház nevére utalt.)
Az összes katolikus kápolnákat lerombolták s fölszerelésüket elégették. De egy katolikust sem bántottak, még Dseffreszt sem.
Jakab hajóra menekült, melyet 50—60 matróz átkutatott, vájjon nincsenek-e katolikus papok rajta?
A királyt álruhába bujtatott jezsuitának nézték s alaposan elverték. Néhány nemes ember fölismerte ugyan, de futni engedte.
A király Londonba ment. Másnap megérkeztek oda a holland
katonák. Vilmos ekkor Jakabot katonái födözete mellett Rocsesz-
terbe kisértette, de gondoskodott
arról, hogy útközben megszök- hessék. Jakab átmenekült Franczia- országba, ahol XIV. Lajos szívesen fogadta (1688).
A parlament a trónt O r á n i a i V i 1 m o s-ra és nejére M á r i á-ra ruházta; elismerte a király második leányának, A n n a herczeg- nőnek is a trónutódlási jogát. Jakab egyéb leszármazóit azonban kizárták az örökösödésből. Mielőtt III.
Vilmos elfoglalta a trónt, alá kellett írnia hires nyilatkozatát a „declaration of rights“ (deklerésn of raitsz) (1689), melyben benne voltak csaknem mindazok a szabadságok és biztosítékok, melyeket az angol nép századok óta követelt: a parlament rendszeres összehívása, adók megszavazása, a király és kamarák együttműködésének megállapítása, az esküdtszék, fölebbezési jog stb. Ezek vetették alapját Anglia alkotmányos és parlamenti életének.
A király korlátlan hatalmával szemben tehát a modern társadalomban a nép joga emelkedik. Nem csoda hát, ha oly elkeseredett harcz keletkezett Angol- és Francziaország között, mely utóbbi XIV. Lajos alatt vallási és politikai szabadságnak egyaránt ellene volt.
*) Az angol forradalomnak meg volt a maga bölcselő teoretikusa: Lók (1632—
1704), aki Jakab üldözése elő! Hollandiába menekült, ott nyolcz évet töltött s csak
Vilmossal tért vissza Angliába. Egyik főműve: „Tanulmány a kormány igazi eredetéről, határairól és czéljáról“, mely 1690-ben jelent meg, a forradalom dicsőítése. Vilmos évi 200 font sterling járadékot adott neki. Művében megczáfolja a királyok isteni
jogáról szóló tant. „A királyok korlátlan hatalma, mint kormányforma nem állhat meg — mondja Lók — mert ellenkezik a polgári társadalommal. “ Minden kormány alapja szerinte a szabadság, mely csak olyan törvényhozói hatalom alá rendelhető, melyet maga a közösség állapított meg. Ezzel Lók kifejezésre juttatja a népfölségről szóló tant. Az egyenlőséghez minden embernek joga van. A közösség beleegyezésének föltételében már benne van az általános választó jog alapja. Az uralkodó a meglévő s mindenki előtt ismert törvények szerint kormányozzon, erőszakot csak a törvény végrehajtására vehet igénybe, kifelé pedig csak a fenyegetett közösség védelmére. Ha a választott vezér rosszul használja a hatalmat, mással pótolható. A kormányokat a nép teremtette meg s azok csak az ő előnyére működhetnek. Lók vallási dolgokban a türelem hive volt.
Az angol parlament ülése.
Emlék éremről vett kép, melyet Kromvell készíttetett
Kereskedelmi hajók XIV. Lajos korából.
AZ AUGSZBURG1 LIGA ÉS
A SPANYOL ÖRÖKÖSÖDÉSI HÁBORÚ.
Amint Anglia is belépett a francziák elleni szövetségbe, a helyzet Franczia- ország hátrányára változott. Most már tengeren s szárazon egyaránt kellett harczolnia s ezt sokáig nem bírhatta ki.
O r á n i a i Vilmos volt a lelke a XIV. Lajos elleni európai szövetségnek. Lajos nagy hajóhadat bízott II. J a k a b r a , hogy Irlandba menjen. E hajóhad S a t ó-R e n ó vezetése alatt megverte az egyesült angolholland hajóhadat Bicsi Hed közelében (1690); Jakab n aga azonban teljesen tehetetlen volt, 1690 jul. 11-én elvesztette a boini csatát s visszatért franczia földre.
Lajos akkor 20.000 emberrel be akart törni Angliába. A 300 szállitó- hajót 74 hadihajó kisérte. T u r v i 11 a király parancsára megütközött az ellenséggel; a csatát egyik hajóhad sem nyerte meg, de 15 hajó elveszett (1692), s így az átkelésről le kellett mondani.
1688-óta a francziák egymás után vették be Fiiipszburg, Manheim, Vormsz városokat, 100.000 embert hajléktalanná tettek s mindent fölperzseltek. Maga Lajos is megsokalta a dolgot s heves szemrehányást tett Luvoá-nak, kit a kegyvesztés megölt (1691).
elfoglalta Piemontot s Marszely (1693) mellett fényes győzelmet aratott. Tengeren T u r v i 11 megnyerte a lagoszi csatát.
A hosszú háború kimerítette Francziaorszá- got. II. K á r o l y spanyol király haldoklóit. Ezzel a spanyol trónörökösödés került szőnyegre: szükség volt tehát pillanatnyi pihenőre.
Lajos visszadta a sza- vojai herczegnek országait, mire az otthagyta a szövetséget. Erre a többiek js megkötötték a reiszveiki békét (1697). Lajos elismerte III. Vilmost, visz- szaadta a birodalomtól jogtalanul elvett birtokokat: Straszburg, Landau, Szárlui és Longvi városokat és a lotaringiai herczegnek országát. A békekötés értelmében a hollandok bizonyos fla-
Az osztrák ház idősebb ága kihalóban volt II. K á r o l y spanyol királylyal. Örökére Franczia-, Bajorország s Ausztria pályázott. Lajos megegyezett III. Vilmossal, hogy Spanyolországot fölosztják (1698). Károly elkeseredésében, hogy országáról nélküle akarnak rendelkezni, végrendeletében a bajor választóra hagyta koronáját. De ez időközben meghalt.
Lajos új osztozkodási ajánlatot tett, melyet mindenki elfogadott, csak L i p ó t császár nem (1700). Ekkor Lajos madridi követe, H a r k u r herczeg oly ügyesen dolgozik, hogy Kasztilia tanácsa rábírja Károlyt: tegye meg örökösének Lajos unokáját, A n z s u herczeget (1700). Lajos csakhamar be is mutatta a kis herczeget udvarának, mint V. Fülöp spanyol királyt.
XIV. Lajos levele Türenne tábornagyhoz.
A franczia-holland tengeri ütközet 1676.
A háború eikerülhetlen lett. De Lipót aligha tudta volna ismét összehozni az európai szövetséget, ha Lajos nem követ el annyi hibát. A holland katonaságot Németalföldön francziával váltotta föl, II. Jakab halála után elismerte fiát, III. Jakabot angol királynak.
Az új ligában, melyet Francziaország ellen Hágában kötöttek meg, valamennyi európai állam részt vett. III. Vilmos halála (1702), akit sógornője, Anna követett a trónon, úgy látszott szétrobbantja a francziaellenes szövetséget, de Vilmos helyébe a nagy holland H e i n c z i u s z , az angol vigek vezére, M a l b o r ó s S z a v o j a i Jenő lépett. Ez utóbbi franczia születésű volt, de a király sértő bánásmódja osztrák szolgálatba terelte.
Különben is megkezdődött a nagy király hanyatlása. Men t e n o n asszony befolyása alatt nem a tehetségesekre, hanem a legjobb udvaron- czokra bízta a kormányzást: Lüvoa, Kolbert és Türenn helyét a tehetségtelen S a m i l y a k é s V i l l r o a foglalta el. Ipar és kereskedelem nem heverte ki azt a csapást, melyet a nanti rendeletnek visszavonása reájuk mért.
Ausztria kezdte meg a háborút. J e n ő herczeg megveri K a t i n á t (1701) Karpi mellett, Kremonában elfogja V i 1 1 r o á t. 1702-ben azonban Luzzara mellett V a n d o m lesz a győztes, V i 1 1 a r s z győz Frid- lingen, Hohstedt mellett (1703). De Malboró betört Németalföldre, Károly főherczeg Portugálba, a szavojai herczeg elárulta a francziákat, a kamizárdok föllázadtak. Telyard és Marszu veresége Hohstedt mellett (1704), Villroáé Ramilyi (1706) mellett Francziaországra nézve Németország és Németalföld elvesztését jelentik. 1708-ban Vandomot, ki 100.000 emberrel megy Németalföldre, Udenardnál megverik. Lili megadja magát s a hollandok csaknem Verszelyig nyomulnak, az angolok elfoglalják Gibraltárt, Károly föherczeg bevonul Madridba.
Ugyanakkor oly éhség látogatta meg Francziaországot, hogy a király lakájai koldulni kénytelenek. Lajos békét kért. De oly megalázó föltételeket szabtak neki, hogy folytatta a háborút. A malplaketi csatában Villarsz veszélyesen megsebesül (1709), Jenő és Malboró győz, de míg ők 20.000 embert vesztenek, a francziák csak 8000-et. A következő évben Vandom s villavisziózai győzelemmel V. Fülöpnek teljesen biztosítja a spanyol trónt.
Ugyanakkor K á r o l y föherczeg német császár lett, s most már a szövetségesek nem támogatták, mert veszedelmesnek tartották, hogy egy kézben legyen a birodalmi s a spanyol korona. A császár tehát egyedül maradt Lajos ellen. A szövetségesek Utrektben megkezdték a béketárgyalásokat, de a császár maga csak akkor vett részt a tárgyalásokban, amikor V i l l a r s z 1712 júliusban Denén mellett teljesen megverte J e n ő herczeget. Tengeren csupa vereség érte a francziákat, ámbár néhány kalózuk, így Bárt János, Dukasz, Poentisz, Kasszart, Dugé-Truan roppant sok kárt okozott az ellenségnek.
A denéni győzelem hatása alatt a hatalmak 1713 május 4-én megkötötték az utrekti békét. Francziaország átengedte Ujfundlandot, a Hödzn- öblöt, le kellett romboltatni Dünkerk erődjeit; a spanyolok meghagyták az angoloknak Gibraltárt s Min orkát; kimondták, hogy a spanyol és fran- czia korona nem egyesíthető; a szavojai herczeg Szicziliát kapta a királyi czimmel; a porosz király Geldernt.
Az egyedül maradt császár még folytatta a háborút, de Villarsz bevette Landaut és Freiburgot, mire Rastadtban megkötötték a békét (1714), mely szerint Németalföldet, Nápolyi, Szardíniát, Milánót s Toszkánát kapta. A bajor választó visszakapta országait.
XIV. Lajos alig élte túl a rastadti békét. Uralma utolsó évei nagyon szomorúak voltak. A politikán kívül is sok csapás érte. Egyetlen fia, a dofen meghalt 1711 ápr. 14-én, annak nővére, 1712 febr. 12-én, férje: a burgundi herczeg febr. 18-án, legidősebb fiók, a bretanyi herczeg márcz. 8-án, a dofen fia: Berri herczeg 1614-ben. Nagy családjából nem maradt csak unokája: V. Fül ü p spanyol király s dédunokája: az 5 éves Anzsu herczeg, a későbbi XV. L a j o s . A sok csapás alatt nagy hibát követett el: Monteszpan márkinétól származott természetes fiait: a majnai hercze- get és tuluzi grófot törvényesítette, s törvényes utód hiánya esetére a
A verszellyi tükör-terem.
korona örököseivé tette meg. A fiatal király neveltetésének fölügyeletével s a fölötte való gyámsággal is a méni herczeget bízta meg.
Az orleani herczeg csak elnöke lett a régensségnek. 1715 év augusztusában Lajos halálos beteg lett.
— „Azt hittem — mondá Mentenon asszonynak — „hogy nehezebb meghalni“. Szolgáikhoz pedig, akik sírva állták körül ágyát, így szólt:
„Mit sírtok? Azt hittétek, hogy halhatatlan vagyok?“
Nyugodtan intézkedett még a temetési szertartásról is. A fiatal királynak azt tanácsolja, hogy kevésbbé szeresse a pazarlást és a háborút, mint ő.
Lajos tényleg teljes kimerültségben hagyta vissza Francziaországot. Úgy látszott, hogy a csőd elkerülhetetlen. V o b a n már az örökösödési háború előtt azt irta, hogy a lakosság tizedrésze koldulni kénytelen. Hát még a háború után? Az államadósság 2400 millióra rúgott, a jövedelmek évekre előre el voltak kötve, új adókat vetettek ki. Mindezekért csekély kárpótlást nyújtottak az országnak Lajos megmaradt hódításai.
XIV. Lajos — minden hibája daczára — az utódok emlékében mitu nagy király élt. Sok fényes diadala, verszelyi ragyogó pompája elfeledtette az utókorral az ő árnyoldalait.
Nemesi ház belseje a XVIII. században Hollandiában.
RÖVID RAJZ AZ ÁLTALÁNOS ÁLLAPOTOKRÓL.»
XV. Lajos alatt a nép nagy nyomorban sínylődött, a mit a következő példák is bizonyítanak. A normand parasztok nagyrészt zabkenyéren éltek s nyers állati bőrökben jártak, egyebütt koldult a nép. A húsételt az ország sok részében már csak híréből ismerték. Még a gazdagok is tulajdonképpen szegények voltak, mert nagy, de rosszul művelt birtokaik nem jövedelmeztek és a drágán vásárolt hivatalok is alig hozták meg a megszerzésükre fordított pénznek kamatját. Az egész országban alig volt 10.000 jómódú család.
Ami az egészségügy akkori állapotát illeti: kórház elég nagy számmal volt ugyan az országban (körülbelül 800), a halálozási arány azonban rettenetes. A párisi kórházban 9 beteg közül 2 halt meg. Nem is csuda. Az egészség legelemibb szabályait sem ismerték, mindenféle beteget egy terembe zsúfoltak, sőt 5—6 beteget egy ágyba, mert csak 1219 ágy volt, a betegek száma pedig néha 6000.
* Pár oldalon kissé előre nyúlunk, hogy a továbbiak annál érthetőbbekké váljanak
A középkor — amint látjuk — még mindig fennmaradt a polgári életben. Innen az a nagy egyenetlenség a társadalom alkotó elemei között. Hiába hirdettek új eszméket, melyek újabb kor hajnalát jelezték: a gyakorlati életnek minden intézménye, szokása, erkölcse a középkort tükröz- tette vissza. Az előretörő eszméknek s a maradi életnek ez az ellentéte a forradalomra vezetett. Újításoktól, a haladás szellemének megfelelő intézi mények behozatalától az udvar épp úgy idegenkedett, mint azok, kiknek| közvetlen érdeke volt, hogy az akkori zavaros helyzet megmaradjon, mert' annak visszásságait a maguk hasznára fordíthatták. Ha valami miniszteri újításról beszélt, letették; írni pedig a közigazgatás reformjáról egyáltalán tilos volt.
Nagyon erősnek s kiválónak kell lennie valamely kormánynak, hogy a közvélemény gyújtotta tüzet eltiporhassa. XIV. L a j o s még eltiporhatta, hisz akkor még alig pislogott ez a tűz, XV. L a j o s nak már nem volt ereje hozzá, akkor már tengernyi lánggal lobogott. V o b a n s B o a g e l y - b e r (Eoisgueillebert) gazdasági újításokat követelt, Fene Ion politikaiakat. A régensség alatt alakult meg a „félemelet klubja“, az első ily egyesület Francziaországban, de F 1 ö r i ezt is csakhamar becsukta.
Ugyanakkor A r z s a n s z o n márki, a későbbi miniszter három reformeszmével állott elő. Követelte, hogy a helyi közigazgatást a községi testületeknek engedjék át, a kereskedelmet szabaddá tegyék, a katonatisztek helyét választás utján töltsék be; mindenekfölött pedig azt, hogy a polgárok közt egyenlőség uralkodjék. íme a forradalmi hitnek egyik tétele!
S o a z ö 1 y úgy találta, hogy túlságosan sok a kolostor s azt ajánlotta, hogy az egyház roppant birtokait megadóztattassák. A nagy bölcseleti irók ragyogó ékesszólással követelték a reformokat s nyomukban azután a nép maga is ugyanazt követelte.
Követelték, hogy az államkincstárt ne fosztogassák, hogy személyi és vagyoni szabadság legyen, hogy a büntetőtörvénykönyv kevésbbé véres legyen; követelték a vallási türelmességet és azt, hogy a gyakran eltérő, sőt ellentmondó szokásjog helyébe általános érvényű, világos rendelkezésű törvény lépjen; követelték továbbá azt is, hogy adót mindenki fizessen és hogy a kereskedelmi egyedáruságok, az ipari kiváltságok helyébe a szabad verseny lépjen. Szóval követelték a törvény előtti egyenlőséget és a szabadságot.
Mindezeket oly nyugtalanul, oly hevesen követelte a nép, hogy hangját meg kellett volna hallani. K a t m a t , V o b a n , S z e n t - S z i m o n , L e i b n i c z elrémült a jövőtől. Boagelyber, Feneion óva intett a következményektől. Francziaországon kívül is így gondolkozott: lord C s e s z t e r f e i l d s a német K a n t . M a l h e r b pedig így szól: „Amit a történelemben, mint a nagy forradalmak előfutárjait s jellemző tüneményeit láttam, az mind meg van a mai Franciaországban, sőt a baj még napról-napra növekedik. “
S tényleg abban a mértékben, amint a század előrehalad, a nép mozgása is mind hangosabb lesz. Az embereknek egyik része remél, a másik retteg. 1763-ban a ruani parlament így szól a királyhoz: „A rossznak mértéke betelt s még rosszabb jövőt jósol.“ Voltér pedig 1764 április 2-án így ir S o v e 1 e n márkinak:
— Minden, amit látok, a forradalomnak magvait hinti el, mely föltétlenül elkövetkezik s amelynek nem szívesen volnék tanúja. A világosság lassankint annyira elterjedt, hogy az első alkalommal robbanás következik. A fiatal emberek szerencsések, gyönyörű jövőt fognak látni.“
Néhány kormány a XVIII. század derekán megkisérlett újításokat.
I. J ó z s e f, IV. Jánosnak utóda, aki 1640-ben Portugált a spanyol uralom alól fölszabadította, az országot a saját bajaitól is meg akarta menteni.
Karvalho Józsefnek adta át a végrehajtó hatalmat (1750), aki később P o m b a 1 márki lett, Portugálnak Riseliője. Hogy a jezsuiták az ő terveit ne keresztezhessék, összeesküvésbe keverte a rendet, majd kiűzte az országból (1759). Megszorította az inkviziczió hatalmát, a nemesekét pedig megtörte. 1756-ban földrengés pusztította el Lisszabont: 30,000 ember elpusztult. Pombal néhány év alatt újjá építette s Európa legszebb városainak egyikévé változtatta. Minden évben volt valami hasznos újítása. Támogatta a gyáripart a külföldi áru magas megvámolásával, a földművelést szakiskola létesítésével, az oeiraszi csatorna építésével; a közoktatást a nemesek főiskolájának s ingyenes népiskoláknak létesítésével. Újjászervezte a hadsereget, az adóbehajtást, megtorolta a barbareszkok kalózkodását, megerősítette Mozambik szigetét, új gyarmatosokat küldött Brazíliába, visszavonta azoknak az óriási birtokoknak az adományozását, melyeket I. József elődei a nemeseknek Amerikában s Afrikában juttattak, indiai s kínai kereskedő társaságot alapított. De utána Portugál ismét vissza- sülyedt előbbi erőtlenségébe.
S p a n y o l o r s z á g is ebben a korban magához tért az új dinasztia alatt.
F ü 1 ö p ugyan keveset tett ebben a tekintetben, de annál többet
Ferdinánd (1746—1788). Hetenként kétszer kihallgatást adott bárki számára, leszállította az adókat, támogatta a mezőgazdaságot, javította a pénzügyigazgatást s az igazságszolgáltatást, segítette a kereskedelmet, gyáripart, tengerészetet, megcsináltatta a kasztiliai csatornát; 1753-ban konkordátumot kötött a Szentszékkel, mely szerint az egyházi javadalmaknak adományozása kizárólag a királynak a joga. Mikor 45 éves korában meghalt, 59 millió volt a kincstárban. (Az ő uralkodása idejére esik az a szörnyű földrengés, mely Peruban Limát és Kitót teljesen elpusztította.)
Don Karlosz, V. Fülöpnek második házasságából való legidősebb fia, III. Károly néven lépett a spanyol trónra (1759—1788). Ügyes minisztere, Aranda gróf, egyik éjszaka 2300 jezsuitát utasított ki az országból (1767).
Nápoly és Párma követte e példát s XIV. K e l e m e n pápa 1773-ban kimondta a rend eltörlését. Aranda teremtette meg a madridi rendőrséget, megszámláltatta az ország lakosságát s megtámadta magát az inkvizicziót is. Róma közbelépésére 1773-ban le kellett mondania, mire nagykövet lett Párisban. Egyik utóda, Florida-Blanka gróf azonban folytatta a reformokat.
III. Károly király a földmivelés emelésére s a lakosság számának a szaporítására sok német földmivest telepitett az országba, kijavíttatta az utakat, folytatta az aragóniai csatorna építését s több mást megkezdett, számos gyárat alapított, továbbá kimondotta rendeletileg, hogy az iparűzés nem megalázó a nemesekre. Több festészeti- s rajzakadémia létesült, posta- s vámépület emelkedett. Tüzérségi iskola létesült Szegoviában, mérnöki Kartagenában, lovassági Okanában, magasabb hadi iskola pedig Avilában. A tengeri haderőt lassanként kiegészítették 80 csatahajóra. Mikor III. Károly meghalt, az ország jövedelme az eddiginek háromszorosára emelkedett s lakossága hét millióról 11 millióra. Nagy művét azonban teljesen tönkretette tehetségtelen, gyönge utóda, IV. Károly.
III. Károly, aki, mielőtt a spanyol trónra lépett, (VII. Károly néven) Nápoly királya volt, azt is fölvirágoztatta nagy miniszterének, Tanucsi Bernátnak segítségével. Utóda IV. F e r d i n a n d folytatta a nagy munkát. Tanucsi 43 évi kormányzás után megbukott s ekkor minden M á r i a Karolina királynétól, II József császár húgától függött.
Toszkána uralkodója, az utolsó Medicsinek, Gaszton Jánosnak, halála után, 1737-ben L o t a r i n g i F e r e n c z lett, M á r i a Teréziának férje, aki 1745-ben német császár is lett. Ferencz bölcs újításokat hozott be Toszkánába. Fia, L i p ó t P é t e r , I I . J ó z s e f császárnak az öcscse követte a trónon (1765—1780), aki roppant sokat tett az ország fölvirágoztatására. Többek között eltörölte a halálbüntetést is.
Később az új szellem behatolt még az agg A u s z t r i á b a i s .
Francziaország adta meg a lökést a nagy reformmozgalomhoz, de úgy látszott, hogy maga nem vesz benne részt. Napról-napra mélyebbre hanyatlott.
Az ákeni békekötés idején még Európának első katonai hatalma volt, de a hétéves háború már kimutatta tábornokainak tehetetlenségét, a hadseregnek fegyelmezetlenségét és egyáltalában az ország katonai gyöngeségét. Tengeren teljesen a tönk szélére jutott.
Francziaország a maga újjászervezésénél nem számíthatott fejedelmére, aki maga tehetetlen volt, de azt tűrte, hogy mások nagyot alkothassanak.
S o a z ö 1 y csak az ország katonai újjászervezésével s a külföldi szövetségek kötésével foglalkozott. A háború után újjáalkotta a franczia hajóhadat. 1768-ban meghódította Korzikát. (Egy évvel később született ott Napoleon.) 1765-ben Szaniszló halála után Lotaringia egyesült Francziaországgal. Anglia háborúval fenyegette Spanyolországot, mire Soazöly hatalmas sereget állított talpra, fölingerelte az angolok ellen azoknak amerikai gyarmatosait s eltérítette Portugált és Hollandiát is az angol szövetségtől. Sokat fáradozott Lengyelországnak a megmentésén, bár hasztalanul.
1762-ben Soazöly kiüzette a jezsuitákat. De ezeknek hatalmas pártjuk volt. P o m p a d u r márkiné halála után 1764-ben D ü B a r r i grófné lett a királynak a kegyencznője. Ez megbuktatta Soazölyt, akit 1770-ben száműztek.
A parlamentek már jó ideig ellenzékieskedtek az udvar s az ultramon- tánok, a Rómához szitók ellen. XV. Lajos 1753-ban száműzte az elégedetleneket. Később visszatértek, de nem engedtek. A jezsuiták pőre új háborúságra adott alkalmat 1770-ben, az E g i l y o n herczeg elleni pör pedig (1770) nyílt szakításra vezetett. A király Egilyont nevezte ki Soazöly helyébe.
M o p u kanczellár eltörülte a parlamenteket, melyeket új törvényszékekkel helyettesített. Ez végzetes hiba volt, mert a parlamentek megszűntével megdőlt az utolsó intézmény is, mely a királyt még fedezhette volna
XV. Lajos tekintélye folyton fogyott. Lengyelországot felosztották s a franczia király még bele sem szólhatott, 1765-ben az „éhség paktumának nevezett társaság alakul, mely magához kaparitja a gabnakereskedést s mesterségesen idézi elő az 1768 és 1769-iki éhínséget. XV. Lajos maga részvényese volt e társaságnak. Hogy pazar kedvteléseinek költségét megszerezze, fölhajttatta a gabona árát. Az elfogató parancsok roppantul megsokasodtak s a polgárok szabadságát teljesen kiszolgáltatták a gazdagoknak és hatalmasoknak.
T e r r a i abbé az államadósság csökkentésére azt ajánlotta, hogy az állam csődöt mondjon. Az általános fölháborodásra Terrai így felelt:
„A király az úr, a szükség mindent igazol. “
Az államháztartásnak évi hiánya már 41 milióra rúgott. Pedig 1725- óta az adók megkétszereződtek, 165 millióról 365-re emelkedtek. XV. Lajos látta, hogy közeledik a rettenetes bűnhődés, de ezzel vigasztalta magát:
„Addig csak kihúzom, amíg élek: az utódom meg majd kikászolódik a bajból, ahogy tud“.
(Az ezután következő 4 lapon a számozás téves, 431—436 helyett 413--420 olvasandó.)
KIEGÉSZÍTÉS XIV. ÉS XV. LAJOS KORÁHOZ.
KASTÉLYOK ÉS ASSZONYOK.
Verszelyi kastély. XIII. Lajos korában vadászkastély állt a helyén. XIV. Lajos építtette föl M a n z á r tervei szerint itt a világ egyik legragyogóbb kastélyát, mely körül az óriási méretű kert,
L e n ó t r alkotása, terül el. A kertet szá mos vízmű (szökőkút, medencze stb.) díszíti. Verszely városa a kastély nyomában
épült ki (addig csak kis falu volt ott) s XVI. Lajos alatt már 100.000 lakosa volt.
Lajos Fülöp ideje óta a verszelyi kastély
nemzeti múzeummá vált: történelmi arcz-
képek, mellszobrok, hadi képek stb. bő
gyűjteményévé (Verné, Delakroa, Ivón,
Pradié stb. müvei). A kastély legpompásabb homlokzata a kertre néz. A kert felé esik a „nagy folyosó", tulajdonképpen óriási terem (galeri dé glasz, tükör-folyosó, máskép XIV. Lajos galériája). Hires még a csaták folyosója, a kápolna, a színház. Maga a park a franczia kerti művészetnek remeke. Úgy a kastély, mint a park mintául szolgált egész Európa akkor és utána épült számos fejedelmi kastélyának.
Trianon. Két ilynevü épület emelkedik a verszelyi parkban. A „nagy“ Trianont XIV. Lajos, Manzár tervei szerint, Men-
tenon asszonynak építtette. Akkor csak
egyemeletes, kisebb méretű épület volt,
Lajos Fülöp azután bővitette. A „kis“
Trianont XV. Lajos Dübarri grófnőnek emeltette. Később Mária Antoanett-nek volt a kedvencz tartózkodási helye. Szép angol park veszi körül
M a r i i . Szen-KIu és Szen-Szir között fekvő helység. XIV. Lajos kastélyt építtetett e helyen, melyet azután a forradalomban elpusztítottak. Itt épült XIV. Lajos alatt az a nagyszabású vízmű is, mely Verszely-kastélyt és annak vizijátékait a szükséges nagy víztömeggel ellátta.
M ó d o n . A Szajna közelében Verszely környékén fekvő helyiség. XIV. Lajos fiának, Lajos dofennek volt ott a kastélya, melynek parkját Lenótr alkotta. E kastélyt később I. Napoleon uijáalakittatta. Volt e helyen még régibb kastély is (a lotaringiai bíborosé I. Ferencz korában), de az 1804-ben elpusztult.
K 1 ü n i. A Szaón egyik mellékfolyója mellett fekvő helység. Híres régi apátságáról, melyet Akvitániai Vilmos herczeg alapított 910-ben s Benno gróf benczés apátnak bocsátott rendelkezésére. A klünii apát több apátságnak volt a feje (mint a montekasszinói vagy pannonhalmi) azért főapát volt a neve. VII. Gergely pápa ez apátságból lépett a pápai trónra. A későbbi korszakban az egyházi fegyelem mindinkább lazult, sok viszályra adott okot, végre 1790-ben feloszlatták a rendet.
Lavalliér Lujza.
L a v a l l i é r L u j z a XIV. Lajos kedvese. Régi nemesi családból született 1644- ben. Atyját korán elvesztette. Az udvarhoz került, a hol Hanriett orleani herczegnő- nek lett az udvarhölgye. Bár nem volt valami rendkívüli szépség és a mellett biczegett is: kedvességével, szeretetremél- tóságával lebilincselte XIV. Lajost. Négy gyermekük volt. Lajos őt és gyermekeit herczegi rangra emelte. Lavalliér két ízben zárdába vonult, de Lajos újra visszahívta. Mikor azonban Monteszpan asszony teljesen megnyerte a király kegyét, Lujza végleg a zárdái életnek adta magát. Lajosra való befolyását különben is mindig a jótékonyság érdekében érvényesítette. Meghalt 1710-ben.
Monteszpan Francziszka
m á r k i n ö. XIV. Lajos kedvese. Szül. 1641 -ben Morímár Gábor herczegnek volt a leánya. 1663-ban Monteszpan márki felesége lett s egyúttal a királyné udvarhölgye. Szépségével, szellemével egyaránt meghódította a királyt, a ki 1668 óta folytatott vele viszonyt, a nélkül, hogy azért egyelőre Lavalliér Lujza herczegnővel szakított volna. Francziszka férje ellenezte a viszonyt, a miért előbb a Basztillba zárták,
majd birtokaira száműzték, végre pedig biróságilag felbontották a házasságot. Sokkal nagyravágyóbb volt, mint Levalliér herczegnő s Lajost 1668-tól 1682-ig tel
jesen a hatalmában tartotta. Szerepe akkor ért véget, a mikor gyermekeinek nevelőnője, Szkarron özvegye, a későbbi Men- tenon asszony lépett föl vetélytársává. 1687-ben Monteszpant száműzték az udvartól. Később zárdába vonult. Férjétől egy fia, Lajostól 8 gyermeke volt. megh. 1707.
M e n t e n o n F r a n c z i s z k a márki n ö. (Francoise d’Aubigné, marquise de Maintenon) XIV. Lajos kedvese, majd titkos felesége. 1635-ben a boidói fellegvár-ban született, mint az erkölcstelen élete miatt börtönre vetett D’Obinyé Szilárd leánya. 1639-ben szüleivel Martinik szigetére ment, közben (eddig protestáns volt) katolikus hitre tért. Párisba került, a hol Szkarron költőnek lett a felesége (1652)- Férje halála után Monteszpan márkinő gyermekeinek a nevelőnője lett. Nem volt szép, s már az ifjúságán is túl, de szere- tetreméltóságával, szellemével és rendkívüli ravaszságával le tudta kötni a királyt, aki miatta eddigi úrnőjével, Monteszpannal szakított. 16/4-ben Lajos ajándékaiból megvette Mentenon márkiságot Páris közelében. Nagyon értett ahhoz, hogy Lajos lelkére is hasson, a ki végre feleségének, Mária Terézia királynénak halála után látszólag az udvari élettől visszavonultan csupán Lajosnak és családjának élt, azért tényleg nagy befolyást gyakorolt az udvari és állami ügyekre, hivatalokat, kitüntetéseket kegydijakat osztogatod. Csupán K o 1 b e r miniszter tudta magát a befolyása alól kivonni. A mikor Lajos 1715- ben meghalt, Mentenon asszony visszavonult Szen-Szirbe, a hol már 1685-ben nagy nevelőintézetet alapított, melyben 300 szegény franczia nemes leányt ingyen neveltek. Ott halt meg 1719-ben.
Erzsébet Sarolta herczegn ő . Pfalcz Károly Lajos herczegnek, palatínusnak és választófejedelemnek a leánya Szül. 1652-ben Heidelbergben. A mikor elvált az anyjától, Erzsébet nagynénjéhez, a hanno-
szigorú etikettje s amellett íeslettsége egyaránt bántotta. Férjével sem tudott sehogy- sem rokonszenvezni. Mélyen elszomorította őt az a körülmény is, hogy az ő házasságát használta föl később XIV. Lajos arra, hogy igényeket támaszszon a palatínátus birtokára. Mindjobban visszavonult az. ndvari élettől; s minthogy gyermekei nevelését is elvonták tőle, egyedüli örömét kis háztartásában és nagynénjével, Hannoveri Zsófiával, valamint testvéreivel és más házi bizalmasaival folytatott sürü levelezésében találta. E levelek rendkívüli értékkel bírnak, mert leplezetlen őszinteséggel tárják föl a nagvpompáju franczia udvar árnyoldalait. XIV. Lajos későbbi éveiben tudta csak megbecsülni Lizelott kiváló erényeit s akkor teljes bizalmával ajándékozta meg. Megh. Szen-Szirban 1721.ban született, mint az erkölcstelen élete
miatt börtönre vetett D’Obinyé Szilárd leánya. 1639-ben szüleivel Martinik szigetére ment, közben (eddig protestáns volt) katolikus hitre tért. Párisba került, a hol
ben meghalt, Mentenon asszony visszavonult Szen-Szirbe, a hol már 1685-ben nagy nevelőintézetet alapított, melyben
300 szegény franczia nemes leányt ingyen
Pompadur Johanna Antónia m á r k i n ő.
XV. Lajos hírhedt kedvese, Lenorman főbérlő és Poaszon-né törvénytelen leánya. Szül. 1721. A szép, tehetséges és müveit leányt elveszi az ő természetes apjának unokaöcscse; Lenorman d’Esztioll. Mint annak a feleségét bemutatják az udvarnál. XV. Lajos megteszi márkinőnek és a királyné palotahölgyének (1756). Pompadur millió font évi járadékot kapott. Pompadur közbenjárására jött létre az osztrák-franczia szövetség Nagy Frigyes ellen. Az akkori politikai és hadi sikerek nagyban erősitik a befolyását Amikor azonban később vereségek érik a franczia politikát és hadsereget, ellene fordul az udvari hangulat A nép meg már régen gyűlölte mértéktelen pazarlása és folytonos fondorkodása miatt. Maga XV. Lajos is ráunt vénülő kedvesére, a ki elhagyottan, elfeledve halt meg 1764-ben Verszelyben.
Dübarri Mária Johanna grófnő. XV. Lajos kedvese. Mint valami Vobernyé nevű adószedő leánya született 1746-ban Vókulőr-ben. Korán árvaságra jutóit, 15 éves koráig zárdában nevelkedett, azután mint divatárus leány kereste kenyerét. Csakhamar azután Lanzs k. a. néven ismert tagja volt a félvilágnak. Egyideig Dübarri János grófnak volt a szeretője. Ez mutatta be XV. Lajosnak, kinek kívánságára János gróf öcscse, Vilmos gróf nőül vette. Mint immár Dübarri grófné XV. Lajosnak hivatalosan elismert kedvese lett, Pompadur utódja. Nem avatkozott bele annyira az állami ügyekbe, mint az elődje, de azért jószívűségénél fogva őt gyakran eszköznek használták föl ily czé- lokra. Így buktatták meg az ö révén S o az ö 1 y minisztert, az egyedüli franczia államférfiul aki nem hódolt neki. Óriási pazarláíával, erkölcstelenségével magára haragította a franczia népet. XV. Lajos halálakor zárdába csukták, később azonban ismét szabadon bocsátották. A forradalom elején háborítatlanul élt Marii melletti Lüszienn kastélyában, végre is azonban azon a czimen, hogy a franczia menekültekkel szövetségben áll és a köztársaság megbuktatására törekszik: Robesz- pierr pörbe fogja és deczember 3-án kivégezteti.
Lajos dofen. XIV. Lajos és Mária Terézia spanyol infánsnőnek a fia. Még XIV. Lajos életében halt meg 1711-ben. Egy évvel később meghalt a fia, Burgony herczege is, úgy hogy XIV. Lajosnak az utódja az ő dédunokája lett, a későbbi XV. Lajos. A franczia történelem Lui de Fransz-nak nevezi.
Fl ő ri Endre bíboros. (Fleury). szül. 1653-ban Lodévban (Láng dók). A jezsuiták párisi intézetében nevelkedett. 1668-ban monpelyéi kanonok, később a Szorbonn tudora, majd Mária Terézia ki-
rálynénak, és ennek elhunytéval, a királynak: XIV. Lajosnak udvari papja és alamizsnamestere. XIV. Lajos végrendeletében őt bízta meg unokája, a későbbi XV. Lajos nevelésével. A mikor XV. Lajos uralomra került, kinevezte miniszterelnökének (1726). Ugyanekkor bíboros is lett. Tisztakezű, önzetlen, jóindulatú ember volt, de jóságával gyakran visszaéltek. Így elnézte a
vámok és,adók körüli nagymérvű vissza
éléseket. Érdeme, hogy megszerezte Fran- cziaországnak Lotaringiát. Sűrűn beleavat
kozott az európai ügyekbe Kibékítette a német császárt a spanyol királylyal, a török
portát pedig Ausztriával és Oroszországgal. Ezzel, valamint a franczia fegyverek sikerével nagyban emelte Francziaországnak
nemzetközi tekintélyét, vezető szerepét. A tudományoknak és művészeteknek lelkes támogatója volt Egiptomban, Görögországban kutatásokat eszközöltetett, az északi
országokban és Peruban pedig földrajzi
méréseket. 1743-ban meghalt Isziben, Páris mellett.
A KIRÁLY NAPI ÉLETE.
Amily pazarlás folyt a franczia királyi udvarban XIV. és XV. Lajos alatt mindenben, olyan túltengő volt ünnepélyességben, czeremomáskodásbán a király napi élete is.
Reggel az első komornok felébresztette a királyt, s azután öt különböző rangú csoport lépett be és köszöntötte a felséget. Előttük és az ő segítségükkel öltözködött fel a király, mindenkinek meg volt a maga tisztsége, meg volt szabva ki segít az ingváltásban, ki az egyes ruhadarabok feladásában. Ezalatt vagy ötszáz királyi tisztség mozdult meg a tevékenységében, a jövés, menés és jelentésekben.
Felöltözés után reggeli imáját végezte a király. Napjának három negyed része czeremoniáskodással telt el, a mely alatt mindig más és más udvaroncz szolgálta és vette körül. Még a napközi öltözködésében is mások végzik a szolgálatokat. Mások, ha vadászathoz öltözik, mások, ha lakomához vált ruhát, mások, ha este lefekszik és így tovább.
Hetenkint háromszor volt udvari színházi előadás, kétszer nagy bál, kétszer nagy est-lakoma.
Ezt az életet a király minden változás nélkül egyformán folytatta akár Verszelly- ben, akár Fontenblóban vagy bármelyik más királyi kastélyban töltötte is napjait.
Ugyancsak ünnepélyes és pompás volt a király kikocsikázása. Négy harsonás lovagolt elől, a kocsi mellett hosszú sorban egy oldalt a svájczi gárda, a másik oldalon a francziák áltak sorfalat. A kocsi előtt a száz svájczi lépett ki a XVI. századbeli jelmezben. Mellettük a rendőr gárda; közvetlen a kocsi mellett és után 1200 főnyi testőrség
Erzsébet Sarolta.
A nagy választó meglátogatja Künkéi Jánost a pávák szigetén.
KÖZÉPEURÓPAI ALAKULÁSOK A
XVIII. SZÁZADBAN.
AZ ORLEÁNI HERCZEG KORMÁNYZÁSA. - POROSZORSZÁG MEG-
TEREMTÉSE. — AUSZTRIA ÉS FRANCZIAORSZÁG MEGALÁZÁSA. —
AZ OSZTRÁK ÖRÖKÖSÖDÉSI HÁBORÚ.
A mikor XIV. Lajos meghalt, utóda XV. Lajos még csak 5 éves volt. A parlament az orleáni herczeget tette meg kormányzónak, aki tehetséges, de kicsapongó és a gyöngeségig jó ember volt. A herczeg a parlamentnek részt ígért a kormányzásban; de amikor az ellenkezett, Ponto- ába száműzte. Eleinte vallási kérdésekben nagy türelmet tanúsított, de csakhamar a jezsuiták pártját fogta s rendeletet adott ki a janzenisták ellen csak azért, hogy az érdemeden D ü b o a, akit kambréi érseknek tétetett meg, megkapja a biborosi kalapot. A minisztériumok helyett nemesekből álló tanácsokat nevezett ki, de két év múltán azokat is eltörölte.
Az orleáni herczeg föláldozta a családi kötelékeket, az ország érdekeit
és becsületét abban a reményben, hogy a francziák királya lehet, ha a gyermekkirály meghal. Ezért szövetkezett I. György angol királylyal. Ezt a jakobiták és törik fenyegették, békére volt tehát szüksége, hogy trónját megőrizhesse. D ü b o a franczia külügyminiszter évi járadékot húzott I. Györgytől. Neki köszönhette Francziaország, hogy nem maga állapította meg a szövetség föltételeit, hanem hogy kénytelen volt azokat úgy elfogadni, a hogy azt Anglia kívánta. Orlean herczeg megígérte, (hogy Francziaország területéről elkergeti a Stuart trónkövetelőt, lerombolja Mardejkot s beszünteti a dünkerki kikötőt.
A1 b e r o n i spanyol miniszter vissza akarta szerezni IV. F ü l ö p - nek azokat a birtokokat, melyeket az utrekti béke elvett Spanyolországtól. Ausztria, Angol- és Fran- cziaország egyesültek az utrekti béke föntartására, Alberoni Ausztriát lekötötte a törökökkel, a fran- czia kormányzót összeesküvés utján akarta elmozdittatni s XII. Károly kardjával vissza akarta szerezni a Stuartoknak az angol trónt. S z a - v o j a i Jen ő herczeg megverte a törököket Péterváradés Belgrád alatt (1716-1717), Szellamár és Mén herczegnő összeesküvése Or- lean herczeg ellen kudarczot vallott (1718), XII. Károly pedig elpusztult Norvégiában (1718).
A régens most háborút üzent Spanyolországnak (1719). Anglia nagy örömére Francziaország nekitámadt a spanyol szövetségesnek s ugyanaz a B e r v i k marsall, aki V. Fülöp trónját győzelmeivel megerősítette, vezette most a spanyolok ellen a franczia hadsereget,
Az angolok Messzina mellett megsemmisítették a spanyol hajóhadat s elfoglalták Vigót (a spanyol Galiczia tartományban), mire Alberoni megbukott s Spanyolország belépett a szövetségbe, melyhez a franczia, angol, holland és osztrák hatalom tartozott. A spanyol királyné legidősebb gyermekének, K á r o l y-nak odaígérték Parma, Piacsenza és Toszkána her- czegségeket (1720).
Spanyolország most diplomacziai ármánykodások révén igyekezett czél- jait elérni. A prádói, szevilyai és bécsi szerződések (1728, 1729, 1731)végre békét teremtettek. Don K a r l o s z spanyol herczeg megkapta Parma és Piacsenza herczegségeket, VI. Károly pragmatika szankczióját pedig elfogadták.
XIV. Lajos anyagilag tönkretette az országát. 2400 millió volt az állam adóssága, két évi jövedelem előre el volt költve. A régens eleinte hivatalok eltörlésével, a járadék-kamatok leszállításával akart segíteni a
A bankhoz, mely 1718-ban királyi bank lett, Ló kereskedelmi társa- saságot csatolt, mely kiváltságokat kapott Luiziána, a Missziszipi völgye, Szenegál és India kereskedelmére. Oly nagy volt a bizalom, hogy e társaság 500 fontos részvényeit 30—40-szeres áron vásárolták.
A bank elérte a czélját. Az államnak 1200 millió papírpénzt kölcsönzött, a mivel az kifizette hitelezőit s ami aztán a társaság részvényei fejében visszavándorolt a bankba. Ló korlátozni akarta a papírpénz kibocsátását, de ez már nem állt hatalmában; folyton újabb s újabb papirér- tékeket kellett teremteni a mozgalom ébrentartására s a telhetetlen étvágy kielégítésére.
A kibocsátott papírpénz értéke csakhamar 3 milliárdnál többet tett ki, holott a nemesérczérték az egész országban nem volt több 700 milliónál. Ez az aránytalanság megrendítette a közbizalmat. Az óvatosabbak kezdték papírjaikat a banknál beváltani, sokan eladják részvényeiket s a papírpénzzel aranyat, ezüstöt, földet, gyémántot vesznek. A részvények roha-
áramlat ellen, beszüntette az érczpénzben való fizetéseket, megtiltotta, hogy bárki is aranyat vagy ezüstöt tartson magánál, mire házkutatások,
Ló megszökött, 1,600.000 frankot vesztett a vállalatán (1720). Pari
D ü v e r n é fivérek vállalták el a lebonyolítást. Az állam elismerte, hogy 1700 millióval tartozik a társulat hitelezőinek, helyzete tehát nem javult.
1773 elején XV. Lajost nagykorúnak nyilvánították; az orleani herczeg azonban, hogy a hatalmat továbbra is megtarthassa, D ü b o a halála után magát tette meg első miniszternek. Minisztersége azonban csak rövid ideig tartott, mert már 1723 deczemberében meghalt. Nyolcz évi minisztersége elegendő volt arra, hogy a XIV. Lajos utolsó éveiben már készülő erkölcsi forradalom tényleg kitörjön.
Orlean herczeget a hatalomban B u r - b o n herczeg követte, aki teljesen P r í márkiné hatalma alatt állt. Ez az angol szolgálatban levő hölgy kivitte, hogy a király menyasszonyát, a spanyol infáns nőt hazaküldték, mert XV. Lajost L e s - k i Szaniszló leányával akarta
F 1 ö r i püspök, a király nevelője, azonban megzavarta terveit. Mikor Burbon herczeg kormányzása visszatetszést szült, mert a protenstánsokat üldözte s a népet adóval zaklatta: a becsvágyó püspök nyíltan fellépett ellene.. Burbon megtámadta, de a harcz vége az lett, hogy száműzték birtokaira (1726).
Flöri 23 éves volt, mikor hatalomra jutott s mind haláláig (1743) hatalmon is maradt. Épp oly korlátlan kényur volt, mint Riseliö. Bölcs közigazgatása alatt magához tért az ország. Rendet hozott a pénzügyekbe. O r r i pénzügyminiszter ügyességével megszilárdította ismét a hitelt: földmivelés, ipar, kereskedelem ismét virágzásnak indult. De nem volt képes a kereskedelmet erős tengerészettel támogatni, amint már elődje, Flöri bíboros is föláldozta a tengerészeti érdekeket az angol szövetségnek. Békés természetű volt és azon igyekezett, hogy az európai hatalmak között a béke meg ne zavartassák.
nagynehezen menekülhetett
Francziaországba (1734).
Ezt a szégyent helyre kellett ütni. Flöri tehát hadsereget küldött a Rajnához, mely bevette Kélt, egy másikat Itáliába, mely Párma és Gvasztalla mellett fényes győzelmet aratott. Milánót meghódította Francziaországnak, míg a spanyolok Nápolyi szerezték meg a bitontói ütközettel. De Flöri nem használta ki a diadalát.
A béketárgyalások során az osztrák császárnak le kellett mondania a két Szicziliáról, de átengedték neki Parmát, vejének pedig Lotaringiáért kárpótlásul Toszkánát, míg a szárd király csak Novarát és Tortonét kapta. E föltételeket a bécsi szerződés állapította meg (1735—1738). Ez volt Flöri fénykora. Francziaor- szág az egész vonalon diadalmaskodott: Ausztriának pedig mindenfelől vissza kellett vonulnia.
1417-ben H o h e n c z o l l e r n F r i g y e s * nürnbergi gróf megvette Z s i g m o n d császártól Brandenburg grófságot, melyhez a hét választói szavazat egyike volt kötve. Ez volt az alapja a porosz ház hatalmának, mely a XVIII. században ellensúlyozta Németországban az osztrák befolyást, északon pedig a svédek örökébe lépett.
II. Frigyes (a „vastag “) megvette a német lovagrendtől Küsztrint, Landszberget s Lauzicznak egy részét (1440), fivére A l b e r t kieszközölte fiai számára Anszbahot és Bajreutot, melyek Brandenburgra szálltak. A brandenburgi, majd porosz uralkodó család házi törvénye szerint a család birtokában levő tartományokat nem volt szabad az örökösök között elosztani. Ez az intézkedés biztosította az új uralkodócsalád hatalmát. I. J o a k i m (1499) alatt Brandenburg Albert a teuton rend nagymestere reformátussá lett (1525) s a maga világi birtokává tette a rend eddigi tulajdonát, a porosz herczegséget (Königszberg); II. Joakim (1535) alatt behozták a luteránus államvallást a választófejedelemségbe, melyhez János Zsigmond 1518-ban, mint az utolsó porosz herczeg veje és örököse a porosz herczegséget csatolta. G y ö r g y V i l m o s szerezte hozzá a rajnai órgrófságot és Ravenszberget Vesztfáliában.
így a Hohenczollern-ház a XVII. század közepén a birodalom többi fejedelmi háza fölé emelkedett. Birtokai három külön részből álltak, egyesíteni kellett hát őket. Ezen dolgozott Frigyes Vilmos, a „nagy választó“. 1648-ban megkapta Magdeburgot, Halberstadtot, Mindent, Kamniczot egész fölső Pomerániával. Erős hadserege volt s fölhasználta Svéd- és Lengyelország viszályát arra, hogy utóbbinak fönha- tósága alól kiragadja a porosz herczegséget. Országa belsejében lerázta magáról a tartományi rendek ellenőrzését s azokat egyszerű tanácsoló bizottsággal helyettesítette s korlátlan uralmat gyakorolt. Országai gyér népes- ségüek s szegények voltak, holland gyarmatosokat és frízeket telepitett oda, csatornákat ásatotí, kereskedő telepet alapított Gineában. Mint az oráni ház szövetségese s a Rajna melletti Kiéve herczegségnek ura, élénk részt vett az európai politikában. A svédek fölött Ferbelinnél aratott győzelmével (1676) megalapította a porosz fegyverek hírnevét. A nimvé- geni béke után sok franczia protestáns telepedett meg Berlinben. Frigyes Vilmos megnagyobbította a fővárost, melynek 1660-ben csak 6500 lakosa volt s megépítette a potszdami könyvtárat és kastélyt.
III. F r i g y e s (1688) folytatta apjának a munkáját. Megvédte fivérei ellen a választófejedelemségnek egységét s O r á n i a i V i l m o s és a szász választó példájára ő is felvette a királyi czimet, a melynek elismerése fejében 6 millió talleit adott a császárnak. 1701-ben önmaga koronázta meg magát Königszbergben. Poroszország most a Rajna felé terjeszkedett. III. V i l m o s angol király halála után igényt támasztott
annak németországi örökségére (1702) s elfoglalta Lingen és Mörsz
grófságot, Teklenburgot s röviddel azután III. Vilmos örökéből Neuen-
burgot. III. Frigyes megalapította a hallei egyetemet, továbbá a berlini
akadémiát, melynek első elnöke Leibnicz lett.
III. Frigyesnek (mint porosz király I. Frigyes) halála után (1713) hat héttel az utrekti békében a porosz uralkodót egész Európa elismerte királynak, de birtokai még mindég nem voltak egyesítve.
Utóda, I. F r i g y e s V i l m o s katonás ember volt, a tudománynak, a fényűzésnek ellensége. Elkobozta a hadsereg javára a könyvtár pénzalapját, megszüntette elődjének fényes udvarát, sőt minisztert sem tartott. Takarékos ember, mondhatni fösvény ember volt. Egyedüli örömét a maga óriás-testőrségében találta. Hat láb magas katonákat toborzott hol
Fuvolázni tanult s franczia Írókat olvasott. Apja zsarnokságát nem akarta tűrni s összeesküdött, hogy megszökhessék. Barátját, K a t t e hadnagyot lefejezték, őt magát is halálra ítélték s egy ideig börtönben is tartották.
Frigyes Vilmosnak 80,000 katonája volt. A mikor XII. Károly Törökországból visszatért, szövetséget akart Frigyes Vilmossal kötni, de a porosz király a svédek elleni ligába lépett s a stokholmi béke után (1702) 6
millióért megvette Stet- tint s csaknem egész fölső Pomerániát. Ereje daczára hü szövetségese maradt Ausztriának úgy Angol-, mint Francziaország ellen.
Frigyes Vilmos sokat foglalkozott Lengyelország fölosztásá- választotta el. II. Á g o s t
Frigyes Vilmos az ezután kitörő háborúban a francziák ellen harczolt. Fiát 10,000 emberrel a Rajnához küldte. Az ottani osztrák sereget az agg Jenő herczeg vezette. Ott látta Frigyes trónörökös Ausztriának gyön- geségét, melyet később hasznára fordított.
II. (Nagy) Frigyes 1749-ben lépett a porosz trónra, és mint király is föntartotta összeköttetéseit a nagy franczia írókkal.
Alatta Poroszország Európa nagy államai sorába lépett. Ausztria ellenben folyton gyöngült. A vesztfáli békében elveszti Elzászt. Igaz, hogy Szavojai Jen ő ebben az időben megveri a törököt s ezzel urának, a császárnak ezen a harcztéren, kivált zentai győzelmével kárpótlást szerez. A rastadti szerződés után I. Lipót, I. József, majd VI. Károly küzdöttek XIV. L a j o s ellen, míg Károlyt B e r v i k é s V a n d o m kiűzte Spanyolországból. Az új császár, aki megkötötte a rastadti békét, kétszer is megverte a törököt. A passzarováczi békében 1718-ban a török elveszti Temesvárt, Belgrádot és Szerbia északnyugati részét, mely Károly főhatósága alá került.
VI. Károlynak kimagasló ténye volt a „pragmatika szankczió“, az örökösödés kérdésének rendezése. Nem volt fia s vele kihalt volna a a Habsburgok férfiága.
Hogy örökségét leányának, M á r i a T e r é z i á-nak biztosítsa, átengedte Lotaringiát a francziáknak, hogy megnyerje őket; hogy kedvükben járjon a tengeri hatalmaknak, eltörülte az osztendei társaságot; Nápolyi és Szicziliát a spanyoloknak hagyta. Minden állam ünnepélyesen elismerte a pragmatika szankcziót. Mikor 1740-ben meghalt, úgy látszott, hogy Mária Terézia nyugodtan veheti át az örökét. Alig hunyta le szemét, öt trónkövetelő jelentkezett: a b a j o r választó, mint I. Ferdinánd leszármazója, a s p a n y o l kiráiy, mint V. Károly ivadéka, a s z á s z választó, mint I. József császár veje mind igényt emelt a Habsburgház örökére, a s z á r d király Milánót, a p o r o s z király pedig Sziléziát követelte.
II. F r i g y e s porosz király, ez a ritka képességű férfiú, aki apjától telt kincstárt s fegyelmezett hadsereget örökölt, meg akarta szerezni a gazdag Sziléziát. Anélkül, hogy tervébe valakit is beleavatott volna, 40.000 emberrel betölt Sziléziába, meghódította néhány hét alatt, aztán fölajánlotta a békét és szövetségét, de az erélyes M á r i a T e r é z i a nem akarta elveszíteni Sziléziát s háborút üzent. Seregét azonban a molviezi csatában (1741) megverték.
Mikor e háborút megkezdte, II. Frigyes így szólt a franczia követnek:
— „Önökkel játszom, ha sikerül: osztozkodunk. “
A francziák F1 ö r i tanácsa ellenére Nimfenburgban szövetséget kötöttek a poroszszal (1741), mely szerint Mária Teréziának meghagyták volna a magyar koronát, továbbá Alsó-Ausztria s Belgium birtokát, többi országain ellenben osztozkodni akartak.
De Francziaország csak 40,000 embert állított hadba, melyet Bajorországba küldött. A bajor választó a helyett, hogy Bécset elfoglalta volna, Csehországot hódította meg. Mária Teréziának tehát ideje volt hü magyarjait megnyerni. Kis fiával karján jelent meg a pozsonyi országgyűlésen. Megható szavakkal ecsetelte elhagyottságát, amiért is a magyaroknak régi királyhüségében veti egyedüli bizalmát. Az ő oltalmukba ajánlja fiát is, a jövendő királyt. A rendeket megindította ez a jelenet és a királynő könnyei s lelkesedésükben kardot rántottak e kiáltással:
— „Életünket és vérünket királyunkért, Mária Teréziáért!
Néhány héttel később a magyarok betörtek Bajorországba; s míg a bajor választó Frankfurtban VII. K á r o l y név alatt császárnak koronáztatta magát, a magyarok bevonultak Münkenbe (1742). Frigyes ugyan megverte az osztrákokat Csaszlau mellett, de Mária Terézia bölcsen átengedte neki Sziléziát, mire Frigyes rögtön elfeledte a francziáknak adott szavát.
Érdekes jelenség, hogy a Habsburg-ház az első megszilárdulását: a győzelmet II. Ottokár ellen a magyaroknak köszönhette; és mikor az utolsó sarj halála után recsegett a Habsburgok uralma, ismét a magyarok mentették meg azt.
A bajorok veresége s Frigyes visszavonulása folytán a szász választó is visszavonta seregeit, míg a szárd király a királynő mellett foglalt állást, úgyszintén Anglia is, mely Mária Teréziának 12 millió segítséget Ígért Francziaország magára maradf. A franczia hadsereget Prágában ostrom alá fogták. Hogy őket fölszabadítsa, M e i 1 b o a elfoglalta Égert, amivel biztosította B e l l i i visszavonulását.
Belliinek tényleg sikerült Prágából 14,000 emberével kivonulni. Néhány nappal később meghalt F 1 ö r i 83 éves korában. Minden áron a békét akarta s ime nagy háborút hagyott Francziaországra.
Anglia 50,000 embert küldött a Majna völgyébe. N o e l y győzelmet aratott, de minthogy B r o 1 y i visszavonult, neki szintén vissza kellett vonulnia. Ekkor maga XV. L a j o s állt a hadsereg élére (1744), benyomult Németalföldre; majd arra a hírre, hogy az osztrákok Elzászt fenyegetik, odasietett N o e l y 50,000 emberével együtt.
De a porosz király, akit megijesztett a magyar csapatok sikere, ismét fegyvert fogott s benyomult Csehországba. VII. K á r o l y most visszatérhetett országába, a hol azonban csakhamar meghalt. Fia, M i k s a tárgyalásokba bocsátkozott Mária Teréziával. A királynő visszaadta neki elfoglalt birtokait, Miksa viszont lemondott Ausztriára vonatkozó minden igényéről (1745).
A francziák oldalán küzdő S z á s z M ó r i c z herczeg, akit a „szász marsall“ nevén ismer a történelem, benyomult Németalföldre s ostrom alá vette Turné-t s Fontenoa mellett megverte a város fölmentésére siető angol-holland hadsereget, mire Turné, Gand, Udenárd, Brűzs, Dandr- mond és Osztende megadta magát a francziáknak, akik a következő év elején bevonultak Brüsszelbe.
Frigyes, aki ugyanakkor Frídbergnél győzött, azt irta XV. Lajosnak:
— Épp most váltottam be a váltót, melyet felséged Fontenoánál rám kibocsátott.
Drezdát is megnyitotta Frigyes előtt, Mária Teréziával, mely a porosz királyt megerősítette Szilézia birtokában.
II. G y ö r g y angol király és Mária Terézia most ujult erővel fogott a háborúhoz. L i h t e n - s t e i n 45.000 emberrel tört be Itáliába s Piacsenzánál (1746) megverte M e i 1 b o á t. Anglia viszont a szászokkal csaknem Tulonig nyomult, de B e l l i i marsall visszavonulásra kényszeritette őket.
Délen tehát a francziák csupán határaiknak védelmére szorítkozhattak, míg északon fényes diadalokat arattak. A szász marsall Rokú mellett nagy csatát nyert (1746). XV. Lajos minden győzelem után békét akart volna kötni, de a hollandok s an- bevette az addig bevehetetlennek hitt Berg-op-Zómot. Szász Móricz 1748-ban még Mesztriktet is elfoglalta.
Angliának csak 1744-ben, a fényes, de eldöntetlen tuloni csata után üzentek hadat a francziák. Az angolok körülzárták Bresztet, Tulont; Antibot bombázták. 1747 május 3-án a Finiszter-fok közelében J o n k i e r márki 6 hajóval elfogadta a csatát 17 ellen és elvesztette, sőt maga is foglyul esett. Még 7 hajójuk maradt a francziáknak az Atlanti-tengeren, melylyel 250 kereskedő hajót kisértettek Kanadába. Bellii mellett megütköztek H a u k e angol tengernagygyal, de itt is csatát vesztettek. Mindössze két hajójuk, a „Tornant“ és az „Entrepid“ tudta magát keresztül
verni s eljutott Bresztbe. Amerikában az angolok elvették a francziáktól Luiburgot és Kap-Breton szigetét. Indiában B u r d o n n é é s D ü p l é
állt a franczia csapatoknak az élén. Burdonné, az indiai társaság kormányzója, aki mérnök, hadvezér és tengerész volt egy személyben, II de
Frans7ról kiindult és elkergette az angolokat az Indiai-Oczeánról. Düplé
pedig a Gangesz partján a szárazföldről is el akarta őket űzni. Madrasz elfoglalása után azonban a két férfiú halálosan összeveszett s az indiai társaság panaszára Burdonnét, mikor visszatért Francziaországba, a Basztillba zárták. D ü p 1 é 1749-ban Pondisérinél megverte az angolokat. De a franczia hajóhad már csak 2 hajóból állt, az állam adóssága 1200 millióra emelkedett s így megkezdődtek a békealkudozások.
Az ákeni békében (1748 ápr.) kimondták, hogy mindkét fél visszaadja hódításait. Anglia 4 évre megkapta a négerek beviteli jogát és a hajózási jogot a spanyol gyarmatokon, Ausztria átengedte Pármát és Piacsenzát Fülöp infánsnak, Sziléziát Frigyesnek s több olasz helységet a szárd királynak. A francziák visszaadták Madraszt, de megtartották Kap-Bretont, lemondtak németalföldi hódításaikról s beleegyeztek abba, hogy Dünkerket csak a szárazföld felől erősitik meg. Sőt mikor G y ö r g y király azt követelte, hogy a trónkövetelőt Francziaországból kiutasítsák, szolgálatkészen letartóztatták a herczeget, amikor az a párisi opera előadásán megjelent.
Ezután új nehéz küzdelem vonta magára Európa figyelmét, a h é t éves háború neve alatt ismert harcz, mely 1756-tól 1763-ig tartott.
A franczia kereskedelem dús virágzásnak indult ebben a korban úgy az anyaországban, mint a gyarmatokon. Indiában D ü p 1 é teremtett virágzó gyarmatbirodalmat; az amerikai szigettengeren Martinik, Kadelup ésSzent- Domingó a virágzás magas fokát érte el; az amerikai szárazföldön levő Luiziana tartomány is fellendült. E gyarmatoknak a termékeivel való kereskedés fölvirágoztatta az anyaország kereskedő városait is.
Ez a kereskedelmi lendület, mely a tengeri háború alatt szünetelt, a háború után nyomban megindult újra, még pedig a kormány erélyes támogatásával, mert a közvélemény Po’m padúr márkiné végzetes befolyása daczára alkalmas embereket s határozott irányt kényszeritett a kormányra, így lett A r z s a n s z o n márki 1744-ben külügyminiszter, R u 1 y é és Másol pedig tengerészeti miniszterek. Mindkettő sokat tett a hajóhadnak újjászervezésére. 1754-ben Francziaországnak 60 sorhajója, 31 fregattja s 21 más hajója volt Angliát, bár 243 csatahajója volt, nyugtalanította ez a haladás s így csakhamar kitört a háború.
Francziaországnak Amerikában két gyönyörű birtoka volt: Kanada és Luiziana. Ott tört ki a háború. Az angolok hadüzenet nélkül 300-nál több franczia kereskedő hajót foglaltak el 10.000 matrózzal. Anglia ismét hadba állította pénzigérettel a szárazföldi hatalmakat Francziaország ellen. A porosz király megijedt a franczia-osztrák közeledéstől, szövetkezett tehát Angliával. Sziléziát bölcs reformokkal csatolta országához, de szellemeskedésével nagy kártokozott politikájának. Gúnyversei megsértették E r z s é b e t czárnét és P o m p a d ú r márkinét; M á r i a T e r é z i a pedig még szította a haragot, mert ebből a maga számára hasznot remélt. Nem tudta elfeledni Sziléziának elvesztését s alig kötötte meg Frigyessel a békét, már készülődött az új háborúra. Minisztere, a híres K a u n i c z szövetséget kötött a franczia udvarral. A büszke császárné maga irt levelet Pompadúr már- kinénak, melyben kedves, jó barátnőjének czímezi. Erzsébet czárnő, valamint Svéd- és Szászország is csatlakozott a szövetséghez.
B o s z k a v e n angol tengernagy hirtelen, hadüzenet nélkül, megtámadta a francziákat, mire utóbbiak Minorka szigetét támadták meg. G á l i - s z o ni é r megverte az angol flottát, melyet B i n g tengernagy vezetett, R i s e 1 i ő marsall pedig a szárazon elfoglalta a bevehetetlennek hitt Port Mahon várat. Anglia Binget haditörvényszék elé állíttatta s agyon- övette.
A szárazon Frigyes betört Szászországba s körülfogta a szász sereget. Az osztrákok a szászok fölmentésére siettek, mire Frigyes elébük ment Csehországba s Lobosicznál megverte őket, majd visszatért s elfogta az egész szász sereget. A francziák erre E s z t r é é s S z u b i z alatt két hadsereget küldtek Vesztfáliába s a Majna felé. Frigyes nagy veszedelemben forgott, de szerencséjére a szövetségesek nem jártak el közös terv szerint. Szászországból, melyet a porosz király elfoglalt, visszatért Csehországba s megnyerte a véres prágai csatát (1757), de röviddel azután D a u n megverte Kolin mellett s ugyanakkor az oroszok elfoglalták tőle Memelt s megverték egyik seregét Jégerndorf mellett; nyugaton Esztré megverte az angolokat Hasztembek mellett. Frigyes békét kért, de minthogy ellenségei azt hitték, hogy ő már is tönkrement, nem adták meg neki, mire ő elhatározta, hogy folytatja a háborút.
Szubiz egyesült a birodalmi hadsereggel s Szászországnak indult. Frigyes erre a Száléhoz sietett 20,000 emberrel s elfogadta a csatát Rosz- bak mellett, bár az ellenfélnek 50,000 katonája volt. Fényes hadvezéri tehetsége nagy diadalt szerzett neki, a szövetségeseknek hétezer katonáját fogta el. Onnan az osztrákok ellen sietett, követte őket Sziléziába, melyet a lisszai győzelem után visszafoglalt (1757). Anglia ekkor fölemelte a Frigyesnek Ígért segélypénzt, mire ez legjobb hadvezérét, B r a u n s v e i g i F e r d i n á n d o t küldte a hannoveri hadsereg élére, aki kétszer is megverte a francziákat (1758).
A francziák gyenge eredményeit nem kell csodálnunk. P o m p a d ú r kegyenczei voltak a hadvezérek, többnyire tehetetlen, kapzsi emberek. A csatát gyakran azért vesztették el, mert az egyik nem segített a másiknak. Mikor K1ermont gróf átvette a főparancsnokságot, működését azzal kezdte, hogy 80 tisztet elbocsátott. Abban az időben már annyi katonájuk volt a francziáknak, hogy a túlsúlyúkkal remélték agyonnyomhatni Frigyest. Szubiz megverte Lüczelburgnál (1758) Ferdinánd seregének egyik részét. A következő évben B r o 1 y i Bergennél megverte L a N i d d á t, de mikor Brolyit alárendelték Kontádnak, huzavonájával odavitte a dolgot, hogy Mindennél (1759) megverték őket. Most Brolyi lett a főparancsnok, akinek vagy 100,000 embere volt, de azokat csak apró csetepatékra használta fel. Egyik alvezére, K a s z t r i, Kloszter- kampnál 20,000 emberből álló porosz sereget vert szét.
A háború eredménye nyugaton csak az ország elpusztítása volt. Keleten az oroszok elvették Frigyestől Königszberget, viszont ő Czorndorfnál verte meg őket (1758). Az osztrákok megverték Hohkirhennél, míg az oroszok a következő évben Czüllikau és Kunnerszdorf közelében győztek ellene, ahol mindkét résziől 20,000 — 20,000 ember esett el. Frigyesnek ügye igen rosszul állott már, amikor F e r d i n á n d n a k Mindennél aratott fényes győzelme (1759) új bátorságot öntött belé. Békét akart kötni, de a szövetségesek ismét megtagadták (1760). Erre legyőzte Lignicz mellett L a u d o n t, fölszabadította az oroszoktól és magyaroktól (Hadik lovastábornok hires huszártámadása) meglepett fővárosát, visszaszorította Torgaunál Daunt.
Ez óriási erőfeszítések azonban kimerítették országát. 1761-ben folyton védekeznie kellett. Elvesztette Sveidniczet és Drezdát s az angol segélypénzt. Szerencséjére 1762-ben E r z s é b e t czárnő meghalt, utóda III. P é t e r czár pedig semleges maradt; ugyanakkor Svédország is abbahagyta a harczot. Frigyes tehát teljes erejével Sziléziára vethette magát. Egész Európa bámulta hősiességét s ragyogó tehetségét.
Tengeren rosszabbul állt a francziák dolga, mert Anglia fölénye megsemmisítő volt. G a l i s z o n i é r 1756-i győzelme nem ismétlődött meg többé. Az angol tengerészet nagyszerűen föl volt szerelve, a franczia gyarmatok hajó, katona, pénz nélkül voltak, amellett a francziák fegyelme is gyönge volt. Anglia elzárta a franczia kikötőket; a francziák 83 hajót vesztettek el; az angolok pedig büntetlenül pusztíthatták a franczia partokat. 1763-ban az angolok elfoglalták Belliit. Ezzel az egész franczia partvidék Breszttől Bajonnig ostromzár alá került.
Indiából visszahívták D ü p 1 é t. Utóda, a vakmerő ir: L a l i i nem rendelkezett elég katonával, hogy a lord K1 e i v alatt álló angolok térfoglalását megakadályozza. Az angolok 22,000 emberrel ostrom alá fogták Pondisériben, melyet 700 emberrel védett. Kilencz hónap múlva a város elesett s ezzel vége volt a francziák indiai uralmának.
Kanada is elveszett. V o d r ö 1 y márki és Mo nka1 m elfoglalta Ozvego erődöt az Ontario tó mellett és Szan-Szakramentót (1756); 1759-ben azonban óriási túlsúlyba kerültek az angolok, amennyiben az 5000 fran- cziával szemben 40,000 angol állt. Ezek ostrom alá fogták Kebeket. Monkalm, hogy a várost megmenthesse, megütközött velük, de elvesztette a csatát, melyben maga is elesett. Vodrőly egy ideig még tovább har- czolt, de végül is elveszett Kanada, úgyszintén Gadelup, Dominik, Martinik, Granada, Szent-Vincze, Szanta-Lucsia, Tabago, Szent-Luiz.
Ekkor S o a z ö 1 herczeg került a franczia kormány élére, Pompadur asszony kegyéből. Előbb külügyi, majd hadügyi miniszter lett. Fentartotta az osztrák szövetséget, de amellett egyesíteni akarta a Burbon-ház minden ágát. 1761-ben meg is kötötték a spanyolok, szicziliaiak, pármaiak, pia- csenzaiak s a francziák az úgynevezett családi szövetséget. Anglia nyomban háborút üzent s elvette a spanyoloktól Manillát, a Fülöp-szigeteket, Havannát, 12 hajót és 109 millió készpénzt.
1762-ben már egész Európa belefáradt a harczba, mely az összes szereplőket tönkretette. Anglia kincstára is kimerült, Poroszországban csak hős királya tartotta a lelket. Anglia Francziaországgal 1763-ban megkötötte a párisi békét. A francziák megkapták a halászati jogot Ujfundland partjain s a Szent-Lőrincz öbölben s visszakapták Gadelup, Martinik, Dézirád, Mari-Galand s Szanta-Lucsia szigeteket, de a béke feltételei értelmében le kellett ismét rombolniok Dünkerk tengeri erődítményeit s eltürniök, hogy állandó angol bizottság ügyeljen a városban, vájjon a francziák nem erősitik-e meg — a szerződés ellenére is — újra a várost. Indiában megmaradt a francziáknak Pondiséri. Spanyolországnak le kellett mondania Floridáról. A hubertuszburgi békében M á r i a T e r é z i a végleg átengedte Sziléziát Frigyesnek.
II. F r i g y e s nemcsak nagy hadvezér, de bölcs államférfi is volt. Kitűnő közigazgatásával fölvirágoztatta elszegényedett országát. Gyárakat alapított, csatornákat épített, melyek az Elbát és Oderát, Elbát és Visztulát kötötték össze; kikötőt adott Stettinnek, Szvinemündének. Ő építtette Berlin mellett a Szan-Szuszi kastélyt, mely kedvencz tartózkodási helye volt.
A hétéves háború fél millióval csökkentette a lakosok számát; a parasztok maguk húzták az ekét, mert 60,000 ló pusztult el a háborúban. De Frigyes bölcsesége lassanként talpra állította az országot. A vidéken uralkodása alatt 25 millió porosz tallért osztatott szét a leégett házak s elpusztított gazdaságok rendbehozatalára. Reformálta a közoktatást, az igazságszolgáltatást, eltörülte a kínvallatást.
Poroszország lassanként ki kezdte szorítani Ausztria befolyását a német birodalomból. Poroszország protestáns és német jellegű volt, míg Ausztria katolikus s német lakosai mellett sok más nemzetiségű alattvalója is volt, kiket egy nemzetté forrasztani II. J ó z s e f németesitő politikájának sem sikerült.
Nagy Frigyes gondoskodott arról, hogy Ausztria ne gyarapodjék az ő uralma alatt.
SKANDINÁVIA TÖRTÉNETE (SVÉDORSZÁG, NORVÉGIA,
DÁNIA) A 30-ÉVES HÁBORÚ UTÁN.
Svédország-ot nagy királya, Gusztáv Adolf (1611—1632) nemcsak a skandináv országok vezérállamává emelte, de egyúttal egész Európának elsőrangú
tényezőjévé tette. Gusztáv Adolf ügyesen szervezte országának rendes alkotmányát. Jó viszonyba lépett a nemességgel. De megnyerte Gusztáv Adolf az alsó népet is:
jól szervezte a közigazgatást és az igazságszolgáltatást, pártolta a polgári munkát.
Kitünően szervezett hadseregével és haditengerészetével Dániától visszaszerezte annak svédországi birtokait, Oroszországtól elfoglalta Karéliát és Ingermanlandot. Lengyelországtól pedig Esztlandot és Livlandot. A 30 éves háborúban való szereplésével e háború történetében foglalkoztunk. Korai halála (lüczeni csata 1632) félbeszakította nagy terveinek megvalósítását.
Gusztáv Adolfot egyetlen leánya, az 5 éves Krisztina követte a trónon. A külügyeket apjának jeles kanczellárja, O k s z e n s t i e r n a A k s z e l intézte. Az ő bölcseségének é s T o r s z t e n z o n fővezér ügyességének köszönhette, hogy Dániától (brömzebrói béke 1635) jelentékeny tei illetékét és kiváltságokat nyert Svédország, melynek területe a vesztfáliai békével (Miinszter 1648) még Rügennel, Pomerániával, az Odera, Elba és Vézer torkolatával beállt.
Svédország hatalomban és külső tekintélyben gyarapodott, de befelé a korona kénytelen volt engedményeket tenni a nemességnek. Krisztina 1654-ben lemondott. Unokafivérével, X. K á r o l y l y a l (1654—1660) a pfalcz-czveibrükkeni ház került a svéd trónra.
Károlynak hires hadiíette volt, amikor a Belt-tengerszoros jegén áthatolt Dániába
hogy azt megadásra bírja. A hadjáratát követő röszkildei béke Sónen, Halland, Ble- kinge és Bornholm területével gyarapította Svédországot. Fia, XI. K á r o l y (1660— 1697) mint kiskorú került a trónra. A kormánytanács sietett úgy Dániát (melynek visz* szaadta Bornholmot), mint Lengyelországot és Oroszországot is megbékíteni, hogy
befelé azután szabad kezet nyerjen. Az állami jövedelmeket a maguk és nemesi czim- boráik hasznára fordították, az adókat meg a köznépre rótták. Külpolitikájukat is kapzsiságuk irányította: annak pártjára állottak, aki fizetett. Ilyen körülmények között vette át a fiatal király 1672-ben az uralmat, ü i l l e n s t i e r n a bölcs tanácsára visszavonult a külső háborúktól és teljes erejével hozzálátott országa belső ügyeinek rendezéséhez.
Visszaszerezte a korona birtokait, megtörte a nemesség hatalmát.
Károlynak korai halála után 15 éves fia, XII. Kár o ly lépett a trónra (1697),
kit a rendek még ugyanabban az esztendőben nagykorúnak nyilvánítottak. Dánia, Lengyel- és Oroszország ki akarta használni ezt az alkalmat — hogy gyermekkirály ül a
svéd trónon — arra, hogy Svédországot legértékesebb birtokaitól megfoszsza. Meg
indult a nagy é s z a k i h á b o r ú , mely egyideig szerencsét hozott a fiatal királynak, de végre is a pultavai vereséghez vezetett (1709). XII. Károly török földre menekült, honnan csak évek múlva tért haza (1714). Jeles minisztere, G ö r c z gróf, ezalatt némi rendet hozott a züllött országba. Urát Oroszországgal kibékítette. XII. Károlyt azonban
nyugtalan szelleme nem engedte pihenni. 1718-ban a norvégek elleni háborúban elesett.
Károly utódai alatt a hatalom teljesen a nemesség kezébe került. Károlyt
húga, U l r i k a E l e o n ó r a követte a trónon, ki föláldozta Görcz gróf minisztert és a főhatalmat a szenátusnak volt kénytelen átengedni. Férje, H e s s z e n i F r i g y e s (1720—1751) sem tudott a nemességgel boldogulni. Halála után Adolf Frigyes holstein-gottorpi herczeg került a trónra. Alatta is tovább folyt a nemesség uralma, mely két pártra (a kalaposok és sapkások pártjára) oszolva vetélkedett a főhatalomért.
Frigyes Adolfnak a fia: III. Gusztáv (1771—1792) azután megtörte a nemesség hatalmát. A nép örömére 1772-ben elfogatta a nemesség vezéreit, új alkotmányt kény- szeritett országára, mely a királyi jogokat újabb érvényre juttatta. Sok üdvös reformot hozott be, eltörölte a kínvallatást, emelte a földmivelést, az ipart, a kereskedelmet. Mértéktelen fényűzése azonban oly pénzügyi műveletekre kényszeritette, amik népszerűségétől megfosztották. Még nagyobb lett az elégedetlenség a haszontalan orosz háború
miatt. 1792 márczius 16-án udvari álarczos bálon összeesküvők leszúrták a királyt.
IV. Gusztáv (1792—1809), előbbinek a fia, folyton változó külső politikájával
sokat ártott országának. Szeszélyei népét is, hadseregét is fellázították ellene. 1809-ben
letették, trónvesztettnek mondták ki őt és egyenes leszármazottjait, egyúttal nagybátyját: XIII. K á r o l y t hívták a trónra. Elődjének könnyelműsége folytán elveszett
Finnország, melyet Oroszország a friderikszhammi békében megtartott.
Miután XIII. Károly gyermektelen volt, Augusztenburg Keresztély Ágostot jelölték
ki trónörökösnek. Ez a polgárok és parasztok kedvencze volt, amiért is a nemesek gyűlölték s valószínűleg ők ölték meg 1810-ben. Ugyanabban az évben a nemesség keresztülvitte, hogy az örebrói országgyűlés B e r n a d o t t franczia tábornagyot jelölte ki trónörökösnek, kit XIII. Károly fiának fogadott és a hadsereg főparancsnokának tett meg. Bernadott szereplése már későbbi kornak a történetéhez tartozik.
Norvégia, mely évszázadokon át Dánia függeléke volt, a XIX. század elején mindjobban elfordult a dánoktól s végre az 1813-iki kíli békében el is szakadt Dániától, de nem lett független, hanem Svédországnak társországa.
D á n i a , mely régebben a skandináv államoknak vezető hatalma volt, a 30 éves
háborúval kénytelen volt az elsőséget Svédországnak átengedni.
Még a háború folyamán, IV. K e r e s z t é l y idejében, T o r s z t e n z o n svéd
fővezér a brömzebrói békére kényszeritette Dániát, mely akkor területében és tekintélyében is sokat vesztett. III. F r i g y e s alatt (1648—1670) újabb vereségek érték az
országot; e csapások hatásaalatt a papság és polgárság belátta annak a szükségét, hogy az
országban a szűkkeblű és erőszakos nemesség megtörésével erős központi hatalmat teremtsenek. Így jött létre az u. n. királytörvény (1665), mely majdnem kor
látlan hatalmat biztosított a dán koronának. E törvény eltörölte az országgyűlést, szabályozta a trónörökösödést. A királyt csak ez az alaptörvény korlátozta hatalma gya
korlásában, melyben fegyelmezett hadseregre és szervezett hivatalnoki karra támaszkodott.
III. Frigyesnek utóda, V. K e r e s z t é l y (1670 -1699) úgy a dán, mint a norvég törvénykönyvet reformálta, Oldenburgot országához csatolta. IV. F r i g y e s (1699— 1730) megszüntette a jobbágyságot, bár a szabad paraszt még a röghöz maradt kötve. Újjá szervezte a hadsereget, pénzügyeket, behozta az állami postát, emelte a föld- mivelést, ipart és kereskedelmet. Külháborúi kevesebb sikerrel jártak, bár Svédországot nagy hadisarczra és a Szund-szorosban vám fizetésére kényszeritette.
VI. K e r e s z t é 1 y (1730 —1746) és V. F r i g y e s (1746—1766) két jeles miniszter; Sulin és id. Bernsztorff segítségével reformálta a tanügyet, törvénykezést i bankokat állított fel, kedvező kereskedelmi szerződéseket kötött.
XIV. Lajo£" király hálószobája Verszeillyben.
A SZELLEMI ÉLET A XVII. SZÁZADBAN.
A XVII. század nemcsak a franczia politikának volt fontos időszaka, de a franczia irodalomnak és művészetnek is ez volt a nagy százada.
XIV. L a j o s az irodalomban nem látott ugyan valami nagy erkölcsi tényezőt, de becsülte, mint az ő korának, udvarának ragyogó díszét. Támogatta tehát az irodalmat, de fegyelmezte is. Lajos K o 1 b e r t miniszterére bízta az irodalom ügyét. Akadémiákat alapított, melyeknek feladata volt az irodalom szabályait, hangját, mértékét megszabni.
A franczia irodalom nagy százada tulajdonképpen már virágzásában volt, a mikor XIV. Lajos maga kezdett uralkodni. K o r n é l y , D e k a r t , Paszkál már megírták mesterműveiket, S z e v i n y é asszony, L a Rosfukold, Molier, La Fontén, Bosszüé teljes birtokában voltak már tehetségüknek, a két nagy festő L e s z ü ő r és P u s z e n már meg is halt, B o a 1 ó már megírta első szatíráját.
Ékesszólásban, irodalomban, költészetben, szórakoztató olvasmányokban a francziák voltak Európa törvényhozói. De még az ő sorukban sem akadt, aki a francziáknak irodalmi stílusát megteremtette volna.
B a 1 z a k (1594—1654) adta meg először a próza összhangját. Megmutatta a művészetét annak, hogy kell a szavakat összeállítani.
V o a t ü r (1596—1648) elbeszélő műveiben tűnt ki.
Nagyban hozzájárult a nyelv nemzeti zamatjának, ízlésének megadásához La Rosfukold Ferencz herczeg (1613 — 1680). Makszimái megtanították az embereket gondolkodni s gondolataikat elevek s amellett finom formába öltöztetni.
Paszkál „Vidéki leveleiével megalapította lángelméjének a hírét.
Nagy volt B o ss z ü é Jakab (1627—1704) mói püspök. Beszédei melyeket az udvarnál tartott, az ékesszólásnak gyöngyei voltak. XIV. Lajos szerencsét kívánt Bosszüé apjának, hogy ilyen fia van. Híresek voltak Bosszüé gyászbeszédei; legnagyobb sikerét azzal a gyászbeszédével érte el, melylyel XIV. Lajos elhunyt feleségét elbucsuztatta, a mikor is az egész udvart könnyekre tudta indítani.
Bosszüé hires történetíró is volt. Legszebb történeti munkái közé tartozik: »A protestáns egyház változásainak története“, „Isten s önmagunk ismerete“, „Az egyház tanának ekszpozicziója“. ,
Nagy szónok volt Burdalu Lajos jezsuita (1632—1704) és a „Telemak“ szerzője: Fene ion is (1651—1715). Utóbbi Bosszüének tanítványa s előbb barátja, majd később ellensége volt. A „Telemak“-ban sokan XIV. Lajos kormányának közvetett bírálatát látták s e naptól kezdve az udvar szakított Feneionnal. Ez a mü oly eleven, festői, zengzetes nyelvezettel van megírva, amilyent addig alig ismertek.
Nagygyá fejlődött az emlékirat-irodalom. Ez a műfaj Francziaország- ban már V i l l h a r d u e n - é s Z s o e n v i l 1-el kezdődik, de a leggazdagabb a XVII. században volt.
R i s e 1 i ő-nek emlékiratai kora történetének gazdag kutforrását nyújtják. M ott vili Osztrák Anna udvarának bensőbb mozzanatait beszéli el; Soazi apát XIV. Lajos udvaráról irt; G o n d i Pál szintén érdekes emlékiratot hagyott; G u r v i 11 az 1642 —1678 évekre eső emlékeit irta meg; L e n e t Péter a Frond-ról irt, R o s f u k o l d Osztrák Anna régensségéről; S z é n - S z i m o n herczeg 40 kötetben örökítette meg XIV. Lajos uralmának utolsó s XV. Lajos uralmának első éveit.
A költők közül R e n y é é s M a l h e r b az előző századba tartoztak. A franczia klasszikus irodalomnak nagy mestere K o r n € 1 y Péter volt (1606—1684). Működése annál csudálandóbb, mert hiszen úttörő volt s maga körül csak silány mintákat látott. Éppen ezért küzdenie kellett silányabb versenytársai, századának s különösen Riseliőnek ízlése ellen, aki támogatója volt ugyan az íróknak, de csak azoknak, akik az ő ízlése szerint dolgoztak. A bíborosnak sem „Szid“ sem „Poleukt“ nem tetszett.
Kornely önmagának köszönhette, a mivé lett, míg Raszin (1639—1699) emeléséhez egyaránt hozzájárult XIV. Lajos, Kolbert, Szofoklesz és Euripidész. Raszin 20 éves korában ódát irt XIV. Lajos házasságára s ezért oly szép jutalmat kapott, hogy azontúl kizárólag a költészetre adta magát. Hire napról-napra gyarapodott, mert „Alekszander“-jétől kezdve mindig elegáns, igaz, szabatos volt, míg Kornelyé, aki az akadémikus szabályok ellen gyakran vétett, csökkent.
E század különös sorsa adta a világnak Moliert (1622—1673), Kornely és Raszin kortársát. Moher főképpen az akkor divatos félszegsé- geket ostorozta maró gunynyal. Az akkori udvar nagyjai szokásukban, viselkedésükben s életmódjukban urukat, XIV. Lajost akarták utánozni. Moher ezért gyakran kigunyolta őket.
La Fontén (1621--1695) gyönyörű meséivel csaknem ugyanarra a magaslatra emelkedett, mint e nagy emberek.
A bölcsészetet fölujította D e k a r t (1596—1630), aki Szókratész óta a bölcseletnek legnagyobb reformátora. Nem fogadta el igaznak csak azt, ami az ő okoskodása szerint nyilvánvaló volt. Így a „Rendszerről“ szóló beszédében (1637), mely világos, szabatos írásmódjával rendkívüli befolyással volt a későbbi franczia próza fejlődésére és „Elmélkedéseidben (1641) tisztára okoskodás segítségével be akarta bizonyítani isten létezését, a lélek halhatatlanságát, az ember szabadságát s e szerint felelősségét is. Elveit a századnak legvallásosabb szellemei is elfogadták, azok sugalmazták Malbras-nak (1638—1715) „Az igazság keresése“ czimü csudás munkáját, B os z ü é „Isten s önmagunk megismerése“' F e n e 1 o n „Isten létezésének bizonyítása“ czimü ékesszóló munkáját.
Paszkál (1623—1662) nagyot alkotott a jezsuiták ellen irt „Vidéki leveleiével s „Gondolatai “-val. Fel kell említenünk Paszkál barátait: S z a s z i mestert, aki a Basztilban fordította a bibliát, A r n o Antalt, Nikolt, Lanszelot-ot.
E nagyságok mellett volt egy sereg tudós, akik alig voltak befolyással a franczia nyelv fejlesztésére, hiszen könyveik nagyobb részét latinul Írták, annál nagyobbak voltak azonban az eszméknek tisztázása terén. Ilyenek Kazobon, S k a l i z s é , S z ó m é r , D u K a n z s , B a l u z s több szentmóri benczés.
Öt elsőrangú festője is volt e kornak: P u s z e n , L e s z ü ő r , L o r r e n Klód, L e b r ö n é s M i n y á r ; egy csudás szobrásza és festője P u z s é s nagy építészei, mint M a n z á r é s P e r r ő l , végül egy ügyes zenésze: L ü 11 i.
P u s z e n t kora legnagyobb festőjének tartották. Megvetette a vagyont, a kitüntetéseket, a nagyok barátságát s gyönyörű gondolataival, nagy művészetével bezárkózott. Leszüőr, Lebrön és Minyár tanítványai voltak; Puszen 72 éves korában (1665) halt meg, Leszüőr pedig, aki szegényen,
föl nem ismerve élt, 38 éves korában (1655). A sartri kolostor számára 22 képben megfestette Szent Bruno életét.
Lebrön gyakran színpadias tehetsége jobban megfelelt XIV. Lajosnak, aki első festőjének nevezte ki s a verszelyi nagy galéria diszitésével bízta meg, amivel 14 év alatt készült el. Tanácsát minden művészeti kérdésben kikérték s a kor minden müvén meg is látszik az ő befolyása. Pedig jóval Puszen s Leszüőr mögött marad. Ő alapította a római franczia festő iskolát, ahová azokat a jeles növendékeket küldik évenként a kormány költségén, akik Párisban megnyerték a római nagy dijat.
Lorren, máskép Zselé Klód (1600-1682) a legkiválóbb franczia tájképfestő.
Puzsé festő, szobrász s építész volt egy személyben. 1622-ben született Marszelyben s 1694-ben halt meg. Eleinte fába faragott, később XIV. Lajos számára alkotott több remekművet. Ám sokkal önállóbb volt, semhogy Verszelyben kedvelhették volna. Tanítványa alig maradt: K o a z e v ó a két Kusztu, Zsirardon. Koazevó nagyon kedvelt arczkép-szobrász volt, egyéb müvei közül ismeretesek: a „Szárnyas lovak“, a „Fuvolás“, „Flóra és a Hamadriád“, melyek a Tülyeriákat díszítik; Kusztu Miklós hires müvei: a Szajna, a Marn, a vadászó pásztor és Juliusz Czézár; Kusztu Vilmosé „Hippomen és Atalanta“, zabolátlan lovak. Zsirardon munkái Verszelyt díszítik, Riseliő mauzoleumá a Szorbonnban szintén az ő mesterműve.
Man zár Ferencz gyönyörű dolgokat épített, ámbár stílusa, melynek fölséges színezetet akart adni, inkább nehézkes volt. Unokaöcscse M a n - z á r - H a r d u e n Gyula építette Verszelyt, Mariit, a Nagy-Trianont, Szent- Szirt, a Vandom-teret, az invalidusok templomát. P e r r ő l Mór egyaránt nagy volt mint orvos, természetbúvár s mint építész A Luvr oszlopboltozatait ő alkotta.
A firenzei L ü l l i 13 éves korában került Párisba és K i n ó l t - t a l együtt ő volt a franczia nagy opera igazi megalapítója.
XIV. Lajos uralkodásának fő emlékművei: a Mazaren főiskola, a csillagvizsgáló, a Szent Deni- és a Szent Márton-kapu, az invalidusok temploma, a Karruszel-tér, a diadal-tér, Vandom-tér. Uralkodása alatt épült a Tülye- riák palotája is.
XIII. Lajos alatt L e m e r s z i é építész kezdte meg a Luvr nyugati homlokzatának belső építését s azt be is fejezte; azután P e r r ő l tervei szerint megépítették az oszlopsorokat s elkezdték a déli homlokzat építését. De befejezetlenül hagyták, mert a király akkor Verszely építésébe fogott.
XIII. Lajos idejében Verszely még kis falu volt. XIV. Lajos nagy várost csinált belőle s hatalmas palotát épített oda. 1661-ben kezdték meg a munkákat, 1670 ben átadták Manzár Gyulának, aki Lajos haláláig megszakítás nélkül folytatta a munkát, mely 250 millióba került s amely minden részletében a nagy királyt dicsőíti.
Galilei a velenciti dozsénak bemutatja az általa feltalált távcsövet
Verszelynek nem volt vize, Lajos tehát roppant költséggel megépíttette a marlii vízművet, mely Renneken Szüalém lángeszének a műve. Úgy látszott azonban, hogy ez a vízmű nem ad majd elegendő vizet: a király tehát arra gondolt, hogy az Őr folyó vizét eltérítteti medrétől s Verszelybe vezeti. 10,000 katona dolgozott ezen több éven át, de a sokféle betegség, főképpen pedig a folytonos háborúk folytán ezt a nagy munkát abba kellett hagyni. Csak a romjai maradtak meg.
Lajos Verszelylyel egyidejűleg kezdte építtetni a nagy Trianont, melyet kétszer építtetett újra (1671 — 1703), Mariit (1679), mely Szen-Szimon szerint épp annyiba került, mint Verszely, végül a szentzsermeni, fontén- blói, sambordi, szentkludi kastélyokat.
De azért arzenálokat, erősségeket, a déli csatornát is építtette, tehát a fényűzésnek hozott áldozata mellett közhasznú munkát is végeztetett.
A míg Francziaország irodalmának és művészetének fénykorát élte, Itáliában az irodalom is épp úgy hanyatlik, mint akár politikai élete. Guidi, Filikája és Manzo lírai költeményei nem emelhetik föl.
Portugáliának az előző században volt egy nagy költője: Kamoensz (1517—1577), a „Luziádok“ megéneklője. Spanyolország 1600-ban vesztette el Erkilyát, aki megénekelte a maga és társai kalandjait Csilében,?z arokánok elleni ottani harczokat. Élt még ebben a korban De Véga Lopez (1562 — 1635), aki 1800 színdarabot irt, továbbá Kai dér on (1600—1687) s a „Don Kihoteu halhatatlan költője: S z e r - vantez Mihály (1547—1616).
Angliában akkor élt Sekszpir, Miltn (1608—1674) az „Elveszett paradicsom“ szerzője, továbbá II. Károlynak kedvencz költője: Dreiden, Addizn a „Spektátor“ szerkesztője, P ó p, aki angolra fordította Hornért, s többek között megírta a „Dönsziád“-ot és a „Tanulmányt az emberről“.
Németország a maga irodalmának vaskorszakát éli. írója alig volt, a kiválóbbak B ő m é Jakab (1575-1625) és O p i c z Márton (1597— 1639), akik minden irodalmi ágat müveitek s nagy befolyást gyakoroltak a német nyelvre és irodalomra.
A történetírás terén Itáliában S z a r p i Pál, a trienti zsinat történetírója, Davila Henrik, aki „Francziaország polgárháborúi“-1 irta meg és Bentivolyo bíboros, a „Flamand háború története“ Írója tűnt ki; Angliában K l á r n d o n gróf a „Lázadás története“ (1641—1660), V e i s z - 1 ó k (1608—1676) a forradalomról szóló érdekes emlékiratok írója, T e m p l e Vilmos (1628—1698), aki Hollandiáról írt érdekes emlékiratokat, Bőr net Dsilbert, aki megírta a reformáczió történetét Angliában s a maga korának történetét; Spanyolországban a jezsuita M a r i a n a megírta Spanyolország történelmét, H e r r e r a (1559 — 1625) India történetét, a jeles S z o l i s z Antal pedig (1610- 1686) Mekszikó meghódításának történetét.
A politikai irodalom terén két ember tűnt ki különösen: a holland Grócius (Grot) Hugo (1583—1646), akinek műve „De jure paczis et belli“ (a béke és háború jogáról) korszakot alkot a nemzetközi jogban s a svéd Puffendorf Sámuel (1632—1694), akit „De jure natúré et genczium“ (a természeti és a népek jogáról) czimü munkája nem kevésbbé híressé tett.
A bölcseletben kitűnt az angol Békn Ferencz (1561—1626), I. Jakabnak minisztere, aki a „Nóvum orgánum“ ban alapját vetette a megfigyelési és tapasztalati módszernek, mely a tények fölfedezéséhez vezet s megállapította a levezetés módszerét, mely a természet törvényeinek meghatározásához vezet. H ő bb ez Tamás (1588—1680) „Leviatán“- jában be akarta bizonyítani, hogy az ember természete megkívánja a háborút s a népeket féken tartó kényurakat.
Valamennyi élén három óriás állott: S p i n ó z a Amszterdamból (1632—1677), az angol Lók (1632 — 1704) s végre a lipcsei Le ib ni ez (1648—1710), aki a gondviselés létezése mellett érvelt.
Am ű vészetekben a holland és a flamand iskola vezetett, melyeket R u b e n s z (1577 — 1640), Van D e i k (1599 — 1641), R e m b r a n d t (16C6—1674), id. Tényé Dávid (1582—1649), ifj. Tényé Dávid (1610 -1694) képviselt legfényesebben. A flamand iskola régi történelmi nyomokon halad, a hollandi ellenben kis képekre tér át, melyek inkább a természetet, a mindennapi életet örökítik meg s a melyeket manapság oly drágán fizetnek meg.
A hollandok festették a természetet először olyannak, amilyen. Az olasz iskolában most, hogy a három K a r r a s , V e r o n é z e P á l é s Tintoretto meghalt, R é n i Guidó, A l b á n i Ferencz, Domenikinő, Gercsino da Csento, Róza Szalvátor és B e r n i n i vált ki. Német- és Angolország e téren semmi nevezetest sem tüntethet fel, annál büszkébben hivatkozhatik Spanyolország Velaszkez, Murilyo és R i b é r a mestermüveire.
A tudomány sokat változik századról századra. Az ókor és eddigi középkor sikerrel művelte az okoskodás tudományát, de a természeti világ kutatásával nem törődött, mert ennek tanulmányozása mindaddig nem járhatott sikerrel, amíg a kísérleteknek helyes módszerét nem ismerték. Már pedig ezt csak akkor lehetett megtalálni, mikor már megvolt a bizo- dalom, hogy a világegyetemet változatlan, örök bölcseségü törvények kormányozzák, nem pedig szeszélyes hatalmak változékony akarata. Az alkímia, mágia, csillagjóslás, a régebbi középkornak eme kedvencz tudá- kos játékai helyébe igazi tudomány lépett, mihelyt az ember nem állt meg az egyes természeti csudák előtt, hanem meg igyekezett állapítani azokat a törvényeket, melyek az egyes jelenségeket előidézik. Ez a tudományos korszak már K o p e r n i k u s z - s z a l kezdődik a XVI. században, de csak a XVII. században fejeződik be B é k n-el és G a 1 i 1 e i-val. Az első a tudományos kísérletezés szükségességét hirdette, a második fölfedezéseivel annak jótéteményeiről győzte meg a világot.
A század tudományos mozgalmának élén négy férfi állt:
a vürttembergi Kepler János (1571—1631), aki bebizonyítja Kopernikusz rendszerének igazságát, ismeretlen csillagokat födöz föl s megtalálja az ujabbkori csillagászat alaptörvényeit.
A pizai Galilei (1564 — 1642), akit 1633-ban börtönre vetett az inkviziczió, amiért a föld mozgását merte hangoztatni; ő különben föltalálta a nehézség törvényeit, az ingát, a hőmérőt, a távcsövet, míg tanítványa, a faenzai Torricselli (1608 — 1647) felösmeri a levegő súlyát, megszerkeszti az első légsulymérőt s tökéletesíti a távcsövet.
Az angol N y u t n (Newton) (1642—1727), aki elemeire osztja a napvilágot, megtalálja a fény főbb törvényeit s a világegyetem magyarázatát.
A negyedik vezető férfiú L e i b n i c z volt, aki vitássá teszi Nyutn-nak a különbözeti számítás föltalálását.
De nem kevésbbé érdemes a franczia D e k a r t é s P a s z k á l sem. Az előbbi föltalálja a fényverődés igazi törvényeit. Nyutn-nal együtt ő is mekanikai alapra helyezi a fizikai világegyetem nagy kérdéseit. Paszkál 12 éves korában megtalálja a mértan elemeit, 16 éves korában matematikai önálló munkát irt. (A kúpszeletekről).
Hatalmas agy volt F e r m á Péter (1601—1665) is, aki Paszkállal egyidőben teremtette meg a valószínűségi számítást, továbbá Papén Dénes, aki elsőnek foglalkozott azzal, hogy a vízgőzt ható erőnek használja. Kísérletet is tett a Fulda folyón igazi gőzcsónakkal.
A földrajzot S z a m s z o n Miklós (1600—1667) és D e 1 1 i 1 Vilmos (1675—1726) reformálta. T u r n f ó r József új alapokra fektette a növénytant. A dán R ö m e r megállapította a nap sugarainak gyorsaságát, a hollandi H e u h e n s z fölfedezte a Szaturnusz gyűrűjét és egyik holdját, az olasz K a s s z i n i Domonkos még négyet. Heuhensz találta föl az ingaórát is.
A skót N é p r János (1550 — 1617) föltalálta a lagaritmusokat, G r e g o r i Jakab (1633—1675) új távcsövet szerkeszt, H a r v é (1578—1675), I. Jakabnak s I. Károlynak orvosa 1628-ban kimutatja a vérkeringést, B a i l Róbert ír vegyész (1626—1691) a pneumatikus gépnek föltalálója, a holland B ö r h a v e (1668—1738) volt az első, aki elemeire bontotta az állati folyadékokat, a svájczi B e rn u 1 y i Jakab (1654—1705) nagy számtani, tudós bátyja B e r n u l y i János (1667—1748) pedig a mértan és természettan terén vált ki.
A hires verszellyi szökőkutak.
TUDOMÁNY, IRODALOM, M ŰVÉSZET. — A FRANCZIA KÖZ-
ÁLLAPOTOK. — ÚJ SZELLEM.
A XVIII. század a tudományok roppant haladásának a kora. A fizikát újra alkotják Franklin és Volta, a mennyiségtant Lagranzs és L a p 1 a s z, a növénytant Linné és Zsüszi ő , az álattant B ü f f o n, a vegyészeinek pedig L a v o a z i é megingathatatlan alapokat ad. Ugyanakkor tudós utazók befejezik a föld ismertetését.
Amit Dekart, Paszkál, Nyűtn és Leibnicz megkezdett a mennyiségtan terén, Euler, D’Alamber, főleg azonban Lagranzs és Laplasz folytatta. Lagranzs az analízist tökéletesítette, kifejlesztette a különbözeti számítást, melynek föltalálását Nyútn és Leibnicz egymástól vitatta.
Laplasz (1749-1827), aki szegény paraszt fia volt, „Égi mekaniká“-jában a különböző csillagászati törvényeket ismerteti, melyek a világegyetemet kormányozzák. Ő írta „A világrendszer bemutatását“, a „Valószínűségek teóriáját.“
Euler (1707—1783) tökéletesítette a különbözeti számítást; az analízist a mekanikában, a hajók építésénél alkalmazta; foglalkozott természet- és bölcselettannal.
D ’ Alamber (1717—1783) egyformán nagy volt mint természettudós és mint író. Híresebb munkái „A dinamika tana“, „Megfigyelések a szelekről^ „Kutatások a világrendszer különböző pontjairól“, „Bevezető beszéd az Encziklopédiához.“ M o n z s teremtette meg a leiró mértani. He r- sel 1 Vilmos (1738—1822) nagy csillagász, tökéletesítette a megfigyelő eszközöket. Ő födözte föl az Uránusz bolygót s a Szaturnusz két holdját.
A természettanban Franklin és Volta tűnt ki különösen, mindkettő főképp a villamosság terén teremtett nagyot. Franklin 1707-ben született Bosztonban. Kimutatta, hogy a felhők villamossága ugyanaz, mint a gépeké s föltalálta a villámhárítót. „Almanak“-ja és „Rikárd polgár tudo- mánya“ óriási népszerűségnek örvendett.
Az olasz V o l t a a természettani kísérleteivel tűnt ki. Neki köszönhetjük az elektrofórt, a villamos süritőt, az elektroszkópot. Legnagyobb fölfedezése azonban annak megállapítása volt, hogy a testek kölcsönös érintkezéséből villamosság származik. A bolonyai Galváni 1791-ben találta föl a villamosság ama különös tüneményeit, melyeket róla neveztek el.
Réom ű r (1683—1757) szerkesztette meg a hőmérőt, még nagyobbak az érdemei a természetrajz terén.
Zsofroa márki indította az első gőzhajót a Szaón folyón (1783), de találmányát akkor nem vették komolyan; M o n t g o l f i é az első léghajót szerkesztette; az angol S z t é 1 a szelelőt találta föl; V a t (1736—1819) a süritőt; azonkívül a gőzgép mozgásának ő adott mennyiségtani pontosságot. Az olasz Fo n t án a (1730—1805) elsőnek mutatta be színes viaszk- ból készült mintákban az emberi test részeit.
A vegyészeiből L a v o a z i é csinált tudományt. 1784-ben elemeire bontotta a vizet s megállapította, hogy az hidrogénből (köneny) s okszigénból (éleny) áll. A vegyészeti elnevezések rendszerét M o r v ó csinálta meg. B e r t o 11 é födözte föl a klór színtelenítő tulajdonságát s a szén tisztító hatását a vízre. F u r k r o a tökéletesítette az ásványvizek vegyelemzését.
Korszakalkotók voltak Ke v e n d i s (1731—1810), P r i s z t l i é s S é l e fölfedezései.
B ü f f o n az állattani, Linné a növénytani tudománynak a megalapítója. Büffon 36 kötetes „Természettörténete“ általános bámulatot biztosított neki. Ő alapította meg a földtant (geológiát). A növénytan szervezője Linné behatolt a növényvilág titkaiba s tudományos rendszerbe foglalta az összes isméit növényeket. Leírásai, különösen névmeghatározásai halhatatlanná tették. D o b a n t o n különösen az emlősök, M o n t b e - 1 y á r a madarak történetét irta meg.
Az ásványtant H a ű j abbé (1743—1822) teremtette meg V e rn e r szép munkái alapján, D o l o m i ő pedig tovább fejlesztetette.
Az orvostudomány és sebészet is haladt, Épé abbé süketnémák intézetét, H a ű j Bálint vakok intézetét alapította; Spallandzáni a vérkeringést, az emésztést tanulmányozta sikerrel, az angol D s e n n e r a himlőoltás fölfedezője, Csezelden operált meg elsőnek született vakot.
Földrajzi téren D e m p í r tűnt ki, ki háromszor körülhajózta a földet, továbbá V a l l i s z , K a r t e r e t s különösen Kuk kapitány, aki elké
szítette a Szent-Lőrincz folyó térképét s világkörüli útjában meglátogatta Tahitit, körülhajózta Uj-Zélandot s végig hajózta Ausztrália partjait.
Kukot fölfedező utján a vadak meggyilkolták a karakakuai öbölben, Havai szigetén. Lapérúz (1791) a Csöndes-Oczeán szigetcsoportjait kutatta ki, de ezzel nem annyira a leiró földrajznak, mint inkább az általános földismeretnek, a csillagászatnak s természetrajznak tett szolgálatot. La Pérúz hajótörést szenvedett s elpusztult Vantikoro sziget közelében. Bassz és Flindersz megkerülte Tazmániál, Bering 1728-ban fölfedezte a róla elnevezett tengerszorost és K e r g l e n (Kerguelen-Trémarec) 1711-ben az ausztráliai tengereket.
Roppant sokat fejlődött e században az i r o d a l o m is. Már nem szép versek írása volt a fődolog, hanem érdekes tételek felállítása. Már nem azért figurázták ki a társadalmat, hogy az embereket megnevettessék, hanem, hogy a társadalmat magát megváltoztassák. Az irodalom fegyver lett, mely hatalmas sebeket ütött.
Három nagy ember állott e század irodalmi szellemei élén: V o 11 é r, Monteszki ő és Russzó. Voltér, kinek igazi neve Árué, Párisban született 1694-ben, közjegyzőnek volt a fia. Élesen támadta XIV. Lajost, amiért uralkodása végén teljesen a vallásnak adta oda magá. Tragédiája: Ődipusz, mely tele van fenyegető versekkel (1718), s a vallási türelem dicsőítése: a Hanriád, már ifjúkorában világhírűvé tette. Összeveszett Rohan- Zsabó arisztokratával s elégtételt kért, mire az gyáva módon kieszközölte a kormánynál, hogy becsukták, mert nagy urat mert megsérteni. Csakhamar kiszabadult, de oly föltétellel, hogy külföldre megy. Három évet töltött Angliában s mikor visszatért, magával hozta Lokot, Nyútont és Sekszpirt s velük a szabadság, a szellem s a szóllásszabadság rajongó szeretetét. Visszatértekor adták „Brutusz“ és „Cézár halála“ czimü tragédiáit, melyek Sekszpir hatása alatt készültek; „Angol levelei“ pedig roppant népszerűvé tették a bölcs filózofus s a nagy csillagász gondolatait. E munkáját a hóhér égette el.
Voltér két mestermüve: Zaira és Tankréd, ennek daczára hevesen támadta az egyházat, amely megakadályozza a szabad gondolkodást E küzdelmében uralkodókkal szövetkezett s biztosította pártfogásukat. Levelezett Nagy Katalinnal, több német fejedelemmel, meglátogatta II. Frigyes udvarát, kinek franczia verseit javítgatta. Később összeveszett vele. Ekkor Genf közelében Fernében telepedett meg, hogy az esetleges üldözések elől idejében kivonhassa magát. Onnan küldte a világba könnyű költeményeit, episztoláit, tragédiáit, regényeit, bölcseleti, történeti s tudományos munkáit, melyeket mohón kapkodtak mindenfelé.
A társadalmi betegségek elkeseredett ostorozója, az igazság lelkes barátja volt. Segítette, védte az igazságügyi tévedések áldozatait, kimutatta a törvényhozás, jogtudomány, a közigazgatás súlyos hibáit. Később minden reformot, melyet követelt, meg is valósítottak. Úgyszólván szellemi kormányzója volt Európának s méltán gyűlölhették azok, akik amellett voltak, hogy a világ változatlanul megmaradjon régi alakjában.
Monteszkiő, a bordói parlament elnöke (1689—1755) húsz évet töltött „A törvények szellemének“ megírásával; igaz, halhatatlan emlékművet alkotott vele. A politikai és polgári törvények okát keresi és meg is találja, megmagyarázza a kormányok természetét s az angol szabad intézményeket ajánlja a francziáknak. Mikor 1729-ben meglátogatta Angliát, ezt irta: „Londonban szabadság, egyenlőség.“ Tehát hatvan évvel 1789 előtt megadta a forradalom jelszavát.
Russzó genfi órás fia volt, csak későn kezdett írni. Harmincznyolcz éves volt már, mikor megírta „Beszéd a tudományok s művészetek ellen“ ez. munkáját. Hadüzenet volt ez az akkori czivilizácziónak, míg második müve: „Az emberek közötti egyenlőtlenség eredete“ az egész társadalmi rendnek üzen háborút. „Emii“-ben nevelési tervét mutatja be, a „Társadalmi szerződésiben a nemzeti szuverénitás és az általános választójog elvét hirdeti. Russzó ékesszólása hatalmasan megrázza a XVIII. század frivol, élvezethajhászó társadalmát; „Új Heloiz“-ában kinyitja a társadalom szemét az igazi természet és az igazi szenvedélyek iránt.
E három lángelme döntő befolyással volt a későbbi forradalomra. Mondhatni ők készítették elő. Mellettük is első rendű szellemi nagyságok: D i d e r ó és D’A 1 a m b e r, akik az Encziklopédiát alapították, mely felölelte az összes emberi ismereteket, még pedig a társadalmat fenyegető, a vallás iránt ellenséges módon; továbbá Helvéciusz, báró Holbak, Lametri, Rénal abbé.
A közgazdászok csak az anyagi érdekekkel törődtek, a filozófusok mindent támadtak. E században az volt a fölfogás, hogy a nemzet annál gazdagabb, mennél kevesebbet ad el. K e r n é megmutatta, hogy
nem a gazdagság maga, hanem a nemes érczek a gazdagság jele. S z m i s z
Ádám szerint a gazdagság a munkában van, a munka pedig földművelés,
ipar, kereskedelem; tanítványai szerint a szellemi munka is ide
tartozik.
E század irodalma komoly és frivol részre oszlik. A művészetek csakis a frivolitás jelében álltak. A n z s Gábor építette a Konkord-tér bájos két oszlopát, a katonai iskolát, a kompienyi kastélyt; K o t t Róbert a Trianon oszlopsorát, S z uffl ó a Panteont; Szervandoni a Szen-Szülpiz bejáróját. Szobrászok közül kiváltak: Kusztu, Pigall, a ki Voltér szobrát készítette az akadémiának és Straszburgban a „szász marsall“-ét (Szász Móricz), Busardon; kiválóbb festők: V a11 ó, V a n 1 ó János és Lajos, Verné Klód.
Míg a XVI. század a vallási gondolatokban intézett elő forrongást, addig a XVIII. század a szellemi forradalom korszaka. A dogmákkal alig törődtek, az ember s a társadalom állt a tanulmányok központjában. A kutatás szelleme uralkodott, mely mindén iránt érdeklődött s mindennek a mélyére igyekezett hatolni. Látták a királyságnak a folytonos dőzsöléstől való el- puhulását, a nemesség züllését, a papságot, mely már nem teremtett Bosszüéket és Fénelónokat: s így az emberek a hajdan annyira tisztelt hatalmak jogczimét, eredetét kutatták.
Francziaországban a királyság föladata a társadalom tömörítése, a hűbériség megsemmisítése volt. E munkát Riseliő és XIV. Lajos fejezte be. De a hűbéri idők romjai mindenfelé láthatók voltak. Személyekben és dolgokban a legnagyobb egyenlőtlenség uralkodott.
írott alkotmányuk nem volt a francziáknak, minden szokásokon alapult, változékony volt tehát, mint az emberi vélemény maga. A királyság elméletben abszolút hatalom volt, tényleg azonban nem mindig, mert számtalan szétágazó érdek útját állta. Az egyén joga nem volt megállapítva, úgyszólván senki sem volt biztos az önkénynyel szemben. A miniszterek tetszésük szerint rátették kezüket az igazságszolgáltatásra, mint a parlamentek a törvényre. A királyi rendelet csak akkor volt végrehajtható, ha a parlament bejegyezte, de ettől a „formaságtól“ gyakran eltekintettek. A papságnak és nemességnek megvoltak a törvényszékei, a harmadik rendé a közhivatalok, melyeket csengő pénzért vásároltak meg, s a legtöbb hivatal betöltésére a királynak joga sem volt.
Hat miniszter volt, a legfontosabb: a kanczellár, az igazságszolgáltatás főnöke, a pénzügyek főellenőre; négy államtitkár: a királyi házé, a hadügyi, tengerészeti s külügyi. Ezek pedig minden rendszer nélkül osztották föl egymás közt az ország dolgait. A tartományi kormányzók s katonai hatóságok pl. nem a hadügyminisztertől függtek, a posta ellenben igen.
Nagy visszaéléseket követtek el a czímek adományozásánál, tömegesen neveztek ki tisztviselőket, olyan hivatalokra, melyek nem is léteztek.
Tizenhárom parlament s négy tartományi tanács polgári és bűnügyekben úgyszólván végérvényesen Ítélt. Békebíró nem létezett, csak a forradalom óta. E parlamenteknek munkaköre nagyon egyenlőtlen volt. Azonkívül volt törvényszéke a hadseregnek, a kereskedelemnek, az uraknak s az egyháznak. A városoknak nem volt egyéb joga a helyi rendőri bíráskodásnál; a straszburgi szenátusnak viszont pallósjoga volt. A nagy tanácsnak, a párisi egyetemnek, a királyi kapitányságoknak külön törvényszékük volt. Bizonyos személyeket csak bizonyos törvényszékek ítélhettek el.
A polgári törvény sok igazságtalanságot eltörölt, de a büntetőtörvény a kínzást rendelte el ítélet előtt s hihetetlen könnyűséggel csonkíttatott meg embereket, ítélte őket halálra, vagy a legszörnyűbb büntetésre, anélkül, hogy megengedte volna a vádlottnak, hogy védőt választhasson, vagy csak azt is, hogy a vádnak ellentmondhasson. Sőt a bíró meg sem tartozott indokolni ítéletét. 1766-ban a fiatal De la Barr lovagot bizonyítékok nélkül arra ítélték, hogy elevenen égettessék el, de előbb nyelvét és ökleit vágják le s mindezt, mert állítólag az abbevilli hídon eltört valami fakeresztet. Mennyi ártatlant kínoztak így halálra. Hasztalan tárta föl Voltér az igazságszolgáltatás tévedéseit, a parlament visszautasított minden reformot s 1785-ben Dupati elnök alig tudott megmenteni három ártatlanul kerékbetörésre ítélt embert. A biró, ki fölvilágosodott s becsületes volt, többet ért, mint a törvény, de a rossz törvények a leglelkiismeretesebb bírót is tévedéseknek tették ki s megremegtették az ártatlan vádlottat is.
A nagyok nem szőttek több összeesküvést. Ám gyakran esett meg, hogy a király Ítélet nélkül börtönbe vagy száműzetésbe küldötte őket ily czimen.
A bírákat, igazságügyi tiszteket vagy rosszul, vagy sehogy sem fizették: természetes, hogy az ügyvéddel fizettették meg magukat. Amellett annak, aki az igazát kereste, néha 150 kilométernyire kellett mennie, hogy törvény elé vigye a dolgot.
Hitele nem volt a polgárnak, de a kormánynak még kevésbbé, mert a hatalom szeszélye erősebb volt a törvénynél. Százszor is megszegték a legünnepélyesebb ígéretet, miért is csak zálog ellen kapott a kormány hitelt s még akkor is uzsorakamatot kellett fizetnie. Amellett sohasem tudta senki, még a miniszterek sem, hogy mit kell az államnak fizetnie s mit kapnia, s mennyi az államadósság. Azonkívül az államkincstárt összetévesztették a fejedelem magánpénztárával, aki így teli marokkal szórhatta az állam pénzét. XV. Lajos egy év alatt 180 milliót vett ki az állampénztárból, hogy kedvteléseit s udvaronczaít kielégítse.
Az adók körül a legképtelenebb zavar uralkodott. A közvetett adók hatvan adóbérlőnek voltak behajtásra kiadva s ezek inkább a saját zsebüket szolgálták, semmint az államot. A kincstárral uzsorakamatokat fizettettek, minden meg nem engedett módon gyarapították a saját vagyonukat. A fogyasztási adókból 6 év alatt 96 millió hasznot húztak. Persze ebből évi járadékot kellett fizetniük az udvaronczoknak, udvarhölgyeknek, sőt magának XV. Lajosnak is.
Az adóbehajtók irgalmatlanul börtönbe vagy gályára küldték, aki adóját nem fizette; hogy pedig mennyit kellett fizetni, a megadóztatottak közül egy sem tudta. Ha pedig az adóbehajtó nem fizette be az egész adóösz- szeget, az állam az illető kerületének négy legvagyonosabb emberét le- csukatta s addig fogva tartotta, míg a hiányt nem pótolták, ha mindjárt ők maguk nem is tartoztak a kincstárnak.
Békében 160.000 katonából állt a hadsereg, 131.000 gyalogosból, 39.000 lovasból, de csak papíron, tényleg csak 140.000 emberből állt a hadsereg. S ebben a seregben 60.000 tiszt volt: 482 emberből álló lovasezrednek 146 tisztje s altisztje volt. A tiszti rangot venni lehetett s így bárki szolgálat nélkül is tábornok lehetett. Fronzak herczeg 7 éves korában ezredes volt. Soazöly reformjai sem használtak, oly rettenetesek voltak a hadsereg állapotai, különösen a sorozás körül.
Az egyházkerületek rendkívül egyenlőtlenek voltak. A ruaniban 1338 plébánia volt, a tuloniban 20, a bevételek is a szerint változtak. A strasz- burgi püspök jövedelme 500.000 font, a gapié 8000. Az abbék nagy részének alig volt 1000 font jövedelme, a fékampinak 120.000, a szent- zsermeninek még háromszor annyi. 12.000 püspök, abbé, kanonok osztozkodott az egyházi jövedelmek egyharmadán: 40 millión, a megmaradt kétharmadból nyolczszor annyi papnak kellett megélnie.
Ami a társadalmi állapotokat illeti, egy jó törvény helyett 384 szokás volt irányadó, úgy, hogy ami helyes volt az egyik tartományban, a másikban büntetés alá esett.
Az állam három rendjét: papságot, nemességet, népet annyira megkülönböztették a kiváltságok és terhek, hogy a franczia nép voltaképpen 3 nemzetből állt. Volt fő- és kisnemesség, egyik az udvarnál dúslakodott, a másik a vidéken élt sovány jövedelméből; volt fő- és alsó papság, az első roppant gazdag, a másik szörnyen szegény. A polgárságban mintegy 50.000 család, melynek örökös czimen igazságügyi hivatala volt, külön ariszto- kracziát képezett, a polgár megvetette a kézművest s a legalul görnyedő paraszt titkos dühvei viselte valamennyinek terheit, melyek agyon nyomták. A családban is csak a legidősebbnek jutott a vagyon, a fiatalok a kard s a papi ruha között választhattak. A három rend alatt álltak a jobbágyok, protestánsok és zsidók.
A tartományok egyik részének volt némi önkormányzati joga (Langedok, Burgundia, Bretany, Artoa), a másik csak az udvar feltétlen parancsait ismerte. Amaz alig fizetett adót, emezeknek helyette is fizetniök kellett, így Lotaringiát, Elzászt, a három püspökséget semmiféle vámsorompó nem választotta el a külföldtől, másokat valóságos gyűrűje vett körül. Egyik helyen ugyanaz a sómennyiség 6 fontba került, a másikon 62-be. Általában a régi Francziaország jobban meg volt adóztatva, mint annak újabb, hódított területei. Párisban az aggharczosok, a katonai iskola, a Basztill s különféle vallási testületek nem fizettek kövezetvámot, ami tömeges visszaélésekre vezetett. Minden magasabb hivatalt a nemesség s papság töltött be, a polgárnak csak az ipar, kereskedelem és pénzügy maradt. Igaz, ha pénzt szerzett, vásárolhatott nemesi levelet, sőt márki is lehetett.
A nemesek s királyi tisztek nem fizettek földadót, csupán fejadót és huszadot, sokan az alól is kibújtak. A harmadik rend, mely az ország területének csak felét bírta, egyedül fizette a milliónyi adót. A XV. Lajos alatt épített sok országutat is úgyszólván teljesen a földmives nép terhére építették.
A nemest lefejezték, a polgárt fölakasztották s még ha együtt követtek is el valamely bűnt, a büntetés mértéke más volt a nemesre s más a közönséges emberre.
A testületek megakasztották az ipart, amennyiben megszabták a mes
terek számát, ami tönkretette a szabad versenyt. Amellett mindenki csak azt a mesterséget űzhette, melyben tanuló éveit végezte. Aki mester akart
lenni, alaposan meg kellett érte fizetnie s ha fizetett, még mindig nem
volt szabad tökéletesítenie a mesterséget, mert az merénylet volt a czéh
régi jogai ellen. A szövetgyáros nem festhette a szöveteit, a fonal-festőnek
nem volt joga selymet, vásznat festeni. Ha valamelyik rendeletet vagy
szabályt nem tartott be a mesterember, egyszerűen elpusztította áruit a rendőrség. Csak egyféle pénz volt: a királyé, de már a mérték és súly
nem volt egységes, ami nagy kárára volt a kereskedelemnek. Az Indiai Társaság kiváltságainál fogva 1770-ig akadályozta a magánosok vállalkozását. Megszüntették, de az országban a kereskedelemnek még mindig szomorú kiváltságok ellen kellett küzdenie. Így Ruanban egyik társaság volt megbízva, hogy a várost gabonával lássa el, a másik a gabona szállításával, a harmadik az őrlésével, a lakosok nagy kárára, akiknek megtiltották, hogy szükségleteiket másfelé szerezzék be. A közbenső vámok a belső kereskedelmet éppúgy megnehezítették, mint a külsőt. Mig a kereskedő valamely folyón lehajózott áruival, harminczszor is meg kellett állnia s fizetnie, úgy hogy néha az áru teljes értéke a vámszedők kezébe vándorolt. De a franczia gyarmatok oly szépen virágzottak s az európai ipar még annyira hátramaradt, hogy a franczia kereskedelem e hátrányok daczára is fejlődött.
A földek egy ötödé a papság kezében úgyszólván parlagon hevert, a többi sem hozott sokat. A földfelosztást megkezdték már, de a föld súlyos terhekkel került a papság kezébe. Az igás állat kevés volt, egy negyedrész annyi, mint ma s így a földek — kellő megmunkálás híján — el is értéktelenedtek. Kevés nagybirtokos művelte maga a birtokait. Ezt a foglalkozást megvetették, úgy, hogy 1720-ban külön rendelettel kellett azt kimondani, hogy a nemesre nem megalázó a gazdálkodás.